13. rész

Sziasztok!:) Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog nektek, talán most többet nem is tudok írni, csak azt mint mindig: Köszönök mindent!:)
Annyit még hozzáfűznek, hogy remélem nem haragudtok, amiért nem válaszolok a kommentjeitekre, mert úgyis csak hálálkodni tudnék és az egy idő után unalmassá válna. Ha van konkrét kérdésetek, arra viszont feltétel nélkül válaszolok! 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson 

Nem kérdeztem Harryt arról, hogy mi volt az a beszélgetés, úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. És talán így volt a legjobb. 

Bár, abban biztos vagyok, hogy észrevette; valami nincs rendben. A házamhoz vezető úton végig engem lesett, ha megmozdultam rögtön rám bámult, ezzel nem kis szívrohamot okozva, mert közben azért vezetett. 

De nem szólalt meg. Nem kérdezte meg, hogy mi bajom van vagy, hogy miért csúsztam az ülés legtávolabbi részére. Hallgatott és figyelt. 

Mikor leparkolt az utcánkban, a kapunk előtt, türelmesen vártam, míg körbesétálta az autót, majd kinyitotta nekem az ajtót, ugyanis az én oldalamon még mindig le volt zárva. 

A kezét ignoráltam, ugyanúgy mint a szobájában, helyette átöleltem a mellkasomat és a földet bámultam idegesen. Tudtam, hogy valamit még akar mondani, szó nélkül nem lépett volna le. 

- Figyelj... - kezdte elgondolkodva, de amikor észrevette, hogy még mindig nem néztem fel, megragadta a csuklómat és morogva közelebb húzott magához. Ijedten, kitágult pupillákkal adtam meg, amit kért, a szokásos smaragd szemei helyett akkor inkább voltak méregzöldek a szivárványhártyái. - Nem tudom mi történt veled, de... majd hívlak, csak előbb el kell intéznem valamit. 

Halványan bólintottam, nem volt merszem visszakérdezni, hogy mit. Nem tudom, hogy a választól vagy a reakciójától féltem-e jobban. 

Egyik kezével még mindig a csuklómat fogta, bőre kellemetlenül dörzsölte az enyémet, míg a másikat az arcomra simította. Megrezzentem gyengéd érintésétől, szemhéjamat félig lehunytam, tudtam mi következik, bár zavart a tény, hogy az utcán vagyunk, ahol bárki megláthat minket. 

Harry lejjebb hajolt, hogy közelebb tudjon férkőzni a számhoz, talán sejthette, hogy én semmiképp nem fogok akkor megmozdulni, majd lassan megcsókolt. 
Annyira nem törtem magam, hogy a nyelvemet felfedezőútra indítsam, valahogy nem vágytam rá. Ajkai erőszakosan fogták közre az enyémet, kezét nem vette el az arcomról, hatalmas tenyerében el tudtam volna bújni. 
Ijedten ugrottam el tőle, mikor az utca végében felhördült egy motor, ami addig a piros lámpa előtt várakozott, az ujjaimat tördelve pillantottam a hirtelen kialakult távolságra köztünk. 
- Holnap találkozunk - közölte Harry, arcán apró félmosoly ült, majd hátat fordítva beült a kocsijába. 
Már másodszorra mondta ezt nekem, és hát legelőször is betartotta, csak azt nem értettem miért ilyen magabiztos a hanglejtése ettől a két szócskától. 
Mi van ha én például nem érek rá másnap? Mi van ha nem is akarok vele találkozni?
Igen, persze, csókolóztunk már és más dolgokat is tettünk... khm, de még mindig nem tekintettem rá úgy, mint a barátom. Az érintésétől, és közelségétől remegett a térdem, de nem mondhatnám azt, hogy szerelmes voltam. Sokkal inkább sakkban tartott és féltem. 
Ember vagyok én is, nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a testembe szökő adrenalin pozitív vagy negatív érzések miatt kavarog bennem. 
Csak pár perc után eszméltem fel bambulásomból és jöttem rá, hogy a fekete Range Rover már rég nem parkol előttem és, hogy eléggé belemerültem a gondolataimba. 
Hangosan felsóhajtva kiadtam magamból a lehető legtöbb ideget és mosolyt varázsolva az arcomra, beléptem a bejárati ajtón. Reméltem, hogy nem lesz otthon senki és egyedül lehetek egy kicsit, annál jobb nincs is, mikor gondtalanul tehetek bármit az üres házban. 
- Jó kis autója van a srácnak - hallottam meg Will hangját a nappaliból, először le se esett, amit mondott. Viszont amikor fejbe csapott a tény, hogy látott minket valószínűleg az ablakból, megtorpantam. Kitágult pupillákkal bámultam a nekem háttal álló kanapé felé, amin ott terpeszkedett a nagybátyám, de csak az őszes haját láttam hátulról. Nem, ne, ne, nem szabadott volna észrevennie, hogy nem egyedül vagyok. - Kár, hogy a srácot nem is láttam - folytatta felnevetve, mire olyan szinte megkönnyebbültem, hogy majdnem összeestem a nappali közepén.
Lassú léptekkel odamentem Willhez, egy fáradt mosolyt eresztettem meg felé, majd elengedve magam a kanapéra dőltem mellé. A csontjaim fájdalmasan ropogtak, hátra döntve a fejem, lehunytam a szemeimet pár pillanatra. 
- És amúgy ki ez a fiú? - kérdezte, felemelve a jobb kezében pihenő távirányítót, lehalkította a TV-t, vagyis arra várt, hogy meséljek. Csak az volt a gond, hogy több dolog miatt sem mondhattam volna el az igazat. 
Egyrészt, magam sem tudtam, hogy minek kéne neveznem Harryt, nem találtam megfelelő szót arra, hogy elmagyarázhassam. Másrészt, ha végül is sikerülne kinyögnöm valami olyasmit, hogy "randizunk", "rám nyomult" vagy "talán járni fogunk", Will azt hiszem Sheffieldig futna elborzadva. Ugyanis nem tud az identitási ficamomról - szebben nem is fogalmazhattam volna meg azt, hogy nem vagyok normális. 
A valódi apámnál is ezzel rontottam el mindent, nem akartam őt is elűzni magam mellől.
- Egy ismerős - vontam meg a vállamat görcsösen, miközben az ölembe ejtett kézfejemet szuggeráltam. Nem éppen volt erősségem a hazudozás, de úgy tűnt most az egyszer sikeres voltam, mert másra terelődött a téma. Egész pontosan arra, hogy mit fogok csinálni aznap este, mert péntek révén Will azt hitte bulizni megyek, vagy esetleg a barátaimmal találkozok, de le kellett lomboznom a ténnyel, hogy senki sincs, akivel lóghatnék. Vagyis van, de előtte fél órával lekoptatott azzal, hogy el kell intéznie valamit. Bár, szívesen lennék kettesben vele ezek után? 
- Baj lenne, ha megkérnélek valamire? - fordult felém teljes alakjával, míg én törökülésbe húztam a lábaimat és azon gondolkodtam, hogy jól esne az izmaimnak egy forró fürdő. Habbal, illatos gyertyákkal, hangulatos fénnyel, Harryvel... Még mit nem, miért jut eszembe mindig? Alapból sosem fantáziálnék ilyesmiken.
A szemöldökömet kérdőn felvontam, ötletem sem volt Will vajon mit szeretne, kíváncsian vártam, hogy folytassa. 
- Van két kupac mappa a konyhaasztalon, szét kéne őket válogatni. És közben ehetnénk rendelt kaját gusztustalanul, meg ihatnánk sört, mint régen... - fűzögetett egy féloldalas mosollyal, az emlékre rögtön vigyor kúszott a fejemre. Életem talán egyik legjobb nyara volt, mikor három teljes hónapig hozzá költöztem a sheffieldi, erdőszéli házába. Ott nem piszkáltak, nem kellett szembe néznem a ténnyel, hogy elítélnek, mert senki sem ismert és csak éltem az életemet. 
Lelkesen bólintva felálltam a kanapéról, máris eltűntek a fájdalmaim, a kezemet nyújtva segítettem Willnek, akinek az ízületei még az enyémeknél is rozogábbak voltak. 
Kicsit hátrahőköltem, mikor megpillantottam a bizonyos "kupacokat", nem is tudom, hogy tudta őket behurcolni a házba, biztos fordult minimum kétszer, mire minden irat az asztalra került. 
- Mi szerint kell őket csoportosítani? - kérdeztem leülve az egyik székre, és a legfelső mappát levéve, beleolvasgattam. Egy ember személyes adatai voltak benne és még valami rendőr nyelven, nem értetem miért van ezekre szüksége Willnek.
- Gyilkosságok, azon belül is, hogy hogyan ölték meg őket - tett le elém egy párás, sötétbarna üveget, amit akkor vett ki a hűtőből.
Már legálisan ihattam alkoholt, mivel rég elmúltam 18, bár azon az emlékezetes nyáron is elég gyakran fogyasztottam szeszes italt, volt is egy zűrös ügyem, mikor túlzásba vittem. Tény, hogy a nagybátyám lazán kezeli ezeket a dolgokat.
Meglepett a csoportosítás témája, azt tudtam, hogy elég sok embert megöltek ezekben az időkben, de hogy ennyit? Mintha csak a fél várost levadászták volna, de komolyan, ki képes ilyesmire? Egy személy terveli ki a borzalmas gyilkosság fajtákat, vagy bandában utaznak?
Mindenféle kérdés cikázott az elmémben, de nem mondtam ki őket hangosan, mert Will biztos nem tudta rá a válaszokat, máskülönben már megoldotta volna a rejtélyt.
A hideg üveget kezeim közé véve, beleittam és apró kortyokkal elfogyasztottam a negyedét, miközben egy bizonyos Dan Leverton arcképét fürkésztem. Körülbelül velem egykorú lehetett, szőke haj, szürke szem, teljesen ártatlan arc... mit tehetett, amiért megölték? De közben az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ezt a srácot sem ismertem, pedig minden bizonnyal doncasteri volt.  
Az emberek egymás után következtek, mind-mind más életkorú volt, másképp néztek ki és egyik-másik még nálam is ártalmatlanabbnak tűnt a fotójáról ítélve.
Ezeket az iratokat látva megértettem, miért akarta annyira Will, hogy elköltözzünk innen anyával, már a saját lakásunkban sem voltunk biztonságban, a tulajdon barátainkban sem bízhattunk. És ez ijesztő, azt gondolnánk, hogy csak a filmekben történnek ilyen durva dolgok, de nem. A való élet is veszélyes.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe és a mappák csoportosításába, hogy ledöbbentem, mikor kinézve a konyha ablakon, a vérnarancsban égő alkonyat nézett velem szembe. A szomszédunk fájának lombkoronája árnyékba borult, ezért olyan volt, mint egy futótűz után maradt szenes túlélő, egészen művészi látvány tárult elém. Talán az ilyenfajta gondolataim miatt is tartottak furcsának az emberek, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok és ebbe már rég beletörődtem.  
A homlokom ráncokba szaladt, mikor megéreztem a farmerom zsebében a mobilomat rezegni, az elmúlt időkben többet telefonáltam, mint egész életemben bármikor is.
- Vedd fel nyugodtan - biccentett Will, majd szájához emelve az üvegét, az utolsó kortyot is kiitta belőle.
Viszont azon már nem lepődtem meg, hogy ki keresett, másodpercekig csak bámultam a kijelzőn megjelenő névre és hallgattam a készülék zúgáshoz hasonló hangját a rezgés miatt. El is felejtettem, hogy mondta, hívni fog, azt hittem elfelejti vagy nem is tudom...
- Szia - köszöntem bele a telefonba, mikor a fülemhez emeltem. Nagybátyám kíváncsian figyelt az asztal túlsó végéről, csak reménykedni tudtam, hogy Harry nem szándékozik valami olyat mondani, amitől elpirulok, mert akkor lebukok.
- Helló, édes - hallottam meg mély, rekedt hangját, ahogyan a jellegzetes köszönését szinte elsuttogta. Ha nagyon akartam volna, se tudtam volna megállni, hogy el ne mosolyodjak, az "édes" jelzőt csakis az ő szájából hallottam eddig. Eszembe jutott, hogy második találkozásunkkor is így üdvözölt, éreztem, ahogy a gyomrom kissé megremeg, talán ez már valóban a szerelem jelei? - Kicsit későn szólok, de egy óra múlva lesz egy kisebb összejövetel az ismerőseim körében, gyere el velem!
Meglepődve, sűrűn pislogva bámultam magam elé, de hisz mikor haza hozott, nem azt mondta, hogy dolga van? Vagy ennyi idő alatt lerendezte volna?
Nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne erre válaszolnom, bár gyakorlatilag nem is kérdésnek szánta, mint mindig, most is magabiztosan kijelentette, hogy vele megyek.
A jobb vállamon ücsörgött a kis angyalka azt kántálva "Mondj nemet! Utasítsd vissza!", míg a balomon az ördög vigyorogva bátorított arra, hogy belemenjek.
Mit árthat nekem, ha elmegyek vele? Legalább végre tudnék találkozni a barátaival, megismerném az embereket, akikben megbízik. De az is lehet, hogy semmiféle összejövetel nem lesz, csak el akar magához csalni... bár annak sok értelme nem lenne, mert már nagyon sokszor megvolt rá az alkalma, hogy szimplán belökjön az ágyába és megtegye...
- Oké - mondtam ki a végleges választ lehunyt szemekkel, már nem tudtam visszavonni, igazából Harrynek ellen sem merek állni.
Csak meg ne bánjam a döntésemet. 

12. rész

Halihó!:) Először is, szerintem ezt a részt viszonylag hamar hoztam, bár ebben közresegít az, hogy elkezdődött a szünet, így ihletem is van és időm is. Másodszor, a következő nem tudom mikor jön, attól függ, hogy a szüleim merre akarnak utazni majd a szünet vége felé. 
Erről a bejegyzésről csak annyit, hogy Harry(!) szemszögéből van, sokat szenvedtem vele, hogy legalább egy kicsit eltérjen a Louisos részektől, mind fogalmazásmódban, mind beszédben.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Harry Styles

Miután elment a férfi, aki már nem tudom hányadik megbízatóm volt, becsaptam mögötte az ajtót. Utáltam ezt, már rég elegem lett belőle, de ha egyszer valamibe belekezdesz, nem hagyhatod ott egyik napról a másikra. 

A miértjét is elfelejtettem már, hogy miért tettem meg az elsőt, bár az árva gyerek bármit megcsinál az életben maradásért. 

Kezem ökölbe szorult, a helyszínt memorizáltam, hisz a fizetség volt a legfontosabb mindig. A pénz az, amiért még a szakmában voltam, meg kellett élnem valahogy.
Hosszú léptekkel visszafele indultam, a lépcső irányába, majd a szobába, ahol Louist hagytam, nem akartam vele megint közölni, hogy "Hazaviszlek", de muszáj volt.
Az ágyamon ücsörgött, mikor benyitottam az ajtón, ölébe ejtett kezét tanulmányozta, a mozdulattól rögtön halvány mosoly kúszott ajkaimra, ez egyike volt szokásos dolgainak. Talán azt hiszi, nem figyelek, de észreveszek mindent, és már kívülről tudom a berögződött cselekvéseit.
Lépteim hangjára felkapta fejét, ijedten bámult hatalmas kék szemekkel, ha tudná milyen gondolatok járnak a fejemben, mikor csak ránézek, szerintem elrohanna. Amikor a csípőmön ült is nehezemre esett, hogy visszafogjam magam, ha bal lábbal kelek fel aznap reggel, már rég sikítva feküdne alattam.
- Mi a baj, édes? - guggoltam le elé, tekintetét zavartan kapkodta a helyiségben, mindenhova nézett, csak a szemembe nem. Ez nagyon fel tudott idegesíteni, kezemet felemelve megragadtam az állát és kényszerítettem, hogy rám pillantson. Pupillája kitágult, és mintha meg is remegett volna, majd szemhéját lehunyva megrázta a fejét a kérdésemre válaszolva. - Megbántad? - folytattam a kérdez-felelek játékunkat, bár legbelül szívesebben szórakoztattam volna mással Louist.  
Figyeltem, ahogy arca folyamatosan átment vörösbe, az érzés emlékére egy pillanatra megint bizsergett az alhasam, majd jólesőn felsóhajtottam.
Újra ingatni kezdte a fejét, mire megkönnyebbüléshez hasonló dolog melegítette fel a testemet. Az azelőtt fél órával történtek mindenképp felkerülnek az életem legjobb élményei listára, és reméltem, hogy neki is.
Louis nagyon furcsán viselkedett, ötletem sem volt mi üthetett belé hirtelen, de azt az elvet vallottam, hogy ha nem mondja el a személy a baját, akkor nem is próbálkozom, hogy segítsek rajta.
- Hazaviszlek, jó? - mosolyodtam el szomorúan, végül is kimondtam, amit nem akartam. Aprót bólintott, térdemre támaszkodva felálltam a földről, majd karomat felé nyújtottam, hogy felsegítsem a matracról.
A kezemet egy pillantással ignorálta, helyette saját magától felpattant az ágyról és sietős léptekkel az ajtó felé indult. - Oké - motyogtam furán magam elé, majd utána futottam, mert már a bejárati ajtónál járhatott.

*** 

Kezeimet zsebre dugtam, miután pulóverem kapucniját a fejembe húztam, az utca kihalt volt, a lámpák fénye csillogva verődött vissza a nedves betonról.
Árnyékom folyton máshol tűnt fel, lépteim gyorsak voltak és hosszúak, minél előbb le akartam tudni ezt a dolgot.
A kocsma eldugott helyen volt, csak azok találták meg, akiknek kapcsolatuk volt a vezetőjével vagy akik jól figyeltek a járdára kiugró elhagyatott lépcsőkre. Az alkohol és dohányfüst tipikus keverékének szaga megcsapta orromat, mikor a nehéz faajtót kinyitottam. Az embereket nem különösebben érdekelte, hogy új vendég érkezett a lepukkant bárba, tovább beszélgettek vagy itták az italukat a fényesre polírozott pultnál.
Reménykedtem, hogy senki sem ismer fel, tekintetemet sietősen vezettem végig a helyiségben.
Amikor megpillantottam az egyik hátsó boxban a férfit, sapkámat lejjebb húztam a fejemen és szigorúan a földet bámulva odasétáltam.
- Már azt hittem el sem jössz - közölte Joe, vagy Jack, a halál tudja, hogy hívták a pasast. Futólag körbepillantva, leültem a koszos, néhol kiszakadt bőrülésre, már haza akartam menni. Egy eléggé silány hely volt, az épelméjűek inkább menekülni akartak ki onnan.
- Megvan a pénz? - néztem fel őszes borostás arcára, türelmetlenül doboltam a combomon, nekem csak a fizetség kellett.
Aprót bólintva benyúlt kabátja belső zsebébe, a kezdők idegességével figyeltem minden mozdulatát, pedig én már profinak számítottam a szakmában. A sárga, félbehajtott borítékot meglátva felsóhajtottam, tenyerébe rejtve az asztalra rakta és átcsúsztatta elém. Fintorogva bámultam rá, az öreg valami akció filmben érezhette magát, gondolom életében először nézett szembe a fekete piaccal.
A csomagot pulóverem zsebébe gyömöszöltem és készültem volna, hogy lelépjek, de továbbra is visszatartottak.
- Nem számolod meg? - kérdezte felvont szemöldökkel a férfi, az arcán lévő sebhelyet figyeltem, amitől ráncokba futott a bőre, nem volt túl szép ember.
- Elhiszem, hogy megvan - biccentettem, mindig megbíztam a személyekben, akik felbéreltek, hisz tulajdonképpen ők is megbíztak bennem azzal, hogy életeket adtak a kezembe.
- Hát, akkor... - dőlt hátra, csontos ujjai közé vette üvegpoharát, amiben valami barnás folyadék lötyögött, majd felemelte. - Remélem, többet nem kell találkoznunk, Styles.
Ajkaim széle megrándult, hasonlót kívántam én is magamban, nem emlékszem olyan esetre, hogy az utcán találkoztam volna valamelyik régebbi megbízatómmal. Az végzetes lenne, főleg ha nem vagyok egyedül.
Sarkon fordulva a kocsma kijáratához indultam, láttam, ahogy a pultos int egyet, mire halványan biccentettem felé. Ismert voltam azon a helyen, hisz legtöbbször ott bonyolítottam le a beszélgetéseket vagy a pénz átvételt.
Az esti, friss levegőt mélyen beszippantottam, hogy kicserélődjön a tüdőmben felgyülemlett dohányfüsttel, már nem siettem, hisz lerendeztem a nehéz részét az éjszakámnak.
Imádtam a nap ezen szakát, az idő lehűlt, a fények csak néhol villogtak, amúgy meg a hold világította be a kihalt utcákat gyenge sugaraival.
Felpillantottam az égre, lélegzetem ködfátylát bámultam, csillagok nem ragyogtak a sötét égbolton, csak néhány árnyékba borult felhő éktelenkedett felettem.
Csendes estének néztünk elébe, meglepett, hogy nem hangoskodtak fiatalok a járdán sétálva, éppen valamilyen buliba sietve, mint minden normális tinédzser ebben az életkorban.
Én nem jártam olyan helyekre, sosem voltam az a megszokott gyerek. Alkohol, pörgés és hajnalig tartó bulizás helyett, azon kellett törnöm magam, hogy valamilyen munkát találjak és ne haljak éhen.
Az autómhoz érve beültem a vezető ülésre, és a kulcsot a gyújtásba dugva, felmordult a motor. A légkondi rögtön zúgni kezdett, de hideg helyett meleg levegőt fújt, ami miatt a felsőm a hátamra tapadt.
Egy kézzel fogva a kormányt, másikkal hátralöktem a kapucnimat és a sapkámat is lehúztam magamról, majd a hátsó ülésre hajítottam.
Hajamba túrva, felráztam a fejemre simuló tincseimet, félresimítottam őket, mert zavartak a kilátásban és ezzel meg is voltam a már szokássá vált hajigazítással.
Ilyenkor az ember nyugodtan vezethet gyorsan vagy akár lassan is, se rendőrök, se más autósok nem közlekednek, csak maximum a főutakon. Én például nem éppen a biztonságos autózásomról vagyok híres, de még sosem kapcsoltak le.
A gázpedált gondtalanul tapostam meg, a mellettem elsuhanó várossal nem is törődtem, kezdtem elfáradni és az izmaim is kellemetlenül húzódtak.
Különösebben nem merültem bele egyik fejemben cikázó gondolatomba sem, nem akartam kifejezetten egy témán rágódni, inkább mindent bedobozoltam és eldugtam az agyam egyik sötét sarkába. Szerettem ezt csinálni, elképzelni, hogy nagy, barna kartonokba zárom az aggályaimat, majd betolom őket az elmém legkietlenebb helyére és csak akkor veszem őket elő, ha úgy érzem képes vagyok velük megbirkózni.
Ugyanezt teszem a rossz emlékekkel is, de azokat még egy nagy, fehér lepedővel is letakarom, hogy véletlenül se bukjanak ki belőlem.
Utáltam gyengének tűnni, de a sok-sok bedobozolt dolog csakis azzá tett, szóval érthető miért porosodnak már hosszú ideje.
A házam elé leparkolva, egy pillanatra kibámultam a homályba a szélvédőn keresztül, mintha láttam volna valakit a szemem sarkából, de lehet, hogy csak képzelődtem.
A fényszórókat lekapcsolva, az ajtó kilincséért nyúltam, a környék már aludt, csak én zavartam fel az ásító csendet. Valójában nem ismertem a szomszédokat, és szerintem ők sem engem, vagy csak a szokásos módon emlegetnek, mikor elsétálnak a ház előtt.
Itt lakik Styles, ha kedves az életed, elkerülöd jó messziről. 
A kövek ropogtak talpam alatt, míg a kapu felé sétáltam, lámpák erre nem voltak, szóval a fényt végérvényesen a hold biztosította, hogy megtaláljam a kulcsommal a zárat. A hűvös levegő csípte az arcomat, hirtelen lett hideg a testemnek, hisz a kocsi belső terében meleg fuvallatok keveredtek, a karomat libabőr fedte.
Doncasterben körülbelül az év minden szakán ugyanolyan volt az idő, hideg és esős. Csak nyáron vannak melegebb napjaink, mikor a lányok előszeretettel hordanak rövidnadrágot és ujjatlan felsőt, napszemüveggel takarva fél arcukat. A fiúk meg bátorságukat fitogtatva merészkednek bele a város melletti bányatóba, ami egyébként mélysége miatt mindig csak pár fokos.
A zár végre kattant, de vele egy időben egy idegen hangot is meghallottam, egész testemmel megfordulva kutattam a sötétben a vendégemet lesve, tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
- Nocsak, Styles, az útjaink újra keresztezik egymást? - kérdezte vigyorogva, fogain megcsillant a hold fénye, ahogy elvigyorodott, kezeim ökölbe szorultak.
A pokol legmélyebb bugyraiba kívántam azt a seggfejt, mikor utoljára találkoztunk, a testem remegett az idegességtől. Ötletem sem volt mit akar tőlem, bár szokása, hogy csak úgy időnként feltűnik és tönkreteszi az életedet, mert olyan kedve van. 

11.rész

Sziasztok!:) Meghoztam az első olyan részt, ami pikánsabb dolgokat is tartalmaz. 
Lassacskán majd beindul a történet, lesznek bonyolódások, és persze nem csak ennyi lesz az össz-vissz szexuális kapcsolat Harry és Louis között, de arra még várni kell egy kicsit.:)
Őszi szünetben megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból és gyorsan írni, sajnálom, ha a sok utazás miatt mégsem sikerülne!
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Felvont szemöldökkel, beharapott alsó ajkakkal figyelte minden mozdulatomat, azt, hogy miként szerencsétlenkedem rajta ülve. Egyik karjával megtámaszkodott a háta mögött, a másikkal pedig átölelte a hátamat, hogy maga mellett tudjon tartani. 

Nem mintha el akartam volna szökni, ilyen gondolatok már nem is jártak a fejemben, szerintem csak a biztonság kedvéért tette. 

Idegesen megnyaltam a számat, miközben egy kicsit hátrébb csúsztam, szerencsére annyit még hagyott mozogni. Nadrágján pihenő ujjaimat bámultam, ötletem sem volt mihez kéne kezdenem, persze, azt tudtam mi kell egy férfinak, de már a gondolatra is elpirultam, hogy azt csináljam Harrynek. 

Bátorítóan elmosolyodott, szemeibe lesve, úgy éreztem képes vagyok rá. 

Hálásan felsóhajtottam, mikor kézfejét csuklómra fonta óvatosan, de mégis tekintélyesen, majd kezemet irányítva, elkezdte.

Ajkai elnyíltak, nyögéshez hasonló halk hangot adott ki, mire félénken elvigyorodtam és magamtól megmozdítottam az ujjaimat, erősebben rámarkoltam a nadrágjára.  

Az egész olyan abszurd volt, hisz én ilyet még életemben nem csináltam, de Harry közelsége és az, hogy segített, bátrabbá tett.
Kezem mozgott rajta, bár nem túl gyakorlottan, ezt ő is észrevehette, mert amikor csak tudta, feljebb lökte csípőjét. A farmere és alsója is rajta volt, láttam rajta, hogy legszívesebben teljesen csupasz lenne, de arra kétlem, hogy vállalkoztam volna.
Hirtelen elemelte karját a hátamról és félrelökve ujjaimat, gyorsan kigombolta a nadrágját, majd sliccét is lehúzta, ezzel engem zavarba ejtve.
Félrepillantva próbáltam nem az eléggé dudorodó bokszerét bámulni, ajkaimat beszívva néztem mellkasát és a sok-sok tetoválását. A különféle motívumok jól álltak bőrén, bár csak a bűnözői énjét fényesítette velük.
- Folytasd, bébi - motyogta, arcán ott villogott az a sejtelmes, huncut vigyor, ami eléggé meglepett.
Hosszasan kifújva a levegőt, elölről kezdtem az egészet, halványan elmosolyodva figyeltem, ahogy felnyögve hátra hajtja a fejét.
Furcsa érzés volt, hogy ilyet ki tudok belőle váltani egyetlen érintésemmel, nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom Harry arcát ilyennek, miközben rajta ülök.
Kezét végigsimította combomon, majd belemarkolt a csípőmbe, zavartan sóhajtva lehunytam szemeimet.
A köztünk lévő távolság egyre jobban csökkent, a szoba hőmérséklete mintha varázsütésre forróbbá vált volna, a gondolataimtól megszédültem.
Mikor felnyitottam szemhéjamat, tekintetem találkozott Harry zöld íriszeivel, meglepődtem, mert kezeivel ülőhelyzetbe támaszkodott és megcsókolt.
Ajka lágyan simította enyémet, majd nyelvével szétfeszítve, átmerészkedett az én számba. Az eddigi embereknek, akikkel csókolóztam, mindnek volt valamilyen jellegzetes íze, de Harryét semmihez sem tudtam hasonlítani, ő különleges volt.
Ujjaimmal végigsimítottam rajta az alsónadrágján keresztül, ami miatt elhajolt tőlem és felnyögött, csodálkozva néztem arcát, annyira tetszett, hogy miattam sóhajtozik. Másik kezemet mellkasára raktam és óvatosan meglöktem, mire újra fekvő helyzetben volt, vigyorogva pillantott fel rám.
Gyönyörűnek találtam, ahogy göndör fürtjei a paplanra tapadtak és szemei éhesen lesték minden mozdulatomat, halvány gödröcskék jelentek meg szája sarkában. Sosem láttam még embert, aki egyszerre lenne ilyen félelmetes és aranyos, Harry tulajdonságai teljesen ellentétesek voltak.
- Lou - ejtette ki telt ajkain a becenevemet, mély hangjának dallamával olyan jól csengett. Zavartan megráztam a fejem, talán túlságosan is belekavarodtam a gondolataimba, majd folytattam, amit abbahagytam pár pillanatra.
Éreztem, hogy folyamatosan megkeményedik kezem alatt, nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor, de az biztos, hogy Harryéhez hasonlóan az én alsónadrágom is kezdett szűkössé válni.
Meglepődtem, mikor csípőjét nyöszörögve feljebb tolta, rátenyereltem dudorára, hogy visszatoljam az ágyra, elnyílt ajkakkal bámulta a szemembe.
Ettől tudtam a legjobban elpirulni, zöld tekintete amúgy is mindig megbabonáz, és miközben azt csináltam vele, teljesen zavarba hozott, hogy a pillantásomat keresi.
- Gyorsabban - parancsolta sóhajtva, aprót bólintva szaporáztam meg ujjaim mozgását.
Ajkamba harapva, lehajtott fejjel koncentráltam tetteimre, hajam homlokomba hullt, így tekintetem rejtve maradt. Bátrabbnak is éreztem magam, mikor Harry nem gyengített meg íriszével.
Megijedtem, mert remegett alattam, nyaka ívbe feszült, ahogy hátrahajtotta a fejét, olyan csábítónak tűnt bőre, de nem mertem odahajolni.
Eszembe jutott a buli éjszakája, amikor egy hatalmas véraláfutást hagyott a kulcscsontomon, nem néztem tükörbe mostanában, így nem tudtam, hogy még mindig lehet-e látni, vagy hűlt helye se maradt.
Pedig a szívem mélyén valamennyire tetszett is az a lila folt, vagyis a tény, hogy ő csinálta.
Egyre erősebben dörzsöltem alsóját, amikor is egy az eddigieknél hangosabb, de visszafojtott nyögés járta be a szobát. Elpirultam, mert ujjaim alatt Harry bokszere meleg lett és nedves, zavart sóhaj szakadt ki belőlem.
Csupasz mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, lehunyt szemekkel a hajába túrt, ezzel hátrasimítva a homlokába hulló tincseket.
Összerezzentem, mikor hirtelen hátamra simította hatalmas tenyerét, és lehúzott magához, ezzel a felsőtestéhez passzírozva engem. Fülemhez hajolva halkan lihegett, halványan elmosolyodtam, majd minden erőmet összeszedve a nyakhajlatához hajoltam és szívni kezdtem a bőrét.
- Erősebben - nyögte, miközben keze lecsúszott gerincem aljához és bedugta ujjait a nadrágomba. Elpirulva bevetettem a fogaimat is, felszisszent, mikor gyengéden beleharaptam.
A fenekemet markolta, majd amikor úgy véltem, hogy többet nem tudok a számmal tenni, elhajoltam tőle. Kérdőn néztem rá, mert hümmögve maga elé bámult, majd kacér mosolyát arcára véve letolt magáról és felállt. - Zuhanyzok.
Bólintva néztem utána, izmos hátán mozogtak az izmok, ahogy járt, majd eltűnt egy ajtó mögött.

***

Mikor Harry kijött a fürdőből, már teljesen fel volt öltözve, ami miatt elszomorodtam. Valójában imádtam nézni meztelen felsőtestét, még ha ezt nem is mertem bevallani neki. Vajon ha megemlíteném, többet lenne felső nélkül? 

Az ágyán ücsörögtem törökülésben és amikor megpillantott, arca megkönnyebbült lett. Két hosszú lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, majd lehajolva puszit nyomott a számra. 

- Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz - suttogta ajkaimra, elpirulva sütöttem le szemeimet, mert én se gondoltam volna, hogy valaha ilyet teszek. 

Kezét végigsimította oldalamon, érintése után libabőrős maradtam, de közben forrt is a bőröm. Újból szólásra nyitotta a száját, de akkor megzavart minket valami. 

- Kopognak - közöltem motyogva, elkeseredetten néztem rá. Ujjai ökölbe szorultak, ahogy szemöldökét összevonva, idegesen pillantott maga elé. 

Megrémített reakciója, hisz bárki is az, azért nem kéne így fogadnia. 

Lassan felállt és az ajtóhoz sétált, azt hittem szó nélkül lemegy a földszintre, de a küszöbön megtorpant és hátra nézett válla fölött. 

- Mindjárt visszajövök - és el is tűnt, becsapva maga mögött a szobája bejáratát. 

Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint nagyon kíváncsi ember vagyok. Ha ötvenszer kihangsúlyozzák is, hogy ne, én akkor is megteszem, mert fúrja az oldalam. 

Figyelmesen hallgatva lépteit, lassan a lépcső tetejéhez settenkedtem, bárki is volt az, nem éppen beszélt halkan. Ellentétben Harryvel, akinek mély dünnyögését sosem értettem meg, akárhogy is füleltem. 

- A rendőrség nem sejti, szóval jó munkát végeztél, Styles. Holnap találkozzunk a Lincoln úti bárban és odaadom a pénzt. - közölte a férfi, aki megzavart minket. 

Döbbenten meredtem magam elé, a szavak ott visszhangoztak a fejemben, vagyis leginkább a fontosabb részük. 

Rendőrség. Nem sejti. Jó munka. Styles. Találkozzunk. Odaadom a pénzt. 

Megszédülve lehunytam a szememet, el se tudtam képzelni, Harry mibe keveredett. 

Beugrott az az emlék, amikor a sikátorban végignéztem, ahogy a falhoz szorít egy embert, rosszul lettem a gondolatra. 

Nem akartam, hogy ilyen legyen. 

10. rész

Meg is jöttem a beígért résszel!:) 
Remélem tetszeni fog, bár ez most egy kicsit rövidke lett, de izgató a vége (haha). Annyit szeretnék mondani, hogy a hétvégén biztosan hozok még egy részt, meg a szünetben is megsokszorosítom a a bejegyzések gyakoriságát, szóval lesz bőven olvasnivaló.:)
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

A levegő megakadt a torkomon, ahogy mellettem támaszkodott, karján megfeszültek az izmok. Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy meleg lehelete súrolt, csillogó szemekkel bámulta a döbbenettől elnyílt ajkaimat. 

Ledöbbentem, sőt, mozdulni se mertem, ha őszinte akartam lenni, megijedtem. 

Halvány mosoly kúszott szájára, talán rémült ábrázatom szórakoztatta ennyire, el tudtam képzelni tágra nyílt pupilláimat. 

Harry az a fajta ember, akinek több oldala is van, és mind mind más szituációkban érvényesül. Nem tudtam, neki hányfajta lehet, de minimum kettőt már ismertem és azt hiszem ez volt a kedvencem. Mikor zöld íriszében pajkos fény gyúl, apró nevető ráncok sorakoznak szeme sarkában és telt ajkait óvatosan megnyalja. 

Felsóhajtottam, mert orrával kacéran megbökte arcomat, kezdtem megszokni a helyzetet, de kezeimet még mindig képtelen voltam megmozdítani, hanyagul lógtak mellettem. Ellentétben Harryvel, aki egyik karját elemelte a pultról és helyette az én testemen indított felfedező utat. 

Beleremegtem érintésébe, ujjai felsőm alá tévedtek, szégyenlősen pillantottam rá, mikor a vizespohár nedves párája miatt hideg bőre találkozott enyémmel. 

Nekem ez szokatlan volt, az igazat megvallva semmilyen tapasztalatom nem volt, életemben nem közelített felém ennyire egy srác és ezért eléggé érdekesnek bizonyult a felállás, legalábbis nekem biztosan. 

Bezzeg Harry, olyan rutinosan futtatta fel kezét az oldalamon, hogy pár pillanatig csak ledermedve álltam. Alsó ajkába harapva pillantott újra vissza arcomra, a tekintetemet elkapva mosolygott, végül megelégelte a kínzásomat és megcsókolt. 

Nyelve súrolta enyémet, fogunk is véletlenül összekoccant, de nem különösebben foglalkoztatta, mohón kapott utánam, mikor megpróbáltam elhajolni. Nem akartam megszakítani szánk összhangos mozgását, de levegőre volt szükségem, erre pár pillanat múlva ő is rájött és hagyott kiszabadulni szorításából.

- Imádom az ajkaidat! - sóhajtottam lehunyt szemekkel, és amikor rájöttem, hogy hangosan is kimondtam, elpirultam. Harry halkan felnevetett, vigyora ragyogóbb nem is lehetett volna, majd lágyan a fülemhez hajolt. 

Persze, hogy reagálni akart rá valamit, de előtte egy kicsit szórakozott velem, fülcimpámba harapva kuncogott. 

- Pedig még a felét sem tudod, mikre vagyok képes velük... - suttogta kacér, mély hangon, kezével csípőmet markolta. Az eredetinél is vörösebb lett a fejem, mikor megértettem célzását és elképzeltem, milyen gondolatok keringhettek a fejében. Sóhaj hagyta el számat, ajkai súrolták arcélemet, majd lefelé haladt, a nyakhajlatom felé. - Tudni akarod, én mit imádok rajtad? 

Kíváncsian dünnyögtem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy rajtam legyen bármi is, amit szeretni lehet, de úgy tűnt Harry talált.

Keze óvatosan lejjebb csúszott testemen, úgy döntött szavak helyett inkább megmutatja, és egy hirtelen mozdulattal belemarkolt a fenekembe. Zavartan felnyögve kapaszkodtam felkarjába a mozdulat miatt, tenyerem alatt izmai ellazultak, mikor szorításán gyengített. 

- Mit művelsz? - kuncogtam vállába fúrva a fejem. Nem mintha ellenemre lett volna, de még senki nem ért hozzám így. 

Ujjai fürgén mozogtak, ahogy egész testemet próbálta bejárni velük, kevés sikerrel, mert néhány helyen nem engedtem tovább. Megelégelte, hogy akadékoskodom és nem adom oda magamat olyan könnyen, csuklómat megragadva kényszerített, hogy csupasz mellkasához érjek.
Elpirulva simítottam végig izmai vonalán, felsóhajtva néztem napbarnított bőrét, aminek színe egy kicsit kezdett kopni a közelgő tél miatt, de még mindig jobban nézett ki, mint én. Sokkal jobban.
Szemeim kitágultak, mikor az ő által irányított kézfejem a nadrágja alól kikandikáló alsójának szélét súrolta. Félve szemébe pillantottam, éhesen bámult vissza rám, a vágy tisztán kiolvasható volt tekintetéből.
A telefonom megcsörrent oldalsó zsebemben, mire Harry mérgesen felmordult, a karomat megrántva ki akartam szabadulni szorításából, nem nagyon akaródzott elengedni.
- Ne vedd fel azt a szart - dünnyögte a fülemhez hajolva, lélegzete súrolta a bőrömet. Úgy tűnt, előszeretettel beszél csúnyán, ami nem zavart, csak... nem tudom.
Kérésének nem tettem eleget, a fülemhez emelve a készüléket, megköszörültem a torkomat és beleszóltam.
- Igen? - felsandítva néztem, ahogy Harry türelmetlenül és idegesen bámulja a kezemben tartott mobilt, tudtam, hogy legszívesebben kiverte volna ujjaim közül.
- Szia, Louis. Én... Tyler vagyok. Tudod, mondtad, hogy hívhatlak, ha beszélni akarok, vagy valami... - szólalt meg zavartan a vonal túlsó végén kávézói munkatársaim. Ott helyben legszívesebben homlokon csaptam volna magam, igaza volt, megígértem, hogy elérhető leszek és annyit mesél, amennyit akar.
Elkeseredve néztem Harryre, aki úgy döntött, nem frusztrálja magát különösebben, nyakamhoz hajolva folytatta, amit elkezdtünk.
- Minden rendben? - kérdezte érdekes hangsúllyal Tyler, mire elpirultan megpróbáltam eltolni magamtól a göndört, mert ajkai munkája miatt hangosan felsóhajtottam.
- Persze - hebegtem, szúrós pillantásokkal jutalmaztam meg Harryt, aki csak nevetett, ezért a szájára tapasztottam kezeimet. - Mire gondoltál? - váltottam vissza az eredeti témára, remélve, hogy Tyler nem fogja tovább firtatni az előbbi eseményeket.
És szerencsére így történt. Hirtelen annyi mondandója lett, hogy már az első ötven szó után lestrapálódtam, pedig én meg sem szólaltam, vadul bólogatva, mintha látná, figyelmesen hallgattam.
Elmesélte részletesebben a megcsalós dolgot, azt, hogy nincs kire számítania és még életében nem volt ilyen rosszul.
Nem tudom mi történt vele, hogy nekem öntötte ki a lelkét, hisz pár napja közölte velem, hogy soha többet nem akar velem beszélni, de ezt nem akartam szóvá tenni. Szerencse, hogy a végén nem kérdezett vissza vagy nem kért tanácsot, mert akkor bajban lettem volna, hogy őszinte legyek, a közepe felé meguntam a folyamatos hadarását.
Egyfajta megkönnyebbülés fogott el, mikor elköszönt, sóhajtva emeltem el a fülemtől a telefont és a kérdőn felemelt szemöldökű Harryre pillantottam.
- Mit akar tőled ez a gyerek? - kérdezte megfeszült arcizmokkal, furcsállottam a "gyerek" jelzőt, mert Tyler körülbelül egyidős volt velünk, de jobban izgatott, mik ezek a folytonos féltékenység rohamok nála.
- Semmit - feleltem kurtán az igazságot, miközben egy óvatos mozdulattal visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket. Láttam rajta, hogy nem hitte el, de egy kis időre lefoglalta a válaszom.
Vigyorogva nézett rám, meg tudott őrjíteni ezekkel a hangulatváltozásaival, sosem tudtam eldönteni éppen milyen kedve van, lehajolva az egyik kezét a térdem alá csúsztatta és mielőtt reagálhattam volna, az ölébe kapott.
Halkan felsikoltva ragadtam meg a vállát, még az erős karjai közt is képes lettem volna elveszíteni az egyensúlyomat és lefordulni a földre.
- Tegyél le! - parancsoltam ráütve a kezére, bár úgy sejtem meg sem érezhette, mert csak nevetett. Gorombán bámultam rá, miközben megállás nélkül püföltem, ahol csak értem, de nem nagyon zavartatta magát. - Elájulok! - közöltem gyerekesen, és elernyedtem a karjai közt, fejemet lelógatva.
Röhögése még hangosabb lett és örömmel telibb, halványan mosolyogva hallgattam a hangját, de amikor rájöttem, hogy nem érdekli rögtönzött elalélásom, ránéztem karba font kezekkel. - Hova viszel?
Harry, úgy tűnt nincs beszédes kedvében, csak maga elé bámulva lépkedett az emelet irányába, de az az óvatos és huncut vigyor ott bujkált ajka sarkában.
Elgondolkodtam, hogy vajon nem-e vagyok nehéz neki, amikor a lépcsőkön felvitt, de arca ugyanolyan maradt, szóval a kételyeim elhalványultak.
A szívem a torkomba ugrott, mikor újra megláttam a szobáját. A narancssárga és fehér falakat, a rájuk vetülő sárga lámpa fényt és persze a középen álló hatalmas, vaj fehér franciaágyat, ami megint tökéletesen be volt vetve.
Vajon minden reggel megcsinálja, vagy nem is az ágyában alszik? Mert én képtelen vagyok ilyen precízen elsimítani a takarót.
Érdekes gondolataimból az rázott fel, hogy Harry leült az említett bútor szélére és szétnyitva a lábam, lovagló ülésben az ölébe ültetett. Elpirulva néztem rá, míg ajkaimhoz nem hajolt és hosszasan meg nem csókolt.
Az én kezem is végre bátrabb lett, ujjaimat lefuttatva mellkasán, éreztem, hogy kirázta a hideg, ami tetszett. Mármint a tény, hogy ilyet is ki tudtam váltani belőle.
Kicsit idegen volt közelsége, zavart combomhoz nyomódó csípője, de közben izgatott is a tény, hogy összeér a bőrünk.
Megragadta a csuklómat, lélegzet visszafojtva figyeltem mit csinál, majd nagyot sóhajtva megadtam magam és hagytam, hogy az ujjaim nadrágjára simuljanak. 

Vélemény

Sziasztok!:)
Először is, ez még nem az új rész, csak valamit nagyon szeretnék leírni.

Drága, chaten pattogó "olvasóim"!
Ez a bejegyzés most nektek szól, ajánlom figyelmetekbe, hogy elolvassátok.
Legelőször is:
Napi átlag 8 iskolai óra, 1 óra buszút és minimum 2 óra tanulás után minden nap(!) próbálkozom, hogy ha nem is sokat, de egy-két mondatot tudjak fűzni a következő részhez. Ja, és ehhez még nem vettem hozzá a délutáni foglalkozásaimat, szóval az is plusz idő, amikor is nem tudok a gép előtt görnyedni és írni. Én úgy gondolom a heti 1 rész tökéletes az én időbeosztásom mellett és amellett, hogy a részek tartalma sem kevés (Wordben 3 oldal minimum, csak úgy megjegyzem).
Másodszor:
Én tényleg próbáltam visszafogni magam eddig és a lehető legintelligensebben, kedvesen visszaírni egy-egy amúgy kibaszottul bántó hozzászólásotokhoz, de a türelmem itt elfogyott.
Mi az, hogy lekurvázod az anyámat, mert nem a te kedved szerint tudom hozni az új részeket? Nem ismersz, én se téged, akkor milyen jogon nevezed prostituáltnak a tulajdon anyámat?
Még a legutáltabb embernek, akit ismerek se tudnék olyat mondani, hogy a "kurva anyádat!". Az embereknek érzései vannak, még ha nem is érdekel téged, nagyon tudnak fájni a bántó szavak.
Harmadszor:
Milliónyi blog van még az Interneten, guglizz ki magadnak bátran ahányat akarsz, a tárház végtelen. Nem fog meghatni, ha többet nem olvasod a blogomat, nyugodtan maradj olyanoknál, ahol naponta van friss rész. Igenis vannak olyan olvasóim, akik türelmesen kitudják várni a következő részt és ha csak egy ilyen marad is boldog vagyok, mert már neki is megéri írni a történetet. Ennyi.
És negyedszer:
Talán most bunkó vagyok/voltam eme bejegyzésemben, de felnyomtátok bennem a pumpát eléggé. Sajnálom azokat, akikre ez a bejegyzés egyáltalán nem vonatkozik, nektek köszönöm a támogatást és azt, hogy kitartotok mellettem.

Btw: A következő részt egy vagy két órán belül kiteszem, csak még átolvasom és javítok rajta pár helyen, de már készen van!:)
Ohh, igen, és ha még egyszer ilyen vagy hasonló kommentek árasztják el a blogot, törlöm az egészet. Nekem könnyű, csak egy klikk ide, majd oda és volt történet, nincs történet.
Köszönöm a figyelmet, akinek nem inge, ne vegye magára!:)

horan vandaa.xx  

9. rész

Sziasztok!:) Próbáltam minél előbb hozni az új részt, és remélem sikerült is, ugyanis most betegség révén volt egy kis szabadidőm.
A részről csak annyit mondanék, hogy sok minden nem történik benne, talán egy kicsit rövid is lett és összecsapott, de a következőt jobbra tervezem, ígérem!:)
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Lábammal rugdostam a pult alját, gondolkozva bámultam a már agyonhordott cipőmre, miközben egy hosszú kávét szürcsölgettem. A főnök megengedte, hogy bármikor ihassunk, de egy idő után már elege van az embernek a sok koffeinből, de nekem most szükségem volt rá. 
A presszó még zárva volt, hisz egyedül nem nyithattam ki és az óra se ütötte még meg a kereken nyolc órát, így hát csak lézengtem. 
Megnéztem, hogy a légkondicionáló rendszer működik-e, többször is átrendeztem az asztaloknál az itallapokat, majd mikor úgy ahogy rendben találtam mindent, hátra kullogtam.
A barackos színű falaktól világosnak tűnt a helyiség, pedig a kis ablakon túl még aligha kelt csak fel a nap, a szürke szekrények és fapadok egy iskolai testnevelés öltözőre emlékeztettek. 
Hosszú léptekkel a saját tárolómhoz mentem, nyomtatott betűkkel egy kis fecnire rá volt írva a nevem, halványan mosolyogva levettem a pulóverem és beakasztottam. 
A kedvem felettébb jó volt, sőt még talán boldognak is tűnhettem. Ezt foghattam volna arra, hogy péntek van, vagy arra, hogy jó az idő... de akkor hazudnék. 
A zöld kötényemet vonakodva a derekamra kötöttem, hogy őszinte legyek, utáltam azt a vackot, mert csak hátráltatott. Egyszer beleakadt a pult sarkába és kis híján fejre estem, miközben három pohárral egyensúlyoztam a kezemben. 
A bejárati ajtó feletti kis csilingelő megszólalt, ami egy zűrzavaros, forgalmas délutánon fel se tűnik senkinek, de reggelenként eléggé idegesítő a zaja. Hallottam, ahogy valaki levágja a cuccait a pultra, majd csoszogva hátrajön. Nem láttam, de sejtettem, hogy ki az. 
- Csá, Tomlinson - sóhajtotta Tyler mély hangon, összerezzentem. Oda se nézve intettem, miközben a másik kezemben a telefonommal szórakoztam. 
Tény volt, hogy mióta Harry megjelent a kávézóban egyszer, azóta feszült a kapcsolat közöttünk. Nem értettem miért, de ha ő távolságot tartott, én se törtem magam különösebben barátságunk visszaszerzéséért.
A mobilomat zsebre vágtam, és megfordulva becsaptam magam mögött a szekrény ajtót. Megijedtem, mikor megláttam Tylert. 
Üveges szemekkel bámult maga elé a falnak dőlve, ajkait lebiggyesztette és nagyon úgy tűnt, hogy sírt. Bizonytalanul közelebb léptem hozzá, nem tudtam mit kéne tennem, vagy hogy állunk-e még olyan viszonyban, hogy érdeklődjek felőle. 
Szólásra nyílt a szám, meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e, de akkor a csengő újra megszólalt. Sóhajtva hátat fordítottam és gyors léptekkel előre siettem, kamu mosolyt magamra erőltetve átvettem a szállítmányt, amit hoztak. 
Míg aláírtam az átvételi papírokat, szemem sarkából láttam a nyitott öltöző ajtón keresztül, hogy Tyler összeszedi magát és felveszi magára a kötényét, ezért megkönnyebbültem. Talán mégsem volt akkora nagy baj. 
Elköszöntem az őszes hajú férfitól, aki türelmetlenül dobolt a lábával, amíg írtam, majd az ajtóhoz sétálva megfordítottam a Zárva táblát. 
Péntek révén már reggel is elég sokan megfordultak nálunk, a vendégek folyamatosan váltogatták egymást, miközben Tyler és én a lelkünket is kidolgoztuk. Sokan azt hiszik, semmi nehéz nincs egy kávézó vezetésében, de tévednek. Nem az összes ember mosolyog ránk kedvesen, vagy köszöni meg a kávéját, néhányan inkább dühös pillantásokkal jutalmazzák, ha nem rögtön szolgáljuk ki őket. 
Igaz, nekem e téren könnyű, hisz már megszoktam a sok-sok utálkozó tekintet... 
Egy üres asztalt töröltem éppen át, már délután volt, aminek kifejezetten örültem. Alig vártam, hogy haza mennyek, vagy legalábbis találkozhassak Harryvel. 
Elpirultan lehajtottam a fejem, mikor eszembe jutott az előző napunk, a szívem a torkomba ugrott. Olyan hihetetlennek tűnt nekem még mindig, hogy képes volt elkérni egy egész stadiont, csak hogy elvigyen oda. Az emberek bizonyára nem ismerik ezt az oldalát, azért tartanak tőle. 
Alsó ajkamat beszívva, éreztem, hogy egy kicsit még mindig be van dagadva, miután túl erősen megharapott a csókunk közben. Nehezemre esett elköszönni tőle, mikor hazavitt.
A maradék vendégek halkan csevegtek elszórtan, úgy tűnt már egyikük sem szándékozik majd rendelni, csak fizetni. A törlőrongyot a vállamra dobtam, a pulthoz sétáltam, ahol Tyler megint eléggé kiborultnak tűnt. Nem bírtam tovább nézni, ahogy fátyolos tekintettel bámulja a kezében lévő, sötét képernyőjű telefonját.
- Minden rendben veled, Ty? - tettem óvatosan kezemet karjára, próbálva elkapni pillantását. 
Először úgy tűnt, biztos nem fogja elmondani, csak valami beszólással leráz, de aztán gondolkodóba esett. A vonásai folyamatosan gyengültek meg, biztatóan néztem rá, hogy végre kinyögje. 
- Jen megcsalt... - motyogta, gyorsan megtörölte szemét, nehogy észrevegyem, hogy sír. Ismertem a barátnőjét, Jennifer O'Brian egy csinos, újgazdag lány volt, aki után bomlottak a srácok a városban. 
Talán identitásom miatt, de én például nem tartottam annyira szépnek, de sosem tettem szóvá. 
Sajnálkozó arccal néztem fel Tylerre, majd vonakodva közelebb léptem és átöleltem. Egy kicsit furán vette ki magát, ahogy a pult mögött ölelkezünk, de nem érdekelt. 
Meglepődtem azon, hogy nem is habozott és rögtön viszonozta a gesztust, fejét vállamba fúrta. Tényleg ki volt borulva.  
Egy vendég zavarta meg pár másodpercig tartó kapcsolatunkat, kedvesen rámosolyogtam Tylerre, miközben elfordultam és gyorsan lerendeztem a pénztáras dolgot. 
Úgy tűnt jobb lett a kedve azzal, hogy elmondhatta valakinek, és ennek örültem.
Nekem csak ezután jöttek a bonyodalmak.
A kávézót bezárva, már odakint a délutáni, hűvös utcán, még egyszer Tylerhez fordultam, hogy egy kicsit még megnyugtassam.
- Figyelj, ha úgy érzed valakivel beszélgetni akarsz, csak hívj fel - ajánlottam mosolyogva, kedvesen végigsimítva karján újra megöleltem, de ez már rövidebb volt, épp hogy csak egymáshoz ért vállunk.
Egy aprót bólintott, elköszönve a másik irányba indult, míg én a kapucnimat fejemre dobva megfordultam.
Nem tudom mi volt a meglepőbb, hogy nem számítottam rá, vagy hogy tényleg ott volt.
A fekete Range Rover-t nézve megremegett a térdem, pár autóval lejjebb állt, de mérete miatt teljesen kitűnt a többi közül.
Harry lassú, megfontolt mozdulatokkal kiszállt a kocsiból, összehúzva magam a járda közepén, néztem, ahogy felém sétál hosszú léptekkel. Kabátjába dugta kezeit, szemöldöke árnyékba borította szemét, amitől ijesztőnek tűnt a halovány napsütésben.
Elém állt, fel kellett rá néznem, zöld írisze szikrákat szórt, ahogy hátam mögé, a távolba bámult. Sejtettem, hogy mit néz, vagy kit...
- Miért ölelted meg? - sziszegte fogai közt, mire ösztönösen hátrébb tántorodtam. Hangja a szokottnál is mélyebb volt, arcizmai megfeszültek, ahogy összeszorította állkapcsát.
Hebegni kezdtem, valójában azt próbáltam elmagyarázni, hogy csak baráti ölelés volt, mert Tylert biztatni akartam, de semmi értelmes mondat vagy szó nem jött ki a számon.
Jobb kezét kikapta a zsebéből és megragadta a karomat, levegőt is elfelejtettem hirtelen venni, ahogy pulóveremen keresztül is éreztem ujjainak erős szorítását bőrömön. Idegesen húzni kezdett maga után a kocsijához, láttam, hogy párszor még hátra néz a válla fölött, de nem értettem semmit.
Az anyós ülés felőli ajtót kinyitotta előttem, türelmetlenül várta míg beszállok. Lehunyt szemekkel összerezzentem, mikor úgy becsapta, hogy a masszív kocsi is megremegett.
Perceken belül már a külvárosban kocsikáztunk, a házak itt sokkal ritkábban helyezkedtek el, köztük apró zöldövezetek frissítették a levegőt, a nap narancssárgás színű fénnyel sütött át a falevelek között.
Harry talán azt remélhette nem veszem észre, de tudtam, hogy csak körbe-körbe megyünk. Oda sandítva láttam, ahogy kezdetben a kormány szorítása miatt elfehéredett kezei lassan ellazulnak, vonásai is inkább voltak már nyugodtak, mint idegesek.
Hosszasan kifújtam a levegőt, ahogy a szélvédőn keresztül a tavat néztem, régen nagyon sokat jártam oda Willel horgászni vagy kirándulni. A víz csak néhol fodrozódott hullámokba, rajtuk meg-megcsillant a délután aranyfénye, apró halak ugráltak pár centivel a vízfelszín felé, hogy az éjszakára készülődő szúnyogokat elkaphassák.
Szemem sarkából észrevettem, hogy Harry többször is engem néz az út helyett, majd egyszer csak kezét előre nyújtva, bekapcsolta a rádiót. Valami nemzetközi adó ment, popslágerekkel, kellemes volt a halk zene, szinte elveszett a hatalmas kocsi belsőterében.
- Mit szólnál, ha az én lakásomra mennénk? - kérdezte hirtelen, hangja már nem volt kemény, sőt, inkább kecsegtető egy kis reménnyel. Meglepődtem kérdésén, talán még el is pirultam, emlékeztem az éjszakára, amit az ő házában töltöttem.
Hezitálva megvontam a vállamat, képtelen voltam kiismerni a folyamatos hangulatváltozásait, ötletem sem volt mikor lesz ideges és utána mikor beszélhetek hozzá újra kedvesen. Maga elé bámulva bólogatott "válaszomon", és végre lekanyarodott ott, ahol már pár körrel ezelőtt le kellett volna.
Ahogy befele haladtunk, a város középpontjába, a színvonal folyamatosan romlott le, a gyárak, sötét sikátorok nem túl bizalomgerjesztőek.
Néhány ház ismerős volt, bár azon az éjszakán, mikor felvitt a lakására, nem kifejezetten a környéket vizslattam, inkább el akartam menekülni. De most tüzetesen szétnéztem, hogy úgy, ahogy be tudjam határolni hol vagyunk.
Doncaster nem túl nagy város, de ha az ember nem sokat jár ki, simán el tud tévedni.
A szívem kicsit hevesebben vert, mikor leállította az autó motorját, a kerekek alatt ugyanúgy ropogott a kő. Már csak meg se próbáltam kinyitni az ajtót, tudtam, hogy le van zárva, türelmesen vártam, míg Harry átsétál az én oldalamra. Bár a tény, hogy nem tudnék csak úgy saját magamtól kiszállni, egy kicsit még mindig frusztrált.
- Jó kisfiú - suttogta a fülemhez hajolva, mikor már a lábamon álltam, a szabad levegőn. Elpirultam, jelen pillanatban nem tudtam mire érti, kezeit derekamra rakta és a kapu felé húzott.
Eddig mindig is meglepett Harry közvetlensége, az, hogy még akkor is hozzám érne, ha nem akarnám.
Míg a bejárati ajtó zárával szórakozott, vettem a bátorságot és az arcát bámultam. Azt, hogy milyen irányban göndörödnek a tincsei a halántékánál, azt, hogy nyelvét kicsit kidugja ajkai közt, mikor koncentrál és azt, hogy szeme zöldje más a délutáni napfényben.
- Kérsz valamit enni vagy inni? Vagyis... kajám az nincs, de üdítőm van. - beszélt felszabadultan, miközben a konyhába indult. Meglepődtem, úgy tűnik, mikor Harry ismerős, otthoni közegben van, megered a nyelve.
Hosszú léptekkel követtem őt, a cipőmet lerúgtam magamról az előszobában, néztem, ahogy sürög-forog a pult mögött. Felemelve kezeit, a felső szekrényben matatott, beharapott alsó ajkakkal bámultam kivillanó barna csípőjét és alsónadrágját.
Egy üvegpohárral kezei közt a csaphoz sétált és megnyitotta, türelmesen nézte, ahogy a víz beletöltődik, majd a szájához emelte.
Zavartan elfordultam, hátammal a pultnak dőltem, nem tudtam mi járhatott a fejében vagy, hogy mik voltak a tervei velem. Azt se tudtam, megint ott akar-e tartani éjszakára, vagy haza enged-e.
- Bassza meg... - motyogta Harry az obszcén szavakat, mire kérdőn odakaptam a tekintetemet. Kezeit maga mellett tartva bámulta a fehér felsőjét, amin egy jókora vízfolt díszelgett, gondolom leönthette magát. A vékony, nedves anyag rátapadt a felsőtestére, elnyílt ajkakkal néztem izmai körvonalát, amik nagyon jól kirajzolódtak.
Morogva, kezei közé vette a póló alját és egy könnyed mozdulattal levette magáról, talán neki ez egy természetes mozdulat volt, de én még levegőt is elfelejtettem venni.
Fejét felemelve, észrevette, hogy őt bámulom, hatalmas mosoly terült szét arcán, még jobban elpirultam. Kínosan félrepillantottam, de már késő volt, Harry egy lépéssel eltüntette a köztünk lévő távolságot és testével a pultnak szorított.

8. rész

Sziasztok!:) Annyira-annyira-annyira sajnálom ezt a fél hónap kimaradást, de az iskola mellett alig marad valamire időm. Ígérem, nem fejezem be a blogot, de nézzétek el, hogy ilyen ritkán jönnek a részek. 
Köszönöm a sok feliratkozót, kommentet és szép szavakat, nagyon jól esnek.:) 
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Tudod, érdekes újra ebben a házban lenni, régen volt már, hogy elmentem - bólogatott a nappaliban szétnézve, könyökét combjára támasztva piszkálta a teás bögrét maga előtt. 

Olyan hihetetlen volt számomra, hogy mellettem ül, jól mondta, több mint négy éve volt, hogy állást kapott Sheffieldben és oda költözött. 

Apám helyett apámként tekintettem rá minden élethelyzetben, segített mikor mindenki más hátat fordított nekem és támogatott, akármibe is kezdtem. 

William, vagy ahogy ő szereti, Will a nagybátyám.
Miután az igazi édesapám elhagyott minket, ő vett szárnyai alá anyával együtt. Nincs felesége, gyereke vagy családja, csak a húga maradt neki és az unokaöccse.
- De hogy-hogy itt vagy? - kérdeztem a számhoz emelve a saját bögrémet, a gyümölcs tea gőze az arcomra csapódott. Kicsit sok citromlevet öntöttem bele, elfintorodva ízlelgettem a savanyú aromát, ahogy vártam a válaszára.
Kezét ölébe ejtve pillantott rám, miközben én a fotelban terpeszkedtem, lábamat magam alá húzva, ő kényelmesen, lábát szétvetve ücsörgött a kanapén.
- A doncasteri őrs erősítésként kért néhány rendőrt. Kapva az alkalmon jöttem, hogy láthassalak titeket. - mosolyodott el, mire megörültem, de magyarázatra volt szükségem az első mondatával kapcsolatban. Felvont szemöldökkel előrehajoltam, hogy letegyem az asztalra a csészét, ami addig az ujjaimat melegítette. A pulóveremet lejjebb húzogattam a kézfejemre, úgy néztem rá Willre.
- Miért kell erősítés? - tudakoltam a tenyerembe támasztva államat. Fecsegős kedvemben voltam, hisz olyan régen beszélgettem akárkivel is órákig a semmiről, ő még akkor is csatlakozott, ha csak az időjárásról akartam beszélni.
Az arca megmerevedett, amitől meglepődtem, kezét tördelve pillantott félre. Nem értettem mire fel a hirtelen hangulatváltozás, a levegő is mintha nehezebbé vált volna, mint a viharok előtt.
- Louis. Elszabadult a pokol Doncasterben. - ejtette ki erélyesen és nyomatékosan a szavakat. Akár egy gyerekhez is beszélhetett volna, aki összefirkálta a falat zsírkrétával.
Nekem ez nem új - gondoltam magamban, eszembe jutott a ma reggel olvasott újság főcímei.
- Féltelek titeket... Azt szeretném, hogy odaköltözzetek anyáddal a sheffieldi házamba egy kis időre. - közölte, mire köpni-nyelni nem tudtam.
Döbbenten bámultam rá, a szavai először el sem jutottak igazán a tudatomig, csak annyi, hogy arra kér, menjünk el a szülővárosomból. A helyről, ahol leéltem eddigi életemet, a rossz és jó emlékekkel együtt, a helyről, ami a múltam, jelenem és úgy terveztem, a jövőm is.
Pár nappal ezelőtt, igaz, teljesen más véleményen voltam, de azóta megváltozott valami. Vagy valaki.
Hevesen megráztam a fejem, okokért kutakodva az elmémben, de nem találtam semmit.
- Én... én nem akarok... - makacskodtam, mint egy kisfiú. Villanó tekintetétől összepréseltem a szám, és rendbe szedtem a ki nem mondott gondolataim. - Ez a környék a legbarátságosabb a városban... Megígérem, hogy elmegyünk, ha itt történik valami.
Először nem tetszett neki az ötlet, de vonásai lassan megenyhültek, ahogy magában latolgatta ajánlatomat, végül vonakodva ugyan, de rábólintott.
Boldogan sóhajtva elmosolyodtam, megkönnyebbülten dőltem hátra, bebiztosítottam a jövőmet egy időre. A téma más vonalakra sodródott, felszabadultan hallgattam Will történeteit, olyan jó érzés volt újra gondtalanul nevetni.

***

A plafont bámultam az ágyamban feküdve, kezeim közt a telefonommal játszadoztam. 

Hogy mire vártam? Szerintem ez egyértelmű.

Ideges voltam, az a tipikus gyomorgörcs is elkapott, féltem, hogy talán soha többet nem hallok róla. Lehunyt szemekkel képzeltem magam elé arcát, ami nem nehéz feladat, hisz még álmaimban is kergetett tökéletes látványa.

Sokszor feltettem már magamban a kérdést, de választ még mindig nem leltem rá: Hogy lehet valakitől egyszerre félni és vágyni is rá? 

Ez két különböző dolog - mint a föld és az ég.

Belül vívódtam a saját érzéseimmel, harcoltam, bár nem tudom mi volt a cél. 

Zöld szemeitől megremeg a térdem, olyan érdekes, hogy ilyeneket ki tud váltani belőlem. Sokan mondták már, hogy az én kék tekintetem hűvös, jeges, akkor az övé mindenképp az olvadt, lágy oldalt képviseli.
Hát, ebben sem hasonlítunk.
Felnevettem saját magamon, van bármi is amiben hasonlítok rá? Olyanok vagyunk, mint a gondolataim - ellentétesek.
Rózsaszín, telt ajkaira nem mertem elkalandozni, tudtam, hogy azok a kevésbé szerény gondolatok rögtön megfertőznék az agyam.
Nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott, a remény minden egyes másodpercben kiszivárgott belőlem, ahogy elképzeltem a holnapi napot, nélküle. Meglepő, de ilyen hamar fontos helyre fészkelte be magát a testemben, szomorú lettem a ténytől, hogy túl közel engedtem magamhoz. Pedig egyszer már pórul jártam emiatt.
A telefon megrezgett a hasamon pihenve, mire kipattantak szemeim, levegőt is elfelejtettem venni pár pillanatig. Imádkozva emeltem arcom elé a készüléket, a feladó nevét elolvasva hatalmas vigyor terült szét az arcomon, a szívem máris hevesebben dobogott.

Feladó: Harry
A házatok előtt vagyok. H.x

Az előszobában felkaptam magamra az egyik pulóverem, magam is meglepődtem a tempómon, milyen gyors voltam, az is csoda, hogy nem botlottam meg a lépcsőn. Pedig ha futok, legtöbbször valamimet eltöröm.
Will bealudt a nappaliban, a TV lehalkítva ment előtte, a lehető legcsendesebben kattintottam ki a bejárati ajtó zárát.
Alkonyat volt, az égbolt egyik fele vérnarancsos színben égett, a másik pedig már az éjszakához készülve sötétkékbe burkolózott. Köztük, az átmenet, akár egy festő palettája, elbűvölve lépkedtem előre haladva.
A fekete kocsi ott állt, az utca másik végén, tátott szájjal bámultam, mikor észrevettem.
Harry a járműnek dőlve ácsorgott a járdán, kapucnija félig eltakarta szanaszét álló göndör fürtjeit. Kezét szájához emelte, először nem értettem mit csinál, aztán megláttam az ajkai közül kiszökő fehér, füstfelhőt.
Felvont szemöldökkel sétáltam hozzá közelebb, nem tudtam milyen lesz, megint ideges vagy előjön-e a kedves éne, remegve fújtam ki a levegőt tüdőmből.
Mikor észrevett, zöld tekintetét enyémbe fúrta, megtorpantam egy pillanatra. Láttam, ahogy eldobja a csikket, lábával eltaposva velem szembe fordult.
- Gyere velem - közölte akaratosan, meglepődve hagytam, hogy kezemet megfogva az anyós ülésre utasítson. Elfelejtettem milyen dominancia sugárzik belőle, ha valamit mond, az úgy van.
Az autó belső terét új és Harry illat édesítette be, nagyot szippantva elraktároztam magamban, hogy ne csak szeme színére tudjak visszagondolni.
- Hova megyünk? - kérdeztem félénken, a vizes utakat bámulva a szélvédőn keresztül. Megtört rajtuk az éppen akkoriban felkapcsolt utcai lámpák fénye, csillogva tükröződtek vissza. Meglepő volt, de nem éreztem magam rosszul mellette, sőt, talán még megnyugtató is volt jelenléte.
Nem válaszolt, sejthettem volna, hogy nem fogom megtudni, akkor éppen hova készül "elrabolni". Belesüppedtem a bőrülésbe, az ujjaimat tördelve gondolkodtam, miként rondíthatnék bele a zavaró csendbe. Hallani akartam mély hangját, ahogy zavarba ejtő dolgokat mormol a fülembe, igaz, hogy mindig elpirultam tőle, de tetszett.
Az alvásra készülő város képe elsuhant mellettünk, ahogy Harry kicsit átlépve a sebességkorlátozást, beletaposott a gázba. A motor halkan dorombolt alattunk, egyenletesen zúgott a fűtéssel együtt. A meleg levegőtől forróbb volt a légkör, mint odakint az alkonyodó szabadban, pulóverem hátamra tapadt.
- Megérkeztünk - mondta Harry, halvány mosoly játszott szája sarkában. Az ablakon kinézve sok mindent nem láttam, egy hatalmas parkoló volt kivilágítva mellettünk, az ajtó kilincséért nyúlva akartam kiszállni, de akárhogy rángattam, nem nyílt ki. - Nyugi, Lou, biztonsági zár. - kuncogott fel halkan göndör fürtjei mögül. Elpirultam a becenév miatt, és amiatt is, hogy bezárva tartott.
Lesütött szemekkel vártam míg kiszáll, a bekúszó hideg levegőtől libabőrős lettem, majd felsandítva néztem, ahogy megkerüli a kocsi elejét. Meglepődtem mikor kezét nyújtotta, hezitáltam, hogy ujjaimat összekulcsoljam-e övéivel, nem akartam, hogy valaki meglásson minket úgy. Ezt ő is észrevehette, arca elkomorodott és félre húzódva hagyta, hogy magamtól a saját lábamra álljak.
Hosszú lépteivel nehezen tartottam a tempót, míg ő sétált én inkább futottam a kihalt parkolóban. Egy stadion körvonalai rajzolódtak ki előttem, meglepődtem, ötletem se volt miért vihetett oda Harry. Arra gondoltam, egy meccsre, de akkor autóknak kellett volna hegyén-hátán állnia a beton részen a szurkoló tömeg miatt.
De csak ketten voltunk a homályos reflektorlámpák fényében, ami talán még romantikus is lett volna, ha nem egy olyan emberrel vagyok, akinek már láttam a rossz oldalát. Néztem, ahogy pulóvere zsebéből kivesz egy kulcscsomót, a fémek egymásnak ütköztek, idegesítő csilingelő hangot hallattak.
A stadionnak üvegajtaja volt, a zárral ügyködött Harry, amíg én kezeimet a fény eltakarása érdekében a szememhez emeltem és belestem az épületbe. Büfét, ajándékboltot és a pályához vezető folyosót tudtam csak úgy-ahogy behatárolni.
Mikor a kulcs elfordult és kattanva kinyílt az ajtó, csuklómat megragadva beljebb húzott. Annyira már nem zavart érintése, tudva, hogy senki sincs a közelünkben.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem a hatalmas belső teret bámulva, csillogó szemekkel néztem, milyen furcsa volt egy ilyen helyet látni teljesen üresen.
Harry odalépett egy főkapcsolóhoz és beborította fénnyel a helyiséget, ujjai még mindig maga mellett tartottak, de jobban foglalkoztatott a válasza a kérdésemre.
- Az egyik haveromé a stadion, ma este nincs meccs, szóval zárva lett volna, de kölcsönkértem. Amúgy is tartozott nekem egyel... - beszélt Harry, dörmögős hangjától mosoly kúszott ajkaimra. Igaz, nem pontosan erre voltam kíváncsi, de már az is boldogabbá tett, hogy ezt megosztotta velem. - Voltál már amerikai foci meccsen? - kíváncsi zöld szemeibe felnézve megráztam fejemet, jobban preferáltam a sima focit, egy aprót biccentett. - Akkor majd egyszer elviszlek egyre...
Alsó ajkamba harapva próbáltam nem elvigyorodni, melegség futott végig gerincemen, ahogy kezét lejjebb csúsztatta és újra megpróbálkozott érintkezni velem. Beadtam a derekam, lesütött szemekkel sandítottam összekulcsolt ujjainkra, amik nem is mutattak rosszul együtt.
Harry úgy tűnt, ismerte a járást, maga mellett húzva, kíváncsian pillantgattam körbe. Egy táblára azt volt kiírva, hogy "B szektor", göndör fürtjei takarták arcát, de láttam, ahogy rám mosolyog, mielőtt benyitott volna az ajtón.
Tátott szájjal bámultam az elém táruló stadiont.
Az üres, kék-fehér székeket körbe a lelátón, a füves pályát és felpillantva, a nyitott tetőn keresztül a csillagokat. Reflektorfény világította meg a pályát, így fel sem tűnt, hogy valójában már este volt. Apró, hiperaktív bogarak táncoltak a levegőben ide-oda, miközben pár lépcsőfokkal lejjebb lépkedtünk és Harry beült az egyik sorba.
El sem tudtam képzelni, milyen kapcsolatai lehettek a mellettem terpeszkedő srácnak, ha egy ilyen stadiont eltudott csak úgy kérni egy éjszakára.
- Ez... hatalmas - nyögtem elvigyorodva, még mindig a sokk hatása alatt állva. Harry felkuncogott, pajkosan csillogó szemekkel nézte a reakciómat és úgy tűnt, tetszett neki.
Bár, azt még mindig nem tudtam, valójában mit csinálunk mi ott, élveztem.
- Középiskolában ide jártam amerikai focizni - jegyezte meg félvállról, mintha ez olyan általános információ lenne, csodálkozva kaptam rá tekintetemet. A pályát bámulta elrévedt tekintettel, tudtam, hogy eszébe juthattak az emlékei. - Még apa miatt kezdtem el, de be kellett fejeznem...
Meglepett, hogy említette családját, hisz eddig még sosem beszélt magáról, a múltja számomra sötét. De megakartam tudni a történetét, a régi Harryt, kíváncsi voltam rá, hogy miért tette azokat a dolgokat, amik miatt emberek százainak feláll a szőr a hátán.
Styles. Egyeseknek csak egy vezetéknév, másoknak az említésére már is összeszorul a torka.
- Miért? - érdeklődtem, combomra támasztva könyököm. Arca komolya volt, szemöldöke közt ránc húzódott, amitől aranyosnak találtam. Szabad ujjaival alsó ajkát birizgálta.
- Volt pár összetűzésem a csapattársaimmal... - vonta meg a vállát. Nem mertem elképzelni mikre gondolt, félve pillantottam le ölembe, valamiért megijedtem.
Látta rajtam, hogy megváltozott a hangulatom, vonásai meglágyultak, ahogy tekintetemet próbálta elkapni.
- Mesélj magadról, Louis - mosolyodott el halványan, bátorításképp megszorította ujjaimat, amitől elpirultam. Gondolataimat próbálva összeszedve, hogy mit is mondhatnék magamról, a számat rágtam.
- Nem tudok mit mondani... - hebegtem szégyenlősen. Tudtam volna beszélni, de csak olyan dolgokról, amiket még nem akartam megosztani Harryvel. A családom, a gimnázium, a sok-sok pofon... Kétlem, hogy érdekelte volna.
A szemét forgatva, mosolyogva elfordult, megkönnyebbültem, hogy nem áll szándékában feszegetni ezt a témát. Ha majd képes leszek róluk beszélni, beavatni őt is a múltamba, meg fogom tenni. De valójában Harry Styles még nagyon idegen volt számomra.
Hirtelen felállt, amitől meglepődtem, kezemet megrántva engem is talpra kényszerített, amitől eléggé közel kerültünk egymáshoz.
- Gyere, mutatok valamit - súgta csábosan fülembe, orrával megbökte cimpámat, kirázott a hideg. Maga mögött húzva, lesiettünk a megmaradt lépcsőfokokon is, majd a pálya szélére léptünk. A füvet bámultam, és a különféle felfestett, fehér csíkokat, miközben Harry tudatosan a közepe felé sétált.
Kérdőn pillantottam fel zöld szemeibe, mikor megállt. Óvatosan derekamra simította mindkét kezét, és magához szorított. Elvigyorodtam, a pírt sehogy se tudtam levakarni arcomról, ahogy nyakamhoz hajolva, puha ajkai bőrömhöz értek.
- Ne ijedj meg - mormogta mély hangján. Nem értettem mire gondol, de aztán gyorsan mögém állt és átölelve engem, velem együtt hátradőlt. Ahogy egyensúlyomat elveszítettem, persze, hogy megilletődtem, halkan felkiáltottam, de karjai közt landoltam.
- Ez mire volt jó? - lihegtem, kezemet mellkasomra szorítva, hogy lecsitítsam hevesen dobogó szívemet. Gyengéden meglökött és legurított magáról, majd magasba lendítve ujjait, a tető felé bökött. Tekintetemmel követtem, szám elnyílt, mikor megláttam az eget.
Sötétkék és fekete színben pompázott, rajta a csillagok fényesen csillogtak, mint milliónyi szentjánosbogár, elmosolyodtam a látványra. Rég volt már, hogy utoljára kifeküdtem egy éjszaka, csak hogy az égitesteket bámuljam hosszú-hosszú órákig.
Persze, gyönyörű és titokzatos, hisz el sem tudjuk képzelni milyen távolságban lehetnek az apró, fénylő pontok, de jobban szeretek gondolkodni ilyenkor.
Mert este senki sem zavar, csak te vagy és a végeláthatatlan űr.
Harry felém fordította fejét, szemem sarkából láttam huncut mosolyát, de akkor még nem gondoltam, hogy cselekedni is fog.
Testrészeit átlendítette felettem, térdeit csípőm mellett, kezeit pedig vállam felett támasztotta. Zöld szeme ragyogott sötét haja mellett, ajkaimat beszívva néztem fel rá.
Vigyorogva lejjebb hajolt, néhány tincse megcsikizte arcomat, ahogy orrával böködött.
- Mit szeretnél? - suttogtam, kezeimet félősen csípőjére simítottam. Ajkain végignyalt, ahogy a kérdésemen gondolkodott, eltakarta előlem az égboltot, de nem számított, abban a pillanatban ő szebb volt.
- Téged - motyogta, az arcom pírbe borult, mikor ajkai súrolták az enyémeket.