2013. augusztus 27., kedd

5. rész

Sziasztok!:) Futólag, hajnali a-kakas-sem-kukorékol-még időben teszem ki ezt a részt, mert rohanok gólyatáborba. 
Az igazság az, hogy gőzöm sincs mikor lesz következő rész, mert rögtön utána meg már kezdődik az iskola, amikor az internet a háttérbe szorul, de igyekezni fogok, esküszöm.
Jó olvasást!
horan vandaa,x

Louis Tomlinson 

- Tomlinson, nem tudom kiről fantáziálsz éppen, de talán dolgozhatnál is - ment el mellettem Tyler, vállával majdnem fellökött, mire meglepetten néztem utána. A hangjában semmiféle kedvesség nem volt, nyersen köpte oda a szavakat, amitől rossz érzés kerített hatalmába. Ajkaimat beszívva egyenesedtem fel eddigi pulton görnyedő pózomból és félve sétáltam oda hozzá.
- Minden rendben veled? - tudakoltam a lehető legkedvesebben, szemeimet végigfuttatva rajta akartam megbizonyosodni, hogy fizikailag jól van-e. Sötét szemöldökét összehúzta, világoskék tekintete szikrákat szórt, ahogy lenézett rám, erősebben szorította a kezében lévő zöld kosarakat, amikben tiszta poharak sorakoztak fel egymás után. Megijedtem tőle, akár retinájának égésétől is megtudott volna ölni egy pillanat alatt.
- Elegem van, hogy mindig csak lustálkodsz és nekem kell elvégeznem a kemény munkát - szúrta oda nem éppen jó kapcsolati hangnemben. Összerezzenve, ösztönösen hátráltam egy lépést, ha a dühös bikát hergeled, számolj a szarvainak közelségével, hátam a pultnak ütközött, kezeimmel megmarkoltam a lepolírozott fát.
Zavartan pillantottam félre, reménykedve, hogy egy vendég sem vette észre a köztünk lévő feszültséget, hisz nem lenne jó pont a szemükben, ha esetleg nekik kéne kihívni a rendőrséget ránk, de szerencsére mindenki a kávéjával, süteményével vagy azzal az emberrel foglalkozott, akivel betévedt a kis, sarokvégi presszóba.
- Ezt vagy beszéljük meg hátul vagy nem tudom, de ne itt! - sziszegtem a fejemet ingatva, mire Tyler fújtatva lecsapta a kosarat, amiben csörömpölve összeütköztek az üvegpoharak, ki tudja, talán egy-kettő meg is repedt.
Hosszú léptekkel indultam alakja után a kávézó hátsó részéhez, izmos karjaival belökte az öltöző ajtaját, ami majdnem rám csapódott, becsukva magam mögött megálltam előtte és bizonytalanul pillantottam fel arcába.
- Tyler, mi történt? Tudom, hogy nem emiatt akadtál ki, mert akkor már előbb is megtörtént volna... - sütöttem le a szemeimet, mert azzal nem tudtam vitatkozni, hogy néha tényleg elbambultam vagy hosszasan beszélgettem egy vendéggel, amitől őrá maradt a munka nehezebb része.
Aprót biccentett, amiről tudtam, hogy igazam volt, ujjait morzsolva nem mert a szemembe nézni, talán szégyellte magát, alsó ajkát megnyalta, a mozdulatról Harry jutott eszembe, és a majd szombat esti vacsora. A szívem hevesebben dobbant, ahogy elképzeltem őt elegáns ruhában, és ahogy zöld smaragdhoz emlékeztető szemeit végig rajtam tartja, miközben leülök az asztalhoz. Biztos voltam benne, hogy kihúzná nekem a széket, hisz az autójának ajtaját is kitárta előttem, udvarias mozdulatai megmosolyogtattak.
- Meg akartam utáltatni magam veled... - nevette el magát kínosan, visszatérve a jelenbe a saját kis álomvilágomból, kérdőn pillantottam rá. Értetlenségem láttán, zavartan beletúrt a hajába, úgy fojtatta. - Miután elmentél, Styles mondott pár dolgot... Nem fontos, hogy mit, legyen az én problémám, de... Szerintem nem lenne jó ötlet, ha egymáshoz szólnánk most egy darabig...
Döbbenten pislogtam magam elé, a szavak hirtelen rombolták szét a fejemben elképzelt pillanatokat, amiket át akartam élni szombaton. A gyomrom görcsbe rándult, Tyler szavai mögé nézve rájöttem, mit szeretett volna elmondani, csak nem merte hangosan kimondani.
Harry megfenyegette őt.
Mit mondhatod neki? "Ha még egyszer hozzászólsz, megöllek?"
Hisztérikusan felnevettem, ami lassan ment át keserves cincogásba, nem tudtam elhinni, vagyis még mindig nem tudtam megérteni, hogy tud egy olyan lélek egy olyan testbe költözni, mint Harryé.
Ne a könyv borítójáról ítélj - mondják sokszor az okosok, az ő esetében viszont úgy vagyok, hogy akármilyen szép szót is mondanék a külsejéről, a lelke valamivel lerombolná a róla kialakult képemet.
- Szerinted vagy szerinte? - kérdeztem halkan, azt hittem meg sem hallotta, de ajka óvatos 'tudod a választ' mosolyra húzódott, alsó ajkam szélébe harapva egy aprót bólintottam.
Hát így állunk.
Harry minden embert meg fog fenyegetni, aki pár centiméterre is közelebb jön hozzám? Aki sokat számít nekem? Aki már egy levegőt szív velem, azzal közli, hogy kitekeri a nyakát?
Megborzongva néztem magam elé, ki akartam űzni az ilyesfajta gondolatokat a fejemből, valahogy éreztem, hogy ezek után valami olyat tesz majd, ami miatt pedig csodálni fogom. Vagyis reméltem.
- Figyelj... A ma esti leltár... Megcsinálom egyedül, nyugodtan menj haza, ennyit megérdemelsz. - jutott hirtelen eszembe a ma éjszakai plusz munka, amit minden hónapban egyszer meg kell csinálnunk. Igazából, semmi értelme nem volt, a kis, jelentéktelen hátsóraktár dobozait kellett megszámolni, majd a benne lévő dolgokat is. - Ez munkatársi szívesség, nem baráti... - tettem hozzá próbálkozva, ha már úgy döntött, hogy nem nagyon szól nekem többet.
- Louis... - kezdett szabadkozni, majd végül meggondolta magát, vonásait rendezve, komoran bólintott. - Rendben, köszönöm.

***
Idegesen hörögve csaptam magam homlokon a vastag papírköteggel, amiken nem álltak mások, csak számok.
Számok, számok és számok.
Sóhajtva nyúltam a halántékomhoz, megmasszírozva a fájó pontot, leültem az egyik dobozra, reményvesztett tekintettel néztem körbe. Karton dobozok hevertek a földön, néhányuknak nyitva a fedele, zöld, fényes csomagokban sorakoztak bennük a kávészemek.
Félre pillantva, a kis, rácsos ablakon keresztül láttam, hogy az ég már szürkül, halk tücsökciripelést is lehetett hallani, ha jobban figyeltünk.
Nem akartam későn haza érni, sőt, az utcákon sem állt szándékomban sétálgatni alkonyat után, hisz nap, mint nap gyilkosságok tömkelege történik, és a legtöbb az éjszaka folyamán.
Talán nyápicnak tűnhetek, de szerintem mindenki ereiben felszökik az adrenalin, ha azzal a ténnyel állítják szembe, hogy egyedül kell hazasétálnia sötétedés után.
Kezemmel megtámaszkodva fellöktem magam, nyöszörögve visszatoltam a helyére a dobozokat, amik a kinézetük ellenére igenis nehezek voltak, majd tenyeremet és ruhámat porolgatva betettem az összegszett lapokat a pult alatt lévő mappatartóba.
A villanyokat sorban lekattintottam, magamra húzva a kabátomat az esti hűvös szél ellen, elővettem a bolti kulcscsomót és bezártam, a kilincset lenyomva megbizonyosodtam, hogy jól elcsavartam-e a kulcsot a zárban, megfordultam.
Az utcai lámpák narancssárgás fénye körül apró bogarak keringtek, mintha táncot járnának a szellő szárnyán, magam elé fújva néztem, ahogy a meleg leheletem fehér párafelhőként száll az ég felé, amin már fent csillogtak az első csillagok.
Ujjaimat a zsebembe dugtam, összehúzva magam a hideg ellen jobbra indultam, a külvárosi kertes házak felé, alig vártam, hogy hazaérjek és vegyek egy jó, forró fürdőt a már akkor elgémberedett végtagjaim kiolvasztására.
Lépteim visszhangoztak a kihalt utcán, vízcseppek csillantak meg a járda szélén parkoló autókon, a házak ablakai is többnyire már sötétek voltak, néhol égtek csak éjjeli lámpák vagy a tévé fénye, ami fel-felvillanva mutatta a különböző képeket.
Az út másik felén csörömpölő hang zavarta meg az este csendjét, ijedten tántorodtam meg, kezemet a mellkasomhoz szorítva próbáltam lenyugtatni magam, hogy biztos csak egy macska volt, ami fellökött egy régi üvegpalackot.
Élve hazajutsz - motyogtam magamban, mire belegondolva a félelmembe, felkuncogtam.
Mi bajom is eshetne?
Nem gyakori az emberrablás errefelé, meggyilkolni meg csak nem fognak, nem tettem én semmi rosszat ahhoz...
De, mielőtt a szívem lassabb tempóra válthatott és újra normálisan lélegezhettem volna, megpillantottam két sötét alakot a hang irányából.
A sikátorban feketeség honolt, csak homályos foltokat láttam, de annyit ki tudtam venni, hogy talán dulakodnak. Tenyeremet a zsebemben lévő telefonomra simítottam, hívnom kellett volna a rendőrséget rögtön... de én hülye és makacs természetű vagyok, lassú léptekkel közelebb mentem, a cipőm cuppogott a nedves aszfalton, minden hangos mozdulatomra nagyobbat dobbant a szívem, nem akartam, hogy észrevegyenek.
Mégis mi a fenét művelsz? - próbált figyelmeztetni agyam okosabb része, de nem hallgattam rá, pedig kellett volna...
Odaérve a magas, szürke betonház oldalához simultam, lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kilestem a sarokról. Már sokkal többet láttam, az ezüstösen csillogó telihold elől kiúszott az addig takaró párnafelhő, ajkaimat összepréselve néztem a történteket.
Egy magas, széles vállú férfi megmarkolta a másik, lényegében alacsonyabb és kisebb termetű ember kabátjának elejét, döbbenten néztem, ahogy felemeli és a koszos szemközti falnak vágja. Közelebb hajolva belevicsorgott az arcába, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy még egyszer lök rajta, a gyengébbnek tűnő srác halkan nyögve tűrte a fájdalmat.
- Ha holnap sem fizetsz, te szarházi, én saját magam verem ki belőled a pénzt! - morogta az arcát pulóverrel takaró férfi, hangja felismerhetetlen volt, ahogy kiejtette a szavakat, ujjaimmal ijedten karmoltam meg a szemcsés falat, ami mögé bújtam.
Akkor, abban a pillanatban el kellett volna rohanom, jó messzire, vagy hívni a rendőrséget, hisz az azután történtek megtörtek belülről.
A hatalmasabb fiú fejéről félig lecsúszott a kapucnija, ahogy a másikat a földre dobta, elkerekedett szemekkel néztem a kibukkanó göndör fürtöket, amik megcsillantak a holdfényben.
Nem, nem lehet, hogy ő az... 
Remegve vettem egy reszelős levegőt, miközben a srác piszkos kezeit a zsebébe dugta, majd flegmán a földön fekvő felé köpött és megfordult.
Könyörgöm, ne...
Sötét szemöldökét mérgesen összehúzta, ami miatt árnyékba borult szeme színe, fejét lehajtva megigazította a homlokába hulló tincseit, majd újra eltakarta őket. A szívem fájdalmasan dobbant egyet, mikor megláttam világos rózsaszín, telt ajkait, amiket idegesen beszívott.
Hátamat a szúrós falnak vetve, néztem, ahogy kilép a sikátor sötétségéből, és végképp megbizonyosodhattam a kilétéről...
- Harry - suttogtam, a félelemtől vagy a kibuggyanni készülő könnyeimtől elszorult torokkal. Meglepődve fordult meg, a neve hallatán grimasz futott arcára, de mikor meglátta, ki szólt utána, zöld szemei elkerekedtek. Próbáltam a lehető legtöbb undort a vonásaimba vinni, megdörzsölve orromat álltam előtte, várva, hogy mit fog lépni.
Oldalra sandítva láttam, ahogy a másik srác feltápászkodik a földről, majd köztünk futtatva a tekintetét, lassan lépegetve a ház hátsó ajtajához megy és berohan.
Legszívesebben én is azt tettem volna abban a pillanatban, elfutni a problémák, szenvedés, könnyek és... Harry elől.
Valamit motyogott, talán egy cifra káromkodást, mert szófoszlányokat elkaptam, sötétségbe borult tekintettel pillantott vissza rám, eltűnt szeméből a smaragdos csillogás, méregzöld szivárványhártyája villámokat szórt. Ijedten hőköltem hátra, mikor közelebb lépve megragadta a csuklómat, a reflexeim túl lassúak voltak, ahhoz, hogy ellenkezzek, döbbenten csaptam rá a karjára.
- Engedj el - hörögtem, eléggé a zokogás határán, legalábbis a hangom nagyon úgy csengett, mintha egereket itatnék, az arcomon viszont olyan forró volt a félelemtől és idegességtől, hogy nem éreztem rajta a sós cseppeket.
- Szállj be a kocsiba - parancsolta morogva, mire megráztam a fejemet. Az utcánk irányába indultam, de szorító ujjai nem engedtek semerre sem. - Azt mondtam, szállj be! - emelte meg a hangját, amitől összerezzentem és remegve teljesítettem a kívánságát.
Szipogva csúsztam az anyós ülés legtávolabbi részére, az ajtóhoz simulva bámultam ki a sötét utcára, keserves tekintettel néztem, ahogy a házammal ellentétes irányba hajt, a motor most hangosan morgott alattunk, lába a gázra tapadt.
Minden olyan hirtelen történt. Egyik pillanatban még az esti, hűvös levegőt beszippantva tüdőmbe sétálgattam az utcán, a következőben pedig már a könnyeimet törölgetve ülök Harry mellett, akinek ujjai olyan erősen markolták a kormányt, hogy ujjpercei megfehéredtek.
Nem tudtam hova visz, az a város rész ismeretlen volt számomra, kiszáradt, cserepes ajkaimat megnyalva néztem az utcatáblákat, hátha megismerem valamelyiket, de nem sikerült.
Lelki szemeim előtt többször is lejátszódott a jelenet, ahogy a homályban nekilöki a falnak azt a szerencsétlen fiút és megfenyegeti, a mellkasom fájt, ahogy belegondoltam, hogy ugyanezt velem is bármikor megteheti, ha nem engedelmeskedem neki.
Miért pont én? Rajtam kívül ki tudja hány ember volt még azon az istenverte szórakozóhelyen, miért én tűntem fel neki? Miért nem tudott egy miniruhás, szőke lányt felszedni? Fogadnék, hogy egy szavától is az ágyába dőlnének...
Hajamba túrva lehunytam a szemeimet, a szívem a torkomban dobogott, mikor lefékezett és félre állt. Kinyitotta az ajtaját, amitől hűvös levegő szökött be az utastérbe, a kipirult arcomnak jólesett a hideg szellő. Rémülten néztem rá, az udvariasságát még akkor sem veszítette el, kezét nyújtva segíteni akart, de én pislogva félrenéztem és leugrottam a nedves porba. Becsapta mögöttem az ajtót, lenyomta a kocsikulcsot és a derekamra fonta a karjait, hogy a sötét ház felé húzzon, de én megtorpantam.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, egy kicsit talán már nyugodtabb volt a hangom, de a félelem és undor biztos, hogy ott csillogott még a szememben.
Halványan elmosolyodott, orra hegye súrolta a bőrömet, miközben válaszolt.
- A házamnál. 

2013. augusztus 23., péntek

4. rész

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt új rész, csak nyaralok. A strand büféjének ingyen wifijét használtam, hogy be tudjam nektek fejezni.:D 
Még csak annyit, hogy ezt a részt most komolyan nem érzem túl jónak, mert sok benne a cselekmény. 
De azért jó olvasást! 
horan vandaa. xx

Louis Tomlinson

Ahogy megjósoltam előző este, reggel úgy keltem fel, mint egy mosott rongy. Nem elég, hogy a telefonom ébresztőjének 'Szundi' módját vagy hússzor bevetettem és emiatt rohannom kellett, közben belerúgtam az ágyam lábába, amitől sántikálva közlekedtem egész nap. 
Az csak hab volt a tortán, hogy amikor odaértem a kávézóba, már csúcsforgalom volt. 
Tyler, a munkatársam szúrós szemekkel nézett rám, miközben idegesen felkötöttem magamra az olajzöld kötényemet, amire sárga cérnával varrták fel a hely logóját. 
- Ha még egyszer itt hagysz a szarban... - ingatta a fejét, de a végére elvigyorodott, mire tudtam, hogy nem haragszik komolyabban. 
- Jó, bocs, zűrös volt a tegnapom - próbáltam mentegetőzni. Megveregette a vállamat, majd a kávégép felé bökött, mire megkönnyebbülten hozzáláttam a munkámhoz. 
Felvettem a rendeléseket, megcsináltam őket, kivittem az asztalokhoz, kedvesen mosolyogva elköszöntem, mikor végeztek a vendégek, majd a szennyes poharakat a tálcámra rakva a mosogatóhoz vittem mindet. 
Forgalmas hely lévén, minden nap új arcok vettek körül, bár néha-néha felbukkant egy ismerős vagy törzsvendég, többnyire idegenek közt sürögtem-forogtam. 
A pultnál törölgettem éppen egy ronggyal az üvegeket, nem sok volt már hátra a munkaidőből, amikor három velem egykorú, talán pár évvel fiatalabb lány megállt előttem. Mélyen kivágott felső volt rajtuk és még be is hajoltak, hogy "jobb" legyen a kilátás, a szemöldökömet ráncolva néztem félre, egyáltalán nem érdekeltek. 
Viháncolva letette az egyik elém a rendelt kávék árát, oda láttam, hogy többet adott, elvéve fel akartam váltani, de akkor közelebb mozdult és műkörmös ujjait az arcomra simította. 
- A visszajárót megtarthatod - vigyorgott, szerinte ellenállhatatlanul, fintorogva megköszöntem, de még nem úgy tűnt, hogy le akarnának lépni. 
- Na mi az, drága, miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte egy másik lebiggyesztett ajkakkal, de rögtön utána elnevette magát, eléggé szurikátáéhoz hasonló vinnyogó hangon. 
Magamban dünnyögve hitetlenkedtem, hogy ilyen emberek is vannak a Földön, egyszerűen közönséges volt, amit műveltek. 
- Megadhatom a telefonszámomat? - társult végül a harmadik is, mézes-mázosan lebegtetve a szempilláit, miközben a barátnői elismerve néztek rá. 
Döbbenten bámultam rájuk, afféle 'ez most komoly?' pillantással, de vagy nem érdekelte őket, vagy annyira sötétek voltak, hogy észre se vették. Szerintem azért lehet látni egy emberen, ha valamit nem akar. 
Már éppen válaszolni akartam, amikor a lányok mögött megjelent egy sötét alak, a kezemben lévő üvegpoharat olyan erősen szorítottam meg, hogy féltem, eltörik. 
- Hölgyeim - szólította meg őket tekintélyesen, mire mindegyik felemelte íves szemöldökét és megfordultak. Az arcukat ugyan nem láttam, de el tudtam képzelni a reakciókból adódóan. A jobb szélső meglökte a középső karját, és szinte kirohantak a kávézóból. 
Lesütött szemekkel tanulmányoztam a pultot, a fa repedéseit vagy kisebb hibáit, nem akartam ránézni. 
- Harry, minek jöttél? - kérdeztem végül feladva.  
Ajkát óvatos mosolyra húzta, elém könyökölve, a kezével az állát támasztotta, félrebillentve a fejét, engem bámult. Frusztrált zöld tekintete, ami minden egyes mozdulatomat követte, várva, hogy valami olyat tegyek, ami netalántán neki nem tetszik. Az is zavart, hogy fekete felsője elég sokat mutatott napbarnított mellkasából, végre megtudtam mondani, hogy kulcscsontjánál madarat ábrázoló tetoválások vannak.
- Csak látni akartalak - suttogta. Hazudnék, ha azt mondanám nem dobogott hevesebben a szívem, magamban szinte kicsattantam az örömtől, de azért mégiscsak félelmetes volt. 
Mostantól kezdve mindennap látni fogom? Keresni fogja a társaságomat? 
De hát én nem is vagyok... szerelmes? Ez lenne a legjobb szó rá, amit éreznem kéne? 
Szólásra nyitottam a számat, meg akartam kérdezni, hogy nem-e megyünk el kettesben valahova munka után, merész lépésnek számított volna tőlem, de Tyler előre kiabált nekem az öltözőből, hogy menjek oda hozzá.
Ötletem sem volt mit akarhat, a kávézóban nem történt semmi, minden tökéletesen működött, még az öreges légkondicionáló rendszer sem krepált be, kivételesen.  
Bocsánatot hebegve ott hagytam Harryt a pultnál, kíváncsian tártam szélesebbre az ajtót, Tyler idegesen ökölbe szorítva a kezét, velem szemben állt.
- Valami baj van? - tudakoltam megijedve, mert ő nem ilyen szokott lenni. Sötét, szinte fekete hajába beletúrva bámult le rám, persze, hogy ő is magasabb volt nálam, már nem is próbáltam felidegesíteni magam emiatt. Megszokott volt, hogy ha valakivel beszélgettem, minimum öt centivel feljebb kell emelnem a fejem.
- Mit keresett itt? - kérdezte keresztbe fonva a kezét a mellkasa előtt, értetlenül bámultam rá, inkább azon járt az agyam, hogy ha mind a ketten ott vagyunk, akkor ki kezeli a kávézót? A helyes válasz, senki. Vagyis csúszunk és túlóráznom kell majd megint... - Louis, láttam, hogy beszélgettél vele... Miért van itt Styles? 
Döbbentem kaptam fel a fejem a név hallatán, de az információ darabkák még mindig nem akartak passzolni a fejemben, mint a mágnesek, amiket azonos oldalukkal akarsz összerakni. Van kettő tökéletes darab, de amikor már egy harmadikat akarsz hozzátenni, bumm, az egész felbomlik. 
Én nem beszélgettem senki mással odakint, csak azzal a három lánnyal, a velük történt dolgokat nem is nevezném teljes értékű társalgásnak, meg... Harryvel.
A szemem elkerekedett, kezemet a szám elé kapva bámultam bambán magam elé, mint akit fejbe vágtak egy serpenyővel, lelki szemeim előtt rögtön megjelentek az abszurd mesei elemek, amint egy figurát eltalál egy zongora vagy egyéb tárgy és sértetlenül megússza.
- Mi...? - lihegtem, leginkább magamtól kérdezve, de Tyler meghallotta és a kiborulásom kezdetét is végignézhette. 
Kezeit vállamra téve, körbe pillantott, hogy biztosan nincs senki a közelünkben - ki lenne? - majd közelebb hajolva belesuttogott a fülembe. 
- Attól, hogy göndör tincsei vannak és ártatlan zöld szeme, belülről egy romlott alak. Ne menj a közelébe! 
Esküszöm, abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy undorodjak, esetleg elájuljak-e, leegyszerűsítve az egészet. A hányinger kerülgetett, a föld színe alá akartam süllyedni.
Tyler tudta, hogy a saját nememhez vonzódok, ezért nem lepődtem meg, hogy azt hihette flörtöltem Harryvel, vagy legalábbis valamilyen kapcsolatot akarok vele kreálni.
De ezek után?
A gondolattól is rosszul voltam, hogy a beszélgetésünk után ki kell mennem és szembe nézni vele. A smaragdos csillogású íriszével és a szőlő gallyaihoz hasonlóan csavarodott fürtjeivel.
Tyler biztatóan megveregette a hátamat, keservesen felnyögtem, de mielőtt kinyithatta volna az öltöző ajtaját, hogy visszatérhessünk a rendes kerékvágásba, utána kaptam. Kérdőn fordult vissza, zavartan engedtem el hirtelenjében ujjaim közé szorított kék felsőjét.
- Tudod... baj lenne, ha én... most... hazamennék? - dadogtam össze-vissza, nem volt fair vele szemben, hogy reggel elkéstem és akkor is ott akartam hagyni, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy azok után, amikre rájöttem, visszatérjek a munkába. A tudat, hogy egy bűnözővel találkoztam akkor este, kiölt minden rendes gondolatot a fejemből.
Vajon hány embert bántott már? És hányat fog még?
Ki tudja, milyen balhékban volt még benne, bármit el tudtam képzelni.
- Nyugodtan. Már úgysincs sok hátra - vonta meg a vállát Tyler mosolyogva, hálásan pillantottam rá.
Leszedve magamról a köpenyem, felakasztottam a helyére, a telefonomat és pénztárcámat zsebre dugtam, annyit kellett csak kitalálnom, hogyan megyek ki anélkül, hogy Harry meglátna.
Elölről biztosan nem, annyi erővel már a végrendeletemet is aláírhattam volna nyomban, helyette a hátsó ajtót választottam, ami csak személyzetnek volt fenntartva. Igazából, sosem közlekedtünk azon az ajtón, csak Tyler járt ki néha elszívni egy-egy szál cigarettát, amikor nem voltak olyan sokan, de amúgy nem. Azt se tudtam hová fogok kilyukadni, de nem érdekelt, mindenáron kint akartam már tudni magam.
A hideg, dohos levegő megcsapta az arcomat, szapora léptekkel futottam le a lépcsőn, szétnézve hamar leszűrtem a látottakból, hogy egy sikátorban vagyok. Pár konténer állt a koszos, sötétszürke falak között, régi szórólapokat fújt be a szél, amik sárosan hevertek a földön és talán kóbor macskák vagy egyéb állatok kotorásztak a szemétben ehető maradék után kutatva.
Jobbra indulva, a napfényes főút felé, elgondolkodtam, hogy melyik a jobb, ha taxival vagy gyalog megyek hazáig, mindenféle indokot kitaláltam, csak Harryn nem akartam agyalni.
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor ráléptem a járdára, egy öltönyös fickó elsietett mellettem, poharas kávét szorongatva egyik kezében, a másikban egy aktatáskát lengetve, miközben az út másik felén egy kislány ugróiskolázott anyukája kezét fogva.
- Azt hitted elmenekülhetsz előlem? - hallottam meg egy mély hangot magam mellől, riadtan lehunytam a szemem, ahogy meleg lehelete a bőrömet simogatta, puha ajkai súrolták fülemet.
- Reménykedtem - nyögtem feladóan, a szívem a torkomban dobogott, most az egyszer nem tudtam, hogy a félelemtől vagy az adrenalintól. Talán mindkettőtől.
Halkan felnevetett naivságomon, erős karját ráfonta derekamra, miközben hüvelykujjával cselesen felcsúsztatta a felsőmet és az oldalamat cirógatta.
- Hazaviszlek - közölte, kezével megtolva hátamat visszafele irányított a kávézóhoz, esélyem sem volt ellenkezni, pedig akartam.
Ötletem sem volt honnan tudhatta meg hol vagyok, talán megfenyegette Tylert, hogy mondja el neki, vagy nyomkövetőt rakott rám. Igen, az abszurd ötletek előjönnek, ha valamiről fogalmunk sincs.
Óvatosan néztem fel rá, halvány mosollyal az arcán sétált mellettem, szemeit napszemüveg mögé rejtette, barna haja kuszán állt, néhány tincse a homlokába hullt.
Nem tudtam elmondani, mit érzek. Egyszerűen nem illett össze a látvány a tudattal, hogy ki ő.
Mikor egy bűnözőre gondolunk, mindig egy agyontetovált, sí maszkos őrültet képzelünk el, nem?
De ő nem volt olyan, vagyis kinézetre biztosan nem.
Harry megállt a járda közepén, elengedve engem kivett a zsebéből egy kocsikulcsot, megnyomta rajta a gombot, amitől felpityegett a mellettünk lévő autó.
Döbbenten néztem az éj fekete Range Roverre, annyira kitűnt méretével a többi jármű közül.
El akadt a lélegzetem, amikor kinyitotta az anyós ülés felőli ajtót és rám pillantott, zavartan beültem a kocsiba, a szokásosnál is apróbbnak éreztem magam a tágas utastérben. Beleharapva alsó ajkamba, szerencsétlenkedve bekötöttem a biztonsági övemet, miközben Harry megkerülte a gépjárművet és beszállt mellém a másik oldalon.
A combomon dobolva idegesen bámultam ki a szélvédőn, nem volt valami megnyugtató érzés egy légtérben lenni vele.
Féloldalasan rám mosolygott, úgy nézett ki, mint egy autóreklám főszereplője, majd a gyújtásba dugva a kulcsot, halkan feldorombolt alattunk a motor. Tudtam, hogy nem kell neki mondogatnom, mikor merre forduljon, hisz már járt nálam. Kétszer is.
A város elsuhant mellettünk, nem tudtam elolvasni a hirdetőtáblák szövegeit, sem az embereket megnézni, mint ahogy alapjáratban szoktam, hisz ha sétálva teszem meg az utat, mindenre van időm.
Hirtelen Harry keze a térdemre simult, a levegő megakadt a torkomon, zavartan pislogva néztem magam elé, nem volt merszem rápillantani, de biztos voltam benne, hogy az a huncut vigyor ott villogott az arcán. A reakcióm felbátorította, talán az hihette nem hozott lázba az érintése, ezért ujjait lassan felfelé táncoltatta a lábamon, egyre közelebb érve az intimebb részeimhez, reszelősen véve a levegőt beletúrtam az így is kócos hajamba és kérlelően pillantottam rá.
Beszívva ajkait megpihentette kezét belső combomon, idegesen bámultam ki az ablakon, alig vártam, hogy kicsaphassam az ajtót és befuthassak a házba.
Harry egy idő után lassított és oldalra húzódva leparkolt az utcámban, megkönnyebbülve nyúltam, hogy kikössem a biztonsági övem, halkan kattanva megszabadultam tőle, majd zavartan oldalra fordultam egy köszönöm-öt susogva.
Megragadtam a kilincset és ki akartam nyitni, hogy végre szabad lehessek, de nem voltam rá képes. Nem tudtam csak úgy ott hagyni, kérdések özönlöttek a fejemben, amikre nem volt válaszom, és szívtelen sem voltam annyira, hogy szó nélkül lelépjek.
- Miért nem mondtad el, hogy te vagy Styles? - kérdeztem meg félénken, a hangom cincogáshoz volt hasonlítható, de bátornak éreztem magam, hogy egyáltalán képes voltam szóba hozni.
Harry mérgesen pillantott rám, de aztán vonásai megenyhültek, lesütött szemekkel piszkálta a kormány alját, miközben megszólalt.
- Tudom... Tudom, hogy milyen hírem van a városban... Ha már a legelején elmondom... Számítottam a reakciódra. - biccentett végül a kezeimre, görcsösen szorítottam a hüvelykujjam, olyannyira, hogy már nem is éreztem, talán a szemeimben is láthatta a félelem csillanását.
Meglepve hallgattam szavait, nem gondoltam volna, hogy emiatt nem mondta el. Azt hittem elfelejtette említeni, vagy csak egyszerűen meglepetésként akarta közölni egy sötét sikátorban.
Az testembe melegség szökött, mintha egy varázsütésre kicseréltek volna, halványan elmosolyodva tűnődtem el, hogy Harry nem rossz ember. Mármint, elnézve, ahogy zavartan szuggerálja a műszerfal gombjait, normális, hétköznapi embernek tűnt és nem egy bűnözőnek.
Van, hogy az embernek hirtelen megváltozik az elve, másként látja a világot, szebben vagy akár szürkébben...
- Meg akarlak ismerni - fordult felém hirtelen, zöld szemei csillogtak, ahogy egy autó elment mellettünk, reflektorfénye apró pöttyökben tükröződött szivárványhártyáján.
Az igazat megvallva, én is meg akartam őt. A múltját, a jelenét, a lehetséges utait a jövőbe, a családját, a gondolatait, a beidegződött mozdulatait, az életét. Tudni akartam milyen ember Harry.
Biztos voltam benne, hogy ő nem csak, vagy egyáltalán nem is olyan, mint amilyennek beállítják. Híresztelések, pletykák napi szinten reppennek fel, s tűnnek el, sosem tudhatod melyiknek hihetsz és melyiknek nem. Csak rajtad függ, hogy melyiket gondolod valóságosnak.
Egy aprót bólintottam, alsó ajkamba harapva újra az ajtó kilincse felé nyúltam, de Harry utánam kapott, ijedten pillantottam a csuklómat szorító, hosszú ujjaira.
- Szombaton elviszlek vacsorázni - nézett mélyen a szemembe, meglepett, hogy csak úgy, kijelenti és még csak meg sem kérdezi, ráérek-e. Vagy egyáltalán... akarom-e.
Szorításán engedett, automatikusan odakaptam és megdörzsöltem az érintésétől megviselt bőrömet, az a sötét mosoly ott függött ajkain, amíg hebegve elköszöntem tőle és kiszálltam az autóból.
Remegve fújtam ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, az autó felmordult előttem, miközben Harry kacéran rám kacsintott, majd felkeverve a port, rátaposott a gázra és eltűnt az utca végén. 

2013. augusztus 17., szombat

3. rész

Sziasztok!:) Elmondhatatlanul hálás vagyok a kommentekért, díjakért és 'Tetszik'-elésekért, nagyon szépen köszönöm!
Hát, nem is tudom mit mondhatnék erről a részről, nagyon sokszor újra olvastam, hogy biztosan jó-e... és, azt hiszem, majd ti eldöntitek magatokban, hogy milyen lett.:)
Jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Kezeit derekamra fonta, pontosan úgy, mint a buli éjszakáján, felhevült bőröm szinte sikoltva könyörgött még többért. 
De az agyam nem akarta. 
Az okos, épp elmém minden egyes másodpercben veszély jelzéseket küldött, hogy nem helyes, amit csinálok, és az sem amit ő. 
Lihegve fontam ujjaimat az övéire, majd egy óvatlan pillanatában félre löktem a karját és kettőt előre lépve, megfordultam. 
Ledöbbentem azon, amivel szembe néztem, a zöld szemei smaragdként csillogtak az alkonyatban, az arcvonásai meglehetősen jóképűvé tették. 
Világoskék ingét nem gombolta be teljesen, rálátást kaptam kulcscsontjára és az azon díszelgő tetoválásaira, amikről nem tudtam meg mondani, hogy mit ábrázolnak, kifakult, fekete farmerja hasonlított az enyémhez, csak az övé már szebb napokat is megélhetett, lábán pedig barna cipő volt. 
Gondolataimat összeszedve és persze bátorságomat, belenéztem gyönyörű íriszébe. 
- Mit akarsz tőlem? - hebegtem, tekintetemet rögtön félre kaptam, amikor felemelve egyik szemöldökét közelebb mozdult. 
Lefagyva tűrtem, ahogy kezét az arcomra simítja, ujjbegyeivel a hajamat piszkálta, ajkai szinte súrolták a bőröm.
- Az enyém vagy - suttogta csábítóan, meleg lehelete a számat simogatta.
Elkerekedett szemekkel néztem fel rá, mégis hogy képzeli?
Alig egy napja ismerem, sőt, ha nem akarok szépíteni, egyáltalán nem is tudtam ki ő. Életemben nem láttam még, gyerekkoromra visszaemlékezve sem derengtek göndör fürtjei, vagy átható zöld tekintete. Nem. Hiába bámultam rá már lassan kínosan sokáig, nem tudtam rájönni.
A lenyűgöző látványa, és ez a három szócska, amit lágyan, mégis sötétséggel körülvéve ejtett ki rózsaszín ajkain, megmozgatott bennem valamit.
Valamit, amiről nem is tudtam eddig, hogy meg van bennem.
- H-Hagyj békén! - motyogtam erőtlenül, tenyeremet mellkasára téve próbáltam eltolni a közelemből, a lehető legtávolabbra, de egy millimétert sem mozdult. Az ő testalkatához és izmaihoz képest én egy kisgyerek voltam. - Kérlek...
Meglepődve nézett le rám, talán az lehetett neki fura, hogy rögtön kérlelni kezdtem, száját beharapva ráncolta a homlokát, a mellettünk álló városi lámpa fénye árnyékot vetített arcára, szempillái hosszabbnak tűntek szemöldöke alatt.
- Add meg a telefonszámod - emelte rám tekintetét, zöld szemében kéj csillogott.
Értetlenül bámultam rá, hogy vajon mit nem értett abból, amit mondtam neki. Pedig nem nehéz kifejezés, annyi a lényege, hogy ne jöjjön a közelembe. Ne zaklasson. Mert amit ő csinált, az az volt.
Még mielőtt reagálhattam volna, kezét combomra simította, elakadt a lélegzetem ujjai jelenlététől, túlságosan is közel volt hozzám. Éreztem, ahogy már nem csak belül mozdulok meg, hanem olyan helyeken is, ahol nem kéne, főleg nem abban a pillanatban, az ő jelenlétében.
A forróság elöntötte az arcomat, huncut mosollyal élvezte kínzásomat.
Hirtelen kikapta a nadrágzsebemben pihenő telefonomat, ledöbbenve néztem milyen gyorsan kioldja a zárat és pötyögni kezd. Annyi minden ért már vele kapcsolatban, hogy egyszerűen nem voltam képes felemelni a karom és kivenni a kezéből a készüléket.
Pár másodperc után felcsendült a mobiljának talán gyárilag beállított csengőhangja, de az idegesítő dallam rögtön meg is szűnt, ahogy lenyomott egy gombot az én telefonom képernyőjén.
Elvigyorodva visszacsúsztatta a zsebembe, amíg én még mindig hitetlenül álltam ott, mint egy szerencsétlen, nehezen felfogva a körülöttem zajló dolgokat.
Mikor történt mindez?
Hogy lehet egy embertől egyszerre félni és vágyni is rá?
Hogy képes annyira ledöbbenteni a mozdulataival, hogy pislogni sem tudok?
- Most már ez is megvan - mondta szája sarkát felfelé görbítve. Akkor esett csak le, hogy saját magát hívta a telefonomról, hogy megszerezze a számomat.
A mosoly egyszer csak eltűnt az arcáról, sötétség vette át a helyét, felemelve jobb karját, kezét a tarkómra fonta, ujjai belemélyedtek felhevült bőrömbe.
Ajka elnyílt, szemeit félig lehunyta, miközben közelebb húzva magához megbökte az arcomat az orra hegyével.
Nem tudtam, mit kéne éreznem.
Élvezni vagy ódzkodni?
Száját hirtelen erősen az enyémhez nyomta, kipattant szemekkel néztem szelíd arcát, ahogy lehunyja szemhéjait és pillái árnyékot vetnek az arcára. Abban a pillanatban nem tűnt félelmetesnek, sőt, még emberinek sem. Valami angyalféléhez tudtam a legjobban hasonlítani.
Bosszúsan összehúzva szemöldökét húzott még közelebb, arra akart késztetni, hogy visszacsókoljam, de nem voltam rá képes.
Egy idegent csókolgatni? Nem az én világom.
Idegesen sóhajtva elhajolt, rendezve arcvonásait lenézett rám, majd hátrálva elindult a park másik végének irányába.
- Várj már! - ocsúdtam fel döbbenetemben. Nem léphet le csak úgy, nem, ez nem így működik. Lépteit lelassítva megfordult a járda közepén, kíváncsian felvonta a szemöldökét, miközben lassan végignézett rajtam. Zavartan bámulva a cipőmet, még mindig magamon éreztem tekintetét. - Legalább a nevedet mond meg...
Vigyorogva hátrálni kezdett, majd amikor két lámpa közé ért és az arcára sötétség borult, meghallottam rekedt, mély hangján azt, ami már tegnap éjszaka óta foglalkoztatott.
- Harry.
És eltűnt a feketeségben.
Nem hallottam a lépteit, nem láttam testének körvonalait.
Csak érintéseinek forrósága maradt meg a bőrömön, és a szavainak emléke.

***
Sóhajtva dőltem le az ágyamra, a takarók közé süllyedve elegem volt mindenből. Főleg a mai napból.
Úgy éreztem magam, mint akit elütött egy kamion, majd vissza is tolatott rá, az izmaim húzódtak és fájtak. Annyi erőm se volt, hogy eltámolyogjak a fürdőig egy jó, forró zuhanyért, ami ellazított volna.
Nyögdécselve ülőhelyzetbe szenvedtem magam, karomat a fejem mögé lendítve megragadtam a felsőm nyakát, lehúztam magamról és a sarokba hajítottam. Egyszer, majd ha kipihentem magam elviszem a szennyes kosárig.
Kicsatolva az övem, talpra állva letoltam a nadrágom, és hasonló sorsra juttattam, mint a pólómat.
Alig tudtam elhinni, hogy végre befeküdhetek a puha paplan közé és aludhatok holnaputánig. Jó, persze, addig nem, mert másnap tízkor jelenésem volt a munkahelyemen, de az elképzelés tetszett.
- Mi a fene... - szitkozódtam, amikor meghallottam egy ismerős dallam kezdetét. A telefonom volt az, ami egész pontosan... igen, a nadrágzsebemben volt. - Ilyen nincs...
Lassú, leginkább zombiéhoz hasonlítható mozdulatokkal kiszedtem a készüléket a helyéről, majd összehúzott szemöldökkel meredtem a képernyőn villogó számomra ismeretlen számra.
Ki lehet az ilyenkor? Vagy, legalább is, mit akar tőlem?
Hagyjanak már végre pihenni...
Azt hiszem, olyan lehettem, mint egy hisztis kislány, aki nem kapja meg a játékboltban kinézett Barbie-t.
Lenyomva a zöld gombot, a fülemhez emeltem a mobilt, kíváncsian várva ki szól bele.
- Fordulj az ablak felé - a szemeim rögtön kipattantak, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy egy másodperccel azelőtt még aludni akartam. Hevesen dobogó szívvel hunytam le a szemhéjam, furcsa volt újra hallani őt.
- Harry? - kérdeztem meg, de persze százszázalékosan biztos voltam benne, hogy ő az. Millió közül is felismerném rekedt, mély suttogáshoz hasonló hangját.
- Csináld! - parancsolt rám a vonal túlsó végéről, mire összerezzentem és eleget tettem kívánságának. Beharapott alsó ajkakkal néztem az üvegen túli sötétséget, amit néhány utcai lámpa fénye tört meg és a száz meg száz ragyogó gyémántra hasonlító csillag az égen. Talán még a házunk mellett álló öreg tölgyfa ágainak körvonalát láttam, de nem voltam biztos benne, hogy az-e az.
Harry elégedetten dünnyögni kezdett a telefonban, én még mindig nem értettem, hogy mire megy ki ez az egész.
- Rohadt szexi vagy alsónadrágban - suttogta, nekem meg konkrétan a szőnyeget súrolta az állam. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, köpni-nyelni nem tudtam, majd amikor eljutott a tudatomig, hogy mit mondott, az arcom lángolt.
Akkor, az addig felhők mögé bújó hold egyik fénysugara megcsillant valamin, amit addig nem vettem észre az utcára telepedett feketeségben. Egy sötét autó állt pontosan az ablakommal szemben, feltételezem, hogy az ő kocsija...
- Jézusom - motyogtam, a fejemet fogva. Harry halkan nevetni kezdett, majd kinyomta a telefont, én meg elszégyellve magam az ágyam szélére rogytam.
Jézusom...

2013. augusztus 14., szerda

2. rész

Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, amiről, azt hiszem csak annyit mondhatok, hogy  szerintem annyira nem sikerült... Bár, ez csak az én véleményem, remélem, nektek tetszeni fog.:)
Jó olvasást! 
horan vandaa. xx

Louis Tomlinson

Ledöbbentem.
Nem is... inkább elszörnyedtem.
Tenyerembe hajtott homlokkal görnyedtem le a mellettem lévő székre, többször is át kellett futnom a sorokat, hogy eljussanak a szavak a tudatomig.
De valahogy nem tudtam felfogni, pedig a rendezetlen írásképpel írt betűk ott voltak, fekete-fehéren, és csak nevettek rajtam.
Nevettek azon, hogy a szívem egyenesen a torkomba ugrott és azon, hogy a lapot tartó ujjaim furán remegni kezdtek, amitől elhomályosult a látásom.
Nem tudtam eldönteni, mit érzek.
Kivert a víz, a konyha falai mintha egy varázsütésre közelebb jöttek volna, levegőszomjban szenvedtem.
Hirtelen azt se tudtam mit kezdjek magammal, bambán bámultam a többi levélre az asztalon, amiket én dobtam oda, vissza akartam szívni mindent, inkább ne jött volna egy nekem címzett irat sem.
Az arcomat megdörzsölve felálltam a röpke összeomlásom helyszínéről, kezembe véve a lapot, összegyűrtem és a tenyerembe rejtettem, hogy észrevétlenül felosonhassak a szobámba.
De, ez sajnos nem sikerült.
Anya a kanapén ücsörgött, kezében a távirányítóval és valami Top Shop-os műsort nézett, ami fogadok, hogy nem is érdekelte. Annyira feltűnő volt, hogy tülkön ülve várja az érkezésemet.
- Merre voltál? - kérdezte egész alakjával felém fordulva, mosolyogva hátratűrte sötétbarna haját, kék szemei csillogtak, tudtam, hogy valamit nagyon meg szeretne már kérdezni.
- Erre-arra - vontam meg a vállam, a lehető leggörcsösebben belevinni a nem-törődöm stílust a mozdulatomba.
Aprót bólintva visszafordult a TV-hez, de futólag még láttam, hogy a szája sarka hatalmas vigyorra húzódik. Értetlenül néztem hátulról vékony alkatát, kontyba kötött sötét hajtincseit, majd reménykedve a lépcső irányába mozdultam.
- Amíg távol voltál, az elülső kertet csinosítgattam - szólalt meg, amikor már a legalsó lépcsőfokra tettem volna lábamat. Magamban szitkozódva hümmögtem egy igen-t, hogy érdeklődést mutatva tovább folytathassa. - És itt járt egy fiú, aki téged keresett.
A lélegzetem elakadt, lefagyva markoltam meg a lépcső korlátját, amitől az ujjaim elfehéredtek.
- Hogy... Hogy nézett ki? - kérdeztem zavartan.
- Barna, göndör haj, zöld szemek, izmos, magas... - sorolta fel, én pedig minden egyes szó után jobban émelyegtem. Összezuhanva, sípolva vettem a levegőt, legszívesebben ott helyben a föld színe alá süllyedtem volna, ha nem tart fent a tenyerembe szorított lap és a tudat, hogy mi van rá írva.
- O-Oké... - motyogva indultam megint a szobám irányába, és anya többet már nem állított meg.
Nem mondott semmit, nem szólt utánam.
Behátráltam a szobámba, kezeimmel erősen meglöktem az ajtót, elkerekedett szemekkel néztem a magam előtt csapódó fára. Én ilyet nem szoktam csinálni.
Idegesen kifújtam a levegőt, lehunyt szemekkel próbáltam ura lenni a remegésemnek, ami a gerincem vonalán végig megborzongatott.
Lassú léptekkel az ágyamhoz mentem, leülve a szélére ujjaim közé vettem a kis lapot, széthajtogatva újra bele kezdtem az olvasásába.

"Louis! Találkozzunk a parkban ma este, ajánlom, hogy ott legyél. H x."

Ki más lehetett ez, mint az a srác?
A tény, hogy még itt is járt, a házamnál, erősítette, hogy csak is ő lehetett.
De mégis... honnan tudta meg, hogy hol lakom?
Ha nem megyek el sétálni...
Elhajítva a papírt, megdörzsöltem az arcomat, több izgalom ért a tegnapi éjszakán és mai reggelen, mint eddig életemben valaha is.

***
Gondolkodva bámultam bele a szekrényembe, a kezemmel megtámaszkodva tartottam meg az egyensúlyomat.
Nem is a ruháimat néztem, messze jártam, azon agyalva, hogy valóban elmenjek-e.
Akarok én találkozni vele?
Még a nevét se tudom, csak annyit, hogy H-val kezdődik, az arcát se láttam közelebbről.
Viszont, megijedtem a szavain, azon, hogy konkrétan megfenyegetett.
Ha a házamat meg tudta találni, akkor bármit ki tud rólam deríteni... és lehet, hogy üldözni kezdene.
Ki nézem belőle, a sötétség, ami körülveszi, egyszerűen félelmet vált ki az emberből akarata nélkül.
Tudatodon kívül elkezdesz remegni, a gyomrod gombostű nagyságúra zsugorodik az ujjaid karommá görbülnek önvédelem céljából.
Hosszasan kifújva a levegőt, megráztam a fejem, el akartam űzni a rossz gondolataimat a srác körül, próbáltam a jót látni benne, akármennyire nehéz feladatnak is bizonyult.
Hisz... még ha nehéz is észrevenni, de mindenkiben van valami szép. Valami barátságos, valami, ami miatt szeretni lehet...
Vagyis, eddig ezt az elvet vallottam.
Ujjaim közé vettem egy föld szürke felsőt, de vissza is ejtettem.
Ki öltözzek, vagy ne?
Milyen ruhát kell felvenni egy... tulajdonképpen mi is lesz ez, egy randi?
Dehogyis. Csak egy találkozó...
Magamat nyugtatgatva kivettem egy fehér, mintás felsőt és egy fekete farmert.
Úgy fogok kinézni, mint minden nap. Mintha csak a boltba ugranék el, vagy a barátaimmal kávézni mennék.
Felkapva magamra a ruhadarabokat, még utoljára visszanéztem az ajtómból, hogy mindenem megvan-e - egyik zsebemben a telefonom, a másikban a tárcám - majd lesietve a lépcsőn, megálltam az előszobában. A farmerkabátom és bordó pulóverem közt vacillálva, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen izgatott vagyok.
Vágytam rá, hogy végre találkozhassunk.
Az utóbbi mellett döntve kiléptem a bejáraton, behúzva magam mögött a fejemre löktem a kapucnimat, mert a sötétedő égbolton sorakozó szürkés felhőkből apró esőcseppek hulltak alá.
Ugyanazon az útvonalon mentem a parkba, mint reggel, elsétáltam a kirakatok mellett, amiből most egy csillogó szemű, ideges srác tekintett vissza rám, a szívem hevesebben dobogott.
Lehajtott fejekkel, átléptem egy szórólapot, ami kedvezményeket hirdetett a helyi plázában, gondolkodva meredtem Vans cipőm elejére, hogy mégis mi a fenét művelek.
Ez a srác lehet, hogy veszélyes.
Biztos, hogy találkoznom kéne vele egyedül?
Megtorpantam a park bejáratánál, a fejemet ide-oda forgatva néztem szét, hátha találok valaki ismerőst, vagy legalábbis néhány embert, akik a füvön vagy ösvényen bóklásznak, akik segíthetnek, ha bajom van.
De mégis, mi bajom eshetne?
A kavicsokra lépve észrevettem, hogy azok ugyanolyan hanggal sercegnek, mikor rájuk lépek, lassan indultam befelé, még azt se tudtam, hol találom őt.
Az egyik padon? A szökőkútnál? A focipálya szélén ácsorgó kapunak támaszkodva?
Az alsó ajkamat beharapva, kétségbeesve bámultam a játszótér magányos hintájára, amit a szél előre-hátra mozgatott, kísérteties halk, nyikorgó hangot kiadva.
Úgy éreztem magam, mint egy horror filmben.
Egy bugyuta horror filmben, ahol az áldozatnak nincs annyi agya, hogy felkészüljön a veszélyre, ami ott volt mellette.
A szívverésem hirtelen a duplájára gyorsult, kitágult pupillákkal meredtem magam elé, a remegésemen már meg sem próbáltam úrrá lenni.
Éreztem, ahogy valaki mögém lép, meleg teste a hátamhoz simul, majd csábító, rekedtes hangon a fülembe súg.
- Helló, édes.  

2013. augusztus 11., vasárnap

1. rész

Halihó!:) Szavakkal nem tudom leírni, mennyire hálás vagyok a pozitív visszajelzésekért, és azért, hogy már a prológus mennyire tetszett nektek.:)
Köszönöm a sok-sok kommentet és 12 feliratkozót, ez nagyon jól esik.
És... nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a hivatalos első részhez.:)
horan vandaa. xx 

Louis Tomlinson

Iszonyatos fejfájással keltem, a halántékom lüktetett, és ha lehunytam a szemem, fehér pöttyöket láttam mindenhol.
Az ágyam szélére ülve a homlokomat dörzsöltem, próbáltam kimasszírozni magamból a fájdalmat és a tegnap éjszaka emlékét, ami, ha nem akartam is ott zakatolt az agyam minden zugában.
Felsóhajtva a combomra támaszkodtam, az egyensúlyomat megkeresve felálltam és a mosdóba támolyogtam, bizonytalan lépteimen nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. Talán az előbbi.
A tükörből visszanéző ábrázatomtól már ösztönösen hőköltem hátra, a lelapult hajamtól, az álmosságtól csillogó szemeimtől, és nyúzott, beesett arcomtól. Az már csak hab volt a tortán, hogy olyan sötét folt húzódott az orromtól a halántékomig, mintha minimum bevertek volna. Úgy hússzor.
- Úristen… - motyogtam elnyílt ajkakkal, ahogy lábujjhegyre magasodva megláttam a csupasz mellkasomon a vörös, feldagadt foltot. Mutatóujjam párnás részével óvatosan végigsimítottam a seben, fájdalmasan sziszegtem fel, amikor rájöttem, hogy nem csak csúnya, hanem fájdalmas is.
Megnyitottam a csapot, kezeim közé hideg vizet engedve megmostam az arcom, nedves ujjaimmal beleszántottam a hajamba, így elég érdekesen szanaszét álltak a tincseim. A szárítóról lehúztam egy szürke pulóvert, aminek cipzárját egészen a nyakamig felhúztam, hogy még csak a szemem sarkából se lássam a „gyönyörű” foltomat. Minden mindegy alapon megvontam a vállam, megigazítottam a kapucnimat és a lépcsőn lelépegetve a konyhába mentem.
Meglepődve néztem a nekem háttal álló anyámra, aki éppen a pirítóban turkált egy késsel, mire halványan elmosolyodva a fejemet ingattam és mellé állva megnyomtam a készülék oldalán a kis gombot. Az arany barna kenyerek kiugrottak, anya hálásan pillantott rám.
- Annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz.   – vigyorodott el kínosan. – Sőt, ha jobban belegondolok, konyha se kéne nekem, csak felgyújtom a házat.
Mosolyogva kezembe kaptam egy piros almát az asztalon lévő gyümölcsöskosárból, kihúztam az egyik széket és leültem rá. A könyökömet megtámasztva beleharaptam a reggelimbe, úgy néztem, ahogy anya ügyetlenül megvajazza a kenyereket, tányérra rakja, majd velem szembe helyet foglal és gőzölgő kávéja felett rám néz.
- Milyen volt a tegnap estéd? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva, mire a szememet forgatva megvontam a vállam.
- Unalmas volt. Nem történt semmi – automatikusan a kulcscsontomhoz emeltem a kezem, zavartan megszorítottam a pulóverem anyagát, és minél hamarabb el akartam terelni a témát magamról és az én különleges éjszakámról. – Hogy-hogy itthon vagy?
- Leltároznak a B szekciósok, ezért szabadnapot kaptunk – magyarázta meg tömören. Bólintva felálltam és kidobtam a kukába az alma csutkáját, miközben elgondolkodtam, hogy milyen is régen volt az, hogy anyát reggel itthon találtam. Eléggé elfoglalt nő, szinte az élete a munkája, van, hogy napokig még csak nem is hallok róla, de ha neki így jó, nem szólok bele.
- Mész ma valahova? – ivott bele a bögréjébe, a fehér gőz mögül pillantott fel rám.
- Talán a parkba, kiszellőztetni a fejem… - sóhajtottam, ahogy megéreztem a lüktetést a halántékomban, pedig azt hittem elmúlt a fejfájásom.
Anya bólintott, én pedig kikerülve a lépcső irányába indultam, vissza a szobámba, hogy lezuhanyozhassak.
A forró víz égette a bőrömet, a párás levegőtől kapart a torkom, de nem érdekelt, csak le akartam mosni magamról a tegnapot. Abban reménykedtem, hogy ha megtisztítom magam a dohány és alkohol szagtól, talán az emlékeim is lefolynak a lefolyón, úgy, mint a koszos víz.
De sajnos, mikor a derekam köré tekertem a törölközőm, eszembe jutott, ahogy az a titokzatos srác rám fonta az ujjait, szinte éreztem a fülem tövében a meleg leheletét, a fürdő vízpárás csempéin visszhangzott mély, rekedtes hangja.
A mosdókagyló szélében megkapaszkodva próbáltam elhessegetni a képeket a fejemből, a fiú barna, göndör fürtjeit és izmos hátát, azt, hogy mennyire féltem tőle, mégis, egy részemnek tetszett, amit csinált.
Nem is tudom ki ő. Még életemben nem láttam, pedig születésem óta itt élek, ebben a poros kis városkában, ahol több a gyilkosság és a halál, mint az ország bármelyik másik részén.
Most azt kérdezitek miért nem költöztem még el? Hisz már a húszat is betöltöttem, bármikor összepakolhatnék és mehetnék, amíg ellátok…
De nem lennék képes itt hagyni az anyámat, aki meg ettől a helytől nem tudna elválni… Állítása szerint az összes jó és rossz emléke ide köti, ha elmennénk, nem maradna semmink a múltból.
Én viszont jobban aggódom a biztonságáért, tudom, hogy 0-24 óráig a munkahelyén van, de sohasem lehet tudni, mikor jelenik meg egy elmebeteg, aki nem ismeri a bánatot, a fájdalmat… és amilyen kelekótya az anyám, még csak vigyázni sem tud magára.
Sóhajtva megdörzsöltem az arcomat a tenyeremmel, eszembe jutott egy beszélgetésfoszlány a tegnapi napból, amikor a többiek ócsárolni kezdtek egy bizonyos „Styles”-t, akinek jelenlétének tudatától is felállt néhány ember hátán a szőr.
Amennyit megtudtam róla, ő is valami hülye gyerek lehet, akinek nincs jobb szórakozása, mint az embereket riogatni vagy balhékat kreálni. Sosem értettem azokat a srácokat, akiket csak a dühük irányít, és minden szembejövőnek nekimennek, nem törődve a lehetséges következményekkel. Akár embert is ölhetnek a forrófejűségük miatt.
A szekrényemhez lépve kivettem belőle találomra egy alsónadrágot, egy farmert és egy olyan felsőt, ami a lehető legtöbbet takart a nyak és mellkasi részemből. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bárki is észrevegye a hatalmas, vörös foltot a bőrömön, főleg ne az anyám. 
Hajamat széttúrva próbáltam valami szalonképes ábrázatot kihozni magamból, borotválkozni is elfelejtettem, borostás arccal léptem ki a bejárati ajtón a hűvös, nyár végi reggelbe.
A nap már rég feljött, még sem sütött annyira erősen, hogy felszárítsa az este szemerkélt eső foltjait, apró pocsolyákat kerülgetve sétáltam a járdán a park irányába.
Alig vártam, hogy leülhessek a kedvenc padomra, a fák és bokrok takarásába, hogy hallgathassam a madarak csicsergését, amik néha-néha közelebb merészkednek, és akkor láthatod tollaikon a harmatcseppeket.
Gondolkodnom kellett.
Ha nem is a múlt éjszaka eseményein, de valamin mindenképp agyalni akartam.
Átvágtam az úttesten, mikor egy kocsi sem közeledett, a kirakatok sötét ablaküvegében bámultam magamat, a lépteimet, a zsebre dugott kezeimet, azt, hogy mennyire fájdalmasan alacsony vagyok. Utáltam a tényt, hogy a legtöbb emberre fel kell néznem, vagy muszáj segítséget kérnem, ha nem érek fel egy magas polchoz.
Ki tudja, hányan néznek nap, mint nap tizenöt éves kisfiúnak hátulról, sőt, lehet, hogy előröl is. Sosem tudtam eldönteni, hogy fiatalos vagy felnőttes vonásaim vannak inkább.
A kisbolt elektromos fémrolóját felhúzták mellettem, mire ijedtemben ugrottam egyet, majd bárgyún mosolyogva integettem Mrs. Stock-nak, aki jó barátnője volt anyának, így régen sokszor láttam a házunk verandáján ülve, teával a kezében, kibeszélve a lehető legtöbb embert a városból.
Néha eltöprengek, hogy vajon, amikor mással beszélget, rólam szokott-e mondani rossz dolgokat, mármint, tudom, hogy sokaknak nem tetszik a tény, hogy az érzéseim nem a lányok felé húznak, de milyen jelzőt használhatnak rám?
Undorító, közönséges, nem normális?
Beharapva az alsó ajkam, ráléptem a park ösvényére, a kövek ropogtak a talpam alatt. A fák leveli között szivárványszínben sütött be a napfény, kis porszemek táncoltak az orrom előtt, ahogy kifújtam a levegőt.
Nem volt még senki a parkban, ahhoz túl korán volt, a nedves fűben nem ültek piknikező szerelmespárok, a focipályán és játszótéren nem nevetgéltek kisgyerekek az anyukájuk kezét fogva és a padokon se ültek idős emberek az életük leforgásán és a múlton merengve.
Felsőm ujját a tenyeremre húzva letöröltem pár vízcseppet az fapad ülőke részéről, ahonnan a legszebb kilátás tárult a szemed elé a park legöregebb juharfájára, aminek lombkoronája zölden csillogott, egy-kettő sárguló levéllel, amiket ha elkapott egy erősebb fuvallat, lassan libegve a földre hulltak.
Ha az ember egyedül van, gondokkal és bánattal, automatikusan el kezd álmodozni, vagy ha nem is, minimum eszébe jutnak „mi lenne, ha…” kezdetű mondatok, ami végül addig vezet, hogy homályos tekintettel bámulsz magad elé, fejben egy szebb világban élve, ahol minden tökéletes.
Család, barátok, szerelem…
Az én életemben a három legfontosabb dologból egyik sincs rendben.
A combomra könyökölve támasztottam az államat, a lábam alatt apró hangyák szorgoskodtak egy vonalban haladva, néhány morzsadarabot hurcolva a hátán. 
A hüvelykujjamat ropogtatva lebiggyesztettem az alsó ajkamat és egy olyan kérdés jutott eszembe, ami már régóta foglalkoztat, de azóta sem kaptam rá választ. És úgy gondolom, nem is fogok.
Én mikor leszek már végre szerelmes?
Mikor érezhetem azokat az állítólagos lepkéket a gyomromban? Mikor kelhetek fel reggel úgy, hogy ez a bizonyos személy csókot lehel a számra vagy reggelit hoz az ágyba?
Anya egyszer azt mondta, ezek a dolgok mindig akkor történnek meg velünk, mikor egyáltalán nem számítunk rájuk… Nem tudom, mióta várok erre a pillanatra, de eddig úgy tűnik, elkerül.
Szomorúan felsóhajtva a kezemet a padra támasztottam és fellökve magam, lassú léptekkel hazafelé indultam.
***

A kapunkhoz érve, lenyomtam a kilincset, miközben fél kézzel felnyitottam a postaláda tetejét és ujjaim közé fogva a papírokat, behúztam magam mögött az ajtót. A levelek elejét olvasgatva indultam a konyha irányába, sorba ledobálva őket az asztalra, ugyanis a számlák nem nagyon érdekeltek.
Igazából nem is tudom mire számítottam, amikor úgy döntöttem, hogy elolvasom őket… Talán arra, hogy az egyik az én nevemre lesz címezve? Nem is tudom. 
A következőt akartam félretenni, amikor egy kis, gyűrött fehér lap esett le a földre mögüle. A homlokomat ráncolva guggoltam le érte, mutató és középső ujjam közé fogva olvastam el az első szót, ami… igen, tényleg a nevem volt.
Felegyenesedve ledobtam az összes kezembe maradt levelet, kiegyengettem a lapot a tenyerem élével és kíváncsian kezdtem bele a szálkás betűk olvasásába.

2013. augusztus 8., csütörtök

Prológus

Sziasztok!:) 
Sok-sok kieséssel ugyan, de itt vagyok az új blogommal.
Biztos vagyok benne, hogy közületek páran olvasták/olvassák a Dark fanfictiont, hiszen nagyon híres a történet, sokan át is írták, például Larrysre.
Igen, itt jövök én a képbe. Ugyanis, kezdem unni, hogy jó blogokat csak angolul lehet megtalálni, ezért arra jutottam, hogy megírok egy Darkos Larrys fanfictiont nektek, had olvassanak a magyarok is végre valami ilyesmit.
Jó, talán elfogott egy kicsit az önbizalom, de bevallom, félek, hogy talán elrontom, de a lehető legtöbbet megpróbálom kihozni belőle, hogy minnél jobban hasonlíthasson az igazi történetre.
Remélem tetszeni fog nektek!:)
horan vandaa. xx


Louis Tomlinson

- Na, milyen a buli? – ordított a fülemhez hajolva Adam, majd vigyorogva bámult rám. Nem akartam közölni vele, hogy legszívesebben elrohannék onnan, egészen hazáig és magamra csuknám a szobám ajtaját, ezért csak halványan mosolyogva megvontam a vállam. – Akkor jó, haver! – ütögette meg a hátamat, én meg elkönyveltem magamban, hogy nem szabadulok egyhamar.
Sóhajtva fordultam el a társaságunktól, unalmasan bámultam néhány emberre, akik közönségesen viselkedtek, vagy a lányokra, akik kicsit túlzásba vitték a „dörgölőzést”. Semmi kedvem nem volt el jönni erre a helyre, fülledt a levegő, a zene olyan hangos, hogy kezdtem aggódni a dobhártyám egészségéért, és minden második szembejövő részeg volt.
A kezembe nyomott üveges sörre néztem, ide-oda lötyögtetve a tartalmát gondolkodtam, hogy hogyan szökhetnék meg.
-  Srácok, tudjátok ki van itt? – jelent meg mellettünk Grace, aki vállalta, hogy párunknak hoz inni. Értetlenül néztem ijedt arcát, nem ismerek olyan embert, aki miatt ennyire félni lehetne. – Styles – ejtette ki a száján a nevet, hallottam a hangjában az enyhe undort. Körülöttem mindenki felmordult, vagy valami szitkozódás hagyta el az ajkait.
- Az kicsoda? – szólaltam meg hirtelen, bár meg is bántam, elég érdekesen néztek rám értetlenségem okán.
- Egy kissé durva srác, több balhéja volt, mint csillag az égen – vázolta röviden a helyzetet Adam, majd beleivott a kezében tartott dobozos... akármibe. – Azt viszont rejtély fedi, hogy miért nincs még sitten.
- Állítólag már elkapták párszor, de mindig el tudta hitetni az emberekkel, hogy ártatlan… vagy van egy gazdag rokona, aki leteszi érte az óvadékot minden egyes ügy után – vonta meg a vállát Grace, maga elé bámulva.
Csodálkozva néztem körbe megint a szórakozóhelyen, vajon ki lehet ez a „Styles”? Talán az a punk srác a bár pultnál, végigtetovált karral? Vagy a szegecses bakancsban iszogató fiú a táncparkett mellett? 
Bármelyikük lehet.
A Dj számot váltott, mire többen is felordítottak és középre, a táncolók közé lépegettek, üvegeiket vagy poharaikat a levegőbe lendítve. A fejemet rázva rájöttem, hogy ez az éjszaka már csak rosszabb lehet.
De aztán…
Minden embernek megvan az az érzéke, vagy nem is tudom, minek hívjam, hogy észreveszi, ha bámulják, még ha hátulról is. Egyszerűen érzed, ha egy szempár rajtad függ.
Összevont szemöldökkel emeltem a tekintetem az egyik sarokban megbújó srácra, a hátával nekidőlt a falnak, úgy nézett végig rajtam. Zavartan próbáltam elkapni a tekintetét, hogy tulajdonképpen mi is a szándéka, a gyomrom megremegett, amikor láttam a fényt megvillanni fehér fogain. Kezével beletúrt göndör hajába, és mintha felém mozdult volna.
- Louis, nincs kedved táncolni? – kérdezte kedvesen Aria, aki talán az egyetlen volt rajtam kívül, akinek nem fűlt a foga ehhez a felhajtáshoz. Hebegve elfordultam a titokzatos alaktól, majd átgondoltam a szavait. Bólintva belekaroltam és a táncolók felé kezdtem húzni, ő is és én is tudtam, hogy ez a dolog nem több egyszerű baráti „lötyögésnél”.
Hisz én a lányokra sohasem fogok úgy nézni…
Vigyorogva megálltunk egy szabad kis helyen és a dübörgő ritmusra mozogni kezdtünk. Igazából annyira nem is volt rossz, sőt, még élveztem is, de már amikor beléptem az ajtón tudtam, hogy nem gyakran fogok ilyen helyre járni.
Egyszerűen nem az én világom, hogy ájulásig leigyam magam, hajnalig pörögjek és minden jött-menttel ágyba bújjak. Azt hiszem, én inkább a csendes, otthon meghúzódó emberek csoportjába tartozok.
Egy, azt hiszem csábítónak szánt mosoly kíséretében Aria füléhez hajolt egy srác, valamit mondott neki, mire a lány bocsánatkérően rám nézett.
- Nem baj? – olvastam le a szájáról, arra következtettem, hogy a fiú táncolni kérte fel. Megráztam a fejem és néztem, ahogy arrébb lépegetve egymásba fonódnak és átadják magukat az élvezetnek.  
Megértem, hogy szívesebben táncol egy olyan emberrel, aki nőként is képes ránézni.
Hümmögve elindultam a mosdó irányába, kikerülve az illuminált állapotban lévő fiatalokat, akik kiütve akartak mindenáron pacsit adni, vagy tudom is én, beszélgetést összehozni az akadozó szavaikból.  
A valamivel csendesebb folyosóra érve, felpillantva a plafonra vettem észre, hogy kiégett a lámpa égője, azért van ilyen sötét. Sárga, zöld és lila neoncsíkok jelentek meg néha-néha a falakon, amik a buliból szűrődtek át, de több fényforrás nem nagyon akadt.
Az agyam pesszimista része rögtön rémképeket küldött a szemem elé, riogatni akart olyanokkal, hogy ilyenkor szokott megjelenni a gyilkos, és az áldozatnak még csak esélye sincs segítséget kérni. Magamon kuncogva a fejemet ingattam, valahogy még sem tudtam elképzelni, hogy itt megtámadna valaki.
Akkor még nem gondoltam volna, hogy ezt le is kéne kopognom.
A következő pillanatban egy erős kéz megragadta a csípőmet hátulról, riadtan felnyögtem, ahogy közelebb húzott magához, éreztem forró leheletét a fülem mögött. Lejátszódott bennem minden varia, hogy mi fog történni, mégis megdöbbentem a támadóm következő lépésétől.
Egyik karjával még mindig szorított, hogy ne tudjak elfutni vagy megfordulni, viszont a másik kezét lassan lejjebb csúsztatta és belemarkolt a fenekembe. Nyögdécselve hunytam le a szemem kínomban, most meg fog erőszakolni? A szívem hirtelen a torkomba ugrott, amikor megszólalt.
- Közelebbről még jobban nézel ki – sóhajtotta rekedt, mély hangján. A szemem kipattant, a lélegzetem elakadt, amikor puha, nedves ajkait végigvezette a nyakam vonalán, majd a mélyen kivágott felsőm által csupaszon maradt kulcscsontomra tévedt. Nyelvével masszírozta a bőröm, én pedig a kezei közt vonaglottam, úgy, hogy még csak nem is tudtam ki ő.
Ki ez az ember, aki hirtelen, minden előzmény nélkül magához húz? Ki ez az ember, akitől egyszerre félek és tetszik is, amit csinál? Ki ez az ember, aki magáévá tett, szimplán két mozdulatával?
Egy halk sikoly hagyta el a számat, amikor fogait gyengéden belém mélyesztette, már akkor tudtam, hogy másnap csúnya helye lesz, lilás-vöröses véraláfutás. Lassan fújtam ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, amikor elhúzódott, halkan könyörögtem, hogy most már hagyja abba. 
- Hogy hívnak? – kérdezte a fülembe suttogva, kirázott a hideg. A csípőmön pihenő kezei kezdtek ellazulni, már nem fájt annyira ujjainak szorítása, mint a legelején, de biztos voltam benne, hogy nem tudnék még így se elmenekülni.
Magamban latolgatva az esélyeimet gondolkodtam, hogy jól cselekszem-e, ha elmondom a nevemet. Ha megtudja, mit fog tenni? Meg keres a közösségin? Biztos, hogy nem. Viszont, ha meg csendben maradok? Lehet, hogy bántana…
- Louis… Louis Tomlinson – nyögtem feladva magam, úgy döntöttem, bármi óhaj-sóhaját megteszem, csak engedjen el.
- Találkozni fogunk még, Louis – motyogta megharapva a fülcimpám, nem tudtam elképzelni hányféle nyögés képes elhagyni még a számat, amikor is a keze lecsúszott rólam, simogató lélegzetvételeit sem éreztem a nyakamon és teste melege is megszűnt.  
Nem hallottam a lépteit, nem nyikordult meg alatta a parketta, bár lehet, hogy a másik helyiségből átszűrődő zene fojtotta el a távozásának neszét. Hitetlenkedve fordultam meg, bár a térdem még mindig remegett, és döbbenten néztem a távolodó alakját.
A barna, göndör haját, fehér rövid ujjú felsőjét, ami megfeszült a hátizmain, és úgy alapból azt, hogy milyen magas.
Felismertem őt.
Felismertem az eldugott sarokból, a srác, akinek szemei félelmetesen pásztáztak, és most megtalált.
Én pedig elárultam magam. 

(Ha tetszik, kérlek adjatok valamilyen életjelet, hogy megbizonyosodjak, érdekel titeket a történet.)