21. rész

Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, ami újra csak Harry szemszögéből íródott, remélem tetszeni fog nektek. Nem tudom, hogy sikerül-e különböző írásmódban megírnom a részeket, mármint, hogy észlelhető-e a fogalmazásban és szóhasználatban, hogy mikor ki van.
Következő bejegyzéssel már csak 2014-ben jelentkezem, ami így leírva elég furcsa, de sietek, tényleg!:)
Jó olvasást!

horan vandaa.xx 

Harry Styles

Egyedül ültem a sok ember között, miközben próbáltam nem foglalkozni azzal a ténnyel, hogy nagyobb utálattal és undorral a szemükben már nem is nézhetnének rám azok, akik felismertek, éppen ezért a telefonomat nyomkodtam frusztráltan, míg el nem kezdődött a meccs. Bevallom, a sima focit mindig is unalmasnak találtam, szívesebben néztem amerikai focit, de mindegy, úgy döntöttem most ezt is élvezni fogom.
Gondolataimat még mindig az éjszaka és hajnal folyamán történt dolgok foglalták le, számomra döbbenetes volt, amit Louis tett. Vagyis, már az is, hogy lebuktatott, miközben még a rendőröknek sem sikerül és a tudat ellenére is képes velem szóba állni, sőt megcsókolt az autónál. Hogy hogy nem futott el? Hogy hogy nem hívta rögtön a zsarukat és vitette be a börtönbe? Miért néz még mindig ugyanúgy rám, mint eddig?
Nem értettem. Több megfejteni való titok lapult ebben a srácban, mint amennyire az elején számítottam, de nem is lenne gond, ha nem lenne ilyen mérhetetlenül makacs és zárkózott.
Mások pár pohár alkohol után az ágyamba dőltek és saját maguktól kitálalták nekem az életüket, még ha nem is érdekelt, de őt nem lehet csak úgy leitatni. Ő más.
Szám elfacsarodott, hogy tudtam ezt kimondani magamban? Verd ki a fejedből ezt a hülyeséget Harry, ugyanolyan, mint eddig bármelyik másik. Csak ők nem tudták, hogy mivel foglalkozom és nem is akartam tudni, hogy hányadik alkalmuk, nem akartam kedveskedni nekik.
Felpillantottam a kezeim közt forgatott készülék képernyőjéről, mikor hangoskodni kezdtek a lelátón ülők, a két csapat kisétált a pályára és kezet fogtak egymással, kíváncsian figyeltem Louis mozdulatait. Könnyen megtaláltam szemeimmel, ugyanis a sok óriás mellett szegény még kisebbnek tűnt, elmosolyodtam, mikor feltehetőleg engem keresett a tömegben, szemöldöke közt apró ránc keletkezett. Arca megkönnyebbült, mert meglátott, intett egyet, de én csak biccentettem, nem kell tudniuk az embereknek, hogy kivel lóg. Tudom, hogy utál mások előtt bármiféle kapcsolatot létesíteni velem, ezt bizonyítja is az autónál történtek, bár azt nem tudom, hogy amiatt nem, mert velem látnák együtt vagy mert alapból a másságát nem szeretné felvállalni...
A sípszó hallatára elhúzta a száját, majd még egyszer rám nézett és futólépésben odasietett az edzőhöz, akit körbe álltak és figyelmesen hallgatták az erős gesztikulálást. A bíró másodszorra is jelzett, ami azt jelentette, hogy kezdődik a meccs, a szereplő játékosok a helyükre mentek, míg a cserék leültek a kispadra.
Louis kis termetének ellenére is jó posztban foglalt helyet, akkor gondolom ügyesen csinálhatta, erről se mesélt nekem egyszer sem, még csak meg sem említette. Pedig mikor a stadionban voltunk, én is beszéltem az amerikai fociról, ő miért nem? Többet kell róla megtudnom, és ha magától nem megy, akkor segítünk rajta egy kicsit...
A combomra könyököltem és a fejemet támasztva néztem őket, remélem ez nem egy normális 90 perces játék, mert annyit nem tudnék egy helyben ülni és azt bámulni, ahogy a labdát kergetik. Mi jó van abban? Főleg akkor, ha a végére egy gólt sem rúgnak.
Figyelmemet Louis csapattársaira irányítottam, az egyiket felismertem, ott volt a bulin is, gondolom az egyik barátja lehet, a többit viszont csak egyszer vagy kétszer láttam szórakozóhelyeken vagy kocsmákban. Doncasteri fiatalság...
Ezt nem úgy mondom, mintha én olyan idős lennék, sőt szerintem a legtöbbnél még fiatalabb is vagyok, de nekik nem kellett hirtelen felnőniük. Nem kellett 16 éves korukban azon aggódniuk, hogy mikor találnak rá a gyámhivatalosok és viszik be őket egy intézetbe. Elmosolyodtam, mikor Louis passzából gól lett, körülöttem tapsoltak és füttyögtek, büszkén vigyorgott, miközben beletúrt a hajába és visszafutott a saját térfelükre.
Az előttem lévő szék alját rugdostam, a rajta ülő nő úgy tűnt nem foglalkoztatta magát emiatt, azon agyaltam, hogy el kéne vinnem valahova Louist, ahol talán könnyebben megnyílik előttem. De hányszor voltunk már kettesben, olyan helyen, ahol senki sem hallhatott volna minket? És ez a tény engem is arra ébresztett rá, hogy mennyi alkalmat elhalasztottam. Bár felesleges lett volna próbálkoznom, mert nem engedi.
Bosszúsan felnyögve megdörzsöltem az arcomat, majd a tenyerembe temettem a homlokomat, ez nehéz.
Mióta besültem akkor éjszaka a kocsiban, azon gondolkodom, hogy miként lehet egy első alkalmat jóvá tenni, mit tegyek, hogy különleges legyen neki? Egyre hülyébb ötleteim voltak,  életemben nem láttam romantikus filmet, amiből ihletet vehettem volna, csak talán, amikor kisebb voltam... Biztos, hogy nem a szokásos rózsaszirmok, gyertyák, pezsgő kombót fogom választani, még elképzelni is nyálas volt.
Feladva visszafordultam a meccshez, már megint Louisnál volt a labda, ügyesen vezette maga előtt, addig amíg a másik csapatból az egyik barom elé nem vágott és fellökte. Döbbenten bámultam, valami furcsa érzés járta át a testem, aggódás azt hiszem, mindenki kíváncsian figyelte az eseményeket, míg én csak őt láttam, ahogy ott fekszik a füvön és fájdalmasan felhúzza a mellkasához a lábát. Kezem ökölbe szorult, szét akartam verni a képét annak az izomagynak, hogy képes bántani egy olyan embert, mint Louis még ha csak "véletlenül" is?
Köré álltak, a tömeg lélegzetvisszafojtva várt, amikor is végre ketten felsegítették a hideg, sáros földről, megkönnyebbülten sóhajtottam, mert a saját lábán, egyedül bicegett ki a pálya szélére, helyére beküldtek egy másik srácot. Ajkaimat összepréseltem, egyáltalán nem figyeltem tovább a meccsre, csak Louist bámultam, ahogy vagy a térdét fogta vagy a bokájával körzött párat. Egyszer sem pillantott fel rám, pedig tudhatta, hogy aggódom, de lehet, hogy nem...
A játék így még az eredetinél is lassabban ment le, vagyis én biztos, hogy éveknek éreztem,amíg a bíró végül bele nem fújt háromszor egymás után a sípjába, a győztes Louis csapata lett 4-2-vel. Halványan elmosolyodva figyeltem, ahogy a sok mezes fiú örömében odafutott a gyengélkedőhöz és felkapták, érdekes érzésem támadt látva széles vigyorát és kusza haját, nevetett, mikor lerakták és néhányan megcsikizték. Úgy látszik nagyon népszerű a focisok közt, gondolom mindegyik a haverja lehet, de azért frusztrált, ahogy fogdosták és hogy olyan jó kapcsolata van velük.
Az emberek fogyni kezdtek mellőlem a meccs végeztével, de én nem mozdultam, megvárom míg Louis összeszedi a cuccait - gondoltam magamban, meg a lelátón amúgy is könnyebben megtalál, mintha az autóhoz mennék. Elővéve a telefonomat megnéztem az időt, még mindig azon gondolkodtam, hogy hova vihetném el, de lehet, hogy annak jobban örülne, ha csak otthon ülnénk... de abban mi izgi van? Csaj ülni és bámulni ki a fejünkből, miközben egyikünk se beszél és nem is érhetek hozzá úgy.
Gyerünk Harry, komolyan, férfi vagy, old meg!
Megijedtem, mikor Louis hirtelen levágta magát mellém, nem hallottam, hogy jött volna valaki is, pedig többnyire észreveszem, ha közelítenek, sporttáskáját ledobta a földre és még mindig felfelé görbült a szája, arca kipirosodott a sok futástól.
- Nagyon fáj a lábad? - kérdeztem, óvatosan kezéért nyúltam, ujjai hidegek voltak. Láttam, ahogy meglepődött az érintés miatt, körbenézett és amikor megbizonyosodott, hogy senki sem figyel, visszafordult, majd hagyta ugyanott a kézfejét.
- Nem. Már sokkal jobb - nézett a szemembe félősen, meg akartam csókolni, de tudom, hogy nem értékelte volna, szóval hagytam ezt a tervet későbbre.
- Menjünk a kocsihoz, hűvös van - felállva, kezét fogva őt is felsegítettem, majd lehajolva a táskáért, a pántját a vállamra vettem. Zavartan elmosolyodott a gesztus miatt, bár nem tudom miért, alap dolog, hogy elviszem a cuccát, mert fáradtnak tűnt, tartogassa csak nyugodtan az erejét más dolgokra.
Rögtön elhúzta a karját és a háta mögé rakta, mikor a parkolóban többen is álltak mellettünk csoportokban, próbáltam nem észrevenni ezt se és azt se, hogy hányan pillantgattak az autóm irányába. Kinyitva a hátsó ajtót, bedobtam az ülésekre Louis táskáját, míg ő bemászott és bekötötte az övét, én is gyorsan helyet foglaltam a kormány mögött, majd felkapcsolva a fűtést összedörzsöltem a tenyeremet.
- Mit szólnál, ha elvinnélek valahova? - kérdeztem felé pillantva "csábos" mosolyomat felvéve, de rá úgy tűnt nem volt hatással, megforgatta szemeit. Szemöldököm a homlokom közepére kúszott, nem értettem ezt a reakciót, nekem nem mondhat nemet.
- Sejtettem - válaszolta végül dünnyögve, mire halkan felnevettem, tán ennyire kiszámítható lennék? Hátrafordult, majd maga mellé nyúlva kikapcsolta magát és feltérdelve az ülésre, hátra mászott. Kíváncsian bámultam utána, vagyis pontosabban egy ideig a fenekére, táskáját kicipzározva elővett belőle egy normális farmert és felsőt. - Fordulj előre! - parancsolt rám, mikor észrevette, hogy őt figyelem, lassacskán leesett, hogy át akar öltözni.
Eleget téve kérésének, úgy tettem, mintha a szélvédőn át az embereket nézném, de közben valójában a visszapillantó tükörre összpontosítottam. Mindkét karját kibújtatta a mezéből, majd az ülésre dobta, sietős mozdulatokkal próbálta felvenni a fekete, mintás pólót, de nekem bőven maradt időm jól végignézni rajta. Kicsit kiegyenesedtem és feljebb emeltem a fejemet, mikor letolta a rövidnadrágját, alsó ajkamat beszívva figyeltem, míg szerencsétlen mozdulatokkal levette a sípcsontvédőit is és felhúzta a farmerjét. Hátsóját felemelve begombolta, majd visszaülve a táskába gyűrte a focis dolgait és újra előre mászott.
- Amúgy én arra gondoltam, hogy csak a lakásomra megyünk fel... - jegyeztem meg visszafojtva vigyoromat, rápillantva láttam szemében a "te most viccelsz velem?" érzést megcsillanni, idegesen beletúrt hajába és félre simította a tincseit. - De jó kis műsor volt... - jegyeztem meg, arca többfajta érzelmet is tükrözött, de többnyire a hitetlenséget és a zavartságot tudtam felfedezni, nagyon vörös lett. - Megismételhetnéd majd egyszer, nyugodtabb körülmények közt... mondjuk a szobámban. És nem öltöznél vissza... - élveztem tovább húzni az agyát, de bevallom eléggé beindított elképzelve mindezeket, pedig én nem szoktam fantáziálni, inkább megvalósítom rögtön.
Gorombán összehúzta szemöldökét és elfordulva az ablakon bámult kifelé, nem hagyom, hogy végig puffogja az utat, felé nyúlva megfogtam az állát és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Szeme meglepődve csillogott, felhúzva szám egyik sarkát, megsimogattam az arca élét.
- Egyszer megígértem, hogy elviszlek vacsorázni... - mondtam, már régóta eszemben volt, nem tudom végül mi lett ezzel a tervemmel. Megvonta a vállát és félrenézett, közelebb hajoltam és beharaptam az alsó ajkát, majd nyelvemmel végigsúrolva rajta, rögtön elengedtem. Ez csak olyan "figyelj már rám" célzás volt, be is jött. - Hétfőn dolgozol?
Óvatosan megrázta fejét, nyert ügyem van, akkor jól emlékeztem, hogy ez a hét elején se ment, vannak jó helyek Doncasteren kívül is... Hümmögve fordultam vissza a kormányhoz és folyamatosan gondolkodtam, beindítva a motort, gyakorlottan kiparkoltam a focipálya melletti kicsi, földes parkolóból, ami amúgy valójában szerintem nem is ezt a célt szolgálta, mindegy.
Louis csendben ült mellettem, nem szerettem az ilyen perceket, utálok csendben lenni valaki mellett, akivel igen is beszélnem kellett, párszor köhintettem és megköszörültem a torkomat, de nem vette a lapot. Vagy csak egyáltalán nem állt szándékában szóba állni velem, az istenit már, hogy ilyen béna vagy a társaságában, Harry!
- Ügyesen játszottál - jegyeztem meg félvállról, hogy egy kicsit megdicsérjem azért a focimeccsel is kapcsolatban, azért biztos rossz lehetett, hogy a játék felénél ki kellett állnia. Elfelejtettem megnézni magamnak azt a barmot, aki fellökte, pedig ha találkoztam volna vele valahol egy sikátor környékén...
- Köszönöm - válaszolta szinte suttogva, rám se nézve, csak a szélvédőn bámult kifelé, kezdett idegesíteni ez a csendesség és ártatlanság, nem ehhez szoktam. Úgy látszik az is az én feladatom lesz, hogy kicsit megváltoztassam ezen a téren.
Felkapcsolva az index jelzőt, fékezve megálltam a házam előtt, kiszállva átsétáltam az oldalára és neki is kinyitottam az ajtaját, mint mindig, ilyenkor mindig engedte, hogy megfogjam a kezét. Belegondolva, az volt a vágyam, hogy valaki felett uralkodhassak és irányíthassam, ennek ellenére néha ő is irányít engem, talán a tudta nélkül.
Előre ment a kapuhoz, míg én lezártam az autót, hátulról bámultam alacsony termetét, miközben pulóverének zsebébe dugta kezét és összébb húzta magát, és akkor sok gondolkodás után eszembe jutott egy jó ötlet. Holnap elviszem Sheffieldbe vacsorázni, és mivel hétfőn nem dolgozik, kiveszek egy hotel szobát kettőnknek éjszakára, büszke és izgatott mosoly terült szét az arcomon, ami miatt értetlenül pillantott rám, mikor mellé értem, nemsokára majd rájön...

20. rész

Meglepetééééééééééés!:D Karácsony lévén úgy gondoltam, kihozom magamból a legtöbbet és gyorsan összehozok még egy részt, hisz megérdemlitek.:) 

Szóval, még egyszer Örömökben Gazdag Boldog Karácsonyt kívánok minden olvasómnak és ha viszont addig tényleg nem tudnék jelentkezni a sok utazás miatt, Sikerekben Gazdag Új Évet is szeretnék kívánni!

Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Miután Harry valamikor, a hajnali órákban kimászott az ablakomon és még visszahajolva nyomott egy gyors csókot a számra, csak halványan mosolyogva feküdtem az ágyamban és bámultam a plafont, mert nem tudtam aludni. Egyszerűen olyan sok dolog kavargott a fejemben, hogy már nem tudtam lenyugodni és álomba szenderülni, minden gondolatom körülötte forgott.
Ajkaimra simítva két ujjamat még mindig éreztem a bizsergést, amit Harry közelsége váltott ki, hiánya miatt üresség tátongott a mellkasomban, ahol pár órával azelőtt még ki akart ugrani a szívem. Kezemet lejjebb csúsztatva kicsit felszisszentem, mikor a kulcscsontomon díszelgő új vörös folthoz értem, nem tudom mi a szándéka azzal, hogy mindig kiszívja a nyakamat.
Végül is tévedtem, mert be kell vallanom, jól esett, ahogy ajkaival végigsimított az egész mellkasomon, egy négyzetcentit se kihagyva. De az jobban tetszett, hogy miután leállítottam, csak feküdtünk és átölelte a derekamat, mindenféle dologról beszélt nekem, de persze suttogva, mintha titkokat motyogott volna a fülembe. Valójában arról volt szó, hogy mit tervezek a hétvégére, és mivel a válaszom a szokásos "semmit" volt, elkezdett ötleteket felsorolni. Le kellett hangolnom, mivel azzal az indokkal utasítottam el, hogy anya végre itthon lesz és egy kis időt vele is szeretnék eltölteni. Kár, hogy ebből végül semmi se lett, na mindegy.
Mikor hallottam, hogy Will mocorogni kezd, vagyis leejtett egy evőeszközt meg bekapcsolta a kávéfőzőt, úgy döntöttem nem hánykolódok többet az ágyamban fekve, éberen, felkapva magamra egy felsőt és egy melegítő nadrágot a konyhába slattyogtam. Nem volt jó ötlet ez az éjszakázás, kezdtem megérezni az izmaimban és a halántékomban a rossz oldalát.
- Felkeltettelek? - kérdezte nagybátyám, sajnálkozó arccal, mire halványan elmosolyodtam és megráztam a fejemet. Bólintott, majd visszafordult, hogy kiöntse két bögrébe a fekete, koffeines folyadékot, hálásan pillantottam rá, most csak egy tea nem keltett volna fel teljesen. A porcelánt kezeim közt szorongattam, míg néha a számhoz emeltem és ittam belőle egy kortyot, Will az eltüntetem-egyszerre-mert-miért-ne módszert választotta, percek alatt végzett is és felállva megveregette a vállam, majd a fürdőbe indult.
Összeszorult a torkom, mikor észrevettem az asztalon pihenő mappát, előre nyúlva gyorsan visszaraktam a helyére a többi akta közé, látni se akartam. Úgy döntöttem nem érdekel milyen életei vannak Harrynek, amíg velem képes olyan lenni, amilyen.
Bátor döntés, bár éppen ezért nem kezdtem el kérdezgetni tőle, az ő dolga, majd elmondja magától, ha akarja.
Meglepődtem, mikor rezegni kezdett a telefon a zsebemben, amit időközben visszaszereztem, nem hiszem el, hogy egy órát se bír ki anélkül, hogy bármiféle kapcsolatot létesítsen velem... Döbbenetem még nagyobb lett, mikor a készülék kijelzőjén nem azt a nevet láttam meg, amire számítottam, nem is emlékszem már mikor hívott utoljára ez a szám, kicsit elhanyagoltam őket.
- Adam? - kérdeztem, miután megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem, azt hiszem utoljára a bulin beszélgettünk, milyen furcsa, hogy ilyenkor bezzeg soknak tűnik az a két hét.
- Szia Louis! Remélem nem zavarlak... - hangja jókedvűnek tűnt, bár ő mindig is a vidámságáról és vigyoráról volt híres, mellette a legrosszabb napjaidon is felvidultál. Bár emiatt elég sokan ki is használták.
- Dehogy zavarsz. Baj van? - kérdeztem, biztos, hogy nem csak úgy ok nélkül hív fel, már kíváncsi voltam mi miatt keresett meg így 14 nap után. Emlékszem, miután visszamentem hozzájuk a mosdóból senkinek sem tűnt fel, hogy valami bajom van, pedig szerintem sápadt voltam és az eredetinél is szótlanabb lettem.
- Nem, semmi. Csak tudod, aggódunk. - a szemöldököm felszaladt a homlokom közepére, nem tudtam semmit se válaszolni, vártam valamiféle magyarázatra. - Miért hagyod ki folyamatosan az edzéseket?
Homlokomra csapva káromkodtam magamban, eszemben volt, esküszöm, de aztán sose jutottam el odáig, hogy összeszedjem a cuccaimat és lemenjek a focipályára, mint régen. Meg amúgy is, ott volt Harry, nem tudtam volna vele közölni, hogy "bocs, mennem kell", mert elkezdett volna kérdezősködni és jött volna velem.
- Annyira sajnálom! - közöltem elhúzva a számat, míg kezemmel az arcomat dörzsölgettem, ennyire nem lehetek szenilis és hülye, elveszítettem a józan eszemet. - Milyen nap van ma? - kérdeztem elgondolkodva, de aztán eszembe jutott és folytattam, mintha csak magammal beszélgetnék. - Szombat. Elmegyek a ma délelőttire, oké?
- Oké, számítunk rád, mert egy kisebb meccs is lesz ma! - hallottam, ahogy vigyorog, majd elköszönve lerakta én meg az asztalra fektettem a fejemet.
Volt három órám, csak az volt a gond, hogy a focipálya nagyon messze volt, mindig elvitettem magamat valakivel, de most nem volt kivel. Nem hívhatom fel Harryt, de ő volt az utolsó esélyem, úgy döntöttem, majd később megoldom, előbb inkább elő kéne szednem a mezemet és egyebeket.
Hallottam, hogy Will végzett a fürdőben, ezért gyorsan a hónom alá vettem egy törölközőt és bezárkózva levetkőztem, féltem, hogy a szokásos forró zuhanyom esetleg elálmosítana, ezért többet engedtem a hideg vízből, vacogva álltam a mosdó közepén, mikor végeztem. Arcomon meglátszott, hogy nem mostanában aludtam, sötét folt húzódott szemeim alatt, hajamat feltúrtam nedves ujjaimmal, majd szapora léptekkel a szobámba siettem.
Egy szál alsónadrágban hajoltam be a szekrényembe gondolkodva, hogy hova is tehettem őket, diadalittas vigyorral ragadtam meg a fehér mezemet, amin zölddel volt rajta, hogy Tomlinson és 17.
Szerettem focizni, mert akkor ki tudtam teljesen kapcsolódni, mikor minden erődet bevetve rohansz és csak a sebességre meg a labdára koncentrálsz. Sokak szerint hülyeség, de igenis van értelme, vagyis én megtaláltam.
Az ágyamra kipakolt dolgokon végignéztem, egységes színekben pompáztak, majd felvettem magamra mindent, csak a sípcsont védőt hagytam ki, azt betettem egy sporttáskába és az éjjeliszekrény elé dobtam.
Azért öltözök át itthon mindig, mert a focipálya mellett csak egy nagyon apró öltöző van, ami legtöbbször zsúfolt, és kis termetem miatt persze, hogy nem vesznek észre és összenyomnak. Meg hát természetesen ott volt a másik ok is, miszerint ha félmeztelen vagy teljesen meztelen fiúk ácsorognak előttem, kicsit öhm... nyugtalan leszek.
Életemben kétszer voltam abban a kis házban, egyszer ráléptek a lábamra és majdnem eltörtek az ujjaim, utána meg addig bent kellett ücsörögnöm összeszorított lábakkal, míg mindenki ki nem ment.
Az órára pillantva rájöttem, hogy már csak háromnegyed órám maradt, ezért az ágyamon heverő telefonomért nyúltam, muszáj volt felhívnom Harryt, pedig mennyire nem akartam, hogy ő vigyen el...
- Ennyire hiányzok, édes? - kérdezte incselkedve, mikor három csengés után felvette, megforgattam a szemeimet. Furcsának találtam ezeket a jelzőket, de a szívem mélyén tetszettek, leültem a matracra és a vállammal a fülemhez szorítottam a készüléket, hogy bekössem a cipőmet.
- Öhm... tudom, hogy nem aludtál egész éjszaka miattam és hogy idegesítő vagyok, na meg persze pofátlan emiatt, de... kaphatnék egy fuvart? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva a bevezető mondatát, hangomat próbáltam reménykedőre és könyörgőre venni, ujjaimmal a zöld rövidnadrágom szélét piszkáltam, meg fogok fagyni ebben. Bár ha normálisan csinálom és futok, akkor inkább melegem lesz.
- Mit kapok érte cserébe? - vigyorgott, lehetett hallani, összepréseltem az ajkaimat és lehunyt szemekkel az orrnyergemet dörzsölgettem, szeret velem szórakozni, már rájöttem. Tudom, hogy milyen fajta gondolatok jártak a fejében és azt is, hogy mire vágyik, de az is biztos, hogy azokat tőlem nem kapja meg.
- Majd meglátod. Négyszemközt elmondom - válaszoltam sejtelmesen, de valójában ötletem sem volt, valamit ki kell találnom. Vagy csak reménykedem, hogy elfelejti, mire ide ér.
- Hmm... jól hangzik. Indulok - megkönnyebbülten felsóhajtottam, egy köszönöm-öt motyogva bontottam a vonalat, majd újra a szekrényemhez lépve kivettem néhány normális, hétköznapi ruhát is. Ha Harryvel leszek, utána tuti, hogy el akar majd valahova vinni, focimezben meg azért mégsem mehetek, a kocsijában majd átöltözök... bátor döntés.
A táskába beraktam mindent, amire szükségem lesz, majd a pántját átdobva a vállam felett, a nappaliba mentem.
Elmagyaráztam Willnek, hogy nem, ez nem egy fontos meccs, szóval nyugodtan itthon maradhat és nem kell a lelátó első sorában szurkolnia értem, még csak az kéne. Vagy, hogy a rendőr autójával vigyen el a pályához, még a gondolat is kínos volt, szegény alig tud szembe nézni a ténnyel, hogy már nem az a 11 éves kisfiú vagyok, mint amikor ideköltözött hozzánk.
Körülbelül negyed órát ülhettem mellette a kanapén, mikor odakintről egy kocsi dudált, előre hajolva kilestem az ablakon, a Range Rovert megpillantva mosoly kúszott az arcomra. Will motyogott valami olyasmit, hogy "már megint ez a srác?", de nem foglalkoztam vele, felállva az ajtó irányába indultam.
- Kéz- és lábtörést! - szólt utánam nagybátyám, vigyorogva hátra intettem a vállam felett, majd futólépésben az autóhoz siettem, mert hűvös volt odakint és én egy rövid ujjú mezben meg rövidnadrágban voltam.
Meglepett jókedvem, amit Harry jelenléte váltott ki belőlem, nagyon furcsa ez az érzés, kezdtem aggódni, hogy esetleg a végén túlságosan is kötődni fogok hozzá. Nem akarok szerelmes lenni, már megbántam, hogy ezután sóvárogtam évekig.
Bár, ha belegondolok tulajdonképpen a szerelemmel semmi bajom sincs, csak ne Harry felé táplálnám az érzéseimet...
Az anyós ülés felőli ajtót kinyitva gyorsan bemásztam, a kocsi belső terében sokkal jobb volt az idő, mint kint, a táskámat leraktam a lábaimhoz, majd bekötöttem az övemet. Bevallom, azt hittem kint fog állni a jármű mellett és kinyitja nekem, mint mindig, de mindegy. Nem lehet mindig udvarias az ember, rápillantva beharaptam alsó ajkamat, mert különösen jól nézett ki, rajta persze nem látszik a kialvatlanság. Zavart, hogy göndör tincseinek nagy részét egy baseball sapka alá rejtette, amit elfordítva vett fel és még a pulóverének kapucniját is a fejére húzta.
- A sofőröd készen áll, csak diktáld be a célpontod címét - vigyorodott el, amitől automatikusan mosolyognom kellett, ha valaki így látná, aki nem ismeri, azt mondaná, hogy egy normális srác, sok haverral és lányokkal, hetente házibulikkal a hátsó kertjében. De a valóság sajnos nem ez volt, egy olyan fajta fiú talán hozzám sem szólna.
- Tudod hol van a focipálya? - kérdeztem, végre feltűnt neki, hogy miben vagyok, szemöldökét felvonva nézett végig rajtam, mi olyan különleges egy mezben, hogy így kell bámulnia?
- Persze - válaszolt, miután feleszmélt, majd beindította a kocsit és az index lámpát felkapcsolva kifordult az útra. - Nem is mondtad, hogy focizol...
- Csak hobbiból - vontam meg a vállamat, miközben kezemmel a felkaromat dörzsölgettem, mert a fűtés ellenére még mindig fáztam egy kicsit. Kíváncsi arccal bámult kifelé a szélvédőn, nem értettem mi olyan érdekes abban, hogy sportolok valamit, talán azért mert nem látszik meg rajtam? Vagy mert a focisták többsége nem úgy néz ki, mint én?
- Ott maradhatok? - kérdezte hirtelen, mire összepréseltem az ajkaimat, tudtam, hogy meg fogja kérdezni, a kezemet az ölembe ejtettem és az ujjaimmal szórakoztam. Úgy is sokan lesznek ott, hisz meccs lesz, senkinek se fog feltűnni Harry, nem akarom, hogy bárkivel is konfliktusa legyen, biztos, hogy meg van a kis híre a srácok közt.
- Nyugodtan - néztem rá halványan mosolyogva, szemében megcsillant valami gyermeki izgatottság, pedig semmi érdekes nincs egy amatőr focimeccsben. Átragadt rám a hangulata, ideges lettem és görcsölt a hasam, hisz két hétnyi edzést kihagytam, már nem vagyok formában, mi van ha miattam vesztünk?
A gondolataimba merülve ültem csendben Harry mellett, míg ő az útra és az irányra koncentrált, meglepődtem amilyen hamar odaértünk, sőt, még nagyon korán volt, alig lézengtek páran a nagy pályánál, a lelátón sem ült senki sem.
Nyúltam, hogy kinyissam az ajtót, de a zár megakadályozott benne, magamban vigyorogva vártam, miközben kiszállt és az én oldalamhoz sétált, kezét elfogadtam, mivel nem nagyon voltak emberek körülöttünk.
- Tartozol nekem valamivel - nézett rám Harry zöld szemeivel, becsapta mögöttem az ajtót, de engem nem hagyott menekülni, két kezével megtámaszkodott mellettem, ami miatt teste közel simult az enyémhez, mintha egy ketrecben tartott volna. Zavartan néztem az arcát, kicsit lejjebb hajolt, de még így is magasabb volt nálam, hátam az autónak préselődött, levegőt is alig mertem venni.
Igaza volt, bár abban reménykedtem, hogy elfelejti, lábujjhegyre állva az ajkához nyomtam az enyémet, a táskát ledobva a fűre, karjaimmal átöleltem a derekát. Éreztem, ahogy elmosolyodik, egyik kezét elvette mellőlem és az arcomra simította, majd a hajamba is beletúrt, alsó ajkamat fogai közé vette és kicsit meghúzogatta, majd kihasználva a meglepődöttségtől elnyílt számat, átdugta a nyelvét.
Mikor meghallottam a távolból, hogy egy feltehetőleg fiatalokból álló csapat nevetgélve közeledik a pályához, elhajoltam Harrytől és óvatosan félre is löktem, majd zavartan köhintve felvettem a táskámat a porból. Ő is észrevette a társaságot, bosszúsan bámult feléjük, miközben én az öltözőbe indultam, de csak hogy letegyem a cuccomat és ne a padon kelljen tárolnom.
- Ott ülök majd valahol, a harmadik-negyedik sorban - mutatott a lelátó felé, ahol gondolom már kinézett magának egy helyet, keserűen mosolyogva figyelte az arcomat, miközben bólintottam egyet. Láttam, ahogy nyújtotta a kezét, hogy még utoljára magához húzzon, de elhajoltam és gyors léptekkel elmenekültem tőle.

19. rész

Sziasztok!:) Ebben a részben elég sok minden történik, vagyis elég sok minden derül ki a rossz fiúnkról, nem tudom miként fogtok vele szembenézni. Előre is szeretném leszögezni, hogy még nem most jött el annak a fajta résznek az ideje, szóval semmi sem történik Harry és Louis között. 
Köszönök mindent és ha addig nem jelentkeznék, előre is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!:)♥
Jó olvasást! 

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Csak álltam ott és bámultam, ahogy kezeit a kabátjának zsebébe dugja, megakartam kérdezni, hogy nem-e akarja levenni, mert azért a szobámban kellemesebb volt az idő, mint odakint, de végül ráhagytam. Zavartan köhintettem egyet, nem tudtam hogy kéne belekezdnem, hajnali három volt és már álmos lettem, nehezemre esett a gondolkodás is.
- Hogy kerültél az udvarra? - kérdeztem halkan, mióta megláttam foglalkoztatott a kérdés, jobb kezemmel a bal felkaromat dörzsölgettem, csupasz lábujjaimmal a szőnyeg szélét piszkáltam. Félősen fellestem az arcára, furcsa volt, de a tudat, amit birtokoltam, egyáltalán nem változtatott a kinézetén, néhány göndör tincse ugyanúgy kikandikált a sapka alól, amit viselt, szemei színe lágy és olvadt volt, csak ajkai kékültek meg egy kicsit a kinti hideg miatt.
- Átmásztam a kapun - vonta meg a vállát, meglepődve pislogtam, miközben azon csodálkoztam, hogy hangja is egy és ugyanaz volt, mint pár órával ezelőtt; mikor még nem tudtam.
Vajon képes lennék "felejteni"? Vagyis legalább arra, hogy átnézzek ezen az apró baklövésén és az ő, vagy kettőnk érdekéért tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna?
Nem volt annyi fantáziám, hogy elképzeljem, miközben az éjszakában megmarkolja a kapunk vasrácsait, majd egy lendülettel a vízszintes lécre lép és egyet ugorva végül valahol a virágágyásban ér földet. Abba már végképp nem gondoltam bele, hogy a kapu van vagy 1.7 méter magas, a lényeg, hogy valahogy megoldotta, jóleső melegség futott végig rajtam, nem tudom miért.
Mostanában elég sokszor használom a "nem tudom" kifejezést, szerintem még életemben nem voltam ilyen tanácstalan, és most nem csak erre az éjszakára céloztam, hanem úgy az elmúlt két hétre. Nincs is annál rosszabb, mikor tele van a fejed kérdésekkel és feltevésekkel, amikre nem találsz és nem is kapsz választ.
Egy aprót bólintottam, de inkább csak magamnak szántam afféle jelzésként, hogy lassan már kezdenem kéne valamit, mert ez így nem jó, hogy csak kínosan ácsorgunk a sötétben egymással szemben, elég messze. Bár megértem, nem lehetett biztos abban, hogy ha közelebb jön, nem-e lököm el és lehet, hogy tényleg azt tettem volna.
Alsó ajkamat beszívva két rövid lépéssel az ágyam mellé mentem és leülve az ölembe húztam a takarómat, hogy eltakarjam a csupasz lábaimat, az éjjeliszekrényhez hajolva felkapcsoltam a kis lámpát, láttam Harryn, hogy nem tudja mit tegyen.
Óvatosan megpaskoltam magam előtt a matracot, mire egy halvány mosolyféle jelent meg szája sarkában, helyet foglalva mellettem, kíváncsi arccal nézett körbe a szobámban így is, hogy már egy kicsivel világosabb volt, zavarban voltam, mert az övéhez képest az enyém csak egy egyszerű fiú hálószoba volt.
Kék falak, sima fabútorok, néhol egy-egy eldobott ruhadarab, meg még a deszkám állt elhanyagolva az íróasztalnak döntve.
Mikor úgy gondoltam, hogy nem figyel, egy kicsit hátrébb csúsztam, hogy ne legyünk egymáshoz közel, féltem tőle, semmilyen kapcsolatra nem vágytám most vele.
A szívem nagyobbat dobbant, mikor hirtelen rám emelte zöld íriszeit, ugyanis én végig az arcát bámultam, ijedten félre kaptam a tekintetemet és az ujjaimat vizslattam, ez így nehéz lesz.
- M..Miért tetted? - szólaltam meg halkan, szinte suttogva, mivel a csend újra csak ránk telepedett, valójában amúgy is azért volt itt, hogy elmagyarázza, így hát türelmesen vártam. Bevallom, féltem attól, hogy mit fog mondani, torkom összeszorult, a takaró szélét szorongattam. Hallottam, ahogy vesz egy mély levegőt, majd sóhaj formájában kifújta az egészet, ilyen rossz lenne?
- Muszáj volt - felelte a sejtelmes választ, felkapva fejem, értetlenül bámultam arcát, még szemöldökömet is felvontam. Gyilkosság muszájból?
- Ilyen nincs - horkantottam nevetségesen, tekintetem valami olyasmit sugározhatott, hogy "kérlek, ne nézz hülyének". - Miért lenne muszáj megölni valakit?
Meglepett, amilyen nyíltan beszéltem, pedig egy ember haláláról volt szó, amit az előttem ülő srác okozott. Gyilkosság, mindenki úgy tekint rá, mint egy elmebeteg tett, s bár az is, nekem egyre kevésbé tűnt elítélhetőnek, csak magyarázatot akartam, de lehet, hogy ezt mindazért éreztem, mert Harry volt a tettes, nem valami börtönszökevény.
És sajnos Ő igen is többet jelentett már számomra, mint akárki, olyan igazságtalan, ha akaratod nélkül lesz egy-egy személy az életed gyökeres része.
- Azért, mert felkérnek rá - próbálta megmagyarázni, de esküszöm, talán még érthetetlenebb lettem, mint voltam. Nekem úgy mondja el, mintha egy óvodáshoz beszélne, akkor van rá esély, hogy leesik. Továbbra is kérdő arckifejezésem láttán, idegesen félrenézett, a kabátjának gombjaival szórakozott, nagyon nem volt ínyére a téma. De ennyivel még tartozott nekem. - Felbérelnek, elfogadom, megkeresem a személyt, megteszem, majd átveszem a pénzt.
Hadart, mintha csak hamarabb túl lehetne rajta, ha gyorsan beszél, eltartott pár pillanatig, míg kivettem mondandójából a fontos részeket, vagyis mindent, gondolkodva néztem arcát. Nekem időbe telik, hogy összerakjam a szerzett információkat és egy nagy tényt kreáljak belőlük, nem is foglalkoztam azzal, hogy Harry közben levette a kabátját és ezáltal a szemem elé került ujjatlan felsője, amit gondolom gyorsan felkapott magára, mikor jött. Így jó, hogy fázott, elkaptam tekintetem csupasz karjairól, barna bőréről és izmairól.
A felismerés serpenyőként, vagy zongoraként vágott fejbe, mint a rajzfilmekben, kitágult pupillákkal, döbbenten néztem rá, vonásai félve elfacsarodtak, tudta, hogy rájöttem. És hogy mire?
- B..Bérgyilkos v..vagy? - dadogtam teljesen halálra váltan és összezavarodva, egy rossz sorozatban éreztem magam, ahol átverik az embereket, már vártam, hogy előugorjon a műsorvezető a szekrényemből a kamerákkal, de nem történt semmi ilyen.
Ez a valóság... Egy csúnya és kegyetlen valóság.
Megijedtem, mikor Harry előre nyúlt és nagy kezei közé vette az ujjaimat, nem tartott sokáig, mert kirántottam onnan, ezzel megszüntetve bőrünk érintkezését. Arca szomorú volt, de valahogy nem tudott érdekelni, inkább azon voltam, hogy ne kapjak sokkot vagy pánikrohamot. Jó ez egy kicsit túlzás, de tényleg kiütött.
- Had magyarázzam meg! Louis, kérlek... - hangját szinte már könyörgőre vette, még sosem hallottam, hogy azt mondta volna "kérlek", emiatt töprengésbe estem.
Lehet, hogy tényleg vagyok neki annyira fontos, hogy kockáztatni mer értem? De hát alig ismer, miért pont miattam változna meg? Ki vagyok én, hogy felrúgjam az életét, mint ahogy ő felzavarta az enyémet? Kölcsönös lenne?
Már nem is azon gondolkodtam, ami az alap téma volt, messze jártam, egyik mondatról a másikra ugráltam, ki nem mondott kérdések cikáztak a fejemben.
Mivel nem is tiltakoztam és nem is bólintottam, kicsit megkönnyebbültnek tűnt, próbálta elkapni tekintetemet, hogy belekezdhessen és biztos is lehessen abban, hogy figyelek. Hány embert ölhetett meg? Hány ártatlan kioltott élet vére szárad kezein? Mennyire lehet bűnös? Nem lehet csak kicsit bűnösnek lenni. Nincs félig becsületes ember: aki egyszer kipróbálja a rosszat, az már többé nem szabadul, akárhogy is kapálózik.
- Nem tudtam mást tenni - csattant fel hirtelen, szólásra nyitottam számat, de mielőtt mondhattam volna bármit is, közbe avatkozott. - Egy 16 éves tinédzser elveszti a szüleit és még a húga, az egyetlen utolsó reménye is elhagyja, mit tehetett volna?! Valahogy... valahogy el kellett látnia magát, muszáj volt valamit dolgoznia ahhoz, hogy be ne vigyék egy intézetbe vagy árvaházba. Louis, nagyon kellett a pénz és minél hamarabb is, néhányan meséltek nekem a fekete piacról és egyéb illegális dolgokról, olyan könnyűnek tűnt, hogy megtegyem... El akartam menekülni, oh ha tudnád hányszor is gondoltam arra, hogy megszökök, de ha egyszer már elfogadtad, nincs apelláta.
Döbbenten bámultam, ennél jobbat nem tudtam tenni, miközben a szavak lassan eljutottak a tudatomig. Hát ezt akartam, megtudni valamit Harry múltjáról és családjáról, tessék Louis, most emészd is meg.
Arca valami tőle ismeretlen érzést tükrözött, olyan volt mint egy kisgyerek, aki nem akar mást, csak valakihez odabújni és megnyugvást, szeretet találni, szemei csillogtak, ahogy fájdalmasan nézett rám. Akármilyen baromságot is tett, a szívem szakadt meg érte, én akartam lenni az a valaki, akit megölelhet, ha mindenki mást éppen a pokolba kíván.
- Megértem, ha soha többet nem akarsz velem találkozni... de elfogadni nem tudom. - motyogta, mély hangjától kirázott a hideg, rápillantva láttam, hogy már nem engem néz, a takarót fürkészte üveges tekintettel. Talán azon gondolkodott, hogy valójában miért is vallotta be nekem mindezt.
- Miért, Harry? - kérdeztem, ez a két szó volt az össz, amit ki tudtam nyögni, mintha hurkot kötöttek volna a nyakam köré, levegőt is alig kaptam. Hallottam, hogy néhány autó elsuhant halkan a főúton, a külvilág kezdett ébredezni, de az ég még sötét volt, hűvös hajnali szél táncoltatta az udvarunkon álló öreg diófát, levelei zörögtek.
Nem válaszolt. Pedig most kellett volna jönnie annak a résznek, hogy azt suttogja "mert fontos vagy", "mert szeretlek" vagy "mert az életem része vagy", de semmi nem történt, mivel azt hiszem még nem volt kész arra, hogy hangosan kimondjon ilyesmiket. Vagy lehet, hogy egyáltalán nem is gondolta így. Egy kősziklát megtörni nehéz feladat, de én vállalkozok rá, hogy megpróbáljam.
Saját magam is meglepődtem, mikor egyszer csak félősen előrébb hajoltam és még mielőtt menekülhetett volna, kis karjaimmal szorosan átöleltem nyakát, lehunytam szemeimet, nem foglalkozva a következményekkel szorítottam, mintha csak elveszíteném, ha gyengén tartanám. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor megéreztem arcát és orrát a nyakhajlatomba fúrva, lélegzetvételei csiklandozták a bőrömet, kezét óvatosan a derekam köré fonta, biztos voltam benne, hogy nem értette.
De én se értettem magamat, miért ölelgetem, miután elmondta, hogy egy... bérgyilkos? Miért mosolyodok el, miközben azzal a tenyerével végigsimított a hátamon, amelyikkel emberek életét ontotta ki? És egyáltalán, miért dobogott a szívem hevesebben a mellkasomban csupán a jelenléte miatt is?
Elhajoltam tőle, de csak annyira, hogy szemébe nézhessek, nem olyan volt, mint eddig bármikor máskor, különlegesnek éreztem a pillanatot, amiért láthattam és meg is ismerhettem a gyengébb oldalát, szerintem nem sok ember mondhatja el ezt magáról.
- Olyan gyönyörű vagy - motyogta, miközben ujjait az arcomra csúsztatta, szemeimet forgatva pirultam el, meglepett a kijelentése. Alsó ajkaink súrolták egymást, miközben másik keze lejjebb tévedt, csípőmet és a felsőm alját markolászta, én kicsit szégyenlősebb voltam, alig mertem végigsimítani csupasz karján, bőre forró volt.
Ugye milyen hamar változik az élet? Az asztal másodpercenként megfordulhat, az egyik pillanatban még elborzasztó tényeket közölnek veled, amikkel alig tudsz megbirkózni, utána meg már magával a végzeteddel csókolózol...
Meglepetten pislogtam, mikor Harry kihasználta az elbambulásomat és mellkasomat meglökve az ágyra döntött, majd a takarómat félre dobva mellkasát enyémhez simította. Féltem, hogy netalántán megérzi szívem vad dübörgését, oldalamon végigsimított lentről felfelé, ami miatt a pólóm felcsúszott.
- Harry, ne - nyögtem tehetetlenül, mikor nyakamhoz hajolva szinte belém harapott, nem az volt a gond, hogy nem élveztem. Nem akartam, hogy túl messzire menjenek a dolgok.
Fejét felemelve, térdelésbe húzta magát, ami miatt combjaim közt pihent egyik lába, kezét a vállam mellett támasztotta, arcára narancssárga fény és árnyék vetült a kis lámpa miatt.
- Csak jót akarok neked okozni - suttogta a fülemhez lehajolva, orra súrolta arcélemet, felsóhajtottam. - Megérdemled. - tette hozzá, mire ajkaimat összepréselve hagytam neki, hogy lejjebb haladjon... De közben azt se tudtam elfelejteni, hogy mik derültek ki róla az előző negyed órában, egy részem még mindig tartózkodott tőle és csak el akarta küldeni messzire, el a szobámból.
Halk nyögés hagyta el a számat, mikor fogaival súrolta kulcscsontomat, időközben rájöttem, hogy szereti azon a ponton kényeztetni az embereket, ki tudja hány lánynak csinálta már... A gondolatot elhessegetve hunytam le szemeimet, kétségbeesett voltam, mikor ujjai felsőm alá kalandoztak, nem szerettem meztelen lenni mások előtt és azt se szerettem, ha olyan helyeken hozzám értek. Főleg nem Harry, az ő testéhez képest én egy gyerek voltam, fejlődésben megállt izmokkal...
- Vedd le ezt a vackot - suttogta mély, dögös hangon a pólómra célozva, idegesen és zavartan próbáltam megkeresni tekintetét, nem vagyok jó a testbeszédben, de azt akartam valahogy üzenni, hogy nem szeretném. Sőt, túl hamar jött ez az egész, így is csoda, hogy képes vagyok ezek után hozzá szólni vagy ránézni. Mint mondtam már, sajnos mindig előtérbe helyezi a testiséget, bárcsak lett volna merszem elmondani, hogy néhány kedves szó most jobban esett volna, mint az, hogy végigcsókolja a nyakam vonalát.
Mivel nem mozdultam, arca aggódó lett, összepréselte ajkait, majd óvatosan megcirógatta a derekamat, a gyomrom megremegett egy pillanatra.
- Nem csinálok semmi olyat, esküszöm - motyogta, remélem emlékezett az ígéretére, amit a kocsiban tett, nyugtató hangja hallatán elhittem neki, amit mondott és feladtam, hogy ellenkezzek. Egy hosszas sóhaj kíséretében felültem, majd megfogva a mellkasomat takaró anyag alját, lassan lehúztam magamról.
Harry elhajolt tőlem, miközben én gyorsan visszafeküdtem az ágyra, beszívta alsó ajkát, míg végignézett rajtam, akkor talán nem volt olyan rossz a látvány, mint gondoltam...
- Nem kell szégyenlősnek lenned - mosolygott vörös arcomra nézve, amitől csak még jobban elpirultam, egész fejem a párnába süppedt, fogadok, hogy hajam is szanaszét állt. Térdeivel közre fonta a csípőmet, miközben teljesen felém mászott, nem tudtam mire készül, vagy hogy mit akar velem tenni, azon törtem a fejem, hogy miként állítsam le mielőtt még túl késő lenne...

18. rész

Sziasztok!:) Újabban sem tudok többet mondani, csak hogy köszönöm, és hogy igyekszem kihozni magamból a maximumot, de van hogy nem sikerül és azért bocsánatot kérek. 
Több, mint 18.000 oldalmegjelenítés, ezért hálásabb már nem is lehetnék.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Beszélnünk kell - suttogtam remegve, de azért próbáltam a lehető legtöbb határozottságot a hangomba vinni. A vonal másik végén hosszú másodpercekig, vagy talán percekig csend volt, már el akartam emelni a készüléket a fülemtől és megnézni, hogy megy-e a hívás, amikor újra megszólalt. 

- Adj tizenöt percet és ott vagyok - mondta, valamivel már éberebben, gondolom felkeltettem a késő éjszakai hívogatásommal. Mikor leesett a mondatának szándéka, szemem elkerekedett és rögtön hevesen rázni kezdtem a fejem, mintha látná. Nem fog idejönni a házamhoz, nem akarok vele találkozni, sőt, kommunikálni se nagyon szándékozok vele, de ezt még muszáj. A torkom összeszorult, féltem, hogy talán beszélni se fogok tudni. 

- Ne! - vágtam rá kicsit megemelve a hangsúlyomat, idegességemben ökölbe szorítottam a combomon pihenő kézfejemet, az elfehéredett ujjperceimet bámultam, amíg vettem egy mély levegőt. - Csak... Csak annyit akartam kérdezni, hogy... nem... nem ismerős az a név, hogy Brian Frewen?
Szememet lehunytam, nehéz volt kinyögni, azt hittem valahol a közepén feladom és inkább egy mindegy kijelentéssel leteszem, de végül minden szavamat ki tudtam mondani úgy, ahogy tisztán. A kérdés nagyon átlátszó volt, de hajnali háromkor senki se várjon el tőlem furfangosabbat, nekem annyi volt csak a lényeg, hogy megtudjam az igazat, nem akartam kertelni vagy ködösíteni. 
Észrevettem, hogy megfeszített izmaim ellenére is remegtem és sajnos nem amiatt, hogy fáztam volna, bár egy szál alsónadrágban a konyha közepén eléggé hideg volt, de nem érdekelt. Valahogy semmi sem zavart azokban a pillanatokban, a válaszra vártam, mint valami reményvesztett kisgyerek, talán a szívem is elfelejtett dobbanni, levegőt se vettem.
- Nem - vágta rá kurtán, feltűnően hosszas csend után, beharaptam az alsó ajkamat. Tudhattam volna, hogy tagadni fog, miért is mondaná el nekem elsőre, hogy "igen, én öltem meg"? Nem vagyok én senkije se, biztos nem nekem mondaná el az ilyen titkos ügyeit, talán Seinnek vagy más haverjainak, akiket még nem ismerek... a családjának... Még sosem mesélt róluk, bár ő se tud semmit se rólam, többet kellett volna beszélgetnünk és nem a testiséget előtérbe helyezni... De miről is beszélek? Nem, nem akarom jobban megismerni, nem akarom, hogy az életem része legyen, a fejemet rázva próbáltam visszaszerezni a józan gondolataimat. 
- Légy velem őszinte. Többet tudok, mint szeretnéd. - suttogtam rekedt hangon a félelemtől és a hirtelen ereimbe szökő bátorságtól, ötletem sem volt erre mit fog lépni, lélegzetvételeim száma a duplájára nőtt, másodpercenként esett és nőtt a vérnyomásom. 
- Mit tudsz? - kérdezett vissza, hanglejtéséből semmit sem tudtam kiolvasni, talán még ha jó emberismerő lennék se ment volna, olyan könnyen tette az ártatlant, mintha csak én beszélnék. Számat harapdálva agyaltam, sosem voltam a szavak embere, valójában jó vagyok bármiben is? Nem hiszem. 
A csupasz talpammal dobogtam a hideg csempén a szék alatt, a cuppogás betöltötte az amúgy nagyon csendes házat, hogy tud ilyen mélyen aludni Will? Pedig szerintem nem is volt fárasztó napja, bár megérdemli, hogy pihenjen egy kicsit... Mit fogok neki mondani, ha beigazolódik a félelmem? Be fogom árulni Harryt egy rendőrnek? Még nem is gondoltam erre, az nem én lennék, én... semmit sem tudok. 
- Vannak bizonyítékaim - motyogtam nevetségesen, túl akartam már lenni ezen a beszélgetésen és szépen vissza akartam sétálni a szobámba, bedőlni az ágyamba a fejemben sok-sok információval és reggelig gondolkodni.
Gondolkodni, hogy vajon miért tette, vagy hogy ezek után mi lesz velem és vele. Mert az biztos, hogy én nem akarok vele többet találkozni, de megkeresne, üldözne, kinézem belőle. Olyan nehéz ez az egész, már fájt a fejem és a vállam a sok tehertől, olyan érzésem volt, hogy még egy apró dolog és megfulladok. Aludni akartam, egy szebb világban lenni álmomban, ahol ugyanaz a fiú vagyok, mint aki két héttel ezelőtt voltam, egyenes jövővel, nyugodt élettel, magányosan. Akkor még nem értékeltem ezeket a dolgokat, de amikor elveszíti az ember, rájön milyen fontosak is voltak. Ha lehetne egyetlen egy kívánságom, visszamennék az időben és nem-et mondanék a meghívásra. Bárcsak ilyen könnyen menne minden... de sajnos odafent, a nagykönyvben már le van írva a sorsunk, amit sehogy sem tudnék megváltoztatni, ezért maximum csak javíthatok rajta egy leheletnyit.
- Milyen bizonyítékaid? - kérdezett vissza újra, amitől az eredetinél is idegesebb lettem, mit gondol mi ez, valami játék? Ahol ő a játékmester és én meg csak a bábuja? Hát, akkor csalódnia kell.
- Harry, ne szórakozz velem. - mormoltam a telefonba, szemeimet még mindig lehunyva tartottam, előre dőlve az asztalra könyököltem, szabad kezemmel a hajamba túrtam a homlokomnál. - Te tetted?
Merő bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a két szóból álló egyszerű mondatot kibökjem, de talán az még nehezebb volt, hogy megvárjam a választ, a következményektől féltem a legjobban. Ez a legrosszabb; egy rossz cselekedett a jelenben és tönkretetted a jövődet. Figyelmetlenül kilépsz az útra, rosszul mozdulsz, és már is mindennek vége.
- Meg tudom magyarázni - mondta fojtott hangon, szívem csalódottan dobbant egyet, minden reményem elszállt egyetlen egy pillanat alatt, ahogy kivettem az elrejtett helyeslést, hát igazam volt. Életemben először nem töltött el jóleső érzés és büszkeség, amiért egy vitában nekem lett igazam, ez inkább több tonnás súllyal a mellkasomra ült és készült elvenni az összes levegőmet.
- Nem kell - ráztam a fejemet elhalón, égtem belülről, nem szokásom sírni, de akkor nagyon szerettem volna elhullajtani néhány könnyet, hogy legalább annyival megszabaduljak egy kis fájdalomtól. - Kérlek, hagyj békén. Nem akarok többet találkozni veled, a nagybátyám rendőr, el tudom intézni a sorsodat percek alatt, ha a közelembe jössz. Csak hagyj...
A szavak talán túl fenyegetően hangoztak az én számból, de őszintén mondtam, és csak a félelem vezérelt rá, hogy kimondjam őket, elemelve a fülemtől a készüléket bontottam a vonalat, mielőtt közbeszólhatott volna bármit is.
Úgy éreztem magam, mintha darabokra marcangolták volna a lelkem, a telefont az asztalra csaptam és mind két tenyeremmel az arcomat dörzsöltem, azok a sós cseppek csak nyomokban jelentek meg a szemem sarkában, de egy másodperc alatt elmaszatoltam őket, rájöttem, hogy mégsem akarok érte sírni. Nem akarok egy olyan ember miatt könnyeket hullajtani, aki meg sem érdemli, hisz nem is ismertem. Kit érdekel?
Téged, te buta... - suttogta egy hang belülről, felhúzva lábamat átöleltem a térdeimet, nem akartam bevallani, de...
Akármilyen rövid idő alatt is életünk részévé válhat egy ember, akit utána sehogy sem tudunk kiűzni a fejünkből, a gondolataink többnyire csak körülötte forognak és már elképzelni se tudunk egy napot nélküle... El kell fogadnunk a hibáival együtt, akármilyen hülyeséget is tesz vagy vág a fejünkhöz, hisz ha egyszer elveszítjük, azzal a szívünk egy részét is viszi magával, ha akarjuk, ha nem... Talán a legrosszabb az, hogy túl makacs vagyok, hogy bevalljam magamnak, és miközben abban reménykedem, hogy próbálkozzon még egy kicsit én mindig csak elutasítom és nagyobb hibát teszek. Pedig csak azt szeretném, hogy valaki végre harcoljon értem. Sajnálom, ez vagyok én. Nem tudok rajta segíteni, ez az összes, amit tehetek.
A fejemet rázva felálltam a székről, túlságosan elkalandoztak a gondolataim, a villanyt lekapcsolva suta, nehéz léptekkel visszamentem a szobámba, az ajtót megint csak halkan mozgattam, hangosan felsóhajtottam, mikor bezárult mögöttem.
Túl sok minden kavargott a fejemben, az ágyamra dőlve lehunytam a szemeimet és hosszas lélegzetvételeket vettem. Biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni és a maradék éjszakai időben csak hánykolódni fogok, mint egy hajó a nyílt tengeren, a takarót lassú mozdulatokkal a derekamig húztam, hogy felmelegítsem a hideg lábujjaimat. A párna szúrt, a matrac kényelmetlen volt, a lepedő pedig idegesítően dörzsölte a csupasz mellkasomat.
Nem akartam gondolkodni, nem akartam lélegezni, talán pár pillanatig még élni se, de jó is lenne, ha mi irányíthatnánk a saját életünket.
Vajon mi lesz most Harryvel? Végre nyugtom lesz és sok-sok év múlva majd csak úgy fogok visszagondolni erre az időszakra, hogy egy sötét hullámvölgy? Mindenki tesz meggondolatlanságokat, nekem talán ez volt a legnagyobb.
De akartam őt. Akartam, hogy hozzám érjen, szerettem, mikor közel hajolt és belesúgott valamit a fülembe, majd megbökött az orrával. Imádtam, mikor pajkosan mosolygott azokkal a gyönyörű ajkaival és fogaival, mikor játékos fény gyúlt a zöld szemében és arca oldalán halvány gödröcskék jelentek meg. Jó volt unalmamban nézni, milyen irányban göndörödik egy-egy fürtje vagy megszámolni, hogy egy percben hányszor téved rám a tekintete. Ő volt az első személy, aki megmutatta milyen az, ha azok az állítólagos pillangók ott csapkodnak a gyomrodban, vagy ha elakad a lélegzeted egy-egy gyengéd, törődő mozdulattól.
Ne gondolj rá, Louis! Nem éri meg, csak fájdítod ezzel a szíved és bűntudatod lesz. - kiáltott rám a reális felem, amelyik okosan szemlélte a történteket. Azt hiszem kezdtem meghülyülni, vagy mindenki szokott saját magával tanácskozni? Mindegy, nekem sokat segített, ha meghallgattam egy-egy koncepciómat.
A hasam görcsbe rándult az ürességtől, de nem éhes voltam, más miatt volt hiányérzetem, a takarót feljebb húzva a fejemet is eltakartam, de levegő hiányban az arcomat ki kellett dugnom.
Utáltam, ha álmatlanságban szenvedtem, nincs is annál rosszabb, ha az ember aludni szeretne, de nem tud. Azon gondolkodtam, hogy vajon hány perc telhetett el azóta, hogy feljöttem, húsz-huszonöt már biztosan, amikor meghallottam egy furcsa zajt. Abban a csendes házban még a szívem dobogását is hallottam, így jó, hogy kipattantak a szemeim, nem voltam benne kétségtelen, de mintha az ablakom irányából...
Csak feküdtem mozdulatlanul fülelve, várva, hogy újra felcsendül-e a hang, ami megzavart, a lélegzetvételeim szaporák voltak, megijedtem.
Ujjaimmal erősebben szorítottam a párnám szélét, mikor az ablaküvegen egyértelműen valami kaparászott, mint a horror filmekben, a csikorgó hangtól kirázott a hideg. Ez is csak velem történhet meg, miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Óvatosan kinyújtottam az egyik kezemet és az éjjeliszekrény oldalának döntött esernyőmet megmarkolva fordultam lassan a zaj irányába, tudom, jobb önvédelmi fegyvert is találhattam volna, de az volt a legközelebb. Hatalmas pupillákkal figyeltem a biztonságosnak tűnő ágyamból a külvilágot, ajkaimat összepréseltem, a szívem hatalmasat dobbant, mert egy árny megmozdult odakint a Hold fényben, ezt nem hiszem el. Én hülye, miért nem jártam el az önvédelem órákra még általánosban?
- Louis - hallottam meg nagyon halkan és utána kettő apró kopogást újra az üvegen, döbbenten bámultam magam elé. Egy betörő nem fog a nevemen szólítani, mielőtt bejönne a házba, ugye?
Zavartan felültem, talpamat hang nélkül a padlóra helyeztem és előrébb hajolva próbáltam kilesni, de semmit sem láttam, ezért muszáj volt állásba szenvednem magam és ezt mind némán. A vér dobolt a fülemben, biztos vagyok benne, hogy a vérnyomásom 120/90 körül ingadozhatott, emellett persze, hogy nem tudok aludni.
Az esernyőt a hátam mögé dugtam és egy elővigyázatos lépést tettem előre, a hátamat a falhoz simítottam, mielőtt kilestem volna vettem egy mély levegőt, majd a fejemet kidugva a rejtekhelyemről, felkészültem mindenre, bár már sejtettem mivel kell szembenéznem.
Meglepődve pislogtam, a sötétben először nem láttam semmit sem, de aztán ijedten hátrahőköltem, mikor egy arc közel hajolt az üveghez, a "fegyverem" kiesett a kezemből, majdnem szívrohamot kaptam.
- Louis, engedj be - suttogta, hosszú ujjait az ablakpárkányon pihentette, közelebb lépve elfordítottam a zárat és felhúztam az ablakot, nem is gondolkodtam azon mit teszek, a tudat alattim cselekedett végig. A hideg levegő odakintről beszökött a szobámba, a karom libabőrös lett, eszembe se jutott, hogy félmeztelen vagyok és hajnali három van.
- Én figyelmeztettelek, Harry... - motyogtam a fejemet ingatva, nem álltam arrébb, hogy be tudjon mászni, hatalmas szemekkel néztem, ahogy kabátját összébb húzza és összedörzsöli a tenyerét, nem tudtam tagadni, de melegség futott végig rajtam a jelenléte miatt is.
- Nem érdekel - vágta rá kicsit hangosabban, zavartan néztem rá szemöldökömet felvonva, a mellkasom fájni kezdett, attól, hogy megtudtam ki a látogatóm, még ugyanúgy féltem. - Tőlem aztán feljelenthetsz, de el akarok előtte magyarázni mindent.
Elgondolkodtam, abból semmi bajom sem lesz, legalább megtudom és nem kell törnöm magamat rajta, egy lépéssel eltávolodtam az ablaktól, de nem néztem, ahogy bemászik. Helyette gyorsan hátrafordulva megkerestem a legközelebb heverő felsőmet és felkaptam magamra, nem akartam előtte egy alsónadrágban mászkálni, ahhoz túl szégyenlős vagyok.
Mikor visszanéztem már a szobámban volt, keserűen mosolyogva nézte a mellkasomat, tudom, hogy ő élvezte volna, ha félmeztelen maradok, de engem inkább csak az foglalkoztatott, hogy mire vállalkoztam, mikor engedtem, hogy bejöjjön...

17. rész

Sziasztok!:) Bocsánat az egy nap késésért, csak beteg vagyok és nem engedték a szüleim, hogy gépezzek, de sunyiban elvettem. Mint mindig, most is köszönök mindent, a támogatást, a kommenteket, olyan jól esik.:)
Sietek a következő résszel, vagyis próbálkozom, de a sok pótlás mellett nem biztos, hogy sikerülni fog...
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Talán lassan már leszokhatnék arról a szokásomról, hogy ha valamit megtudok, vagy megtalálok, amit nem kellett volna, csak magamban őrlődök és nem szólok róla semmit sem senkinek. Mert egy idő után vagy az őrületbe fog kergetni, vagy egyszerűen csak túl sok titok fog bennem felhalmozódni és kibukok egy olyan személynek, akiben nem is bízok. 

Mivel meguntam figyelni, ahogy Harry és az ismeretlen alak csak egy helyben állnak, anélkül, hogy akármelyikük arcát is láthatnám, hátradőltem az ülésen és bámultam magam elé gondolkodva. Ebben jó vagyok, néha már annyira, hogy az embereket felidegesítem az üveges tekintetemmel és szótlanságommal.

Sóhajtottam egyet, míg karomat összefontam a mellkasom előtt, vajon ezek után haza fog vinni, vagy megint csak a saját lakására? Láttam rajta, hogy beindította a fantáziáját az a kis apró tény rólam, de ha a közeljövőben tervezi megtenni, én nem tudom mit csinálok. Egyáltalán nem is vele tervezem elveszíteni, inkább fekszek le valakivel majd harminc vagy negyven éves koromban először, mint hogy vele.
Otthon akartam már lenni, a szobámban, vagy esetleg a zuhany alatt, természetesen egyedül, csak Will-t tudnám még elképzelni, hogy valahol a nappaliban meccset nézne a kanapén fetrengve, de amúgy csendes lenne a ház. Hm, szép álmok. Az a legfurcsább, hogy ezek a vágyak be is teljesültek minden este, mielőtt elmentem volna abba az átkozott buliba.
Ha lemondtam volna Adam meghívását valami mondvacsinált indokkal, lehet, hogy most az ágyamon ülnék és olvasnék, vagy Ariaval beszélgetnék, aki pontos leírást adott volna a helyszínről és hogy milyen jól tettem, hogy otthon maradtam.
De nem, ehelyett itt ülök este tizenegykor egy srác kocsijában, akit két hete ismerek csak és már is meg akart döngetni. Hát, Louis, neked nem jön be az élet...
A tekintetem elkalandozott, mikor a felhők elúsztak az égről, ezzel egy kis érvényesülést adva a Holdnak, bal oldalról sütött be a bágyadt fény az ablakon, vagyis pont az ellentétes irányból, mint ahol én voltam. Az autó belső terét még mindig óriásinak találtam, egy újabb hely, ahol egy összenyomható pici bolhának éreztem magam, bár én mikor nem érzem magam annak?
A szemöldökömet ráncolva hajoltam egy kicsit lejjebb, mert valamin megcsillant a halvány fényár, nem állt szándékomban kutakodni vagy turkálni, de kinyújtottam a kezem és megfogtam az ülés alatt rejtőzködő tárgyat, ami akkor még nem tudtam, hogy mi.
Talán a vér is megfagyott az ereimben, mikor megláttam a tenyeremben pihenő dolgot, ironikus, de a szívem meg pont hogy ki akart ugrani a helyéről az ijedtségtől, a fenébe a kíváncsiságommal. Az ujjaim remegtek, ezért a fekete, matt fegyver is ide-oda billegett, nem vagyok szakértő, de egy rendőr nagybáttyal könnyen meg tudtam mondani, hogy meg volt töltve.
Miért? Miért van Harry kocsijában egy éles pisztoly, amivel egy ember halálát is okozhatja? Persze, többen is tartanak maguknál, önvédelem céljából, de neki mi szüksége lenne rá?
A gondolatok cikáztak a fejemben, leblokkoltam a félelemtől, csak az agyam dolgozott, de az hihetetlen sebességgel, annyi felvetésem volt, hogy nem tudtam egyszerűen egyet kiragadni és azon rágódni.
Undorodni kezdtem, egy pillanat alatt lehajoltam újra és visszaraktam a helyére a tárgyat, még magamban sem mertem kimondani a valódi nevét, ülésbe egyenesedve idegesen beletúrtam a hajamba. Mi van, ha már használta olyan ügyekben és most rajta maradt az ujjlenyomatom?
Hosszasan kifújva a levegőt próbáltam lenyugtatni magam, ez nem a CSI egyik része, nem lesz semmi baj. Harry jó fiú, isten ments, hogy embert ölt volna valaha is.
Nevetségesnek hatott, hisz nem voltam biztos benne, de azokban a pillanatokban még magam is elhittem, úgy ahogy békés hangulatba keveredtem, vagyis kívülről mindenképp. Egy idő után a sok bántástól megtanul az ember közömbösnek tűnni és csak magában siránkozik, hogy vajon most mit ronthatott el. Én is ilyen voltam, az arcom semmi fajta érzelmet nem mutatott, mikor Harry hirtelen kivágta a vezető ülés ajtaját és behuppant a kormány mögé.
- Mássz előre - morogta halkan, zavartan pislogva tettem, amire kért. Ügyelnem kellett arra, hogy ne essek arccal előre, vagy ne akadjon bele a lábam valamibe, az arcom kipirult, mikor végre sikerült és az anyósülésen voltam. A biztonsági övért nyúlva bekötöttem magam, a szemem sarkából láttam, hogy csak maga elé bámul, mint valami szobor, szemöldökét összevonta, amitől egy apró kis ránc keletkezett a homlokán. Oda akartam nyúlni és elsimítani, megkérdezni, hogy minden rendben van-e és hogy ki volt az az alak, de ezt csak a hülye és felejteni vágyó felem akarta, az okosabbik még mindig az ülés alatti fegyveren kattogott.
- Haza szeretnél menni? - kérdezte, a kulcsot elfordította a gyújtásban, amitől felmordult alattunk a motor, meglepődtem. Mióta érdeklődik afelől, hogy hova szándékozok menni? Azt hittem mindig az van, amit ő akar, felé fordulva néztem a halántékánál göndörödő tincseit, a szemét, ami méregzöld színe ellenére is lágy volt és egy vonallá préselt rózsaszín ajkait.
- Igen - sóhajtottam, tekintetemet az ölemben pihenő kezeimre ejtettem, tudtam, hogy csalódva bólintott egyet, majd kiparkolt a többi kocsi közül. Kíváncsi voltam, hogy ő nem-e akar ott maradni még az összejövetelen, hisz amiatt jöttünk, de inkább csendben maradtam. Mindig az a legjobb, ha nem mondok semmit.

***

Éberen, nyitott szemekkel feküdtem az ágyamban, a plafont bámulva. A takarómat a matrac végébe rugdostam úgy két perccel azelőtt, de már is fázni kezdtem, ezért lenyúltam érte és a csupasz mellkasomra húztam. 

Egyszerűen képtelen voltam aludni, álmos se voltam és gondolkodnom is kellett, az arcomhoz emelve a kezemet, megdörzsöltem a szememet, majd az oldalamra fordulva a szekrényt bámultam. Nem égett a villanyom, még az éjjeli lámpám sem, nem akartam Willt zavarni vagy tudatni vele, hogy ébren vagyok, ezért inkább csak a Hold fénye sütött be az ablakon. 

Hajnali kettő vagy három körül járhatott már az idő, Harry pontosan éjfélkor rakott le a ház előtt, azt tudom, hihetetlenül kínos volt, mikor hajolt, hogy megcsókoljon, de én csak gyorsan átöleltem és beviharoztam a bejárati ajtón. Biztos, hogy rájött, valami megint csak nincs rendben velem, lassan már megunhatná és mondjuk... békén hagyhatna. De nem fog, ugye? 

Hiába is tiltakoztam magamban, be kellett vallanom, hogy a gondolataim körülötte forogtak, egész pontosan még mindig az autóban történteken és az utána való felfedezésemen. Nem haragudtam azért, hogy bepróbálkozott, vagyis hogy le akart fektetni, hisz amilyen erőszakos és amilyen könnyen van ezekkel az intim dolgokkal, sejthettem volna, hogy egyhamar ez is be fog következni. És ha hagyom, akkor már ott a kocsiban megtörtént volna. 

A párna szúrta az arcomat, és már kényelmetlen volt, ezért felülve felráztam, majd a másik oldalamra dőltem vissza. Milyen idegesítő és rossz dolog is az éberség, főleg ha az ember legszívesebben az álmok világában lenne és felejtene mindent...

Fontosabb volt az a tény, hogy miért volt az ülés alatt egy fegyver. Egy töltött fegyver, hisz az se mindegy, hogy csak ott tárolja vagy készenlétben van és bármikor használhatja. Lehet, hogy meg kéne kérdeznem Will-t erről a dologról, bár akkor kíváncsiskodna, hogy miért érdekel engem ez a téma. 

De talán felfújom a dolgot és valójában tényleg csak önvédelem céljából kell neki, úgyis sötét ügyekbe keveredik, vagyis a sikátoros nekem annak tűnt... Ki tudja, esetleg beszélnem kéne magával Harryvel erről... 

Tehetetlenül felmordultam és kimásztam az ágyból, óvatos léptekkel indultam az ajtóm irányába, amit nagy nehezen ki tudtam nyitni nyikorgás nélkül. Onnan már könnyű dolgom volt, hisz a konyha nincs messze a szobámtól, a hideg csempén cuppogott a csupasz talpam, miközben a kezemet egy pillanatra a halántékomhoz kaptam, mert megszédültem. 

Csend volt az egész házban, még Will keservesen hangos horkolását sem hallottam, túl mélyen aludhatott, bár ez csak előny volt számomra, hogy ha elesek, nem kel fel a zajra. Mondjuk rendőr, azt hinné, hogy betörő vagyok és leütne. 

A szemöldökömet ráncolva megráztam a fejemet, míg felkapcsoltam a villanyt és lábujjhegyre magasodva levettem egy poharat a polcról. A csaphoz slattyogva megengedtem a vizet, az üveg oldala rögtön párás lett, a számhoz emelve ittam belőle egy kicsit és leültem az asztalhoz. 

Az átlátszó folyadék apró hullámait bámultam, míg ütögettem az üvegpohár oldalát, azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem fel magamra egy felsőt, mikor lejöttem, mert fáztam. 

A tekintetem elkalandozott, kíváncsian néztem a sorba rendezett mappákat, amik még mindig ott hevertek, azt hittem, hogy Will már vissza vitte őket. Unottan nyúltam az egyik kupachoz és találomra kivettem egy aktát, ügyeltem, hogy véletlenül se öntsem le, miközben kinyitottam. Meglepődve figyeltem az ember arcképét, hisz nem volt ismerős azok után sem, hogy átválogattuk az egészet, lehet, hogy őt pont nem én kaptam ki. 

Már pont csukni akartam vissza, amikor megakadt valamin a szemem, a homlokomat ráncolva hajoltam közelebb a laphoz, hogy biztos legyek az oda nyomtatott betűkben.

Brian Frewen. 

Összeszorítva a szemhéjamat, kattogott az agyam, hogy hol olvastam utoljára ezt a nevet. Pedig ott volt, a nyelvem hegyén... És akkor leesett. 

Döbbenten bámultam magam elé, a sorok összefolytak, eszembe jutott, mikor először jártam Harrynél, emlékeztem, ahogy a kezembe vettem a kis, sárga jegyzetfüzetet, aminek a legfelső lapjára ez volt írva és egy cím. A mappát az ujjaim közé szorítva dőltem hátra idegesen, míg gyorsan végigfutottam a mondatokon, a végére érve azt hittem elájulok. 

"Az eset 2013. szeptember 24.-én, valamikor a reggeli órákban történt, körülbelül 10 és 11 óra között. A lakásán találták holtan, négy lőtt sebbel, a helyszínen elvérzett, de védekezés nyomait találták. Az elkövető nem hagyott ujjlenyomatot vagy DNS mintát, a kiléte még ismeretlen. Szemtanúk nincsenek, a szomszédok sem vettek észre semmit, csak ketten láttak egy sötét, feltehetőleg fekete autót elhajtani a ház elől a gyilkosság órájában."

Sípolva vettem a levegőt, a tüdőm olyan hangokat adott ki, mint egy baba- vagy kutyajáték, ijedten dobtam félre lapokat, nem törődve, hogy valami bajuk eshet. A kezembe temettem az arcomat, felhúzva a térdem, el akartam tűnni, el akartam süllyedni a föld színe alá. 

 Nem gondolkodtam eléggé a tetteimen, remegve felálltam és határozott léptekkel az előszobában hagyott pulóveremért mentem, aminek zsebéből kiszedtem a telefonomat. Az ujjaim reszkettek, míg a névjegyzékben kutakodtam, visszaülve az asztalhoz, lenyomtam a zöld gombot és a fejemet az asztallapra hajtottam.

Egyet csengett... Semmi.

Kettőt... Még mindig semmi. 

Lehet, hogy inkább le kellett volna tennem, és folytatnom a szokásos teóriámat, miszerint inkább hallgatok.

De késő volt, mert a harmadik csengést már nem hallottam.

- Louis? - dünnyögte álmosan, hangja még mélyebb volt és rekedtebb, a szívem a torkomba ugrott. Tudom, tudom, hogy ő tette. Hiába fogja tagadni, hiába fog ellenkezni, minden jel arra utalt, hogy ő... Ő ölte meg ezt a bizonyos Briant. 

Hisz szeptember 23.-án aludtam ott nála, és másnap reggel volt olyan ideges, akkor délelőtt tűnt el szó nélkül. Emlékszem, mikor este találkoztunk, volt egy friss karmolás az arca jobb oldalán, amiről nem mertem szólni. És nincs olyan sok ember ebben a városban, akinek éj fekete, hatalmas Range Rovere lenne. A legfontosabb pedig az, hogy fegyver okozta a halálát, pontosan egy olyan tárgy, amit ma találtam az ülés alatt...

Nem tudom mit kellett volna mondanom, lehunytam a szemeimet, olyan érzésem volt, hogy nyomban elsírom magamat, remegve és reszelősen fújtam ki az addig benntartott levegőmet.

- Beszélnünk kell.