18. rész

Sziasztok!:) Újabban sem tudok többet mondani, csak hogy köszönöm, és hogy igyekszem kihozni magamból a maximumot, de van hogy nem sikerül és azért bocsánatot kérek. 
Több, mint 18.000 oldalmegjelenítés, ezért hálásabb már nem is lehetnék.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Beszélnünk kell - suttogtam remegve, de azért próbáltam a lehető legtöbb határozottságot a hangomba vinni. A vonal másik végén hosszú másodpercekig, vagy talán percekig csend volt, már el akartam emelni a készüléket a fülemtől és megnézni, hogy megy-e a hívás, amikor újra megszólalt. 

- Adj tizenöt percet és ott vagyok - mondta, valamivel már éberebben, gondolom felkeltettem a késő éjszakai hívogatásommal. Mikor leesett a mondatának szándéka, szemem elkerekedett és rögtön hevesen rázni kezdtem a fejem, mintha látná. Nem fog idejönni a házamhoz, nem akarok vele találkozni, sőt, kommunikálni se nagyon szándékozok vele, de ezt még muszáj. A torkom összeszorult, féltem, hogy talán beszélni se fogok tudni. 

- Ne! - vágtam rá kicsit megemelve a hangsúlyomat, idegességemben ökölbe szorítottam a combomon pihenő kézfejemet, az elfehéredett ujjperceimet bámultam, amíg vettem egy mély levegőt. - Csak... Csak annyit akartam kérdezni, hogy... nem... nem ismerős az a név, hogy Brian Frewen?
Szememet lehunytam, nehéz volt kinyögni, azt hittem valahol a közepén feladom és inkább egy mindegy kijelentéssel leteszem, de végül minden szavamat ki tudtam mondani úgy, ahogy tisztán. A kérdés nagyon átlátszó volt, de hajnali háromkor senki se várjon el tőlem furfangosabbat, nekem annyi volt csak a lényeg, hogy megtudjam az igazat, nem akartam kertelni vagy ködösíteni. 
Észrevettem, hogy megfeszített izmaim ellenére is remegtem és sajnos nem amiatt, hogy fáztam volna, bár egy szál alsónadrágban a konyha közepén eléggé hideg volt, de nem érdekelt. Valahogy semmi sem zavart azokban a pillanatokban, a válaszra vártam, mint valami reményvesztett kisgyerek, talán a szívem is elfelejtett dobbanni, levegőt se vettem.
- Nem - vágta rá kurtán, feltűnően hosszas csend után, beharaptam az alsó ajkamat. Tudhattam volna, hogy tagadni fog, miért is mondaná el nekem elsőre, hogy "igen, én öltem meg"? Nem vagyok én senkije se, biztos nem nekem mondaná el az ilyen titkos ügyeit, talán Seinnek vagy más haverjainak, akiket még nem ismerek... a családjának... Még sosem mesélt róluk, bár ő se tud semmit se rólam, többet kellett volna beszélgetnünk és nem a testiséget előtérbe helyezni... De miről is beszélek? Nem, nem akarom jobban megismerni, nem akarom, hogy az életem része legyen, a fejemet rázva próbáltam visszaszerezni a józan gondolataimat. 
- Légy velem őszinte. Többet tudok, mint szeretnéd. - suttogtam rekedt hangon a félelemtől és a hirtelen ereimbe szökő bátorságtól, ötletem sem volt erre mit fog lépni, lélegzetvételeim száma a duplájára nőtt, másodpercenként esett és nőtt a vérnyomásom. 
- Mit tudsz? - kérdezett vissza, hanglejtéséből semmit sem tudtam kiolvasni, talán még ha jó emberismerő lennék se ment volna, olyan könnyen tette az ártatlant, mintha csak én beszélnék. Számat harapdálva agyaltam, sosem voltam a szavak embere, valójában jó vagyok bármiben is? Nem hiszem. 
A csupasz talpammal dobogtam a hideg csempén a szék alatt, a cuppogás betöltötte az amúgy nagyon csendes házat, hogy tud ilyen mélyen aludni Will? Pedig szerintem nem is volt fárasztó napja, bár megérdemli, hogy pihenjen egy kicsit... Mit fogok neki mondani, ha beigazolódik a félelmem? Be fogom árulni Harryt egy rendőrnek? Még nem is gondoltam erre, az nem én lennék, én... semmit sem tudok. 
- Vannak bizonyítékaim - motyogtam nevetségesen, túl akartam már lenni ezen a beszélgetésen és szépen vissza akartam sétálni a szobámba, bedőlni az ágyamba a fejemben sok-sok információval és reggelig gondolkodni.
Gondolkodni, hogy vajon miért tette, vagy hogy ezek után mi lesz velem és vele. Mert az biztos, hogy én nem akarok vele többet találkozni, de megkeresne, üldözne, kinézem belőle. Olyan nehéz ez az egész, már fájt a fejem és a vállam a sok tehertől, olyan érzésem volt, hogy még egy apró dolog és megfulladok. Aludni akartam, egy szebb világban lenni álmomban, ahol ugyanaz a fiú vagyok, mint aki két héttel ezelőtt voltam, egyenes jövővel, nyugodt élettel, magányosan. Akkor még nem értékeltem ezeket a dolgokat, de amikor elveszíti az ember, rájön milyen fontosak is voltak. Ha lehetne egyetlen egy kívánságom, visszamennék az időben és nem-et mondanék a meghívásra. Bárcsak ilyen könnyen menne minden... de sajnos odafent, a nagykönyvben már le van írva a sorsunk, amit sehogy sem tudnék megváltoztatni, ezért maximum csak javíthatok rajta egy leheletnyit.
- Milyen bizonyítékaid? - kérdezett vissza újra, amitől az eredetinél is idegesebb lettem, mit gondol mi ez, valami játék? Ahol ő a játékmester és én meg csak a bábuja? Hát, akkor csalódnia kell.
- Harry, ne szórakozz velem. - mormoltam a telefonba, szemeimet még mindig lehunyva tartottam, előre dőlve az asztalra könyököltem, szabad kezemmel a hajamba túrtam a homlokomnál. - Te tetted?
Merő bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a két szóból álló egyszerű mondatot kibökjem, de talán az még nehezebb volt, hogy megvárjam a választ, a következményektől féltem a legjobban. Ez a legrosszabb; egy rossz cselekedett a jelenben és tönkretetted a jövődet. Figyelmetlenül kilépsz az útra, rosszul mozdulsz, és már is mindennek vége.
- Meg tudom magyarázni - mondta fojtott hangon, szívem csalódottan dobbant egyet, minden reményem elszállt egyetlen egy pillanat alatt, ahogy kivettem az elrejtett helyeslést, hát igazam volt. Életemben először nem töltött el jóleső érzés és büszkeség, amiért egy vitában nekem lett igazam, ez inkább több tonnás súllyal a mellkasomra ült és készült elvenni az összes levegőmet.
- Nem kell - ráztam a fejemet elhalón, égtem belülről, nem szokásom sírni, de akkor nagyon szerettem volna elhullajtani néhány könnyet, hogy legalább annyival megszabaduljak egy kis fájdalomtól. - Kérlek, hagyj békén. Nem akarok többet találkozni veled, a nagybátyám rendőr, el tudom intézni a sorsodat percek alatt, ha a közelembe jössz. Csak hagyj...
A szavak talán túl fenyegetően hangoztak az én számból, de őszintén mondtam, és csak a félelem vezérelt rá, hogy kimondjam őket, elemelve a fülemtől a készüléket bontottam a vonalat, mielőtt közbeszólhatott volna bármit is.
Úgy éreztem magam, mintha darabokra marcangolták volna a lelkem, a telefont az asztalra csaptam és mind két tenyeremmel az arcomat dörzsöltem, azok a sós cseppek csak nyomokban jelentek meg a szemem sarkában, de egy másodperc alatt elmaszatoltam őket, rájöttem, hogy mégsem akarok érte sírni. Nem akarok egy olyan ember miatt könnyeket hullajtani, aki meg sem érdemli, hisz nem is ismertem. Kit érdekel?
Téged, te buta... - suttogta egy hang belülről, felhúzva lábamat átöleltem a térdeimet, nem akartam bevallani, de...
Akármilyen rövid idő alatt is életünk részévé válhat egy ember, akit utána sehogy sem tudunk kiűzni a fejünkből, a gondolataink többnyire csak körülötte forognak és már elképzelni se tudunk egy napot nélküle... El kell fogadnunk a hibáival együtt, akármilyen hülyeséget is tesz vagy vág a fejünkhöz, hisz ha egyszer elveszítjük, azzal a szívünk egy részét is viszi magával, ha akarjuk, ha nem... Talán a legrosszabb az, hogy túl makacs vagyok, hogy bevalljam magamnak, és miközben abban reménykedem, hogy próbálkozzon még egy kicsit én mindig csak elutasítom és nagyobb hibát teszek. Pedig csak azt szeretném, hogy valaki végre harcoljon értem. Sajnálom, ez vagyok én. Nem tudok rajta segíteni, ez az összes, amit tehetek.
A fejemet rázva felálltam a székről, túlságosan elkalandoztak a gondolataim, a villanyt lekapcsolva suta, nehéz léptekkel visszamentem a szobámba, az ajtót megint csak halkan mozgattam, hangosan felsóhajtottam, mikor bezárult mögöttem.
Túl sok minden kavargott a fejemben, az ágyamra dőlve lehunytam a szemeimet és hosszas lélegzetvételeket vettem. Biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni és a maradék éjszakai időben csak hánykolódni fogok, mint egy hajó a nyílt tengeren, a takarót lassú mozdulatokkal a derekamig húztam, hogy felmelegítsem a hideg lábujjaimat. A párna szúrt, a matrac kényelmetlen volt, a lepedő pedig idegesítően dörzsölte a csupasz mellkasomat.
Nem akartam gondolkodni, nem akartam lélegezni, talán pár pillanatig még élni se, de jó is lenne, ha mi irányíthatnánk a saját életünket.
Vajon mi lesz most Harryvel? Végre nyugtom lesz és sok-sok év múlva majd csak úgy fogok visszagondolni erre az időszakra, hogy egy sötét hullámvölgy? Mindenki tesz meggondolatlanságokat, nekem talán ez volt a legnagyobb.
De akartam őt. Akartam, hogy hozzám érjen, szerettem, mikor közel hajolt és belesúgott valamit a fülembe, majd megbökött az orrával. Imádtam, mikor pajkosan mosolygott azokkal a gyönyörű ajkaival és fogaival, mikor játékos fény gyúlt a zöld szemében és arca oldalán halvány gödröcskék jelentek meg. Jó volt unalmamban nézni, milyen irányban göndörödik egy-egy fürtje vagy megszámolni, hogy egy percben hányszor téved rám a tekintete. Ő volt az első személy, aki megmutatta milyen az, ha azok az állítólagos pillangók ott csapkodnak a gyomrodban, vagy ha elakad a lélegzeted egy-egy gyengéd, törődő mozdulattól.
Ne gondolj rá, Louis! Nem éri meg, csak fájdítod ezzel a szíved és bűntudatod lesz. - kiáltott rám a reális felem, amelyik okosan szemlélte a történteket. Azt hiszem kezdtem meghülyülni, vagy mindenki szokott saját magával tanácskozni? Mindegy, nekem sokat segített, ha meghallgattam egy-egy koncepciómat.
A hasam görcsbe rándult az ürességtől, de nem éhes voltam, más miatt volt hiányérzetem, a takarót feljebb húzva a fejemet is eltakartam, de levegő hiányban az arcomat ki kellett dugnom.
Utáltam, ha álmatlanságban szenvedtem, nincs is annál rosszabb, ha az ember aludni szeretne, de nem tud. Azon gondolkodtam, hogy vajon hány perc telhetett el azóta, hogy feljöttem, húsz-huszonöt már biztosan, amikor meghallottam egy furcsa zajt. Abban a csendes házban még a szívem dobogását is hallottam, így jó, hogy kipattantak a szemeim, nem voltam benne kétségtelen, de mintha az ablakom irányából...
Csak feküdtem mozdulatlanul fülelve, várva, hogy újra felcsendül-e a hang, ami megzavart, a lélegzetvételeim szaporák voltak, megijedtem.
Ujjaimmal erősebben szorítottam a párnám szélét, mikor az ablaküvegen egyértelműen valami kaparászott, mint a horror filmekben, a csikorgó hangtól kirázott a hideg. Ez is csak velem történhet meg, miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Óvatosan kinyújtottam az egyik kezemet és az éjjeliszekrény oldalának döntött esernyőmet megmarkolva fordultam lassan a zaj irányába, tudom, jobb önvédelmi fegyvert is találhattam volna, de az volt a legközelebb. Hatalmas pupillákkal figyeltem a biztonságosnak tűnő ágyamból a külvilágot, ajkaimat összepréseltem, a szívem hatalmasat dobbant, mert egy árny megmozdult odakint a Hold fényben, ezt nem hiszem el. Én hülye, miért nem jártam el az önvédelem órákra még általánosban?
- Louis - hallottam meg nagyon halkan és utána kettő apró kopogást újra az üvegen, döbbenten bámultam magam elé. Egy betörő nem fog a nevemen szólítani, mielőtt bejönne a házba, ugye?
Zavartan felültem, talpamat hang nélkül a padlóra helyeztem és előrébb hajolva próbáltam kilesni, de semmit sem láttam, ezért muszáj volt állásba szenvednem magam és ezt mind némán. A vér dobolt a fülemben, biztos vagyok benne, hogy a vérnyomásom 120/90 körül ingadozhatott, emellett persze, hogy nem tudok aludni.
Az esernyőt a hátam mögé dugtam és egy elővigyázatos lépést tettem előre, a hátamat a falhoz simítottam, mielőtt kilestem volna vettem egy mély levegőt, majd a fejemet kidugva a rejtekhelyemről, felkészültem mindenre, bár már sejtettem mivel kell szembenéznem.
Meglepődve pislogtam, a sötétben először nem láttam semmit sem, de aztán ijedten hátrahőköltem, mikor egy arc közel hajolt az üveghez, a "fegyverem" kiesett a kezemből, majdnem szívrohamot kaptam.
- Louis, engedj be - suttogta, hosszú ujjait az ablakpárkányon pihentette, közelebb lépve elfordítottam a zárat és felhúztam az ablakot, nem is gondolkodtam azon mit teszek, a tudat alattim cselekedett végig. A hideg levegő odakintről beszökött a szobámba, a karom libabőrös lett, eszembe se jutott, hogy félmeztelen vagyok és hajnali három van.
- Én figyelmeztettelek, Harry... - motyogtam a fejemet ingatva, nem álltam arrébb, hogy be tudjon mászni, hatalmas szemekkel néztem, ahogy kabátját összébb húzza és összedörzsöli a tenyerét, nem tudtam tagadni, de melegség futott végig rajtam a jelenléte miatt is.
- Nem érdekel - vágta rá kicsit hangosabban, zavartan néztem rá szemöldökömet felvonva, a mellkasom fájni kezdett, attól, hogy megtudtam ki a látogatóm, még ugyanúgy féltem. - Tőlem aztán feljelenthetsz, de el akarok előtte magyarázni mindent.
Elgondolkodtam, abból semmi bajom sem lesz, legalább megtudom és nem kell törnöm magamat rajta, egy lépéssel eltávolodtam az ablaktól, de nem néztem, ahogy bemászik. Helyette gyorsan hátrafordulva megkerestem a legközelebb heverő felsőmet és felkaptam magamra, nem akartam előtte egy alsónadrágban mászkálni, ahhoz túl szégyenlős vagyok.
Mikor visszanéztem már a szobámban volt, keserűen mosolyogva nézte a mellkasomat, tudom, hogy ő élvezte volna, ha félmeztelen maradok, de engem inkább csak az foglalkoztatott, hogy mire vállalkoztam, mikor engedtem, hogy bejöjjön...