19. rész

Sziasztok!:) Ebben a részben elég sok minden történik, vagyis elég sok minden derül ki a rossz fiúnkról, nem tudom miként fogtok vele szembenézni. Előre is szeretném leszögezni, hogy még nem most jött el annak a fajta résznek az ideje, szóval semmi sem történik Harry és Louis között. 
Köszönök mindent és ha addig nem jelentkeznék, előre is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!:)♥
Jó olvasást! 

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Csak álltam ott és bámultam, ahogy kezeit a kabátjának zsebébe dugja, megakartam kérdezni, hogy nem-e akarja levenni, mert azért a szobámban kellemesebb volt az idő, mint odakint, de végül ráhagytam. Zavartan köhintettem egyet, nem tudtam hogy kéne belekezdnem, hajnali három volt és már álmos lettem, nehezemre esett a gondolkodás is.
- Hogy kerültél az udvarra? - kérdeztem halkan, mióta megláttam foglalkoztatott a kérdés, jobb kezemmel a bal felkaromat dörzsölgettem, csupasz lábujjaimmal a szőnyeg szélét piszkáltam. Félősen fellestem az arcára, furcsa volt, de a tudat, amit birtokoltam, egyáltalán nem változtatott a kinézetén, néhány göndör tincse ugyanúgy kikandikált a sapka alól, amit viselt, szemei színe lágy és olvadt volt, csak ajkai kékültek meg egy kicsit a kinti hideg miatt.
- Átmásztam a kapun - vonta meg a vállát, meglepődve pislogtam, miközben azon csodálkoztam, hogy hangja is egy és ugyanaz volt, mint pár órával ezelőtt; mikor még nem tudtam.
Vajon képes lennék "felejteni"? Vagyis legalább arra, hogy átnézzek ezen az apró baklövésén és az ő, vagy kettőnk érdekéért tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna?
Nem volt annyi fantáziám, hogy elképzeljem, miközben az éjszakában megmarkolja a kapunk vasrácsait, majd egy lendülettel a vízszintes lécre lép és egyet ugorva végül valahol a virágágyásban ér földet. Abba már végképp nem gondoltam bele, hogy a kapu van vagy 1.7 méter magas, a lényeg, hogy valahogy megoldotta, jóleső melegség futott végig rajtam, nem tudom miért.
Mostanában elég sokszor használom a "nem tudom" kifejezést, szerintem még életemben nem voltam ilyen tanácstalan, és most nem csak erre az éjszakára céloztam, hanem úgy az elmúlt két hétre. Nincs is annál rosszabb, mikor tele van a fejed kérdésekkel és feltevésekkel, amikre nem találsz és nem is kapsz választ.
Egy aprót bólintottam, de inkább csak magamnak szántam afféle jelzésként, hogy lassan már kezdenem kéne valamit, mert ez így nem jó, hogy csak kínosan ácsorgunk a sötétben egymással szemben, elég messze. Bár megértem, nem lehetett biztos abban, hogy ha közelebb jön, nem-e lököm el és lehet, hogy tényleg azt tettem volna.
Alsó ajkamat beszívva két rövid lépéssel az ágyam mellé mentem és leülve az ölembe húztam a takarómat, hogy eltakarjam a csupasz lábaimat, az éjjeliszekrényhez hajolva felkapcsoltam a kis lámpát, láttam Harryn, hogy nem tudja mit tegyen.
Óvatosan megpaskoltam magam előtt a matracot, mire egy halvány mosolyféle jelent meg szája sarkában, helyet foglalva mellettem, kíváncsi arccal nézett körbe a szobámban így is, hogy már egy kicsivel világosabb volt, zavarban voltam, mert az övéhez képest az enyém csak egy egyszerű fiú hálószoba volt.
Kék falak, sima fabútorok, néhol egy-egy eldobott ruhadarab, meg még a deszkám állt elhanyagolva az íróasztalnak döntve.
Mikor úgy gondoltam, hogy nem figyel, egy kicsit hátrébb csúsztam, hogy ne legyünk egymáshoz közel, féltem tőle, semmilyen kapcsolatra nem vágytám most vele.
A szívem nagyobbat dobbant, mikor hirtelen rám emelte zöld íriszeit, ugyanis én végig az arcát bámultam, ijedten félre kaptam a tekintetemet és az ujjaimat vizslattam, ez így nehéz lesz.
- M..Miért tetted? - szólaltam meg halkan, szinte suttogva, mivel a csend újra csak ránk telepedett, valójában amúgy is azért volt itt, hogy elmagyarázza, így hát türelmesen vártam. Bevallom, féltem attól, hogy mit fog mondani, torkom összeszorult, a takaró szélét szorongattam. Hallottam, ahogy vesz egy mély levegőt, majd sóhaj formájában kifújta az egészet, ilyen rossz lenne?
- Muszáj volt - felelte a sejtelmes választ, felkapva fejem, értetlenül bámultam arcát, még szemöldökömet is felvontam. Gyilkosság muszájból?
- Ilyen nincs - horkantottam nevetségesen, tekintetem valami olyasmit sugározhatott, hogy "kérlek, ne nézz hülyének". - Miért lenne muszáj megölni valakit?
Meglepett, amilyen nyíltan beszéltem, pedig egy ember haláláról volt szó, amit az előttem ülő srác okozott. Gyilkosság, mindenki úgy tekint rá, mint egy elmebeteg tett, s bár az is, nekem egyre kevésbé tűnt elítélhetőnek, csak magyarázatot akartam, de lehet, hogy ezt mindazért éreztem, mert Harry volt a tettes, nem valami börtönszökevény.
És sajnos Ő igen is többet jelentett már számomra, mint akárki, olyan igazságtalan, ha akaratod nélkül lesz egy-egy személy az életed gyökeres része.
- Azért, mert felkérnek rá - próbálta megmagyarázni, de esküszöm, talán még érthetetlenebb lettem, mint voltam. Nekem úgy mondja el, mintha egy óvodáshoz beszélne, akkor van rá esély, hogy leesik. Továbbra is kérdő arckifejezésem láttán, idegesen félrenézett, a kabátjának gombjaival szórakozott, nagyon nem volt ínyére a téma. De ennyivel még tartozott nekem. - Felbérelnek, elfogadom, megkeresem a személyt, megteszem, majd átveszem a pénzt.
Hadart, mintha csak hamarabb túl lehetne rajta, ha gyorsan beszél, eltartott pár pillanatig, míg kivettem mondandójából a fontos részeket, vagyis mindent, gondolkodva néztem arcát. Nekem időbe telik, hogy összerakjam a szerzett információkat és egy nagy tényt kreáljak belőlük, nem is foglalkoztam azzal, hogy Harry közben levette a kabátját és ezáltal a szemem elé került ujjatlan felsője, amit gondolom gyorsan felkapott magára, mikor jött. Így jó, hogy fázott, elkaptam tekintetem csupasz karjairól, barna bőréről és izmairól.
A felismerés serpenyőként, vagy zongoraként vágott fejbe, mint a rajzfilmekben, kitágult pupillákkal, döbbenten néztem rá, vonásai félve elfacsarodtak, tudta, hogy rájöttem. És hogy mire?
- B..Bérgyilkos v..vagy? - dadogtam teljesen halálra váltan és összezavarodva, egy rossz sorozatban éreztem magam, ahol átverik az embereket, már vártam, hogy előugorjon a műsorvezető a szekrényemből a kamerákkal, de nem történt semmi ilyen.
Ez a valóság... Egy csúnya és kegyetlen valóság.
Megijedtem, mikor Harry előre nyúlt és nagy kezei közé vette az ujjaimat, nem tartott sokáig, mert kirántottam onnan, ezzel megszüntetve bőrünk érintkezését. Arca szomorú volt, de valahogy nem tudott érdekelni, inkább azon voltam, hogy ne kapjak sokkot vagy pánikrohamot. Jó ez egy kicsit túlzás, de tényleg kiütött.
- Had magyarázzam meg! Louis, kérlek... - hangját szinte már könyörgőre vette, még sosem hallottam, hogy azt mondta volna "kérlek", emiatt töprengésbe estem.
Lehet, hogy tényleg vagyok neki annyira fontos, hogy kockáztatni mer értem? De hát alig ismer, miért pont miattam változna meg? Ki vagyok én, hogy felrúgjam az életét, mint ahogy ő felzavarta az enyémet? Kölcsönös lenne?
Már nem is azon gondolkodtam, ami az alap téma volt, messze jártam, egyik mondatról a másikra ugráltam, ki nem mondott kérdések cikáztak a fejemben.
Mivel nem is tiltakoztam és nem is bólintottam, kicsit megkönnyebbültnek tűnt, próbálta elkapni tekintetemet, hogy belekezdhessen és biztos is lehessen abban, hogy figyelek. Hány embert ölhetett meg? Hány ártatlan kioltott élet vére szárad kezein? Mennyire lehet bűnös? Nem lehet csak kicsit bűnösnek lenni. Nincs félig becsületes ember: aki egyszer kipróbálja a rosszat, az már többé nem szabadul, akárhogy is kapálózik.
- Nem tudtam mást tenni - csattant fel hirtelen, szólásra nyitottam számat, de mielőtt mondhattam volna bármit is, közbe avatkozott. - Egy 16 éves tinédzser elveszti a szüleit és még a húga, az egyetlen utolsó reménye is elhagyja, mit tehetett volna?! Valahogy... valahogy el kellett látnia magát, muszáj volt valamit dolgoznia ahhoz, hogy be ne vigyék egy intézetbe vagy árvaházba. Louis, nagyon kellett a pénz és minél hamarabb is, néhányan meséltek nekem a fekete piacról és egyéb illegális dolgokról, olyan könnyűnek tűnt, hogy megtegyem... El akartam menekülni, oh ha tudnád hányszor is gondoltam arra, hogy megszökök, de ha egyszer már elfogadtad, nincs apelláta.
Döbbenten bámultam, ennél jobbat nem tudtam tenni, miközben a szavak lassan eljutottak a tudatomig. Hát ezt akartam, megtudni valamit Harry múltjáról és családjáról, tessék Louis, most emészd is meg.
Arca valami tőle ismeretlen érzést tükrözött, olyan volt mint egy kisgyerek, aki nem akar mást, csak valakihez odabújni és megnyugvást, szeretet találni, szemei csillogtak, ahogy fájdalmasan nézett rám. Akármilyen baromságot is tett, a szívem szakadt meg érte, én akartam lenni az a valaki, akit megölelhet, ha mindenki mást éppen a pokolba kíván.
- Megértem, ha soha többet nem akarsz velem találkozni... de elfogadni nem tudom. - motyogta, mély hangjától kirázott a hideg, rápillantva láttam, hogy már nem engem néz, a takarót fürkészte üveges tekintettel. Talán azon gondolkodott, hogy valójában miért is vallotta be nekem mindezt.
- Miért, Harry? - kérdeztem, ez a két szó volt az össz, amit ki tudtam nyögni, mintha hurkot kötöttek volna a nyakam köré, levegőt is alig kaptam. Hallottam, hogy néhány autó elsuhant halkan a főúton, a külvilág kezdett ébredezni, de az ég még sötét volt, hűvös hajnali szél táncoltatta az udvarunkon álló öreg diófát, levelei zörögtek.
Nem válaszolt. Pedig most kellett volna jönnie annak a résznek, hogy azt suttogja "mert fontos vagy", "mert szeretlek" vagy "mert az életem része vagy", de semmi nem történt, mivel azt hiszem még nem volt kész arra, hogy hangosan kimondjon ilyesmiket. Vagy lehet, hogy egyáltalán nem is gondolta így. Egy kősziklát megtörni nehéz feladat, de én vállalkozok rá, hogy megpróbáljam.
Saját magam is meglepődtem, mikor egyszer csak félősen előrébb hajoltam és még mielőtt menekülhetett volna, kis karjaimmal szorosan átöleltem nyakát, lehunytam szemeimet, nem foglalkozva a következményekkel szorítottam, mintha csak elveszíteném, ha gyengén tartanám. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor megéreztem arcát és orrát a nyakhajlatomba fúrva, lélegzetvételei csiklandozták a bőrömet, kezét óvatosan a derekam köré fonta, biztos voltam benne, hogy nem értette.
De én se értettem magamat, miért ölelgetem, miután elmondta, hogy egy... bérgyilkos? Miért mosolyodok el, miközben azzal a tenyerével végigsimított a hátamon, amelyikkel emberek életét ontotta ki? És egyáltalán, miért dobogott a szívem hevesebben a mellkasomban csupán a jelenléte miatt is?
Elhajoltam tőle, de csak annyira, hogy szemébe nézhessek, nem olyan volt, mint eddig bármikor máskor, különlegesnek éreztem a pillanatot, amiért láthattam és meg is ismerhettem a gyengébb oldalát, szerintem nem sok ember mondhatja el ezt magáról.
- Olyan gyönyörű vagy - motyogta, miközben ujjait az arcomra csúsztatta, szemeimet forgatva pirultam el, meglepett a kijelentése. Alsó ajkaink súrolták egymást, miközben másik keze lejjebb tévedt, csípőmet és a felsőm alját markolászta, én kicsit szégyenlősebb voltam, alig mertem végigsimítani csupasz karján, bőre forró volt.
Ugye milyen hamar változik az élet? Az asztal másodpercenként megfordulhat, az egyik pillanatban még elborzasztó tényeket közölnek veled, amikkel alig tudsz megbirkózni, utána meg már magával a végzeteddel csókolózol...
Meglepetten pislogtam, mikor Harry kihasználta az elbambulásomat és mellkasomat meglökve az ágyra döntött, majd a takarómat félre dobva mellkasát enyémhez simította. Féltem, hogy netalántán megérzi szívem vad dübörgését, oldalamon végigsimított lentről felfelé, ami miatt a pólóm felcsúszott.
- Harry, ne - nyögtem tehetetlenül, mikor nyakamhoz hajolva szinte belém harapott, nem az volt a gond, hogy nem élveztem. Nem akartam, hogy túl messzire menjenek a dolgok.
Fejét felemelve, térdelésbe húzta magát, ami miatt combjaim közt pihent egyik lába, kezét a vállam mellett támasztotta, arcára narancssárga fény és árnyék vetült a kis lámpa miatt.
- Csak jót akarok neked okozni - suttogta a fülemhez lehajolva, orra súrolta arcélemet, felsóhajtottam. - Megérdemled. - tette hozzá, mire ajkaimat összepréselve hagytam neki, hogy lejjebb haladjon... De közben azt se tudtam elfelejteni, hogy mik derültek ki róla az előző negyed órában, egy részem még mindig tartózkodott tőle és csak el akarta küldeni messzire, el a szobámból.
Halk nyögés hagyta el a számat, mikor fogaival súrolta kulcscsontomat, időközben rájöttem, hogy szereti azon a ponton kényeztetni az embereket, ki tudja hány lánynak csinálta már... A gondolatot elhessegetve hunytam le szemeimet, kétségbeesett voltam, mikor ujjai felsőm alá kalandoztak, nem szerettem meztelen lenni mások előtt és azt se szerettem, ha olyan helyeken hozzám értek. Főleg nem Harry, az ő testéhez képest én egy gyerek voltam, fejlődésben megállt izmokkal...
- Vedd le ezt a vackot - suttogta mély, dögös hangon a pólómra célozva, idegesen és zavartan próbáltam megkeresni tekintetét, nem vagyok jó a testbeszédben, de azt akartam valahogy üzenni, hogy nem szeretném. Sőt, túl hamar jött ez az egész, így is csoda, hogy képes vagyok ezek után hozzá szólni vagy ránézni. Mint mondtam már, sajnos mindig előtérbe helyezi a testiséget, bárcsak lett volna merszem elmondani, hogy néhány kedves szó most jobban esett volna, mint az, hogy végigcsókolja a nyakam vonalát.
Mivel nem mozdultam, arca aggódó lett, összepréselte ajkait, majd óvatosan megcirógatta a derekamat, a gyomrom megremegett egy pillanatra.
- Nem csinálok semmi olyat, esküszöm - motyogta, remélem emlékezett az ígéretére, amit a kocsiban tett, nyugtató hangja hallatán elhittem neki, amit mondott és feladtam, hogy ellenkezzek. Egy hosszas sóhaj kíséretében felültem, majd megfogva a mellkasomat takaró anyag alját, lassan lehúztam magamról.
Harry elhajolt tőlem, miközben én gyorsan visszafeküdtem az ágyra, beszívta alsó ajkát, míg végignézett rajtam, akkor talán nem volt olyan rossz a látvány, mint gondoltam...
- Nem kell szégyenlősnek lenned - mosolygott vörös arcomra nézve, amitől csak még jobban elpirultam, egész fejem a párnába süppedt, fogadok, hogy hajam is szanaszét állt. Térdeivel közre fonta a csípőmet, miközben teljesen felém mászott, nem tudtam mire készül, vagy hogy mit akar velem tenni, azon törtem a fejem, hogy miként állítsam le mielőtt még túl késő lenne...