17. rész

Sziasztok!:) Bocsánat az egy nap késésért, csak beteg vagyok és nem engedték a szüleim, hogy gépezzek, de sunyiban elvettem. Mint mindig, most is köszönök mindent, a támogatást, a kommenteket, olyan jól esik.:)
Sietek a következő résszel, vagyis próbálkozom, de a sok pótlás mellett nem biztos, hogy sikerülni fog...
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Talán lassan már leszokhatnék arról a szokásomról, hogy ha valamit megtudok, vagy megtalálok, amit nem kellett volna, csak magamban őrlődök és nem szólok róla semmit sem senkinek. Mert egy idő után vagy az őrületbe fog kergetni, vagy egyszerűen csak túl sok titok fog bennem felhalmozódni és kibukok egy olyan személynek, akiben nem is bízok. 

Mivel meguntam figyelni, ahogy Harry és az ismeretlen alak csak egy helyben állnak, anélkül, hogy akármelyikük arcát is láthatnám, hátradőltem az ülésen és bámultam magam elé gondolkodva. Ebben jó vagyok, néha már annyira, hogy az embereket felidegesítem az üveges tekintetemmel és szótlanságommal.

Sóhajtottam egyet, míg karomat összefontam a mellkasom előtt, vajon ezek után haza fog vinni, vagy megint csak a saját lakására? Láttam rajta, hogy beindította a fantáziáját az a kis apró tény rólam, de ha a közeljövőben tervezi megtenni, én nem tudom mit csinálok. Egyáltalán nem is vele tervezem elveszíteni, inkább fekszek le valakivel majd harminc vagy negyven éves koromban először, mint hogy vele.
Otthon akartam már lenni, a szobámban, vagy esetleg a zuhany alatt, természetesen egyedül, csak Will-t tudnám még elképzelni, hogy valahol a nappaliban meccset nézne a kanapén fetrengve, de amúgy csendes lenne a ház. Hm, szép álmok. Az a legfurcsább, hogy ezek a vágyak be is teljesültek minden este, mielőtt elmentem volna abba az átkozott buliba.
Ha lemondtam volna Adam meghívását valami mondvacsinált indokkal, lehet, hogy most az ágyamon ülnék és olvasnék, vagy Ariaval beszélgetnék, aki pontos leírást adott volna a helyszínről és hogy milyen jól tettem, hogy otthon maradtam.
De nem, ehelyett itt ülök este tizenegykor egy srác kocsijában, akit két hete ismerek csak és már is meg akart döngetni. Hát, Louis, neked nem jön be az élet...
A tekintetem elkalandozott, mikor a felhők elúsztak az égről, ezzel egy kis érvényesülést adva a Holdnak, bal oldalról sütött be a bágyadt fény az ablakon, vagyis pont az ellentétes irányból, mint ahol én voltam. Az autó belső terét még mindig óriásinak találtam, egy újabb hely, ahol egy összenyomható pici bolhának éreztem magam, bár én mikor nem érzem magam annak?
A szemöldökömet ráncolva hajoltam egy kicsit lejjebb, mert valamin megcsillant a halvány fényár, nem állt szándékomban kutakodni vagy turkálni, de kinyújtottam a kezem és megfogtam az ülés alatt rejtőzködő tárgyat, ami akkor még nem tudtam, hogy mi.
Talán a vér is megfagyott az ereimben, mikor megláttam a tenyeremben pihenő dolgot, ironikus, de a szívem meg pont hogy ki akart ugrani a helyéről az ijedtségtől, a fenébe a kíváncsiságommal. Az ujjaim remegtek, ezért a fekete, matt fegyver is ide-oda billegett, nem vagyok szakértő, de egy rendőr nagybáttyal könnyen meg tudtam mondani, hogy meg volt töltve.
Miért? Miért van Harry kocsijában egy éles pisztoly, amivel egy ember halálát is okozhatja? Persze, többen is tartanak maguknál, önvédelem céljából, de neki mi szüksége lenne rá?
A gondolatok cikáztak a fejemben, leblokkoltam a félelemtől, csak az agyam dolgozott, de az hihetetlen sebességgel, annyi felvetésem volt, hogy nem tudtam egyszerűen egyet kiragadni és azon rágódni.
Undorodni kezdtem, egy pillanat alatt lehajoltam újra és visszaraktam a helyére a tárgyat, még magamban sem mertem kimondani a valódi nevét, ülésbe egyenesedve idegesen beletúrtam a hajamba. Mi van, ha már használta olyan ügyekben és most rajta maradt az ujjlenyomatom?
Hosszasan kifújva a levegőt próbáltam lenyugtatni magam, ez nem a CSI egyik része, nem lesz semmi baj. Harry jó fiú, isten ments, hogy embert ölt volna valaha is.
Nevetségesnek hatott, hisz nem voltam biztos benne, de azokban a pillanatokban még magam is elhittem, úgy ahogy békés hangulatba keveredtem, vagyis kívülről mindenképp. Egy idő után a sok bántástól megtanul az ember közömbösnek tűnni és csak magában siránkozik, hogy vajon most mit ronthatott el. Én is ilyen voltam, az arcom semmi fajta érzelmet nem mutatott, mikor Harry hirtelen kivágta a vezető ülés ajtaját és behuppant a kormány mögé.
- Mássz előre - morogta halkan, zavartan pislogva tettem, amire kért. Ügyelnem kellett arra, hogy ne essek arccal előre, vagy ne akadjon bele a lábam valamibe, az arcom kipirult, mikor végre sikerült és az anyósülésen voltam. A biztonsági övért nyúlva bekötöttem magam, a szemem sarkából láttam, hogy csak maga elé bámul, mint valami szobor, szemöldökét összevonta, amitől egy apró kis ránc keletkezett a homlokán. Oda akartam nyúlni és elsimítani, megkérdezni, hogy minden rendben van-e és hogy ki volt az az alak, de ezt csak a hülye és felejteni vágyó felem akarta, az okosabbik még mindig az ülés alatti fegyveren kattogott.
- Haza szeretnél menni? - kérdezte, a kulcsot elfordította a gyújtásban, amitől felmordult alattunk a motor, meglepődtem. Mióta érdeklődik afelől, hogy hova szándékozok menni? Azt hittem mindig az van, amit ő akar, felé fordulva néztem a halántékánál göndörödő tincseit, a szemét, ami méregzöld színe ellenére is lágy volt és egy vonallá préselt rózsaszín ajkait.
- Igen - sóhajtottam, tekintetemet az ölemben pihenő kezeimre ejtettem, tudtam, hogy csalódva bólintott egyet, majd kiparkolt a többi kocsi közül. Kíváncsi voltam, hogy ő nem-e akar ott maradni még az összejövetelen, hisz amiatt jöttünk, de inkább csendben maradtam. Mindig az a legjobb, ha nem mondok semmit.

***

Éberen, nyitott szemekkel feküdtem az ágyamban, a plafont bámulva. A takarómat a matrac végébe rugdostam úgy két perccel azelőtt, de már is fázni kezdtem, ezért lenyúltam érte és a csupasz mellkasomra húztam. 

Egyszerűen képtelen voltam aludni, álmos se voltam és gondolkodnom is kellett, az arcomhoz emelve a kezemet, megdörzsöltem a szememet, majd az oldalamra fordulva a szekrényt bámultam. Nem égett a villanyom, még az éjjeli lámpám sem, nem akartam Willt zavarni vagy tudatni vele, hogy ébren vagyok, ezért inkább csak a Hold fénye sütött be az ablakon. 

Hajnali kettő vagy három körül járhatott már az idő, Harry pontosan éjfélkor rakott le a ház előtt, azt tudom, hihetetlenül kínos volt, mikor hajolt, hogy megcsókoljon, de én csak gyorsan átöleltem és beviharoztam a bejárati ajtón. Biztos, hogy rájött, valami megint csak nincs rendben velem, lassan már megunhatná és mondjuk... békén hagyhatna. De nem fog, ugye? 

Hiába is tiltakoztam magamban, be kellett vallanom, hogy a gondolataim körülötte forogtak, egész pontosan még mindig az autóban történteken és az utána való felfedezésemen. Nem haragudtam azért, hogy bepróbálkozott, vagyis hogy le akart fektetni, hisz amilyen erőszakos és amilyen könnyen van ezekkel az intim dolgokkal, sejthettem volna, hogy egyhamar ez is be fog következni. És ha hagyom, akkor már ott a kocsiban megtörtént volna. 

A párna szúrta az arcomat, és már kényelmetlen volt, ezért felülve felráztam, majd a másik oldalamra dőltem vissza. Milyen idegesítő és rossz dolog is az éberség, főleg ha az ember legszívesebben az álmok világában lenne és felejtene mindent...

Fontosabb volt az a tény, hogy miért volt az ülés alatt egy fegyver. Egy töltött fegyver, hisz az se mindegy, hogy csak ott tárolja vagy készenlétben van és bármikor használhatja. Lehet, hogy meg kéne kérdeznem Will-t erről a dologról, bár akkor kíváncsiskodna, hogy miért érdekel engem ez a téma. 

De talán felfújom a dolgot és valójában tényleg csak önvédelem céljából kell neki, úgyis sötét ügyekbe keveredik, vagyis a sikátoros nekem annak tűnt... Ki tudja, esetleg beszélnem kéne magával Harryvel erről... 

Tehetetlenül felmordultam és kimásztam az ágyból, óvatos léptekkel indultam az ajtóm irányába, amit nagy nehezen ki tudtam nyitni nyikorgás nélkül. Onnan már könnyű dolgom volt, hisz a konyha nincs messze a szobámtól, a hideg csempén cuppogott a csupasz talpam, miközben a kezemet egy pillanatra a halántékomhoz kaptam, mert megszédültem. 

Csend volt az egész házban, még Will keservesen hangos horkolását sem hallottam, túl mélyen aludhatott, bár ez csak előny volt számomra, hogy ha elesek, nem kel fel a zajra. Mondjuk rendőr, azt hinné, hogy betörő vagyok és leütne. 

A szemöldökömet ráncolva megráztam a fejemet, míg felkapcsoltam a villanyt és lábujjhegyre magasodva levettem egy poharat a polcról. A csaphoz slattyogva megengedtem a vizet, az üveg oldala rögtön párás lett, a számhoz emelve ittam belőle egy kicsit és leültem az asztalhoz. 

Az átlátszó folyadék apró hullámait bámultam, míg ütögettem az üvegpohár oldalát, azon gondolkodtam, hogy miért nem vettem fel magamra egy felsőt, mikor lejöttem, mert fáztam. 

A tekintetem elkalandozott, kíváncsian néztem a sorba rendezett mappákat, amik még mindig ott hevertek, azt hittem, hogy Will már vissza vitte őket. Unottan nyúltam az egyik kupachoz és találomra kivettem egy aktát, ügyeltem, hogy véletlenül se öntsem le, miközben kinyitottam. Meglepődve figyeltem az ember arcképét, hisz nem volt ismerős azok után sem, hogy átválogattuk az egészet, lehet, hogy őt pont nem én kaptam ki. 

Már pont csukni akartam vissza, amikor megakadt valamin a szemem, a homlokomat ráncolva hajoltam közelebb a laphoz, hogy biztos legyek az oda nyomtatott betűkben.

Brian Frewen. 

Összeszorítva a szemhéjamat, kattogott az agyam, hogy hol olvastam utoljára ezt a nevet. Pedig ott volt, a nyelvem hegyén... És akkor leesett. 

Döbbenten bámultam magam elé, a sorok összefolytak, eszembe jutott, mikor először jártam Harrynél, emlékeztem, ahogy a kezembe vettem a kis, sárga jegyzetfüzetet, aminek a legfelső lapjára ez volt írva és egy cím. A mappát az ujjaim közé szorítva dőltem hátra idegesen, míg gyorsan végigfutottam a mondatokon, a végére érve azt hittem elájulok. 

"Az eset 2013. szeptember 24.-én, valamikor a reggeli órákban történt, körülbelül 10 és 11 óra között. A lakásán találták holtan, négy lőtt sebbel, a helyszínen elvérzett, de védekezés nyomait találták. Az elkövető nem hagyott ujjlenyomatot vagy DNS mintát, a kiléte még ismeretlen. Szemtanúk nincsenek, a szomszédok sem vettek észre semmit, csak ketten láttak egy sötét, feltehetőleg fekete autót elhajtani a ház elől a gyilkosság órájában."

Sípolva vettem a levegőt, a tüdőm olyan hangokat adott ki, mint egy baba- vagy kutyajáték, ijedten dobtam félre lapokat, nem törődve, hogy valami bajuk eshet. A kezembe temettem az arcomat, felhúzva a térdem, el akartam tűnni, el akartam süllyedni a föld színe alá. 

 Nem gondolkodtam eléggé a tetteimen, remegve felálltam és határozott léptekkel az előszobában hagyott pulóveremért mentem, aminek zsebéből kiszedtem a telefonomat. Az ujjaim reszkettek, míg a névjegyzékben kutakodtam, visszaülve az asztalhoz, lenyomtam a zöld gombot és a fejemet az asztallapra hajtottam.

Egyet csengett... Semmi.

Kettőt... Még mindig semmi. 

Lehet, hogy inkább le kellett volna tennem, és folytatnom a szokásos teóriámat, miszerint inkább hallgatok.

De késő volt, mert a harmadik csengést már nem hallottam.

- Louis? - dünnyögte álmosan, hangja még mélyebb volt és rekedtebb, a szívem a torkomba ugrott. Tudom, tudom, hogy ő tette. Hiába fogja tagadni, hiába fog ellenkezni, minden jel arra utalt, hogy ő... Ő ölte meg ezt a bizonyos Briant. 

Hisz szeptember 23.-án aludtam ott nála, és másnap reggel volt olyan ideges, akkor délelőtt tűnt el szó nélkül. Emlékszem, mikor este találkoztunk, volt egy friss karmolás az arca jobb oldalán, amiről nem mertem szólni. És nincs olyan sok ember ebben a városban, akinek éj fekete, hatalmas Range Rovere lenne. A legfontosabb pedig az, hogy fegyver okozta a halálát, pontosan egy olyan tárgy, amit ma találtam az ülés alatt...

Nem tudom mit kellett volna mondanom, lehunytam a szemeimet, olyan érzésem volt, hogy nyomban elsírom magamat, remegve és reszelősen fújtam ki az addig benntartott levegőmet.

- Beszélnünk kell.