2014. április 26., szombat

42. rész

Sziasztok!:) Elnézést, hogy most egy kicsit később teszem ki az új részt, csak nem sok időm volt most írni, mert festjük a szobámat és sehol sincs helyem leülni. Hozzáfűznivalóm nincs, újra jönnek majd a bonyodalmak, ennyi spoiler elég is.:D
Köszönöm a kedves kommenteket az előző részhez, még azt is megkaptam, hogy példakép vagyok, istenem.❤
Jó olvasást, drágáim.:D
(u.i.: Ezt már régebben is szerettem volna mondani, de akinek van Twittere, az megtalál @_bieberstommo néven. hehe)
horan vandaa.xx 

Louis Tomlinson

Meglepődtem, amiért nem ölelő karok közt keltem fel, valójában egyáltalán nem ért hozzám senki, csak a takaró csavarodott körém fojtogatóan és a Nap sugarai égették kellemetlenül a csupasz vállamat, csalódottan pislogtam ki az álmot a szememből. Tudom, hogy sokat forgolódok éjszakánként, épp ezért először korrigálnom kellett magamat, hogy hol vagyok pontosan és hogy melyik irányba fekszem éppen, a falat bámulva gondolkodtam a történteken. Óvatosan elfordítottam a fejemet az ablak irányába, hogy ha mégis talán itt van még, akkor ne keltsem fel, a szívem a torkomba ugrott és rögtön mosoly kúszott a számra, ahogy megpillantottam az arcát és kusza haját a párnára tapadva, olyan nyugodtnak, sebezhetőnek tűnt ilyenkor. A hasán feküdt, de félig felém fordult, elszégyellve magam vettem észre, hogy elvettem tőle az egész takarót, de egy hasznom volt belőle, hangtalanul kicsit felkönyökölve, alsó ajkamat beharapva figyeltem a csupasz hátát. Tényleg ott pihent a két pici gödör az alsója szélének felett, amit csak tegnap fedeztem fel, magamon utáltam őket, de neki csak csábítóbbá tette a testét, legszívesebben odanyúlva óvatosan végigvezettem volna az ujjam hegyét a tökéletesre dolgozott izmainak vonalán.
Álmában sóhajtott egyet, ami miatt egy pillanatra levegőt se mertem venni, nehogy észrevegye, hogy fent vagyok és lebukjak azzal, hogy őt bámultam, mert akkor valamit tuti, hogy hozzáfűzne, az arcára tévedt a tekintetem, ami pufibbnak tűnt azért, mert az egész fejét a párnájába nyomta. Vicces ábrázata ellenére ugyanúgy éreztem azt a különös bizsergést, amit azt hiszem szerelemnek hívnak az okosok, mosolyom letörhetetlen volt, de közben abba is belegondoltam, hogy ő vajon hányszor csinálta már ugyanezt? El se tudom képzelni milyen idiótán nézhetek ki, amikor alszok, főleg, hogy mikor felkelek, többnyire piros csíkos nyomódások tarkítják a bőrömet a huzat miatt, a hajam az égnek áll, hisz az elektromosság és gravitáció sosem támogatott az én oldalamon, a többi apró hibára pedig ne is fecséreljünk szavakat.
A sóhajtásból az lett, hogy ezúttal már meg is mozdult, a szívverésem a fülemben visszhangzott, miközben azt néztem, ahogy kiveszi maga alól a karját, amin addig rajta feküdt, gondoltam biztos ébredezik, de ez a teóriám lerombolódott, akár egy kártyavár, abban a pillanatban, amikor ugyanazzal a kezével hirtelen lecsapott. Ijedt sikoly hagyta el a számat, ezekre a hangokra sosem voltam büszke, hisz nem nagyon erősítette a férfi énemet, de rögtön azután őszintén boldogan felnevettem, mert valójában csak lerántott magához az oldalára fordulva, a hátam a mellkasához passzírozódott, ahogy állát a fejem búbjára támasztotta és úgy tett, mintha tovább aludna. Persze ezt nem tudta teljesen elhitetni velem, ugyanis cselesen beférkőzve a takaró alá, ujjai eléggé éberek lettek, először csak ártatlan helyeket fedezett fel, bár egy hegymászó sem kezdi pályafutását a Mount Everest megmászásával, jólesően dünnyögtem, ahogy már lejjebb kalandozott és a csípőm, majd derekam is feltérképezett terület lett. Valójában csak akkor döbbentem rá, hogy meztelen vagyok, mikor semmi sem állt az útjába, elpirulva rögtön menekülni próbáltam, de nem engedett, remegő hangon kifújva a váratlan izgatottság miatt felgyülemlett levegőt, hagytam magam. Meglepődtem, amiért a szokásos mozdulatsora helyett, hogy belemarkol a fenekembe, majd előrébb dugva fejét ajkait vadul a nyakamra tapasztja, csak gyengéden végigcirógatott rajta, majd a combom tetején is, de tovább nem ért a keze, ezért visszafele indult.
- Fáj valamid? - suttogta reggeli, sokkal mélyebb és rekedtebb hangján a fülembe, a hideg már kitaposott úton cikázott végig a hátamon, de ezúttal keveredett bele egy kis kellemes melegség is az aggódása miatt. Nem akartam hazudni, de az igazságot sem szerettem volna részletesen az orra alá kötni, ezért pár másodpercig még csendben feküdtem a karjai közt, mintha nem találnám a hangomat, feszülten csendben várta a válaszomat, tudtam, hogy fontos neki ez az információ, hisz azt akarta elérni, hogy jobbat adjon az előzőnél. Sosem voltam a szavak embere, ezért nem is tudtam volna mondatokba költeni, hogy milyen csodálatos emléket szerzett nekem, még ha számomra ez negatívum is, de napokig nem fogok tudni koncentrálni megint semmire, csak magamnak vigyorogva bámulok majd a semmibe ezen az éjszakán merengve. Ironikus, de az idő múlásával pont, hogy egyre több töredék fog váratlanul elém ugrani, jelentéktelen apró érintések, lopott csókok vagy sóhajok, de persze vannak dominánsabb képek, amik abban a pillanatban is kínoztak.
- Tökéletesen érzem magam - motyogtam vissza őszintén és halványan mosolyogva, mert a fáradtság ellen a lelkem közben szárnyalt a fellegekben. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy elárulom, kicsit fáj néhány testrészem, ez inkább amúgy is a magánügyem, éreztem, ahogy lejjebb hajolva a tarkómhoz dugja az arcát és megcsókolja a nyakamat, ha rajtam múlna, sosem hagytam volna ezt a pillanatot elfutni az idővel.
De nem lehetek telhetetlen, igyekeztem kiélvezni, még ha csak pár percig is tartott, az arcom már fájt a mosolygástól, nem vagyok az a típusú ember, aki lehetetlen álmokat sző előre és már abban a másodpercben eltervezi az esküvőt, ahogy megpillant egy vonzó személyiséget, viszont elképzeltem, hogy milyen lenne minden reggel erre ébredni. Ahogy karjait csupasz derekam köré fonja, apró puszikat nyom elszórtan a vállam és a tarkóm közt bőrömre, suttog a fülembe és hallom a hangján, amilyen boldog, lábaink összegabalyodva pihennének a takaró alatt, miközben mindkettőnk fejében hasonló gondolatok játszadoznak.
- Csinálok reggelit - kaptam egy utolsó csókot, szomorúan fordultam utána, ahogy kimászott az ágyból, ezzel az addigi melegséget átváltva ürességre, sejtésem szerint akkor is ezt fogom érezni, ha vége... Fejemet kicsit megrázva, ezzel kiűzve a mérgező gondolatokat, kicsit feljebb támaszkodva, a hátamat a párnájának döntöttem és onnan figyeltem a kis műsoromat, ahogy eléggé lecsúszott alsónadrágját feljebb húzta, majd karjait a magasba lendítve kinyújtózott. Kezdtem azt érezni, hogy direkt csinálja, mert teljesen tisztában volt azzal, hogy mit vált ki belőlem, alsó ajkamat szétharapva legeltettem a szememet testén, napbarnított bőrén nem találtam egy kivetni való millimétert sem, annyira nehéz ilyenkor elképzelni, hogy előtte pár másodperccel ugyanahhoz az emberhez bújtam hozzá. Sőt, ugyanez az a személy, aki már túl sok mindent lopott el tőlem, és nem lényegtelen tárgyakra gondolok ezalatt, hanem az ártatlanságomra, a szívemre...
- Ideadod az alsómat? - szóltam utána, amint észrevettem lába mellett a még este eldobott ruhadarabot, kezdett zavarni, hogy semmi sincs rajtam és csak a takaróra hagyatkozhatok, ami viszont nem épp volt egy biztos pont. Megnyugodva figyeltem, ahogy lehajol érte, de akkor még nem láttam az arcán pihenő ravasz mosolyt, nyújtottam a kezemet, hogy elkapjam, amint elhajítja, de ehelyett keresztbe fonta a mellkasa előtt a karjait felém fordulva, ezzel szegény fekete bokszeremet hagyta lógni két ujján.
- Gyere ide érte - mondta csalogató hangon, rögtön utána alsó ajkába beleharapott, hogy elrejtse vigyorát, zavartan pislogva, utolsó reménysugarak biztatására még a levegőben tartottam a kezemet, hátha meggondolja magát, de lehet, hogy azért, mert egy pillanatra azt is elfelejtettem hol vagyok. Szükségem volt az alsónadrágomra és azt is tudtam, hogy nem adja fel könnyen, ezért furfangosnak kellett lennem, a takarót magamhoz húzva, hirtelen ötlettől vezérelve magam köré próbáltam csavarni, hogy azzal együtt fussak oda érte egy pillanat alatt. - A-a - ingatta a fejét, ugyanazt a két mássalhangzót kiejtve ajkain, erősen az elutasítást kihangsúlyozva, ami miatt csalódva hagytam abba a hófehér anyag kínzását, felvontam a szemöldökömet. - Azt otthagyod. - bökött ideiglenes pajzsom felé, úgy éreztem, hogy ez teljesen nem fair velem szemben. Lehet, hogy már látott meztelenül, sőt elég sok mindent látott már belőlem, de annyira mégsem voltam bátor, hogy napfényben, világosban flangáljak előtte egy szál semmiben, bár tudom, hogy ő képes lenne rá és azt nem is bánnám... Mivel nem mozdultam többé, csak ültem egy helyben szerencsétlenül bámulva a szemébe, percek múlásával rájött, hogy felesleges próbálkoznia, kedvesen elmosolyodott, de tudtam, hogy csalódott is, eldobva az anyagot, kicsit késői reflexszel kaptam utána, ami amúgy az ölemben landolt volna. - A merészségeden még javítanom kell.
Nem mertem ránézni, csak a szinte néma lépteit hallgatva vártam, míg ki nem megy a szobából, addig levegőt is alig mertem merni, a szavain gondolkodtam inkább, hogy vajon ezt hogy értette, miért kéne javítani a merészségemen? Tudom, hogy nem vagyok eléggé magabiztos és bátor sem, de eddig nem tudtam, hogy ennyire baj lenne ez a tulajdonságom. Amúgy is, változtam valamiben mióta ismerjük egymást?
Az ajtó zára kattant, mire rögtön lerugdostam magamról a már füllesztő melegségű és idegesítő takarót, a hirtelen hűvös levegőtől kirázott a hideg, az alsóm elejét megkeresve, sietős mozdulatokkal felrángattam magamra, nehogy meglepetésszerűen visszajöjjön. A lábaimat lelógatva az ágy széléről, a lábujjaimat bámultam, ahogy megmozgatva őket az ablakon besütő napsugár más formában vetített árnyat a szőnyegre, mint kiskoromban, ha szobafogságra lettem ítélve, amint ezt meguntam, inkább csak a levegőben keringőző porszemeket figyeltem. Hasonlóak voltak, mint maga a Föld, az egyik oldaluk fényben úszott és csillogott, míg a másik árnyékban volt, de amint kifújtam egy jó adag levegőt a számon, bukdácsoltak egyet és megfordulva, az addigi sötétség világosságba borult. Hálás voltam Harrynek, amiért elment, még ha nem is tudatosan tette, de ilyenkor minden embernek szüksége van egy kis egyedüllétre vagy inkább gondolkodási időre, hogy ha újra megpillantom majd a konyhában, az eddiginél is szerelmesebb legyek belé, ha ez lehetséges. Lehunyva szemem, csak hallgattam a madarak énekét, kellemesebb volt, mint az autók zaja, azt se tudtam, hogy hány óra lehet és attól, hogy nem kellett aggódnom a munka miatt, mert el lett intézve a hiányzásom, még érdekelt volna, hogy Niall képes-e egyedül megcsinálni mindent. Szegény csak alig két hete lett felvéve és már most rábíznak egy egész kávézót, nekem egyszer kellett egymagam lehúznom az egész napot, máig nem tudom Tyler miért nem jött dolgozni, de hetekig átkoztam utána.
Összerezzentem, amikor a nyugtató csendbe belehasított egy zavaró hang, arra tudtam következtetni, hogy a konyhában valami leesett a földre, esetleg egy serpenyő, rögtön elgondolkodtam, hogy még egyszer sem láttam Harryt főzni vagy sütni, inkább csak rendelt kaják kartonjait sorakozni a kuka mellett. Ez bogarat ültetett a fejembe, kíváncsi lettem, meg persze a vágy is hajtott, hogy segíthessek neki, mert hencegés nélkül állíthatom, hogy jártasabb vagyok ebben a témában, kezemmel meglökve magamat, nehézkesen felálltam. Nem akartam egy alsóban lemenni, mert sejtésem szerint ott még hidegebb volt és már így is kezdtem fázni,  viszont turkálni sem szerettem volna a cuccai között, de erőt véve a szekrényéhez sétáltam és kinyitva, meglepődtem az elém táruló rend miatt. Az én polcaim legtöbbször úgy néznek ki, mintha egy minitornádó csapott volna le közéjük, mert mindig idegeskedek, hogy mit vegyek fel, viszont miután kirángatok egy felsőt a helyéről, csak visszavágom hajtogatás nélkül. A sok fehér és fekete között találtam valamit, ami nekem is megtetszett, elmosolyodva nyúltam a kék pulóverért, az emlékeimben kutatva rájöttem, hogy már láttam rajta ezt a darabot, visszazárva az ajtót, a szerzeményemet bámulva indultam meg. Miközben belebújtam, nem tudtam megállni, hogy ne szippantsak bele az anyagba, úgy éreztem magam a vörös arcommal és a versenyt futó szívemmel, mint egy szerelmes tinilány, az illatával másodpercek alatt megtelítődtem. Az ujja és alja méretét tanulmányozva indultam meg a földszint irányába, a lépcsőfokokat megfontoltan tettem meg, nyugodt tempóban, amúgy is utáltam sietni, inkább azzal foglalkoztam, hogy nem is látszott, hogy van rajtam alsónadrág, mert az egészet elrejtette a pulcsi.
A lépteimet a lehető legóvatosabbá tettem, hogy véletlenül se lehessen őket meghallani, megtorpanva a konyha ajtajában, mosolyogva dőltem neki a félfának, miközben azt figyeltem, ahogy háttal állva nekem idegeskedik a reggeli miatt, egyre cifrább káromkodások hagyták el a száját, ahogy magának dünnyögött. A tojástartókat látva rögtön rájöttem, hogy mit próbál meg elkészíteni, a lehető legegyszerűbb reggeli étel, de akkor is különlegesnek éreztem magam, nem hiszem, hogy előttem sok embernek csinált volna rántottát, tetszett az új gondolkodásom. Nem akartam többé azon fanyalogni, hogy vajon hányan jártak már itt előttem vagy hogy hányfajta hangon visszhangzott a neve esténként a hálószoba falairól, inkább arra összpontosítottam, hogy most én vagyok az, aki mindenét megkapja és egy kis külső segítséggel azt is tudom, hogy másabb vagyok, mint a többiek. A következő tojást igyekezte beletörni a serpenyőbe, de kicsúszott hosszú ujjai közül, az utolsó pillanatban kapta el, még mielőtt földet érne és szétloccsant volna, nem akartam kinevetni, se lebuktatni magamat, de a kezemet szám elé kapva kuncogtam fel hangosan. Hitetlenkedve nézett hátra a válla felett, mint egy árulóra, még mindig csak egy alsónadrág volt rajta, de kezdtem megszokni, már nem is éreztem annyira zavarban magam mellette így, inkább csak összpontosítani nem tudtam, mert muszáj volt elkalandoznom néhány testrészére.
- Mióta vagy itt? - kérdezte vádlóan, de láttam a szeme mellett összegyűlt nevetőráncokból, hogy csak szórakozni akar velem. Mi mást szeretne, lassan már ez a hobbija, aminek a nyeresége a piros arcom és lesütött szemeim, vagy ha mindenét beleadja, akkor néha többet is kap, érintéseket, csókokat és nyögéseket, egy kapcsolat valójában csak akkor izgalmas, ha meg kell harcolnunk a vágyainkért. Bár mondom ezt én, aki sosem volt egy veterán ebben, inkább kispados.
- Csak pár perce - nyugtattam meg gyorsan, ki tudja mennyit szerencsétlenkedett már, de szívesen végignéztem volna, ahogy nehézkesen megcsinálja azt a rántottát. - Segítek... - ajánlottam fel, majd közelebb lépve, kíváncsian fürkészte a lépteimet, mire ügyesen a teste és a pult közé furakodtam, de azért annyira nem voltam közel, hogy a sütőlaphoz kozmáljak. A fakanalat tartó ujjaira simítottam a sajátjaimat és megmozdítva őket mutattam meg neki, hogy milyen mozdulatokat kéne csinálnia, mert látásom szerint eddig csak igyekezett széttörni a hasznos eszközt, a mosolyomat elbújtatva, szó nélkül hagytam, hogy szabad kezét a derekamra tegye. - Így folytasd - utasítottam a berögződött kavargatásra célozva, majd ki akartam szökni a karjai által létrehozott cellámból, de nem hagyott menekülni. Váratlanul megfordított, mire végre szembe voltam vele, félősen az arcára lesve vártam mi jön, kicsit srégen meglökve, a hátam a pulthoz ütődött, a pulóvert szorongatva rajtam, fejét egyre közelebb dugta, nem tudtam a vigyoromat tovább elrejteni, mikor homlokunk összeért. - Oda fog égni a tojás... - próbálkoztam figyelmeztetni, hogy az eddig erőfeszítése pocsékba fog menni, ha most nem összpontosít rá, de nem úgy tűnt, mint akit meghatotta, hogy ki kell dobni a rántottáját.
- Kit érdekel? - adott hangot a sejtésemnek felfelé görbítve száját, ajkát az enyémhez nyomva, a változatosság kedvéért nem a nyaka köré fontam a karjaimat, hanem csípőjére simítva húztam közelebb magamhoz. Meglepődve engedtem, hogy combom mögé simítsa kezét, de aztán rá is jöttem, hogy ezzel mi volt a célja, a csókot meg se szakítva emelt fel és tett a pultra, ami miatt végre szemmagasságban voltunk, lábaim közé férkőzve ölelte át a derekamat, de nekem is pózt kellett változtatnom, az arcát tenyerembe vettem.
- Az első csókunk is ugyanilyen volt - jegyeztem meg félősen, hisz tudtam, hogy reagál az érzelmi és a múlttal kapcsolatos kérdésekre, nem akartam, hogy megharagudjon rám. De nem úgy tűnt, mint aki ordítani fog, bárgyún mosolyogva, a hátam mögött foglalatoskodott azzal, hogy kihasználva a pulóver felcsúszását, néhány ujját bedugta az alsóm alá és gyengéden cirógatta a bőrömet, a lábamat észrevétlenül köré fontam.
- Téves - mondta ki egyszerűen, mintha csak egy tényt közöltem volna, amire meg kell mondania, hogy igaz vagy hamis, egyik szemöldökömet felvonva vártam valami magyarázatra. Az én emlékezetemben igenis úgy él, hogy miután itt aludtam nála, reggel lejöttem valami kaját csinálni magamnak és akkor hirtelen megjelent, felrakott a pultra és erőszakosan a számhoz furakodott... - A parkban csókoltalak meg először.
- Az... az nem volt igazi - hebegtem a saját igazamat fújva, mire ő nézett rám kérdőn. Addigra jutott csak el az eszemig, hogy valóban az első csókunkról vitatkozunk, ami miatt melegség futott végig rajtam, hisz ez azt is jelentette, hogy tud az érzéseiről beszélni, talán... - Féltem tőled.
- Féltél? - kérdezett vissza őszinte meglepődöttséggel, mire lesütöttem a szemeimet megbánva, hogy ez is kicsúszott a számon. De nem gondolhatta komolyan, hogy nem hozta rám a frászt azzal, hogy felkavarva az egész életemet, hirtelen szinte lefoglalt magának egy buliban, ahova nem is akartam menni, majd ki is nyilvánította, hogy az övé vagyok, nekem semmilyen választási lehetőséget hagyva, mintha egy tárgy lennék, amire lecsapta a kezét egy aukció során. És csak ezek után jöttek a bonyodalmak, megvert egy embert a szemem előtt, erőszakoskodott velem, fegyvert találtam az autójában, majd rájöttem az egész valójára... Meghökkenve nyílt tágra a szemem, amint éreztem, ahogy keze előre csúszva, ujjai belemélyednek a combomba, ezzel a pulthoz nyomva, a szívverésem a kétszeresére gyorsult, de nem azért mert tetszett volna, hanem belesajdult a bőröm és megijedtem tőle, le akartam ugrani onnan. - Még mindig félsz? - suttogta valami sötétséggel a hangjában, de igyekeztem mindenáron mögé nézni, hogy érezhessem ha csak egy halszálnyira is azt, hogy megbánt, mindent.
- Né..Néha - vallottam be dadogva, erősen a jelen pillanatra utalva, nehezen vettem a levegőt a vérembe szökő adrenalin miatt. A keze lazított a szorításon, fellélegezve, mégis rettegve vártam, hogy mi lesz a következő lépése, összerezzentem, mikor felkaromra rakva ujjait, óvatosan letáncoltatta őket végig, egészen a csuklómig, majd összefonta őket a sajátjaimmal, mintha semmi sem történ volna ez előző pár percben, előre dőlve ajkait a fülemhez dugta, ami miatt nem láthattam az arcát.
- Azért félsz, mert tudod a múltam? - tette fel elgondolkodtató kérdését, de mielőtt kinyöghettem volna azt az egy szót, más választási lehetőséget is adott. - Vagy azért, mert bánthatlak?
Mély levegőkért kapkodva, igyekeztem kitisztítani a fejem és valami ésszerű válaszra gondolni, reméltem, hogy a hezitálásom és csendességem nem arra ad neki következtetést, hogy valami sokkal rosszabbról van szó, pedig csak nem találtam a hangomat. Úgy éreztem, hogy erre nincs megfelelő felelet, meleg leheletére koncentráltam a nyakamnál, keze erősen, de mégis bizonytalanul szorított magához, nem úgy, hogy az fájjon, csak hogy jelezze a hozzátartozásomat, ez adott egy kis hitet.
- Mindkettőtől - suttogtam alig hallhatóan nagyot nyelve, a pulzusom megállt pár pillanatra, amikor megmozdult és elhajolva végre láthattam az arcát, a szemét. Nem illett oda óvatos mosolya, elnyílt ajkakkal bámultam rá meredten, de még mindig remegve, rég volt már, hogy valóban féltem volna tőle, hisz velem valóban változott, még meg is lepett a sok kedves mondat és érintés, miközben tudtam, hogy másokkal milyen. Akkor még is úgy éreztem, hogy átlépte azt a bizonyos határt, amin belül biztonságban voltam.
- Hát... A múltat még érted sem tudom megváltoztatni, pedig megtenném... Bántani meg tudatosan sose foglak. - adott egy nyugtató pillantást, aztán mintha az előző percek meg sem történtek volna, végigsimított a combomon, majd észrevette, hogy a reggeli eléggé serceg és elfelejtkeztünk róla. Én éreztem magam kényelmetlenül, amiért feltételezni bírtam róla ilyesmit, amikor a szívem mélyén jól tudtam, hogy ez így van, hogy kérhetném azt, hogy felejtsük el együtt a múltat, mikor a múlt akkor is élni fog, ha mi már csak a részesei leszünk. A hangulatom kezdett a zéró felé közelíteni mélyrepülésben, pedig gondolom egy ilyen vallomás után repülnöm kéne, hisz az ő esetében ezek jelentették azt, hogy hasonlóan érez, mint én, ha nem is annyira őrülten szerelmes, jelentek neki valamit, ami megnyugtatott.
- Ígértél valamit tegnap este... - motyogtam, gyorsan megköszörültem a torkomat, mert túl halk voltam, el akartam terelni a témát és amúgy is ez járt a fejemben, mióta felkeltem. Újra háttal állt nekem, a szemben lévő asztalon volt két fehér porcelántányér, amire próbált egyenlő nagyságban kirakni a reggelinkből, amit meg se néztem, hogy jó-e, oldalra nyúlva gyorsan elzártam a gázt, mert azt nem kapcsolta le. Láttam, ahogy egy kicsit hátrafordul a válla felett, halvány gödröcske foglalt helyet arca oldalán, vagyis nem haragudott semmiért, pedig féltem, hogy a kíváncsiságom vagy a félős lelkem szakadékot húz közénk, nem akartam veszekedni, abból már bőven kijárt nekünk, inkább csak élvezni szerettem volna az alkalmunkat, hogy együtt lehetünk.
- Reménykedtem, hogy elfelejted reggelre... - jegyezte meg, amivel zavarba ejtett, vagyis nem nagyon akart erről beszélni és ezért nem is tette meg előző éjszaka, figyeltem, ahogy befejezi a terítést, majd visszafordulva a serpenyőt a sütőlapra teszi, benne a maradékkal. Egy pillanatra azt hittem nem lesz folytatás, de hirtelen elém állva megfogta a kezem, először nem értettem mit szeretne, csak összerezzentem, amit meg is bántam rögtön, mert nem akartam félni tőle, meghúzva egy kicsit, megértettem, hogy azt akarja, hogy leszálljak a pultról. Leugorva, túl közel állt hozzám, ezért pár másodpercre csupasz mellkasához simultam, kihasználva észrevétlenül a nyaka hajlatába dörgöltem az arcom, majd az illatával az orromban elléptem tőle, kikerülve leültem az asztalhoz, de meglepődve néztem felé, mert ő nem foglalt helyet velem szemben, hanem nekidőlt a pultnak ott, ahol addig én voltam. Értetlenül pislogtam, miközben keresztbe fonta a karjait felsőteste előtt, ennek a mozdulatnak a jelentését már megtanultam, hisz én is használtam, próbálta visszafogni magát vagy attól, hogy valami kibukjon belőle vagy pont, hogy magát védelmezte. - Nem akarom, hogy csalódj... - ingatta a fejét, illetlennek tűntem, de felhúztam a lábaimat a székre és egyik kezemmel átölelve őket, a másikkal a tojást böködtem a villámmal. Kérdőn és unszolva pillantottam rá, jelezve, hogy nyugodtan folytathatja, mert attól még kíváncsi voltam, meg amúgy is, jól bírtam az ilyen típusú történeteket, amikor én beleképzelek mindenfélét a találkozásunkba, mikor semmi olyasmi nem volt, csak úgy véletlenül megtörtént... - Egy nappal előtte szakítottam Sashaval - sóhajtotta, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert fáj neki az emlék vagy pont ellenkezőleg, ostorozta magát, hogy egyáltalán valaha is összejött vele. Már akkor tudtam, hogy számomra tényleg nem lesz annyira szép. - Niall vitt el arra a helyre, azzal az indokkal, hogy szerzünk nekem valami búfelejtőt egy éjszakára, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Csak szerettem volna kipihenni az egészet és azon gondolkodni, hogy mit is hittem, mikor tudtam, hogy milyen hírek jártak róla a városban. Talán reméltem, hogy velem más lesz... De végül engem is megcsalt, szóval... - vonta meg a vállát hanyagnak próbálva tűnni, de láttam rajta, hogy valójában nagyon is bántja, hisz a büszkeségét is elvette ezzel a lány. Nem is értem, hogy ezek után hogy tudott elmenni vele bulizni, úgy, hogy én is ott voltam. - Unalmas volt az egész szórakozóhely, próbáltam elbújni az emberek elől, hogy senki se jöjjön oda hozzám bármiféle indokkal, pont le is akartam lépni, amikor észrevettem, hogy egy kisebb társaság már megint engem bámul. Utáltam ezt, sötét volt és messze voltak, mégis láttam a szemükben az undort, mikor szerintem életemben nem beszéltem velük egy szót sem, nem is akartam rájuk fecsérelni az időmet, hogy idegeskedjek, de... ott voltál te is közöttük. - váratlanul őszinte mosoly kúszott az addigi komor arcára, amitől nagyobbat dobbant a szívem, lesütöttem a szemem elpirulva, miközben az emlékeimben kutatva én is megtaláltam azt a pillanatot, amikor... azt hiszem Grace szólt a többieknek, hogy van ott valaki, akit nem igen bírunk, míg nekem ötletem sem volt kiről van szó... - Te felém sem fordultál, egy pillantást se pocsékoltál rám, amiből leszűrtem, hogy nem hallottál még rólam vagy nem is érdekellek, tökmindegy volt, végignézve rajtad rögtön megtetszettél. Ahogy kitűnsz az emberek közül és ártatlanul figyeled a körülötted lévőket, nem tudtalak elképzelni magam mellett és ez arra kényszerített, hogy bebizonyítsam az ellentettjét magamnak, majd megszerezzelek, még ha csak egy éjszakára, de akkor is. Most már persze tudom, hogy veled ez nem ilyen könnyű... - szúrta közbe megzavarva a múltat, amivel már megint csak zavarba ejtett. - Lebuktam, mert észrevetted, hogy bámullak, értetlenül néztél rám, erre emlékszem, mire eldöntöttem, hogy odamegyek és a barátaid orra alá dörgölve elhúzlak közölük, már el is terveztem milyen szöveggel csaltalak volna fel magamhoz. Az sem érdekelt, ha heteró vagy, nekem ez sosem akadály, de akkor az egyik lány elérte, hogy többet ne nézz rám, ideges lettem, amiért elveszítettelek a tömegben. - hatalmas, csillogó szemekkel hallgattam az ő szemszögéből a történetet, akkor még nem gondoltam volna, hogy az a futó pillantás a sarokban lévő idegenre, ahhoz fog vezetni, hogy rá pár hétre az ágyában fogok felkelni. - Nem is kellett sokat várnom, újra felbukkantál, de már egyedül tartottál a mosdók irányába, tudtam, hogy ez lesz az én pillanatom, ezért követtelek. Sokkal kisebb voltál, mikor mögéd értem, bár nem nagyon zavart, csak erősítette bennem a tényt, hogy nem tudnál elmenekülni, ötleted sincs mennyire megkívántalak már addigra, alig vártam, hogy hallhassam a hangod, ahogy a nevemet sikítod. - vigyorodott el kajánul, csak azt nem értettem, hogy ebből végül miért nem lett semmi azon az estén? Persze nem is bánom, biztos, hogy nem hagytam volna magam, vagyis remélem, hogy nem, a kérdésem hamar meg lett válaszolva. - Rádöbbentem, hogy Sashaval is ugyanígy rontottam el, rögtön lefeküdtem vele, mielőtt a nevét tudtam volna és veled nem akartam elcseszni, elegem volt az egy éjszakás kalandokból, igazából többnyire a lányokból is, mert mind ugyanolyanok. Egy kísérlet voltál és vagy is, hogy megtudjam, képes vagyok-e egy igazi kapcsolatra.
A szavak visszhangoztak a fejemben, de nem tudtam mit kéne mondanom, talán életében akkor beszélt hozzám a legtöbbet. Attól, hogy az elején nem tudtam ki ő, később rájöttem, bár ezek ellenére még mindig ugyanúgy néztem rá, az idő múlásával bebizonyította az ellentettjét és a birtokló félelemből lassan kellemesebb érzés lett, meg persze mindenki ismeri azt a mondást, hogy a szerelem vak. A szerelem csodákat tesz, fiatalít, szépít és eltakarja azokat a részleteket, amik beleszólnának a kapcsolatunkba, ezzel tökéletessé teszi azt a személyt, akire csodálva nézünk fel.
- Hát, én könnyebben elcsábíthatóbb vagyok pár kedves szóval vagy érintéssel... - mosolyodtam el félénken, miközben megvontam a vállam, ez volt az igazság. Meg se tudnám számolni hány olyan srác járt már a kávézóban, aki igaz, hogy csak haveri típusban, de megdicsérte például a gyorsaságom, de akadt olyan is aki inkább rám mondott kedves szavakat, gőzöm sincs miért, de rögtön belezúgtam, majd napokig azt vártam, hogy újra betévedjen hozzám.
- Igen, most már tudom - húzta görbületre a száját, nem akartam megijedni, de összerezzentem, amikor közelebb lépve lehajolt és egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra. Közben kezét is hátamra simította, láttam rajta, hogy végre észrevette a rajtam lévő pulóvert és azt, hogy tulajdonképpen az övé, az alját kicsit lejjebb húzogatva próbáltam eltakarni a combom legtöbb részét, a száját nyitva akart gondolom valamit megjegyezni róla, de akkor furcsa hang zavarta meg a pillanatot. Szemöldökömet összevonva néztem Harryre, aki hasonló tekintettel fordult felém, ismerős volt a dallam, de teljesen mással volt tele a fejem, ezért először képtelen voltam felismerni, csak azután, hogy figyelmeztetést kaptam. - A te telefonod...
Észbe kapva, leraktam az addig kezembe forgatott villát és kicsit arrébb tolva az útba eső, még mindig felém hajoló óriást, sietős léptekkel indultam meg az előszoba felé, mert emlékezeteim szerint oda lett letéve a kabátom, nem lepődtem meg azon, hogy pár másodperc kimaradással, de követtek. Arra gondoltam, hogy csak segíteni akar megmutatni hova rakta a dzsekimet és azzal együtt a mobilomat, de tudtam, hogy kíváncsi is, hogy ki hív és hogy féltékenynek kell-e lennie vagy megverni valakit, kihalászva a szűk zsebből a készüléket, rögtön a fülemhez emeltem.
- Anya? - olvastam furán a kijelzőn olvasott személyt, mikor már ment a hívás, még csak tippem sem volt, hogy miért keres. Persze, megint nem szóltam, hogy nem leszek otthon este, de szerintem megértené, hisz már ismeri Harryt, aki az arcomat fürkészve, nem állta meg, hogy ne érjen hozzám, kellemes, de mégis kényelmetlen érzés fogott el, amiért fogdos, miközben egy olyan emberrel beszéltem, akinek fontos a véleménye kettőnkről, nem szerettem volna beszéd közben sóhajtani vagy nyögni.
- Louis... - szólt bele végre hosszú csend után, amúgy is vékony hangja még magasabbnak tűnt, amitől megrémültem, tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé. Már vissza akartam kérdezni, hogy mi történt, de hamarabb megkaptam a választ, pont azt, amire sejtettem. - Baj van... 

2014. április 19., szombat

41. rész

*dobpergés* Türürürürürü... Itt vagyok!:D
Szóval, ebben a részben az egész lelkem és szívem benne van, ugyanis napok óta dolgozom rajta, mégsem érzem tökéletesnek, sőt a közelébe sem ér, de mindegy. Így visszaolvasva nagyon meglepődtem, mert ez egy olyan rész, nagy betűvel és célozgatós tekintettel, még sincs benne számomra obszcénnek számító szó. Király vagyok. Bár az utóbbi időben kijöttem a formámból, nem tudok +18-as részt írni, ki nem mondott okok miatt.
Ugye, az előzőnél inkább az aktusra tértem ki, viszont itt most nem az volt a lényeg, szóval utálom ezt mondani, de képzeljétek el egy kicsit élethűbbnek és részletesebbnek, sajnálom, de biztos menni fog ti kis perverz... :D
Na, jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Tehetetlenül álltam a kapu előtt, a kihalt utcát bámulva, arra várva, hogy valaki megmentsen, néhány ház ablakából szűrődött ki egy kis fény, meg persze ott voltak az utcai lámpák, mégis rettegtem. De aztán lassan rájöttem, hogy nem a kinti sötétségtől és ismeretlentől féltem, hanem ami bent lapult az előttem lévő házban, egész pontosan a találkozás volt az, ami görcsöt okozott a hasamba és remegést a kezeimbe. Bárcsak lettek volna esélyeim, el akartam futni előle, mint egy gyáva nyúl, a szívem mélyén mégis csak arra vágytam, hogy újra együtt legyünk, még ha nem is teljesen, de láthassam, érezni akartam karjai szorítását a derekam körül és a csókja édességét az ajkaimon.
Nagy levegőt véve, hosszasan ki is fújtam, majd bámultam a párafelhőt felfelé szökni a sötétedő égbolt felé, a hideg is egy bátorító tényező volt ahhoz, hogy végre megmozduljak, meg persze a dolgok mögé nézve arra is ráeszméltem, hogy egész biztosan tervezett nekem valamit. De nem tudtam elképzelni, ahogy egész délután a konyhájában ácsorog, hogy összedobjon valamit a főzési tudásával, ezen kívül pedig másra nem futotta a gyér fantáziám. Megjelent előttem Niall kacér "én tudom mi vár rád" mosolya, már akkor tudtam, hogy kevésbé szerény eseményekről is szó van, az meg csak plusz, hogy holnap reggel nem kell dolgoznom mennem, még sosem voltam szabadnapon. Emlékszem, egyszer el akartam kéredzkedni, mert anya elkapott valami influenzát a kórházból, de rám erőltette, hogy nem kell otthon maradnom vele és nyugodtan menjek, ha tudná, hogy szívesebben ápolgattam volna őt...
A kapuhoz lépve, nem tudtam, hogy azért kéne imádkoznom, hogy nyitva legyen vagy azért hogy ne, de végül az előbbi teljesült be, a zár halkan kattant, amikor lenyomtam a kilincset és egy picit lökve rajta, máris bent voltam, óvatosan becsukva magam után, igyekeztem hangtalanul közlekedni. A járda rövid volt a bejáratig, mégis képes voltam perceket elcsoszogni rajta, biztos voltam benne, hogy már tudta, ott vagyok, kíváncsi lennék mik futottak végig a fején, amikor a kocsi elhajtása után is negyed óráig kint szöszmötöltem, csodálom, hogy nem jött ki megnézni hol vagyok. Az ajtó előtt ácsorogva, azt már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy kopognom kéne vagy csak nyissak be, az utóbbi pár napi kapcsoltunkra gondolva inkább elővettem az udvarias énem és felemelve a kezem, halkan megkocogtattam ujjaimmal. Idegesen, zsebre dugott kézzel a hűvös levegő miatt vártam valami visszajelzésre, a szívem a torkomba ugrott, mikor meghallottam tompa hangján odabentről, hogy "Gyere be!", eleget téve a kívánságának, félve nyitottam be az ajtón.
A melegebb időjárás miatt kellemes borzongás futott végig a hátamon, meglepetten sétáltam beljebb, miután levettem magamról a cipőmet, hisz azért sarat nem kívántam a szőnyegére, frusztráltan játszadoztam az ujjaimmal magam előtt, régen ilyenkor mindig rácsaptak a kezemre, hogy ne tördeljem őket. A házban félhomály uralkodott, ami egyszerre hozott lázba és rémisztett is meg, egyik szemöldökömet felemelve törtettem egyre beljebb, ugyanis senki nem tévedt hirtelen elém, belesve a nappaliba, csak üres fotelok fogadtak. Kezdtem azt hinni, hogy amikor kiszólt nekem, odafent volt, vagyis abban a pillanatban is ott tartózkodott, bár ötletem sincs mit csinálhatott volna a szobájában, amikor állítólag rám vár, de szerencsére nem kellett felmásznom a lépcsőn, mert megtörtént az, amire a tudatatom alatt próbáltam felkészülni, mégis váratlanul ért. A pulzusom leállt pár pillanatra, amikor két kar hirtelen átölelt hátulról játékosan magához húzva, majd lehajolva nyakon puszilt, eléggé csikis vagyok és az pont egy érzékeny pontom, ezért vigyoromat elfojtva próbáltam elhajolni tőle, de erős kezei nem hagytak, a fülembe kuncogott. Már nem a félelemtől vágtázott hihetetlen tempóban a szívem, hanem valami kellemesebb érzéstől, de még ott volt bennem a tartózkodás is amiatt, hogy négy napig nem is hallottam felőle, pedig simán felhívhatott volna... Nem hagyta, hogy megforduljak, ezért nem tudtam a szemébe nézni vagy újra látni az arcát, felsóhajtottam, amiért lágy csókokat kezdett adni a nyakívemre egyre lejjebb haladva, majd a legaljánál megállt és a kabátomat megfogva, óvatosan lehúzta a vállaimról, nem tudom, hogy csinálta, de közben végig hozzámért.
- Milyen napod volt, gyönyörűm? - suttogta a fülembe, mire a kirázott a hideg, kicsit furcsának találtam ezt az új megszólítást a szájából, mégis jól esett. Kár, hogy fiúkra nem szokás használni ezt a jelzőt.
Megilletődve hagytam, hogy újra körém fonva karját hátulról, egyszer csak benyúljon a felsőm alá a derekamnál, ez még nem is zavart volna, hisz megszoktam, de hirtelen, ügyelve, hogy csak picit érjen hozzám, átsimította tenyerét a hasamra, közben folyamatosan a nyakamra tapadva ajkaival. Nem mintha nem tetszett volna, de mégis gyorsnak találtam a tempót, mert csak pár perce léptem be az ajtón, ő máris az ágyba akart vinni, egy külső szemlélő azt gondolná a látottakból, hogy a kapcsolatunk a testiségre alapul, semmi másra. Nem érdekel mások véleménye, de én is így gondoltam, lehet, hogy ezzel régimódinak tűnök, de szívesebben sétáltam volna egyet a parkban, semmiségekről, magunkról beszélgetve, kínos gyerekemlékeken nevetve, majd megállnánk egy fagyisnál, amit az arcára kennék és... Talán ez csak a filmekben történik meg.
Próbáltam kedvesen, de határozottan a tudtára adni, hogy én ezt most még nem akarom, az alkarjára simítva a kezemet, kivettem kíváncsiskodó ujjait a felsőm alól, majd kihasználva a megadatott másodperceket, elléptem tőle és végre szembe néztem vele. Egyik szemöldökét felemelve, kicsit csalódottnak tűnt, de azt is letudtam olvasni az arcáról, hogy beletörődött az elutasításba, vagy csak számított rá, a félhomályban sötétebb rózsaszínnek tűntek az ajkai, így látva őt eszembe jutottak a dolgok, amik az autóban hangoztak el Niall szájából. Belegondolva a sok rosszba, amit át kellett élnie, összeszorult a torkom, és az nem segített rajta, hogy keserűen elmosolyodva megfordult, a konyhát és nappalit elválasztó hosszú asztalt megkerülve eltűnt előlem, egy pillanatra a tenyerembe temetve a homlokomat bámultam a szőnyeget a lábam alatt. Hogy lehetek ilyen bunkó? Előbb is beugorhattak volna a képek, akkor hagynám, hogy tovább folytassa, amit elkezdett, ha ez okoz neki örömöt.
Bátortalan léptekkel indultam meg utána, lehet, hogy nem is magának akarta a boldogságot azzal, hogy már akkor letámadott heves csókjaival és gyengéd érintéseivel, mikor beléptem az ajtón, ha tényleg engem próbált kiengesztelni, akkor még rosszabbul érzem magam, hogy elrontottam.
- Unalmas - válaszoltam meg a kérdését, amire előbb kellett volna reagálnom, hátha ezzel elsimíthatom a beállt kínos helyzetet. Utolérve, valamiről beszélni akartam, hogy ne legyen csend, megköszörülve a torkomat, figyeltem, miközben a szemben lévő magas polcért ágaskodik, hogy levegyen két poharat, a barna háta és a két apró gödröcske az alsónadrágja felett napvilágot látott egy pillanatra, hogy nem vettem észre őket eddig? - Nem voltak sokan a kávézóban, ha jöttek is, Niall elintézte.
Mikor sikerült neki, lenyűgözve néztem, hogy egy kezében meg tud tartani két üvegpoharat, én még egyet is képes lennék leejteni, majd fürge mozdulatokkal letette őket az asztalra, futólag kedvesen rám mosolyogva, ezzel jelezve, hogy nyugodtan folytassam, meg persze gondolom megnyugodott, hogy csípős megjegyzés nélkül szóba hoztam a haverját.
- Meglepődtem, mikor hirtelen bedugott a kocsijába és elterelte a figyelmemet, hogy hadakozás nélkül ide tudjon vezetni - vontam meg a vállamat, jobbat nem tudtam mondani, hisz tényleg nem történt semmi érdekes egész nap. A hűtő ajtaját behajtva maga után, mert addig abban kutakodott, egy talán pezsgős üveggel a kezében lépett az asztalhoz, majd apró pukkanással levéve a tetejét, öntött a buborékos, világos folyadékból mindkettő pohárba, kíváncsian figyeltem a mozdulatait és azt, hogy az egyikbe sokkal kevesebb került, mint a másikba.
- Mivel terelte el a figyelmedet? - nézett rám rosszat feltételezve, nem tudom mire gondolhatott, inkább hangjának mélységén csodálkoztam és azon, hogy minél több napot nem látjuk egymást, utána annál szebb minden egyes része.
- Mesélt... r-rólad... - hebegtem, lehet, hogy ezt nem szabadott volna elmondanom, de mindegy, máris meglágyult az arca és inkább csak értetlenül fordult felém, hogy miért róla beszélgettünk. Felkapva a poharakat, az egyiket felém nyújtotta, észrevettem, hogy én kaptam azt, amelyikbe kevesebb alkohol került, majdnem felnevettem, úgy látszik egy életre megjegyezte mi történik, ha iszok és nem nagyon akarta volna újra átélni. Bár, állítása szerint csak vadabb voltam, amit amúgy nem nagyon tudtam magamból kinézni, de lehet, hogy tetszett volna ha megint én mászok rá és nem neki kell lassacskán elcsábítania.
- Nem vagyok egy érdekes téma - vigyorodott el, mivel nem akartam ezt tovább firtatni, inkább csak megvontam a vállam. Jobb, ha nem tudja, hogy egész sok mindent elmondott Niall a múltjáról, biztos kényelmetlenül érné és nem akarná feleleveníteni, én sem szeretném szomorúnak látni. - Erre az estére és ránk - emelte fel hirtelen a kezében lévő üveget, mire rögtön mosolyogni kezdtem és követve a példáját, összekoccintottam a sajátomat vele, majd még pár másodpercig bámultam az emiatt fodrozódó folyadékot, miközben ő egyszerre lehúzta az egészet. Sosem szerettem a pezsgőt, de a kedvéért, hogy ne rontsam el ezt is, a számhoz emelve belekortyoltam, nem számít egy erős alkoholnak, mégis marta a torkomat, szerencsére nem kellett az egészet meginnom, mert Harry nem úgy tűnt, mint aki képes lenne megvárni, míg elszürcsölgetem. Közelebb lépve az oldalamon végigsimítva megállt a szokásos helyén, míg én zavartan pislogva a pohár mögül, inkább elvéve az arcom elől, a mögöttem lévő pultra tettem, és hagytam, hogy kiteljesedjen nyomulós énje, pedig ha tudná, hogy sokkal egyszerűbb dolgoktól is engednék neki... De legalább végre megkaptam, amire napok óta vágytam, pár másodpercig az ajkaimat bámulta, mielőtt birtokba is vette volna őket a sajátjaival, automatikusan felemelve a karjaimat, közelebb húztam magamhoz és néhány göndörebb tincset a tarkójánál az ujjaim köré csavartam. Valójában én már akkor megbocsátottam neki, mikor aznap kiléptem az ajtón az esőbe, sőt még vártam is, hogy kijöjjön utánam és elfelejtsünk mindent, de sajnos nem így történt. Meglepődve szakítottam meg a csókot egy pillanatra, mikor a csípőmet szorítva a pultnak nyomott, lába a combjaim közt pihent, egyértelmű volt, hogy ő is hasonlóra éhezett ki a napok múlásával, bátorságot véve simítottam le lassan a kezemet a hátán a felsője aljáig. Le akartam róla venni, hogy kevesebb akadály legyen közöttünk, de hirtelen leállított, ami miatt értetlenül néztem a szemébe, azt hittem...
- Még várj - suttogta a fülemhez hajolva, majd egy kicsit ellépve tőlem, kaptam egy puszit a homlokomra, zavartan mosolyogva hagytam, hogy a kezemet megfogva irányítson. - Van egy meglepetésem.
Még ha nem is volt sok az a pezsgő, kezdtem érezni a hatását, mert felszabadultabb lettem, bár lehet, hogy ez csak miatta volt, mert amint gyengéden kezd el viselkedni velem, máris jobban érzem magam, az ujjaimmal összefűzve a sajátjait húzott maga után a lépcső irányába. Amikor a szobája ajtaja elé értünk, arra utasított, hogy csukjam be a szemem, ami miatt összezavarodott, de izgatott is lettem, olyan tippjeim voltak, hogy talán az ágyával csinált valamit, mint a filmekben, de ez szürreális gondolat volt. Óvatosan vezetett át mindenen, ami miatt rájöttem, hogy nem ilyenről van szó, elég nehéz úgy közlekedni, hogy csak sötétséget látsz és egy emberre kell hagyatkoznod, de bíztam benne, szóval hagytam magam. Meglepődtem, mikor hirtelen elengedett, de mivel nem szólt, hogy leshetek, ugyanúgy maradtam, egy pokrócot terített hátulról a vállamra és hátamra, ez kezdett egyre furább lenni, de megértettem, hogy miért kell, mikor sejtésem szerint kinyitotta az erkélyajtót és megcsapott a hűvös levegő.
- Kinyithatod - motyogta, kirázott a hideg amiatt, hogy olyan közel volt hozzám, majd engedelmeskedtem neki. Döbbenten néztem magam elé, eddig még nem láttam, hogy milyen látvány tárul az ember elé, ha kinéz az ablakon, a hátsókertről sem tudtam, az azután lévő mezőről, majd az erdőről meg végképp fogalmam sem volt, de nem is ez volt a legszebb. - Azt tudtam leszűrni, hogy olyan ember vagy, aki szereti az ilyen dolgokat... - folytatta, de hangja már bizonytalanabb lett, nem tudtam válaszolni, elnyílt ajkakkal bámultam még mindig magam elé. Az ég alja rózsaszín és narancssárga színekben játszott, amiért éppen alkonyodott, vagyis tulajdonképpen egy kész napnyugta tárult elém, és csak akkor vettem észre, hogy néhány zárt mécses lángja pislákol az erkély szélén, vagyis készült. Eltervezte, hogy pont ilyenkor érjek ide, hogy pont akkor jöjjünk ki, amikor a Nap még fent van és az égbolt is varázslatos, megszokott, hogy mindenen elérzékenyülök, de akkor majdnem elsírtam magam, ha hülyén is hangzik... Tényleg olyan ember vagyok, aki képes egy természeti csodát bámulni, mert annyira lenyűgöző és romantikus, de azt nem tudom, hogy erre miből jöhetett rá, hisz sose beszélek ilyenekről, sokszor tartottak furának emiatt, erre ő meg meglepett vele, hogy különlegesebbé tegye ezt az estét.
- Harry, ez gyönyörű... - nyögtem ki halkan, csak akkor vettem észre, hogy ő rá se nézett az égre, engem figyelt végig. Büszke mosolya nem nyilvánult meg egyértelműen, de látszott rajta, hogy boldog, amiért örömet tudott nekem szerezni, olyan szívesen elmondtam volna neki abban a pillanatban, hogy mennyire szeretem, de már megtanultam a leckét, hogy nem szabad.
- Nem annyira, mint te - vágta rá rögtön, mire zavartan lesütöttem a szememet, biztos voltam benne, hogy vörös lettem a bók miatt. Más lehet, hogy nem vette volna észre, de én tudtam, hogy duplán annyira próbálkozik azzal, hogy minél szebbé tegye ezt az egészet, biztos vagyok benne, hogy még mindig magát okolta a hotelban történtek miatt és bánta, hogy megtettük, mert bebeszélte magának, hogy elrontotta. Pedig nem így volt, számomra tökéletes első alkalomnak számított, jobbat el se tudtam volna képzelni, ha választhattam volna, hogy kivel akarom és hol, semmit sem változtatnék.
Felé fordulva, egyszer csak szorosan köré fontam a karjaimat, arcomat a mellkasába fúrva, a hirtelen mozdulattól leesett a pokróc a hátamról, de nem nagyon érdekelt, mert azzal és anélkül is fáztam, meglepődött a hevességtől, de gyorsan észhez kapott és átölelte a vállamat, felsóhajtottam, amikor éreztem, hogy ajkait a fejem búbjához nyomja. Ez volt az én alkalmam, hogy végre beteljesítsem, amire még a kocsiban gondoltam először, újra eszembe jutott minden, az, hogy elveszített mindenkit, amikor még gyerek volt, amikor mások még bulizni jártak és élvezték az életet, neki túl kellett tennie magát annyi tragédián és... A szemeimet szorosan lehunyva, azzal párhuzamosan a kezeim is erősebben kapaszkodtak belé, kezdtem úgy érezni, hogy nem is őt, hanem magamat próbálom megnyugtatni, hisz ő nem is tudta mi ütött belém hirtelen, tenyerével gyengéden simogatta a hátamat.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva, vagyis feltűnt neki, hogy nem hálából öleltem meg, egy mély levegőt véve erőltettem mosolyt magamra. Próbáltam jó dolgokra gondolni, arra, hogy nem szabad keseregnem, inkább örüljek annak, hogy itt vagyunk mi ketten, végre kettesben, és persze arra, hogy tudom jól mit tervez az este további részébe, alsó ajkamat beharapva láttam magam előtt a jövőt.
- Köszönöm - suttogtam vissza ezt az egyetlen szót egy meggyőző mosoly keretében, mire rögtön megnyugodott. Nem tartott sokáig a pillanat, ugyanis vissza berángatott a szobájába, mert állítása szerint megfáztam volna, de legalább el tudom mondani magamról, hogy ölelkeztem a napnyugta fényében, még ha a csók nem is volt meg, az az ölelés sokkal többet ért most annál. Mivel csukott szemmel kellett végigmennem a szobán, csak akkor vettem észre a hangulatvilágítást, ami egyre sejtelmesebb lett, ahogy odakint sötétedett, minden percben egyre jobban éreztem azt, hogy nagyon kedveskedni akart nekem.
Az erkélyajtóval babrált, mert nem tudta elfordítani a kilincset, gyorsan kihasználva az alkalmat hangtalanul az ágyához lépkedtem, ami szépen be volt vetve, de a rendet elrontva lefeküdtem rá, minden gondolatomat összeszedve próbáltam találni valami pózt, ami dögösnek számíthat. Elég jót csinált már nekem ahhoz, hogy végre ő is megkaphassa, amire vágyik. Végül az lett belőle, hogy felkönyökölve megtámasztottam a fejemet és csak kínosan vigyorogtam, de meglett a hatása, mert ahogy megfordult, arcán láttam a meglepődöttséget, utána meg felemelve az egyik szemöldökét, az alsó ajkát beharapta.
- Az áldozat magától belemászik a csapdába? - kérdezte mély hangon, csak vigyorogva megvontam a vállam, érdekes volt a hasonlata. Közelebb lépve, én is akartam, mégis idegesen belemarkoltam a takaróba alattam, vártam, hogy észrevegyek valami domináló érzést rajta, de túl jól rejtette, reméltem, hogy azért a fejében olyan gondolatok cikáznak, amik engem egész biztosan letaglóznának és rákvörössé tennének.- És hol marad így a móka?
Ahogy az ágy mellé ért, lehajolt hozzám és csak bámult a szemembe, a szívem hevesen mozgolódott a mellkasomban, mire hirtelen megragadta a vállamat és meglökött, hogy teljesen a hátamon feküdjek, a matracba nyomva csókolt meg éhesen. Miért van az, hogy amíg nem kerül szó a komolyabb testi érintkezésről, gyengéd velem, mint egy porcelánbabával, utána pedig inkább már rongybaba vagyok?
Értetlenül nyitottam ki a szememet, mikor fokozatosan lelassult és el is engedett, vagyis nem szorított kellemetlenül, hanem felém mászva, behasalt a felhúzott lábaim közé és amíg egyik kezén támaszkodott, a másikkal a homlokomhoz nyúlva elsimította a hajamat. Kedvesen mosolyogva nézett a szemembe, már megint összezavart ezzel a hirtelen változással, egyszer annyira belenéznék a fejébe, hogy ilyenkor milyen gondolathullámok lepik el vagy hogy mi miatt lesz másodpercek alatt ilyen tapintatos velem.
- Mond el, hogy mit szeretnél - kért lágy hangon, talán tényleg fontos neki ez alkalommal, hogy ne tegyen olyat, ami nekem rossz. De én az önzetlenségemről vagyok híres, hümmögve gondolkodtam, amíg ő türelmesen várt, közben persze csak azért agyaltam olyan sokáig, hogy kiélvezzem, ahogy kezét szinte észrevétlenül mozgatja rajtam, mármint ahogy végigsimított az oldalamon, majd a combomon, kihasználva apró helyeket, ahol a bőrömhöz is hozzáérhetett.
- Csak azt akarom, hogy neked jó legyen - a tenyeremet az arcára tettem és meggyőzően mosolyogva bámultam zöld szemeibe, amikor ilyen közel van, mindig lenyűgöz mennyire tiszta színe van az íriszének. A kezemet kicsit feljebb simítva, lefogtam a vad göndör tincseket a füleinél, de elől még mindig lelógott, az így kapott hajkölteménytől felkuncogtam, mint a kisgyerekek, akikkel "Hol a baba? Itt a baba!" játékot játszanak. Hitetlenül vigyorogva ingatta a fejét, először attól féltem, hogy nem fogadja el a válaszom, de szerencsére nem mondott semmit, bár biztos, hogy nem lesz úgy, ahogy én akarom, hanem figyelni fog, remélem azért nem annyira, hogy ha egyetlen nyögés elhagyja a számat, leáll.
Jólesően dünnyögtem, mikor lehajolva oldalra döntötte a fejemet a sajátjával és ajkait végigsimította az arcélemen, majd a nyakamra nyomta őket, egyre lejjebb haladva a csókjaival, amik párhuzamosan egyre vadabbak lettek, míg nem elért a már kikísérletezett gyenge pontomhoz és megszívta a bőrömet. Sóhajtva kaptam újra a hajához, az ujjaim beleakadtak a tincseibe, és akkor eszembe jutott, hogy mit is szeretnék igazából, megpróbáltam nem elutasítónak tűnni és eltolni egy picit, hogy az arcát látva beszélhessek hozzá. Nagyokat pislogva kereste a tekintetemet, láttam rajta, hogy megijedt, hogy talán nem tetszett, pedig igenis leélném a hátralévő életemet így, még ha nevetségesen is hangzik, milyen jó lenne, ha nem kéne mással törődnünk, csak az ágyban feküdni és egymással foglalkozni...
- Ezt én akarom csinálni... neked - hebegtem, gyerekesnek tűnt és először szerintem le se esett neki, hogy miről beszélek, de amikor megértette, hatalmas mosolyt villantott. Egy ügyes mozdulattal fordított a helyzetünkön, idegen volt az így kapott pozícióm, bár már voltunk így, de csak pár percre, alsó ajkamat beharapva néztem rá izgatottan, meg idegesen, hogy jól fogok-e teljesíteni, kísérletezni akartam. Bátorításul végigsimította a kezét a hátamon, súrolva a derekamat, majd megállt a fenekemnél, megint a csípője két oldalán térdeltem és a válla felett támaszkodtam meg a karjaimmal, csak most nem az ágyékánál ültem, hanem kicsit feljebb, inkább a hasán. Lehajolva adtam egy rövid puszit a szájára, mire ő automatikusan dőlt többért, de elhúzódva rögtön tisztáztam vele egy pillantással, hogy most én irányítok, a szemöldökét összevonva durcázott be, de láttam a szemében, hogy neki is új és érdekes ez a helyzet, meg persze elhatározta, hogy hagyja magát, bármit is teszek.
Közben egészen sötét lett odakint, lenyűgöző amilyen tempóban el tud tűnni a Nap a horizont alatt alkonyatkor, már csak a Harry által biztosított hangulatvilágítás adott fényt, ami eléggé halovány volt, narancssárgás fekete színt adott az arcának, a szemei viszont jobban csillogtak. Saját magától döntötte el egy kicsit a fejét, hogy helyet adjon nekem, mosolyogva hajoltam le a nyakához, ahol még erősebb volt az illata, nem tudtam, hogy mennyire legyek gyengéd vagy inkább durva, ezért először csak puszikat adtam elszórtan, mint ahogy ő kezdte. Hevesebb reakció hiányában, gondoltam magasabb szintre lépek és megszívtam a bőrét füle alatt, mire az addig nyugodtan fenekemen pihenő kezével intenzívebben belemarkolt és közelebb húzott magához, de ez nem az volt, mint amit el akartam érni. Megelégelve az óvatosságot, meglepetésére beleharaptam a nyakhajlatába, vagyis inkább csak a fogammal is súroltam, megilletődött, mély sóhaj hagyta el a száját, amitől végigfutott a hideg a hátamon, büszke voltam magamra. Gondoltam, végre én is megtaláltam azt a pontot rajta, reméltem, hogy tényleg az az, tovább kínoztam sajátos, amatőr trükkökkel, majd pár percre rá, megelégedve a munkámmal hajoltam el tőle, a bőre már akkor bepirosodott azon a helyen, vigyoromat elfojtva néztem a szemébe.
De persze nekem nem volt elég ennyi, már rég eldöntött tervek cikáztak a fejemben, felsője aljáért kutatva magam alatt, mikor megtaláltam, parancsolóan néztem rá, hogy működjön együtt, mire feltámaszkodott a könyökére és hagyta, hogy levegyem róla. Annyira kíváncsi voltam már, hogy milyen érzés eldobni a semmibe valaki, az ő pólóját, nem is néztem utána, de tudtam, hogy a földön végezte, kicsit lejjebb csúsztam a testén, hogy tökéletes rálátásom és hozzáférhetőségem legyen a mellkasához, ami miatt akkor már tényleg összeértünk odalent. Egy pillanatra kiestem a szerepemből és forróság öntötte el az arcomat a tényre, vagyis inkább érzésre, ami fogadott, nehezen hittem el, hogy már ennyitől is felizgult volna, pedig így történt, az sem segített, hogy leleplezett és önelégült, kacér mosollyal bámult rám. Inkább lehajtva a fejem, elrejtettem a zavaromat a hajammal, de a felsőtestével sem volt könnyű szembenézni, igyekeztem felidézni fejben ő miket csinált, de valójában maguktól jöttek az érzések, hogy mit kell tennem, a kulcscsontján végigcsókolva, megkaptam a második sóhaját is, zene volt füleimnek. Akkor tudatosult bennem leginkább a "Jobb adni, mint kapni" közmondás jelentése, annyi minden jót szerettem volna neki biztosítani, visszaadni, amit kaptam, csak az volt a baj, hogy túl bizonytalan voltam egyes dolgokhoz.
Olyan tökéletes a bőre és az izmainak vonala, ilyenkor veszítem el mindig a maradék önbizalmamat is és helyette még több kételyem lesz, hogy engem hogy képes gyönyörűnek látni, miután reggel a tükörbe néz, de ezzel ellentétben az az igazság, hogy mióta itt van mellettem, néha én is jobbnak látom magam. Ez így szokott lenni, nem? Ha van valaki, aki napi szinten elmondja nekünk milyen jól nézünk ki és úgy szeretnek, ahogy vagyunk, akkor könnyebben elfogadjuk magunkat?
Mikor egész lentre értem már, pontosan a köldöke felé, fellestem az arcára, mert kíváncsi voltam mit érezhet, meglepődve elmosolyodtam, mert engem bámult, ami bátorságot adott, hogy végigsimítsam az ajkaimat a nadrágjában eltűnő csíkon és remegő ujjakkal a gombjához nyúljak.
- Louis, nem kell - szólalt meg hirtelen, belehasítva mély hangjával a csendbe, mikor rájött mire készülök és hogy biztos leállítson, tenyerét az arcomra simítva emelte fel a fejem. Zavartan pislogva néztem a szemébe, feltámaszkodva a könyökére, próbálta elhitetni velem a tekintetével, hogy nem velem van a baj, de nem értettem miért nem engedi, hogy beteljesítsem, amit akartam. - Szó sem lehet róla, hogy ezt a jót is én kapom és utána meg fájdalmat okozok neked.
Ha meg is hiúsult a tervem, ami miatt csalódott voltam, melegség járta át a testem, mert egyre jobban bizonyította azt, hogy ezen az estén én vagyok a főszereplő és jóvá akarja tenni az előzőt, talán olyat akart nekem adni, amivel elfelejteti, bár nem szerettem volna, hisz mégis csak az volt az első. Hagytam, hogy felhúzzon magához, de azt már nem engedtem, hogy lenyomjon és újra ő legyen az, aki mindenről gondoskodik, nem akartam csak feküdni, mint egy darab fa, normálisan felültem az ölében, majd magabiztosnak tűnő mosollyal levettem a felsőmet. Még nekem is fájt, amilyen hevességgel beharapta az egész alsó ajkát engem bámulva, vagyis inkább a felsőtestemen legeltetve a szemét, rögtön kapva az alkalmon, mindkét tenyerét az oldalamra simította, majd belemarkolva a derekamba késztetett arra, hogy visszahajoljak hozzá. Szegény, szétharapott szájára tapadva, nem tudtam nem arra koncentrálni, ahogy ujjait végigfuttatja a hátamon, a gerincem vonalán, majd megáll a nadrágom szélénél, de nem állította meg egy ilyen kis akadály, benyúlva a farmer alá, újra megszorította az egyik kedvenc helyét a testemen.
Megilletődve pattantak ki a szemeim, mikor küzdési időt nem hagyva fordított a helyzetünkön, ami amúgy kezdett tíz percenként változni, az alattunk addig szépen bevetett takaró összegyűrődött és nagyon úgy tűnt, hogy nemsokára az ágy végébe lesz rugdosva. Nem akartam, hogy megcsinálja ugyanazokat rajtam, mint én rajta, mármint persze, kínzóan jó lenne, ahogy lassan végigcsókolja a mellkasomon kinézett pontokat és után még lejjebb is menne... de pont ez volt a baj, nem akartam, hogy több időt pocsékoljunk csak rám, mindkettőnknek jót szerettem volna már okozni.
Megkönnyebbültem, mikor semmi ilyesmi nem történt, csak lecsúszva egy puszit kaptam a köldököm alá, remegő hangon felsóhajtva, kiszolgáltatottan hagytam, hogy egy ügyes mozdulattal kigombolja a nadrágomat, majd csípőmet felemelve segítettem neki levenni rólam a felesleges ruhadarabot. Annyira határozottnak és tapasztaltnak akartam tűnni, hogy közben észre se vettem, valójában ez alkalommal is ugyanúgy remegtem a félelemtől, attól hogy milyen lesz, pedig pontosan jól tudtam már mit fogok érezni. Nem is figyeltem oda, a sötét plafont bámultam, amin néhány helyen megtört a lámpa fénye, miközben hasonlót csinált a saját farmerével, már csak azt láttam és hallottam, ahogy halk puffanással mindkettő földet ér, mit sem sejtve, hogy a felettük lévő ágyban mik fognak történni.
Elmosolyodtam, mikor felém mászott, újra megkaphattam azt a csodás képet, ahogy izmos karjai a fejem mellett támaszkodnak és gyönyörű zöld szemei csak engem figyelnek, az arca egyik fele sötétségbe borult, míg a másik a narancssárga különböző árnyalataiban játszott. Arról nem is beszélve, hogy érezhettem bőrét hozzám simulni a lehető legtöbb helyen, miközben felhúzva a lábam, hogy kényelmesebb legyen mindkettőnknek, combom csípőjére fonódott, ilyenkor elkap az érzés, hogy tökéletesek vagyunk egymáshoz.
- Miért félsz? - kérdezte meg hirtelen, mire meghökkentem, mert nem mondtam semmit, ezek szerint ennyire lehetett látni rajtam az aggódást. Zavartan félrenézve azon gondolkodtam, hogy vajon milyen konkrét dolog miatt is parázok, mert mondjuk egy lánynál érthető lenne, hogy például nem akar semmi hibát a védelemben, utána meg kisbabát és... ahj, Louis, idióta vagy.
- Nem akarlak megint elveszíteni - motyogtam, de nem tudhatta mire célzok pontosan. Azt se szerettem volna, hogy többet összekapjunk akár a legapróbb dolgokon, megsértődjek, mert hát hajlamos vagyok rá, aztán meg én szenvedjek, hogy miért nem hív már fel. Még ha az egyik legkönnyebb dolog is kimondani azt az egy szót, hogy "Bocsánat", nekem valamiért nem megy, pedig nem vagyok makacs. A másik ága pedig, amire inkább utaltam, hogy nem akartam látni, vagy érezni, ahogy bedurvul, mert most már visszagondolva szégyelltem magam, hogy sírni kezdtem, én bolond, egyszerűbb lett volna, ha csak szólok az érdekemben.
Kicsit higgadtabb lettem, mikor egy nyugtató mosoly keretében lehajolt és puszit nyomott a homlokomra, majd egyet az orromra is, annyira nem értem, hogy velem miért ilyen, miközben ha mások is látják, úgy tesz, mintha sebezhetetlen lenne, aki képes a legközelebbi embernek nekimenni, ha annak valami nem tetszik. Ha tudnák, hogy milyen valójában, nem lenne olyan rossz véleményen róla senki, nem ítélnék el anélkül, hogy egy szót is beszéltek volna vele, nem néznének rá csúnyán, ha megjelenik valahol, és ezeket nem azért gondolom így, mert a társaságában én is megkapom mindet, hanem normális életet akarok neki valahogy szerezni.
Az érzelmes pillanat megint nem kapott elég időt kibontakozni, ugyanis az ajkaimat is elkapta, igyekezve túltenni magam a paranoiámon és meglepni a határozottságommal, hirtelen feljebb nyomtam a csípőm, ami miatt az ágyékunk összedörzsölődött, mindkettőnk szájából sóhaj szökött ki, megszakítva a csókot. Láttam rajta, hogy tetszik neki a félelmem mellett domináló bátorságom, de szerintem egy véleményen voltunk azzal, hogy lépjünk egy szinttel feljebb, be is vált a tippem, ugyanis miután beleharapott az alsó ajkamba, kicsit feljebb támaszkodott, hogy elérjen az éjjeliszekrényig. Először értetlenül bámultam rá, hogy mit tervez a fiókkal, rossz emlékek férkőztek a fejembe, lefagyva figyeltem, ahogy kotorászik, aztán apró ránc nőtt a két szemöldöke közé, amiért nem találta a keresett tárgyat, még feljebb nyomta magát, hogy bele is lásson.
- Emlékszem, hogy ide raktam, mielőtt jöttél... - dünnyögte magának, majd diadalittas mosoly jelent meg az arcán és a nagy tenyerébe rejtve azt a valamit, betolta a fiókot. Kíváncsian vártam, hogy én is megtudjam mi az, bár voltak halvány sejtéseim, hogy mire van szüksége egy embernek ilyenkor, csak furcsa volt, hogy olyan titokzatosan vette ki a helyéről. - Ezt előzőnek is használnunk kellett volna, amiatt volt olyan rossz. Sajnálom, gondolkodnom kellett volna előre és...
Meghökkenve hallgattam a hirtelen rátörő beszédrohamot, nem értettem miről van szó, csak akkor jöttem rá, mikor megláttam a kezében pihenő számomra már ismerős lila kis flakont, automatikusan lepte el a pír a fejemet, főleg azért, mert már nem véletlenül volt elől.
- Ne hibáztasd már magad - mondtam ki végre, amit már rég ki akartam, mert rosszul esett, hogy úgy állította be az egészet, mintha megbánta volna. Ha én nem bántam meg, neki sincs oka rá.
Az arcomat fürkészve bólintott inkább magának, hogy befejezi, idegesen markoltam bele magam mellett a lepedőbe, amiért kicsit hátrébb csúszott és felegyenesedett, a biztató mosoly újra ott volt az arcán, ami többnyire segít, mégis leállt pár pillanatra a pulzusom, mikor óvatosan megfogta az alsóm szélét. A lábaimat automatikusan csuktam összébb, hogy normálisan le tudja rólam venni, az önbizalmammal és szégyenlősségemmel harcoltam, de eszembe jutott, amit egyszer mondott, fel tudtam idézni az apró nevetését is utána, hogy nem kell takarnom magam, úgyis látott már meztelenül. Bevetettem a technikámat, miszerint ha nem nézek oda, akkor nem is leszek zavarban, inkább azon törtem magam, hogy nyugodttá és rendszeressé tegyem a lélegzetvételeimet, összerezzentem, mikor hallottam azt a tipikus hangot, ahogy kipattintják egy flakon tetejét.
- Először egy kicsit hideg lesz... - motyogta, hálás voltam, amiért figyelmeztetett, bár így is felszisszentem, nem akarom részletezni milyen érzés volt. Meglepődtem, mert nem maradt ott, hanem újra felém hajolva a homlokomhoz érintette a sajátját, majd kérdőn kereste a tekintetemet, hogy elkezdheti-e, egyik karommal átölelve a nyakát, lassan, halványan bólintottam és próbáltam felkészíteni magamat a fájdalomra. Levegőért kapva összeszorítottam a szememet az első ujja miatt, de valójában nem volt olyan borzalmas, mint amire emlékeztem, inkább csak kellemetlen bizsergés futott végig a gerincemen, várt egy picit a reakciómra, hogy tudja, biztos folytathatja-e, majd meg is mozdította. Halk nyöszörgés hagyta el a számat, mire kihasználta és lejjebb hajolva nyomott egy rövid puszit az alsó és a felső ajkamra is, közben ezzel azt is el akarta érni, hogy rá figyeljek, kicsit gyorsan haladt az egyes lépésekkel, de nem szóltam érte, inkább ökölbe szorítottam az addig hátán pihenő kezemet, mert még egy ujját hozzáadta.
- Jól vagy? - kérdezte suttogva, egy kicsit eltorzult mosoly jelent meg az arcomon, de legalább őszinte volt, mert jól esett, hogy aggódik. A látványomra hirtelen halkan kuncogni kezdett, mire nevetés tört ki belőlem, abszurdnak tűnhetett a helyzet, de akkor rájöttem, hogy ennél szebbet nem is kívánhatnék, bárcsak elmondhatnám neki, hogy ilyenkor szeretem a legjobban. Már nem is fájt annyira, mellette biztonságban éreztem magam, de azért felnyögtem, mikor pár mozdulat és körzés után elvette onnan a kezét, a hiányérzet talán rosszabb, mint az előtte lefolyó procedúra, bátran, pirulás nélkül figyeltem, ahogy lemászva rólam a saját alsónadrágját is eltünteti, majd elvégzi a magán kis dolgait. Olyan tökéletesnek, vagy akár festőinek tűnt a halvány fényben, ahogy lehajtott fejjel térdel tőlem pár centire, talán ezeket a szavakat nem szokták használni egy fiúra, aki éppen egy óvszeres csomagot próbál kinyitni, de attól még elöntött a büszkeség, hogy én megkaphatom, amikor csak akarom. Az első, amit tettem, miután felhúztam magamhoz, bár magától is visszamászott volna, az volt, hogy hátul a hajába kapaszkodva lehúztam az arcomhoz, egy normális csókot szerettem volna már, rögtön megértette és hevesen megadta, amiért könyörögtem. Közben azon gondolkodtam, hogy az elsőnél alig ha ötször váltottunk egy rövid, érzelemmentes puszit, most meg ha lehetett, máris egymásra tapadtunk, lehet, hogy tényleg várni kellett volna még, hogy eléggé bensőségessé váljon a kapcsolatunk. Nem akartam rosszra gondolni, de megijedtem, amiért közben észrevétlenül bepozicionálta magát, azt hittem megint meglepetésszerűen fogja csinálni, de mikor egy centit se mozdult, haragudtam magamra, hogy ilyet feltételeztem róla.
- Mehet? - motyogta a számba, egy mély levegőt véve megint csak bólintottam, hisz mást úgy sem tehettem volna és nem is akartam. A fejemet hátravetve nyögtem fel az eddigi leghangosabban, de még nem volt a sikítás közelében, mert erősen beharapva az alsó ajkamat, visszafogtam belőle egy kicsit, tanultam az előzőből, rá lettem döbbentve, hogy mégiscsak zajos egyed vagyok az ágyban. Kapva az alkalmon, gyengéden megpuszilta a nyakamat, miközben fokozatosan, néha szokási időt hagyva, egyre beljebb csúszott, pozitív csalódás volt, hogy nem éreztem akkora fájdalmat, mint amire számítottam. - Itt nem kell visszafognod, elég messze vannak a szomszédok. - suttogta a fülembe rekedten, hallottam a hangján, hogy közel van a vigyorgáshoz, biztos vagyok benne, hogy neki is eszébe jutott, hogy mit kellett elintéznie a hotelban miattam. Hallgatva rá, mikor megmozdította először a csípőjét és lassan egy ritmusos tempót felvett, minden előre tolásnál különböző, érdekes nyögés vagy nyüszítés hagyta el a számat, próbáltam nem zavarba jönni attól, ahogy elégedetten fürkészi az arcomat, egy apró mosoly is elbújt a szája sarkában, gondolom büszke volt rá, hogy mit képes kihozni belőlem. Azért remélem Niallnek nem szokott mesélni, hogy a csendes munkatársát mikre bírja rá... ha megtudná, biztos, hogy többet a szemébe se mernék nézni.
Meglepődtem, mikor váratlanul megállt, pedig kezdett eltűnni a fájdalom és a helyét sokkal jobb érzések vették át, láttam rajta, hogy tervez valamit, olyankor mindig ravasz a tekintete, óvatosan, hogy ne legyen olyan kellemetlen nekem, fordított a helyzetünkön, a szívem a torkomba ugrott az új helyzet miatt, még úgy is, hogy az este során amúgy már nem volt annyira új...
- Felül akartál lenni... - villantott rám egy díjnyertes vigyort, de én nem találtam ennyire viccesnek, emlékeznie kéne, hogy előzőnek sem ment ez nekem, pedig akkor még egyszerűbb volt... - Mutasd meg mit tudsz, édes. - a hangja másodpercek alatt váltott át mélyre és dögösre, amitől a hideg végigfutott a hátamon, már csak ezért is elég erőt akartam venni magamon, hogy képes legyek rá. Eléggé bizonytalannak tűnhettem, de legalább annyit segített, hogy megfogta a derekamat, ezzel egy helyben tartva, idegesen megnyalva kiszáradt ajkaimat, megtettem az első mozdulatot, ami meglepően jól sikerült, ugyanis nem nevetett rajtam, csak vett egy mély levegőt. Ez bátorságot adott, legjobban talán úgy tudnám elmagyarázni mit csináltam, hogy csípő hullámzás, ha valaki normális esetben ezt a két szót mondaná nekem, nevetni kezdenék, de akkor mégis azt tettem, kicsit felemelkedtem, majd hátrébb toltam magam és végül vissza le. Az önbizalmam ezzel kapcsolatban is nőtt, mikor sóhajtozni kezdett és a nevemet nyögte, kezemmel a felsőtestén támaszkodtam, azt hittem bőven elég jó neki ez a tempó, de egy idő után úgy tűnt kicsit fel akarja gyorsítani az eseményeket, erősebben belemarva az oldalamba, lefogott, majd fellökte a csípőjét. Megkapta, amit akart, a hirtelenség miatt eléggé fájt, ezért egy picit lányos sikítás hagyta el a számat, a mellkasára esve, levegőért kapkodva dugtam a fejem a nyakához, kezét átsimítva a fenekemre, újra átvette az irányítást, úgy látszik rájött, hogy én nem tudom teljesen megadni neki, amit ő tud okozni saját magának.
Kipattantak a szemeim, amint megéreztem a már ismerős bizsergést az alhasamban, a nevét halkan nyöszörögve próbáltam figyelmeztetni, de nem reagált rá semmit, nem szerettem volna, hogy megint csak én jussak el odáig, neki meg "zuhanyoznia" kelljen. Feljebb emelve a fejem, az arcát bámultam, az izzadságtól nedves haja a homlokára tapadt, a szemei csillogtak és ajkai elnyíltak, hasonló időközönként sóhajtott, mint én, de az ő férfias, érett hangja sokkal jobban hangzott, ahhoz képest, mint amilyen az enyém lehetett. Megkönnyebbültem, mert láttam rajta, hogy ő is közel van, egyre jobban próbált szorítani magához és ha akarta volna se tudná letagadni, hogy néhány lélegzetvétele megremegett, két kezemmel oldalról beletúrtam a hajába és óvatosan, kicsit megtéptem, de felakartam húzni magamhoz, hogy adhassak neki egy csókot. Az intenzív érzés már átvándorolt a gerincem tövébe is, egy utolsó lökés és a szájába belenyögve hangosan, kontrollálhatatlanná váltam, ha valaki megkérdezné, biztos, hogy azt mondanám, olyan, mintha a Mennyországot járnád meg VIP belépőkkel.
Hatalmas szemekkel bámultam az övébe, hasonló arckifejezése volt, mint nekem, ami miatt mérhetetlen boldogság járta át a testemet, mély levegőket vett és a keze még mindig erősen szorított, bárcsak ez lett volna az első alkalmunk együtt, annyi minden sokkal szebb volt. Nem kell nekem romantikus vacsora és kápráztató hotelszoba, bőven elég a franciaágya és egy naplemente, de persze nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tényleg foglalkozott közben velem is és vigyázott rám, aminél többet nem is akarnék. Nagyot nyelve, egy utolsó kellemetlen hangot kiadva, lehunytam a szemem, mert óvatosan kihúzta magát belőlem, nem is kellett több, erőtlenül a matracra estem mellé, mert nem akartam tovább ránehezedni, az euforikus gyönyör még mindig ott tombolt bennem, csillagokat láttam mindenhol.
Furcsa volt, hogy Harry egy szót sem szólt, csak mosolygott a plafont bámulva, de attól még lélegzetelállító látvány volt, aztán végre megmozdult, felülve a takaróért nyúlt, ami az ágy végében hevert, majd felrángatva, rám terítette, ami miatt értetlenül néztem rá.
- Mindjárt jövök - suttogta rekedt hangon, akkor értettem meg, hogy az öröm elérése ellenére is szüksége volt mosdásra, főleg, hogy én is... Elszégyellve magam néztem utána, ez alkalommal meg akartam várni, igyekeztem ébren maradni, de elfáradtam, annyi szerencsém volt, hogy a rám rakott, vastag fehér anyag kényelmetlenül tapadt az izzadt bőrömhöz és így is melegem volt már, szóval inkább csak átöleltem a karjaimmal és a lábammal.
Még mindig szapora volt a légzésem, ezzel párhuzamosan a szívverésem is, lehunyva a szemem nem tudtam megállni, hogy ne húzódjon görbületre a szám sarka, eléggé idiótán nézhettem ki, de máshogy nem tudtam kimutatni a határtalan boldogságomat. Felkaptam a fejem, mikor zaja lett a mozgolódásának, becsukva maga után a fürdő ajtaját, igyekezett halk léptekkel az ágyhoz jönni, de amikor rájött, hogy még fent vagyok, normálisan tette meg azt az utolsó pár lépést, elkeseredve vettem észre, hogy közben felkapott magára egy tiszta alsónadrágot. Arrébb csúszva, helyet adtam neki a matracon, felemelte egy pillanatra a takarót, majd bemászott alá, de nem feküdt le teljesen, a könyökére támaszkodva figyelte az arcomat, nem értem miért nézett ennyire, hisz egészen biztosan csak bámultam magam elé, mint egy holtkóros...
- Olyan gyönyörű vagy ilyenkor - sóhajtotta hirtelen, másik kezét felemelve gyengéden elsimította a hajamat a homlokomból, mire csak bágyadtan vigyorogni kezdtem, ebben a helyzetben hinném el a legkevésbé. Fáradtan a tincsei közé túrva lehúztam magamhoz, hogy egy rövid csókot adjak neki, amit ő szakított meg azzal, hogy megint mosolyogni kezdett, olyan furcsán viselkedett, alig ismertem rá, még úgy is, hogy erről a lágyabb oldaláról szerintem csak én tudtam.
- Szerinted hogy nézhetünk ki egy külső ember szemszögéből? - csúszott ki a számon a kérdés, amit amúgy csak magammal beszéltem volna meg, de túl lestrapált voltam ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.
- Nincs itt senki - ráncolta értetlenül a homlokát, mire akaratlanul felnevettem rajta, úgy látszik mások nem szoktak ilyeneket elképzelni. A naplementéből is látszott, hogy eléggé különc személyiség vagyok, én tuti, hogy nem állnék szóba saját magammal, de nem tehetek róla, hogy olyan dolgok vonzanak, ami másoknak unalmas.
- Nem így gondoltam - ingattam a fejem mosolyogva, a tekintetem elkalandozott pár pillanatra, ugyanis a takaró csak a derekáig volt felhúzva, a felsőtestén bármikor képes lennék legeltetni a szememet és ha hozzá is érhetek...
- Hát... - kezdett bele, miután megpróbálta értelmezni a kérdésemet, a plafont kémlelte segítségért, de aztán visszanézett rám. - Két húszéves férfi, idiótán vigyorogva bámul egymásra, mert végre sikerült normálisan szeretkezniük.
Lemondóan sóhajtva játszottam vissza újra a fejemben a válaszát, sejthettem volna, hogy semmi szentimentális szót nem fogok kapni, bár ennek is örültem, mert félig igaz volt, de én például nem ezért vigyorogtam, hanem sokkal személyesebb dolog volt,  persze ő azt akkor sem mondaná ki, ha könyörögnék. Lehajolva nyomott egy puszit a homlokomra, majd az éjjeliszekrényhez hajolva egy kattintással leoltotta a hangulatvilágítást, ami addig sejtelmesen burkolózott körénk, viszont így már semmi sem maradt, csak a sötét, meg az ablakon besütő halvány holdfény. Ahogy letette a fejét a párnára, kezével magához húzott a takaró alatt, kicsit zavarban éreztem magam amiatt, hogy vele ellentétben én még mindig teljesen csupasz voltam, de őt nagyon nem izgatta, sőt szerintem élvezte is, a mellkasához bújva, karomat a csípője köré fontam.
- Lehet még egy kérdésem? - suttogtam bizonytalanul, mert ha már ilyen őszintének és bátornak éreztem magam, kimondom azokat, amiket eddig nem mertem. Dünnyögött egy halk "Na"-t, miközben éreztem, hogy ajkait a fejem búbjához nyomja, úgy tűnik ez lesz az új kedvenc mozdulata a derekam markolászása mellett, mondjuk ez jobban tetszik, sóhajtottam egyet, mielőtt kinyitottam volna a számat. - Miért pont én?
Sejtettem a hosszú csend beálltára, hisz ez egy olyan kérdés, amire őszintén kell válaszolnia és egész biztosan az érzéseit is meg kéne említenie, attól még reménykedtem benne, hogy kapok egy elfogadható választ, semmi tündérmeséset, hogy első látásra belém szeretett, csak tudni akartam még ha véletlen is volt. Mikor vett egy mély levegőt, csak akkor döbbentem rá, hogy addig bent tartotta, nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul érinti, talán nem kellett volna felhoznom, inkább törődnék bele és örülnék a fejemnek, hogy megtörtént és ott fekszek az ágyában...
- Ez bonyolult. - motyogta, olyan halkan, hogy alig hallottam, értetlenül bámultam magam elé a sötétben, vártam valami folytatásra, amit meg is kaptam, de nem úgy, ahogy gondoltam. - Ha holnap is érdekel még, elmondom.

2014. április 12., szombat

40. rész

Sziasztok!:) Már most előre szeretném leszögezni, hogy a következő rész később fog jönni, mivel újra sokat kell majd vele foglalkoznom, és hosszú lesz, nagyon hosszú.... Igen, ebből máris leesett mindenkinek, milyen rész jön. Elárultam magam. 
Láttam, hogy néhányan aggódni kezdtetek, hogy vége a blognak, szó sincs ilyesmiről, ötletetek sincs miket tervezek még bele, szóval keep calm.:D És az, hogy kezd furcsa lenni, esetleg bonyolult, sajnálom, de mostanában csakis az lesz, hogy lassan összefonódjanak a szálak, amik az elején kérdést merítettek fel bennetek. 
Még egy dolgot akarok leírni, arra gondoltam, hogy majd, amikor vége lesz a blognak, ami ismétlem még nem most lesz, esetleg csinálok egy köszönő és búcsúzó videót. Majd feltehetnétek kérdéseket, amire kíváncsiak vagytok, én meg válaszolok... Nem tudom.
Ennnnyi. 
Jó olvasást!:)
horan vandaa.xx


Louis Tomlinson 

Szerda. A szerdáról csak annyit kell tudni, hogy már mielőtt idejöttem volna dolgozni a kávézóba, akkor is halotti nap néven terjengett a pincérek között. Ami nem is lenne baj, hisz kevesebb munka, több pihenés, de ezzel párhuzamosan a bevétel is egy síkban haladt a statisztikán, vagyis leegyszerűsítve, szerdánként teljesen feleslegesen kelek fel és még fizetést se kapok érte. Az se sokat segített a helyzetemen, hogy alig aludtam valamit az éjszaka, mert a testemmel ellentétben az agyam semmi áron nem volt hajlandó kikapcsolni, sőt a körülmények is szokatlanul kellemetlenek és idegenek voltak, mert az ágyamat üresnek, majd hidegnek éreztem. Hiába terültem el az egész matracon, nem volt jobb, akkor meg kimondottan rossz volt, mikor összekuporodtam a sarkába és vártam valamire, ami talán felmelegíthet, de feleslegesen, hisz nem jött, fájdalmas gondolatokkal bámultam tovább a sötét plafont. Ennek eredményeképpen pedig reggel alig bírtam rávenni magam, hogy levegőt vegyek, nem hogy még el is sétáljak a kávézóig, majd ledolgozzak egy egész napot, de végül valahogy sikerült, hisz meglepő módon valahogy végigvánszorogtam a napot, mert az óra már a délutánt koptatta. 
Néztem, ahogy Niall unottan törölgeti a pultot, bár egy vak is láthatta volna, hogy a szemében izgatottság lapul és feltűnően gyakran nézi az időt, egész nap, ha találkozott a tekintetünk, hirtelen elvigyorodott, semmi ok nélkül, majd ment tovább, én meg értetlenül bámultam utána. Azt hittem legalább egy kicsit megtöri az előző napi incidens, mert engem még akkor is kergettek a szavai, meg persze maga Sein is, nem is tudom mit gondolhatott, mikor úgy döntött, hogy bejön hozzám. Pedig szívesen belenéztem volna a fejébe, hogy miként nézett rám, reméltem, hogy semmit nem képzeld bele a kapcsolatunkba, ami valójában nem is volt, csupán volt egy közös ismerősünk, aki miatt kétszer találkoztunk. Szerencsére nem keresett eddig, mint ahogy azt ígérte, ha megszólalt volna a telefonom, egész biztosan lepereg az életem a szemem előtt, nem akartam tőle semmit és ezt próbáltam tudatni is vele. 
Kezdtem rájönni, hogy Niallre nem szabad haragudnom, még csak neheztelnem se, hisz ő csak bele lett rángatva ebbe az egészbe, a felé érzett kezdetleges düh is átirányult az igazi tettesre, aki egyre növelte ezt az érzést bennem, amiért arra se volt képes, hogy felkeressen. Még az is jobb lett volna, ha felhív és közli, hogy vége, majd gyorsan leteszi, akkor legalább szembe kerülnék a ténnyel és nem kéne kételyek közt élnem, meg ugyanazok a kérdéseket feltennem magamnak feleslegesen, hisz a választ egyik alkalommal se találtam meg. A kétely nagy úr és egy egész életévet felőrölhet, az az ember nem tud őszintén boldogan élni, aki csak a hibákat keresi mindenben vagy a jónak kezdetén máris a véget látja, de sajnos én pont ilyen ember vagyok. 
Egy igazi kapcsolatom volt eddig, azokban az időkben vallottam be saját magamnak, hogy tényleg meleg vagyok, még csak barátkoztam a ténnyel és felmértem, hogy a világ mennyi utálatot ad ezért, amikor találkoztam egy fiúval. Ránézésre senki nem mondta volna el róla, hogy más az átlagostól, a múlt csúf iróniája a jelenhez, de én amikor megláttam, már akkor tudtam, hisz volt időm saját magamat is kiismernem, ami miatt rögtön rájöttem, csak figyelnem kellett apró mozdulataira, szavaira vagy csak a tekintetére. 16 voltam, de ő sokkal idősebb, egy jól menő cégnél dolgozott kis főnökként, az élete egyenesen haladt felfelé, míg én csak az iskola padját koptattam, azon ábrándozva, hogy milyen lenne elszökni. Elszökni a végtelenbe, ahol senki sem talál rám és úgy alakíthatom a jövőmet, ahogy én akarom, nem úgy, ahogy mások mondják meg nekem, de ehhez kellett valaki mellém. Beszélgettünk, sokat mesélt magáról, már gyanúsan sokat és fennhangon, de akkor még nem vettem észre az álca mögött lapuló szörnyeteget, kedveskedett és gyengéden viselkedett velem, úsztam a tőle kapott figyelemben, azt hittem boldog vagyok. Aztán eljött a nap, amikor egy hétvégén senki sem volt otthon, ezért úgy döntöttem átmegyek hozzá, meglepett mosollyal fogadott, mézesmázos szavakat dünnyögött a fülembe és felcsalt a szobájába, ahol viszont eltűnt a figyelmesség az arcáról és az ágyra lökött. Rémülten hagytam, hogy lefogjon, persze az első csókom már megvolt vele, de tovább sose mentünk, a durvaságról az apám és a múltam jutott eszembe, ezért könnyezni kezdtem, azt motyogtam félve, hogy én ezt még nem szeretném, de nem hallgatott rám. Olyan dolgok lapultak az éjjeliszekrényének fiókjában, amiket csak egy horror filmben lát az ember, amikor megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, rám ordított, sikítani akartam, hogy valaki segítsen, de tudtam, hogy felesleges lenne. Volt egy kevés önvédelmi tudásom anya miatt, összeszedtem minden erőmet és a lábai közé rúgtam, ami miatt felüvöltve dőlt le rólam, kihasználva az alkalmat, kirohantam a házból, a rövid életű kapcsolatunkból és az életéből. 
Azóta nem találkoztam vele, állítólag elköltözött a városból, de sose meséltem róla senkinek sem, a pár hétig tartó hazug szerelem titok volt még akkor is, amikor benne éltünk, nem is akartam, hogy bárki megtudja ezt, mert csak a már így is föld alatt lévő büszkeségemet rombolta volna, elég volt nekem megküzdenem vele. Ezért féltem Harrytől, és még most is megvan bennem az érzés, egy ilyen után nehéz megbízni az emberekben, ha sikerül is, néha még felmerül a kétely, ami mint említettem, az egész életemet sakkban tartja, pedig annyira szeretnék nyugodtan meglenni mellette. De arcon csap a tény, hogy jelen pillanatban az se biztos, hogy valaha hozzá érhetek-e még, utálok veszekedni azokkal, akik fontosak nekem, érdekes élőlények vagyunk, hisz mindig azt a személyt taszítjuk el magunktól, akiket a legjobban szeretünk, majd azzal próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy az ő érdekükben tettük. Mikor ez nem így van, csak magunkat akarjuk védeni a csalódástól és a fájdalomtól, elmenekülünk, mielőtt még bántanának minket, mert önzőek vagyunk. Ilyen ez az emberiség. 
Mélyet sóhajtva, megdörzsöltem az arcom és igyekeztem visszatérni a valóságba, miközben egy kézben tartva a koszos poharakat egy kerek tálcán, a pulthoz sétáltam és leraktam rá, majd később berakom őket a mosogatógépbe, mikor több szennyes felgyűlik. De aztán az órára pillantva rájövök, hogy több piszkos csésze nem lesz, hisz tíz perccel négy előtt jártunk, néha olyan utálatos tud lenni az idő, csak egyenesen előre vágtázik nem foglalkozva azzal, hogy néha megállhatna egy kicsit az emberek kedvére, ugyanolyan önző, mint bárki más. Észrevettem, hogy Niall sincs már egy helyiségben velem, sejtettem, hogy hátra megy az öltözőbe, benyomva a halk zúgású, hatalmas gép bekapcsoló gombját, én még azért előbb az ajtóhoz sietve átfordítottam a táblát, úgy se jött volna már bezárás előtt pár perccel senki. 
Nem sokkal később ugyanott álltunk, csak már kívülről, a kulcscsomóval szerencsétlenkedtem, mert nem találtam a megfelelő darabot, de a mellettem álló meglepően türelmesen ácsorgott, zsebre tett kézzel figyelt engem, diadalittasan mosolyodtam el, mikor végre sikerült a zárat elfordítanom és végleg nyugovóra térhetett a kávézó. Már vártam a kérdést, ami megszokottan felhangzik ilyenkor, hogy egyedül vagy társaságban szeretnék-e haza sétálni, bár az előző nap nem történt meg, és eléggé jól sejtettem is, hogy miért nem, de bevallva hiányzott a fecsegése azalatt a húsz perc alatt. Nem is értettem egy alkalommal sem, hogy miért teszi, mikor ott a kocsija, mégis gyalog járt dolgozni csak azért, hogy engem kísérgethessen, bár mára már értem, akkor is furcsa volt. 
- Elvihetlek? - emelte fel hirtelen a mutató ujján forgatott kocsikulcsát, mire meglepődtem, arcára pillantva láttam újra a sejtelmes félmosolyt, amit igyekezett elfojtani. Bizonytalanul néztem a szemébe, de végül beadtam a derekamat, hisz ha nagyon be akart csalni abba az autóba, úgyis elérte volna valahogy, követtem, ahogy lefelé indult a járdán, én se parkolnék közvetlenül a presszó elé, ha ilyen járgányom lenne, mert a vendégek kérdezősködnének. Az emberek mindig kíváncsiskodnak, ha valami szokatlan jelenik meg körülöttük, mert nem bírják elfogadni, hogy változás történt a megszokott, unalmas életükben. 
Csak akkor nyomta meg a kulcson a felnyitó gombot, mikor közelebb kerültünk, várakozás nélkül kinyitottam magamnak az anyós ülés felőli ajtót, majd behuppantam az ismerős luxusba, az egyetlen magyarázatom erre az egészre az volt, hogy talán beszélni akar velem valami fontosról. Niall beült a kormány mögé, majd a köztünk lévő kesztyűtartóhoz nyúlva kirángatott belőle egy fekete napszemüveget, mert szemből a lemenő nap sugarai még eléggé vakítóak voltak, ahogy rápillantottam, rögtön eszembe jutott arra a kérdésemre a válasz, ami még az első napján befészkelte magát a fejembe. Hát persze, Harryn láttam ugyanezt a napszemüveget, ha figyelmesebb vagyok, már akkor lebuktathattam volna őket és most nem tartanánk itt. Észrevette, hogy azt bámulom, mire óvatos mosoly szökött az arcára és rám pillantott, de a szemét nem láttam miatta, majd beindította a motort, ami halkan dorombolva jelezte, hogy indulásra kész. 
- Még régebben kértem kölcsön és elfelejtettem visszaadni - nevetett fel halkan a saját feledékenységén, de én semmi reakciót nem produkáltam, csak lebámultam az ölembe és gondolkodtam. Azon, hogy rá merjek-e kérdezni egy ennél sokkal fontosabb dologra, kíváncsiskodjak-e erről az egészről, de aztán a tudni-vágyás legyőzte a kételyt, hosszú csend után szólásra nyitottam a számat, de még kellett pár pillanat, mire hang is jött ki rajta. 
- Hogyan ismerkedtetek meg? - magabiztosabbnak akartam tűnni, de nem sikerült, suttogássá halkult a mondat, reméltem, hogy meghallotta. Niallt pletykásnak ismertem meg, szóval nem aggódtam az elutasítástól, tudtam, hogy szívesen mesél a múltjának egyes pontjáról, akár rossz vagy jó, szerette a tudtára adni az embereknek, hogy milyen ember ő. És ez nem is eltaszító tulajdonság, hisz azok érvényesülnek az életben, akik a legcsendesebb társaságban is képesek beszélni valamiről, csak néha átok is lehet, ha olyat kotyog ki, amit nem szabadna. 
- Harmadikban, általánosban, amikor 8 évesek voltunk - mondta ki végül, nem tudta leplezni az apró mosolyát az emlékre, ami miatt én is meglágyultam, látszott rajta, hogy boldogan emlékszik vissza arra az időre, ami miatt a nyelve is megeredt. - Új voltam az osztályban, mert akkor költöztünk ide Írországból, nagyon izgultam, hogy mit gondolnak majd rólam az osztálytársaim és sajnos be is igazolódott a félelmem, mert mindenki kigúnyolt, amiért nem beszéltem jól a nyelvet. - még most se ment neki teljesen, de szerintem aranyos volt, mert megérteni meglehetett. - Harry volt az egyetlen, aki beszélgetni kezdett velem és lassan barátokká is váltunk. Minden szünetben együtt lógtunk az udvaron, érdekes helyekre vitt el és sokat mesélt a múltról, mármint nem a sajátjáról, hanem történeteket mondott, amiket a városról hallott. Furcsa gyerek volt, az biztos, de kedveltem. - nehéz volt elhinni ezeket, mert teljesen nem ilyennek tűnik mostanra, gondoltam amiatt, hogy felnőtt lett, de Niall később megmagyarázta mással. - Először úgy volt, hogy negyedik után átveszik egy másik iskolába, mert meglepően okos volt, sokat sírtam emiatt, mert nem bírtam volna ki nélküle. Persze, az akcentusom idővel javult, de így is féltem, hogy nem találnám meg a helyemet sehol sem. Végül maradt, amiért mai napig hálás vagyok a tanároknak, hogy megbeszélték a családdal, jobb ha nem teszik ki a gyereket ekkora változásnak. - meglepődtem, nagyon furcsa volt ezt hallgatni, mert úgy éreztem, hogy én is átéltem. Hogy ott voltam én is, valamelyik osztálytársuk, aki hátulról figyelte az életüket. - Felsőben olyanok voltunk, mint az összes tizenéves srác, vagy náluk vagy a mi házunkban lógtunk, videojátékoztunk és pizzát rendeltettünk, röhögtünk, kibeszéltük az osztályból a csajokat, ugyanis miatta később eléggé népszerűek lettünk. - el tudom képzelni, ahogy a pubertás miatt az addig aranyos Harryből dögös fiatal lett és az összes lány meghalt érte, azért, hogy a göndör fürtökhöz nyúlhasson és egy pillanatot fecséreljen rá az a zöld tekintet. Át tudtam érezni a helyzetüket, talán ha egy iskolába jártunk volna, én is egyike lettem volna azoknak a lányoknak. - Aztán minden megváltozott. Nem volt többé Xbox-ozás a házukban, és senki se rendelt nekünk pizzát, hogy hangosan röhögve a TV elé telepedjünk. Talán nevetés se volt abban az időszakban többé. - elkomorodott, tudtam, hogy most jön a rossz rész, amit már előre sejtettem, hisz én is tudtam róla, csak nem eleget. Igaz, hogy ezeket tőle akartam volna megtudni, hogy saját maga mesélje el mi történt, de talán így jobb. - Egy nap nem jött iskolába, semmi előjel nélkül hiányzott, ami miatt megijedtem, mert még nem volt ilyen azelőtt. Alig bírtam végigcsinálni a napot, nem figyeltem az órákon, pedig kellett volna, hisz a nyolcadik fontos év a továbbtanulás miatt, de nem érdekelt, az aggódás erősebb volt. Amint kicsengettek, felpattantam a bicajomra és kifulladásig tekertem, hogy minél hamarabb ott lehessek a házuknál, ami előtt rendőrök és más, idegen kocsik parkoltak, nem értettem semmit. Mindig is gyenge kisfiú voltam, hamar sírni kezdtem, ezért is gyűltek könnyek a szemembe, mielőtt még megtudtam volna, hogy mi történt pontosan és kivel, az ajtóban megállított két nagydarab pasi, hogy nem szabad bemennem, de a háziasszonyuk jól ismert, ezért szólt nekik, hogy engedjenek be. Láttam, hogy vörös az arca és felpuffadt, nem mondott semmit, csak utat adott, hogy bemenjek Harry szobájába, amit már jól ismertem, borzalmas volt. Sosem sírt előttem azelőtt, mindig mosolygott, erős volt, talán a legerősebb, akit ismertem, de akkor rá se ismertem, amint megpillantott, hozzám futott és a nyakamba borulva folytatta a zokogást. Ott maradtam vele, sokáig nem szólt egy szót sem, csak megállíthatatlanul folytak a könnyei, aztán beállt a csend, olyan volt, mint egy szellem, csak meredt maga elé szótlanul. Megijedtem tőle, ő volt a legjobb barátom, nem akartam elveszíteni, és rám lett volna a legnagyobb szüksége, mégis elmentem onnan. A nővére mondta el, hogy mi történt valójában, ő se viselte sokkal jobban, mégis erősebbnek tűnt akkor és képes volt beszélni, a szobája ajtajának dőlve nézett le rám, tisztán emlékszem, ahogy kiejtette a szavakat: "Meghaltak, Niall. Meghaltak itt hagyva minket.". - döbbenten, tágra nyílt szemmel meredtem magam elé, miközben a hideg futkosott a hátamon, olyan dolgokat mondott el nekem, amikről szerintem sose szereztem volna tudomást, az együtt érzőségem miatt a sírás határán voltam. - A barátságunk tönkre ment, nem beszéltünk utána, senkije se maradt, ami miatt egy utolsó féregnek éreztem magam. Két hét után visszajött az iskolába, de nem olyan volt már, mint régen. Persze, mindenki tudta, hogy mi történt, az egész város azon csócsált, hogy milyen tragikus autóbalesetet szenvedett a Styles család, árván hagyva a két gyereket. - én nem emlékszem ilyesmire, talán abban az időben volt az, hogy a mi családunk is a végét járta, akkor nem foglalkoztam semmivel sem, meg hát én a város másik felében laktam és oda is jártam suliba. - Egy nap viszont, az érettségi előtt nem sokkal felkeresett, és azt mondta, hogy talált egy munkát, ami a jobb életet kecsegteti és én is menjek vele. Addigra a nővére már elhagyta, állítólag pszichés zavari lettek és nem bírt tovább abban a lakásban élni, miközben Harry pedig képtelen volt elhagyni az emlékeit. Ha engem kérdezel, egy szívtelen dög az, aki a szüleik elvesztése után képes magára hagyni az öccsét, vele kellett volna maradnia. Bár ennyi erővel én is az vagyok, mert ugyanezt tettem vele. - arcán keserű mosoly jelent meg, elérzékenyült a hangja a kezdetitől, nem érdekelt abban a pillanatban a valóság, de egy pillanatra kipillantva a szélvédőn, csak kíváncsi voltam hol vagyunk. - Elmondta, miről is szól ez a bizonyos munka, nem hittem a fülemnek, hogy az én régi, mindig mosolygós és ártatlan barátomból mi lett, legszívesebben felpofoztam volna, hogy ne veszítse el a józan eszét. De aztán rádöbbentem, megértettem a helyzetét és nem akartam újra egyedül hagyni, azt akartam, hogy tudja, rám számíthat, még akkor is, ha a legnagyobb szarban tényleg otthagytam. Kárpótolni szerettem volna, bár tudom, hogy ez teljesen úgysem fog sikerülni soha, ezért belementem, bár nem olyan mélyen, mint ő, de ugyanannál az embernél kezdtem el dolgozni. Nem tudom, hogy mondta-e már, de afféle díler vagyok, bár ez olyan furcsa szó, még csak a filmekben hallottam. - nevetett fel grimasszal az arcán, mire feleszméltem az eddigi melankóliából, előttem csakis a végzetes, szomorú rész lebegett. A düh, ami az elmúlt napokban marta a torkomat, teljesen eltűnt és csak arra éreztem csillapíthatatlan vágyat, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, még ha nem is értené mi ütött belém, addig szorítanám, míg a legtöbb törött darabja újra össze nem forr. - A kávézói munkát is csak azért vállaltam el, hogy neki jót tegyek, ne haragudj rá. Bevallom, mikor először megláttalak, teljesen ellenszenves voltál nekem, nem értettem mit akar tőled Harry, mert ismertem az előtted lévőket, és hidd el, teljesen az ellentéteid. De aztán jobban megismertelek, és rájöttem, hogy a saját régi ártatlanságát találta meg benned, vigyázni akar rád, hogy nehogy te is úgy végezd, mint ő. Csak akart valakit, aki kizökkenti a sötét világából és bebizonyítja neki, hogy máshogy is lehet élni. - mosolygott kedvesen rám nézve egy pillanatra, de újra a forgalomra kellett figyelnie, bár jobb is, mert nekem hirtelen légszomjam lett és valami görcsbe rántotta a gyomromat. Más szájából hallani, hogy miként látja a kapcsolatunkat, nagyon... furcsa, mégis jó érzés volt, ahogy beszélt erről és ahogy beállította, hogy fontos vagyok Harrynek. A már rég felállított kérdéseim választ találtak, már a legelejétől fúrta az oldalamat, hogy miért pont én, de most megtudtam és szebb volt az oka, mint amire számítottam volna, mégsem tudtam örülni, nem húzódott görbületre a szám, inkább sírni lett volna kedvem. Bűntudatot éreztem, amiért ezt nem mondta el nekem, talán tényleg fontos vagyok ezek miatt neki, mégse adtam meg neki a kellő biztonságot, hogy saját maga mesélje el a történetét, pedig tudhatná, hogy bízhat bennem.
Az ablak felé fordultam, hogy nehogy lássa Niall a kiszökni készülő könnyeket, amikor döbbenten vettem észre, hogy teljesen másik irányban vagyunk, mint amerre lakom, a sírás rögtön eltűnt, felé fordulva értetlenül bámultam nyugodt arcát, mintha az előző percekben szótlanul ültünk volna egymás mellett.
- Nem erre lakom - szólaltam meg halkan suttogva, remélve, hogy csak elfelejtette a pontos címemet és eltévedtünk, de nem erről árulkodott sunyi mosolya. A napszemüvegét a feje tetejére tolta, mert a nap már tényleg nem szándékozott tovább az égen maradni, vékony csipkevonalat hagyott a horizonton égő narancs színben, ami csak néhány ház mellett tűnt fel még haloványan, amúgy kezdett sötétedni az ég.
- Tudom - felelt kurtán, a szívem a torkomba ugrott, és abban a pillanatban az autó is lelassult, majd a kövek ropogásával egyhuzamban le is állt. Ijedten néztem körbe, hogy hol vagyunk, az ismerős környék miatt majdnem elájultam, de tartottam magam, felém fordulva csak bámult rám, vigyora letörhetetlen volt, tekintete szinte parancsolt, hogy szálljak ki az autóból. - Jó szórakozást.
- Nem - vágtam rá, próbálva jobban belesüllyedni az ülésbe, az övemet is magamhoz szorítottam, nem akartam itt hagyni a biztonságos járművet és a meleg levegőt. Akármennyire is vágytam még erre néhány perccel ezelőtt, megijedtem a találkozástól, nem tudtam eldönteni, hogy ez Niall ötlete volt-e vagy az övé, mert ha az előbbi, akkor nagyon rosszul döntött, mikor eltervezte, hogy meglepiből idehoz és kibékít minket, de viszont ha az utóbbi, akkor...
- Ne akard, hogy kirugdossalak innen - fenyegetőzött, de persze csak viccből mondta, mégis megrémültem, egy mély lélegzetet véve bólintottam magamnak, majd nyúltam, hogy kinyissam az ajtót. - Ez a beszéd.
Összerezzentem, mikor a kinti hideg levegő megcsapta az arcomat, mintha valaki egy vödör hideg vizet zúdított volna rám, hogy felkeltsen álmomból, éreztem, hogy végzetes dolgot tettem, mikor a földre tettem a lábam és nehézkesen kimásztam az autóból. Magas volt a jármű, mégis átláttam felette, az ismerős ház csak megfélemlített, az ablakokból szűrődő pislákoló fény pedig kételyeket adott, nem negatív kételyeket, inkább pozitívakat, hogy tényleg tervez valamit nekem.
- Jut eszembe - szólt ki még gyorsan Niall az én ablakom felé dőlve, a bekapcsolt öve kicsit megakadályozta, de nem foglalkozott vele, meglepődtem, mikor rám kacsintott. - Holnap nem kell jönnöd, elintézte, hogy kapj egy szabadnapot.