2014. május 31., szombat

48. rész

Halihó.:) Igyekeztem minél gyorsabban megírni ezt a részt, mert hétfőn lesz a vizsgám és hat tételt még le se írtam, király vagyok. Nincs semmi hozzáfűznivalóm, csak az, hogy emiatt most Niall az egyik kedvenc szereplőm haha.:D (fact: a másik Sein.)
Jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson 

- El kell mennem - suttogta Harry a fülembe, míg félálomban feküdtem a karjai közt a kanapén, csak a TV halk duruzsolása zavarta meg a teljes csendet, ami nem is volt rossz, sőt, kellemes harmóniát adott a a nappalinak. Sejtettem, hogy mondani fog valamit, mert már hosszú percek óta feszült volt a teste alattam és idegesen mozgolódott, mégis váratlanul ért, nagyokat pislogva próbáltam kiűzni a szememből az álmosságot, bőrébe dünnyögve, válasz hiányában rájöttem, hogy talán nem hallotta. 
- Hova? - kérdeztem meg újra, megköszörülve a torkomat. Nem akartam elengedni, bárhova is szeretett volna menni, mellkasát átkaroló kezemmel szorosabban húztam magamhoz, arcomat az oldalába fúrva, míg a pokróc széle a derekamnál gyűrődött, alatta lábaim az övével csavarodtak össze, túl jó volt, hogy vége legyen. 
Nem mintha az elmúlt délelőttöt és délutánt mással töltöttük volna, csak egyszer szakítottuk meg, mert játékosan rám parancsolt, hogy mivel befogadott, minimum azt elvárja, hogy főzzek rá, ezért összedobtam egy jelentéktelen ebédet, persze végig ott ácsorgott a sarkamban és ha egy pillanatra nem kellett a kajára figyelnem, rögtön lekötött mással. Egyikünk sem érezte a szükségét, hogy elhagyjuk a házat, bőven elég volt, hogy kettesben vagyunk, az asztalnál ülve is kettő körül, lábával incselkedően piszkált, míg vigyorát elfojtva bámulta az arcom, ami miatt kétszer gyorsabban ettem és maradékot is hagytam, mert alig vártam, hogy újra visszamehessünk a nappaliba és magára húzzon. Nevetve felkapott, miután kitoltam a székem és felpattanva közöltem, hogy kész vagyok, majd végigsétálva velem a karjában azt a pár méteres távot, lerakott a kanapéra és kezdtünk mindent elölről, csak időközben valahogy a TV is szerepet kapott, unalmas filmekbe belenézve, lassacskán elálmosodtam a levegővételeit számolgatva. 
- Sajnálom - csak ennyit mondott, ajkait futólag a homlokomhoz érintve. Kibontakozott az ölelésemből, még mielőtt reagálhattam volna felállt, tehetetlenül utánanyúltam, de nem értem el, ott maradtam egyedül elterülve az ülésbe süppedve, döbbenten bámultam magam elé az elutasítása miatt, de nem indultam rögtön utána. A digitális órát néztem a polcon, számlapja szerint már öt óra is elmúlt, bár ha az ablakon kinéztem, onnan is meg tudtam mondani, mert kezdett esteledni, a sötétkék ég baljós volt, eszembe jutott egy információdarabka, amit még talán olvastam vagy az is lehet, hogy hallottam, hogy vihar lesz éjszaka. 
Már egy egész napja ott voltam Harrynél, engedély és egy kósza szó nélkül, mégsem keresett senki, még csak üzenetet sem küldtek, hogy jelezzem, életben vagyok-e még, ami csak erősítette bennem a tényt, hogy ha aggódnak is, tudják, hogy nem szólhatnak bele a döntéseimbe. 
Felkászálódva, megszédültem a hirtelen mozdulattól, a kócos hajamba beletúrva szedtem a lábaimat, ha jól hallottam, akkor a szobájába ment, eléggé furcsa volt ez a váratlan cselekedete, és még csak meg sem magyarázta, a fokokat kettesével tettem meg, eléggé bátor döntés volt tőlem. Az ajtaja felé sétálva kifújtam magam, oda akartam menni és megölelni, hogy mondja el mi történt, de nem tettem, a félfának dőlve vállammal figyeltem, ahogy ide-oda futkározik, először a szekrényéhez, kirángatva belőle egy teljesen fekete farmert és felsőt, majd az ágyhoz menve fel is vette őket. Vagyis nem csak a szomszédba szeretett volna átmenni. 
Észrevett, sajnálkozó pillantást küldött felém, de nem tartott sokáig, ugyanazon a vonalon ingázott ide-oda, de ezúttal egy fogasról rángatott le egy hasonló sötétségű pulóvert, meg egy szürke sapkát, nagy szemekkel néztem, ahogy áthúzva fején a pulcsit, szanaszét álló tincseit egy mozdulattal helyre teszi, majd elrejti őket a kötött anyag alá. Kapucniját is felhúzta, amitől arca végképp árnyékba borult, homlokát eltakarva, a gyomrom megremegett egy ismeretlen érzéstől, azt hiszem egyszer láttam csak így felöltözve, de akkor sem okozott vele jó emlékeket, a sejtésem megmérgezte az agyamat. Összerezzenve kellett feljebb emelnem a fejem, mikor közelebb lépett, világos zölden szikrázó szemeibe bámulva tudtam, hogy nincs mitől félnem, de nekem még mindig túl gyorsan történtek a dolgok, kinyújtva kezét, nagy tenyerét végigsimította a csupasz alkaromon, szinte láthatatlan félmosoly jelent meg egy pillanatra ajka szélén. 
- Felhoznád a kabátomat, édes? - suttogta a fülembe, talán teljesen észrevétlenül tette, de éreztem a csábító hangsúlyt megütni dobhártyámat, amitől a hideg kellemetlenül cikázott végig bőrömön. Nagyot sóhajtva, nem vontam kérdésre, hogy miért nem veszi majd fel, mikor az előszobába megy, de nem is indultam el, idegesített, hogy tudatlan vagyok, csakis ő miatta. 
- Hova mész? - tettem még egy próbát, hogy megtudhassam úti célját, amit titokban tartott előttem, szerintem megérdemeltem, hogy tisztába legyek vele, hol lesz, amíg én tulajdonképpen egyedül fogok a házban maradni. Ez a tény csak akkor jutott el igazán a tudatomig, nem hagyhat itt egymagamban a hatalmas lakásban, képes lennék elveszni benne, kezdtem egyre nagyobb hülyeségnek és lehetetlenségnek tartani, hogy lelép, reméltem, hogy ez csak egy álom és mindjárt felkelek az ölében fekve. 
Cirógatásával leért csuklómig, mire köré fonta az ujjait, frusztrált levegő mennyiséget kifújva orrán, látszott rajta, hogy még mindig nem akarja elárulni, vagy talán a szavakat nem találta, hogy elmagyarázza, várakozóan fürkésztem arcát és halványodó barna bőrét, ahogy egyik fele sötétebb, mint a másik a fény miatt.
- Dolgozni - hadarta el halkan és kelletlenül, mintha élete legnehezebb nyolc betűje lett volna, mire megfagyott a vér az ereimben. Túlságosan is régen volt már, hogy ez a téma szóba került, így egyszerre zúdult rám minden, hirtelen levegőért kaptam, aminek sípoló hangja volt, gondolom tisztán lehetett látni rajtam, hogy rosszul érintett, nem is tudom minek akartam annyira tudni, hisz gondolhattam volna...
Eldadogtam egy "Hozom a kabátod" mondatot, de nem biztos, hogy teljesen értette, kiszabadulva érintéséből, megfordultam és szapora léptekkel az előszoba irányába indultam. A lépcsőfokokat megfontoltan szedve, átmentem a nappali előtt, majd hümmögve simítottam végig az összes felakasztott ruhadarabon az ujjaim hegyét, amikor a végéhez értem, ideges mosoly kúszott arcomra valamiért, felnézve a fekete, hosszú kabátra, aminek magas gallérja akkor lefelé lógott, lábujjhegyre állva leakasztottam és magamhoz szorítottam.
Magam előtt a földet bámulva ballagtam vissza már ráérősebben, de így is túl hamar értem a szobája elé, hangtalanul benyitva, a szívem a torkomba ugrott, ahogy megláttam az ágya szélén ülni, combjai közt, de inkább az ölében ügyködött, hosszú ujjai gyakoroltan mozogtak a matt fekete tárgyon, amit már volt szerencsém megtalálni a kocsijában. Megértettem, hogy miért küldött le engem, nem azt mondom, hogy védeni próbált, csak nem akarta, hogy végignézzem ezt az oldalát, bár mindegy, mert nem sikerült neki, végre észrevette, hogy jelen vagyok, ujjaimmal erősebben kapaszkodtam a kezeim közt lévő kabátba, míg feszültté vált arccal méregetett. Igyekeztem elrejteni az igazi érzéseimet, vagyis inkább csak visszafogni őket, mint például a remegést a félelemtől, egy halk sóhajt kiadva magamból szedtem össze magam annyira, amennyire a helyzet megkívánta, de ez azonnal romokba dőlt, mikor felállt és szembe kerültem felém nyúló magasságával. Maga mögé dobta az ágyra a fegyvert, mintha nem vettem volna észre, szememmel követtem a takaró mélyére süppedő nehéz dolgot, újra felém lépkedve, egy nevetséges mosolyt küldött felém, amiről még egy vak is megmondta volna, hogy hamis, felém nyújtva a kezét, azt hittem magához akar húzni, de csak óvatosan kivette a görcsösen mellkasomhoz szorító markom közül a tulajdonát.
- Köszönöm - csupán ennyit mondott, majd tisztes távolságban előttem állva felvette magára, amitől teljes lett a kinézete. Frusztráltan néztem végig rajta, este az utcán sétálva az ember azt hinné, hogy csak egy árnyék, egyetlen bőrfelülete az arca maradt, de még az is kemény volt, lehajtva fejét gombolta be az alsó részét az anyagnak, majd egyet hátra lépve az ágyhoz hajolt, eltakarta, hogy mit csinál, de sejtettem, hogy mit dug a belső zsebébe.
Még mielőtt elindulhatott volna, hogy otthagyjon egyedül, hirtelen agyam beleegyezése nélkül indult meg a lábam, ezúttal én merészkedtem hozzá közelebb, amint megfordult, én már ott voltam mellette, egy szó nélkül öleltem át, karjaimat a kabátja alá dugva, hogy őt öleljem és ne a rajta lévő ruhamennyiséget. Arcomat mellkasába dörgölve szívtam be illatát, ami ugyanolyan volt, mint bármikor máskor, a felismerés viharként söpört végig rajtam, azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy eddig is tudtam mit csinál, mégsem zavart be közénk, most sem fog. Amíg velem olyan, amilyen, addig a többi nem érdekel.
- Vigyázz magadra - motyogtam a pulóverébe, furcsának találtam a szavakat tudva, hogy hova készül, mégsem tudtam mást mondani. Hallottam megkönnyebbült sóhaját ajkai közül kiszökni, lehajtva fejét száját a halántékom és hajam találkozásához nyomta, lehunytam szemeimet, mikor éreztem erős kezeit hátamra simulni, ujjai kapaszkodtak belém, ahol csak értek.
- Muszáj leszek, ha te vársz engem itthon - dünnyögte, amitől fékezhetetlen mosoly kúszott arcomra, visszagondolva már nem is értem mi miatt aggódtam. Kicsit elhúzódva néztem fel szemébe, jó érzéssel töltött el, hogy már amúgy is engem bámult, egy lázadó göndör tincse kibújt a sapkája alól, amiért odanyúlva, gyengéden visszadugtam az anyag alá, végig engem figyelt és hirtelen eleredt a nyelvem, anélkül, hogy gondolkodtam volna.
- Szeretlek - nyögtem, azonnal beharapva alsó ajkamat, hátha a szó végét még el tudom fojtani, de nem sikerült, kimondtam. A szívem vadul dobogott a mellkasomban, de nem szakítottam meg a szemkontaktust, töprengve fürkészte továbbra is ugyanazt a pontot rajtam, tudtam, hogy jó választ úgysem fogok kapni, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megszólal-e, de abban a pillanatban szólásra nyitotta a száját.
- Tudom - mosolyodott el, sírni vagy nevetni lett volna kedvem, de egyik sem történt meg. Egy hasonló, féloldalas görbületre húztam a számat, bár eléggé hamisra és szomorúra sikerült, szorításomon lazítottam teste körül, nem haragudtam rá, valójában értékeltem, hogy legalább kaptam valamilyen reakciót.
És... az jó, ha ő már tisztában van vele mit érzek.

***
Teljesen egymagamban ücsörögtem a konyhai asztalnál, magam elé bámulva, közben felvettem magamra egy melegítő alsót, mert kezdett egyre hidegebb lenni, az ablak felé fordulva egy pillanatra, sóhajtva vettem észre, hogy az ég már teljesen sötét volt, néhol pár árnyalattal világosabb felhőkkel. Tényleg vihar lesz. 
Fejben számolgatva, percre pontosan kimondtam hangosan, hogy mennyi ideje ment el Harry, aggódtam érte és azt meg se mondta, hogy mikor jön haza, mert ha tudom, hogy mondjuk tizenegy körül, akkor megvárom, bár kétlem, hogy amúgy tudnék majd aludni. Egy következő magazint húztam magam elé, átfutva címlapját, ugyanolyan unalmasnak találtam, mint a többit, csak néhány fogta meg az érdeklődésemet, de azoknak cikkét sem olvastam el, többnyire a képeket nézegettem, mert nem volt kedvem belemélyülni valamibe.
Valójában csak próbáltam lekötni a figyelmemet, mikor elkezdtem, akkor még azért, hogy ne gondoljak folyton rá és ne idegeskedjem szét magam, hogy jól lehet-e, de aztán rájöttem, hogy neki baja semmiképp nem fog esni, így újabb dolgot találtam, ami miatt rághattam a körmömet. Felpillantva az arcom elé emelt újságból, szemeztem a sárga jegyzettömbbel, ami az asztal másik végén hevert, ugyanott, ahova lerakta Harry, miután ráfirkantott a tetejére és hosszú csókot adva, kisétált az ajtón.
Összerezzentem, mert a vihar szele faleveleket és kisebb ágakat fújt a mögöttem lévő ablak üvegének, aminek halk, csikorgó hangja volt, ez csak több ambíciót adott, hogy megtegyem, alsó ajkamat beharapva raktam le a kezemben lévő lapot, majd vonakodva nyúltam előre. Töprengve raktam magam elé, a szálkás számokat fürkészve sötétkék tollal írva, ujjaimmal kopogva az asztallapon, mindig is az önzetlenségemről voltam híres, ha nagyon nagy szükségem volt valamire, még akkor sem szóltam, de életemben először a saját érdekemben akartam tenni valamit, körülbelül három dal ritmusát eljátszottam, mire erre a döntésre jutottam. Kihalászva a nadrágom mély zsebéből a telefonomat, mindent lassan és megfontoltan csináltam, hátha valamelyik mozdulatomnál rám tör hirtelen, hogy mégsem kéne ezt tennem, de semmi ilyesmi sugallatom nem volt, feloldva a képernyőzárat, bepötyögtem a számot, de amikor már túl voltam a felén, a zöld hívó gombot nem tudtam megnyomni. Állandóan csak a haverja és az én kapcsolatom miatt kell aggódnia, sőt csak azért dolgozik velem, mert megparancsolták neki, lehet, hogy valójában utál, de akkor nem köszönne nekem minden reggel mosolyogva és nem kísérne még mindig félig haza, ugye? Nagy levegőt véve megnyomtam, akkor már nem gondolhattam meg magam, a fülemhez emelve a készüléket hallgattam az egyenletes csengéseket, amikből négy hangzott fel, mielőtt megszűntek volna egy másik hangnak átadva a helyüket.
- Igen? - szólt bele szórakozottan, felhúzva egyik lábamat a székre, átöleltem karommal.
- Niall? Louis vagyok. - hebegtem, zavartan piszkálgattam az előttem lévő dolgokat, mindig is utáltam telefonon beszélgetni. Felhúztam a szemöldököm, mert a háttérben érdekes zaj zúgolódott, először egy rendőr szirénája, majd lövöldözés, de aztán elhalkult, értetlenül bámultam magam elé, hogy vajon mi a francot zavarhattam meg.
- Szia, mizu? - tudtam, hogy mosolyog, nekem pedig elszállt az az érzésem, hogy csak Harry miatt szól néha hozzám.
- Mit csinálsz...? - kérdeztem, hogy bevezessem valahogy a kérésemet, meg amúgy is, nem akartam valami fontos dolog közben megzavarni. Mögöttem, kint az éjszakában váratlanul dörgött egyet az ég, de még nem olyan hangosan, de akkor is kirázott a hideg a mély dörmögéshez hasonló hangtól, kiskoromban mindig is rettegtem a viharoktól és villámoktól, gondolom az nem múlik el csak úgy.
- Játszok - válaszolt, nem épp bő szavúra véve a figurát, de ezzel megmagyarázta az elején hallott furcsa zajt. Elképzeltem, ahogy egymagában ücsörög a kanapéján, hozzám hasonlóan és maxra véve a TV hangerejét, végignyomja az egész éjszakát, erőszakos PlayStation játékokkal, vannak, akik így töltik a magányos óráikat, meg vannak, akik magukba roskadva várják, hogy valaki rájuk találjon. Szerintem mindenki tudja melyik vagyok én.
- Figyelj... Harry azt mondta, hogy hívhatlak, ha baj van... - motyogtam, kissé sejtelmes maradva, még mindig furcsa volt, hogy vele beszélgetek. Persze, mindig is szimpatikusnak találtam, még azelőtt is, hogy megtudtam volna ki is ő valójában, mert a kávézóban tízpercenként megnevettetett valami hülyeséggel, vagy ha nem próbálkozott, azon is elkuncogtam magamban, ahogy ügyetlenül flörtölni akar a lányokkal. A felszedős szövegei voltak a legjobbak, vagy amikor ráírta a számát egy számlára, a csaj pedig mielőtt észrevette volna, összegyűrte és kifelé menet a kukába dobta, szegény, nem tudtam nem röhögni.
- Mi történt? - tudakolta aggódva, jólesően elmosolyodtam, mint mindig, ha valaki valamiféle törődést mutatott felém.
- Elment... dolgozni, és egyedül maradtam a nagy házban... jön a vihar... - soroltam fel, próbálva egyre többet hozzáadva, hogy rávegyem. Csend alakult ki közöttünk, én idegesen várakoztam, hogy mondjon valamit, ő pedig szerintem gondolkodott, azt nem tudom, hogy min, talán azon, hogy ehhez mi köze van, a földön maradt talpammal rugdostam az asztal lábát, ezzel megmozgatva a saját magamnak kiöntött vizes pohár tartalmát nem messze tőlem.
- Átmegyek - közölte végül, szinte hallani lehetett, ahogy leesett két tonnányi súly a vállamról. Elmotyogva egy hálás köszönöm-öt, le is tette, én pedig az asztallapra hajtva a homlokom, kifújtam magam megkönnyebbülésemben, mert nem kell ki tudja hány óráig egyedül lennem, azt hallgatva, hogy a zivatar miként teszi tönkre a kinti életet.
Nem tudtam pontosan mennyi időbe telik eljutni Niall házától idáig, de nem is frusztráltam magamat emiatt, hisz már biztos volt, hogy jön, kezembe szorítva a telefonomat, átsétáltam a nappaliba, de nem kapcsoltam le a konyhában a villanyt, mert fényben mindig is biztonságosabban éreztem magam, mint sötétben. Reméltem azért Harry nem fog haragudni, ha okozok neki egy kisebb villanyszámlát, belesüppedve a kanapé egyik sarkába, annyira idegen volt a ház számomra, még akkor is, ha milliónyi éjszakát és napot töltöttem már el ott. A távirányítóval szerencsétlenkedtem egy sort, mire találtam egy viszonylag unalmas műsort, amit lehet nézni, de annyira nem köt le, oldalra nyúlva magamra húztam a plédet, ami alatt még ketten bújtunk össze, szomorú, hangos sóhajt kiadva magamból, végre áldottam valami miatt az egyedül létet.
Ha az ember vár valamire, persze, hogy lassabban telik az idő, egy percben ötször pillantottam át a képernyőről az órára, de bármit tettem, nem akart gyorsabban váltani, ezért úgy döntöttem nem érdekel többé. Közben esni kezdett az eső, a cseppek megállíthatatlan kopogó hangja egyre ijesztőbb lett és megmérgezte az agyamat a gondolat, hogy Harry kint van az éjszakában, ki tudja hol, a másodpercek múlásával egyre jobban belegondoltam, hogy mit csinálhat és hogyan, ami miatt sírni lett volna kedvem. De egészen addig azt számba se vettem, hogy talán ő is rosszul érzi magát, amiért látnom és tudnom kell, hogy mihez készült, ez a tény valamivel segített, sőt, inkább felé éreztem nagyobb sajnálatot, mint magam iránt.
A szívem torkomba ugrott, mikor a vihartól eltérő zajokat hallottam az ajtó felől úgy tíz perc múlva, jobban a takaró alá bújva füleltem, ahogy valaki először megnézte a kilincset rángatva, hogy nyitva van-e az ajtó, majd egy kulccsal ügyetlenkedett, míg nem sikerült neki elkattintania a zárat és benyitnia. Végigfutott egy pillanatra az agyamon, hogy talán Harry jött haza, meg persze ezen kívül még jó pár betörő és gyilkos is eszembe jutott, hisz sosem lehet tudni, arra a gondolatomra nem voltam büszke, hogy egy bedühödött "ügyfél" találta meg a lakását, megrázva magam kukkantottam ki a magamra húzott anyag alól.
- Louis, mond, hogy itt vagy, mert különben lefejelek valamit - sétált be lihegve a nappaliba Niall, mire lehunytam a szemeimet megkönnyebbülésemben, kibújva rögtönzött pajzsom alól, feltérdeltem a kanapé ülés részére és mosolyogva intettem neki. Rendszerint tökéletesre felzselézett haja most csurom vizesen hullott homlokába, miután egy mozdulattal lelökte a fejéről a kapucnit, száján vette a levegőt, de elég szaporán, a ruhái sem úgy tűntek, mint aki nagyon igyekezett volna kicsípni magát, meggörnyedt a vállán lógó táska alatt.
- Abban mi van? - kérdeztem egyik szemöldökömet felemelve az említett tárgy felé bökve. Nehezemre esett visszafogni, hogy felpattanjak és a nyakába ugorjak örömömben, míg közelebb jött és óvatosan lerakta az üveg kis asztal mellé a sporttáskát, kicipzározva elnyúlt arccal figyeltem, ahogy kiszedi a PlayStation-höz való kacatokat és leteszi a földre.
- Én mondtam, hogy játszottam - vonta meg a vállát kicsit hátra fordulva, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ezen a gondolkodásmeneten, de végül inkább csak hitetlenül elvigyorodtam. Egy ideig csendben, csak néha hümmögve néztem, ahogy szakértő kezekkel helyre rakja a dolgokat, meg a vezetékeket is bedugdossa a TV-be, úgy hangozhattam, mint egy totál amatőr, de valójában én is szerettem régen ilyenekkel elütni az időmet. Úgy látszik vannak, akik húsz éves korukban is gyerekek maradnak, amivel nincs semmi gond.
- Van kulcsod? - kérdeztem, miután lehuppant mellém a kanapéra, előtte megigazítva a kicsit nedves, felsőtestére tapadt felsőjét, mert a pulcsiját már rég elhajította. Értetlenül fordult felém, kezében a kontrollert forgatva, reméltem, hogy megérti, hogy arra utaltam, amikor bejött az ajtón, ha jól hallottam akkor egy kulccsal, amikor ez leesett neki is, egy "oh" hangot kiadva ingatta a fejét maga elé nézve újra.
- Nincs. Tart egy pótkulcsot a lábtörlő alatt - mosolyodott el, de nem tudtam eldönteni, hogy a kimondott tényen vagy azon, hogy sikerült életre keltenie a játékot. Elraktározva a most még felesleges információt az agyam egyik zugába, kíváncsian néztem a képernyőt, beletartott pár percbe míg valóban elkezdhette volna, de abban a pillanatban, ahogy elindult, rögtön belevetette magába teljes szívvel és lélekkel, nagyokat pislogva figyeltem az elém táruló eléggé "wow" kategóriás grafikájú háborút. Oldalra pillantva, vicces volt, ahogy előre görnyedve, beharapta az alsó ajkát és a mimikája is változott másodpercenként, majd váratlanul az első káromkodás is elhagyta a száját, ujjait vadul mozgatta a gombokon, tényleg olyan volt, mint egy nagy gyerek.
- Szombat este van, te hogy-hogy nem dolgozol? - kérdeztem ártatlannak tűnve, én csak beszélgetést akartam indítani, mert eléggé kellemetlen volt lövöldözések hangja közt egymás mellett ücsörögni. Nem vette rossz néven, jobb kezének csuklóját maga felé fordította, ezzel megnézve órájának számlapját, fejben számolgatott, majd azonnal újra a játék menetét követte, azt hittem nem fog válaszolni.
- Éjfél körül megyek - hadarta el, de a végét nem nagyon értettem, mert ráordított a TV-re, hogy "Mi a francért engedted át az ellenséget, te nyomorék?" és ezzel körülbelül az összes szót megszépítettem.
- Akkor pihenj - tanácsoltam halkan, mert nem akartam parancsolgatni, csak gondoltam nehéz lesz egy éjszakán át fent maradni, ha ilyenkor nem alszik egy kicsit. A következő pillanatban, a képernyőn egy csapat, ha jól értettem orosz katona betört Niall bázisára, és mindenkit lelőttek, még magát Niallt is, ami miatt megjelent a jól ismert Game Over szöveg, a mellettem ülő felmordult, eldobva a kontrollert, de persze úgy, hogy ne essen semmi baja. Egy pillanatra azt hittem rám haragszik, amiért elveszítette a játékot, tenyerébe temetve arcát, megdörzsölte a szemét, majd beletúrva elölről hajába, hátra tűrte a száradó tincseket.
- Lehet, hogy azt kéne - dünnyögte hátra dőlve, mire biztatón rámosolyogtam, a távirányítóért nyúlva lehalkítottam a játék menüjének idegesítő zenéjét. Felhúzva mellkasomhoz mindkét lábamat, átöleltem őket a pokróc alatt, félig felé fordulva, én az oldalammal dőltem neki a kanapé hátuljának, míg őt figyeltem, azon agyaltam, hogy mennyire engedhetek el mellette, vagy hogy mikről kérdezhetem. Még csak egy dologról beszélgettünk úgy igazán a szokásos, kávézói dolgok mellett, ami számomra megfelelő téma lett volna, hisz semmi sem jobb annál, mint hogy arról az emberről pletykáljunk, aki nincs jelen és hiányzik valamelyikünknek.
Mégsem mertem rögtön felhozni, kellemes hallgatás költözött közénk, amit csak az eső folytonos kopogása és a szél zúgása zavart meg odakintről, még ha így is volt, akkor sem bántam meg, hogy áthívtam, mert biztonság érzetet adott, hogy van mellettem valaki. Szemét lehunyva tartotta, ujjait összekulcsolva a feje tetején tartotta kezeit, mellkasára nézve figyeltem lélegzetvételeit, de túl gyorsak és egyenetlenek voltak ahhoz, hogy aludjon, kihasználva a helyzetet közelebb csúsztam, persze semmi rossz szándékom nem volt, csak szerettem, ha az emberek közel vannak hozzám ilyenkor.
- Mesélsz nekem Harryről? - kérdeztem nevetségesen, halkan motyogva, mire kinyitotta egyik szemét felém fordulva, éreztem, hogy pírbe borul az arcom pillantása alatt. De nem úgy reagált, mint amire számítottam, váratlanul féloldalas mosoly jelent meg ajkain, elemelve karját arcától, az ölébe tette őket és kedvesen fürkészett tovább.
- Kis kori gáz történet? - kuncogott fel, vigyorogva megvontam a vállamat, nekem mindegy volt, csak kíváncsi voltam mások miként tudják leírni őt. Gondolkodva meredt maga elé, az emlékeiben kutatva, hogy mit mondhatna el nekem, valójában bármit meghallgattam volna, még azt is csodálva ülném végig, ha elmondaná, hogy milyen délutánokat csaptak, még mikor fiatalok voltak, tekintete az ablak felé kalandozott, mire hirtelen elvigyorodott. - Amikor kisebb volt, rettegett a sötéttől... - kezdett bele, de már ezzel is lefoglalta a gondolataimat, hisz most ránézve, senki sem feltételezne ilyesmit. Szinte maga volt a sötétség. - Ezt persze titokban tartotta addig a napig, míg először nálunk nem aludt. Megkapta az ágyamat, én meg egy matracon feküdtem a földön, már félig álmodtam, amikor hirtelen pisszegni kezdett nekem, én meg közöltem vele, hogy aludjon és hagyjon békén. Jó, borzalmas alak vagyok, ha felkeltenek. - nevetett fel saját magán, míg én közben valahogy még közelebb kerültem hozzá és fejemet vállára hajtottam, amit nem utasított el. - Ezt még eljátszottuk kétszer, mire elegem lett és megkérdeztem, hogy mi a baja. Elkezdett magyarázni, hogy fél a sötéttől, és ebből következően a haláltól is, meg minden félétől, már annyira kiakasztotta saját magát, hogy majdnem sírni kezdett. Én meg csak ültem ott, azt se tudtam mit tegyek, mire hívtam anyát, hogy kezdjen valamit Harryvel. Végül az lett, hogy ott kellett aludnia velünk anyumnak, mert semmi áron nem akart lenyugodni. Ezek után egy hétig nem beszéltem vele, mert azt hittem, hogy megőrült, de aztán elmagyarázta, hogy csak nagyon fél dolgoktól. Után mindig én aludtam náluk, felkapcsolt lámpával. - ingatta a fejét, maga elé révedve az emlékben úszva, de én még mindig lemaradtam ott, hogy nem tudtam elképzelni őt a sötéttől való félelemmel. Bár gondolom, az ember képes ilyen fóbiákból kinőni az idő múlásával, csak én nem, a semmitmondó, apró kis történet köztünk lebegett a levegőben, fejem a vállán pihent és mindketten hagytunk pár percet neki leülepedni.
- Úgy látszik, az sz betűs szótól még mindig fél... - jegyeztem meg epésen, de közben rájöttem, hogy saját magam is gyerekesnek hangzom ezzel. Zavarba esve sütöttem le a szememet, remélve, hogy Niall nem hallotta meg, de sajnos ilyenekben sosincs szerencsém, szinte éreztem magamon az értetlen tekintetét, amit hamarosan szóvá is tett.
- Mi? - nyögte, nem tudom mi volt a rosszabb, a tény, hogy kikotyogtam a kapcsolatunk részleteit vagy az, hogy így reagált rá, el akartam süllyedni. - Még nem mondta ki? - fogta fel a helyzetet, mire egyre nagyobb gumó keletkezett a torkomban, ezért csak halványan megráztam a fejem. - Te már mondtad neki?
- Kétszer vagy háromszor... - motyogtam, visszaemlékezve a ma délutánira, amitől rossz érzés feszítette a mellkasomat. Úgy döntöttem pozitívként fogom fel az akkori válaszát, de időközben rájöttem, hogy ezt nem lehet úgy, kétségbeesve emeltem el a fejem Niall válláról, hogy szemébe nézhessek, mit gondol erről az egész helyzetről. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, nekem pedig csak egyre nőttek a kétségeim, ami miatt túl sok minden csúszott ki a számon, vagyis inkább csak úgy éreztem, hogy ő lehet az a személy, aki választ ad a kérdéseimre. - Lehet, hogy nem is szeret?
- Ez hülyeség - hordott le azonnal, de nem hagytam ennyiben, elkeseredetten vontam fel a szemöldököm, hogy fejtse ki. - Attól, hogy még nem mutatta ki úgy, ahogy te várod, az nem azt jelenti, hogy nem szeret.
A szavain gondolkodva hajtottam vissza a fejem a vállára, csak ez az egy mondat cikázott végig az agyamon újra és újra, egyre több értelmet találva benne minden alkalommal, és úgy éreztem ennél igazabb dolgot még sosem hallottam, a megkönnyebbülés kellemes melegként futott végig rajtam, hogy még van esélyem.
Van esélyem arra, hogy egyszer ő is ugyanúgy érezzen, mint én. 

2014. május 25., vasárnap

47. rész

Sziasztok!:) Egy picit késtem, sajnálom, csak ez a hülye vizsga időszak, alig várom, hogy túl legyek az angol szóbelimen és utána már tele leszek szabadidővel. 
Először, ez a rész afféle plusz kiengesztelés a kihagyott +18 miatt, nevezhetném gyengébb változatának, de szeretném leszögezni, hogy én nagyon kényelmetlenül érzem magam az ilyen részek kapcsán, mert nem tudom tökéletesen leírni hogy is zajlik az egész. Remélem megértitek. 
És még az, hogy talán ez az utolsó ilyen unalmas, csöpögős, tele szerelemmel rész, mert jön az akció. Huhúú.
Jó olvasást!:D
horan vandaa.xx  

Louis Tomlinson

Nem tudtam, hogy merre futok, csak száguldottam a lakásban, arra koncentrálva, hogy normálisan tegyem egymás után a lábaimat és nehogy fejre essek. Nem hallottam magam mögött lépteket, ezért megtorpantam a nappaliban és csak füleltem, a szívem a torkomba ugrott, ahogy egy lépcsőfok megreccsent, majd egy másik is. Már nem volt lehetőségem, hogy elmeneküljek, ezért megkerülve a kanapét, lefeküdtem rá, igyekezve belesüppedni az ülésbe, hátha nem vesz észre, mikor leér, a nedves, tusfürdő illatú törölközőt a mellkasomhoz szorítottam, mint valami zsákmányt.
A levegőt visszafojtva, alsó ajkamat erősen beharapva vigyorogtam, mikor elfogyott a lépcső, el tudtam képzelni, ahogy tanácstalanul álldogál és azon gondolkodik hol lehetek. Már nem is emlékeztem, hogy kezdődött ez az egész, kiskoromban fogócskáztam utoljára, mégsem volt furcsa érzés, sőt, az izgatottság tombolt bennem, viszont, majd amikor elkap, nem hiszem, hogy rajtam lesz a sor, hogy üldözzem, hanem valami sokkal másabbat kapok.
Fellélegeztem, amikor egy kicsit hangosabb csattanás zavarta meg a hosszú percek óta beállt csendet, a hang a konyhából jött, vagyis arra indult el, megengedtem magamnak egy szinte néma kuncogást a helyzet miatt, bár valójában már vártam, hogy el legyek fogva. Akkor éreztem csak meg mennyire hűvös van a házban, még úgy is, hogy adrenalin szökött az ereimbe, eléggé kellemetlen volt az eredeti hőfok körülöttem.
- Megvagy - suttogta egy mély hang a fejem mögül, mire ijedtemben ugrottam egyet, váratlanul ért ez az egész. Fel se fogtam még mi történik, miközben felém hajolt óvatos mosollyal a száján, tágra nyílt szemekkel bámultam lágy vonású arcát és az azt ívelő göndör tincseit, amik a gravitáció miatt lefelé lógtak, rá kellett döbbennem, hogy még fejjel lefelé is elakasztja az ember lélegzetét.
Mielőtt reagálhattam volna, vagy felesleges próbát tettem volna a menekülésre, lefogott a vállamra simítva kezeit, de valójában nem ezzel tartott egy helyben, hanem lejjebb nyomva fejét, alsó ajkamat először bekapta, utána pedig elszórakozott a nyelvével, én pedig lefagyva élveztem, akár egy bábu. Kirázott a hideg, amiért csukott szemmel is éreztem mosolyát, miközben apró puszikat nyomott a szám sarkába, erőt véve magamon felemeltem a karomat, még nedves hajába vezetve ujjaimat húztam lejjebb magamhoz, hogy kaphassak egy rendes csókot, bár nem mintha nem élveztem volna a kínzását. Akaratlanul is eszembe jutott a gyerekkoromban szinte napi szinten végignézett kedvenc szuperhősös filmjeim közül az egyik, azon belül is egy jelenet, amit akkor még kevésbé szerettem, hisz egy kis nyolc éves fiú az akciót várja, de mégis megmaradt bennem, mert a későbbi években felkapott lett a pillanat. Talán Harry nem volt Peter Parker és nem is lógott lefelé a plafonról, meg én sem voltam Mary Jane, akinek meg le kellett volna húznia bármilyen maszkot róla, de akkor is hasonlított az ő csókjukhoz. Bár szerintem a miénk jobb volt, még ha elfogultságból is. Csalódottan akartam tovább hajolni érte, amikor elhúzódott, mire ő csak halkan nevetett rajtam, egyik kezemet feje búbjáról lejjebb simítva, megböktem az arca oldalán lévő gödröcskét, ha valaki bele tudott volna nézni abban a pillanatban a fejembe, nem látna mást csak öt betűt. Az ő nevét.
- Ezt hogy csináltad? - kérdeztem hebegve, mert eszembe jutott, hogy a csók előtt is volt még élet. Egyik szemöldöke eltűnt az én általam homlokába sepert tincsek alatt, sokkal fiatalabbnak tűnt úgy, tudtam, hogy beszélnem kéne, vagyis valamilyen magyarázatot adnom, de egy kis ideig még nem éreztem szükségét annak, hogy tényleg megszólaljak. - Az előbb még a konyhában voltál...
- Hallottál már az elterelésről? - kérdezte ugrató cinizmussal, a szeme sarkában összefutó ráncokból láttam, hogy jól szórakozik rajtam. Kellett pár perc, mire össze tudtam rakni a darabokat és rájöttem, hogy valószínűleg sejtette már akkor, hogy a kanapén vagyok, mikor leért a lépcsőről, majd valami keze ügyébe kerülőt eldobott a konyha felé, hogy azt higgyem átvertem, én meg ügyesen kuncogni kezdtem, ezzel lebuktatva saját magam.
- Ez nem ér - emeltem el mindkét karomat tőle, tettetve a megsértődöttséget, összefontam őket a mellkasom előtt és a TV irányába pillantottam a homlokomat ráncolva mérgesen. Egész biztosan olyan lehettem, mint egy nagy gyerek a játékbolt előtt egy kimért és parancsoló nem után, nehezen múlott visszafognom a vigyorgást, miközben Harry hirtelen elkomorodott, bár szerintem sejtette, hogy ez csak egy vicc, ajkait halk noszogató hangok hagyták el, hogy figyeljek rá és bocsássak meg. Mikor orrát enyémhez érintette, nem bírtam megállítani, mosolyogni kezdtem, de időben beharaptam a szám oldalát, hogy eltüntessem a pozitív érzést magamról, szemei és pupillája nagyra tágultak, nehéz volt nem belefulladni a világos zöld tóba, amit a fák levelei színeztek be.
- Tudom, hogy ki tudlak engesztelni - suttogta ezúttal a fülemhez hajolva, automatikusan nyúltam a hosszú felső felgyűrt ujjaihoz, hogy a csuklómra húzzam őket, elrejtve a libabőrt. Nem tudtam mit tervez, a szívem nagyobbat dobbant, ahogy felegyenesedett, alakját követve tekintetemmel, kíváncsian néztem mit csinál, a kanapét megkerülve mellém került, reakcióidőt se hagyva ragadta meg a lábaimat, amiket szétfeszítve, hirtelen majdnem összes súlyával rám dőlt.
- Ezzel inkább összenyomsz - nyögtem levegőért kapva, de ő csak önelégülten mosolygott, gondolom azon, hogy legalább szóra bírt. A köztünk ragadt kezemmel próbáltam megmozdítani a mellkasánál fogva, hogy legalább lélegezni tudjak, de nem úgy tűnt, mint aki bármerre is menni szeretne, belemászva az arcomba, puszikat nyomott a szám környékére és a homlokomra, orrom vonalára, szóval mindenhova, ahol csak ért, míg ujjait levezetve, bedugta a tőle elvett pólóm alá és csikizni kezdett. - Fejezd be! - adtam fel végül és hangosan érdekes hangokat adtam ki magamból, hasonlított a nevetéshez, a sikításhoz és a fuldokláshoz is. - Kérlek, megbocsátottam - hadartam egy szuszra, mielőtt újra vergődni kezdtem volna alatta, a szemem könnybe lábadt az erőlködéstől és röhögéstől.
Mély levegőket véve, igyekeztem lenyugtatni a vadul kalimpáló szívemet a majdnem összetört bordáim közt, mikor abbahagyta, látszott a büszkeség rajta, lehajolva egy normális csókot nyomott ajkaimra, amit nem utasítottam el ezúttal, hanem újra hajába kapaszkodva dőltem többért. Lábaim csípője köré fonódtak, ezzel is közelebb préseltem magamhoz, szájába dünnyögve ajándékoztam az érintését derekamon, nem akartam, hogy megint az legyen, mint kora reggel, a "zuhanyzás" nem épp egy jó megoldás, bár az én hibám volt, de én olyan típus vagyok, aki inkább csak este mélyül bele annyira a témába.
Meglepődtem, mikor elhajolva felült, majd csuklómat megragadva húzott maga után, fejét a másik oldali karfára téve elfeküdt, de ő már annyira könnyen nem fért el a kanapén, mint én, egyik talpa a földön kapott csak helyet, magára húzva folytatta a csókot. Persze, hogy kihasználta as új póz adta lehetőségeket, nagy tenyerét fenekemre simítva markolta meg, mire ajkai közé nyögtem, az egymáshoz dörzsölődő alsóink egyikünknek sem ígértek jót, vagyis nekem biztos nem, hisz én mást szerettem volna csinálni az ittlétem alkalmával, nem pedig non-stop azt.
Mégis, egy idő után már magától kezdett mozogni a csípőm keze alatt, egyre szebb hangokat kicsalva belőle, alsó ajkamat beharapva figyeltem nyaka megfeszült vonalát, ahogy hátra hajtotta a fejét összeszorítva szemét, majd visszadőlve vadabbul csókolt meg, mint előtte.
- Harry... - hebegtem, leállítva egy kicsit magamat, ha nem akartam volna is eszembe jutott a régóta tervezgetett célom, amit egyszer már elutasított. Figyelmét rögtön rám irányította, nem úgy tűnt, mint aki haragszik a szünet miatt és nem is veszítette még el a fejét, szégyenlős mosolyt küldtem felé, szempilláim dupla többször rezzentek meg. - Megpróbálhatok valamit?
Éreztem, hogy elpirulok, ahogy egyik szememből a másikba pillantott, próbálva rájönni, hogy min járhat az eszem, de nem hiszem, hogy sikerült neki, vagy ha igen, akkor az azt jelentette, hogy nincs ellenére, kicsit még tétovázott, de aztán megvonta a vállát halványan.
- Persze - kaptam meg szóban is a válaszát, mire őszintébb vigyor jelent meg arcomon. Újra hajoltam felé, de ezúttal nem csókért, a kinézett pontot nyakhajlatánál elkezdtem szívni, persze, nem ez volt az a nagy dolog, amit már első alkalmunk óta meg akarok tenni, csak valahogy bele akartam kezdeni, meg őszintén, tapasztalatból és érintésből elmondhattam, hogy még annyira nem volt felizgulva, mint kéne. Valamit mormogott, de nem hallottam tisztán, egyre lejjebb csúszva ajkaimmal csupasz felsőtestén, elszórtan mindenhova adtam egy rövidebb vagy hosszabb csókot, puha bőrének illata csak egyre több bátorságot adott, hogy megtegyem, mégis remegett a kezem, amikor combjára támaszkodva, felpillantottam arcára. Még nem esett le neki teljesen mire készülök, egy akadozó levegőmennyiséget kifújva, a magam alá húzott lábaimmal pont elfértem és nem kellett lemásznom a kanapéról, ha úgy kellett volna csinálnom, hogy egy szinttel lejjebb vagyok, mint ő, nem hiszem, hogy képes lettem volna rá. Bár még így se.
Apró puszikat adva köldöke környékére, reméltem, hogy az előre hulló, kócos hajam nem idegesíti, visszaemlékezve nekem is csak plusz kínzás volt, ahogy göndör fürtjei simogattak, nagyot nyelve végighúztam számat alig érintve bőrét az alsója szélének vonalán, kétlem, hogy ez ösztönből jött volna, valójában az ő példájára építettem minden tudásomat.
- Louis... - szólt közbe végre, már azt hittem tényleg végigcsinálhatom ziccer nélkül, de amikor szemébe néztem, nem láttam az elutasítást. Csak azt, hogy talán aggódik, bár azt nem tudom, hogy értem vagy maga miatt, amiért valamit nagyon elrontanék, de hamar kiderült. - Biztos vagy benne?
A hangomat elveszítettem valahol, ezért csak bólintottam, nem is tudja mennyire biztos vagyok már benne hetek óta, csak a magabiztosságom nem volt meg kellő mennyiségben, reszkető ujjaimat az egyetlen testét takaró fekete anyagba akasztottam, majd engedményét megkapva, csípőjét felemelve segített lehúzni magáról. Volt már szerencsém végignézni rajta teljesen meztelenül, de többnyire csak hátulról, ezért az egész fejem szinte égett, mikor lepillantva, szembe kerültem tökéletes testével és a miattam eléggé nyugtalan állapotú férfiasságával, ami valami abszurd dolog miatt még büszkeséggel is töltött el, hogy én okoztam.
Egy pillanatra elfelejtettem miért is vagyok ott, akár egy amerikai Kínában, de aztán összeszedve magam, jobb kezemet köré fontam, megijedtem, hogy talán túl erősen szorítottam meg, rögtön felnézve arcára vártam valami reakciót, mire megértettem, hogy ő miért tartott velem folyamatosan szemkontaktust, mikor ugyanezt csinálta. Csak tudni akarta, hogy nekem jó volt-e. Beszívva alsó ajkát hajtotta hátra a fejét, annyiból szerencsésnek éreztem magam, hogy tudtam saját tapasztalatból mi kell egy férfinak, bár így is kicsit bizonytalan voltam, hogy neki máshogy előnyösebb, mély levegőt véve megmozdítottam a markomat, ezzel egy a torkára akadt sóhajt kicsikarva belőle.
Nem mondom azt, hogy én teljesen halál nyugodtan ültem egy helyben, ugyanis az elém táruló látvány és hangok, meg úgy az egész helyzet egyre nyugtalanabbá tettek, a fejem egyik apró sarkában aggódtam, hogy velem mi lesz ezután, én nem akartam azt a hülye fürdős indokot kihasználni, de többnyire elfoglalta az agyamat akkor még a tény, hogy mit csinálok és hogyan.
- Gyorsabban - nyöszörögte Harry mélyen és egy parancsoló éllel hangjában, mire bólintottam saját magamnak és engedelmeskedtem neki. Mozgolódott alattam, néha kicsit feljebb nyomva csípőjét, hogy egész hossza a tenyeremhez érjen, mire zavarba esve észrevettem, hogy lejjebb is kell mennem, a számat elhúzva reagáltam az érzésre a csuklómban, eléggé begörcsölt, pedig még csak alig pár perce csináltam.
- S...Segítesz? - hebegtem felé félénken, kinyitva szemét bámult az enyémbe, kíváncsi lettem volna hogy nézek ki. Amikor lenyúlva, sokkal nagyobb kezét az enyémre simította és saját magára is, ezzel egy viszonylag normálisnak tűnő tempót diktálva, rájöttem, hogy nem is így akartam elérni a célomat, ha már végre megadatott a lehetőség, teljesen ki kell használni. - N..Nem így, hanem szóban. Tovább akarok lépni.
Pár pillanatig egy apró ránccal szemöldöke közt nézett rám, értelmezte, hogyan gondolhattam ezt, mire segítségképp végignyaltam az ajkaimon, közelebb hajtva a fejemet hozzá, a felismerés arcán díjazható volt, a plafonra felbámulva töprengett gyorsan, hogy mit mondhatna. Jó, nem vagyok teljesen tapasztalatlan, mármint sejtettem mit kell csinálnom és hogyan, de duruzsoló rekedt hangja megnyugtatott volna, hogy ne izguljak annyira, meg nem akartam úgy hozzá érni, ami nem jó neki.
- Csak kapd be. Nem olyan rossz, mint gondolod. - kezdte, magabiztosnak tűnt, de éreztem a hangjában az idegenkedést afelé, hogy ilyeneket szóba is foglaljon. Nem is tudta mi a véleményem erről az egészről, de attól jól esett, hogy próbálja szépíteni, hallgatva rá megtettem, orromat kicsit fintorba húzva először a túlságosan új érzés miatt, egyik kezével a hajába kapott, mire szólni akartam, hogy nyugodtan érhet hozzám is. - Oké, mhmm... Elkezdhetsz mozogni. - a mondatot megszakító jóleső mormolásától kirázott a hideg a gerincem vonalán, az ilyen kis apró dolgok adták meg a bátorságot, hogy folytassam. Lejjebb nyomva fejem, ameddig csak bírtam, összeszorítottam a szememet, majd rögtön vissza is húzódzkodtam, egy eléggé lassú ritmust kialakítva, reméltem, hogy megérti, legelső alkalommal még nem fog menni profik módjára. - Ez így, uh, jó - motyogta, sejtettem, hogy az arcom végig piros lehetett, de viszont egyre kevésbé éreztem magam zavarban. Szabad kezemmel vakon nyúltam, hogy eltűrjem az útból a hajamat, mert kezdett idegesíteni, ahogy a homlokomra tapad, de Harry előbb cselekedett észrevéve a szerencsétlenkedésemet, ujjaimat félrelökve elölről beletúrt a tincseimbe, amitől egy néma dünnyögés hagyta el a torkomat. Gondoltam, hogy részben azért is csinálta, hogy ezzel egy kicsit gyorsabb tempóra ösztönözzön, fejem búbját lenyomva akaratosan, próbáltam fent tartani vele az ütemet, de nekem ez így még egy kicsit gyors volt, bár esélyem sem volt arra, hogy szólni tudjak. - Lou - nyögte a nevemet, mire felpillantottam rá futólag, tekintete csillogott, ahogy rám bámult. - Gyönyörű vagy - suttogta, a szememet forgatva fogtam vissza a vigyoromat, mert úgy nem nagyon voltam képes bármilyen mosolyra. Hangja kontrollált volt és igyekezett férfias maradni, épp ezért töltött el büszkeséggel, mikor egy-egy a szokásoshoz képest magasabb nyöszörgés hagyta el a száját, pedig annyira szerintem nem csináltam jól, ujjai még mindig a hajamban pihentek, de egyre kevésbé használta ki. Meglepődtem, mikor a combján pihenő kezemért nyúlva, a tenyeremet magára fonta, arra a részre, amit a számmal nem értem el, összehangolva csináltam tovább, az idő úgy tűnt, mintha megállt volna, de valójában nagyon is száguldott. Azon gondolkodtam, hogy már mióta hallgathattam sóhajait, amik egyre hangosabbak lettek, nem ért váratlanul, hogy hirtelen az eddiginél erősebben húzta meg a tincseimet, mondania se kellett mi történik.
A nevemet nyögve élvezett el, az arcát fürkészve nem is törődtem semmi mással, időben kihúztam az ajkaim közül, mégis került egy kicsi az államra, ezért odanyúlva le akartam törölni a csuklóm belsejével, de még mielőtt megtehettem volna, megakadályozott. Megragadva karomat húzott fel magához, egyik szememből a másikba pillantva, láttam rajta, hogy még az orgazmusa hatása alatt van, elpirulva hagytam, hogy hüvelykujjával odanyúlva leszedje a szám alól azt a kis maradékot, közben tekintetét le nem véve rólam, másik kezével átkarolva a vállamat a nyakamat cirógatta, majd közelebb húzva magához, megcsókolt.
- Remélem, az eddigiek közül nem én voltam a legrosszabb - suttogtam ajkai közé, kicsit elszégyellve magam, amint kimondtam, hisz megígértettem magammal, hogy nem fogok ilyeneken gondolkodni. Elhúzódva, az arcom oldalát simogatta és néhány tincsemet a fülem mögé tűrte, még én sem voltam képes felfogni teljesen, hogy mi volt ez az egész, és hogy tényleg megtettem, félig a kanapé hátulja és a teste közé szorultam, átölelve mellkasát, lábammal is köré fonódtam.  
- Te vagy a legjobb - mosolyodott el lágyan, nem hittem neki, mégis égtem a boldogságtól. Fejemet a vállába dörgölve hagytam, hogy a pír kiélje magát rajtam, közelebb hajolva egy puszit nyomott a hajamba, hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kis mértékben nem voltam büszke magamra, mutató ujjammal felismerhetetlen alakokat és betűket rajzoltam a bőrére.
Így feküdtünk még hosszú percekig, csendben, csak az egyre lassuló szívverését hallottam és lélegzetvételeit, kiélvezve az érzést, hogy én vagyok az egyetlen, aki hallhatja őket abban a pillanatban. De aztán minden jónak vége szakad, kibontakozva az ölelésemből, adott egy csókot a homlokomra és megígérte, hogy pár perc múlva visszajön, rendbe szedve magát jelent meg újra előttem, mire én már ültem a kanapén, elmosolyodtam, ahogy a hóna alá dugott összehajtogatott plédet rám terítette, vagyis észrevette, hogy fáztam.
Nem hagytam, hogy csak egy bolyhos, puha anyag tartson melegen, amint lehuppant mellém, odafurakodva hozzábújtam, arra használva a szótlanságot, hogy igyekeztem minden részletét megjegyezni ezeknek a perceknek, beleégetni az emlékeimbe, hogy sose hagyjanak majd el.

2014. május 17., szombat

46. rész

Sziasztok!:) Új résszel jelentkezem, mint ahogy ígértem, Harry szemszöggel, már reggel. 
Közben elérte a blog a +70 000 megtekintést, ami wow. Csak ennyit tudok mondani. Meg persze azt, hogy köszönöm, ez még mindig hihetetlen számomra. 
Minden egyes embert, aki olvassa a történetet, legszívesebben megölelnék, szeretlek titeket.
Jó olvasást!:)
horan vandaa.xx

Harry Styles

Meglepően hideg volt az ágy, mikor ébredezni kezdtem.
Az első gondolatom az volt, hogy Louis valószínűleg megint elszedte tőlem az egész takarót, félálomban mosolyogva emeltem fel a kezemet és kutattam dereka után, amit viszont nem találtam sehol sem. Nem akartam csalódottságomban felmordulni, hátha a közelben van még, bár nem nagyon hittem benne, helyette nagyokat pislogva, próbáltam rájönni hány óra lehet már. Eszembe jutott arca, mikor hajnali három körül közöltem vele, hogy mennyi az idő, egyikünknek sem tűnt fel a percek múlása, volt jobb dolgom is, amivel törődhettem, egész pontosan ő, csakis ő. Persze, azután nem sokkal elaludt, azt mondta nem bírja tovább, pedig én még le tudtam volna nyomni plusz egy menetet, sőt akármennyit, de megértettem a helyzetét, vagyis próbáltam megérteni és nem haragudtam rá, hogy abba kellett hagynunk. Ott volt nekem egy egész hétvége és még két éjszaka, temérdeknyi közösen tölthető időt kaptunk.
Óvatosan könyökömre támaszkodva néztem körbe, a szemöldököm rögtön a magasba szökött, ahogy megláttam, hogy mégsem maradtam egyedül, alsó ajkamat beharapva bámultam rá, feje búbjától talpáig, többször is, kihasználtam, hogy ő viszont nem vette még észre, hogy ébren vagyok. Ugyanis a jobb oldali falon lévő tükör előtt ácsorgott, ahonnan maximum a lábam tükörképét láthatta volna, viszont én tökéletes kilátást kaptam, hála Istennek, még nem vett fel magára semmi felesleges ruhadarabot, csak az alsója volt rajta, de az is eléggé lecsúszott. Nem kellett sok, még csak akkor keltem fel, de máris éreztem azt a pezsdítő és elzavarhatatlan vágyat, hogy magamévá tegyem, annyira furcsa volt, soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, akitől kettő alkalomnál többet akartam volna, mert egyszerűen meguntam, de őt valahogy nem tudom. Figyeltem, ahogy kócos hajához nyúl és kidugva nyelvét ajkai közül, összpontosítva helyre próbálja tenni a rakoncátlan tincseket, szerettem volna azt hinni, hogy még amiatt állnak így, hogy egy kicsit erősebben megtéptem őket, de tudtam és tapasztaltam is, hogy mennyit mozgolódik éjszaka, ha minimum négyszer nem rúgta meg valamimet álmában, akkor egyszer sem. De azért, hogy minden reggel mellette ébredhessek, még azt is elviselném, hogy néha gyomorszájon térdel.
Fancsalira húzott arccal fürkészte magát tovább, talán azt hiszi, hogy még nem vettem észre, de a plafonra tud vinni, mikor látom rajta, hogy nincs megelégedve magával, rájött, hogy az alsónadrágja eléggé lejjebb van, mint ahol lennie kéne, ezért a szélét megfogva feljebb ráncigálta magán, még mielőtt csalódnom kellett volna, valójában csak jobbat tett. Az anyag megfeszült a fenekén, mire párhuzamosan egyre szűkösebbnek éreztem saját magamat is, kevés választott már el attól, hogy egyszerűen kipattanjak az ágyból és odasétálva, felkapjam, majd a matracra szorítva elölről kezdjük az estét, frusztráltan görcsbe húztam a lábujjaimat, hogy elfojtsam a gondolataimat és le ne bukjak. Apró kezét derekára simította, furcsán nézett ki, mert már megszoktam a látványt, ahogy az én tenyerem pihen rajta, ami alatt sokkal kisebbnek tűnik, majdnem felhorkantottam, mikor két ujja közé csippentve bőrét, úgy tett, mintha bármennyi felesleges is lenne rajta, nem bírtam tovább szó nélkül hagyni ezt az elégedetlenséget.
- Gyönyörű vagy - muszáj voltam megköszörülni a torkom, mert reggelhez híven olyan volt a hangom, mint valami vén, dohányos medvéé, aki megfázott. Rögtön megpördült a tengelye körül és nagy, ijedt szemekkel nézett rám, arca másodpercek alatt ment át a piros különböző árnyalataiba, én pedig csak élveztem a figyelmét, akkor volt a legaranyosabb, amikor miattam jött zavarba. Kezét azonnal elkapta oldaláról és helyette inkább próbálta úgy összefonni maga előtt, hogy minél kevesebbet lássak belőle, de hiába csinálta, úgyis maradt olyan testrésze, ami fedetlenül maradt és nekem az bőven elég volt, hogy legeltethessem a tekintetem. Például a combja, amire ránézve mindig annyi ötlet jut eszembe, hogy miket tudnék még tenni érte, ha hagyná a kísérletezést, de akár már a nyaka íve vagy a kulcscsontja is be tudott indítani, de amilyen állapotban voltam, nem is lett volna nehéz.
Átfordulva az ágynak arra a részére, ahol eredetileg ő feküdt és abban a pillanatban közelebb is volt hozzá, leraktam a lábam a hideg parkettára, még mindig nagy szemekkel bámult rám, de szerencsére nem mozdult semerre sem, azzal tönkretette volna a tervemet, felállva, kettő lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, az arcomra figyelt, szóval nem vette észre, hogy kicsit lejjebb kevésbé vagyok olyan nyugodt. A csípőjét megragadva rántottam magamhoz, keze eltűnt közölünk és csupasz mellkasa az enyémhez simult, zavartan húzta mosolyra a szája egyik sarkát, miközben ujjaimmal azt a területet cirógattam, amivel azt hitte baj van.
Meglepett, amiért nem nekem kellett kezdeményeznem, egy kicsit lábujjhegyre magasodva, karjait szokásosan a nyakam köré fonta, nem tudtam visszafogni a kiszökő jóleső sóhajomat, ami félig inkább nyögés volt, mikor belekapott a hajamba és csavargatni kezdte, ajkaiért hajolva vissza akartam adni azt a mennyei érzést. Szájának friss fogkrém íze volt, ötletem sincs mikor kelhetett, meg amúgy is, hogy bírt ennyire korán, ha tehetném egész nap aludnék, de úgy tűnik, ő inkább olyan személyiség, aki nem szereti elpocsékolni az óráit ilyen dolgokra. Úgy gondoltam ebből a bátor lépéséből, hogy akár bele is egyezett a gondolataimba, lejjebb csúsztatva a kezem, óvatosan bedugtam az ujjaimat alsójának feszes anyaga alá, egészen addig, hogy bele tudjak markolni a fenekébe, amit addig csak nézni tudtam, ezzel együtt még közelebb húztam magamhoz odalent. Csalódottan pislogva néztem szemébe, mikor megszakította a csókot és vállamra simítva tenyerét, eltolt magától, vissza állva talpára, újra túlságosan lent volt, és még fejét is lehajtotta, utáltam, ha csak így elutasítanak, főleg, ha ő.
- Harry, végigszeretkeztük az éjszakát - nevetett fel kínosan és egy kicsit zavartan, tetszett az ő szájából a "szeretkezni" szó, hisz nem csak száraz, érzéktelen szexre gondolt, hanem annál sokkal többre, különlegesebbre. Nem is tudja milyen az, mikor nem is ismered a partneredet és csak fekszik alattad, arra várva, hogy kiélvezd magad rajta, aztán reggel azon versenyezzetek, hogy ki tud hamarabb lelépni és ellopni a másik értékeit, míg az alszik. De remélem nem is kell megtudnia soha, hisz ő azt érdemli, hogy szeretetet adjanak neki az ágyban. Sajnos, nem úgy mondta, mint aki abban a pillanatban többre vágyik, sőt, inkább úgy hangzott, mintha csak arra kért volna, hogy most egy darabig hagyjam békén.
Az addig összefont ujjainkat kihasználva, váratlanul felemeltem őket a feje felé és megpörgettem, mint ahogy azokban a végtelenül csöpögős meg romantikus táncokban szokták, de valójában csak azt akartam elérni, hogy háttal legyen nekem és mindketten a tükör felé nézzünk, láttam a meglepődöttséget az arcán, miközben szorosabbra fontam a karjaimat teste köré hátulról.
- De téged nem lehet megunni - dünnyögtem a bőrébe lehajtva fejem, ajkaim minden négyzetcentit megtaláltak a nyakhajlata és válla közti íven. Adni akartam neki, mindent, amit csak tudtam és cserébe annyit kértem, hogy teljes mértékben az enyém legyen. Eszembe jutott egy ötlet, ami talán beválhat és még a saját érzéseimet is elmondhatom, egy kicsit egyéni módon, felpillantva reggeli, kócos és homlokomba hulló hajam alól az előttünk lévő tükörbe, pár pillanatig azt bámultam, ahogy sokkal robusztusabb testem az övé mögé magasodik és kezeim úgy ölelik, mintha sosem akarnám elengedni. A tekintete tétova volt, nem hitt nekem, de én be akartam neki bizonyítani a saját igazamat, azt, hogy számomra valóban egy bárcsak örökké tartó élmény lehetne, nem olyan, mint a többi, akik valaha is mellettem éltek. - Egyszerűen sosem tudok eleget kapni belőled. - suttogtam a füléhez hajolva, útközben megbökve cimpáját. - A bőrödből... - az ujjaimat felfedező útra indítottam oldalán, vizuálisan is reprezentálva szavaimat, puha és pont kezembe illő derekánál megállva, egy csókot is kapott hozzá a nyakára. - Az illatodból... - folytattam, ezúttal az orromat oda dugva, ahol előtte az ajkaim jártak. Le se tudta volna tagadni, éreztem a vibrálását idegessége miatt, felforrósodott teste a mellkasomhoz simult és gyorsabban kapkodta a levegőt, de én sem voltam jobb, csak kívülről elrejtettem, belül szinte tomboltak az érzéseim, de leginkább abban a pillanatban azok a nevetséges pillangók harcoltak, amik még nem igen látogattak meg engem Louis előtt. Talán az illata volt valóban az egyik olyan dolog, amit hiányoltam, ha távol volt és imádtam, mikor az ágyamban kiérdemelt oldalán lévő párnája beszívja magába az éjszaka folyamán, ott hagyva nekem, mint kis szuvenír a nálam tett látogatásából. - A hangodból... - vittem tovább a felsorolást, bár egy kicsit hosszabb szünet után, addig egy helyben pihenő kezem újra elindult, kicsit lejjebb. Ravaszul elmosolyodtam, olyan "erről beszéltem" stílusban, mikor egy hirtelen kiszökő nyögés hagyta el gyönyörű ajkait, tudtam én jól, hogy hol kell hozzá érnem, hogy ezt kaphassam. Rájöttem, hogy reggelig folytathatnám még a listát, hogy mik a kedvenc részeim rajta, ugyanis akkor minden porcikáját meg kéne említenem, és annyi időnk azért már mégsem akadt, mást akartam csinálni. - mert... - szeretem. Már tudtam és be is vallottam magamnak, még ha nehéz is volt annyi pofon után az élettől, viszont kimondani akkor is lehetetlenség egy ilyen sok erővel bíró szót, ami nekem még nagyon sokat számított, mégis tartottam tőle. Hisz, ha egyszer elsuttogsz valakinek a félhomályban egy szeretlek-et, azzal együtt némán kimondod a saját öngyilkosságod ismeretlen dátumát is, ez olyan, mint az élet, már születésünktől fogva haldoklunk, a szerelem is a kezdettől fogva csak puszta fájdalom és csalódás. Mégis szerettem. Nem úgy, mint Rómeó Júliát vagy Ádám Évát, hisz nekik egyrészt nem is volt másik választásuk, másrészt pedig úgy írták le a történetüket, hogy a végén mindenképp egymásba szeressenek, nekem viszont bármennyi másik választásom lehetett volna és az életemet is én írtam, mégis mellette kötöttem ki végül. De örültem, hogy így történt. Tényleg szerettem. - Mert tökéletes vagy. - fejeztem be végül szomorú mosollyal ajkaimon, más vég kellett volna az apró vallomásomnak. Az ember azt hinné, mikor meglát, hogy semmitől sem félek, de valójában igenis rettegtem, de nem a sötéttől vagy a bezártságtól, még csak nem is a haláltól, hanem az élettől, a jövőtől és az emberektől, akiket túl közel engedek magamhoz egy apró hiba miatt. Louis is ilyen volt, valaki, aki túl sokat tudott meg és ezzel párhuzamosan túl sokat adott is, amit előtte még nem nagyon kaptam senkitől, ezért elengedni már nem mertem.
- Ez kedves volt, de akkor sem fekszek vissza veled az ágyba - rombolta le a terveimet és a bennem tomboló kétes hangulatomat, hitetlen voltam, hogy csak így elsöpört egy különleges pillanatot, de aztán rájöttem, hogy nem hallja a gondolataimat. Cinkosul vigyorgott rám a tükörből, kezét az enyémre simította és letolta magáról, azt hitte csak így elmenekülhet, de utána kapva újra magamhoz rántottam, nem megy ő sehova, nem hagyja a levegőben úszni az elmúlt perceket és a ki nem mondott szavakat.
- Nem kell feküdnöd - haraptam be az alsó ajkamat, arcát lesve, meg sem említettem fullasztó kék szemeit és vékony, világos ajkait, pedig azok sem voltak ám elhanyagolható részei. - Ülhetsz is. Rajtam. - vigyoromból lassan nevetés lett reakciója miatt, mellkasomra téve kezét meglökött, úgy tettem, mintha valóban eltántorodnék az ereje miatt, ezzel menekülési utat adva neki, beletörődtem, hogy nem lesz semmi sem a tervemből. - De azt megmondhatnád, hogy ezzel mit kezdjek nélküled! - szóltam utána, egyik kezemmel alsónadrágomra bökve, mire szemöldökét felvonva nézed oda, de azonnal el is kapta tekintetét zavartan. Annyira naiv és ártatlan.
- Old meg, felnőtt férfi vagy - közölte megfordulva és eltűnt a szobám ajtaja mögött, eléggé otromba léptekkel ment le a lépcsőn, talán még a szomszéd is hallotta, ahogy gondolom, mint egy kisgyerek, páros lábbal ugrált le a fokokon. A mellkasom előtt összefonva a karjaimat, mintha még mindig láthatna, fújtattam egyet, ha nem lenne ez a csökönyössége, talán már rég újra a takaró alatt lennénk, szinte már a fullasztó forróságban, fájdalmasan harapdáltam a számat a gondolatra, kiszedve gyorsan egy tiszta törölközőt a szekrényemből indultam el a mosdó irányába. Totálisan cserben hagyott, és ezt nem fogom következmény nélkül hagyni.

***
A szokásos helyén találtam meg, a konyhában ücsörgött egy bögrét szorongatva, egyik lábát felhúzta az ülés részre és átölelte azzal a kezével, amiben egy szerintem már nem aktuális újságot tartott, nem foglalkoztam olyan felesleges dolgokkal, mint a felöltözés, a fehér frottír anyag csüngött csak le a derekamról, és a hajamból is folyt még a víz. Ujjongva vettem észre, hogy maradt még egy kicsi kávé a tegnapiból, kiöntve magamnak felturbóztam egy kicsit, így végül kaptam egy teljesen cukros és tejes hideg löttyöt, de az tökéletes volt számomra, közben végig éreztem magamon a tekintetét, remélem bánni kezdte, hogy nem használta ki a fent adott lehetőséget. 
- Zuhany, mi? - kérdezte, ahogy megfordultam és kihúztam magamnak a mellette lévő széket, láttam rajta, hogy tudja jól mit takar már rég a "zuhany" szó. Nem hagytam, hogy zavarba ejtsen, amúgy sem lennék ilyesmi miatt zavarban, nekem teljesen érzéketlen témának hatott a szexuális élet, úgy tudtam róla beszélni, mintha csak azt mondanám el, hogy milyen idő volt az elmúlt napokban. 
- Rád gondoltam közben - hajoltam a füléhez, rekedt volt a hangom az addig tartó szótlanság miatt, egy csókot adva rögtön felforrósodott és piros arcára, na ki jött végül zavarba. Ahogy elhajoltam, úgy bámult rám, mint egy szellemre, szemei hatalmasra nyíltak, mintha csak sehogy sem tudna nekem hinni, pedig nem volt olyan nehéz, elég volt az előző éjszakánkra visszaemlékeznem és nem is kellett több. 
- R..Rám..? - hebegte, a vörösség kezdte fülét is beszínezni, fejét rögtön lehajtotta, ahogy rájött, hogy már kínosan nézhet ki, de valójában aranyos volt. 
- Ki másra? - nyúltam kezéért az asztal felett, s mikor elértem, gyengéden megcirógattam a mutató és hüvelykujja közti részt. Őszintén elmosolyodott, még akkor is, ha eléggé furcsának találhatta, fúrni kezdte az oldalamat, hogy vajon ő már nyúlt-e magához úgy, hogy közben engem képzelt el maga mellett? Mégsem kérdeztem rá, szegény már így is majdnem elégett ültében, aggódtam, hogy elájul a sok fejébe szökő vértől, de lassan újra visszakapta a normális színét, a napilapba nyomtatott, pletykás szavakat olvasgatta tovább, arca elé emelve, hogy egy ideig ne lássam még. 
Belekortyoltam a sajátos kávémba, egyből fintorba húzva orromat, mert annyira nem volt finom, mint amire számítottam, mégis magamba erőszakoltam, ugyanis szükségem volt az energiára, főleg amiatt, hogy eszembe jutott késő délutáni programom. Rossz érzés kerített hatalmába, felnézve Louisra, szólásra nyitottam a számat, de végül nem mondtam semmit sem, nem akartam elrontani a közös reggelünk különös és varázslatos hangulatának csendjét, majd ráér később is, bár úgyis csak halogatni fogom addig a pontig, amíg autóba nem kell szállnom. Megígértem Niallnek, hogy újra dolgozni kezdek, és érte meg is tettem, felvettem a telefont, megbeszéltem az időpontot, sőt már el is mentem abba a fránya kocsmába, hogy találkozzak azzal a nyomorék felbérlővel, sajnos láttam is az embert, aki ma éli boldog életének utolsó napját, felfordult a szinte üres gyomrom. Már előre láttam magam előtt csalódott arcát, mikor elmegyek, nem akartam egyedül hagyni a nagy házban, hisz talán én voltam az egyetlen, akihez mehetett, én mégis lehet, hogy egy egész éjszakára ott hagyom magában, meglepődtem, mikor hirtelen hagyta az asztalra esni az újságot és rám emelte tekintetét. 
- Elmondod, hogy valójában hol voltál csütörtökön? - kérdezte halkan, meglepődve pillantottam szemébe, ki tudja, hogy juthatott ez hirtelen eszébe, de az is egy lehetőség, hogy már azóta nyomta a lelkét. Párat pislogva, végül nem néztem rá, hanem azzal foglalatoskodtam, hogy eltoltam az útból az üres, kávémaradékos porcelánomat, majd elvettem előle a magazint, mintha csak engem is érdekelne milyen szenny van beleírva. 
- Beszélgettem... - kezdtem bele, egy sort újra és újra olvasva a lapon. A Sheffield United 2-1-re leverte a Coventryt, az Égszínkékek kapitánya kevésbé lelkes interjúval kedveskedett nekünk. Kit érdekel? Sokkal komolyabb problémák is vannak a világon, mint hogy egy focicsapat beképzelt és idegbeteg vezetője milyen szavakkal küldte el a másikat a halálba, de hangot adni nem akartam a véleményemnek, főleg nem előtte, hisz tudtam, hogy mennyire szereti azt a sportot. Eszembe jutott, hogy egy mondat közepén tartottam, a levegőben hagyva, míg ő arra várt, hogy folytassam. - Seinnel... 
- Be... Beszélgettél? - nyelve újra belebotlott mondandójába, felpillantva le tudtam olvasni az arcáról, hogy tudja jól miről van szó, vagyis hogy milyen ok miatt tudnám én megkeresni azt az utolsó férget. 
- Miért Nialltól kellett megtudnom? - csaptam le az asztallapra a papírt, elterelve ezzel az ő kérdését, inkább voltam csalódott, mint mérges. Levegőért kapott, amiből egy zilált és ijedt hang lett, nem akartam megrémíteni, szabad kezéért nyúlva újra, összefontam az ujjainkat, ezzel mutatva, hogy nem ő a bakfis, csak tudni akartam, hogy miért nem szólt rögtön azután, hogy bepróbálkozott. 
- Nem akartam, hogy... hogy tönkremenjen a barátságotok - motyogta lehajtott fejjel, mire megint szembe csapott a tény, hogy ő mindig csak arra törekszik, hogy másoknak jó legyen, míg saját maga pedig szenved a titkok súlya alatt. 
- Most már mindegy - nevettem fel megvonva a vállam, de nem igen volt nevezhető őszinte nevetésnek, inkább olyasmi volt, amivel próbálják elnyomni a lapos és kínos hangulatot. Felpillantva homlokába hulló haja mögül, sajnálkozva nézett rám, én is rögtön a saját nedves tincseimhez nyúltam és egy már berögződött mozdulattal hátratűrtem, hogy ne idegesítsen és ne folyjanak az arcomba a vízcseppek, ránézve, ahogy ott ült összehúzva magát és szomorúan egy olyan barátság összetörése miatt, ami valójában sosem volt igazi, nem vágytam másra, csak hogy megvigasztalhassam. - Gyere ide - suttogtam noszogatva, kezét fogva még meg is húztam egy kicsit, kételkedve felállt, majd úgy irányítottam, ahogy én akartam. Zavartan nézett a szemembe, amint beleült az ölembe elölről, tudtam, hogy azon aggódik, nem-e nehéz nekem, de abban a pillanatban a jelentéktelen súlya érdekelt a legkevésbé, csupasz combjára simítva kezem, élveztem, hogy a helyzet miatt egy kicsit fentebb van a feje, mint az enyém. Ujjai mellkasomra csúsztak, néhány vízcsepp nyomát követve, végül elmaszatolta őket a bőrömön, nem mondom azt, hogy nem okozott egy kevés fájdalmat azzal, hogy csak egy törölköző férkőzött közénk, erősen koncentrálnom kellett, hogy ne kívánjam meg újra. - Senki más nem érhet hozzád rajtam kívül, oké? - közelebb húztam magamhoz a nyakánál fogva, így a szájába motyogtam, alkarjával megtámaszkodott a vállamon, hogy az ölemben tudjon maradni. Nagyot nyelt, de nem szólalt meg, csak egy aprót bólintott, amitől homlokunk összeért, nem bírtam tovább a kínzást saját magammal szemben, alsó ajkáért kapva, bebizonyította, hogy ő is ugyanannyira vágyott már erre, mint én. Nyelvét átdugva számba, rájöttem, hogy az idő múlásával egyre bátrabb lett, már vissza se tudtam emlékezni, hogy milyen volt az első napokban, bár akkor többnyire csak azzal foglalkoztam, hogy valahogy elérjem, hogy ne meneküljön el tőlem, de belegondolva még mindig félénk volt. 
- Csupa víz vagy - kuncogott fel, amikor elhajolt, hogy levegőt vegyen, valóban eléggé nedves lett tőlem a rajta lévő feslő, amit gőzöm sincs, hogy mikor kaphatott fel magára vagy hogy honnan szedte. Vigyoromat visszafojtva, hogy el ne áruljam a hirtelen jött tervemet, váratlanul, mikor hajolt, hogy folytassa a csókunkat, megráztam a fejemet, ettől a lehető legtöbb vízcsepp rajta landolt, sipítva felnevetett azt hajtogatva, hogy elég. Végül megadva neki, amit akart, csodálva bámultam arcát, mosolyát és a szeménél összegyűlő ráncokat, boldogságától kellemes melegség szökött a mellkasomba, sötét pöttyök tarkították az anyagot rajta, legszívesebben levettem volna róla. - Elázott spániel. 
- Hogy mi? - kérdeztem vissza tettetett felháborodással, mire rögtön benne volt a játékban, megijedve kipattant az ölemből. Nem kellett neki kétszer mondani, megiramodva kifutott a konyhából, felpattanva, utána indultam, de nem pazaroltam az erőmet rohanásra, hisz tudtam, hogy sétálva is utolérem vagy útközben valahol megbotlik és nekem kell felszednem a földről. A törölközőt kicsit megigazítva magamon, hogy ne essen le, kiérve körbenéztem a nappaliban, de nem láttam sehol sem, egyik szemöldökömet felvonva morgolódtam halkan, hogy hova a francba tűnt ilyen gyorsan, hosszú léptekkel fordultam jobbra, a lépcső irányába. Megfontoltan szedtem a fokokat, a szememet forgatva indultam a szobám irányába, mikor láttam, hogy az ajtó félig nyitva van, mert tudtam, hogy én bezártam, miután kijöttem, kicsit azért ügyesebb és figyelmesebb is lehetett volna, ha már fogócskázunk, tehettem volna valami tétet az elején, például ha elkapom, megadja a reggeli álmom beteljesítését. - Megvagy! - rontottam be, de amikor körbenéztem, nem találtam senkit sem. Meglepődve pislogva fordultam az erkély irányába, hátha ott van, de ahhoz tényleg nem nyúlt már senki, a függöny is a helyén volt, ez még rajtam is kifogott, nem tudtam merre kéne mennem, csak egy helyben toporogtam a szőnyegen. 
- Inkább te vagy meg - suttogta mögülem, mire apró karjait körém fonta hátulról, nem tudtam nem mosolyogni rajta. Azt hittem majd hagyja, hogy megforduljak és újra megcsókolhassam, hisz megint a szobámban voltunk, az ágy ott állt üresen tőlünk egy méterre, mégsem így történt, sőt sokkal rosszabban végződött, tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, ahogy éreztem, hogy megragadja a frottír anyagot és lerántotta rólam. 
- Mi a... - néztem utána, de addigra már újra eltűnt, csak egy pillanatra láttam még az ajtóban, kezében a fehér törölközőmmel. Hangos nevetése betöltötte az egész házat, egyszerűen nem tudtam rá haragudni, inkább jobban lekötött a gondolat, hogy sosem hittem volna, hogy egy nap még tudod ennyire őszintén boldogan játszani egy öt éveseknek való játékot, még akkor is, ha a mi változatunk kicsit pimaszabb volt. Egy szál semmiben álltam, megértettem, amiről beszélt, tényleg hűvös volt, nagyot sóhajtva a szekrényemhez léptem és kirángattam egy tiszta alsónadrágot, ennyire nem nézhet butának, annyira én sem vagyok felelőtlen vagy felszabadult, hogy csupaszon eredjek utána, de mikor kész voltam, akkor sem kezdtem el futni, még mindig nem. - Ezt még megkeserülöd, Louis Tomlinson. - morogtam az orrom alatt, ahogy a nappali felé indultam. Már tényleg kijárt neki az a büntetés. 

2014. május 11., vasárnap

45. rész

Halihó!:) Annyira örülök, hogy végre ezzel a résszel is végeztem, meglepően sok update volt mostanában.:D
Viszont egy igen rossz hírt is közölnöm kell veletek, miszerint a következő rész már reggel fog játszódni, de várhatólag Harry szemszögéből, ha ez vigasztaló egy kicsit. Kérdés: miért nem írok +18-at? Azért mert négy résszel ezelőtt is az volt, persze, tudom, hogy ez a Dark lényege, de nem akartam egymásra sűrítve írni őket. Minimum egy olyan bejegyzés még biztos lesz, ígérem. 
Jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Will, ide tudnál jönni egy kicsit? - szólaltam meg rekedt és halk hangon, mikor hallottam, hogy már a házon belül volt. Oldalra pillantva egy másodpercre, észrevettem, hogy Harry engem bámul, ahogy tekintetünk összekapcsolódott, rögtön nyugtatóan elmosolyodott, köztünk pihenő kezének ujjai megrándultak, legszívesebben oda is nyúltam volna, hogy megfogjam, de még nem szabadott. Próbáltam arcának részleteiben megtalálni a higgadtságomat, reméltem, hogy nem zavarja a tőlem kapott figyelem, mindent meg akartam jegyezni, orrának vonalát vagy akár az apró anyajegyet a szájának bal sarka alatt, hátha egy nap után már többet nem nézhetem. 
Will mit sem sejtve lépkedett a nappali felé, mire mindketten felkaptuk a fejünket, amivel megszakadt az egyetlen köztünk lévő kapcsolat, az idegességet újra éreztem mellkasomra nehezedve, akár egy zongora súlya, vissza akartam fújni az egészet az utolsó pillanatban. Olyanok jutottak eszembe, hogy azt mondom, hogy csak egy haverom, de azzal megsérteném és azt pedig nem szeretném, így nem maradt más választásom, el kellett mondanom. Harry is úgy tűnt, hogy egy kicsit feszült, feljebb ülve előre dőlt, tenyereit összesimítva az ölében, kiszáradt ajkait megnyalta, engem pedig túlságosan lefoglalt ez a mozdulat, így nem vettem észre, mikor már hárman voltunk a nappaliban. 
- Öhm.. Igen? - szólalt meg értetlen, zavart hangon nagybátyám, eléggé feltűnően méregetve az "idegent" a területén. A fejemben egy kész alfa hím posztért harcoló farkassereg jelent meg, ami amúgy totál hülyeség, mert tulajdonképpen én voltam az a személy a házban, aki már a kezdetektől itt van és a parancsokat kéne osztania, de nem nagyon értem meg a feladathoz. 
- Beszélni szeretnék... - kezdtem bele, de egy köhintés után kijavítottam magam. - ...szeretnénk veled.  
- Oké - ráncolta a szemöldökét, miközben próbált lazának tűnni és csak megvonta a vállát, de persze tekintetét le se vette a mellettem ülőről. Furcsálltam, hogy nem kérdezte meg rögtön, hogy "Ki ez?", helyette kényelmesen helyet foglalt a fotelban, mintha csak egy egyszerű milyen idő van ma fecsegésre készülne, valójában ötletem sem volt miként kezdjek bele. Kaptam egy bátorító pillantást oldalról, talán úgy lett volna a legegyszerűbb, ha odacsúszok az ölébe és megcsókolom, mert ezt szavakba nem lehet önteni, bár nem szerettem volna lesokkolni Willt, főleg, hogy halvány lila gőzöm sem volt az általános véleményéről.
- Hát, a helyzet az... hogy... tulajdonképpen Harry és én... - hebegtem és dadogtam, mint valami problémás gyerek, nem lepődtem meg, mikor láttam a szemem sarkából, hogy az említett a tenyerébe temette a homlokát, lehet, hogy neki kellett volna beszélnie. 
- Szóval Harry - szólt közbe a fotelban ülő, amivel még azt a keveset is belém fojtotta, amit esetleg elnyöszörögtem volna. Nagy szemekkel figyeltem, ahogy kicsit előre dőlve, felemelkedve a helyéről a kezét nyújtotta és saját maga is bemutatkozott, mikor még fogalma sem volt, hogy kinek a tenyeréhez ért hozzá, vagy hogy az a tenyér hol járt már az unokaöccse testén, igyekeztem nem elpirulni a saját gondolataimra. Egészen egyszerűnek tűnt a megismerkedés első lépése, egyikük sem feszengett, csak meglengették egymás ujjait és azonnal vissza is dőltek, nem tudtam nem észrevenni, hogy Harry kihasználta és ha nem is sokkal, de pár centivel közelebb araszolt hozzám. Mindketten várakozóan fordultak felém, hogy folytassam, amit elkezdtem, de én hirtelen azt se tudtam miért is gyűltünk össze, ijedten néztem rájuk, majd egy mély levegőt véve, összeszedtem magam. 
- Mi ketten... - magabiztosan mondtam ki, de a vége egyszerűen egyszer sem akart kicsúszni, ezért úgy döntöttem, hogy tényleg a tetteket kell segítségül hívnom. Óvatosan oldalra nyúltam, megkeresve Harry kezét, bőre sokkal hidegebb volt, mint az enyém, azonnal rám nézett, szemében láttam az aggódást, hogy ezt komolyan gondoltam-e, de teljességgel biztos voltam a döntésemben, hosszú másodpercekig csak bámultuk egymást elfelejtve a világot. Mosoly kúszott a számra, itt jönne az a rész, hogy feltérdelve odamászok hozzá és nyaka köré fonva a karjaimat, megcsókolom, míg ő gödröcskésen nevetni kezd a hirtelen rám törő fékezhetetlenségemen, de persze kezét derekamra simítva az ölébe húz, nagyot sóhajtva tértem vissza a földre és döbbentem rá, hogy hol vagyunk. Nem mertem Willre nézni, alsó ajkamat beharapva vártam, a szívem zakatolt a mellkasomban és a fejem is zúgott az adrenalintól, szinte már felkészültem a kiakadásra, ordításra, még az apokalipszisre is, de végül egyik sem következett be. 
- O..Oké - bólintott az összefont ujjainkra meredve, az arca megnyúlt egy kicsit a döbbenettől és egyéb érzésektől, amiket nem tudtam volna megnevezni. Azt hittem, hogy azután kezd el üvölteni, hogy felocsúdott a meglepettségből, de nem, úgy nézett ki, mint aki nehéz szívvel ugyan, de beletörődött, értetlennek éreztem magam és pozitívan csalódottnak, fúrta az oldalam, hogy miért nem akadt ki.
- Ennyi? - nyögtem, a megkönnyebbülés lassacskán elkezdte átvenni az ideg és félelem helyét, hamiskás mosolyt küldött felém, de legalább próbálkozott. 
- Nekem mindegy, hogy kivel vagy, addig amíg boldognak látlak. - mondta ki a szavakat, amiket egész életemben hallani akartam valaki szájából, kevesen múlott, hogy felpattanjak, majd a nyakába ugorjak. - És... most eléggé boldognak tűnsz. - fejezte be felváltva nézve kettőnkre, Harryn kicsit jobban elidőzve, mert már tudta ki ül vele szemben. Bárcsak több olyan ember lenne a világon, mint Will, elfogadás szempontjából, minden sokkal könnyebb lenne, nem kéne attól félnem, hogy melyik pillanatban fogja valaki a fejemhez vágni, hogy undorító vagyok. 
Nyitottam a számat, hogy elmotyogjak valahogy egy köszönöm-öt, még jó, hogy örömkönnyek nem hullottak, de akkor az addigi szokásos kinti csendet megzavarta egy vészjósló hang, a hideg végigfutott a hátamon, ahogy a kapu előtti apró kavicsok összekoccantak egy autó kereke alatt. A nappaliban lévők rögtön engem bámultak, kíváncsian a reakcióm miatt és persze állandóan csak nyugtatni akartak, hogy nem lesz semmi baj, de valójában ezzel csak rontanak a helyzeten, az ablakon kinézve a szívem a torkomba ugrott a sárga taxit meglátva, azt már nem mertem figyelni, hogy ki fog kiszállni belőle. 
- Fel kéne állnunk - sóhajtotta Will és már támaszkodott is a fotel karfájára, hogy fellökje magát, szívem szerint közbeszóltam volna, hogy én ennyi tiszteletet nem szándékozok megadni, de Harry kedvesen rám mosolygott és noszogatott, hogy menjek. Kezemet fogva húzott maga után, mert amúgy szerintem segítség nélkül meg se mozdultam volna, helyette inkább elbújnék a szobámba és az ágyam alá dugott életmentő táskával futnék, ameddig látok, de hát lebilincseltek, szóval nem mehettem sehova. 
El is felejtettem, hogy anya is a házban van még, láttam rajta, hogy hasonló állapotban van, mint én, de ő jobban takarta és igyekezett koncentrálni, fintorra húzódott a szám, mikor az előszobában lévő tükörbe nézve megigazította a haját, abban a pillanatban kettő halk kopogás zavarta meg a feszült levegőt. Nem értettem miért csípte így ki magát, a felsője is szokatlanul feszült a nadrágjával együtt, tudtommal örökre el akartuk űzni az életünkből, nem visszacsábítani ilyen közönséges dolgokkal. 
Éles sóhajt véve, hagytam, hogy Harry adjon egy csókot az arcomra, mikor senki sem figyelt ránk, mert Will már előre sétált anya irányába, így ketten hátul maradtunk, mintha direkt engem hagytak volna utolsónak, hogy megvédjenek, úgy álltam ott a folyosó végétől nem messze, akár egy a végzetére váró áldozat. 
- Nem lesz semmi baj - suttogta mély hangján a nap folyamán már nem tudom hányadszorra a fülembe, miközben srégen mögém állt és gyengéden bedugta az ujjait a felsőm alá hátul, hogy anélkül megfoghassa a derekamat, hogy bárki látná. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel jót vagy inkább rosszat tett-e, mert a gondolataimat valóban elterelte, de helyette halvány piros színt csalt az arcomra, nem volt jó ötlet ennyire közel állni egymáshoz, mikor... 
Az alsó ajkamat beharapva, egy pillanatra lábujjhegyre álltam, mert az ajtó kinyílt, de nem láttam semmit, csak halk hangokat hallottam, ahogy köszöntik egymást, szemeim tágra nyíltak, amikor egy kar fonódott anya nyaka köré, szóval ennyire szívélyes maradt a kapcsolatuk? Mikről nem tudok? Egy következő mondat hagyta el a szájukat, amitől a vér meghűlt az ereimben, "Louis a nappaliban van", a levegőt is visszatartva ácsorogtam, addig, amíg meg nem pillantottam az embert, aki miatt ez az egész volt. 
Meglepődve pislogtam, az emlékeimben sokkal magasabban élt, bár persze, gyerek voltam még, mikor utoljára láttam, haja és borostája is őszült már, de az a szigorú tekintete megmaradt és a figyelmet parancsoló tartása is, szemüvegét fejéről a szeme elé tette, hogy normálisabban végignézhessen rajtam. Éreztem, hogy Harry teste megfeszül mögöttem, meg akartam fordulni és nyugtatgatni, hogy semmi baj, ez normális, hisz talán nyolc vagy kilenc év telt el azóta, hogy elment, kíváncsi lettem volna a gondolataira, hogy mit szól, változtam-e és jó vagy rossz irányba... Bár neki mindig is az a selejt maradok, akit elhagyott, mert sosem felelt meg az elvárásainak. 
- Szervusz, Louis - kicserepesedett száját kedvesnek szánt mosolyra húzta, de nem nagyon sikerült, ráncai mélyebbek lettek, ami szembesített a ténnyel, hogy mennyire megöregedett mindenki, még én is. Erőlködnöm kellett, hogy megtaláljam a hangom, először nem is mertem ránézni, helyette a mögötte maradó eredeti családom két tagját fürkésztem, akik biztató vigyorral figyelték az eseményeket, abban reménykedve, hogy ez a találkozás meg fog változtatni bármit is. 
- Szia - dadogtam nyüszítve, valójában nem tudtam hogy kéne köszöntenem, kezdett zavarni folyamatosan fürkésző tekintete, mintha hibákat keresne rajtam és csendben elraktározná őket. 
- Reméltem, hogy legalább a hangod egy kicsit férfiasodni fog, ha már az alkatod nem - mondta felnevetve a gúnyos megjegyzésén, mire a szívem megsajdult, ha már fizikailag nem tud bántani, folytatja szóban. Éreztem, hogy szúrni kezd a szemem, de nem akartam egy ilyen ember miatt sírni, mégis előtört minden, a múlt, a rúgások és bántó szavak, nem tudtam visszafogni, odanyúlva rögtön megdörzsöltem az arcom, csodáltam, hogy senki sem lépett közbe. - Az érzékenységed is ugyanolyan maradt.  
Egyszerűen nem tudtam kivenni a viccet abból, amiket mondott, sőt, inkább tovább alázott, ezért jött el gőzöm sincs honnan, hogy tovább szidjon és elmondja, hogy sokkal jobb is lehetnék? Anya lefagyva, Will pedig tehetetlenül állt az előszobában, mindketten hatalmas szemekkel néztek, én pedig a zokogás szélén álltam, ha valaki az ebédlő egyik székén ülve folytatná az előtte zajló dolgokat, talán popcornos tállal az ölében szurkolna valamelyik oldalnak. 
- Most már elég lesz, seggfej - szólalt meg végül a hang, amire addig titkon vágytam, döbbenten bámultam Harryre, ahogy kilépve mögülem közém állt és közé, akit már nevén sem szándékoztam szólítani. A levegő megdermedt az egész helyiségben, ökölbe szorított kezét megpillantva elém tornyosuló teste mellett, hirtelen előre nyúltam és alkarja köré fonva hozzá képest apró kezeimet, nevetségesen vissza akartam tartani, bár tudtam, hogy ha komolyan neki akart volna menni, semmit sem érnék. 
- Hogy mit mondtál? - kérdezett vissza nyugodtnak tűnő hangon, az arcát nem láthattam, de tudtam, hogy kevés választotta el attól, hogy verekedést rendezzen a nappalink közepén. Vagyis... honnan tudhattam volna? Én ezt az embert nem ismerem, már rég nem, csak abban voltam biztos, hogy a nyugodt ügyvéd külső teljesen más természetet takar. 
- Jól hallotta - vágott oda újra Harry, egyáltalán nem ijesztette meg egy ötvenes éveiben járó pasas, én tudtam egyedül, hogy mikre képes, bár még látni én sem láttam a legrosszabb passzában. Beállt az a vérfagyasztó és hideg kirázós csend, amivel talán csak éjszakánként találja magát szembe az ember a temetőkben, nem bírtam tovább, teljesen kijött belőlem, amit addig próbáltam visszafogni, senki sem mert lépni. 
- Amúgy is, ki a franc vagy te? - fokozta az ideget a levegőben az állítólagos apám, undor nőtt bennem a gondolatra is, hogy így nevezzem. Az előttem álló sok ideig nem válaszolt, azon gondolkodhatott, hogy hogyan fejezze ki magát, amivel még tovább ingerelheti a másikat, olyanra tudtam volna tippelni, hogy "az ember, aki esténként a fiát döngeti", de azt is tudtam jól, hogy ennél több esze van és nem is ilyen alpári stílusú. Helyette az addig már csuklójánál pihenő kezeim még lejjebb csúsztak és az ujjaiba kapaszkodtam, válla felett előre kukkolva, olyan volt, mint valami testőr, bár voltak sokkal szebb dolgok is, amikhez hasonlítani tudtam volna, de nem ahhoz volt most itt az idő. - Oh... Ezt majdnem el is felejtettem rólad, fiam. - folytatta felhorkantva a cinizmust, úgy téve, mintha eddig nem abból csinált volna viccet, hogy milyen vagyok. Tenyerem alatt megrándult hatalmas keze, ettől féltem, saját maga alatt ásta a sírját, nem tudta, hogy egy mozdulattal képes lenne kiverni belőle a szuszt is. 
- Harry, menjünk a szobámba - suttogtam rekedt hangon a füléhez hajolva, de nem úgy tűnt, mint aki mozdulni szeretne. - Kérlek - sírtam, mire végre megingott, amit kihasználva megtudtam rántani a karját és magam után vonszolni, kaptunk még egy megjegyzést, de nem akartam vele foglalkozni, lehunyva szemeimet törtettem a folyosó irányába. 
A kilincset megragadva, szinte ráncigáltam Harryt, ami elég érdekesen nézhetett ki, végül be tudtam lökni a biztonságba és becsapva magam mögött a faajtót, rögtön az ágyam felé vettem az irányt, a könnyeim elhomályosították az utat és keserves szipogásom sem segített, inkább hátrány volt. Megijedve abbahagytam a csendbe hasító, fájdalmas hangokat és nyöszörgéseket, mikor egy kéz megragadott hátulról és magához húzott gyengéden, mégis határozottan, ahogy nekiestem mellkasának, azonnal az eddiginél is fájdalmasabb zokogás tört ki belőlem. Tenyerét hátamra simítva próbált nyugtatni, miközben ajkait a hajam közé nyomta, beszívva felsőjének illatát, máris úgy éreztem, hogy jobban vagyok, bárcsak úgy maradhattunk volna még. 
- Utálom, mikor sírsz - dünnyögte, az ő kedvéért képes lettem volna abban a pillanatban abbahagyni, egy nehézkes levegővétel után már csak halkan szipogtam. Óvatosan eltolt egy kicsit, kezét az arcomra simítva a hüvelykujjával elmaszatolta a sós cseppeket a bőrömön, a szemembe bámulva, az apró ráncok arról árulkodtak, hogy fáj neki így látni engem, egy hamiskás mosollyal próbálta leküzdeni az érzéseit. - Olyan gyönyörű vagy még így is. 
Éreztem, hogy felforrósodik a levegő körülöttem ezzel a könnyeket is lassan felszárítva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer valakinek gyönyörű leszek, mikor zokogok, hisz olyankor többnyire egy ember sem szereti mutogatni magát, éles hangon levegőért kaptam, mikor előrébb hajolva lágyan lecsókolta az utolsó ottmaradt nedvességet. Mit tettem én az életben, hogy egy ilyen csodálatos ajándékkal jutalmazott? 
Miután befejezte és még külön az alsó és felső ajkamra is adott egy csókot, őszintén mosolyogva elléptem tőle és visszatértem az eredeti célpontomhoz, leguggolva az ágy mellett, nehézkesen kiráncigáltam a sporttáskát, amit mintha már hónapok óta ott őrizgetnék, Harry a homlokát ráncolva figyelt, miközben felegyenesedtem. A matracra dobva a cuccomat, kínosan elvigyorodtam, majd még egyszer az arcomhoz nyúltam, hogy megdörzsöljem a szememet, el akartam kerülni, hogy újabb hívatlan vendégek folyjanak végig rajta, határozottabb voltam, mint mikor először elterveztem ezt az egészet.
- Szóval, öhm... - kezdtem hebegve, zavartan megvakarva a tarkóm hátulját, míg sarkamon billegtem. Ez nehezebb, mint gondoltam. - Befogadnál pár napra? 
Nézett még pár másodpercig, teljesen komor arccal, ami miatt megijedtem, hogy itt kell maradnom ebben a házban egész hétvégére, de akkor váratlanul elnevette magát, a gödröcskék megjelentek szája sarkánál, először lehajtotta a fejét, ami miatt a haja eltakarta, pedig olyan lenyűgöző, mikor kuncog, nem értettem mitől lett ilyen jókedve. 
- Persze, hogy jöhetsz - ejtette ki a szavakat gyengéden, mire megkönnyebbülve felsóhajtottam, nem tévedtek a számításaim. Közelebb lépkedett és felkapva a táskát, a vállára dobta, boldogan lesütöttem a szemeimet udvariasságán, de amint az ajtó irányába indult, meg kellett állítanom, mert az nem nagyon volt jó ötlet.
- Nem mehetünk arra - figyelmeztettem, megtorpant a szobám közepén és félig hátrafordulva vonta fel egyik szemöldökét. Magyarázatra várt, én pedig a helyes válaszon töprengtem, ami a legfrappánsabb, hogy tényleg ne a nappalin, majd a bejáraton keresztül kelljen mennünk. - Nem engednék, hogy elmenjek. 
- Vagyis szökünk? - fordította le egy átlagos fiatal nyelvére azt, amit szerettem volna, láttam a szemén, hogy jól szórakozik rajtam, de figyelmen kívül hagyva csak bólintottam. Irányt változtatva, neki is rögtön az ablakra esett a választása, elsétálva előttem, könnyedén kinyitotta, de úgy, hogy ne csapjon vele nagy zajt, szerintem neki is azon az estén járt közben az esze, mikor én engedtem be ott, mennyire régen volt az is. - Oké, gyere. - nyújtotta felém a kezét, hogy intsen, mire mellé álltam és biztató tekintetét látva, idegesen egyik kezemmel a keretbe, a másikkal pedig a párkányba kapaszkodtam. - Óvatosan - szólt rám, alig másfél méterre volt a föld, mégis remegtem, bár inkább az volt a nehéz, hogy kiférjek azon a kis lyukon, leugrani már gyerekjáték bizonyult. Büszkén mosolyogva magamon, hogy megcsináltam, rögtön le is tört ez a jókedv, mikor láttam, hogy Harry megerőltetés nélkül kerül ki mellém másodpercek alatt, de gondolom sok tapasztalata volt már ilyen dolgokban, az adrenalin felszökött bennem, ahogy a sötét utcát és udvart fürkésztem, csak a lámpák törték meg néha a homályt. Váratlanul hátulról újra elkapta a csuklómat és magához húzott, szemében megcsillant a halvány fény, míg a fülemhez hajolt. - Olyan vagy, mint aki először jár kint éjszaka - nevetett szinte némán, mire csak vigyorogni tudtam, sietős léptekkel indultunk el a kapu irányába, át kellett mászni egy sövényt, hogy a járdánkhoz érjünk, de az már semmiség volt. A zsebembe dugott kulcscsomót kihalásztam onnan, majd hagytam, hogy kivegye a kezemből, hisz biztos voltam benne, hogy ő profibban és csendesebben meg tudja oldani, csodálva figyeltem, ahogy pillanatok alatt kattant a zár és már kint is voltunk, teljesen szabadon. Felfele görbítve szája sarkát, odahajolt az arcomhoz és nyomott rá egy csókot, míg megragadta a kezemet és az autója felé húzott, érezni lehetett a belőle áramló büszkeséget irántam, amiért képes voltam megszökni otthonról, saját magam is be tudtam vallani, hogy kis mértékben elrontott, de nem is zavart. 
Az anyósülésen ülve, alsó ajkamat beharapva bámultam a csendes utcákat, csak néha bukkant fel egy-egy sarkon kocsi, de azok is hamar eltűntek, meglepett minden egyes alkalommal, mikor megfogott minket egy piros lámpa, hogy Harry odahajolt hozzám és fokozatosan vadabb csókokat adott. Az egyiknél annyira belefeledkezett már, hogy egy dudaszó keltette fel hátulról, mérgelődve taposott bele a gázba, én pedig kipirulva, mosolyomat elfojtva bámultam kifele a szélvédőn, először megijedtem, hogy mi van, ha meglátták, de utána rájöttem, hogy nem érdekel. 
- Végre - sóhajtotta megkönnyebbült hangon, mikor befordult a megfelelő utcába, tekintetem akaratlanul lecsúszott arcáról az ölébe, de nem kellett volna, mert csak jobban égni kezdett a fejem, mikor észrevettem, hogy eléggé beindította ez a pár csók. Leparkolva, automatikusan hátra nyúlt a sporttáskámért, hogy ő vigye, esélyt sem adott rá, hogy bármiféle megerőltetőt tegyek, olyan jó érzés, mikor nem tudod abbahagyni a mosolygást, főleg azután, hogy mik történtek otthon, kezét elfogadva direkt úgy szálltam ki, hogy közel simuljak hozzá. Végignyalt ajkain engem fürkészve, mire én az ajtó felé indultam, de megtorpantam és tettetett morcos arcot vágtam a vállam felett hátrafordulva, mikor rácsapott a fenekemre, mindig is közönségesnek tartottam ezt, de ez alkalommal nem szóltam hozzá semmit, mert tudtam, hogy nagyon akarja már. Követett, de a saját zárjába már nehezebben talált bele a kulccsal, a keze remegett és idegesen fújtatott, ami miatt csak halkan nevetni tudtam, de abba is hagytam, mikor egy olyan fajta pillantást intézett felém, amiből olvasni lehetett, hogy "ezt odabent még megkapod", kezemet szám elé téve várakoztam türelmesen, hogy kinyíljon az ajtó. 
Mikor sikerült, rögtön felkapcsolta az előszobában a villanyt, csodáltam, hogy nem esett nekem rögtön, előre sétálva lerakta a kanapénak döntve a táskámat, majd elrévedve bámult maga elé, keserű mosollyal száján, megijedtem a váratlan hangulatváltozásán, odasietve hozzá, már annyi idő után hiányzott a közelsége. 
- Baj van? - suttogtam, próbáltam elkapni tekintetét, ami elég nehezen sikerült, de végül megadta magát. 
- Csak... - kezdte, de amint rájött, hogy ez így nem fog menni, nagyot sóhajtva ingatta a fejét. - Olyan régen laktam együtt bárkivel is. 
A szívem megsajdult, ahogy kiejtette a szavakat, rajtam volt a sor, hogy megvigasztaljam, még úgy is, hogy nekem még mindig ott tomboltak a fejemben a nappaliban történtek, karjaimat nyaka köré fontam lábujjhegyre állva, abban a pillanatban is kíváncsi lettem volna mi jár az eszében. A hosszú és szoros ölelés után kicsit elhajoltam, orrunk összeért, mire nem cécózott tovább, kihasználta, hogy akkor már egy autó dudája sem fog megzavarni minket, számra tapadva, először lágyan kezdte, bekapva alsó ajkamat megszívta, de aztán kezével bátrabb útra indult. Meglepődtem, mikor kicsit tolni kezdett a csípőmnél fogva, de engedelmeskedtem neki, kínosan felnevetve szakítottam meg a csókot, mert megbotlottam a szőnyegben, nem látok hátra fele, szóval érthető volt, őszintén vigyorogva hajolt újra utánam, felnyögtem, amiért hátam találkozott a fallal. Ujjait becsúsztatva felsőm alá, felforrósodott bőrömet cirógatta, de én sem szerencsétlenkedtem tovább, háta mögé nyúlva megragadtam pólója szélét és óvatosan a segítségével leráncigáltam róla, tenyerem azonnal csupasz mellkasára csúszott. 
Kicsit lejjebb hajolva, váratlanul a combom alá simította a kezét és felkapott, ahogy szokott, de még mindig a falnak voltam nyomva, de ez sem tartott sokáig, mert biztonságot keresve köré fontam a karjaimat és hagytam, hogy a lépcső felé induljon velem az ölében. 

2014. május 9., péntek

44. rész

Szóval a beígért, kárpótló rész, ami kicsit későn jött, de itt van.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz meg a szokásos hétvégei rész, mert holnap azon is elkezdek dolgozni és vagy szombaton vagy vasárnap kiteszem.:)
Előre jelzem, hogy ez csak átvezető rész, szóval semmi nagy durranás, sajnálom, rövid is. 
Attól még, jó olvasást!
horan vandaa.xx 

Harry Styles

A kocsiban ülve várakoztam, folyamatosan a szélvédőn kibámulva vagy a visszapillantó tükörbe lesve, hátha mozgást látok valamelyik irányba, mert addig nem akartam kiszállni, hogy a hűvös éjszakában ácsoroghassak, a műszerfalhoz nyúlva inkább még feljebb is nyomtam a fűtést. Louison járt az eszem és a telefonhívásán, hálás voltam, amiért megkért, hogy legyek ott, mert azok után, ami keveset hallottam az apjáról mindenképp mellette szerettem volna lenni, sajnálatot éreztem iránta, amiért ő sem nőhetett fel egy normális családban, pedig ő az, aki a legjobban megérdemelte volna. Rögtön másra is terelődött a gondolatom, olyasmire, ami abban a pillanatban jobban érintett, próbáltam emlékezni, hogy hogyan viselkedett az utóbbi napokban vagy tett-e ártatlannak tűnő megjegyzéseket, de rájöttem, hogy nem is találkoztam vele, így jó, hogy nem emlékeztem, jobb lett volna az ő szájából hallani, mint Nialltől. Még ha össze is kaptunk emiatt, örültem, hogy rávettem arra az állásra, mert így annyi mindenről maradtam volna már le, amik igenis fontosak, meg lehet valaki Louis mellett, aki megvédi, nem tudom mit csinálnék, ha valami baja esne, sosem bocsátanám meg magamnak. 
Felkaptam a fejem, mert odakint egy árnyék sétált el tőlem pár méternyire, komótos, lassú tempóban, szemem résnyire szűkült, ahogy jobban megnéztem a sötét kocsi volánja mögé bújva és biztos voltam benne, hogy kapásom van, nem is akartam elszalasztani. A kilincsért nyúlva, másodpercek alatt kint álltam már az arcot csípő hidegben, összébb húzva magam, csodálkoztam, hogy nem is vette észre a nagy fekete autót a házánál állni, eléggé figyelmetlen lehet, talán elvette valaki az eszét? Az ajtó hangos csapódására végre felfigyelt, megtorpant a járdán és pillanatokig csak bámult maga elé, a helyében olyanok jártak volna a fejemben, hogy vajon megírtam-e már a végrendeletemet, felvont szemöldökkel, gyilkos tekintettel vártam, hogy felém forduljon.
- Már hiányoltalak - szólalt meg hirtelen cinikus hangon, meglepett, hogy saját maga is sejtette a látogatásomat és még anélkül is tudta ki vagyok, hogy rám nézett volna. Ugyanott maradtam, nem mozdultam, bátrabbnak éreztem magam, mikor végre szembe nézett velem, de körülbelül négy méter távolság még mindig közénk állt, amit nem tudtam volna váratlanul átszelni, hogy nekirontsak, ezért más taktikához kellett nyúlnom.
- Azt hitted, nem tudom meg? - kérdeztem naivságán kárörvendve, összefonva karjaimat mellkasom előtt igyekeztem elrejteni ökölbe szorított kezemet és higgadtnak tűnni. Részletesen el lett mesélve nekem, hogy miket hordott össze, sőt sajnos még azt is hallottam, hogy miként játszotta a szépet, amitől az undor csak nőtt bennem, több hónapnyi barátság ilyen egyszerűen tud apró szilánkokra törni. Bár, ezek után már kevésbé hiszek benne, hogy ezt valaha is barátságnak lehetett volna nevezni. Váratlanul mindkét kezét felemelte maga mellett, nem-törődöm stílusban, a helyzetemet segítve közelebb lépkedett, ami miatt a távolság is csökkent, már nem kellett sok, hogy fellendítve öklömet simán elérjem. 
- Nem érdekel, hogy megtudtad - bökte ki egy magabiztos féloldalas mosollyal, tudnia kellett volna, hogy ott nem kell megjátszania magát, anélkül is átlátok a mocskos lelkébe. Folytatta a provokálásomat, amivel csak saját maga mellett ásta a vermet, én kellettem, hogy egy egyszerű mozdulattal bele is lökjem. - Teljesen komolyan mondtam mindent. - vonta meg a vállát, annyira le szerettem volna már törölni a képéről a vigyort, de nyugodt maradtam kívülről, kíváncsi voltam mit tud még mondani. - Egy pocsék ember vagy, sokkal jobbat érdemel nálad. 
- Olyat, mint te? - köptem, a szarkazmust vágni lehetett volna hangomban, de ő úgy döntött, hogy észre se veszi. 
- Például - biccentett, azt hitte ezzel plusz egy strigulát kapott a versenyben, de valójában nem volt semmiféle párbaj, mert amiért harcolt már rég az enyém volt. - Gondolj csak bele, Styles... - kezdte újra a monológját, ahogy kiejtette a vezetéknevemet a száján, végigfutott a méreg és a hideg a gerincemen, hallgatnom kellett volna Niallre, mikor azt mondta nem érdemes foglalkozni ilyen fajta emberekkel. De velem máshogy viselkedett, azt hittem hasonló barátra találhatok benne, mint az előbb említettben is, talán az egyetlen naiv személy itt én vagyok. - Milyen jó élete lenne velem... Elvinném a tengerpartra, tökéletesre süttethetné a bőrét és nem kéne mást csinálnia, csak feküdni és élvezni az életet. Sőt, a kettőnké lehetne az a kis ház, amit már láttál képeken, ahol többet adhatnék neki, mint amennyit te valaha adtál... - álmodozott folyamatosan mosolyogva, hatalmas önkontrollra volt szükségem, hogy abban a pillanatban ne menjek neki, helyette magamban igyekeztem nevetni a tévhitein. A teste és bőre már így is tökéletes, csak hát ő ezt nem tudja, mert még sosem látta meztelenül és nem is fogja, az pedig, hogy talán jobb lenne vele az ágyban, nem nagyon érdekel, mert én igenis többet adtam és kaptam, ő volt a szánalmas, nem én. - Veled meg? Itt kell ragadnia Angliában, a folytonos szar időben és minden nap úgy kell felkelnie, hogy vajon mikor fogják megölni miattad, mert fogalmad sincs hányan vadásznak rá. Meg amúgy is, melletted sincs biztonságban, ki tudja mikre vagy képes, ha elborul a fejed... Állítólag még a családodat is te nyírtad ki. - pocskondiázott, ami amúgy elsuhant volna a fülem mellett, a szívemet meg se érintve, de mikor kimondta az utolsó mondatot, a vér meghűlt bennem. Hatalmas szemekkel bámultam rá, a kezem előbb mozdult, mint az agyam, bár mindegy, így is úgy is lendítettem volna már az öklömet, ami tudom, hogy sosem megoldás, de egyszerűen elborult a fejem, olyan érzést keltett fel bennem, amit már rég sikerült elnyomnom, a mellkasom szúrt. 
- Te rohadék... - sziszegtem, ennyire talán még sosem voltam dühös, nem is kellett közelebb lépnem, az ujjperceim fájdalom nélkül csapódtak az arcába, leszartam, hogy a következő ütésnél már az orrát is éreztem reccsenni. Felnyögött, egyensúlyát elveszítve esett a kemény, hideg földre, több nem is kellett, rámászva megragadtam kabátjának gallérját és tovább püföltem, a hűvös másodpercek alatt tűnt el és helyette csak forróságot éreztem a méregtől és a rég nem látott ellenségemtől, a visszafogott könnyektől. Ujjai belém martak, védekezni próbált vagy lelökni magáról, de túlságosan kiszolgáltatott és gyenge lett, én pedig nem tudtam leállni, csak akkor kezdett tisztulni a látásom, mikor mindkét öklömön bíborvörös alaktalan foltok nőttek. Elborzadva bámultam a cseppeket folyni kezeimen, majd lejjebb pillantva az arcára, különös érzés fogott el, a megbánás, menekülni akartam onnan, hirtelen feltápászkodva undorodva kentem a ragacsos vért a felsőmbe, összefüggéstelen szavakat motyogva hevert a sárguló fűben, de nem voltam képes tovább nézni és ott maradni. Az autóba remegve másztam be és indítottam el, olyan részemet hozta elő, aminek létezéséről már rég elfelejtkeztem, nem tudtam kiverni a fejemből a tényt, hogy ott hagytam szétverve, de mennem kellett, mielőtt még magához tér, beletaposva a gázba, a visszapillantóban fürkésztem az arcomat, hányingerem lett, ahogy megláttam a forró, sós könnyeket. Nem, nem lehetek gyenge. 

***
Másnap
Elmosolyodtam, mikor megláttam apró termetét egy hatalmas pulóverbe dugva, mégis maga köré fonva karjait vacogva, a bejárat előtt ácsorgott rám várva, legszívesebben megdorgáltam volna, hogy nem kéne miattam szétfagynia, de mögé nézve rájöttem, hogy csak pár utolsó percet akart szerezni, mikor még azt csinálhatunk, amit akarunk. Megkönnyebbült arca elárulta mióta lehetett már ott, lépteimet megszaporázva, pillanatok alatt oda értem hozzá a kocsitól, a halvány piros színt nem tudtam eldönteni, hogy a csípős idő miatt van-e vagy talán miattam, de ha eredetileg nem is így volt, elintéztem, hogy a pír csak nekem szóljon. Apró kezeivel rögtön átölelte a nyakamat lábujjhegyre állva, mire én derekát fogva húztam magamhoz, fejét nyakamhoz dugta, mire hűvös orrától kirázott a hideg, ahogy a bőrömhöz ért, hibásnak éreztem magam, hogy nem siettem jobban, akkor nem kellett volna jégcsappá válnia. 
- Köszönöm, hogy itt vagy - motyogta halkan, nevetségesnek tartottam, hogy ilyenért hálálkodik. Nem válaszoltam, csak erősebben szorítottam magamhoz, mellette olyan könnyen ki tudott ürülni az agyam és nem gondoltam másra, csak lélegzetvételeire nyakamnál meg a szívverésére, amit így is éreztem, pedig annyira nem simult össze a mellkasunk. Az előző napi éjszaka persze ott dübörgött az emlékeimben, de arra koncentráltam, hogy végül én tarthatom őt a karjaim közt és amíg mellettem van, nem is kell aggódnom, hogy bárki is elvenné tőlem. 
Kicsit elhajolva, óvatosan elmosolyodott arcomat fürkészve, nem tudom mit kereshetett, de mikor nem találta meg, még őszintébben húzta felfelé szája sarkát, gyönyörű ajkait bámulva tudta, hogy mit szeretnék, megadva magát nyomta előrébb a fejét. Majdnem megszakítottam a csókot, amiért ujjait szokása szerint hajamba fonta, nem is tudja milyen érzést vált ki belőlem, mikor ezt csinálja, főleg ha el is kezdi csavargatni, csalódottan dünnyögtem többért, amiért visszaállt a talpára és már menni akart befelé. Aztán rájöttem, hogy egész biztosan fázott és szeretett volna melegben lenni, a másik ok pedig az, amiért alapból is ott voltam, elengedtem kezét, mikor az előszobába értünk, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát a családja előtt. A kellemes levegő és a már látott barátságos kis ház megmosolyogtatná az embert, ha nem lehetett volna késsel vágni a feszültséget, a kabátomat utasításra a fogasra tettem, aztán nem tudtam mást tenni, csak bizonytalanul beljebb lépkedni.
- Oh. Szia, Harry - jelent meg az anyukája, ha jól láttam a konyhából tartott kifelé, mire megtorpantam, mert még mindig furcsa volt, hogy mennyire elfogadó. Illedelmesen biccentve én is visszaköszöntem, miközben Louis nem vette észre, hogy leszakadtam, vagy csak hagyni akarta, hogy jobban megismerkedjek, a nappaliba menve leült a kanapéra, azonnal elképzeltem mit csinálnék, ha az én lakásomon lennénk. - Szép kis sérülés... - ragadta meg hirtelen a kezemet Jay, mire hatalmas szemekkel kaptam oda a fejemet, mikor ő már rég a sebeket tanulmányozta az ujjperceimen. Ijedten kaptam ki tenyeréből, de meg is bántam, mert rögtön az arcomat kezdte el fürkészni, ugyanolyan kék szemei voltak, mint a fiának, akaratlanul elábrándoztam rajta, hogy vajon az én szüleimnek mi lenne a véleménye Louisról. Az utóbbi időben túl sokat gondoltam rájuk, és egyre nagyobb lyukat váj a hiányuk a mellkasomba, mikor pont, hogy fordítva kéne lennie, az idő állítólag betömi a lyukakat. - Ápolónő vagyok, semmi baj.. - nyugtatott meg, bár ez csak erősítette bennem a tényt, hogy ő egy pillantásra meg tudná mondani, hogy hol szerezhettem őket és akkor kevésbé szép benyomást keltenék. Észrevette, hogy nem nagyon van ínyemre mutogatni, pedig én nem akartam már rögtön ellenszenvesnek tűnni, kedvesen elmosolyodott, a ráncok a szeménél ismerősek voltak, meglepő mennyit mosolyognak még feszült helyzetben is. - Vizes ruházd pár napig. 
Halványan bólintva kaptam az alkalmon és elszöktem, a nappali felé tartva, mély levegőt véve, majd kifújva kerültem meg a kanapét, amin Louis ült, hátulról gyengéden megsimítottam a hátát, mielőtt lehuppantam volna mellé, egyik szemöldökömet felvonva néztem rá. Maga elé meredve idegesen, a távirányítót szorongatta tenyerei közt, de annyira, hogy az ujjpercei kezdtek elfehéredni, viszont a TV fekete képernyővel pihent velünk szemben, mire odanyúltam és megnyomva a bekapcsoló gombot, közben észrevétlenül megsimogattam kezét. Feleszmélt a bambulásából és igyekezett elmosolyodni, de eléggé zaklatott lett, helyette én inkább a köztünk lévő fél méternyi távolságot néztem, elhiszem, hogy nem akar különösebben erotikus dolgokat csinálni mások előtt, de az nem azt jelenti, hogy egymáshoz sem érhetünk... Feltűnt neki, hogy mire szuggerálok úgy, mire alsó ajkát beszívva, váratlanul arrébb mászott és karomat feljebb lökve az oldalamhoz bújt, megkönnyebbülten felsóhajtva öleltem át a hátát, kíváncsi lettem volna, hogy nézünk ki hátulról, miatta mindig elképzelem már mások szemszögét, mikor előtte leszartam, hogy mit gondolnak. 
- Ne aggódj, itt vagyok - suttogtam halkan elfordítva a fejem, hogy szám pont a fülénél legyen és csak ő hallhassa, hisz szinte sütött róla a félelem. Arcát vállamba dörgölve, vett egy mély levegőt, mire feljebb simítva ujjaimat megcirógattam a haját füle mögött, annyira átakartam érezni a helyzetét, de sajnos nem tudtam és emiatt nem is értettem mi miatt nyugtalankodik ennyire, nem fogja bántani az apja, amíg mellette vagyok, nem hagyom. 
- Louis, Will tíz perc múlva hazaér - szólt oda halkan az anyukája, hogy figyelmeztesse, csak nem tudtam mire, éreztem, ahogy apró teste megfeszül karom alatt. Kicsit hátrafordítva fejét bólintott, homloka simította a csupasz felkaromat, vártam, hogy újra rám figyeljen és észrevegye felvont szemöldökömet, értetlen arcomat, mert érdekelt, hogy miről van szó, ebbe nem avatott bele... 
- El kell mondanunk neki, hogy te és én... - kezdett bele, de meglepődtem, mikor nem fejezte be a mondatot. Persze, tudtam, hogy kettőnkre gondol és a kapcsolatunkra, talán félt kimondani hangosan, hátha valami olyat reagálok rá, amitől újra csalódást okoznék neki, pedig, ha tudná, hogy mit érzek belül, ha egy napra olvashatna a fejemben, rögtön megváltozna a véleménye. Még ha tudok is beszélni, valójában sosem voltam igazán a szavak embere, felesleges dolgokról órákig fecseghetnék, de az nem érdekel senkit, viszont a saját érzéseimet harapófogóval sem lehetne kihúzni belőlem, ki tudja, lehet, hogy a múltam miatt van így. 
- Oké - vontam meg a vállam, mert számomra nem jelentett problémát, bár tudom, hogy neki nehéz, hisz az ő családtagjáról van szó. Mint tapasztaltam, fontos neki mások véleménye és leginkább azoké, akik közel állnak hozzá, pedig én a helyében nem foglalkoznék ilyenekkel, mert nem nekik okoz azzal boldogságot, ha végre talál valakit maga mellé az életben, hanem saját magának. 
- Nem tudja, hogy... hogy én... - hebegte megkoronázva az eredeti nehézséget, ezúttal sem kellett tovább magyarázkodnia, mert megértettem. Viszont ez egy kicsit ledöbbentett, hogy tudta 20 évig titokban tartani? 
- Így egy kicsit nehezebb lesz, de oké - bólintottam inkább magamnak, hogy ezen is túljutunk, az idegességét legyőzve végre magára szenvedett egy őszintébb mosolyt a szemembe bámulva. Az arcát lesve, abban a pillanatban legszívesebben megcsókoltam volna, ajkai szinte kérleltek, hogy szükségük van az enyémekre, de nem tehettem meg, helyette inkább lejjebb hajolva a homlokára nyomtam egy rövid puszit, ami remélhetőleg csak köztünk maradt. De nem tarthatott sokáig a pillanat, mert ugrott egyet, amikor meghallotta, hogy valaki bedugta a kulcsot a zárba, aztán amikor rájött, hogy nyitva van az ajtó, csak lenyomta a kilincset, csalódottan hagytam, hogy visszacsússzon a kanapé másik oldalára, túl messze tőlem.
- Megjöttem!