Halihó!:) Először is, szerintem ezt a részt viszonylag hamar hoztam, bár ebben közresegít az, hogy elkezdődött a szünet, így ihletem is van és időm is. Másodszor, a következő nem tudom mikor jön, attól függ, hogy a szüleim merre akarnak utazni majd a szünet vége felé.
Erről a bejegyzésről csak annyit, hogy Harry(!) szemszögéből van, sokat szenvedtem vele, hogy legalább egy kicsit eltérjen a Louisos részektől, mind fogalmazásmódban, mind beszédben.
Jó olvasást!:)
Harry Styles
Erről a bejegyzésről csak annyit, hogy Harry(!) szemszögéből van, sokat szenvedtem vele, hogy legalább egy kicsit eltérjen a Louisos részektől, mind fogalmazásmódban, mind beszédben.
Jó olvasást!:)
horan vandaa.xx
Harry Styles
Miután elment a férfi, aki már nem tudom hányadik megbízatóm volt, becsaptam mögötte az ajtót. Utáltam ezt, már rég elegem lett belőle, de ha egyszer valamibe belekezdesz, nem hagyhatod ott egyik napról a másikra.
A miértjét is elfelejtettem már, hogy miért tettem meg az elsőt, bár az árva gyerek bármit megcsinál az életben maradásért.
Kezem ökölbe szorult, a helyszínt memorizáltam, hisz a fizetség volt a legfontosabb mindig. A pénz az, amiért még a szakmában voltam, meg kellett élnem valahogy.
Hosszú léptekkel visszafele indultam, a lépcső irányába, majd a szobába, ahol Louist hagytam, nem akartam vele megint közölni, hogy "Hazaviszlek", de muszáj volt.
Az ágyamon ücsörgött, mikor benyitottam az ajtón, ölébe ejtett kezét tanulmányozta, a mozdulattól rögtön halvány mosoly kúszott ajkaimra, ez egyike volt szokásos dolgainak. Talán azt hiszi, nem figyelek, de észreveszek mindent, és már kívülről tudom a berögződött cselekvéseit.
Lépteim hangjára felkapta fejét, ijedten bámult hatalmas kék szemekkel, ha tudná milyen gondolatok járnak a fejemben, mikor csak ránézek, szerintem elrohanna. Amikor a csípőmön ült is nehezemre esett, hogy visszafogjam magam, ha bal lábbal kelek fel aznap reggel, már rég sikítva feküdne alattam.
- Mi a baj, édes? - guggoltam le elé, tekintetét zavartan kapkodta a helyiségben, mindenhova nézett, csak a szemembe nem. Ez nagyon fel tudott idegesíteni, kezemet felemelve megragadtam az állát és kényszerítettem, hogy rám pillantson. Pupillája kitágult, és mintha meg is remegett volna, majd szemhéját lehunyva megrázta a fejét a kérdésemre válaszolva. - Megbántad? - folytattam a kérdez-felelek játékunkat, bár legbelül szívesebben szórakoztattam volna mással Louist.
Figyeltem, ahogy arca folyamatosan átment vörösbe, az érzés emlékére egy pillanatra megint bizsergett az alhasam, majd jólesőn felsóhajtottam.
Újra ingatni kezdte a fejét, mire megkönnyebbüléshez hasonló dolog melegítette fel a testemet. Az azelőtt fél órával történtek mindenképp felkerülnek az életem legjobb élményei listára, és reméltem, hogy neki is.
Louis nagyon furcsán viselkedett, ötletem sem volt mi üthetett belé hirtelen, de azt az elvet vallottam, hogy ha nem mondja el a személy a baját, akkor nem is próbálkozom, hogy segítsek rajta.
- Hazaviszlek, jó? - mosolyodtam el szomorúan, végül is kimondtam, amit nem akartam. Aprót bólintott, térdemre támaszkodva felálltam a földről, majd karomat felé nyújtottam, hogy felsegítsem a matracról.
A kezemet egy pillantással ignorálta, helyette saját magától felpattant az ágyról és sietős léptekkel az ajtó felé indult. - Oké - motyogtam furán magam elé, majd utána futottam, mert már a bejárati ajtónál járhatott.
Kezeimet zsebre dugtam, miután pulóverem kapucniját a fejembe húztam, az utca kihalt volt, a lámpák fénye csillogva verődött vissza a nedves betonról.
Árnyékom folyton máshol tűnt fel, lépteim gyorsak voltak és hosszúak, minél előbb le akartam tudni ezt a dolgot.
A kocsma eldugott helyen volt, csak azok találták meg, akiknek kapcsolatuk volt a vezetőjével vagy akik jól figyeltek a járdára kiugró elhagyatott lépcsőkre. Az alkohol és dohányfüst tipikus keverékének szaga megcsapta orromat, mikor a nehéz faajtót kinyitottam. Az embereket nem különösebben érdekelte, hogy új vendég érkezett a lepukkant bárba, tovább beszélgettek vagy itták az italukat a fényesre polírozott pultnál.
Reménykedtem, hogy senki sem ismer fel, tekintetemet sietősen vezettem végig a helyiségben.
Amikor megpillantottam az egyik hátsó boxban a férfit, sapkámat lejjebb húztam a fejemen és szigorúan a földet bámulva odasétáltam.
- Már azt hittem el sem jössz - közölte Joe, vagy Jack, a halál tudja, hogy hívták a pasast. Futólag körbepillantva, leültem a koszos, néhol kiszakadt bőrülésre, már haza akartam menni. Egy eléggé silány hely volt, az épelméjűek inkább menekülni akartak ki onnan.
- Megvan a pénz? - néztem fel őszes borostás arcára, türelmetlenül doboltam a combomon, nekem csak a fizetség kellett.
Aprót bólintva benyúlt kabátja belső zsebébe, a kezdők idegességével figyeltem minden mozdulatát, pedig én már profinak számítottam a szakmában. A sárga, félbehajtott borítékot meglátva felsóhajtottam, tenyerébe rejtve az asztalra rakta és átcsúsztatta elém. Fintorogva bámultam rá, az öreg valami akció filmben érezhette magát, gondolom életében először nézett szembe a fekete piaccal.
A csomagot pulóverem zsebébe gyömöszöltem és készültem volna, hogy lelépjek, de továbbra is visszatartottak.
- Nem számolod meg? - kérdezte felvont szemöldökkel a férfi, az arcán lévő sebhelyet figyeltem, amitől ráncokba futott a bőre, nem volt túl szép ember.
- Elhiszem, hogy megvan - biccentettem, mindig megbíztam a személyekben, akik felbéreltek, hisz tulajdonképpen ők is megbíztak bennem azzal, hogy életeket adtak a kezembe.
- Hát, akkor... - dőlt hátra, csontos ujjai közé vette üvegpoharát, amiben valami barnás folyadék lötyögött, majd felemelte. - Remélem, többet nem kell találkoznunk, Styles.
Ajkaim széle megrándult, hasonlót kívántam én is magamban, nem emlékszem olyan esetre, hogy az utcán találkoztam volna valamelyik régebbi megbízatómmal. Az végzetes lenne, főleg ha nem vagyok egyedül.
Sarkon fordulva a kocsma kijáratához indultam, láttam, ahogy a pultos int egyet, mire halványan biccentettem felé. Ismert voltam azon a helyen, hisz legtöbbször ott bonyolítottam le a beszélgetéseket vagy a pénz átvételt.
Az esti, friss levegőt mélyen beszippantottam, hogy kicserélődjön a tüdőmben felgyülemlett dohányfüsttel, már nem siettem, hisz lerendeztem a nehéz részét az éjszakámnak.
Imádtam a nap ezen szakát, az idő lehűlt, a fények csak néhol villogtak, amúgy meg a hold világította be a kihalt utcákat gyenge sugaraival.
Felpillantottam az égre, lélegzetem ködfátylát bámultam, csillagok nem ragyogtak a sötét égbolton, csak néhány árnyékba borult felhő éktelenkedett felettem.
Csendes estének néztünk elébe, meglepett, hogy nem hangoskodtak fiatalok a járdán sétálva, éppen valamilyen buliba sietve, mint minden normális tinédzser ebben az életkorban.
Én nem jártam olyan helyekre, sosem voltam az a megszokott gyerek. Alkohol, pörgés és hajnalig tartó bulizás helyett, azon kellett törnöm magam, hogy valamilyen munkát találjak és ne haljak éhen.
Az autómhoz érve beültem a vezető ülésre, és a kulcsot a gyújtásba dugva, felmordult a motor. A légkondi rögtön zúgni kezdett, de hideg helyett meleg levegőt fújt, ami miatt a felsőm a hátamra tapadt.
Egy kézzel fogva a kormányt, másikkal hátralöktem a kapucnimat és a sapkámat is lehúztam magamról, majd a hátsó ülésre hajítottam.
Hajamba túrva, felráztam a fejemre simuló tincseimet, félresimítottam őket, mert zavartak a kilátásban és ezzel meg is voltam a már szokássá vált hajigazítással.
Ilyenkor az ember nyugodtan vezethet gyorsan vagy akár lassan is, se rendőrök, se más autósok nem közlekednek, csak maximum a főutakon. Én például nem éppen a biztonságos autózásomról vagyok híres, de még sosem kapcsoltak le.
A gázpedált gondtalanul tapostam meg, a mellettem elsuhanó várossal nem is törődtem, kezdtem elfáradni és az izmaim is kellemetlenül húzódtak.
Különösebben nem merültem bele egyik fejemben cikázó gondolatomba sem, nem akartam kifejezetten egy témán rágódni, inkább mindent bedobozoltam és eldugtam az agyam egyik sötét sarkába. Szerettem ezt csinálni, elképzelni, hogy nagy, barna kartonokba zárom az aggályaimat, majd betolom őket az elmém legkietlenebb helyére és csak akkor veszem őket elő, ha úgy érzem képes vagyok velük megbirkózni.
Ugyanezt teszem a rossz emlékekkel is, de azokat még egy nagy, fehér lepedővel is letakarom, hogy véletlenül se bukjanak ki belőlem.
Utáltam gyengének tűnni, de a sok-sok bedobozolt dolog csakis azzá tett, szóval érthető miért porosodnak már hosszú ideje.
A házam elé leparkolva, egy pillanatra kibámultam a homályba a szélvédőn keresztül, mintha láttam volna valakit a szemem sarkából, de lehet, hogy csak képzelődtem.
A fényszórókat lekapcsolva, az ajtó kilincséért nyúltam, a környék már aludt, csak én zavartam fel az ásító csendet. Valójában nem ismertem a szomszédokat, és szerintem ők sem engem, vagy csak a szokásos módon emlegetnek, mikor elsétálnak a ház előtt.
Itt lakik Styles, ha kedves az életed, elkerülöd jó messziről.
A kövek ropogtak talpam alatt, míg a kapu felé sétáltam, lámpák erre nem voltak, szóval a fényt végérvényesen a hold biztosította, hogy megtaláljam a kulcsommal a zárat. A hűvös levegő csípte az arcomat, hirtelen lett hideg a testemnek, hisz a kocsi belső terében meleg fuvallatok keveredtek, a karomat libabőr fedte.
Doncasterben körülbelül az év minden szakán ugyanolyan volt az idő, hideg és esős. Csak nyáron vannak melegebb napjaink, mikor a lányok előszeretettel hordanak rövidnadrágot és ujjatlan felsőt, napszemüveggel takarva fél arcukat. A fiúk meg bátorságukat fitogtatva merészkednek bele a város melletti bányatóba, ami egyébként mélysége miatt mindig csak pár fokos.
A zár végre kattant, de vele egy időben egy idegen hangot is meghallottam, egész testemmel megfordulva kutattam a sötétben a vendégemet lesve, tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
- Nocsak, Styles, az útjaink újra keresztezik egymást? - kérdezte vigyorogva, fogain megcsillant a hold fénye, ahogy elvigyorodott, kezeim ökölbe szorultak.
A pokol legmélyebb bugyraiba kívántam azt a seggfejt, mikor utoljára találkoztunk, a testem remegett az idegességtől. Ötletem sem volt mit akar tőlem, bár szokása, hogy csak úgy időnként feltűnik és tönkreteszi az életedet, mert olyan kedve van.
Hosszú léptekkel visszafele indultam, a lépcső irányába, majd a szobába, ahol Louist hagytam, nem akartam vele megint közölni, hogy "Hazaviszlek", de muszáj volt.
Az ágyamon ücsörgött, mikor benyitottam az ajtón, ölébe ejtett kezét tanulmányozta, a mozdulattól rögtön halvány mosoly kúszott ajkaimra, ez egyike volt szokásos dolgainak. Talán azt hiszi, nem figyelek, de észreveszek mindent, és már kívülről tudom a berögződött cselekvéseit.
Lépteim hangjára felkapta fejét, ijedten bámult hatalmas kék szemekkel, ha tudná milyen gondolatok járnak a fejemben, mikor csak ránézek, szerintem elrohanna. Amikor a csípőmön ült is nehezemre esett, hogy visszafogjam magam, ha bal lábbal kelek fel aznap reggel, már rég sikítva feküdne alattam.
- Mi a baj, édes? - guggoltam le elé, tekintetét zavartan kapkodta a helyiségben, mindenhova nézett, csak a szemembe nem. Ez nagyon fel tudott idegesíteni, kezemet felemelve megragadtam az állát és kényszerítettem, hogy rám pillantson. Pupillája kitágult, és mintha meg is remegett volna, majd szemhéját lehunyva megrázta a fejét a kérdésemre válaszolva. - Megbántad? - folytattam a kérdez-felelek játékunkat, bár legbelül szívesebben szórakoztattam volna mással Louist.
Figyeltem, ahogy arca folyamatosan átment vörösbe, az érzés emlékére egy pillanatra megint bizsergett az alhasam, majd jólesőn felsóhajtottam.
Újra ingatni kezdte a fejét, mire megkönnyebbüléshez hasonló dolog melegítette fel a testemet. Az azelőtt fél órával történtek mindenképp felkerülnek az életem legjobb élményei listára, és reméltem, hogy neki is.
Louis nagyon furcsán viselkedett, ötletem sem volt mi üthetett belé hirtelen, de azt az elvet vallottam, hogy ha nem mondja el a személy a baját, akkor nem is próbálkozom, hogy segítsek rajta.
- Hazaviszlek, jó? - mosolyodtam el szomorúan, végül is kimondtam, amit nem akartam. Aprót bólintott, térdemre támaszkodva felálltam a földről, majd karomat felé nyújtottam, hogy felsegítsem a matracról.
A kezemet egy pillantással ignorálta, helyette saját magától felpattant az ágyról és sietős léptekkel az ajtó felé indult. - Oké - motyogtam furán magam elé, majd utána futottam, mert már a bejárati ajtónál járhatott.
***
Kezeimet zsebre dugtam, miután pulóverem kapucniját a fejembe húztam, az utca kihalt volt, a lámpák fénye csillogva verődött vissza a nedves betonról.
Árnyékom folyton máshol tűnt fel, lépteim gyorsak voltak és hosszúak, minél előbb le akartam tudni ezt a dolgot.
A kocsma eldugott helyen volt, csak azok találták meg, akiknek kapcsolatuk volt a vezetőjével vagy akik jól figyeltek a járdára kiugró elhagyatott lépcsőkre. Az alkohol és dohányfüst tipikus keverékének szaga megcsapta orromat, mikor a nehéz faajtót kinyitottam. Az embereket nem különösebben érdekelte, hogy új vendég érkezett a lepukkant bárba, tovább beszélgettek vagy itták az italukat a fényesre polírozott pultnál.
Reménykedtem, hogy senki sem ismer fel, tekintetemet sietősen vezettem végig a helyiségben.
Amikor megpillantottam az egyik hátsó boxban a férfit, sapkámat lejjebb húztam a fejemen és szigorúan a földet bámulva odasétáltam.
- Már azt hittem el sem jössz - közölte Joe, vagy Jack, a halál tudja, hogy hívták a pasast. Futólag körbepillantva, leültem a koszos, néhol kiszakadt bőrülésre, már haza akartam menni. Egy eléggé silány hely volt, az épelméjűek inkább menekülni akartak ki onnan.
- Megvan a pénz? - néztem fel őszes borostás arcára, türelmetlenül doboltam a combomon, nekem csak a fizetség kellett.
Aprót bólintva benyúlt kabátja belső zsebébe, a kezdők idegességével figyeltem minden mozdulatát, pedig én már profinak számítottam a szakmában. A sárga, félbehajtott borítékot meglátva felsóhajtottam, tenyerébe rejtve az asztalra rakta és átcsúsztatta elém. Fintorogva bámultam rá, az öreg valami akció filmben érezhette magát, gondolom életében először nézett szembe a fekete piaccal.
A csomagot pulóverem zsebébe gyömöszöltem és készültem volna, hogy lelépjek, de továbbra is visszatartottak.
- Nem számolod meg? - kérdezte felvont szemöldökkel a férfi, az arcán lévő sebhelyet figyeltem, amitől ráncokba futott a bőre, nem volt túl szép ember.
- Elhiszem, hogy megvan - biccentettem, mindig megbíztam a személyekben, akik felbéreltek, hisz tulajdonképpen ők is megbíztak bennem azzal, hogy életeket adtak a kezembe.
- Hát, akkor... - dőlt hátra, csontos ujjai közé vette üvegpoharát, amiben valami barnás folyadék lötyögött, majd felemelte. - Remélem, többet nem kell találkoznunk, Styles.
Ajkaim széle megrándult, hasonlót kívántam én is magamban, nem emlékszem olyan esetre, hogy az utcán találkoztam volna valamelyik régebbi megbízatómmal. Az végzetes lenne, főleg ha nem vagyok egyedül.
Sarkon fordulva a kocsma kijáratához indultam, láttam, ahogy a pultos int egyet, mire halványan biccentettem felé. Ismert voltam azon a helyen, hisz legtöbbször ott bonyolítottam le a beszélgetéseket vagy a pénz átvételt.
Az esti, friss levegőt mélyen beszippantottam, hogy kicserélődjön a tüdőmben felgyülemlett dohányfüsttel, már nem siettem, hisz lerendeztem a nehéz részét az éjszakámnak.
Imádtam a nap ezen szakát, az idő lehűlt, a fények csak néhol villogtak, amúgy meg a hold világította be a kihalt utcákat gyenge sugaraival.
Felpillantottam az égre, lélegzetem ködfátylát bámultam, csillagok nem ragyogtak a sötét égbolton, csak néhány árnyékba borult felhő éktelenkedett felettem.
Csendes estének néztünk elébe, meglepett, hogy nem hangoskodtak fiatalok a járdán sétálva, éppen valamilyen buliba sietve, mint minden normális tinédzser ebben az életkorban.
Én nem jártam olyan helyekre, sosem voltam az a megszokott gyerek. Alkohol, pörgés és hajnalig tartó bulizás helyett, azon kellett törnöm magam, hogy valamilyen munkát találjak és ne haljak éhen.
Az autómhoz érve beültem a vezető ülésre, és a kulcsot a gyújtásba dugva, felmordult a motor. A légkondi rögtön zúgni kezdett, de hideg helyett meleg levegőt fújt, ami miatt a felsőm a hátamra tapadt.
Egy kézzel fogva a kormányt, másikkal hátralöktem a kapucnimat és a sapkámat is lehúztam magamról, majd a hátsó ülésre hajítottam.
Hajamba túrva, felráztam a fejemre simuló tincseimet, félresimítottam őket, mert zavartak a kilátásban és ezzel meg is voltam a már szokássá vált hajigazítással.
Ilyenkor az ember nyugodtan vezethet gyorsan vagy akár lassan is, se rendőrök, se más autósok nem közlekednek, csak maximum a főutakon. Én például nem éppen a biztonságos autózásomról vagyok híres, de még sosem kapcsoltak le.
A gázpedált gondtalanul tapostam meg, a mellettem elsuhanó várossal nem is törődtem, kezdtem elfáradni és az izmaim is kellemetlenül húzódtak.
Különösebben nem merültem bele egyik fejemben cikázó gondolatomba sem, nem akartam kifejezetten egy témán rágódni, inkább mindent bedobozoltam és eldugtam az agyam egyik sötét sarkába. Szerettem ezt csinálni, elképzelni, hogy nagy, barna kartonokba zárom az aggályaimat, majd betolom őket az elmém legkietlenebb helyére és csak akkor veszem őket elő, ha úgy érzem képes vagyok velük megbirkózni.
Ugyanezt teszem a rossz emlékekkel is, de azokat még egy nagy, fehér lepedővel is letakarom, hogy véletlenül se bukjanak ki belőlem.
Utáltam gyengének tűnni, de a sok-sok bedobozolt dolog csakis azzá tett, szóval érthető miért porosodnak már hosszú ideje.
A házam elé leparkolva, egy pillanatra kibámultam a homályba a szélvédőn keresztül, mintha láttam volna valakit a szemem sarkából, de lehet, hogy csak képzelődtem.
A fényszórókat lekapcsolva, az ajtó kilincséért nyúltam, a környék már aludt, csak én zavartam fel az ásító csendet. Valójában nem ismertem a szomszédokat, és szerintem ők sem engem, vagy csak a szokásos módon emlegetnek, mikor elsétálnak a ház előtt.
Itt lakik Styles, ha kedves az életed, elkerülöd jó messziről.
A kövek ropogtak talpam alatt, míg a kapu felé sétáltam, lámpák erre nem voltak, szóval a fényt végérvényesen a hold biztosította, hogy megtaláljam a kulcsommal a zárat. A hűvös levegő csípte az arcomat, hirtelen lett hideg a testemnek, hisz a kocsi belső terében meleg fuvallatok keveredtek, a karomat libabőr fedte.
Doncasterben körülbelül az év minden szakán ugyanolyan volt az idő, hideg és esős. Csak nyáron vannak melegebb napjaink, mikor a lányok előszeretettel hordanak rövidnadrágot és ujjatlan felsőt, napszemüveggel takarva fél arcukat. A fiúk meg bátorságukat fitogtatva merészkednek bele a város melletti bányatóba, ami egyébként mélysége miatt mindig csak pár fokos.
A zár végre kattant, de vele egy időben egy idegen hangot is meghallottam, egész testemmel megfordulva kutattam a sötétben a vendégemet lesve, tudtam, hogy nem vagyok egyedül.
- Nocsak, Styles, az útjaink újra keresztezik egymást? - kérdezte vigyorogva, fogain megcsillant a hold fénye, ahogy elvigyorodott, kezeim ökölbe szorultak.
A pokol legmélyebb bugyraiba kívántam azt a seggfejt, mikor utoljára találkoztunk, a testem remegett az idegességtől. Ötletem sem volt mit akar tőlem, bár szokása, hogy csak úgy időnként feltűnik és tönkreteszi az életedet, mert olyan kedve van.