20. rész

Meglepetééééééééééés!:D Karácsony lévén úgy gondoltam, kihozom magamból a legtöbbet és gyorsan összehozok még egy részt, hisz megérdemlitek.:) 

Szóval, még egyszer Örömökben Gazdag Boldog Karácsonyt kívánok minden olvasómnak és ha viszont addig tényleg nem tudnék jelentkezni a sok utazás miatt, Sikerekben Gazdag Új Évet is szeretnék kívánni!

Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Miután Harry valamikor, a hajnali órákban kimászott az ablakomon és még visszahajolva nyomott egy gyors csókot a számra, csak halványan mosolyogva feküdtem az ágyamban és bámultam a plafont, mert nem tudtam aludni. Egyszerűen olyan sok dolog kavargott a fejemben, hogy már nem tudtam lenyugodni és álomba szenderülni, minden gondolatom körülötte forgott.
Ajkaimra simítva két ujjamat még mindig éreztem a bizsergést, amit Harry közelsége váltott ki, hiánya miatt üresség tátongott a mellkasomban, ahol pár órával azelőtt még ki akart ugrani a szívem. Kezemet lejjebb csúsztatva kicsit felszisszentem, mikor a kulcscsontomon díszelgő új vörös folthoz értem, nem tudom mi a szándéka azzal, hogy mindig kiszívja a nyakamat.
Végül is tévedtem, mert be kell vallanom, jól esett, ahogy ajkaival végigsimított az egész mellkasomon, egy négyzetcentit se kihagyva. De az jobban tetszett, hogy miután leállítottam, csak feküdtünk és átölelte a derekamat, mindenféle dologról beszélt nekem, de persze suttogva, mintha titkokat motyogott volna a fülembe. Valójában arról volt szó, hogy mit tervezek a hétvégére, és mivel a válaszom a szokásos "semmit" volt, elkezdett ötleteket felsorolni. Le kellett hangolnom, mivel azzal az indokkal utasítottam el, hogy anya végre itthon lesz és egy kis időt vele is szeretnék eltölteni. Kár, hogy ebből végül semmi se lett, na mindegy.
Mikor hallottam, hogy Will mocorogni kezd, vagyis leejtett egy evőeszközt meg bekapcsolta a kávéfőzőt, úgy döntöttem nem hánykolódok többet az ágyamban fekve, éberen, felkapva magamra egy felsőt és egy melegítő nadrágot a konyhába slattyogtam. Nem volt jó ötlet ez az éjszakázás, kezdtem megérezni az izmaimban és a halántékomban a rossz oldalát.
- Felkeltettelek? - kérdezte nagybátyám, sajnálkozó arccal, mire halványan elmosolyodtam és megráztam a fejemet. Bólintott, majd visszafordult, hogy kiöntse két bögrébe a fekete, koffeines folyadékot, hálásan pillantottam rá, most csak egy tea nem keltett volna fel teljesen. A porcelánt kezeim közt szorongattam, míg néha a számhoz emeltem és ittam belőle egy kortyot, Will az eltüntetem-egyszerre-mert-miért-ne módszert választotta, percek alatt végzett is és felállva megveregette a vállam, majd a fürdőbe indult.
Összeszorult a torkom, mikor észrevettem az asztalon pihenő mappát, előre nyúlva gyorsan visszaraktam a helyére a többi akta közé, látni se akartam. Úgy döntöttem nem érdekel milyen életei vannak Harrynek, amíg velem képes olyan lenni, amilyen.
Bátor döntés, bár éppen ezért nem kezdtem el kérdezgetni tőle, az ő dolga, majd elmondja magától, ha akarja.
Meglepődtem, mikor rezegni kezdett a telefon a zsebemben, amit időközben visszaszereztem, nem hiszem el, hogy egy órát se bír ki anélkül, hogy bármiféle kapcsolatot létesítsen velem... Döbbenetem még nagyobb lett, mikor a készülék kijelzőjén nem azt a nevet láttam meg, amire számítottam, nem is emlékszem már mikor hívott utoljára ez a szám, kicsit elhanyagoltam őket.
- Adam? - kérdeztem, miután megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem, azt hiszem utoljára a bulin beszélgettünk, milyen furcsa, hogy ilyenkor bezzeg soknak tűnik az a két hét.
- Szia Louis! Remélem nem zavarlak... - hangja jókedvűnek tűnt, bár ő mindig is a vidámságáról és vigyoráról volt híres, mellette a legrosszabb napjaidon is felvidultál. Bár emiatt elég sokan ki is használták.
- Dehogy zavarsz. Baj van? - kérdeztem, biztos, hogy nem csak úgy ok nélkül hív fel, már kíváncsi voltam mi miatt keresett meg így 14 nap után. Emlékszem, miután visszamentem hozzájuk a mosdóból senkinek sem tűnt fel, hogy valami bajom van, pedig szerintem sápadt voltam és az eredetinél is szótlanabb lettem.
- Nem, semmi. Csak tudod, aggódunk. - a szemöldököm felszaladt a homlokom közepére, nem tudtam semmit se válaszolni, vártam valamiféle magyarázatra. - Miért hagyod ki folyamatosan az edzéseket?
Homlokomra csapva káromkodtam magamban, eszemben volt, esküszöm, de aztán sose jutottam el odáig, hogy összeszedjem a cuccaimat és lemenjek a focipályára, mint régen. Meg amúgy is, ott volt Harry, nem tudtam volna vele közölni, hogy "bocs, mennem kell", mert elkezdett volna kérdezősködni és jött volna velem.
- Annyira sajnálom! - közöltem elhúzva a számat, míg kezemmel az arcomat dörzsölgettem, ennyire nem lehetek szenilis és hülye, elveszítettem a józan eszemet. - Milyen nap van ma? - kérdeztem elgondolkodva, de aztán eszembe jutott és folytattam, mintha csak magammal beszélgetnék. - Szombat. Elmegyek a ma délelőttire, oké?
- Oké, számítunk rád, mert egy kisebb meccs is lesz ma! - hallottam, ahogy vigyorog, majd elköszönve lerakta én meg az asztalra fektettem a fejemet.
Volt három órám, csak az volt a gond, hogy a focipálya nagyon messze volt, mindig elvitettem magamat valakivel, de most nem volt kivel. Nem hívhatom fel Harryt, de ő volt az utolsó esélyem, úgy döntöttem, majd később megoldom, előbb inkább elő kéne szednem a mezemet és egyebeket.
Hallottam, hogy Will végzett a fürdőben, ezért gyorsan a hónom alá vettem egy törölközőt és bezárkózva levetkőztem, féltem, hogy a szokásos forró zuhanyom esetleg elálmosítana, ezért többet engedtem a hideg vízből, vacogva álltam a mosdó közepén, mikor végeztem. Arcomon meglátszott, hogy nem mostanában aludtam, sötét folt húzódott szemeim alatt, hajamat feltúrtam nedves ujjaimmal, majd szapora léptekkel a szobámba siettem.
Egy szál alsónadrágban hajoltam be a szekrényembe gondolkodva, hogy hova is tehettem őket, diadalittas vigyorral ragadtam meg a fehér mezemet, amin zölddel volt rajta, hogy Tomlinson és 17.
Szerettem focizni, mert akkor ki tudtam teljesen kapcsolódni, mikor minden erődet bevetve rohansz és csak a sebességre meg a labdára koncentrálsz. Sokak szerint hülyeség, de igenis van értelme, vagyis én megtaláltam.
Az ágyamra kipakolt dolgokon végignéztem, egységes színekben pompáztak, majd felvettem magamra mindent, csak a sípcsont védőt hagytam ki, azt betettem egy sporttáskába és az éjjeliszekrény elé dobtam.
Azért öltözök át itthon mindig, mert a focipálya mellett csak egy nagyon apró öltöző van, ami legtöbbször zsúfolt, és kis termetem miatt persze, hogy nem vesznek észre és összenyomnak. Meg hát természetesen ott volt a másik ok is, miszerint ha félmeztelen vagy teljesen meztelen fiúk ácsorognak előttem, kicsit öhm... nyugtalan leszek.
Életemben kétszer voltam abban a kis házban, egyszer ráléptek a lábamra és majdnem eltörtek az ujjaim, utána meg addig bent kellett ücsörögnöm összeszorított lábakkal, míg mindenki ki nem ment.
Az órára pillantva rájöttem, hogy már csak háromnegyed órám maradt, ezért az ágyamon heverő telefonomért nyúltam, muszáj volt felhívnom Harryt, pedig mennyire nem akartam, hogy ő vigyen el...
- Ennyire hiányzok, édes? - kérdezte incselkedve, mikor három csengés után felvette, megforgattam a szemeimet. Furcsának találtam ezeket a jelzőket, de a szívem mélyén tetszettek, leültem a matracra és a vállammal a fülemhez szorítottam a készüléket, hogy bekössem a cipőmet.
- Öhm... tudom, hogy nem aludtál egész éjszaka miattam és hogy idegesítő vagyok, na meg persze pofátlan emiatt, de... kaphatnék egy fuvart? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva a bevezető mondatát, hangomat próbáltam reménykedőre és könyörgőre venni, ujjaimmal a zöld rövidnadrágom szélét piszkáltam, meg fogok fagyni ebben. Bár ha normálisan csinálom és futok, akkor inkább melegem lesz.
- Mit kapok érte cserébe? - vigyorgott, lehetett hallani, összepréseltem az ajkaimat és lehunyt szemekkel az orrnyergemet dörzsölgettem, szeret velem szórakozni, már rájöttem. Tudom, hogy milyen fajta gondolatok jártak a fejében és azt is, hogy mire vágyik, de az is biztos, hogy azokat tőlem nem kapja meg.
- Majd meglátod. Négyszemközt elmondom - válaszoltam sejtelmesen, de valójában ötletem sem volt, valamit ki kell találnom. Vagy csak reménykedem, hogy elfelejti, mire ide ér.
- Hmm... jól hangzik. Indulok - megkönnyebbülten felsóhajtottam, egy köszönöm-öt motyogva bontottam a vonalat, majd újra a szekrényemhez lépve kivettem néhány normális, hétköznapi ruhát is. Ha Harryvel leszek, utána tuti, hogy el akar majd valahova vinni, focimezben meg azért mégsem mehetek, a kocsijában majd átöltözök... bátor döntés.
A táskába beraktam mindent, amire szükségem lesz, majd a pántját átdobva a vállam felett, a nappaliba mentem.
Elmagyaráztam Willnek, hogy nem, ez nem egy fontos meccs, szóval nyugodtan itthon maradhat és nem kell a lelátó első sorában szurkolnia értem, még csak az kéne. Vagy, hogy a rendőr autójával vigyen el a pályához, még a gondolat is kínos volt, szegény alig tud szembe nézni a ténnyel, hogy már nem az a 11 éves kisfiú vagyok, mint amikor ideköltözött hozzánk.
Körülbelül negyed órát ülhettem mellette a kanapén, mikor odakintről egy kocsi dudált, előre hajolva kilestem az ablakon, a Range Rovert megpillantva mosoly kúszott az arcomra. Will motyogott valami olyasmit, hogy "már megint ez a srác?", de nem foglalkoztam vele, felállva az ajtó irányába indultam.
- Kéz- és lábtörést! - szólt utánam nagybátyám, vigyorogva hátra intettem a vállam felett, majd futólépésben az autóhoz siettem, mert hűvös volt odakint és én egy rövid ujjú mezben meg rövidnadrágban voltam.
Meglepett jókedvem, amit Harry jelenléte váltott ki belőlem, nagyon furcsa ez az érzés, kezdtem aggódni, hogy esetleg a végén túlságosan is kötődni fogok hozzá. Nem akarok szerelmes lenni, már megbántam, hogy ezután sóvárogtam évekig.
Bár, ha belegondolok tulajdonképpen a szerelemmel semmi bajom sincs, csak ne Harry felé táplálnám az érzéseimet...
Az anyós ülés felőli ajtót kinyitva gyorsan bemásztam, a kocsi belső terében sokkal jobb volt az idő, mint kint, a táskámat leraktam a lábaimhoz, majd bekötöttem az övemet. Bevallom, azt hittem kint fog állni a jármű mellett és kinyitja nekem, mint mindig, de mindegy. Nem lehet mindig udvarias az ember, rápillantva beharaptam alsó ajkamat, mert különösen jól nézett ki, rajta persze nem látszik a kialvatlanság. Zavart, hogy göndör tincseinek nagy részét egy baseball sapka alá rejtette, amit elfordítva vett fel és még a pulóverének kapucniját is a fejére húzta.
- A sofőröd készen áll, csak diktáld be a célpontod címét - vigyorodott el, amitől automatikusan mosolyognom kellett, ha valaki így látná, aki nem ismeri, azt mondaná, hogy egy normális srác, sok haverral és lányokkal, hetente házibulikkal a hátsó kertjében. De a valóság sajnos nem ez volt, egy olyan fajta fiú talán hozzám sem szólna.
- Tudod hol van a focipálya? - kérdeztem, végre feltűnt neki, hogy miben vagyok, szemöldökét felvonva nézett végig rajtam, mi olyan különleges egy mezben, hogy így kell bámulnia?
- Persze - válaszolt, miután feleszmélt, majd beindította a kocsit és az index lámpát felkapcsolva kifordult az útra. - Nem is mondtad, hogy focizol...
- Csak hobbiból - vontam meg a vállamat, miközben kezemmel a felkaromat dörzsölgettem, mert a fűtés ellenére még mindig fáztam egy kicsit. Kíváncsi arccal bámult kifelé a szélvédőn, nem értettem mi olyan érdekes abban, hogy sportolok valamit, talán azért mert nem látszik meg rajtam? Vagy mert a focisták többsége nem úgy néz ki, mint én?
- Ott maradhatok? - kérdezte hirtelen, mire összepréseltem az ajkaimat, tudtam, hogy meg fogja kérdezni, a kezemet az ölembe ejtettem és az ujjaimmal szórakoztam. Úgy is sokan lesznek ott, hisz meccs lesz, senkinek se fog feltűnni Harry, nem akarom, hogy bárkivel is konfliktusa legyen, biztos, hogy meg van a kis híre a srácok közt.
- Nyugodtan - néztem rá halványan mosolyogva, szemében megcsillant valami gyermeki izgatottság, pedig semmi érdekes nincs egy amatőr focimeccsben. Átragadt rám a hangulata, ideges lettem és görcsölt a hasam, hisz két hétnyi edzést kihagytam, már nem vagyok formában, mi van ha miattam vesztünk?
A gondolataimba merülve ültem csendben Harry mellett, míg ő az útra és az irányra koncentrált, meglepődtem amilyen hamar odaértünk, sőt, még nagyon korán volt, alig lézengtek páran a nagy pályánál, a lelátón sem ült senki sem.
Nyúltam, hogy kinyissam az ajtót, de a zár megakadályozott benne, magamban vigyorogva vártam, miközben kiszállt és az én oldalamhoz sétált, kezét elfogadtam, mivel nem nagyon voltak emberek körülöttünk.
- Tartozol nekem valamivel - nézett rám Harry zöld szemeivel, becsapta mögöttem az ajtót, de engem nem hagyott menekülni, két kezével megtámaszkodott mellettem, ami miatt teste közel simult az enyémhez, mintha egy ketrecben tartott volna. Zavartan néztem az arcát, kicsit lejjebb hajolt, de még így is magasabb volt nálam, hátam az autónak préselődött, levegőt is alig mertem venni.
Igaza volt, bár abban reménykedtem, hogy elfelejti, lábujjhegyre állva az ajkához nyomtam az enyémet, a táskát ledobva a fűre, karjaimmal átöleltem a derekát. Éreztem, ahogy elmosolyodik, egyik kezét elvette mellőlem és az arcomra simította, majd a hajamba is beletúrt, alsó ajkamat fogai közé vette és kicsit meghúzogatta, majd kihasználva a meglepődöttségtől elnyílt számat, átdugta a nyelvét.
Mikor meghallottam a távolból, hogy egy feltehetőleg fiatalokból álló csapat nevetgélve közeledik a pályához, elhajoltam Harrytől és óvatosan félre is löktem, majd zavartan köhintve felvettem a táskámat a porból. Ő is észrevette a társaságot, bosszúsan bámult feléjük, miközben én az öltözőbe indultam, de csak hogy letegyem a cuccomat és ne a padon kelljen tárolnom.
- Ott ülök majd valahol, a harmadik-negyedik sorban - mutatott a lelátó felé, ahol gondolom már kinézett magának egy helyet, keserűen mosolyogva figyelte az arcomat, miközben bólintottam egyet. Láttam, ahogy nyújtotta a kezét, hogy még utoljára magához húzzon, de elhajoltam és gyors léptekkel elmenekültem tőle.