2013. augusztus 11., vasárnap

1. rész

Halihó!:) Szavakkal nem tudom leírni, mennyire hálás vagyok a pozitív visszajelzésekért, és azért, hogy már a prológus mennyire tetszett nektek.:)
Köszönöm a sok-sok kommentet és 12 feliratkozót, ez nagyon jól esik.
És... nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a hivatalos első részhez.:)
horan vandaa. xx 

Louis Tomlinson

Iszonyatos fejfájással keltem, a halántékom lüktetett, és ha lehunytam a szemem, fehér pöttyöket láttam mindenhol.
Az ágyam szélére ülve a homlokomat dörzsöltem, próbáltam kimasszírozni magamból a fájdalmat és a tegnap éjszaka emlékét, ami, ha nem akartam is ott zakatolt az agyam minden zugában.
Felsóhajtva a combomra támaszkodtam, az egyensúlyomat megkeresve felálltam és a mosdóba támolyogtam, bizonytalan lépteimen nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. Talán az előbbi.
A tükörből visszanéző ábrázatomtól már ösztönösen hőköltem hátra, a lelapult hajamtól, az álmosságtól csillogó szemeimtől, és nyúzott, beesett arcomtól. Az már csak hab volt a tortán, hogy olyan sötét folt húzódott az orromtól a halántékomig, mintha minimum bevertek volna. Úgy hússzor.
- Úristen… - motyogtam elnyílt ajkakkal, ahogy lábujjhegyre magasodva megláttam a csupasz mellkasomon a vörös, feldagadt foltot. Mutatóujjam párnás részével óvatosan végigsimítottam a seben, fájdalmasan sziszegtem fel, amikor rájöttem, hogy nem csak csúnya, hanem fájdalmas is.
Megnyitottam a csapot, kezeim közé hideg vizet engedve megmostam az arcom, nedves ujjaimmal beleszántottam a hajamba, így elég érdekesen szanaszét álltak a tincseim. A szárítóról lehúztam egy szürke pulóvert, aminek cipzárját egészen a nyakamig felhúztam, hogy még csak a szemem sarkából se lássam a „gyönyörű” foltomat. Minden mindegy alapon megvontam a vállam, megigazítottam a kapucnimat és a lépcsőn lelépegetve a konyhába mentem.
Meglepődve néztem a nekem háttal álló anyámra, aki éppen a pirítóban turkált egy késsel, mire halványan elmosolyodva a fejemet ingattam és mellé állva megnyomtam a készülék oldalán a kis gombot. Az arany barna kenyerek kiugrottak, anya hálásan pillantott rám.
- Annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz.   – vigyorodott el kínosan. – Sőt, ha jobban belegondolok, konyha se kéne nekem, csak felgyújtom a házat.
Mosolyogva kezembe kaptam egy piros almát az asztalon lévő gyümölcsöskosárból, kihúztam az egyik széket és leültem rá. A könyökömet megtámasztva beleharaptam a reggelimbe, úgy néztem, ahogy anya ügyetlenül megvajazza a kenyereket, tányérra rakja, majd velem szembe helyet foglal és gőzölgő kávéja felett rám néz.
- Milyen volt a tegnap estéd? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva, mire a szememet forgatva megvontam a vállam.
- Unalmas volt. Nem történt semmi – automatikusan a kulcscsontomhoz emeltem a kezem, zavartan megszorítottam a pulóverem anyagát, és minél hamarabb el akartam terelni a témát magamról és az én különleges éjszakámról. – Hogy-hogy itthon vagy?
- Leltároznak a B szekciósok, ezért szabadnapot kaptunk – magyarázta meg tömören. Bólintva felálltam és kidobtam a kukába az alma csutkáját, miközben elgondolkodtam, hogy milyen is régen volt az, hogy anyát reggel itthon találtam. Eléggé elfoglalt nő, szinte az élete a munkája, van, hogy napokig még csak nem is hallok róla, de ha neki így jó, nem szólok bele.
- Mész ma valahova? – ivott bele a bögréjébe, a fehér gőz mögül pillantott fel rám.
- Talán a parkba, kiszellőztetni a fejem… - sóhajtottam, ahogy megéreztem a lüktetést a halántékomban, pedig azt hittem elmúlt a fejfájásom.
Anya bólintott, én pedig kikerülve a lépcső irányába indultam, vissza a szobámba, hogy lezuhanyozhassak.
A forró víz égette a bőrömet, a párás levegőtől kapart a torkom, de nem érdekelt, csak le akartam mosni magamról a tegnapot. Abban reménykedtem, hogy ha megtisztítom magam a dohány és alkohol szagtól, talán az emlékeim is lefolynak a lefolyón, úgy, mint a koszos víz.
De sajnos, mikor a derekam köré tekertem a törölközőm, eszembe jutott, ahogy az a titokzatos srác rám fonta az ujjait, szinte éreztem a fülem tövében a meleg leheletét, a fürdő vízpárás csempéin visszhangzott mély, rekedtes hangja.
A mosdókagyló szélében megkapaszkodva próbáltam elhessegetni a képeket a fejemből, a fiú barna, göndör fürtjeit és izmos hátát, azt, hogy mennyire féltem tőle, mégis, egy részemnek tetszett, amit csinált.
Nem is tudom ki ő. Még életemben nem láttam, pedig születésem óta itt élek, ebben a poros kis városkában, ahol több a gyilkosság és a halál, mint az ország bármelyik másik részén.
Most azt kérdezitek miért nem költöztem még el? Hisz már a húszat is betöltöttem, bármikor összepakolhatnék és mehetnék, amíg ellátok…
De nem lennék képes itt hagyni az anyámat, aki meg ettől a helytől nem tudna elválni… Állítása szerint az összes jó és rossz emléke ide köti, ha elmennénk, nem maradna semmink a múltból.
Én viszont jobban aggódom a biztonságáért, tudom, hogy 0-24 óráig a munkahelyén van, de sohasem lehet tudni, mikor jelenik meg egy elmebeteg, aki nem ismeri a bánatot, a fájdalmat… és amilyen kelekótya az anyám, még csak vigyázni sem tud magára.
Sóhajtva megdörzsöltem az arcomat a tenyeremmel, eszembe jutott egy beszélgetésfoszlány a tegnapi napból, amikor a többiek ócsárolni kezdtek egy bizonyos „Styles”-t, akinek jelenlétének tudatától is felállt néhány ember hátán a szőr.
Amennyit megtudtam róla, ő is valami hülye gyerek lehet, akinek nincs jobb szórakozása, mint az embereket riogatni vagy balhékat kreálni. Sosem értettem azokat a srácokat, akiket csak a dühük irányít, és minden szembejövőnek nekimennek, nem törődve a lehetséges következményekkel. Akár embert is ölhetnek a forrófejűségük miatt.
A szekrényemhez lépve kivettem belőle találomra egy alsónadrágot, egy farmert és egy olyan felsőt, ami a lehető legtöbbet takart a nyak és mellkasi részemből. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bárki is észrevegye a hatalmas, vörös foltot a bőrömön, főleg ne az anyám. 
Hajamat széttúrva próbáltam valami szalonképes ábrázatot kihozni magamból, borotválkozni is elfelejtettem, borostás arccal léptem ki a bejárati ajtón a hűvös, nyár végi reggelbe.
A nap már rég feljött, még sem sütött annyira erősen, hogy felszárítsa az este szemerkélt eső foltjait, apró pocsolyákat kerülgetve sétáltam a járdán a park irányába.
Alig vártam, hogy leülhessek a kedvenc padomra, a fák és bokrok takarásába, hogy hallgathassam a madarak csicsergését, amik néha-néha közelebb merészkednek, és akkor láthatod tollaikon a harmatcseppeket.
Gondolkodnom kellett.
Ha nem is a múlt éjszaka eseményein, de valamin mindenképp agyalni akartam.
Átvágtam az úttesten, mikor egy kocsi sem közeledett, a kirakatok sötét ablaküvegében bámultam magamat, a lépteimet, a zsebre dugott kezeimet, azt, hogy mennyire fájdalmasan alacsony vagyok. Utáltam a tényt, hogy a legtöbb emberre fel kell néznem, vagy muszáj segítséget kérnem, ha nem érek fel egy magas polchoz.
Ki tudja, hányan néznek nap, mint nap tizenöt éves kisfiúnak hátulról, sőt, lehet, hogy előröl is. Sosem tudtam eldönteni, hogy fiatalos vagy felnőttes vonásaim vannak inkább.
A kisbolt elektromos fémrolóját felhúzták mellettem, mire ijedtemben ugrottam egyet, majd bárgyún mosolyogva integettem Mrs. Stock-nak, aki jó barátnője volt anyának, így régen sokszor láttam a házunk verandáján ülve, teával a kezében, kibeszélve a lehető legtöbb embert a városból.
Néha eltöprengek, hogy vajon, amikor mással beszélget, rólam szokott-e mondani rossz dolgokat, mármint, tudom, hogy sokaknak nem tetszik a tény, hogy az érzéseim nem a lányok felé húznak, de milyen jelzőt használhatnak rám?
Undorító, közönséges, nem normális?
Beharapva az alsó ajkam, ráléptem a park ösvényére, a kövek ropogtak a talpam alatt. A fák leveli között szivárványszínben sütött be a napfény, kis porszemek táncoltak az orrom előtt, ahogy kifújtam a levegőt.
Nem volt még senki a parkban, ahhoz túl korán volt, a nedves fűben nem ültek piknikező szerelmespárok, a focipályán és játszótéren nem nevetgéltek kisgyerekek az anyukájuk kezét fogva és a padokon se ültek idős emberek az életük leforgásán és a múlton merengve.
Felsőm ujját a tenyeremre húzva letöröltem pár vízcseppet az fapad ülőke részéről, ahonnan a legszebb kilátás tárult a szemed elé a park legöregebb juharfájára, aminek lombkoronája zölden csillogott, egy-kettő sárguló levéllel, amiket ha elkapott egy erősebb fuvallat, lassan libegve a földre hulltak.
Ha az ember egyedül van, gondokkal és bánattal, automatikusan el kezd álmodozni, vagy ha nem is, minimum eszébe jutnak „mi lenne, ha…” kezdetű mondatok, ami végül addig vezet, hogy homályos tekintettel bámulsz magad elé, fejben egy szebb világban élve, ahol minden tökéletes.
Család, barátok, szerelem…
Az én életemben a három legfontosabb dologból egyik sincs rendben.
A combomra könyökölve támasztottam az államat, a lábam alatt apró hangyák szorgoskodtak egy vonalban haladva, néhány morzsadarabot hurcolva a hátán. 
A hüvelykujjamat ropogtatva lebiggyesztettem az alsó ajkamat és egy olyan kérdés jutott eszembe, ami már régóta foglalkoztat, de azóta sem kaptam rá választ. És úgy gondolom, nem is fogok.
Én mikor leszek már végre szerelmes?
Mikor érezhetem azokat az állítólagos lepkéket a gyomromban? Mikor kelhetek fel reggel úgy, hogy ez a bizonyos személy csókot lehel a számra vagy reggelit hoz az ágyba?
Anya egyszer azt mondta, ezek a dolgok mindig akkor történnek meg velünk, mikor egyáltalán nem számítunk rájuk… Nem tudom, mióta várok erre a pillanatra, de eddig úgy tűnik, elkerül.
Szomorúan felsóhajtva a kezemet a padra támasztottam és fellökve magam, lassú léptekkel hazafelé indultam.
***

A kapunkhoz érve, lenyomtam a kilincset, miközben fél kézzel felnyitottam a postaláda tetejét és ujjaim közé fogva a papírokat, behúztam magam mögött az ajtót. A levelek elejét olvasgatva indultam a konyha irányába, sorba ledobálva őket az asztalra, ugyanis a számlák nem nagyon érdekeltek.
Igazából nem is tudom mire számítottam, amikor úgy döntöttem, hogy elolvasom őket… Talán arra, hogy az egyik az én nevemre lesz címezve? Nem is tudom. 
A következőt akartam félretenni, amikor egy kis, gyűrött fehér lap esett le a földre mögüle. A homlokomat ráncolva guggoltam le érte, mutató és középső ujjam közé fogva olvastam el az első szót, ami… igen, tényleg a nevem volt.
Felegyenesedve ledobtam az összes kezembe maradt levelet, kiegyengettem a lapot a tenyerem élével és kíváncsian kezdtem bele a szálkás betűk olvasásába.

14 megjegyzés:

  1. Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy fent van az 1. rész, úgyhogy siettem is elolvasni, és nagyon jó lett :3 De szabad így abbahagyni? Ezen fogok rágódni az új részig, hogy mi áll a levélben :'D Nagyon tetszett, alig várom, hogy ismét találkozzon Louis Harryvel, szóval siess a következővel :D xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Muszáj volt, hogy várjátok a következő részt.:33 Amúgy, majd csak a levél után fognak beindulni a dolgok, ez még most csak töltelék rész.:DD xx

      Törlés
  2. Mamám itt kell abba hagyni ez csalás :P XD nagyon jó gyors kövit :D
    haha xx

    VálaszTörlés
  3. aminek lombkoronája zölden csillogott, egy-kettő sárguló levéllel, amiket ha elkapott egy erősebb fuvallat, lassan libegve a földre hulltak.

    ide élvezek

    VálaszTörlés
  4. Egyénként szépen fogalmazol. Remélem nem fogod a történet közepénél abbahagyni a blogodat. Több Dark Larryt kezdtem már olvasni, de az írónő mindig félbehagyta... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm.:) Ha tetszeni fog nektek és kapom a támogatást, hogy folytassam, megígérem, hogy nem fogom.:)xx

      Törlés
  5. imádom:D nagyon de nyagyon jó!!!:) de tényleg ittabbahagyni?! ez bűn!!XD gyorsan kövit:D

    VálaszTörlés
  6. Imááádom *-* Komolyan nagyon jó :D
    Amúgy muszáj volt itt abba hagyni?? :D xdd
    Siess a kövivel mert már nagyon várom *-* :))♥

    VálaszTörlés