Halihó!:) Szavakkal nem tudom leírni, mennyire hálás vagyok a pozitív visszajelzésekért, és azért, hogy már a prológus mennyire tetszett nektek.:)
Köszönöm a sok-sok kommentet és 12 feliratkozót, ez nagyon jól esik.
És... nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a hivatalos első részhez.:)
Louis Tomlinson
Köszönöm a sok-sok kommentet és 12 feliratkozót, ez nagyon jól esik.
És... nem is húzom tovább az időt, jó olvasást a hivatalos első részhez.:)
horan vandaa. xx
Louis Tomlinson
Iszonyatos fejfájással keltem, a halántékom lüktetett, és ha lehunytam a szemem, fehér pöttyöket láttam mindenhol.
Az ágyam szélére ülve a homlokomat dörzsöltem, próbáltam kimasszírozni magamból a fájdalmat és a tegnap éjszaka emlékét, ami, ha nem akartam is ott zakatolt az agyam minden zugában.
Felsóhajtva a combomra támaszkodtam, az egyensúlyomat
megkeresve felálltam és a mosdóba támolyogtam, bizonytalan lépteimen nem
tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. Talán az előbbi.
A tükörből visszanéző ábrázatomtól már ösztönösen hőköltem
hátra, a lelapult hajamtól, az álmosságtól csillogó szemeimtől, és nyúzott,
beesett arcomtól. Az már csak hab volt a tortán, hogy olyan sötét folt húzódott
az orromtól a halántékomig, mintha minimum bevertek volna. Úgy hússzor.
- Úristen… - motyogtam elnyílt ajkakkal, ahogy lábujjhegyre
magasodva megláttam a csupasz mellkasomon a vörös, feldagadt foltot.
Mutatóujjam párnás részével óvatosan végigsimítottam a seben, fájdalmasan
sziszegtem fel, amikor rájöttem, hogy nem csak csúnya, hanem fájdalmas is.
Megnyitottam a csapot, kezeim közé hideg vizet engedve
megmostam az arcom, nedves ujjaimmal beleszántottam a hajamba, így elég
érdekesen szanaszét álltak a tincseim. A szárítóról lehúztam egy szürke
pulóvert, aminek cipzárját egészen a nyakamig felhúztam, hogy még csak a szemem
sarkából se lássam a „gyönyörű” foltomat. Minden mindegy alapon megvontam a
vállam, megigazítottam a kapucnimat és a lépcsőn lelépegetve a konyhába mentem.
Meglepődve néztem a nekem háttal álló anyámra, aki éppen a
pirítóban turkált egy késsel, mire halványan elmosolyodva a fejemet ingattam és
mellé állva megnyomtam a készülék oldalán a kis gombot. Az arany barna kenyerek
kiugrottak, anya hálásan pillantott rám.
- Annyira nem értek ezekhez a dolgokhoz. –
vigyorodott el kínosan. – Sőt, ha jobban belegondolok, konyha se kéne nekem,
csak felgyújtom a házat.
Mosolyogva kezembe kaptam egy piros almát az asztalon lévő gyümölcsöskosárból,
kihúztam az egyik széket és leültem rá. A könyökömet megtámasztva beleharaptam
a reggelimbe, úgy néztem, ahogy anya ügyetlenül megvajazza a kenyereket,
tányérra rakja, majd velem szembe helyet foglal és gőzölgő kávéja felett rám
néz.
- Milyen volt a tegnap estéd? – kérdezte sejtelmesen
mosolyogva, mire a szememet forgatva megvontam a vállam.
- Unalmas volt. Nem történt semmi – automatikusan a
kulcscsontomhoz emeltem a kezem, zavartan megszorítottam a pulóverem anyagát,
és minél hamarabb el akartam terelni a témát magamról és az én különleges
éjszakámról. – Hogy-hogy itthon vagy?
- Leltároznak a B szekciósok, ezért szabadnapot kaptunk –
magyarázta meg tömören. Bólintva felálltam és kidobtam a kukába az alma csutkáját,
miközben elgondolkodtam, hogy milyen is régen volt az, hogy anyát reggel itthon
találtam. Eléggé elfoglalt nő, szinte az élete a munkája, van, hogy napokig még
csak nem is hallok róla, de ha neki így jó, nem szólok bele.
- Mész ma valahova? – ivott bele a bögréjébe, a fehér gőz
mögül pillantott fel rám.
- Talán a parkba, kiszellőztetni a fejem… - sóhajtottam, ahogy
megéreztem a lüktetést a halántékomban, pedig azt hittem elmúlt a fejfájásom.
Anya bólintott, én pedig kikerülve a lépcső irányába
indultam, vissza a szobámba, hogy lezuhanyozhassak.
A forró víz égette a bőrömet, a párás levegőtől kapart a
torkom, de nem érdekelt, csak le akartam mosni magamról a tegnapot. Abban
reménykedtem, hogy ha megtisztítom magam a dohány és alkohol szagtól, talán az
emlékeim is lefolynak a lefolyón, úgy, mint a koszos víz.
De sajnos, mikor a derekam köré tekertem a törölközőm,
eszembe jutott, ahogy az a titokzatos srác rám fonta az ujjait, szinte éreztem a fülem
tövében a meleg leheletét, a fürdő vízpárás csempéin visszhangzott mély,
rekedtes hangja.
A mosdókagyló szélében megkapaszkodva próbáltam elhessegetni a képeket a fejemből, a fiú barna, göndör fürtjeit és izmos
hátát, azt, hogy mennyire féltem tőle, mégis, egy részemnek tetszett, amit
csinált.
Nem is tudom ki ő. Még életemben nem láttam, pedig
születésem óta itt élek, ebben a poros kis városkában, ahol több a gyilkosság
és a halál, mint az ország bármelyik másik részén.
Most azt kérdezitek miért nem költöztem még el? Hisz már a
húszat is betöltöttem, bármikor összepakolhatnék és mehetnék, amíg ellátok…
De nem lennék képes itt hagyni az anyámat, aki meg ettől a
helytől nem tudna elválni… Állítása szerint az összes jó és rossz emléke ide
köti, ha elmennénk, nem maradna semmink a múltból.
Én viszont jobban aggódom a biztonságáért, tudom, hogy 0-24
óráig a munkahelyén van, de sohasem lehet tudni, mikor jelenik meg egy
elmebeteg, aki nem ismeri a bánatot, a fájdalmat… és amilyen kelekótya az
anyám, még csak vigyázni sem tud magára.
Sóhajtva megdörzsöltem az arcomat a tenyeremmel, eszembe
jutott egy beszélgetésfoszlány a tegnapi napból, amikor a többiek ócsárolni
kezdtek egy bizonyos „Styles”-t, akinek jelenlétének tudatától is felállt
néhány ember hátán a szőr.
Amennyit megtudtam róla, ő is valami hülye gyerek lehet,
akinek nincs jobb szórakozása, mint az embereket riogatni vagy balhékat kreálni.
Sosem értettem azokat a srácokat, akiket csak a dühük irányít, és minden
szembejövőnek nekimennek, nem törődve a lehetséges következményekkel. Akár
embert is ölhetnek a forrófejűségük miatt.
A szekrényemhez lépve kivettem belőle találomra egy alsónadrágot, egy farmert és egy olyan felsőt, ami a lehető legtöbbet takart a nyak és mellkasi részemből. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bárki is észrevegye a hatalmas, vörös foltot a bőrömön, főleg ne az anyám.
Hajamat széttúrva próbáltam
valami szalonképes ábrázatot kihozni magamból, borotválkozni is elfelejtettem,
borostás arccal léptem ki a bejárati ajtón a hűvös, nyár végi reggelbe.
A nap már rég feljött, még sem
sütött annyira erősen, hogy felszárítsa az este szemerkélt eső foltjait, apró
pocsolyákat kerülgetve sétáltam a járdán a park irányába.
Alig vártam, hogy leülhessek a kedvenc padomra, a fák és
bokrok takarásába, hogy hallgathassam a madarak csicsergését, amik néha-néha
közelebb merészkednek, és akkor láthatod tollaikon a harmatcseppeket.
Gondolkodnom kellett.
Ha nem is a múlt éjszaka eseményein, de valamin mindenképp
agyalni akartam.
Átvágtam az úttesten, mikor egy kocsi sem közeledett, a
kirakatok sötét ablaküvegében bámultam magamat, a lépteimet, a zsebre dugott
kezeimet, azt, hogy mennyire fájdalmasan alacsony vagyok. Utáltam a tényt, hogy
a legtöbb emberre fel kell néznem, vagy muszáj segítséget kérnem, ha nem érek
fel egy magas polchoz.
Ki tudja, hányan néznek nap, mint nap tizenöt éves kisfiúnak
hátulról, sőt, lehet, hogy előröl is. Sosem tudtam eldönteni, hogy fiatalos
vagy felnőttes vonásaim vannak inkább.
A kisbolt elektromos fémrolóját felhúzták mellettem, mire
ijedtemben ugrottam egyet, majd bárgyún mosolyogva integettem Mrs. Stock-nak, aki
jó barátnője volt anyának, így régen sokszor láttam a házunk verandáján ülve, teával
a kezében, kibeszélve a lehető legtöbb embert a városból.
Néha eltöprengek, hogy vajon, amikor mással beszélget, rólam
szokott-e mondani rossz dolgokat, mármint, tudom, hogy sokaknak nem tetszik a
tény, hogy az érzéseim nem a lányok felé húznak, de milyen jelzőt használhatnak
rám?
Undorító, közönséges, nem normális?
Beharapva az alsó ajkam, ráléptem a park ösvényére, a kövek ropogtak a talpam alatt. A fák leveli között szivárványszínben sütött be a napfény,
kis porszemek táncoltak az orrom előtt, ahogy kifújtam a levegőt.
Nem volt még senki a parkban, ahhoz túl korán volt, a nedves
fűben nem ültek piknikező szerelmespárok, a focipályán és játszótéren nem
nevetgéltek kisgyerekek az anyukájuk kezét fogva és a padokon se ültek idős
emberek az életük leforgásán és a múlton merengve.
Felsőm ujját a tenyeremre húzva letöröltem pár vízcseppet az fapad ülőke részéről, ahonnan a legszebb kilátás tárult a szemed elé a park legöregebb juharfájára,
aminek lombkoronája zölden csillogott, egy-kettő sárguló levéllel, amiket ha
elkapott egy erősebb fuvallat, lassan libegve a földre hulltak.
Ha az ember egyedül van, gondokkal és bánattal,
automatikusan el kezd álmodozni, vagy ha nem is, minimum eszébe jutnak „mi
lenne, ha…” kezdetű mondatok, ami végül addig vezet, hogy homályos tekintettel bámulsz
magad elé, fejben egy szebb világban élve, ahol minden tökéletes.
Család, barátok, szerelem…
Az én életemben a három legfontosabb dologból egyik sincs
rendben.
A combomra könyökölve támasztottam az államat, a lábam alatt
apró hangyák szorgoskodtak egy vonalban haladva, néhány morzsadarabot hurcolva
a hátán.
A hüvelykujjamat ropogtatva lebiggyesztettem az alsó ajkamat és egy olyan kérdés jutott eszembe, ami már régóta foglalkoztat,
de azóta sem kaptam rá választ. És úgy gondolom, nem is fogok.
Én mikor leszek már végre szerelmes?
Mikor érezhetem azokat az állítólagos lepkéket a gyomromban?
Mikor kelhetek fel reggel úgy, hogy ez a bizonyos személy csókot lehel a számra
vagy reggelit hoz az ágyba?
Anya egyszer azt mondta, ezek a dolgok mindig akkor történnek
meg velünk, mikor egyáltalán nem számítunk rájuk… Nem tudom, mióta várok erre a
pillanatra, de eddig úgy tűnik, elkerül.
Szomorúan felsóhajtva a kezemet a padra támasztottam és
fellökve magam, lassú léptekkel hazafelé indultam.
***
A kapunkhoz érve, lenyomtam a kilincset, miközben fél kézzel
felnyitottam a postaláda tetejét és ujjaim közé fogva a papírokat, behúztam
magam mögött az ajtót. A levelek elejét olvasgatva indultam a konyha irányába,
sorba ledobálva őket az asztalra, ugyanis a számlák nem nagyon érdekeltek.
Igazából nem is tudom mire számítottam, amikor úgy
döntöttem, hogy elolvasom őket… Talán arra, hogy az egyik az én nevemre lesz
címezve? Nem is tudom.
A következőt akartam félretenni, amikor egy kis, gyűrött
fehér lap esett le a földre mögüle. A homlokomat ráncolva guggoltam le érte,
mutató és középső ujjam közé fogva olvastam el az első szót, ami… igen, tényleg a nevem volt.
Felegyenesedve ledobtam az összes kezembe maradt levelet, kiegyengettem a lapot a tenyerem élével és kíváncsian kezdtem bele a szálkás betűk olvasásába.
Felegyenesedve ledobtam az összes kezembe maradt levelet, kiegyengettem a lapot a tenyerem élével és kíváncsian kezdtem bele a szálkás betűk olvasásába.
Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy fent van az 1. rész, úgyhogy siettem is elolvasni, és nagyon jó lett :3 De szabad így abbahagyni? Ezen fogok rágódni az új részig, hogy mi áll a levélben :'D Nagyon tetszett, alig várom, hogy ismét találkozzon Louis Harryvel, szóval siess a következővel :D xx
VálaszTörlésMuszáj volt, hogy várjátok a következő részt.:33 Amúgy, majd csak a levél után fognak beindulni a dolgok, ez még most csak töltelék rész.:DD xx
Törléstöltelék is kell néha :)
Törléspontosan.:D xx
TörlésMamám itt kell abba hagyni ez csalás :P XD nagyon jó gyors kövit :D
VálaszTörléshaha xx
:DDDD Köszönöm, sietek.:) xx
Törlésaminek lombkoronája zölden csillogott, egy-kettő sárguló levéllel, amiket ha elkapott egy erősebb fuvallat, lassan libegve a földre hulltak.
VálaszTörléside élvezek
Hhahha :D
TörlésNelli, vegyél egy hidegzuhanyt.:DDD xx
TörlésEgyénként szépen fogalmazol. Remélem nem fogod a történet közepénél abbahagyni a blogodat. Több Dark Larryt kezdtem már olvasni, de az írónő mindig félbehagyta... :)
VálaszTörlésKöszönöm.:) Ha tetszeni fog nektek és kapom a támogatást, hogy folytassam, megígérem, hogy nem fogom.:)xx
Törlésimádom:D nagyon de nyagyon jó!!!:) de tényleg ittabbahagyni?! ez bűn!!XD gyorsan kövit:D
VálaszTörlésKöszönöm.:DD Sietek.xx
TörlésImááádom *-* Komolyan nagyon jó :D
VálaszTörlésAmúgy muszáj volt itt abba hagyni?? :D xdd
Siess a kövivel mert már nagyon várom *-* :))♥