13. rész

Sziasztok!:) Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog nektek, talán most többet nem is tudok írni, csak azt mint mindig: Köszönök mindent!:)
Annyit még hozzáfűznek, hogy remélem nem haragudtok, amiért nem válaszolok a kommentjeitekre, mert úgyis csak hálálkodni tudnék és az egy idő után unalmassá válna. Ha van konkrét kérdésetek, arra viszont feltétel nélkül válaszolok! 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson 

Nem kérdeztem Harryt arról, hogy mi volt az a beszélgetés, úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. És talán így volt a legjobb. 

Bár, abban biztos vagyok, hogy észrevette; valami nincs rendben. A házamhoz vezető úton végig engem lesett, ha megmozdultam rögtön rám bámult, ezzel nem kis szívrohamot okozva, mert közben azért vezetett. 

De nem szólalt meg. Nem kérdezte meg, hogy mi bajom van vagy, hogy miért csúsztam az ülés legtávolabbi részére. Hallgatott és figyelt. 

Mikor leparkolt az utcánkban, a kapunk előtt, türelmesen vártam, míg körbesétálta az autót, majd kinyitotta nekem az ajtót, ugyanis az én oldalamon még mindig le volt zárva. 

A kezét ignoráltam, ugyanúgy mint a szobájában, helyette átöleltem a mellkasomat és a földet bámultam idegesen. Tudtam, hogy valamit még akar mondani, szó nélkül nem lépett volna le. 

- Figyelj... - kezdte elgondolkodva, de amikor észrevette, hogy még mindig nem néztem fel, megragadta a csuklómat és morogva közelebb húzott magához. Ijedten, kitágult pupillákkal adtam meg, amit kért, a szokásos smaragd szemei helyett akkor inkább voltak méregzöldek a szivárványhártyái. - Nem tudom mi történt veled, de... majd hívlak, csak előbb el kell intéznem valamit. 

Halványan bólintottam, nem volt merszem visszakérdezni, hogy mit. Nem tudom, hogy a választól vagy a reakciójától féltem-e jobban. 

Egyik kezével még mindig a csuklómat fogta, bőre kellemetlenül dörzsölte az enyémet, míg a másikat az arcomra simította. Megrezzentem gyengéd érintésétől, szemhéjamat félig lehunytam, tudtam mi következik, bár zavart a tény, hogy az utcán vagyunk, ahol bárki megláthat minket. 

Harry lejjebb hajolt, hogy közelebb tudjon férkőzni a számhoz, talán sejthette, hogy én semmiképp nem fogok akkor megmozdulni, majd lassan megcsókolt. 
Annyira nem törtem magam, hogy a nyelvemet felfedezőútra indítsam, valahogy nem vágytam rá. Ajkai erőszakosan fogták közre az enyémet, kezét nem vette el az arcomról, hatalmas tenyerében el tudtam volna bújni. 
Ijedten ugrottam el tőle, mikor az utca végében felhördült egy motor, ami addig a piros lámpa előtt várakozott, az ujjaimat tördelve pillantottam a hirtelen kialakult távolságra köztünk. 
- Holnap találkozunk - közölte Harry, arcán apró félmosoly ült, majd hátat fordítva beült a kocsijába. 
Már másodszorra mondta ezt nekem, és hát legelőször is betartotta, csak azt nem értettem miért ilyen magabiztos a hanglejtése ettől a két szócskától. 
Mi van ha én például nem érek rá másnap? Mi van ha nem is akarok vele találkozni?
Igen, persze, csókolóztunk már és más dolgokat is tettünk... khm, de még mindig nem tekintettem rá úgy, mint a barátom. Az érintésétől, és közelségétől remegett a térdem, de nem mondhatnám azt, hogy szerelmes voltam. Sokkal inkább sakkban tartott és féltem. 
Ember vagyok én is, nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a testembe szökő adrenalin pozitív vagy negatív érzések miatt kavarog bennem. 
Csak pár perc után eszméltem fel bambulásomból és jöttem rá, hogy a fekete Range Rover már rég nem parkol előttem és, hogy eléggé belemerültem a gondolataimba. 
Hangosan felsóhajtva kiadtam magamból a lehető legtöbb ideget és mosolyt varázsolva az arcomra, beléptem a bejárati ajtón. Reméltem, hogy nem lesz otthon senki és egyedül lehetek egy kicsit, annál jobb nincs is, mikor gondtalanul tehetek bármit az üres házban. 
- Jó kis autója van a srácnak - hallottam meg Will hangját a nappaliból, először le se esett, amit mondott. Viszont amikor fejbe csapott a tény, hogy látott minket valószínűleg az ablakból, megtorpantam. Kitágult pupillákkal bámultam a nekem háttal álló kanapé felé, amin ott terpeszkedett a nagybátyám, de csak az őszes haját láttam hátulról. Nem, ne, ne, nem szabadott volna észrevennie, hogy nem egyedül vagyok. - Kár, hogy a srácot nem is láttam - folytatta felnevetve, mire olyan szinte megkönnyebbültem, hogy majdnem összeestem a nappali közepén.
Lassú léptekkel odamentem Willhez, egy fáradt mosolyt eresztettem meg felé, majd elengedve magam a kanapéra dőltem mellé. A csontjaim fájdalmasan ropogtak, hátra döntve a fejem, lehunytam a szemeimet pár pillanatra. 
- És amúgy ki ez a fiú? - kérdezte, felemelve a jobb kezében pihenő távirányítót, lehalkította a TV-t, vagyis arra várt, hogy meséljek. Csak az volt a gond, hogy több dolog miatt sem mondhattam volna el az igazat. 
Egyrészt, magam sem tudtam, hogy minek kéne neveznem Harryt, nem találtam megfelelő szót arra, hogy elmagyarázhassam. Másrészt, ha végül is sikerülne kinyögnöm valami olyasmit, hogy "randizunk", "rám nyomult" vagy "talán járni fogunk", Will azt hiszem Sheffieldig futna elborzadva. Ugyanis nem tud az identitási ficamomról - szebben nem is fogalmazhattam volna meg azt, hogy nem vagyok normális. 
A valódi apámnál is ezzel rontottam el mindent, nem akartam őt is elűzni magam mellől.
- Egy ismerős - vontam meg a vállamat görcsösen, miközben az ölembe ejtett kézfejemet szuggeráltam. Nem éppen volt erősségem a hazudozás, de úgy tűnt most az egyszer sikeres voltam, mert másra terelődött a téma. Egész pontosan arra, hogy mit fogok csinálni aznap este, mert péntek révén Will azt hitte bulizni megyek, vagy esetleg a barátaimmal találkozok, de le kellett lomboznom a ténnyel, hogy senki sincs, akivel lóghatnék. Vagyis van, de előtte fél órával lekoptatott azzal, hogy el kell intéznie valamit. Bár, szívesen lennék kettesben vele ezek után? 
- Baj lenne, ha megkérnélek valamire? - fordult felém teljes alakjával, míg én törökülésbe húztam a lábaimat és azon gondolkodtam, hogy jól esne az izmaimnak egy forró fürdő. Habbal, illatos gyertyákkal, hangulatos fénnyel, Harryvel... Még mit nem, miért jut eszembe mindig? Alapból sosem fantáziálnék ilyesmiken.
A szemöldökömet kérdőn felvontam, ötletem sem volt Will vajon mit szeretne, kíváncsian vártam, hogy folytassa. 
- Van két kupac mappa a konyhaasztalon, szét kéne őket válogatni. És közben ehetnénk rendelt kaját gusztustalanul, meg ihatnánk sört, mint régen... - fűzögetett egy féloldalas mosollyal, az emlékre rögtön vigyor kúszott a fejemre. Életem talán egyik legjobb nyara volt, mikor három teljes hónapig hozzá költöztem a sheffieldi, erdőszéli házába. Ott nem piszkáltak, nem kellett szembe néznem a ténnyel, hogy elítélnek, mert senki sem ismert és csak éltem az életemet. 
Lelkesen bólintva felálltam a kanapéról, máris eltűntek a fájdalmaim, a kezemet nyújtva segítettem Willnek, akinek az ízületei még az enyémeknél is rozogábbak voltak. 
Kicsit hátrahőköltem, mikor megpillantottam a bizonyos "kupacokat", nem is tudom, hogy tudta őket behurcolni a házba, biztos fordult minimum kétszer, mire minden irat az asztalra került. 
- Mi szerint kell őket csoportosítani? - kérdeztem leülve az egyik székre, és a legfelső mappát levéve, beleolvasgattam. Egy ember személyes adatai voltak benne és még valami rendőr nyelven, nem értetem miért van ezekre szüksége Willnek.
- Gyilkosságok, azon belül is, hogy hogyan ölték meg őket - tett le elém egy párás, sötétbarna üveget, amit akkor vett ki a hűtőből.
Már legálisan ihattam alkoholt, mivel rég elmúltam 18, bár azon az emlékezetes nyáron is elég gyakran fogyasztottam szeszes italt, volt is egy zűrös ügyem, mikor túlzásba vittem. Tény, hogy a nagybátyám lazán kezeli ezeket a dolgokat.
Meglepett a csoportosítás témája, azt tudtam, hogy elég sok embert megöltek ezekben az időkben, de hogy ennyit? Mintha csak a fél várost levadászták volna, de komolyan, ki képes ilyesmire? Egy személy terveli ki a borzalmas gyilkosság fajtákat, vagy bandában utaznak?
Mindenféle kérdés cikázott az elmémben, de nem mondtam ki őket hangosan, mert Will biztos nem tudta rá a válaszokat, máskülönben már megoldotta volna a rejtélyt.
A hideg üveget kezeim közé véve, beleittam és apró kortyokkal elfogyasztottam a negyedét, miközben egy bizonyos Dan Leverton arcképét fürkésztem. Körülbelül velem egykorú lehetett, szőke haj, szürke szem, teljesen ártatlan arc... mit tehetett, amiért megölték? De közben az sem kerülte el a figyelmemet, hogy ezt a srácot sem ismertem, pedig minden bizonnyal doncasteri volt.  
Az emberek egymás után következtek, mind-mind más életkorú volt, másképp néztek ki és egyik-másik még nálam is ártalmatlanabbnak tűnt a fotójáról ítélve.
Ezeket az iratokat látva megértettem, miért akarta annyira Will, hogy elköltözzünk innen anyával, már a saját lakásunkban sem voltunk biztonságban, a tulajdon barátainkban sem bízhattunk. És ez ijesztő, azt gondolnánk, hogy csak a filmekben történnek ilyen durva dolgok, de nem. A való élet is veszélyes.
Annyira belemerültünk a beszélgetésbe és a mappák csoportosításába, hogy ledöbbentem, mikor kinézve a konyha ablakon, a vérnarancsban égő alkonyat nézett velem szembe. A szomszédunk fájának lombkoronája árnyékba borult, ezért olyan volt, mint egy futótűz után maradt szenes túlélő, egészen művészi látvány tárult elém. Talán az ilyenfajta gondolataim miatt is tartottak furcsának az emberek, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok és ebbe már rég beletörődtem.  
A homlokom ráncokba szaladt, mikor megéreztem a farmerom zsebében a mobilomat rezegni, az elmúlt időkben többet telefonáltam, mint egész életemben bármikor is.
- Vedd fel nyugodtan - biccentett Will, majd szájához emelve az üvegét, az utolsó kortyot is kiitta belőle.
Viszont azon már nem lepődtem meg, hogy ki keresett, másodpercekig csak bámultam a kijelzőn megjelenő névre és hallgattam a készülék zúgáshoz hasonló hangját a rezgés miatt. El is felejtettem, hogy mondta, hívni fog, azt hittem elfelejti vagy nem is tudom...
- Szia - köszöntem bele a telefonba, mikor a fülemhez emeltem. Nagybátyám kíváncsian figyelt az asztal túlsó végéről, csak reménykedni tudtam, hogy Harry nem szándékozik valami olyat mondani, amitől elpirulok, mert akkor lebukok.
- Helló, édes - hallottam meg mély, rekedt hangját, ahogyan a jellegzetes köszönését szinte elsuttogta. Ha nagyon akartam volna, se tudtam volna megállni, hogy el ne mosolyodjak, az "édes" jelzőt csakis az ő szájából hallottam eddig. Eszembe jutott, hogy második találkozásunkkor is így üdvözölt, éreztem, ahogy a gyomrom kissé megremeg, talán ez már valóban a szerelem jelei? - Kicsit későn szólok, de egy óra múlva lesz egy kisebb összejövetel az ismerőseim körében, gyere el velem!
Meglepődve, sűrűn pislogva bámultam magam elé, de hisz mikor haza hozott, nem azt mondta, hogy dolga van? Vagy ennyi idő alatt lerendezte volna?
Nem tudtam eldönteni, hogy mit kéne erre válaszolnom, bár gyakorlatilag nem is kérdésnek szánta, mint mindig, most is magabiztosan kijelentette, hogy vele megyek.
A jobb vállamon ücsörgött a kis angyalka azt kántálva "Mondj nemet! Utasítsd vissza!", míg a balomon az ördög vigyorogva bátorított arra, hogy belemenjek.
Mit árthat nekem, ha elmegyek vele? Legalább végre tudnék találkozni a barátaival, megismerném az embereket, akikben megbízik. De az is lehet, hogy semmiféle összejövetel nem lesz, csak el akar magához csalni... bár annak sok értelme nem lenne, mert már nagyon sokszor megvolt rá az alkalma, hogy szimplán belökjön az ágyába és megtegye...
- Oké - mondtam ki a végleges választ lehunyt szemekkel, már nem tudtam visszavonni, igazából Harrynek ellen sem merek állni.
Csak meg ne bánjam a döntésemet.