15. rész

Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, köszönöm a +14000 megtekintést (woooow) és mindent, amit eddig elért a blog. Azt hiszem, körülbelül így fognak jönni a bejegyzések, péntekenként, remélem nem gond, de az időm csak így engedi meg. 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- A kocsinál leszek - búgta mély, rekedt hangján, a torkomra forradt a szó és a levegő is. - Gyere, ha mersz - mosolyodott el kacéran, a féloldalas mosolya volt, amit úgy szeretek. A szívem mintha bármelyik pillanatban képes lett volna kiugrani a helyéről, nem tudom, hogy az emberek észrevették-e a kis jelenetünket, de ha elájultam volna, minden bizonnyal nagy feltűnést keltünk. 

Néztem, ahogy a szokásához híven nagy léptekkel elindul az autók felé, amerre az éjszaka fény hiányában sötétséget eresztett a járművekre, egyetlen egy kérdés zakatolt csak a fejemben; utána menjek?

Mint mindig, az esélyeimet újra felvázoltam magam előtt, ez többnyire segített dönteni a nehéz helyzetekben vagy mikor tanácstalan voltam. 

Mi lesz, ha nem megyek utána? Ellézengek egyedül az emberek közt egy ideig? Vagy Seinnel beszélgetnék? Nem hiszem, hisz azon kívül, hogy spanyol, semmi mást nem tudok róla, nem lenne közös témánk. Azt hiszem többnyire kétségbeesetten és magányosan ácsorognék az asztalnál, arra várva, hogy Harry rájöjjön, nem mentem utána és idegesen visszataláljon az összejövetel helyszínére. Biztos, hogy mérges lenne rám és azt viszont nem akarom. 

És ha utána megyek? Vajon mit akar csinálni a kocsijánál? A sötétben...? Kettesben...? 

A gyomrom liftezni kezdett még a gondolatra is, de a kíváncsiság nálam mindig nyertes. Bármilyen veszélyesnek is tűnik a helyzet, én tudni akarom. 

Lassan körbenéztem, remélve, hogy az embereknek nem tűnt fel Harry távozása és az sem, hogy tartózkodó léptekkel utána indultam. 

A lampionok fénye csak kis ideig kísért el, aztán a Holdra és a saját érzékeimre kellett hagyatkoznom, ami valljuk be nem épp szerencsés dolog. Mintha üvegszilánkokon sétáltam volna, óvatosan tettem egymás után a lábaimat, arra koncentrálva, hogy el ne essek. Nem volt szükségem újabb kék-zöld foltokra és horzsolásokra. Van, hogy nem is emlékszem mikor és hogy szereztem egy-egy karcolásomat, már fel se tűnik, ha neki megyek valaminek vagy beleakadok egy asztalba, székbe. 

Ijesztő volt az engem körülvevő sötétség és a hátam mögül halkan visszhangzó zene keveredése az emberek beszélgetésével, ami ilyen távolságból már csak duruzsolás volt, kezdtem megbánni, hogy bedőltem neki és utána merészkedtem, mint valami pincsikutya... 

- Tudtam, hogy jönni fogsz - hallottam meg jellegzetes mély hangját a jobb oldalamról, félelmemben félre ugrottam és egy halk sikoly féle is elhagyta a számat. - Shh, csak én vagyok az! - ragadta meg a karomat és erősen magához rántott. Hogy őszinte legyek, nem nyugtatott meg az utolsó mondatával. 

Nagyokat pislogva hagytam, hogy fejemet a mellkasához nyomja, pulóvere és felsője ellenére is éreztem bőre forróságát, illata megtelítette az orromat. Ismerős aroma volt, amitől az állítólagos "pillangók" akarva, akaratlanul is felkelnek a gyomromban. 

Nagy kezei a hátamat simogatták, először gondoskodónak találtam és még meg is lepett, de aztán éreztem, ahogy ujjai egyre lejjebb táncolnak a testemen, meglepődve rezzentem össze, mikor belemarkolt a fenekembe. 

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem hebegve, suttogásom a csendben nagyon hangosnak hatott, percekig visszhangzott még a hűvös levegőben. Értetlenkedésem oka nem a tettére irányult, sokkal inkább, hogy miért változik mindig kedveskedőből ilyen hamar huncuttá és vágyakozóvá.

- Nem tetszik? - kérdezte, miközben a szemem kezdte már megszokni a sötétet és láttam, ahogy egyik szemöldökét kérdőn felvonja, majd eltolt magától egy kicsit, hogy láthassa az arcomat. De én zavartan lehajtottam a fejemet, utáltam, mikor keresztkérdéseket tett fel, utáltam, mikor miatta pírbe borult az arcom és utáltam, mikor képtelen voltam beszélni. 

Ujjait az állam alá simította és felemelte a fejemet, hogy belenézzek zöld íriszeibe, úgy tűnt, nem vár konkrét visszajelzést a kérdésére. Közelebb hajolva, ajka súrolta az enyémet, mire térdem rögtön remegni kezdett, miért vagyok ilyen gyenge a közelében? Ez normális? Vagy talán valami komoly baj van velem? 

Nyelve dominált a számban, minden téren alul maradtam vele szemben, bár mire is számíthattam volna. Hogy tudnék irányítani egy olyan személyt, mint Harry? Messziről látszott rajta, hogy uralkodó típus. 

Meglepődtem, mikor a vállamat fogva fordított a helyzetünkön és nekinyomott egy autónak, feltehetőleg az éjszakában láthatatlannak tűnő Range Roverének. 

A hátam fájt a kemény felület terhelésétől, de nem mertem szólni, kitágult pupillákkal bámultam rá, mint egy megszeppent kisgyerek.

Alsó ajkát csábosan beharapta, hogy visszafojtsa vigyorát, nem értettem min szórakozik ennyire. Talán rajtam? Azon, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok számára? Mert, ha igen, ez egyáltalán nem vicces, sőt, inkább siralmas. 

A szívem kihagyott, mikor újra közelebb hajolt, de szájával az ajkaim helyett a nyakamat kezdte el csókolgatni. Nyúzta a bőrömet, egyre lejjebb haladva, érzékenyebbnél érzékenyebb pontokat felfedezve rajtam, ami miatt muszáj volt sóhajtoznom. 

Mikor leért a nyakhajlatomhoz, kezét elemelte csípőmről, amivel egy helyben tartott, hogy el ne szökjek, és félre húzta a pulóveremet, hogy kulcscsontomhoz is odaférjen, akkor már a fogát is gyengéden bevetette a kínzásomba. 

Szemem előtt nem lebegett más, csak az a bizonyos buli éjszakája, az este, ami fenekestül felforgatta az életemet és az, hogy akkor is ugyanezt tette velem, annyi kivétellel, hogy akkor még nem ismertem.

Bár még most sem mondhatom el ezt, csupán néhány dologgal lettem okosabb Harryvel kapcsolatban, azon belül is, hogy hogy hívják, hol lakik és egy picit a hangulatváltozásai és a sötét oldala világába is bevezetett. De ezek mind csekély tények, ahhoz képest, amit tudnom kéne már. 

Vagy talán nem is áll szándékában többet elmondani magáról? 

Az információdarabkák róla, szanaszét hevertek előttem, mint a gyűrött szórólapok, csak rajtam múlt, hogy melyik tűnik fel nekem és melyiket hagyom a földön porosodni. 

Mikor elhajolt tőlem, szemei kíváncsian és bárgyún csillogtak az elfogyasztott alkohol miatt, tekintete többször is végigfutott az arcomon, meg-megakadva a számnál. 

- Az enyém vagy - motyogta egy kísérteties vigyor kíséretében, az emlékek egymás után törtek fel bennem, de reakcióidőt se hagyott, rögtön cselekedett. 

Mellém nyúlva megragadta az autó kilincsét és elhúzva apró testalkatomat az útból, kitárta az ajtót, majd belökött a hátsó ülésekre. Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy hátra rakva a kezeimet hárítsak az esés nagyságán és hogy ne álljanak bele a hátamba a biztonsági öv csatjai, azok után maradt volna pár véraláfutásom. 

Döbbenten, mint egy lefagyott sóbálvány bámultam rá, ahogy felém mászott, a jármű belsőtere szűkössé vált vagy talán csak én nem kaptam levegőt a félelemtől. Mondani akartam valamit, ellenkezni és lelökni magamról, de a számon egy hang se tudott kijönni, a kezeim bénultan hevertek mellettem. 

Az autó belső, halvány sárgás fénye automatikusan felkapcsolt, amiért ki lett nyitva a zár, de Harry arca teljes sötétségbe borult, amiért háttal volt a lámpáknak. Pedig látni akartam, hogy legalább egy kis bűntudatot érez-e azért, amit tett éppen. 

Testem összerándult, mikor egy erőszakos mozdulattal lerántotta a pulóverem cipzárját és végigsimított a mellkasomon a felsőmön keresztül, szívem hol hevesebben dobbant, hol pedig meg se mozdult pillanatokig a félelemtől, nagyon nem tetszett ez az egész.
Mi váltotta ki belőle, hogy ilyet tegyen? Talán az elfogyasztott alkohol hatása, vagy valami más? Semmit sem tudtam elképzelni abban a pillanatban, a kezeimmel együtt az agyam is leblokkolt.
Lejjebb csúszott és hosszú ujjaival valamit munkálkodott köztünk, szemhéjamat szorosan lehunytam kínomban, míg kis fehér csillagokat nem láttam, most már inkább csak az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy minek is jöttem utána. Ezerszer jobb vége lett volna, ha ott maradok a sok-sok idegen ember között.
Szemeimet végre kinyitottam, mikor éreztem, hogy oldalra nyúl és az addig arcomra vetülő halvány fényt eltakarja, a kesztyűtartót felnyitotta és kotorászott benne pár pillanatig, majd amikor megtalálta, amit keresett, újra teljes alakjával felém hajolt és a csípőmet közrevonva a térdeivel, szinte rám ült.
- Nem - suttogtam halálra váltan, mikor megláttam mit forgat a kezei közt, abban pillanatban eljutott végre a tudatomig, hogy mire készül és rugdalózni kezdtem a lábammal. Kevés sikerrel ugyan, de próbálkoztam kiszabadulni, a nyitva hagyott ajtón beáramlott a hűvös levegő, amitől fázott a bokám, a sírás kerülgetett. Harry érdekesen felemelte a szemöldökét, majd a szájához emelte a kis, ezüstös csomagot, hogy kibontsa a fogaival, nálam akkor szakadt el a cérna és összeszedve minden erőmet, ráütöttem a mellkasára. - Nem egy kocsi hátsó ülésén tervezem elveszíteni a szüzességemet! - ordítottam kétségbeesetten, zokogó hangon a meggondolatlan szavakat, arcom rögtön elvörösödött és melegem lett. Oh, kérlek, ugye csak magamban mondtam ki ezt? Nem, ezt nem szabadott volna megtudnia, nem lehetek ilyen hülye.
Amit akkor tett Harry, érdemes lett volna megörökíteni, álla szinte leesett a döbbenettől, ahogy keze félúton megállt és csak pislogott. Tekintetében láttam, hogy mondatom szinte kiverte belőle a kezdetleges részegséget, rögtön józan lett. Vagyis kimondtam hangosan, még jobban elpirultam és vártam, hogy mi fog történni. Percekig csak bámulta az arcomat, láttam rajta, ahogy szavaim egyre jobban eljutnak a tudatáig, megkönnyebbültem, mikor megmozdult és lassú, akadozó mozdulatokkal leszállt rólam.
Zilálva kúsztam az ülés legtávolabbi részére, majd összekuporodtam és átölelve a felhúzott lábaimat, a fejemet a térdeim közé tettem. Nem szólt azért, hogy esetleg a cipőm összesározza az ülést, valójában gőzöm sincs, mit tett azokban az éveknek tűnő percekben, míg én nyugtatgattam magam. Lehet, hogy csak bámult maga elé vagy rám és gondolkozott, miként szólalhatna meg vagy tehetné jóvá, amit tett.
A szívem a torkomba ugrott, mikor tenyerét lágyan a hátamra simította és pár másodpercet várva, magához ölelt. Sose volt még velem ilyen gyengéd, ujjait ragaszkodóan fonta össze enyémekkel, muszáj volt halványan elmosolyodnom a látványra, ahogy ölembe ejtette összeillő kezeinket. Olyan nagy volt a kézfeje, szinte eltűnt az enyém benne.
- Tenni fogok érte, hogy különleges legyen az első alkalmad - suttogta, majd a fülem mögé lehelt egy apró csókot, az egész testem megremegett.
Miért teszi ezt velem mindig? Miért változik ilyen hamar, ilyen követhetetlenül? Miért kell mindig átélnem vele valami rosszat ahhoz, hogy utána ilyen pillanatokat is kapjak?
Olyan érzés volt, mintha bármelyik pillanatban elolvadhatnék meleg karjai közt, ezek az újfajta gondolataim megrémítettek, de közben tetszett is, hogy valaki végre belőlem is kivált ilyet. De közben ott volt az egésznek a rossz oldala is, a tény, hogy én nem akarok szerelmes lenni, főleg nem belé. Nem akarok kötődni valaki olyanhoz, aki biztos, hogy egy nap majd el fog hagyni, nem akarom, hogy elfoglalja a szívem nagy részét és egyszer majd csak elrabolja magával és sose hozza vissza.
Nem szólalt meg többször, csak ölelt, húzott magához erősen, míg az én tekintetem kiterelődött az ablakon túli sötétségbe, a halvány holdfénnyel borított rétre. A hosszú fűszálakat megdöntötte a szél, lebegtek, mint a kislányok a játszótéren csinos szoknyájukban, míg nekem volt egy pajzsom, ami megvédett a az esti, hideg szellőtől. Nehéz volt bevallani, de ez a pajzs Harry volt, kinek mellkasa a hátamhoz nyomódott, ha nagyon figyeltem, még azt is éreztem, ahogy szíve egyenletesen dobog két tüdeje közt.
Szemöldökömet kíváncsian összehúztam, mikor megpillantottam egy árnyékot odakint, amin megtört a fény, kétségtelenül egy emberalak volt és ha hunyorítva néztem, biztosra vállt, hogy felénk bámult. A rémülettől automatikusan összerándult a kezem, miért figyelne minket bárki is? Lehet, hogy csak képzelődök, de a sötét folt nem mozdult a fényes éjszakában, csak állt ott és türelmesen várt.
- Valaki van odakint - suttogtam, belegondolni is rossz volt, hogy valaki végig látta, amit tettünk az autóban. Senki másra nem tartoznak a dolgaink, ijedten felsóhajtottam, mikor a nyitva maradt ajtó felé mozdult Harry, ezzel magamra hagyva engem.