8. rész

Sziasztok!:) Annyira-annyira-annyira sajnálom ezt a fél hónap kimaradást, de az iskola mellett alig marad valamire időm. Ígérem, nem fejezem be a blogot, de nézzétek el, hogy ilyen ritkán jönnek a részek. 
Köszönöm a sok feliratkozót, kommentet és szép szavakat, nagyon jól esnek.:) 
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Tudod, érdekes újra ebben a házban lenni, régen volt már, hogy elmentem - bólogatott a nappaliban szétnézve, könyökét combjára támasztva piszkálta a teás bögrét maga előtt. 

Olyan hihetetlen volt számomra, hogy mellettem ül, jól mondta, több mint négy éve volt, hogy állást kapott Sheffieldben és oda költözött. 

Apám helyett apámként tekintettem rá minden élethelyzetben, segített mikor mindenki más hátat fordított nekem és támogatott, akármibe is kezdtem. 

William, vagy ahogy ő szereti, Will a nagybátyám.
Miután az igazi édesapám elhagyott minket, ő vett szárnyai alá anyával együtt. Nincs felesége, gyereke vagy családja, csak a húga maradt neki és az unokaöccse.
- De hogy-hogy itt vagy? - kérdeztem a számhoz emelve a saját bögrémet, a gyümölcs tea gőze az arcomra csapódott. Kicsit sok citromlevet öntöttem bele, elfintorodva ízlelgettem a savanyú aromát, ahogy vártam a válaszára.
Kezét ölébe ejtve pillantott rám, miközben én a fotelban terpeszkedtem, lábamat magam alá húzva, ő kényelmesen, lábát szétvetve ücsörgött a kanapén.
- A doncasteri őrs erősítésként kért néhány rendőrt. Kapva az alkalmon jöttem, hogy láthassalak titeket. - mosolyodott el, mire megörültem, de magyarázatra volt szükségem az első mondatával kapcsolatban. Felvont szemöldökkel előrehajoltam, hogy letegyem az asztalra a csészét, ami addig az ujjaimat melegítette. A pulóveremet lejjebb húzogattam a kézfejemre, úgy néztem rá Willre.
- Miért kell erősítés? - tudakoltam a tenyerembe támasztva államat. Fecsegős kedvemben voltam, hisz olyan régen beszélgettem akárkivel is órákig a semmiről, ő még akkor is csatlakozott, ha csak az időjárásról akartam beszélni.
Az arca megmerevedett, amitől meglepődtem, kezét tördelve pillantott félre. Nem értettem mire fel a hirtelen hangulatváltozás, a levegő is mintha nehezebbé vált volna, mint a viharok előtt.
- Louis. Elszabadult a pokol Doncasterben. - ejtette ki erélyesen és nyomatékosan a szavakat. Akár egy gyerekhez is beszélhetett volna, aki összefirkálta a falat zsírkrétával.
Nekem ez nem új - gondoltam magamban, eszembe jutott a ma reggel olvasott újság főcímei.
- Féltelek titeket... Azt szeretném, hogy odaköltözzetek anyáddal a sheffieldi házamba egy kis időre. - közölte, mire köpni-nyelni nem tudtam.
Döbbenten bámultam rá, a szavai először el sem jutottak igazán a tudatomig, csak annyi, hogy arra kér, menjünk el a szülővárosomból. A helyről, ahol leéltem eddigi életemet, a rossz és jó emlékekkel együtt, a helyről, ami a múltam, jelenem és úgy terveztem, a jövőm is.
Pár nappal ezelőtt, igaz, teljesen más véleményen voltam, de azóta megváltozott valami. Vagy valaki.
Hevesen megráztam a fejem, okokért kutakodva az elmémben, de nem találtam semmit.
- Én... én nem akarok... - makacskodtam, mint egy kisfiú. Villanó tekintetétől összepréseltem a szám, és rendbe szedtem a ki nem mondott gondolataim. - Ez a környék a legbarátságosabb a városban... Megígérem, hogy elmegyünk, ha itt történik valami.
Először nem tetszett neki az ötlet, de vonásai lassan megenyhültek, ahogy magában latolgatta ajánlatomat, végül vonakodva ugyan, de rábólintott.
Boldogan sóhajtva elmosolyodtam, megkönnyebbülten dőltem hátra, bebiztosítottam a jövőmet egy időre. A téma más vonalakra sodródott, felszabadultan hallgattam Will történeteit, olyan jó érzés volt újra gondtalanul nevetni.

***

A plafont bámultam az ágyamban feküdve, kezeim közt a telefonommal játszadoztam. 

Hogy mire vártam? Szerintem ez egyértelmű.

Ideges voltam, az a tipikus gyomorgörcs is elkapott, féltem, hogy talán soha többet nem hallok róla. Lehunyt szemekkel képzeltem magam elé arcát, ami nem nehéz feladat, hisz még álmaimban is kergetett tökéletes látványa.

Sokszor feltettem már magamban a kérdést, de választ még mindig nem leltem rá: Hogy lehet valakitől egyszerre félni és vágyni is rá? 

Ez két különböző dolog - mint a föld és az ég.

Belül vívódtam a saját érzéseimmel, harcoltam, bár nem tudom mi volt a cél. 

Zöld szemeitől megremeg a térdem, olyan érdekes, hogy ilyeneket ki tud váltani belőlem. Sokan mondták már, hogy az én kék tekintetem hűvös, jeges, akkor az övé mindenképp az olvadt, lágy oldalt képviseli.
Hát, ebben sem hasonlítunk.
Felnevettem saját magamon, van bármi is amiben hasonlítok rá? Olyanok vagyunk, mint a gondolataim - ellentétesek.
Rózsaszín, telt ajkaira nem mertem elkalandozni, tudtam, hogy azok a kevésbé szerény gondolatok rögtön megfertőznék az agyam.
Nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott, a remény minden egyes másodpercben kiszivárgott belőlem, ahogy elképzeltem a holnapi napot, nélküle. Meglepő, de ilyen hamar fontos helyre fészkelte be magát a testemben, szomorú lettem a ténytől, hogy túl közel engedtem magamhoz. Pedig egyszer már pórul jártam emiatt.
A telefon megrezgett a hasamon pihenve, mire kipattantak szemeim, levegőt is elfelejtettem venni pár pillanatig. Imádkozva emeltem arcom elé a készüléket, a feladó nevét elolvasva hatalmas vigyor terült szét az arcomon, a szívem máris hevesebben dobogott.

Feladó: Harry
A házatok előtt vagyok. H.x

Az előszobában felkaptam magamra az egyik pulóverem, magam is meglepődtem a tempómon, milyen gyors voltam, az is csoda, hogy nem botlottam meg a lépcsőn. Pedig ha futok, legtöbbször valamimet eltöröm.
Will bealudt a nappaliban, a TV lehalkítva ment előtte, a lehető legcsendesebben kattintottam ki a bejárati ajtó zárát.
Alkonyat volt, az égbolt egyik fele vérnarancsos színben égett, a másik pedig már az éjszakához készülve sötétkékbe burkolózott. Köztük, az átmenet, akár egy festő palettája, elbűvölve lépkedtem előre haladva.
A fekete kocsi ott állt, az utca másik végén, tátott szájjal bámultam, mikor észrevettem.
Harry a járműnek dőlve ácsorgott a járdán, kapucnija félig eltakarta szanaszét álló göndör fürtjeit. Kezét szájához emelte, először nem értettem mit csinál, aztán megláttam az ajkai közül kiszökő fehér, füstfelhőt.
Felvont szemöldökkel sétáltam hozzá közelebb, nem tudtam milyen lesz, megint ideges vagy előjön-e a kedves éne, remegve fújtam ki a levegőt tüdőmből.
Mikor észrevett, zöld tekintetét enyémbe fúrta, megtorpantam egy pillanatra. Láttam, ahogy eldobja a csikket, lábával eltaposva velem szembe fordult.
- Gyere velem - közölte akaratosan, meglepődve hagytam, hogy kezemet megfogva az anyós ülésre utasítson. Elfelejtettem milyen dominancia sugárzik belőle, ha valamit mond, az úgy van.
Az autó belső terét új és Harry illat édesítette be, nagyot szippantva elraktároztam magamban, hogy ne csak szeme színére tudjak visszagondolni.
- Hova megyünk? - kérdeztem félénken, a vizes utakat bámulva a szélvédőn keresztül. Megtört rajtuk az éppen akkoriban felkapcsolt utcai lámpák fénye, csillogva tükröződtek vissza. Meglepő volt, de nem éreztem magam rosszul mellette, sőt, talán még megnyugtató is volt jelenléte.
Nem válaszolt, sejthettem volna, hogy nem fogom megtudni, akkor éppen hova készül "elrabolni". Belesüppedtem a bőrülésbe, az ujjaimat tördelve gondolkodtam, miként rondíthatnék bele a zavaró csendbe. Hallani akartam mély hangját, ahogy zavarba ejtő dolgokat mormol a fülembe, igaz, hogy mindig elpirultam tőle, de tetszett.
Az alvásra készülő város képe elsuhant mellettünk, ahogy Harry kicsit átlépve a sebességkorlátozást, beletaposott a gázba. A motor halkan dorombolt alattunk, egyenletesen zúgott a fűtéssel együtt. A meleg levegőtől forróbb volt a légkör, mint odakint az alkonyodó szabadban, pulóverem hátamra tapadt.
- Megérkeztünk - mondta Harry, halvány mosoly játszott szája sarkában. Az ablakon kinézve sok mindent nem láttam, egy hatalmas parkoló volt kivilágítva mellettünk, az ajtó kilincséért nyúlva akartam kiszállni, de akárhogy rángattam, nem nyílt ki. - Nyugi, Lou, biztonsági zár. - kuncogott fel halkan göndör fürtjei mögül. Elpirultam a becenév miatt, és amiatt is, hogy bezárva tartott.
Lesütött szemekkel vártam míg kiszáll, a bekúszó hideg levegőtől libabőrős lettem, majd felsandítva néztem, ahogy megkerüli a kocsi elejét. Meglepődtem mikor kezét nyújtotta, hezitáltam, hogy ujjaimat összekulcsoljam-e övéivel, nem akartam, hogy valaki meglásson minket úgy. Ezt ő is észrevehette, arca elkomorodott és félre húzódva hagyta, hogy magamtól a saját lábamra álljak.
Hosszú lépteivel nehezen tartottam a tempót, míg ő sétált én inkább futottam a kihalt parkolóban. Egy stadion körvonalai rajzolódtak ki előttem, meglepődtem, ötletem se volt miért vihetett oda Harry. Arra gondoltam, egy meccsre, de akkor autóknak kellett volna hegyén-hátán állnia a beton részen a szurkoló tömeg miatt.
De csak ketten voltunk a homályos reflektorlámpák fényében, ami talán még romantikus is lett volna, ha nem egy olyan emberrel vagyok, akinek már láttam a rossz oldalát. Néztem, ahogy pulóvere zsebéből kivesz egy kulcscsomót, a fémek egymásnak ütköztek, idegesítő csilingelő hangot hallattak.
A stadionnak üvegajtaja volt, a zárral ügyködött Harry, amíg én kezeimet a fény eltakarása érdekében a szememhez emeltem és belestem az épületbe. Büfét, ajándékboltot és a pályához vezető folyosót tudtam csak úgy-ahogy behatárolni.
Mikor a kulcs elfordult és kattanva kinyílt az ajtó, csuklómat megragadva beljebb húzott. Annyira már nem zavart érintése, tudva, hogy senki sincs a közelünkben.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem a hatalmas belső teret bámulva, csillogó szemekkel néztem, milyen furcsa volt egy ilyen helyet látni teljesen üresen.
Harry odalépett egy főkapcsolóhoz és beborította fénnyel a helyiséget, ujjai még mindig maga mellett tartottak, de jobban foglalkoztatott a válasza a kérdésemre.
- Az egyik haveromé a stadion, ma este nincs meccs, szóval zárva lett volna, de kölcsönkértem. Amúgy is tartozott nekem egyel... - beszélt Harry, dörmögős hangjától mosoly kúszott ajkaimra. Igaz, nem pontosan erre voltam kíváncsi, de már az is boldogabbá tett, hogy ezt megosztotta velem. - Voltál már amerikai foci meccsen? - kíváncsi zöld szemeibe felnézve megráztam fejemet, jobban preferáltam a sima focit, egy aprót biccentett. - Akkor majd egyszer elviszlek egyre...
Alsó ajkamba harapva próbáltam nem elvigyorodni, melegség futott végig gerincemen, ahogy kezét lejjebb csúsztatta és újra megpróbálkozott érintkezni velem. Beadtam a derekam, lesütött szemekkel sandítottam összekulcsolt ujjainkra, amik nem is mutattak rosszul együtt.
Harry úgy tűnt, ismerte a járást, maga mellett húzva, kíváncsian pillantgattam körbe. Egy táblára azt volt kiírva, hogy "B szektor", göndör fürtjei takarták arcát, de láttam, ahogy rám mosolyog, mielőtt benyitott volna az ajtón.
Tátott szájjal bámultam az elém táruló stadiont.
Az üres, kék-fehér székeket körbe a lelátón, a füves pályát és felpillantva, a nyitott tetőn keresztül a csillagokat. Reflektorfény világította meg a pályát, így fel sem tűnt, hogy valójában már este volt. Apró, hiperaktív bogarak táncoltak a levegőben ide-oda, miközben pár lépcsőfokkal lejjebb lépkedtünk és Harry beült az egyik sorba.
El sem tudtam képzelni, milyen kapcsolatai lehettek a mellettem terpeszkedő srácnak, ha egy ilyen stadiont eltudott csak úgy kérni egy éjszakára.
- Ez... hatalmas - nyögtem elvigyorodva, még mindig a sokk hatása alatt állva. Harry felkuncogott, pajkosan csillogó szemekkel nézte a reakciómat és úgy tűnt, tetszett neki.
Bár, azt még mindig nem tudtam, valójában mit csinálunk mi ott, élveztem.
- Középiskolában ide jártam amerikai focizni - jegyezte meg félvállról, mintha ez olyan általános információ lenne, csodálkozva kaptam rá tekintetemet. A pályát bámulta elrévedt tekintettel, tudtam, hogy eszébe juthattak az emlékei. - Még apa miatt kezdtem el, de be kellett fejeznem...
Meglepett, hogy említette családját, hisz eddig még sosem beszélt magáról, a múltja számomra sötét. De megakartam tudni a történetét, a régi Harryt, kíváncsi voltam rá, hogy miért tette azokat a dolgokat, amik miatt emberek százainak feláll a szőr a hátán.
Styles. Egyeseknek csak egy vezetéknév, másoknak az említésére már is összeszorul a torka.
- Miért? - érdeklődtem, combomra támasztva könyököm. Arca komolya volt, szemöldöke közt ránc húzódott, amitől aranyosnak találtam. Szabad ujjaival alsó ajkát birizgálta.
- Volt pár összetűzésem a csapattársaimmal... - vonta meg a vállát. Nem mertem elképzelni mikre gondolt, félve pillantottam le ölembe, valamiért megijedtem.
Látta rajtam, hogy megváltozott a hangulatom, vonásai meglágyultak, ahogy tekintetemet próbálta elkapni.
- Mesélj magadról, Louis - mosolyodott el halványan, bátorításképp megszorította ujjaimat, amitől elpirultam. Gondolataimat próbálva összeszedve, hogy mit is mondhatnék magamról, a számat rágtam.
- Nem tudok mit mondani... - hebegtem szégyenlősen. Tudtam volna beszélni, de csak olyan dolgokról, amiket még nem akartam megosztani Harryvel. A családom, a gimnázium, a sok-sok pofon... Kétlem, hogy érdekelte volna.
A szemét forgatva, mosolyogva elfordult, megkönnyebbültem, hogy nem áll szándékában feszegetni ezt a témát. Ha majd képes leszek róluk beszélni, beavatni őt is a múltamba, meg fogom tenni. De valójában Harry Styles még nagyon idegen volt számomra.
Hirtelen felállt, amitől meglepődtem, kezemet megrántva engem is talpra kényszerített, amitől eléggé közel kerültünk egymáshoz.
- Gyere, mutatok valamit - súgta csábosan fülembe, orrával megbökte cimpámat, kirázott a hideg. Maga mögött húzva, lesiettünk a megmaradt lépcsőfokokon is, majd a pálya szélére léptünk. A füvet bámultam, és a különféle felfestett, fehér csíkokat, miközben Harry tudatosan a közepe felé sétált.
Kérdőn pillantottam fel zöld szemeibe, mikor megállt. Óvatosan derekamra simította mindkét kezét, és magához szorított. Elvigyorodtam, a pírt sehogy se tudtam levakarni arcomról, ahogy nyakamhoz hajolva, puha ajkai bőrömhöz értek.
- Ne ijedj meg - mormogta mély hangján. Nem értettem mire gondol, de aztán gyorsan mögém állt és átölelve engem, velem együtt hátradőlt. Ahogy egyensúlyomat elveszítettem, persze, hogy megilletődtem, halkan felkiáltottam, de karjai közt landoltam.
- Ez mire volt jó? - lihegtem, kezemet mellkasomra szorítva, hogy lecsitítsam hevesen dobogó szívemet. Gyengéden meglökött és legurított magáról, majd magasba lendítve ujjait, a tető felé bökött. Tekintetemmel követtem, szám elnyílt, mikor megláttam az eget.
Sötétkék és fekete színben pompázott, rajta a csillagok fényesen csillogtak, mint milliónyi szentjánosbogár, elmosolyodtam a látványra. Rég volt már, hogy utoljára kifeküdtem egy éjszaka, csak hogy az égitesteket bámuljam hosszú-hosszú órákig.
Persze, gyönyörű és titokzatos, hisz el sem tudjuk képzelni milyen távolságban lehetnek az apró, fénylő pontok, de jobban szeretek gondolkodni ilyenkor.
Mert este senki sem zavar, csak te vagy és a végeláthatatlan űr.
Harry felém fordította fejét, szemem sarkából láttam huncut mosolyát, de akkor még nem gondoltam, hogy cselekedni is fog.
Testrészeit átlendítette felettem, térdeit csípőm mellett, kezeit pedig vállam felett támasztotta. Zöld szeme ragyogott sötét haja mellett, ajkaimat beszívva néztem fel rá.
Vigyorogva lejjebb hajolt, néhány tincse megcsikizte arcomat, ahogy orrával böködött.
- Mit szeretnél? - suttogtam, kezeimet félősen csípőjére simítottam. Ajkain végignyalt, ahogy a kérdésemen gondolkodott, eltakarta előlem az égboltot, de nem számított, abban a pillanatban ő szebb volt.
- Téged - motyogta, az arcom pírbe borult, mikor ajkai súrolták az enyémeket.