2020. április 28., kedd

???

Sziasztok?? Öhm, újra itt, I guess? 
Igazából szerintem már nem is olvassa senki ezt a blogot, de eszembe jutott valamelyik nap ez az egész történet és az, hogy sosem fejeztem be és eléggé nagy lelkiismeretfurdalás tört rám emiatt. Őszintén nem tudok semmilyen indokot felhozni, hogy miért nem fejeztem be soha, a One Direction "szünetelése" egyfajta törést okozott bennem és ahogy telt az idő, úgy az érdeklődésemet is elveszítettem a fiúkban és ebben a történetben is, azt hiszem ennyi. Plusz a saját életem is bekavart, mindig gondoltam rá, hogy oké, akkor majd befejezem, de sosem tudtam rávenni magam és ma már nem is emlékszem egyébként, hogy mi történt ebben a sztoriban, teljesen újra kéne olvasnom az egészet, hogy emlékezzek. Meg szerintem nem is akarnátok, hogy befejezzem, trust me, mert kb. 2016 óta nem írtam semmi érdemlegeset, már egyáltalán nem tudok jól írni, csak tönkretenném a történet végét ezzel. 
Még 2016-ban, amikor írogattam buzgón a sztori végét, megmaradt a 63. rész eleje és végének vázlata, plusz az epilógus vázlata (igen, már csak két rész maradt volna amúgy, shame on me), ezért arra gondoltam esetleg posztolom azokat most, hogy legalább ötletetek legyen, hogyan végződött volna normálisan a történet. Bár valószínűleg ezt már úgysem fogja látni senki. De jó olvasást hozzá!

A 63. rész eleje:   

Harry Styles

A sötét szoba egyetlen pislákoló lámpáját figyeltem, aminek fénye pont elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa az alatta lévő asztalt és két széket, aminek egyikére le lettem ültetve két férfi által, akik addigra távoztak is a négyzetméternyi helyiségből. Tudtam hol vagyok, tudtam pontosan melyik fal volt álcázott sötétített üveg, ami mögött ott álltak ki tudja hányan, állukat simogatva és engem figyelve. Az ölemben pihenő két csuklómat figyeltem, amiket fém bilincs kötött össze, ha nagyon akartam volna, ki tudtam volna szedni a kezem belőle, de nem szándékoztam jelenetet csinálni, hisz egészen biztos voltam benne, hogy semmi értékes és tényleges bizonyítékuk nincs ellenem. És jobb ártatlannak tűnni, mint elárulni saját magam.
Felkaptam a fejem, amikor az ajtó újra nyílt, egy sötétbarna öltönyös fickó sétált be, egyik kezében egy mappával, a másikban pedig valami apró készülékkel, csendben figyeltem, ahogy leül elém és leteszi a hozott tárgyakat. A negyvenes éveinek elejét taposó, valószínűleg nyomozó arcáról nem tudtam sokat leolvasni, hasonlóképpen néztem vissza rá, mint ő rám, kifejezéstelenül, várva, hogy mondjon valamit. Biztos voltam benne, hogy nem az itteni őrsön dolgozik, egyrészt mert nem az egyenruhában volt és még sosem láttam erre, megvannak az adataim otthon valahol egy fiókban a helyi rendőrökről és más igazságszolgáltatókról, hogy mindenképp el tudjam őket kerülni. A levegőbe belehasított hangja, ahogy megköszörülte torkát és lepillantott az előtte lévő papírkupacra, majd vissza rám.
- Szóval, Harry Styles - kezdett bele, szám egyik sarka felfelé görbült, amiért le kellett olvasnia a nevem valamiféle adatlapról. - Tudja-e, hogy miért van itt?
Meglepődve pislogtam kettőt, mert eddig ha kihallgattak, rögtön a tárgyra tértek és elém vágták mi miatt vagyok feltételezett gyanúsított, én pedig csak tagadtam, most viszont gyorsan kellett gondolkodnom, hogy valami cseleset mondhassak.
- Ha emlékeim nem csalnak, nem csináltam semmi büntetendőt az elmúlt időszakban - feleltem, enyhén affektálva a hivatalos szóhasználat miatt. A pasas arca megrándult, nem tetszett neki a pimaszság, farkasszemet néztünk, amit én nyertem, mert újra a lapokra terelte figyelmét, párat kiválogatva, felém fordította őket. Anélkül, hogy oda néztem volna, tudtam, hogy mi van rajtuk, de a színjátékért cserében elolvastam, adatok és tanúvallomások, képek a gyilkosság helyszínéről és a holttestről, nyilatkozatok a csekély bizonyítékokról, amiket találtak. A fotókat látva, emlékeztem az összes esetre, az utolsó szavakra, amik elhangoztak az emberek szájából, láttam magam előtt, ahogy a földre zuhannak és még egyszer, utoljára levegőt vesznek. Láttam magam is kívülről, ahogy elhagyom a helyet és kitörlöm az emlékezetemből a nevüket. Az arcom rezzenéstelen maradt.
- És ezekről az esetekről esetleg tud valamit? - szólt hozzám újra a nyomozó.
- Talán hallottam róluk a híradóban, vagy ismerőstől, nem tudom - vontam meg a vállam az ártatlant játszva. Hátra dőltem a kényelmetlen faszéken, a bilincs megcsörrent a hirtelen mozdulattól, ideje volt megkérdőjelezni az ottlétem okát, hogy ne legyen feltűnő a nyugodtságom. - Mit keresek én itt? Nem csináltam semmit és nincs közöm ezekhez az ügyekhez.
A férfi engem méregetett, végignézett rajtam többször is, majd a készülékért nyúlt, amit csak akkor ismertem fel, hogy egy diktafon, nagyon rég láttam utoljára hasonlót, már nem 2000-ben éltünk, furcsálva felhúztam egyik szemöldököm.
- Átolvastam az aktádat, az eddigi kábítószeres és bántalmazásos eseteidet elnézve is börtönben lenne a helyed, de... - váltott át tegezésre és mogorva stílusra, újra csak félig elmosolyodtam. Régen történtek azok a dolgok, és megvolt a taktikám, hogyan bújjak ki a felelősség alól. - Egy ismeretlen forrástól kaptuk ezt a felvételt ma este.
Megnyomott egy fekete gombot a diktafonon, ami először recsegett, még mindig értetlenül figyeltem és kezdtem meginogni, mert halvány lila gőzöm sem volt, mi lehet a felvételen, ami miatt berángattak az éjszaka közepén az őrsre. Még mindig ott lebegett előttem, ahogy az ajtót kinyitva hajnali kettőkor, három rendőr állt ott, és kérdezés nélkül elkaptak, a falnak szorítottak, majd bilincset rakva rám egy kocsiba tuszkoltak. Az álmosság már rég felszívódott bennem, hálát adtam Istennek, amiért Lou végül úgy döntött, hogy nem tölti nálam az éjszakát.
A szobát hirtelen egy ismerős hang lepte el, bár torz volt a felvétel, így nem jöttem rá először ki lehet az, valami olyat mondott, hogy kérdéseket fog feltenni és válaszokat vár rá, össze voltam zavarodva, újabb csend következett be. Bárcsak maradt is volna a csend, mert egy új hang szólalt meg, amit egymillió közül is felismernék, még így is, a vér a fülemben zúgott és nem tudtam ezúttal tartani az érzéstelen arcot, a szemeim kidülledtek a döbbenettől. Louis.
Nem kellett sok, mire rájöttem, hogy az első hang kihez tartozhatott, Zayn próbálhatta akármennyire eltorzítani a hangját, hogy ne ismerjék fel a rendőrök, én felismertem, és csak nőtt bennem a vágy, hogy áthasíthassam a halántékát egy tölténnyel. A diktafon a háttérzajokat is felvette úgy ahogy, a szívem a torkomban dobogott keservesen, amikor meghallottam, ahogy Louis kétségbeesetten próbál hősködni, és nem elárulni, majd a következő pillanatban fájdalmasan felordít, a kezem ökölbe szorult az ölemben. Csak hallgattam a tőmondatokat és szavakat, amiket úgy akart formálni, hogy senki se jöjjön rá miről is van szó, éreztem a nyomozó tekintetét rajtam, szinte lyukat égetett, de nem tudtam vele foglalkozni, a fogaimat csikorgattam. Egy újabb csavart mondat után hallani lehetett, ahogy Zayn ökle lesújt és egy halk nyögést, szemeimet lehunytam, próbáltam kontrollálni magam és csak arra gondolni, hogy ha kijutok innen, ezerszer többet fogok visszaadni annak a féregnek. Egy hosszabb szünet után, újra jöttek a kérdések, amik alól nem lehetett kibújni és Louis... megtört.
Döbbenten pattantak ki a szemeim és a diktafont bámultam, Lou pedig beszélt, elmondta mit csinálok, helyeselt, majd utána valami Brianről beszélt, akinek fényképe és adatai ott pihentek előttem az asztalon, de nem tudtam ránézni. Zayn megköszönte neki a válaszokat, majd a felvétel egy rövid recsegés után tényleg véget ért.
Csend telepedett a szobára, nem bírtam megmozdulni, vagy levegőt venni, a bensőm fel akart robbanni, túl sok minden történt egyszerre, egyszerűen nem tudtam funkcionálni. A pasas összefonta ujjait az asztalon maga előtt, engem figyelt, majd a torkát újra megköszörülte.
- Ezek után mit tudsz mondani? - kérdezte.
Jó kérdés volt, a válasz rá a semmi lehetett volna, de még annyit se tudtam kipréselni magamból, ültem érzéktelenül, a külvilágot kizárva, Louisra gondoltam és az azelőtti napunkra, hogy miért volt olyan ellenséges és csendes, hogy miért nem keresett napokig. Hát ezért. Nem tudtam eldönteni, hogy elárulva vagy becsapva érzem-e magam, miközben viszont tisztába voltam vele, hogy nem tehetett volna mást, mert különben már halott lenne. Úgy ölelt magához, úgy csókolt, hogy tudta, az utolsó lesz, és nem szólt, nem figyelmeztetett, hagyta, hogy kisétáljak az ajtón azzal a tudattal, hogy másnap újra láthatom, és minden a régi lesz.
Végül nem szólaltam meg és a nyomozó is feladta a hosszú csendet, felállt, a linóleumon borzalmasan hangosan tolta vissza a széket a helyére, a hallgatásom megadta neki a választ. A kezével intett az üvegfal felé, a két rendőr újra bejött és megfogta a két vállam, hogy felrángasson és elvigyenek valószínűleg egy cellába, a férfi még közölte előtte, hogy a házamat  át fogják kutatni és egy újabb kihallgatás után bíróságra kerül az ügy.
Nem ellenkeztem, hagytam, hogy vigyenek magukkal az őrsön lévő készenléti cellák felé, ahol az ügy lezárásáig tartózkodtak az elítéltek, majd később átszállították őket egy másik városban lévő börtönbe. Eszembe se jutott, de letaglóztam, amikor felpillantottam és egy ismerős arc jött szembe velem, kabátját épp levéve, mintha most ért volna be az épületbe, hasonlóan nézett vissza rám Louis nagybátyja, Will, de nem szólalt meg. Csak nézte, ahogy elráncigál két kollégája a folyosón mellette, majd kinyitva egy üres cella ajtaját, belöknek és kulcsra zárják azt.
A szoba egyik sarkába tolt ágyhoz mentem és leültem rá, eszembe se jutott aludni, nem is tudtam volna lehunyni a szemem, az apró, ráccsal védett ablakon kibámulva, csak a még fekete, csillagos eget láttam. Nem is tudom meddig ülhettem ott, mozdulatlanul, de már világos volt odakint, amikor egy rendőr megállt a cella ajtaja előtt és a kulcscsomójával ügyetlenkedett, pislogás nélkül meredtem rá azon gondolkodva mit csinál. Kiengednek? Valaki letette az óvadékot? Az lehetetlen, több idő kell annak a lefolyásához és nem hiszem, hogy van annyi pénz a Földön, amiért eleresztenének engem.
- Látogatója érkezett - szólalt meg a tiszt, miközben kitárta az ajtót és a szokásos eljárással a vállamnál fogva megfordított és a csuklómra tette a bilincset, amitől pár órára megszabadulhattam.
A remény szikrája gyulladt fel bennem, abban bíztam, hogy Niall lesz az, még akkor is, ha olyan durva dolgokat vágtam a fejéhez, amikor utoljára láttam. Kellett valami, vagy ebben az esetben valaki, aki helyre rakhatta a gondolatokat a fejemben, aki segíthetett megérteni mi is folyik körülöttem, mert úgy éreztem minden szétesett abban a pillanatban, amikor a diktafon felvétele leállt.
Egy újabb szobába kísértek, nem is tudtam, hogy ennyi helyiség van az őrsön, ahol asztalokhoz lehetett ülni és velünk szembe várt ránk a látogatónk, miközben árgus szemek figyeltek minden sarokból, hogy mikor követünk el szabályszegést. De ezúttal szinte üres volt a hajnali fénnyel árasztott terem, aminek laminált padlóján csillogtak a porszemek és penész ette a falakat, amit vékony vakolattal próbáltak elrejteni. Csak egy ember ült a rendőrökön kívül az egyik faasztalnál lehajtott fejjel, a kezét pásztázva. És nem Niall volt az.
Undor, méreg és gyűlölet kavarodott a gyomromban, ahogy egyre közelebb értünk hozzá, az ajtó csapódására felkapta fejét és elégedett vigyor terült el pofáján a látványra. Oda akartam menni és a tulajdon kezeimmel szétverni a fejét, de higgadt maradtam, nem rendezhettem jelenetet, főleg nem 3 őr előtt, ha azt akartam, hogy minél előbb kimehessek abból a pokolból. Végig kísért szinte fekete szemeivel, amiben a győzelem szikrája csillogott, az összes fogát láttam, az izmaim remegtek, miközben leültem vele szembe a rozoga székre és ölembe tettem a bilincstől nehéz kezeimet.
- Harry - üdvözölt egy fej biccentéssel Sein, önelégültsége miatt minden porcikám ordított.
Nem feleltem. Csak néztem magam elé, számoltam a másodperceket, hogy leteljen a látogatási idő. Nem akartam hozzá szólni vagy egyáltalán rá pillantani, annyit se érdemelt meg a féreg.
Hosszú percek után megunta ő is a folyamatos vigyorgást vagy csak beakadt az állkapcsa, amit szívesen helyre raktam volna az öklömmel, letette kezét elém az asztallapra. Zúgott a fejem még mindig, gondolatok ezre villant fel bennem és  nem értettem mi történik vagy hogy mit kéne éreznem. Haragot, talán. Azt éreztem is, de csak az előttem ülő személy iránt. Csalódottságot? Kilátástalanságot? Vagy kétségbeesést? Nem tudom.
-Beszélni akartam veled - szólalt meg, megtörve a csendet, hangjától undor gyűlt a gyomromba. Visszavághattam volna, hogy nem vagyok rá kíváncsi mit fog mondani, de azzal csak beleegyeztem volna a kis kárörvendő játékába. Ezért ránéztem és vártam. - Amint megtudja Louis, hogy itt vagy, lélekvesztve rohanni fog hozzád, ezt mindketten tudjuk. - kezdett bele és csuklóját saját maga felé fordítva ránézett a karórájának számlapjára, mintha percre pontosan el tervezte volna már ezt az egészet.
Homlokom ráncba szökött, de még mindig nem beszéltem. - Azt fogja neked mondani, hogy megvár téged, akármeddig is tart és hogy majd minden nap bejön hozzád... Meg a többi baromság. - nyálas hangra váltott, mintha Louist akarná utánozni, a méreg újra felszökött bennem. Mit akar kihozni ebből? Milyen tervet próbál ismertetni itt velem? Örüljön, hogy még nem nyúltam át és vágtam bele az arcát a gallérjánál fogva az asztalba. - De egy ideig nem fognak kiengedni innen, Harry. - röhögött fel.
Ezen még nem is gondolkodtam, nem volt rá időm. Ezúttal nem tudtam az ártatlant játszani és ilyenért óvadékot se lehet fizetni. Hány évet kaphatok?
-Szóval, felajánlok valamit - összekulcsolta az ujjait és mosoly kúszott a képére. Éreztem, hogy most jön az a rész, ami nem fog tetszeni. - Amikor bejön hozzád Lou, megmondod neki, hogy már nem szereted és lépjen tovább. Sőt, még tanácsot is adsz neki, miszerint jöjjön el velem Spanyolországba.
Nem kaptam levegőt először és nem tudtam, hogy hogy reagáljak, végül csak nevetni kezdtem, ahelyett hogy behúztam volna neki egyet. Ezt teljesen komolyan gondolta? Még csak a közelébe se engedném Louisnak, nem hogy azt mondjam neki, hogy menjen el egy másik országba vele. Az ujjaim a combomba vájtak még a gondolatra is, hogy hozzá ér a mocskos kezével, és még hogy azt mondjam Lounak, hogy nem szeretem? Csak röhögni tudtam és válaszul átköptem az asztal felett, amire az őrök figyelmeztetően közelebb léptek, az övükhöz nyúlva, Sein intett nekik, hogy maradjanak.
-Te is tudod, hogy velem sokkal jobb lenne Lounak - mosolygott, mézes mázosan kimondva becenevét, mintha már megkapta volna és Spanyolország egyik tengerpartján feküdne vele a homokon.
Elborult az agyam. Nem is tudom mit gondoltam, de hirtelen felpattantam, a szék felborult mögöttem és az asztalon átnyúlva megragadtam a ki tudja hány ezres ingjét és amennyire engedte a bilincs, elemeltem a másik öklömet, hogy behúzzak neki.
Körülbelűl hat rendőr vetette magát rám és fogtak le, de előtte sikerült megtennem, amit akartam, az ujjaim zsibbadtak az ütéstől, megelégedve néztem ahogy dörzsöli az állkapcsát fájdalmában. Közben körülöttem ordítottak az őrök mindenféle jelzővel illetve és felajánlották Seinnek az őrs orvosát, aztán hátra szorított kezemnél és vállamnál fogva ráncigáltak ki a teremből.
A cellába teljes erőből löktek be, ami miatt ráestem a rozoga, poshadt szagú ágyra, nem is terveztem onnan felkelni jó ideig. Nem akartam létezni azokban a pillanatokban, lélegezni vagy akár pislogni, csak a gondolataimat nem tudtam megállítani.

A 63. rész végének vázlata:

- a nap végén újra látogatója jön, az egyik őr beszól neki "ahhoz képest milyen múltad van, kölyök, elég sokan szeretnek", és ezúttal louis az. csak néznek egymásra, lou először mozdul, hogy felálljon és megölelje harryt, de harry furán néz, ezért visszaül. először beszélgetnek, csak pár szót, louis azt hajtogatja, hogy sajnálja. aztán harry közli vele, hogy menjen spanyolba. louis csak néz rá, hogy most viccel? aztán azt hajtogatja nem, de harry közbe vág, hogy de. muszáj. aztán ott még veszekednek, amikor szólnak, hogy lejárt a látogatási idő. harry aztán azt mondja, kérlek, ne gyere be többet és kérlek... menj el vele. szeretlek. louis sír, ahogy nézi, hogy elviszik, aztán kikísérik, ahol niall ott van, mert niallel jött be. megöleli niallt és sír a mellkasába. miközben azt mondogatja nem, nem, nem, nem megyek el vele. -

Az epilógus vázlata: 

- louis szemszög. már egy kis idővel később, úgy egy hónappal később. elmondja hogy sokat gondolkodott, meg minden és azóta volt ötször a börtönben, de minden alkalommal azt üzentette harry az őrökkel, hogy nem akar vele találkozni. aztán nem bírta tovább és felkereste seint, ha ez volt harry utolsó kívánsága, élni fog vele, csakis miatta. sein játsza ott a jófiút, megöleli lout, meg elmondja mennyire sajnálja, hogy ez történt harryvel.
aztán jelen időben vagyunk, louis épp egy bőröndbe pakolja a ruháit a szobájában, az anyukája az ajtófélfának dőlve. azt mondja "biztos vagy ebben az egészben?" mire lou nyel egy nagyot és mondja, hogy igen. becipzározza a bőröndöt, majd elindul az ajtó irányába, mire elkapja az anyukája, a két felkarját simogatva a szemébe néz. "én csak aggódom... olyan hamar túltetted magad harryn..." louis sajog belülről, lenéz a földre. aztán erőt vesz magán, a már átgondolt hazugság folyt a szájából. "anya, szakítottunk." az anyja bólintott. eszébe jut a beszélgetés willel, mert will tudta mi történt harryvel. és will azóta elköltözött. "inkább te vigyázz magadra, egyedül maradsz itt a nagy házban" tereli a témát lou, aztán érzékeny búcsút vesznek, miközben kisétálnak a ház elé, ahol ott áll sein valami fehér sportkocsi mellett. és sein odahúzza magához lout és átöleli, de lou még mindig idegenkedik az érintése alatt, sein pedig tudja jól, épp ezért nem csókolja meg. aztán integet az anyukájának és beszáll a kocsiba.
és ennyi.
done.
the end. -

Szóval igen, ennyi lett volna már csak hátra.
Ha esetleg vannak még nagyon lelkes "rajongók", akik egyszer valaha visszatévednek erre a blogra, remélem valamennyire meg tudtalak békíteni titeket ezzel, amiért sosem fejeztem be. Tényleg sajnálom.
Nagyon szépen köszönöm azt a pár évet, amíg kísértétek ezt a blogot, hogy kommenteltetek, támogattatok, tényleg nagyon szép időszak volt az életemben az, amikor írtam még. Az, hogy még 2018-ból is van komment.... hihetetlen számomra egy kicsit. És köszönöm az aggódást is, minden rendben van velem, már egyetemista vagyok, 21(!!) éves (tejóég...), One Direction-t még ugyanúgy hallgatok néha, ha nosztalgiázni van kedvem, de már lecseréltem őket k-pop fiúkákra.
Tényleg mindent köszönök és remélem, hogy ti, az olvasóim is ugyanúgy jól vagytok és minden sikerült az életben számotokra, amit elterveztetek így 2020-ban.
Szeretlek titeket,
Vanda

2 megjegyzés:

  1. Ez az életnek egy nagyon furcsa véletlene lehet, hogy ma pont felnéztem a blogodra, mikor évek óta nem néztem fel egyetlen régi larrys blogra sem. Mióta eltűntünk (a régi bagázs úgy mindenki) azóta eszembe sem jutott újra felnézni. De ma megtettem és ez a csoda fogadott. Hát úristen. Én nagyon köszönöm, hogy “befejezted” nekünk ezt a történetet. Hogy megkaptuk a zárszót, mert bár már nem emlékszem a történetre teljes egészében, de emlékszem milyen izgatottan vártam az új részeket. És megvan minden másodperc, minden könny és minden mosoly. Imádtam ezt a történetet, a teljes blogodat, és téged. Még mindig azt tudom mondani, hogy az írásod csodálatos. Ismét, sok évvel később is könnyeket csaltál a szemembe. A napokban tuti keresek időt a blog újraolvasására. Imádlak! Remélem minden rendben veled! <3
    Ölelések, B.
    (Mivel már fogalmam sincsen milyen néven olvastam a blogodat akkoriban, így most csak ennyi az aláírásom)

    VálaszTörlés
  2. Szia.
    Pont ma az egyik blogon véletlen megtaláltam ezt a blogot és mondom jaaj, annyira szerettem ezt a történetet. Belelestem, hátha van valami és volt, ezért azonnal el is olvastam. Megértelek, amiért nem folytattad, bár nagyon sajnálom, de így is kaptunk legalább egy kis befejező szerűséget. Köszönet érte♥️🥰
    Még mindig emlékszem a történetre, nagyon sokat adott nekem, biztos vagyok benne, hogy újra fogom olvasni még egy párszor, mert brutál jó. Itt voltam én is mindig veled, bár lehet nem ezen a néven, nem tudom már. Csodálatosan írsz még most is.♥️😍
    Örülök, hogy írtál magadról. Remélem azóta is jól vagy és minden rendben van veled. Köszönöm, hogy megírtad ezt a sztorit. Mindig emlékezni fogok rá/rád. 🥰♥️ És a blogra is persze, mert tényleg sokat jelentett nekem.♥️
    Vigyázz magadra, legyél boldog és kívánom, hogy érd el mindazt amit szeretnél. 🥰
    Puszi😘

    VálaszTörlés