???

Sziasztok?? Öhm, újra itt, I guess? 

Igazából szerintem már nem is olvassa senki ezt a blogot, de eszembe jutott valamelyik nap ez az egész történet és az, hogy sosem fejeztem be és eléggé nagy lelkiismeretfurdalás tört rám emiatt. Őszintén nem tudok semmilyen indokot felhozni, hogy miért nem fejeztem be soha, a One Direction "szünetelése" egyfajta törést okozott bennem és ahogy telt az idő, úgy az érdeklődésemet is elveszítettem a fiúkban és ebben a történetben is, azt hiszem ennyi. Plusz a saját életem is bekavart, mindig gondoltam rá, hogy oké, akkor majd befejezem, de sosem tudtam rávenni magam és ma már nem is emlékszem egyébként, hogy mi történt ebben a sztoriban, teljesen újra kéne olvasnom az egészet, hogy emlékezzek. Meg szerintem nem is akarnátok, hogy befejezzem, trust me, mert kb. 2016 óta nem írtam semmi érdemlegeset, már egyáltalán nem tudok jól írni, csak tönkretenném a történet végét ezzel. 

Még 2016-ban, amikor írogattam buzgón a sztori végét, megmaradt a 63. rész eleje és végének vázlata, plusz az epilógus vázlata (igen, már csak két rész maradt volna amúgy, shame on me), ezért arra gondoltam esetleg posztolom azokat most, hogy legalább ötletetek legyen, hogyan végződött volna normálisan a történet. Bár valószínűleg ezt már úgysem fogja látni senki. De jó olvasást hozzá!

A 63. rész eleje:   

Harry Styles

A sötét szoba egyetlen pislákoló lámpáját figyeltem, aminek fénye pont elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa az alatta lévő asztalt és két széket, aminek egyikére le lettem ültetve két férfi által, akik addigra távoztak is a négyzetméternyi helyiségből. Tudtam hol vagyok, tudtam pontosan melyik fal volt álcázott sötétített üveg, ami mögött ott álltak ki tudja hányan, állukat simogatva és engem figyelve. Az ölemben pihenő két csuklómat figyeltem, amiket fém bilincs kötött össze, ha nagyon akartam volna, ki tudtam volna szedni a kezem belőle, de nem szándékoztam jelenetet csinálni, hisz egészen biztos voltam benne, hogy semmi értékes és tényleges bizonyítékuk nincs ellenem. És jobb ártatlannak tűnni, mint elárulni saját magam.
Felkaptam a fejem, amikor az ajtó újra nyílt, egy sötétbarna öltönyös fickó sétált be, egyik kezében egy mappával, a másikban pedig valami apró készülékkel, csendben figyeltem, ahogy leül elém és leteszi a hozott tárgyakat. A negyvenes éveinek elejét taposó, valószínűleg nyomozó arcáról nem tudtam sokat leolvasni, hasonlóképpen néztem vissza rá, mint ő rám, kifejezéstelenül, várva, hogy mondjon valamit. Biztos voltam benne, hogy nem az itteni őrsön dolgozik, egyrészt mert nem az egyenruhában volt és még sosem láttam erre, megvannak az adataim otthon valahol egy fiókban a helyi rendőrökről és más igazságszolgáltatókról, hogy mindenképp el tudjam őket kerülni. A levegőbe belehasított hangja, ahogy megköszörülte torkát és lepillantott az előtte lévő papírkupacra, majd vissza rám.
- Szóval, Harry Styles - kezdett bele, szám egyik sarka felfelé görbült, amiért le kellett olvasnia a nevem valamiféle adatlapról. - Tudja-e, hogy miért van itt?
Meglepődve pislogtam kettőt, mert eddig ha kihallgattak, rögtön a tárgyra tértek és elém vágták mi miatt vagyok feltételezett gyanúsított, én pedig csak tagadtam, most viszont gyorsan kellett gondolkodnom, hogy valami cseleset mondhassak.
- Ha emlékeim nem csalnak, nem csináltam semmi büntetendőt az elmúlt időszakban - feleltem, enyhén affektálva a hivatalos szóhasználat miatt. A pasas arca megrándult, nem tetszett neki a pimaszság, farkasszemet néztünk, amit én nyertem, mert újra a lapokra terelte figyelmét, párat kiválogatva, felém fordította őket. Anélkül, hogy oda néztem volna, tudtam, hogy mi van rajtuk, de a színjátékért cserében elolvastam, adatok és tanúvallomások, képek a gyilkosság helyszínéről és a holttestről, nyilatkozatok a csekély bizonyítékokról, amiket találtak. A fotókat látva, emlékeztem az összes esetre, az utolsó szavakra, amik elhangoztak az emberek szájából, láttam magam előtt, ahogy a földre zuhannak és még egyszer, utoljára levegőt vesznek. Láttam magam is kívülről, ahogy elhagyom a helyet és kitörlöm az emlékezetemből a nevüket. Az arcom rezzenéstelen maradt.
- És ezekről az esetekről esetleg tud valamit? - szólt hozzám újra a nyomozó.
- Talán hallottam róluk a híradóban, vagy ismerőstől, nem tudom - vontam meg a vállam az ártatlant játszva. Hátra dőltem a kényelmetlen faszéken, a bilincs megcsörrent a hirtelen mozdulattól, ideje volt megkérdőjelezni az ottlétem okát, hogy ne legyen feltűnő a nyugodtságom. - Mit keresek én itt? Nem csináltam semmit és nincs közöm ezekhez az ügyekhez.
A férfi engem méregetett, végignézett rajtam többször is, majd a készülékért nyúlt, amit csak akkor ismertem fel, hogy egy diktafon, nagyon rég láttam utoljára hasonlót, már nem 2000-ben éltünk, furcsálva felhúztam egyik szemöldököm.
- Átolvastam az aktádat, az eddigi kábítószeres és bántalmazásos eseteidet elnézve is börtönben lenne a helyed, de... - váltott át tegezésre és mogorva stílusra, újra csak félig elmosolyodtam. Régen történtek azok a dolgok, és megvolt a taktikám, hogyan bújjak ki a felelősség alól. - Egy ismeretlen forrástól kaptuk ezt a felvételt ma este.
Megnyomott egy fekete gombot a diktafonon, ami először recsegett, még mindig értetlenül figyeltem és kezdtem meginogni, mert halvány lila gőzöm sem volt, mi lehet a felvételen, ami miatt berángattak az éjszaka közepén az őrsre. Még mindig ott lebegett előttem, ahogy az ajtót kinyitva hajnali kettőkor, három rendőr állt ott, és kérdezés nélkül elkaptak, a falnak szorítottak, majd bilincset rakva rám egy kocsiba tuszkoltak. Az álmosság már rég felszívódott bennem, hálát adtam Istennek, amiért Lou végül úgy döntött, hogy nem tölti nálam az éjszakát.
A szobát hirtelen egy ismerős hang lepte el, bár torz volt a felvétel, így nem jöttem rá először ki lehet az, valami olyat mondott, hogy kérdéseket fog feltenni és válaszokat vár rá, össze voltam zavarodva, újabb csend következett be. Bárcsak maradt is volna a csend, mert egy új hang szólalt meg, amit egymillió közül is felismernék, még így is, a vér a fülemben zúgott és nem tudtam ezúttal tartani az érzéstelen arcot, a szemeim kidülledtek a döbbenettől. Louis.
Nem kellett sok, mire rájöttem, hogy az első hang kihez tartozhatott, Zayn próbálhatta akármennyire eltorzítani a hangját, hogy ne ismerjék fel a rendőrök, én felismertem, és csak nőtt bennem a vágy, hogy áthasíthassam a halántékát egy tölténnyel. A diktafon a háttérzajokat is felvette úgy ahogy, a szívem a torkomban dobogott keservesen, amikor meghallottam, ahogy Louis kétségbeesetten próbál hősködni, és nem elárulni, majd a következő pillanatban fájdalmasan felordít, a kezem ökölbe szorult az ölemben. Csak hallgattam a tőmondatokat és szavakat, amiket úgy akart formálni, hogy senki se jöjjön rá miről is van szó, éreztem a nyomozó tekintetét rajtam, szinte lyukat égetett, de nem tudtam vele foglalkozni, a fogaimat csikorgattam. Egy újabb csavart mondat után hallani lehetett, ahogy Zayn ökle lesújt és egy halk nyögést, szemeimet lehunytam, próbáltam kontrollálni magam és csak arra gondolni, hogy ha kijutok innen, ezerszer többet fogok visszaadni annak a féregnek. Egy hosszabb szünet után, újra jöttek a kérdések, amik alól nem lehetett kibújni és Louis... megtört.
Döbbenten pattantak ki a szemeim és a diktafont bámultam, Lou pedig beszélt, elmondta mit csinálok, helyeselt, majd utána valami Brianről beszélt, akinek fényképe és adatai ott pihentek előttem az asztalon, de nem tudtam ránézni. Zayn megköszönte neki a válaszokat, majd a felvétel egy rövid recsegés után tényleg véget ért.
Csend telepedett a szobára, nem bírtam megmozdulni, vagy levegőt venni, a bensőm fel akart robbanni, túl sok minden történt egyszerre, egyszerűen nem tudtam funkcionálni. A pasas összefonta ujjait az asztalon maga előtt, engem figyelt, majd a torkát újra megköszörülte.
- Ezek után mit tudsz mondani? - kérdezte.
Jó kérdés volt, a válasz rá a semmi lehetett volna, de még annyit se tudtam kipréselni magamból, ültem érzéktelenül, a külvilágot kizárva, Louisra gondoltam és az azelőtti napunkra, hogy miért volt olyan ellenséges és csendes, hogy miért nem keresett napokig. Hát ezért. Nem tudtam eldönteni, hogy elárulva vagy becsapva érzem-e magam, miközben viszont tisztába voltam vele, hogy nem tehetett volna mást, mert különben már halott lenne. Úgy ölelt magához, úgy csókolt, hogy tudta, az utolsó lesz, és nem szólt, nem figyelmeztetett, hagyta, hogy kisétáljak az ajtón azzal a tudattal, hogy másnap újra láthatom, és minden a régi lesz.
Végül nem szólaltam meg és a nyomozó is feladta a hosszú csendet, felállt, a linóleumon borzalmasan hangosan tolta vissza a széket a helyére, a hallgatásom megadta neki a választ. A kezével intett az üvegfal felé, a két rendőr újra bejött és megfogta a két vállam, hogy felrángasson és elvigyenek valószínűleg egy cellába, a férfi még közölte előtte, hogy a házamat  át fogják kutatni és egy újabb kihallgatás után bíróságra kerül az ügy.
Nem ellenkeztem, hagytam, hogy vigyenek magukkal az őrsön lévő készenléti cellák felé, ahol az ügy lezárásáig tartózkodtak az elítéltek, majd később átszállították őket egy másik városban lévő börtönbe. Eszembe se jutott, de letaglóztam, amikor felpillantottam és egy ismerős arc jött szembe velem, kabátját épp levéve, mintha most ért volna be az épületbe, hasonlóan nézett vissza rám Louis nagybátyja, Will, de nem szólalt meg. Csak nézte, ahogy elráncigál két kollégája a folyosón mellette, majd kinyitva egy üres cella ajtaját, belöknek és kulcsra zárják azt.
A szoba egyik sarkába tolt ágyhoz mentem és leültem rá, eszembe se jutott aludni, nem is tudtam volna lehunyni a szemem, az apró, ráccsal védett ablakon kibámulva, csak a még fekete, csillagos eget láttam. Nem is tudom meddig ülhettem ott, mozdulatlanul, de már világos volt odakint, amikor egy rendőr megállt a cella ajtaja előtt és a kulcscsomójával ügyetlenkedett, pislogás nélkül meredtem rá azon gondolkodva mit csinál. Kiengednek? Valaki letette az óvadékot? Az lehetetlen, több idő kell annak a lefolyásához és nem hiszem, hogy van annyi pénz a Földön, amiért eleresztenének engem.
- Látogatója érkezett - szólalt meg a tiszt, miközben kitárta az ajtót és a szokásos eljárással a vállamnál fogva megfordított és a csuklómra tette a bilincset, amitől pár órára megszabadulhattam.
A remény szikrája gyulladt fel bennem, abban bíztam, hogy Niall lesz az, még akkor is, ha olyan durva dolgokat vágtam a fejéhez, amikor utoljára láttam. Kellett valami, vagy ebben az esetben valaki, aki helyre rakhatta a gondolatokat a fejemben, aki segíthetett megérteni mi is folyik körülöttem, mert úgy éreztem minden szétesett abban a pillanatban, amikor a diktafon felvétele leállt.
Egy újabb szobába kísértek, nem is tudtam, hogy ennyi helyiség van az őrsön, ahol asztalokhoz lehetett ülni és velünk szembe várt ránk a látogatónk, miközben árgus szemek figyeltek minden sarokból, hogy mikor követünk el szabályszegést. De ezúttal szinte üres volt a hajnali fénnyel árasztott terem, aminek laminált padlóján csillogtak a porszemek és penész ette a falakat, amit vékony vakolattal próbáltak elrejteni. Csak egy ember ült a rendőrökön kívül az egyik faasztalnál lehajtott fejjel, a kezét pásztázva. És nem Niall volt az.
Undor, méreg és gyűlölet kavarodott a gyomromban, ahogy egyre közelebb értünk hozzá, az ajtó csapódására felkapta fejét és elégedett vigyor terült el pofáján a látványra. Oda akartam menni és a tulajdon kezeimmel szétverni a fejét, de higgadt maradtam, nem rendezhettem jelenetet, főleg nem 3 őr előtt, ha azt akartam, hogy minél előbb kimehessek abból a pokolból. Végig kísért szinte fekete szemeivel, amiben a győzelem szikrája csillogott, az összes fogát láttam, az izmaim remegtek, miközben leültem vele szembe a rozoga székre és ölembe tettem a bilincstől nehéz kezeimet.
- Harry - üdvözölt egy fej biccentéssel Sein, önelégültsége miatt minden porcikám ordított.
Nem feleltem. Csak néztem magam elé, számoltam a másodperceket, hogy leteljen a látogatási idő. Nem akartam hozzá szólni vagy egyáltalán rá pillantani, annyit se érdemelt meg a féreg.
Hosszú percek után megunta ő is a folyamatos vigyorgást vagy csak beakadt az állkapcsa, amit szívesen helyre raktam volna az öklömmel, letette kezét elém az asztallapra. Zúgott a fejem még mindig, gondolatok ezre villant fel bennem és  nem értettem mi történik vagy hogy mit kéne éreznem. Haragot, talán. Azt éreztem is, de csak az előttem ülő személy iránt. Csalódottságot? Kilátástalanságot? Vagy kétségbeesést? Nem tudom.
-Beszélni akartam veled - szólalt meg, megtörve a csendet, hangjától undor gyűlt a gyomromba. Visszavághattam volna, hogy nem vagyok rá kíváncsi mit fog mondani, de azzal csak beleegyeztem volna a kis kárörvendő játékába. Ezért ránéztem és vártam. - Amint megtudja Louis, hogy itt vagy, lélekvesztve rohanni fog hozzád, ezt mindketten tudjuk. - kezdett bele és csuklóját saját maga felé fordítva ránézett a karórájának számlapjára, mintha percre pontosan el tervezte volna már ezt az egészet.
Homlokom ráncba szökött, de még mindig nem beszéltem. - Azt fogja neked mondani, hogy megvár téged, akármeddig is tart és hogy majd minden nap bejön hozzád... Meg a többi baromság. - nyálas hangra váltott, mintha Louist akarná utánozni, a méreg újra felszökött bennem. Mit akar kihozni ebből? Milyen tervet próbál ismertetni itt velem? Örüljön, hogy még nem nyúltam át és vágtam bele az arcát a gallérjánál fogva az asztalba. - De egy ideig nem fognak kiengedni innen, Harry. - röhögött fel.
Ezen még nem is gondolkodtam, nem volt rá időm. Ezúttal nem tudtam az ártatlant játszani és ilyenért óvadékot se lehet fizetni. Hány évet kaphatok?
-Szóval, felajánlok valamit - összekulcsolta az ujjait és mosoly kúszott a képére. Éreztem, hogy most jön az a rész, ami nem fog tetszeni. - Amikor bejön hozzád Lou, megmondod neki, hogy már nem szereted és lépjen tovább. Sőt, még tanácsot is adsz neki, miszerint jöjjön el velem Spanyolországba.
Nem kaptam levegőt először és nem tudtam, hogy hogy reagáljak, végül csak nevetni kezdtem, ahelyett hogy behúztam volna neki egyet. Ezt teljesen komolyan gondolta? Még csak a közelébe se engedném Louisnak, nem hogy azt mondjam neki, hogy menjen el egy másik országba vele. Az ujjaim a combomba vájtak még a gondolatra is, hogy hozzá ér a mocskos kezével, és még hogy azt mondjam Lounak, hogy nem szeretem? Csak röhögni tudtam és válaszul átköptem az asztal felett, amire az őrök figyelmeztetően közelebb léptek, az övükhöz nyúlva, Sein intett nekik, hogy maradjanak.
-Te is tudod, hogy velem sokkal jobb lenne Lounak - mosolygott, mézes mázosan kimondva becenevét, mintha már megkapta volna és Spanyolország egyik tengerpartján feküdne vele a homokon.
Elborult az agyam. Nem is tudom mit gondoltam, de hirtelen felpattantam, a szék felborult mögöttem és az asztalon átnyúlva megragadtam a ki tudja hány ezres ingjét és amennyire engedte a bilincs, elemeltem a másik öklömet, hogy behúzzak neki.
Körülbelűl hat rendőr vetette magát rám és fogtak le, de előtte sikerült megtennem, amit akartam, az ujjaim zsibbadtak az ütéstől, megelégedve néztem ahogy dörzsöli az állkapcsát fájdalmában. Közben körülöttem ordítottak az őrök mindenféle jelzővel illetve és felajánlották Seinnek az őrs orvosát, aztán hátra szorított kezemnél és vállamnál fogva ráncigáltak ki a teremből.
A cellába teljes erőből löktek be, ami miatt ráestem a rozoga, poshadt szagú ágyra, nem is terveztem onnan felkelni jó ideig. Nem akartam létezni azokban a pillanatokban, lélegezni vagy akár pislogni, csak a gondolataimat nem tudtam megállítani.

A 63. rész végének vázlata:

- a nap végén újra látogatója jön, az egyik őr beszól neki "ahhoz képest milyen múltad van, kölyök, elég sokan szeretnek", és ezúttal louis az. csak néznek egymásra, lou először mozdul, hogy felálljon és megölelje harryt, de harry furán néz, ezért visszaül. először beszélgetnek, csak pár szót, louis azt hajtogatja, hogy sajnálja. aztán harry közli vele, hogy menjen spanyolba. louis csak néz rá, hogy most viccel? aztán azt hajtogatja nem, de harry közbe vág, hogy de. muszáj. aztán ott még veszekednek, amikor szólnak, hogy lejárt a látogatási idő. harry aztán azt mondja, kérlek, ne gyere be többet és kérlek... menj el vele. szeretlek. louis sír, ahogy nézi, hogy elviszik, aztán kikísérik, ahol niall ott van, mert niallel jött be. megöleli niallt és sír a mellkasába. miközben azt mondogatja nem, nem, nem, nem megyek el vele. -

Az epilógus vázlata: 

- louis szemszög. már egy kis idővel később, úgy egy hónappal később. elmondja hogy sokat gondolkodott, meg minden és azóta volt ötször a börtönben, de minden alkalommal azt üzentette harry az őrökkel, hogy nem akar vele találkozni. aztán nem bírta tovább és felkereste seint, ha ez volt harry utolsó kívánsága, élni fog vele, csakis miatta. sein játsza ott a jófiút, megöleli lout, meg elmondja mennyire sajnálja, hogy ez történt harryvel.
aztán jelen időben vagyunk, louis épp egy bőröndbe pakolja a ruháit a szobájában, az anyukája az ajtófélfának dőlve. azt mondja "biztos vagy ebben az egészben?" mire lou nyel egy nagyot és mondja, hogy igen. becipzározza a bőröndöt, majd elindul az ajtó irányába, mire elkapja az anyukája, a két felkarját simogatva a szemébe néz. "én csak aggódom... olyan hamar túltetted magad harryn..." louis sajog belülről, lenéz a földre. aztán erőt vesz magán, a már átgondolt hazugság folyt a szájából. "anya, szakítottunk." az anyja bólintott. eszébe jut a beszélgetés willel, mert will tudta mi történt harryvel. és will azóta elköltözött. "inkább te vigyázz magadra, egyedül maradsz itt a nagy házban" tereli a témát lou, aztán érzékeny búcsút vesznek, miközben kisétálnak a ház elé, ahol ott áll sein valami fehér sportkocsi mellett. és sein odahúzza magához lout és átöleli, de lou még mindig idegenkedik az érintése alatt, sein pedig tudja jól, épp ezért nem csókolja meg. aztán integet az anyukájának és beszáll a kocsiba.
és ennyi.
done.
the end. -

Szóval igen, ennyi lett volna már csak hátra.
Ha esetleg vannak még nagyon lelkes "rajongók", akik egyszer valaha visszatévednek erre a blogra, remélem valamennyire meg tudtalak békíteni titeket ezzel, amiért sosem fejeztem be. Tényleg sajnálom.
Nagyon szépen köszönöm azt a pár évet, amíg kísértétek ezt a blogot, hogy kommenteltetek, támogattatok, tényleg nagyon szép időszak volt az életemben az, amikor írtam még. Az, hogy még 2018-ból is van komment.... hihetetlen számomra egy kicsit. És köszönöm az aggódást is, minden rendben van velem, már egyetemista vagyok, 21(!!) éves (tejóég...), One Direction-t még ugyanúgy hallgatok néha, ha nosztalgiázni van kedvem, de már lecseréltem őket k-pop fiúkákra.
Tényleg mindent köszönök és remélem, hogy ti, az olvasóim is ugyanúgy jól vagytok és minden sikerült az életben számotokra, amit elterveztetek így 2020-ban.
Szeretlek titeket,
Vanda

62. rész

Boldog Karácsonyt!:)

Dusi

Louis Tomlinson

A legtöbb anya, ha hajnali 5:48 perckor beállítana a gyereke, akit hetek óta nem látott, pizsamában, mezítláb és egy hatalmas vágással az arcán, egyből a kórházba, majd a rendőrségre futna. Nem mintha az enyém nem ezt szerette volna csinálni először.
A haját tépve nézett rám másodpercekig, kifutott minden vér a fejéből, még az álmosság is eltűnt a szeméből, helyette könnyek formálódtak a sarkában, aztán behúzott a házba és minden erejével magához ölelt. Az otthon, a biztonság illata miatt karjaiban újra kitört belőlem, sírva borultam vállára, csak álltunk ott úgy, mint két szobor hosszú ideig.
- Ki csinálta ezt veled, kicsim? - hajolt el annyira, hogy arcomra nézhessen, azon belül is a sebet fürkészte. Tekintetében egyszerre láttam az aggódó anyát és a tapasztalt ápolót, egyik kezét felemelve, ujjával a duzzanatot simította végig körülötte, majd szemembe bámult a válaszra várva.
- Nem akarok erről beszélni, kérlek - suttogtam fáradt hangon. Az egész testem égett, minden porcikám sajgott, és nem akartam mást, csak lefeküdni valahova, aludni, hogy elfelejthessem ezt az egészet egy kis időre. Anya tovább méregetett, arra vártam, hogy ordítson, próbálva kihúzni belőlem mi történt, de higgadt maradt, látva fájdalmas mozdulataimat, rádöbbent, hogy fontosabb, ha előbb a testi épségemre fókuszál és csak utána kérdezget. De felesleges lett volna, elhatároztam, hogy lakaton tartom a számat, még előttük is.
Kezemet megfogva, gyengéden vezetett a nappalink felé, nem ráncigált, nem mart bele a karomba, mint ahogy pár órája tették velem, csak leültetett a kanapéra és intett, hogy egy pillanat és jön. Körülnézve a szobában, a hajnali napfényben, rájöttem mennyire fontos is a család, és nem értettem miért akartam elköltözni otthonról valaha is. Hisz órákat töltöttem el a fotelban ücsörögve, a tévét bámulva anyáékkal, vagy a konyhában sürögve-forogva, hogy legyen meleg étel az asztalon, mire hazaérnek a munkából, hiányoztak azok a napok. Lábaimat felhúzva, hátra dőltem és átkaroltam a térdemet, a sötét bútor poros lett a talpam miatt, de nem tudtam vele foglalkozni, csak be akartam fészkelni magam és úgy tenni, mintha nem léteznék.
Anya az otthoni elsősegély dobozát fogva jött vissza, leülve mellém, kibontotta a fehér táskát, előkerült az orvosi alkohol és egy kis gézpamacs, beitatva, közelebb hívott magához. Arrébb csúsztam a kanapén, fejemet előre billentve, két ujja közé véve államat, a másikkal óvatosan a sebem körülötti részt próbálta lemosni, ügyes keze volt ehhez, biztos milliónyi, ennél rosszabbat látott már el a kórházban.
- Szorítsd össze a fogad - szólt, majd amikor engedelmeskedtem, a vágást is kifertőtlenítette. Nem volt kellemes, a karfán pihenő ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam, csípett, és megint éreztem azt a lüktetést az arcomban, de gyorsan végzett, az asztalra dobta a koszos pamacsot. Megint közelebb hajolt és megnézte a sebet, már így, tisztán, majd alig láthatóan megkönnyebbült az arca, de attól szemöldöke közt még ott volt az a mély ránc, amit tőle örököltem. - Nem kell összevarrni, annyira nem mély, de meg fog maradni a helye.
Felsóhajtottam, az életemet most már egy öt centis fehér csíkkal az arcomon fogom leélni, és nem is arra fog emlékeztetni, amikor belenézek a tükörbe, hogy mennyire bátor vagyok, hanem inkább, hogy egy gyenge áruló. Hagytam még anyának, hogy egy tiszta gézlapot a sebre ragasszon, majd a másik oldalon valami fura szagú krémet kent a szemem alá a zúzódásra, aztán végigsimított az addig ölemben pihenő alkaromon.
Láttam, ahogy nagyot nyel, elgondolkodott valamin, végül mégis szólásra nyitotta a száját. Nem akartam beszélgetni.
- Hol van Harry? - a kérdés mellkason ütött, nem mintha eddig nem lett volna elég zúzódásom, kíváncsian próbálta elkapni a tekintetem. Magam elé bámultam, és nem válaszoltam a kérdésére, amúgy sem tudtam volna, csak maximum megvonni a vállam, a hosszú hallgatás miatt szemem sarkából láttam, ahogy anya arca megint elnyúlik és szemöldöke felszökik homloka közepére. - Ugye nem ő...?
Be se kellett fejeznie a kérdést, rögtön megráztam a fejemet, Isten ments, hogy ilyeneket feltételezzen róla. Megkönnyebbültnek tűnt, de attól még mindig az aggódás és értetlenség tükröződött róla, el akartam neki mondani, mindent, de nem értette volna meg. Ha arra használják a felvételt, amire gondolom, hogy fogják, úgyis pár nap és kiderül, tenyerem alsó részét rögtön a szememhez emeltem és megdörzsöltem, mielőtt kibuggyanhattak volna az újabb könnyek. Nem sírhattam folyton.
- El kell mennünk a rendőrségre... - kezdett bele, rögtön ingatni kezdtem a fejem ide-oda, de ő csak azért is kereste a szememet, hogy meggyőző pillantását enyémbe fúrhassa. - Louis, fel kell jelenteni, aki ezt tette. Will majd segít, meg fogják találni és bíróság elé vi...
- Anya, nem! - csattantam erőtlenül, de hatásosan, mert nem folytatta.
Titkon abban reménykedtem, az idő innentől kezdve majd szinte elrepül, hogy majd elfelejtem az egészet valami csoda folytán és onnan folytatom az életem, ahol pár hónappal ezelőtt fel lett kavarva az egész, de túl naiv vagyok. A kanapé és egy világoskék pokróc lett a legjobb barátom, miközben szinte szó nélkül bámultam magam elé, vagy a TV-ben egy hihetetlenül unalmas műsort, vagy a szekrényre rakott digitális óra számlapjait, a másodperceket számolva. Gondolkodtam, az agyam folyamatosan járt, de az arcom rezzenéstelen maradt, amikor valaki volt körülöttem, és éreztem az aggódó tekintetet magamon. Ezzel ellentétben, amint a ház sötétbe borult és mindenki aludni ment, a kanapéra rakott díszpárnák egyikébe szorítva fejem ordítottam, vagy zokogtam, aminek köszönhetően másnap feldagadt szemekkel keltem. De nem számított, semmi sem számított.
Előttem, az asztalon tányérok sorakoztak, rajtuk mindenféle étellel, amiket anya csak nekem hozott a belvárosi éttermek egyikéből, de egyikhez sem tudtam hozzá nyúlni, ezért végül feladta, és kidobta őket a kukába. Egyedül a bögre teámat szürcsölgettem el néha, amitől égett a mellkasom és gyomrom, valami kellemes érzés, de rögtön utána hányingerem lett, mert büntetni akartam magam, nem érezhettem jó dolgot. A szobámba se mentem fel, a kanapén aludtam, mert tudtam, hogy ha megláttam volna bármit is odafent, csakis rá emlékeztetett volna. Eszembe se jutott változtatni, tovább lépni, vagy bármit tenni, mert úgy éreztem megérdemlem a szenvedést és fájdalmat. Pocsék ember vagy, Louis - csak ezt hajtogatta a kis hang a fejem hátuljában.
Viszont egy kora este, talán már egy héttel később, ki tudja, épp összehúzva feküdtem és úgy tettem, mintha aludnék, amikor hallottam, ahogy anya és Will a konyha ajtajában, suttogva beszélgettek. Anya sírt, a szinte néma szipogásokból rájöttem, és azt hajtogatta a nagybátyámnak, hogy ez így nem mehet tovább és nem tud többet tenni ennél, meg képtelen így látni engem, a nappaliba szökő, tompa fényt néztem, a mellkasom az eddiginél is jobban összeszorult.
Bele se gondoltam abba, hogy ezzel másoknak is fájdalmat okozok, csak önzőn magammal törődtem már megint. Még jobban gömbbé húzva magam, a fülemet hegyeztem, hogy minden hangot elkapjak, közben a torkom mélyéről feltörő sírás hangjait próbáltam elfojtani, hogy nehogy félbe maradjon a beszélgetés. Bűntudat ébredt csak a mellkasomban, addig amíg meg nem hallottam nagybátyám szájából azt a szót, hogy pszichológus.
A szívem hevesebben dobogott a döbbenettől és rémülettől, nem vagyok őrült, nem vihetnek el valami szemüveges, jegyzetfüzetes emberhez, aki idióta kérdésekkel próbál meg segíteni rajtam. Rajtam nem lehet segíteni, és nem is akarom, hogy bárki próbálkozzon, ez csakis az én problémám és ügyem. De ők ezt nem értik meg.
Változtatnom kellett, vagy legalábbis elhitetni velük, hogy változom. Hogy minden rendben van és ez csak egy rövid állapot volt. A terv apró szálai már akkor elkezdtek összefonódni a fejemben, miközben szorosabban magam köré húztam a takarót, arcomat a kanapé díszpárnájába dörzsölve, kizárva a beszélgetés további hangjait.
Másnap reggel a konyhában ülve kavargattam egy bögre forró teát, kedvem nem volt hozzá, hogy meg is igyam, de kellett a látszat. A terv első lépése. Amikor anya leért, még félig álmában botorkálva és meglátott, rögtön ledermedt és szemeit dörzsölő keze is megállt a levegőben. Próbáltam minél kedvesebb és átlagos arckifejezést felvenni, miközben egy jó reggelt hagyta el a számat, napok óta nem beszéltem, furcsa volt hallani a hangomat. Kellett neki pár másodperc mire magához tért, majd mosolyogva viszonozta a jókívánságot, mögém sétálva benyomta a kávégépet, közben pedig óvatosan megsimogatta a fejemet, de tudom, hogy legszívesebben agyon ölelgetett volna.
Hasonló reakciót váltottam ki Willből is, még a hosszan tartó pillantást is elkaptam, amit anyával váltott, láttam rajtuk a néma kommunikációt, és a megkönnyebbülést, hogy újra mutatok valamiféle életjelet. Halkan szórakoztam tovább a már kihűlt teámmal, néha számhoz emelve, mintha innék belőle, pár korty tényleg lecsúszott a torkomon, de a túlcukrozott, langyos lötty csak öklendező reakciót váltott ki a gyomromba érve.
Will fél nyolckor elköszönt tőlünk, mert mennie kellett az őrsre, arra a pár percre kiestem a már-már profin alakított szerepemből, a kezemben lévő kiskanál kiesett ujjaim szorításából, a bögrébe érve hangos csörömpölés visszahangzott a pár négyzetméteres konyhában. Vajon ma fogják megkapni a titokzatos diktafont, rajta mindennel, ami után már évek óta kutatnak? És ha Will fogja először meghallgatni és felismeri a hangomat? Összeállna minden a fejében, és talán saját kezével akarná, a nyakánál fogva berángatni egy hűvös, ablaktalan cellába Harryt élete végéig.
Harry...
A mellkasomba az eddiginél is baljósabb fájdalom nyílalt, ahogy egész testem megremegett, mintha egy erős, hideg kéz csapódott volna az arcomon, ami kellemetlenebbül ért, mint Zayn bármelyik ütése. Nem is gondoltam erre eddig. Elveszítem.
A képek összemosódtak a fejemben, arra sem emlékszem mikor láttam őt utoljára, és lehet, hogy ott éktelenkedett egy lyuk valahol, hogy az utolsó éjszakán nem volt mellettem, nem volt az ágyban, de mi van ha ez az egész a terv része volt? Mi van, ha őt is elvitték valahova vagy elcsalták? A felismerés volt az egyetlen amit éreztem és cselekedni akartam, minél gyorsabban, az elvesztegetett időre gondoltam, legszívesebben a falba ütöttem volna a fejemet, de két feszülten figyelő szempár követte a mozdulataimat.
A torkomat megköszörülve, bárki rájött volna a hamis mosolyomra, amit magamra erőltettem, amíg a szekrénynek dőlt anyámra és az ajtóban ácsorgó Willre pillantottam, eszembe jutott, hogy épp elköszönt, ezért kezemet felemelve erőtlenül integettem. Úgy téve, mintha nem történt volna semmi, folytatták, amit csináltak, anya a mosogatóba rakta csészéjét, nagybátyám mögött pedig bezárult az ajtó.
Én is felpattanva a székről, elindultam, hogy megkeressem az elmúlt napok gyászos helyszínén a telefonomat, amit nem láttam azóta, a nappaliban hullaszag állt, bár érthető, fürödni se fürödtem. A párnák alatt és a kanapé mögé becsúszva se találtam a készüléket, már hosszas percek óta kutattam, reménytelenül, amikor bevillant, hogy hol hagytam. Harry éjjeliszekrényén. Ezért nem hallottam róla.
Lehuppanva a legközelebbi bútorra, a kezembe temettem a fejemet, azon töprengve most mit tehetnék. Nem mehetek el hozzá, egyszerűen nem tudnék, de másik felem sikított, a hangját akartam hallani, látni, hozzáérni, csak érezni, hogy ott van mellettem. Hirtelen beugrott az utolsó reményem, a vezetékes telefonunk, amit körülbelül senki sem használt, csak anyát keresték rajta néha a kórházból, de egyébként díszként szolgált, felpattanva, kicsit megszédültem hirtelen, de hosszú léptekkel az előszobába indultam.
A bejárati ajtótól jobbra lévő falnak támaszkodva szuggeráltam a készüléket, körülötte színes ragadós cetlikre különféle telefonszámok és nevek voltak firkantva, de amire szükségem volt, azt tudtam fejből. Vacilláltam, mit mondhatnék, a bátorságom és kezdeti motivációm is el-elhagyott, miközben ujjamat párszor végigsimítottam a kezdő számjegyen. Lehet tudott volna keresni, de oka van, amiért nem tette meg. Lehet neki is megmutatták a felvételt és most az a célja, hogy úgy tegyen, mintha nem is ismerne, hátha ez segítség, ha kihallgatják. A sírás újra rám tört, ahogy elképzeltem, hogy ül a városi bíróságon és előtte állok, mint tanú, és rám se néz, miközben azt hajtogatja életében nem látott még engem. De végül elindult a mutatóujjam, a szívem pedig a telefon búgásával egy ütemben vert.

- Harry Styles... - szólt bele egy mély, artikulátlan hang. Felismerhetetlen volt, túl érdes, túl... erőtlen, de az ő hangja volt, tudtam, hogy az övé, fájdalom hasított a mellkasomba, amíg a vonal csendjét hallgattam. Nem tudtam hogy szóljak bele, mit mondjak neki, a hiányát még az ujjbegyeim hegyében is éreztem, de mégis valamiféle biztonságérzés töltött el, mintha akkor találtam volna igazán haza, amikor meghallottam a hangját.

- Szia... - nyögtem ki végül, tehetetlenül, mert féltem, hogy lerakja, ha túl sokáig várakozom. A másik végről hirtelen, elnyomott hangokat hallottam, mintha felült volna egy másodperc alatt a kanapén, lélegzetvételei erősebbek lettek a fülemben. Észrevettem, hogy görcsösen kapaszkodom mindkét kezemmel a telefonba, mintha ezzel közelebb kerülhetnék hozzá, ezúttal az ő részéről állt be a hosszú csend. Mikor újra megszólalt, teljesen más hang fogadott, lágyabb és fájdalommal teli, de közben mintha tonnányi súlyt vettek volna le a válláról, meg akartam ölelni.
- Lou... - suttogta. - Louis, Istenem, Lou... - másodpercekig csak ennyit motyogott, melegség árasztotta el a napok óta fagyos mellkasomat, ahogy kiejtette a nevemet. - Hol vagy, Louis?
- Otthon - válaszoltam tömören. Csak később jöttem rá, hogy mennyire rosszul eshetett ez neki, amiért az elmúlt hónapokban az ő házát tekintettem otthonomnak. Nem tudom mire számítottam ezután, legbelül valahol sejtettem, hogy ez jön, mégis meglepett, amikor elhadarta, hogy "10 perc és ott vagyok", majd lecsapta a telefont. A vonal egyenletes csengését hallgattam újra, és bele akartam szólni még gyorsan, hogy ne, nem jöhet ide, de már késő volt, elfordítva fejem, a falon lógó tükörben megláttam az arcomat és még jobban szorongani kezdtem. A szemem alatti zúzódás már kezdett átmenni egy undorító, koszos zöld, lila és sárga árnyalatba, míg a másik oldalon a vágás elkezdett hegesedni, de körülötte piros volt a bőröm, a fáradtságtól táskáim is voltak, a hajam pedig fényesen a fejemre lapult.
A gyomrom felfordult saját magamtól, elkapva tekintetemet, a fürdőbe mentem, hogy legalább a hanyagságom nyomait eltüntessem, a forró zuhany úgy ért, mint egy villámcsapás, de órákig tudtam volna még ott állni, de sajnos nem volt annyi időm. Tiszta ruhát találva a szárítón, felkaptam magamra őket, a pulóver nagy volt rám, és egy régi focis rövidnadrágomat sikerült kiválasztanom, de különösebben nem érdekelt mibe vagyok. Kiöltözhettem volna, felvehettem volna valamelyik farmeromat vagy normális pólómat, de nem láttam értelmét, már nem.
Éppen a törölközővel dörzsöltem a hajamat, hogy ne legyen annyira vizes, amikor meghallottam a bejárati ajtó csengőjét, majd rögtön utána kettő erőteljes, szinte már dübörgést. A vér zúgott a fülemben, rögtön a hang irányába fordultam, de nem bírtam rávenni a lábaimat, hogy megmozduljanak, ezért csak álltam és hallgattam az egyre erősödő kopogást.
Anya viszont ezt nem hagyta, eszembe jutott, hogy neki nem is szóltam erről az egészről, összezavarodva indult, hogy ajtót nyisson az őrültnek, aki be akarja törni azt, már majdnem sikerült neki, amikor végre felocsúdtam döbbenetemből és rászóltam, hogy majd én. Erőt véve magamon, kikerültem a még mindig értetlenkedő, védtelen alakot, aki megtorpant utasításomra és kissé hátrált, utat hagyva nekem. Nagy levegőt véve a kilincsre fontam az ujjamat, az ízületeimet néztem, ahogy rászorulnak a fémre, majd enyhén lenyomva, az ajtó kinyílt.
És ott állt előttem.
Könyökével és alkarjával az ajtófélfának támaszkodva, másik kezének ujja a csengőn pihent, gesztenye barna, göndör hajának néhány tincse kócosan az arcába hullott, mintha rohant volna, szája kissé elnyílt, amikor meglátott, de csak a tágra nyílt szemeire tudtam koncentrálni. Zöld írisze az arcomat pásztázta, a sebemen elidőzve, majd a zúzódáson, ami miatt kezemet odakaptam, hogy takarni próbáljam előle, nem akartam, hogy lássa. Csupán másodpercekig tartott, de úgy éreztem, mintha órákig álltam volna ott szerencsétlenül, amíg tekintete vissza nem talált az enyémbe.
De akkor belökte az addig csak félig nyitott ajtót, és már a házban volt, a következő pillanatban pedig csak azt éreztem, hogy erős karjai körém fonódnak, teste pedig szinte kipréseli a tüdőmből a levegőt. Az illatát megérezve, ezer, meg ezer érzés tört rám, az arcom fekete szövetkabátjának érdes anyagába fúródott, és legszívesebben sírtam volna, de most valamiért egyetlen könnyet sem hullajtottam. Csak kapaszkodtam belé és nem akartam elengedni többet.
Ő bontotta meg az ölelést először, de csak annyira, hogy kicsit elhajoljon, újra arcomat figyelte, most már így, közelebbről, majd kezével megfogva két oldalról, felhúzott annyira, hogy meg tudjon csókolni. Puha ajka lágyan ért hozzám, semmi durvaság, a hasamban a régi, görcsös érzés újra felélénkült, és legkevésbé sem érdekelt, hogy anya ott áll tőlünk alig egy méterre és végignézi az egészet, miközben gőze sincs arról, mi történik.
Pár perc után azt vettem észre, hogy mindenfélét suttog a számba, összefolytak a szavak, amiket mondott, a nevemet tudtam kivenni belőle, és azt a szót, hogy "hiányoztál", kinyitva szemem fájdalmas arckifejezése fogadott és ráncok a szemöldöke közt, amiket el akartam simítani.
- Menjünk fel - mondtam végül neki, megragadva karját, majd húzni kezdtem az emelet felé. Követett, nem kellett neki kétszer mondani, anya mellett elhaladva, adtam neki egy pillantást, amibe próbáltam belesűríteni, hogy minden rendben és majd elmondom, hogy megnyugtassam, mire halványan bólintott és hátrébb lépet.
A szobámba érve, furcsa érzés kerített hatalmába, hisz hetek óta nem jártam ott, az elmúlt napokban pedig még a közelébe se merészkedtem, meglepődve néztem körül, hisz szinte minden ugyanúgy állt, ahogy otthagytam. A ágyamhoz léptem és leülve a szélére, lehúztam magam mellé Harryt, szorosan hozzám préselődött, mintha be akarta volna pótolni az elvesztegetett, kiesett időt, felém fordulva, keze már megint az arcomat simogatta, hüvelykujjával alig mert a sebes rész felé közeledni.
- Nem szabadott volna hagynom, hogy ezt tegyék veled... - suttogta, a kín a hangjában még az én szívemet is összeszorította. A vállamat megvonva lesütöttem a szememet, nem szabadott volna elárulnom őt, de ezt nem mondhattam ki hangosan. Újra magához ölelt, álla a fejem tetején pihent, miközben azt motyogta, hogy meg fognak ezért fizetni, de hiába ráztam a fejemet és törtek elő végre a könnyeim, csak azzal folytatta, hogy minden rendben lesz, mert azt hitte a félelem miatt sírok és ellenkezem. Nem tudta, hogy mire képesek azzal az egy felvétellel, egyáltalán nem is tudta, hogy létezik az a felvétel. És persze, túl gyáva voltam, hogy elmondjam neki.
Sokáig ott volt nálunk Harry, szinte az egész napot ott töltötte, és nem csinált mást, csak ölelt, csókolt, simogatott, valahogy mindig hozzámért, miközben kérdezgetett, mindenféléről. Annyira nehéz volt kikerülni, hogy bármi olyat mondjak, és játszani, hogy elhittem tőle, hogy tényleg minden rendben lesz, mert én tudtam, hogy nem. És képtelen voltam figyelmeztetni.
Talán ha szólok neki, mit tesz? Megutál? Elmenekül a városból, sőt, talán az országból és soha többet nem látom? Képes lenne akár engem is megölni, hogy ne maradjon bizonyíték?
Nem tudtam elképzelni, miközben a hasamat cirógató, hosszú sápadt ujjait követtem a szememmel. Megfogtam a kezét és végigpusziltam az összes ujjbegyét, meglepődve nézett a szemembe, de mosolygott, gödrök formálódtak az arcán, hisz mióta nálunk volt, ez volt az első érintés, amit én kezdeményeztem. Sajnos nem is lehetett több, a hátsó zsebében lévő telefonja felcsengett, üzenetet jelezve, amit gyorsan megnézve, elhúzta a száját. Mennie kellett. Nem tudom hova, és miért, csak ennyit mondott. Majd mintha eszébe jutott volna valami, a másik zsebéből kihúzta az én mobilomat és visszaadta, amit megköszöntem.
Kérlelt, hogy menjek vissza hozzá, és töltsem nála az éjszakát, de valami érzés belül azt mondta, hogy nem mehetek. Képtelen lettem volna látni a házat a történtek után. Elfogadta a döntésemet, a bejárati ajtóig kísértem, ahol hosszasan megcsókolt, mosolyogva vált el ajkaimtól, lenézve rám még mindig hitetlenkedést fedeztem fel szemében, amiért újra láthat.
- Holnap találkozunk - motyogta mély hangján, én pedig csak felfelé görbítettem a számat és néztem, ahogy eltűnik a sötétben, az autója felé.
Remélem.
Anya szerencsére nem kérdezgetett, amiért hálás voltam neki, mindig tudta mikor kell hagynia az ügyet vagy mikor kíváncsiskodhat, ezúttal nem a kanapéra telepedtem le, hanem a nappali mellett elsétálva, a szobámba mentem. A jobb oldali párnámat magamhoz ölelve, még mindig éreztem rajta az illatát, bár nem olyan volt, mintha ő is ott lett volna, a takaró hideg volt és érdes, az ágy pedig túl üres egyedül velem benne, mégis sikerült elaludnom valahogy. De nem tartott sokáig.
Az éjjeliszekrényemre rakott telefonom csengőhangját öt nap után először hallottam meg, hajnali háromkor, rajta Niall nevével. Még mielőtt felvettem volna tudtam mi jön, a szívem nem is dobogott azokban a percekben, miközben hallgattam, ahogy kétségbeesetten magyaráz, de választ nem tudtam adni neki, csak az egyetlen értelmes mondata zúgott a fejemben.
Harryt elkapták.

61. rész

Már csak 2-3 rész és vége a ficnek.
Jó olvasást!:)
(átváltottam horan vandaa.-ról Dusi-ra, ne lepődjetek meg)

Harry Styles

A félelem az én életemben már évek óta olyan érzés volt, amit gyökerestül ki kellett irtanom ahhoz, hogy átverekedjem magam a mindennapjaimon és szembe tudjak nézni mindennel; emberekkel, megpróbáltatásokkal és... megbízásokkal. Most mégis féltem.
Féltem attól, hogy elkéstem. Attól, hogy mit találok otthon, vagy mit nem. És attól is, hogy hogyan reagálnék, mit éreznék. De attól féltem leginkább, hogy elveszítettem azt, amire a legjobban kellett volna vigyáznom.
Összemosódott előttem a pirosan világító lámpa, csak nyomtam a gázt és az utat bámultam, ami sötétszürke pacává vált a sebesség miatt, amit már talán egy autópályán se engedhettem volna meg magamnak, nem hogy városon belül. De ki nem szarja le? Haza kellett érnem.
A fejemben ugyanaz az a szó ismétlődött újra és újra, elkéstél, de annak ellenére, egy pillanatra se jutott eszembe, hogy lassítsak. Jobb öklöm görcsösen szorította a kormányt, amíg bal kezem mutató ujját idegemben haraptam, nem éreztem benne a fájdalmat.
Azután, hogy rájöttem, mire gondolt Sein, hogy hol van Zayn és mit akar csinálni, egy pillantást se fecséreltem rá, csak megfordultam és rohantam. Hallottam, ahogy kárörvendően nevetett még mögöttem, meg kellett volna ölnöm, a fejébe kellett volna eresztenem egy golyót, mégsem tettem. Kikapcsolt az agyam, nem tudtam arra gondolni, hogy milyen következményekkel fog járni, hogy életben hagytam. Azt sem tudtam mire képes még a céljai elérésének érdekében.
A munkám egyik legfontosabb alapszabálya, hogy mindig légy éber és sose bízz senkiben, mégse vettem észre soha, hogy milyen hátsó szándékai lehetnek Seinnek. Azt hittem a barátom. De csak egy seggfej, akinek a legnagyobb problémája az, hogy élek.
Egy dudaszó zökkentett ki, mert bevágtam egy kocsi elé a kanyarban, de különösebben nem érdekelt, mert ez már az utcánk volt. Másodpercek választottak el a háztól és egyre jobban éreztem valami nyomást a mellkasomban, ami szinte hurokra fogta a légcsövemet. Kényelmetlenül ültem az ülésben, tenni akartam valamit, rohanni, de ennél gyorsabban nem mehettem.
Az első dolog, amit észrevettem, amikor az épület a látótávolságomba került, hogy az emeleten ég az egyik villany, a szobám villanya, ami miatt úgy haraptam bele számba, hogy az elkezdett vérezni. Talán még nem ért ide Zayn, talán felkelt Lou és épp azon gondolkodik merre vagyok, egymilliószor jobban szeretném átélni, ahogy pillái alól tekintetével megbánást okoz bennem, mint hogy egyáltalán ne találjam sehol se. Akkor vettem észre, a hajnal homályos fénye miatt távolabbról is, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva állt, a fékre tapostam és leállítottam a kocsit ott, ahol volt, kicsapva az ajtót rohantam a ház felé. Kabátom belső zsebének mélyéből közben kirántottam a fegyverem, remélve, hogy még itt vannak, magam mellett tartva szorosan közelítettem, rögtön láttam a fehérre festett faajtón a karcolásokat és mélyedéseket a zár mellett.
Belökve azt, magam elé emeltem a pisztolyt, úgy lépegetve egyre beljebb, de csend honolt a földszinten, sötétet burkolva magába, csak fentről szűrődött le halvány sárga fény, ami miatt azt vettem célpontba. A lépcsőn nesztelenül mentem, lassan szelve a fokokat, ahogy feljebb haladtam, megbizonyosodott, hogy a hálószobában ég a villany, odaérve, belestem a résen, de csak a kinti szellő miatt mozgatott függönyt láttam. Cipőm orrával megrúgva az ajtó alját, már bent is voltam a szobában, ami ugyanúgy, mint a ház többi része, kihalt volt. Körbe sétálva, észrevettem az éjjeliszekrény mellett heverő törött lámpát, aminek szilánkjai ropogtak a talpam alatt és amitől csak nőtt a már így is feszítő rossz érzés bennem, az erkélyajtót becsukva, miután megbizonyosodtam benne, hogy nincs senki odakint, visszafordultam az ágy felé. Bevetetlenül állt ott, a lábánál az egyik fekete esernyőmmel, amit eddig nem vettem észre, halvány megkönnyebbülés cikázott végig a karomon, miközben lehajoltam érte, talán meg tudta magát védeni Lou.
A matracra leülve, a kezemben forgattam az ernyőt, kétségbeesetten bámultam magam elé, azon törve az agyam merre mehetnék, hol találhatnám meg, vagy egyáltalán, esélyes még, hogy megtalálom? A másik felem rám ordított, hogy persze, hogy esélyes, nem gondolhattam negatív dolgokra ilyenkor, de mégis ott volt bennem, még mindig, elkéstél.
- Louis? - bukott ki belőlem hirtelen, nem volt se ordítás, se suttogás, csak kimondtam a nevét. Nem tudom mit reméltem, hogy talán a mosdóban bujkál és azért nem jött elő eddig, mert azt hitte megint érte jöttek, de levegő vétel nélkül vártam a hosszú másodperceket, hátha megmozdul egy ajtó, vagy felnyög a padló valahol.
De a ház továbbra is csendes volt, lehajtva fejem, olyan erősen szorítottam markomba az esernyőt, hogy öklöm fehérnek tűnt a fekete anyag mellett, a bőrömet áttörni próbáló ereim útját nézve, rájöttem, hogy Niallt kell hívnom és Sein házához megyek. Ha magának akarta Louist, akkor nem ölethette meg; ez tartotta bennem a reményt, még életben kell lennie, csak meg kell találnom.
Eldobva a tárgyat kezemből, felálltam és elindultam a bejárati ajtó felé, közben a zsebeimben kutatva a telefonom után, egyre jobban keveredett bennem a méreg és aggódás, nem tudtam meddig bírom még bent tartani, de muszáj volt. Nem volt időm arra, hogy magamat sajnáljam, csakis az én hibám, hogy ez az egész egyáltalán megtörtént.
Ahogy az autóhoz közelítettem, hogy induljak és átkutassak minden utcát, házat, bármilyen helyet ebben a nyomorék városban, észrevettem a földön valamit, amin megcsillant egy pillanatra az utcai lámpa fénye, mire megtorpantam. Lépteim hirtelen botladozóak lettek most már a dologhoz tartva, ahogy körvonalazódott és rájöttem mi az, a csomó a torkomban, amit már kezdtem megszokni, a duplájára nőtt.
Leguggolva, remegő kézzel vettem ki a kést a nyirkos fűből, nyelénél fogva, magam elé emeltem, szárazan nyelve, lefagyva néztem a penge szélén lecsorgó, még friss vért, alig lehetett tíz perces, ha nem kevesebb, egyszerre milliónyi érzés és gondolat futott végig rajtam.
Tíz percet késtem? Ha tíz perccel hamarabb érek ide, még láthattam volna Louist, sőt meg is menthettem volna? Most pedig ki tudja hol van és jól van-e, bele se mertem gondolni, hogy lehet az ezüstöt tompító vörös vércseppek hozzá tartoznak. Felpillantva, akkor láttam meg a fekete keréknyomokat az útpadkától pár centire, Zayn gyorsan elhajthatott, miután megtette, amit meg kellett tennie, ellepték az agyamat a képek, ahogy betuszkolja az eszméletlen testet a hátsó ülésekre, vagy ki tudja, a csomagtartóba, és elviszi valami kietlen helyre.
Levegőért kapva, a testem nem bírta tovább a lelki fájdalmat, a lábam kicsuklott alólam és a földre zuhantam, két lábamat felhúzva, a fejemet a térdeim közé rejtettem, próbáltam valamivel nyugtatni magam, de már semmi nem jutott eszembe. A tarkómhoz emelve a kezem, teljes erőmből belemarkoltam a hajamba, és téptem, hátha a fizikai kín enyhít valamit, de nem, sarkammal belerúgva a nedves talajba, a következő lélegzetvételem már máshogy jött ki, mint akartam, szipogva ültem ott továbbra is.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, hány perc, vagy óra, de akkor emeltem fel legközelebb a fejem, amikor már világosodott az ég az előttem lévő házak teteje felett, homályosan láttam, nem értettem először miért, de aztán kezemet szememhez nyomva, döbbenten néztem a tenyeremen csillogó nedvességet. Sírtam...? Nem hullajtottam egy könnycseppet sem évek óta, most pedig észre se vettem, de ázott az arcom. Gyorsan kabátom ujjába törölve az egész fejemet, el akartam tüntetni a bizonyítékát annak, hogy gyenge vagyok, megtámaszkodva magam mellett a földön, felnyomtam magam, csillagokat láttam és belehasított a fájdalom a koponyámba, alig bírtam megállni egyenesen.
Ennyire nem mehettem tönkre pár percnyi sírástól a fűben, tennem kellett valamit, máris összeszorult a mellkasom belegondolva, mennyi időt vesztegettem el ezzel, nagyot nyelve, kiszáradt torkomat nyugtattam, miközben valahogy visszamásztam a házba.
Nem indulhattam neki egyedül, nem veszíthettem el a fejemet ilyen fontos helyzetben, csak a vesztembe vezettem volna, ha ide-oda kocsikázom a városban, kellett egy terv, és valaki aki józanul gondolkodik, kellett a segítség. A telefonomat végül a nadrágom zsebében találtam meg, nem is a kabátomban, a nappalit és konyhát elválasztó márvány pultra támaszkodtam egyik kezemmel, hogy véletlenül se adja meg magát még egyszer a lábam, miközben tárcsáztam a számot, amit kellett. Az egyenletes csengést hallgattam, de elkalandozott a tekintetem, észrevettem a késtartót és a jobb szélén éktelenkedő lyukat, ahonnan eltűnt az elülső udvarban heverő darab, nem volt annyi erőm, hogy behozzam a házba és lemossam, pedig el kellett volna tüntetnem. Már négyszer kicsengett a mobilom, de semmi se történt, kezdtem feladni azt is, hogy segítséget kapok, de amikor már épp ki akartam nyomni, végre fel lett véve.
- Harry? Hajnali négy van... - motyogta egy álmos hang, bele se gondoltam, hogy egy normális ember ilyenkor még alszik. De nem volt több hely bennem, hogy még empátiát is érezzek.
- Louist elrabolták - közöltem, egy pillanatig nem is ismertem fel a hangom, olyan kemény volt és fáradt. Semmi érzelem nem tükröződött belőle, mintha csak annyit mondtam volna, kék az ég, de közben belül szinte szétrobbantam.
Niall csendes volt egy ideig a vonal túlsó végén, talán túl fáradt volt ahhoz, hogy először felfogja mit mondtam, aztán a hangokból utalva lerúgta magáról a takarót és felült az ágyban, vártam valamire, de egy gyors "megyek" után ki is nyomta a telefont. Lehunytam a szemem és egy halk köszönöm-öt motyogtam a már süket készülékbe, néha elfelejtem, hogy van még jó ember a világon, még ha meglepő is, az én életemben is előfordulnak néha. Azzal az öklömmel, amiben benne volt a mobil, ütemesen doboltam párszor a pulton, majd amikor meguntam, mert nem bírtam tovább tétlenül állni, várni valami csodára, rádobtam a márványra. A kanapéhoz indultam, de még egy pillanatra megtorpantam, amikor észrevettem a legfelső polcon álldogáló üvegeket, amik legtöbbje tele volt, és hozzájuk sem értem az elmúlt években, alsó ajkamba harapva gondolkodtam el, mi lenne ha kibontanám valamelyiket. Szükségem volt valamire, ami elfeledteti velem ezt az egészet, a húzódást a mellkasomban, a fájdalmat, meg akartam szüntetni mindent, de akkor nem lennének tiszták a gondolataim, nem tudnék éber lenni és okos, hogy megtaláljam Louist. És ez volt most a legfontosabb, megtalálni őt, épségben hazahozni, hinni benne, hogy sikerülhet, mert alkohollal a véremben csak pesszimista lennék.
Beletúrva hajamba elölről, el is fordultam onnan, idegesen és türelmetlenül lépkedtem a házban, várva, hogy végre meghalljam a kocsi zúgást az úton, ami 16 perccel a hívás után hangzott fel, a nappaliban lévő digitális órát bámulva nem volt nehéz megmondani. Még mielőtt meghallottam volna a kopogást, az ajtóhoz siettem is kitártam szélesre, a felém sétáló Niall rögtön felkapta a fejét, keze az egyik Adidas melegítője zsebében pihent, haja a fejére lapult és még csipásnak tűnt, de jött, ez a fontos. Amikor odaért hozzám, karját hirtelen széttárta és anélkül, hogy engedtem volna, magához szorított, de a magasságkülönbség miatt körülbelül a vállamra hajtotta a fejét, idegenül álltam pár másodpercig az ölelésében, de aztán feladtam és hagytam magam.
Néhány perc után végre elengedett és besétált a házba mellettem, becsukva az ajtót mögötte, meglepődve vettem észre, hogy már a konyhaszekrényben kutat és kiszedett egy jó sok részbe hajtott, gyűrött lapot, meg egy ceruzát. Széthajtogatta a papírt, mire rájöttem, hogy egy várostérkép, amit még ő tett oda valamikor hónapokkal ezelőtt, leterítve a pultra maga elé, felnézett rám, miközben én még mindig álltam egy helyben, szétcsúszva, és valószínűleg vörös, kidörzsölt szemekkel.
- Mond el mi történt - szólalt meg végül, amikor megunta, hogy csak bámulunk egymásra, most nem sikerült neki szavak nélkül kiolvasni belőlem mit érzek. Néma sóhaj hagyta el a számat, mielőtt belekezdtem volna a "mesébe", amit nem igen akartam elmondani.
- Én... - a torkom túl száraz volt, nem néztem Niall szemébe, a földet bámultam. - Elmentem Seinnel találkozni? - kijelentés volt, de hangom a mondat végére magasabb lett, ezért kérdésnek hangzott, köhögtem kettőt. - És ott valamit magyarázott, hogy... mindig előttem jár pár lépéssel... és, hogy ő és Zayn... - nem tudtam értelmes mondatokat összerakni, de szerencsére megértette, amit próbáltam magyarázni. - Mire hazaértem... nem volt sehol...
Niall szemöldöke közt ránc pihent, miközben végignézett rajtam, majd lassan bólogatni kezdett, kezével intett egyet, hogy menjek hozzá közelebb, mire odasétálva megálltam a pult másik oldalán vele szembe, a térképet fürkészve, ami fejjel lefelé volt nekem.
- Megtaláljuk - motyogta nyugtató hangon, majd előre nyúlva, kezével biztatóan belemarkolt a vállamba. Bárcsak igaza lenne.

A következő napok azzal teltek, hogy egy város térképen kijelöltük a sikátorokat, elhagyatott helyeket, még akkor is, ha a gyomrom, amibe amúgy semmi se volt, felfordult a gondolatra, hogy ott lehet valamelyikben, de Niall azt mondta minden eshetőséget számba kell venni. Aztán amint ez sikerült, el is indultunk és átnéztünk mindent, ugyanazt a helyet többször is, hátha, de ahogy fogytak a lehetséges épületek, belőlem is úgy tűnt el minden elpocsékolt, sikertelen órával a remény, hogy megtalálom.
Az ötödik napon már csak ültem a pultnál a házban, és magam elé bámultam üveges tekintettel, éppen azon gondolkodva mi volt az utolsó dolog, amit Lou mondott nekem, de csak a sírás kerülgetett, mert nem emlékeztem, miközben Niall velem szemben állt és összefont szemöldökkel fürkészte maga előtt a térképet. Kezében egy piros filccel kiszínezte azokat az utcákat és nagyobb épületeket, ahol már voltunk, szárazan nyeltem, amikor lepillantva láttam, hogy a lap háromnegyede piros. Alsó ajkát beharapta, majd végül kettő helyet bekarikázott, ami mintha még érintetlenül állt volna, majd ledobta a tollat, és rám nézett.
- Itt még nem jártunk - bökött a kettő körre -, szóval nézzük meg. - mondta, majd a telefonját és kocsikulcsát felvéve a keze mellől a zsebébe dugta, aztán elindult az ajtó felé, de megállt, amikor észrevette, hogy nem mozdulok. Egyik szemöldökét felemelte, olyan "Jössz?" stílusban, miközben az arcomról próbált valamit leolvasni, elkaptam a tekintetem, hogy ne sikerüljön neki.
- Baj lenne, ha... - kezdtem bele, de át kellett gondolnom, hogy mondjam, hogy ne tűnjön furának. Megköszörültem a torkomat. - ...ha én most itt maradnék?
Szólásra nyitotta a száját és láttam rajta, hogy tudja, van oka, amiért nem akarok menni, gyorsan kellett kitalálnom valamit, annyira hálás voltam, amiért velem van és segít, de nem bírtam tovább ezt a keresgélést és folytonos elbukást, amikor nem találunk semmit.
- Nem aludtam az éjjel és kicsit fáradt vagyok... - motyogtam rekedt hangon, az igazságot, mert már öt napja tényleg nem hunytam le a szemem, de nem éreztem magam fáradtnak. Csak egyedül akartam lenni, hisz Niall azóta nem is hagyta el az oldalamat, itt aludt a házban, hogy társaságom legyen és amikor kerestünk, akkor is végig próbált velem beszélgetni, amit meg kellett volna köszönnöm neki, de nem fogta fel, hogy ilyenkor szüksége van az embernek pár óra magányra is.
Engem nézett hosszú másodpercekig, aggódva húzta szemöldökét, de aztán végül nagy nehezen belement, azt mondta nemsokára jön, remélhetőleg Louisval, és rám vigyorgott, valamiféle erőt próbálva átadni vele, mire a leghamisabb mosolyommal válaszoltam és figyeltem, ahogy kisétál az ajtón. Amint meghallottam a kocsi motorjának zúgását, fellöktem magam a székből és megkerülve a pultot, a konyhába sétáltam, megállva a polc előtt, amin már napok óta folyton megakad a szemem, de eddig mindig megütöttem magam gondolatban, hogy nem szabad, még van remény, nem tehetem ezt. De őszintén? A remény sem tart örökké, az enyém pedig nagyon hamar elszokott fogyni.
Felnyúlva levettem az első üveget, ami kezem ügyébe került, majd egy poharat is a szekrényből, és a kanapéhoz sétálva levágtam magam rá, lábaimat a dohányasztalra felpakolva, pár pillanatig fürkésztem a két dolgot az ujjaim közt, majd úgy döntöttem, minek a formalitás, lehúztam az üvegből három kortyot egymás után.
Vodka volt, az ízéből rájöttem, ha már a címkére nem figyeltem, égette a torkomat és rögtön utána a nyelőcsövemet, szememet összeszorítva vártam, amíg elmúlik a fájdalom, végre valami fizikai, ami miatt nem éreztem a másikat, majd feljebb rándult a szám sarka, amikor megéreztem a meleget a mellkasomban. Erre volt szükségem. Végre valami forróság, valami élet.
Nem is nagyon vártam a kortyok közt, csak húztam le a következőt, amint úgy éreztem, hogy kezd kihunyni az éltető bizsergés az ujjaim hegyében, aztán csak azt vettem észre, hogy hiába emeltem az üveget a számhoz, nem jött már belőle semmit. Mérgesen lötyögtettem a két cseppet, ami az alján maradt, majd lecsaptam az asztalra magam elé, és mivel pont ott volt a távirányító, gondoltam miért ne, az ezer éve kikapcsolt TV-t beüzemelve, alig láttam valamit, olyan homályos volt minden, szóval nem is próbálkoztam csatornát váltani.
A képernyőn lévő színészeket figyeltem, szemöldökömet összevonva, mert ismerős volt, pár percet megnézve belőle, le is esett, hogy azt a sorozatot néztem még Louisval, mert rám erőltette, hogy muszáj látnom, tuti tetszene nekem. Az addig kellemes melegség hirtelen kényelmetlen lett és újra szorult a mellkasom, félre pillantva onnan, nem hagytam, hogy az a fránya könnycsepp kigördüljön újra, odanyúlva rögtön eldörzsöltem. Eszembe jutott, ott volt élénk színekben a szemem előtt, ahogy ültünk a kanapén, az oldalamhoz fúrta magát egy paplan alatt, mert már megint fázott, ujjaival közben a pólóm alatt matatott és úgy várta el, hogy figyeljek a TV-ben zajló eseményekre, de csak miatta minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem, mi történik. Aztán egy idő után, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozom, és már a folytonos spoilerein se morogtam, ajkait a nyakamhoz nyomta, szinte éreztem bőrömön puha száját, de odanyúlva, most már csak a levegőt kaparásztam.
Még mielőtt elgyengülhettem volna eléggé, hogy csak ledőljek és magam elé bámulva hagyjam, hogy kiszökjön belőlem minden erő, felálltam újra, akkor éreztem csak meg, milyen sok is volt az a vodka, megszédültem, ezért megkapaszkodva álltam pár pillanatig. Amikor összeszedtem magam, elsiettem a konyhába és lekaptam a következő üveget, amibe már barna lötty volt, valószínűleg whiskey, de különösebben nem érdekelt, csak hogy több legyen az alkoholszázaléka, mint az életkorom. A pultnak támaszkodva, leszedtem a kupakját, majd beleittam, aztán a márványnak feszülő karomat bámultam, megfeszítettem az izmom, majd elernyesztettem, azzal az ököllel kellett volna bevernem a képét Seinnek, annak a mocskos gennyládának, meg a másiknak is, Zaynnek. Fújtattam egyet mérgemben, és visszaindultam a kanapémhoz, hogy folytathassam az "addig iszok, amíg már az arcomat sem érzem" tervemet, amikor végigfutott az agyamon, hogy annak a kéznek kellett volna lennie annak is, ami tovább öleli Lout.
Nincs menekvés, mi? Folyton vissza fognak térni a gondolataim ugyan oda. A terv inkább az lesz, hogy addig iszom, amíg már nem hallom őket.
A sorozat még mindig ment a TV-ben, legszívesebben odaköptem volna, de nem tettem, néztem, ahogy röhögnek benne és mosolyognak, de nem éreztem irigységet, nem akartam műboldog lenni, előszedtem az egyik vázába dugott cigis dobozomat, és elszívtam egyet a whiskey mellé. A nikotin se segített és már nem tudtam mire gondolni, ami megoldás lehetne, csak döntöttem le a kortyokat, mint egy kiszáradt sivatagi, de ahelyett, hogy jobb lett volna, még a nevemet is elfelejtettem lassan, csak Louisét nem. Hogy jutottam el idáig?
Feküdtem a kanapén, erőtlenül, már nem tudom mióta, csak bámultam ki a fejemből, alig pislogtam, az alkohol is elfogyott, üres üvegek feküdtek a dohányasztalon és elnyomott cigicsikkek, de nem éreztem magam részegnek. Arra se reagáltam, amikor meghallottam az autót lefékezni a házunk előtt, csak sóhajtottam egyet, majd vártam, hogy kinyíljon az ajtó, belépjen Niall és elkezdje mondani az unalmas szövegét. A zár kattant, még bent se volt a házban, de már odaszólt nekem.
- Átnéztem azt a két helyet, meg még egyet, ami útközben jutott eszembe - a fejemet bántotta a hangja, fel se néztem az irányába, amikor mögém ért. - De nem találtam... semmit. - folytatta halkabban, és valószínűleg akkor látta meg a kupacot előttem, lemondóan horkantottam.
- Mit vártál? - kérdeztem a költői kérdést, de olyan artikulátlanul beszéltem, hogy még saját magam se tudtam mit mondtam egy pillanatra. A kezemben lévő üvegben akkor vettem észre még egy utolsó, potenciális kortyot az alján, azt se tudtam mit jelent a potenciális, de jól hangzott, amit lehúztam, mielőtt torkomat megköszörülve lemondóan dünnyögtem volna. - Úgy se találjuk már meg.
Csend állt be, amit nem tudtam mire vélni, de legalább nem fájt a fejem, nem gondolhatta komolyan Niall, hogy öt napig nem hallunk felőle, nem találjuk semmi nyomát, és ezek után hirtelen majd rábukkanunk, nem lehetett ennyire naiv. Tompa reakcióidőm és reflexeim miatt, túl későn kaptam észbe, hosszú léptekkel előttem termett, egész alakjával eltakarta a TV-t előttem, amit nem bántam, úgy sem akartam látni az ismerős színészeket, de aztán felém nyúlt és kikapta az üveget a kezemből, amit hiába szorítottam görcsösen, most erősebb volt.
- Ennyi? - szegezte nekem a meglepően nyugodt hangvételű kérdést, egyik szemöldökét felvonva. Halk "hagyjál már" típusú morgás hagyta el a torkom, és elfordultam tőle, hogy ne kelljen jegesen szikrázó kék szemébe néznem, ami összefoglalta nagyjából, mit érzett abban a pillanatban, megvetést, csalódottságot, hitetlenséget, és még sorolhatnám a diplomatikus szavakat. De neki ez nem tetszett, közelebb hajolt, hogy mindenképp rá figyeljek, miközben előadja a monológját, amihez semmi kedvem nem volt, főleg, amikor több alkohol folyt az ereimben, mint vér, és még így is csak fájdalmat éreztem az egész testemben, fájdalmas hiányt. - Tényleg ennyi? Pár nap után feladod? Csak mert nem találtunk eddig semmit? Ennyit jelentett neked Louis?
A szememet forgattam a kérdésekre, viszont amikor az utolsót is kiejtette a száján, még rajta is láttam, hogy egy másodpercre átgondolta, megtegye-e, de túl hülye volt befogni, úgy néztem végig rajta, mintha miatta történt volna mindez. Hogy feltételezheti, hogy alig jelent nekem valamit Lou? Nem látja rajtam, hogy öt napja azt se tudom ki vagyok? Ennyire vak, vagy csak egy idióta?
- Nem tudsz te semmit - sziszegtem a pupillájába bámulva, pár pillanatra megingott. Aztán elkapta a tekintetét és a földet bámulva, a fejét ingatta párszor, majd hirtelen lerakta a dohányasztalra az üveget, amit kivett a kezemből és lemondóan nézett rám még egy másodpercre.
- Térj magadhoz, Harry - motyogta, még annyira se méltatott, hogy ordítson velem és rám használja a hangját.
Állt még ott egy kis ideig tétován, majd megfordult és az ajtó irányába indulva, el is tűnt a házból, gyerekesen felemeltem a kezem a középső ujjammal az ég felé, mintha még látná, miközben előre hajolva kicsit kelekótyásan, kiválasztottam azt az üveget az asztalról, aminek alján még volt egy kicsi. Nem akartam vele törődni, de Niall szavai ott csengtek a fülemben, bár még mindig jobb volt azt hallani, mint Lou távoli, halk kuncogását, mintha ott ülne mellettem, tényleg ennyi lenne? Feladom? Talán, ha még egy napot adnék, még pár épületet megpróbálnánk... És aztán mi lenne? Ha megint nem találnánk semmit? Egy idő után bele tudnék törődni, hogy tényleg ennyi volt?
Eldőltem a kanapén, szememet összeszorítva az ülésbe dörzsöltem az arcom, és már nem harcoltam ellene, vártam, hogy forró nedvesség áztassa a szövetet, szerencsére a TV zaja miatt nem hallottam a saját hangjaimat, amiket kiadtam magamból.
Nem tudtam meddig feküdtem ott, mert az alkohol miatt összekevertem a valóságot és álmot, de közben el is aludtam, arra riadtam fel teljesen, hogy a mobilom valahol alattam rezeg és fülsiketítő hangon csörög. Nagy nehezen, húzódó végtagokkal és úgy-ahogy józan fejjel, feltápászkodtam, először meglepődtem, hogy nem az ágyamban vagyok, egy másik testtel mellettem, majdnem belekiáltottam a ház csendjébe a nevét, hogy merre van, de aztán eszembe jutott minden.
De legalább egy kis időre sikerült elfelejtenem.
A készüléket arcom elé emeltem, de a kijelzőn egy számomra ismeretlen szám villogott, gondolkodtam rajta felvegyem-e, semmi kedvem nem volt egy idegenhez, aki elmondja, hogy kit kéne eltennem láb alól, ha értem a célzást. Valami mégis azt súgta, hogy most a zöld gombot kell megnyomnom, és nem is tettem rosszul, hogy így döntöttem.

60. rész

Hiya, még mindig velem szenvedő, hűséges olvasók!
Nem tudok mit mondani.
Jó olvasást!
(Zaynt szeretjük, még akkor is, ha elment és itt is egy kis köcsög.) 

Louis Tomlinson

Valami nyugodt, színes álom nyomta súlyosan szemhéjaimat, volt benne azúrkék ég, bárányfelhők, meleg tengerhabok, amik a homokos partot nyaldosták és egy kis ház, benne hófehér baldachinos franciaággyal. Azt hiszem, éppen akkor kelhettem fel álmomban, és boldog voltam, a végtagjaimat nyújtóztattam a puha takaró alatt, az izmaimban megnyugtató húzódás feszült, az ismerős, kellemes fájdalomból rögtön tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Mosolyogtam, ahogy oldalra fordultam, szinte éreztem a párna anyagát, ahogy belesüppedt az arcom, gyenge fuvallat csiklandozta teljesen csupasz testemet. Jobb kezemet felemeltem, miközben bizsergett a hasam, láttam, ahogy fel-le emelkedik a paplan mellettem és valaki halkan szuszog, óvatosan markomba fogtam az anyagot és lejjebb húztam. Csokoládé fürtökre számítottam, bőrt súroló, hosszú szempillákkal és elnyílt, pufi ajkakkal.
Helyette egy másik ismerős arc fogadott, fekete hajjal, és enyhe borostával, amitől annyira ledöbbentem és sokkos állapotba kerültem, hogy a következő pillanatban már a valóságban voltam, sűrűn pislogva.
Sötét vett körül és aggasztó csend, kellett pár másodperc, mire rájöttem hol is vagyok, a bent tartott, görcsös levegőt kifújtam lassan, majd átfordultam a másik oldalamra, hogy átölelhessem Harryt. A kezem hosszan kutatott, de mindenhol csak az üres matracot találta, kipattant a szemem és zavart voltam, hova lett?
Az idegesség hurkot font a torkom köré és elfelejtettem még azzal is törődni, hogy alig pár perce, álmomban Sein mellett ébredtem valami trópusi lakásban. Akkor hallottam meg újra a zajt, ami feltehetőleg az előző alkalommal ébresztett fel rémálmomból, megfagytam a fülemig felhúzott takaró alatt és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Arra gondoltam, hogy biztos csak Harry az, szomjas lett és lement a konyhába inni, de a hang egészen biztos, hogy a bejárati ajtó felől jött. Nem kulcs zaja, vagy a kilincs, zár kattanása, hanem éles feszegetés. Valaki ide be akar törni.
Megfagytam, semmi sem jutott eszembe hirtelen, hogy mit kéne tennem, csak feküdtem egy helyben, mintha a takaró egy áttörhetetlen pajzs lenne. A torkomból feltörő, rettegő nyüszítést nem tudtam visszafogni, amikor az ajtó elég hallhatóan megnyikordult odalent, csinálnom kellett valamit. Lerúgva magamról a fehér, áltatos biztonságot jelentő takarót, teljesen kiszökött belőlem mindenféle álmosság, felülve, a szobát fókuszálva kutattam a sötétben valamiféle önvédelmi eszköz után.
Hol van Harry? Talán ő már hamarabb meghallotta a zajt és lent van a betörőre várva? Nem, akkor felkeltett volna, hogy bújjak be a szekrénybe és egy neszt se csináljak.
Így is tettem a saját parancsomra, a fogasokról lelógó ruhák közé vetettem magam leguggolva és a lehető legjobban a szekrény hátához préseltem magam. A szám teljesen kiszáradt és az egyetlen, amit hallottam a szívem hihetetlen sebességű dobogása volt a fülemben, lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam megszüntetni a rám törő hányingert, de csak még több csillagot láttam.
A következő pillanatban meghallottam a lépteket, amik egyre hangosabbak voltak a lépcsőn feljebb haladva, végül pedig a hálószoba küszöbének már megszokott reccsenését hallva tudtam, hogy itt a vég.
Jobb kezemet rászorítva teljesen számra, hogy véletlenül se adjak ki semmilyen hangot a hirtelen zajokra, a ballal óvatosan kutatni kezdtem magam alatt a sötétben, mert tudtam, hogy valahol a szekrényben kell lennie egy esernyőnek. Szerencsés cliché.
Egy halk hitetlenkedő káromkodás csapta meg a fülem, de a hangot nem ismertem fel, csak azt, hogy egy férfi van a szobában, aki már annyira nem figyelve a zajra, amit csap, hátra lépett és felkapcsolta a villanyt. A szekrény két ajtaja közti hajszál résen besütött a fény, és csak akkor éreztem meg, hogy az arcomat forró könnyek áztatják a rémülettől. Magamban felváltva hadartam imát, hogy életben maradhassak, és keserű kérdéseket, mint például miért én és hogy Harry hol van éppen, amikor egy méter választ el a haláltól, hisz ha betört, akkor nem felkészületlenül jött és hozott magával fegyvert.
A következő zaj volt a leghangosabb, ha jól ítéltem, akkor lesöpörhette az éjjeliszekrényen lévő dolgokat, amik a földre landolva széttörtek, majd a teraszhoz sietett és kinyitotta azt, de csak akkor esett le, hogy mi történik. Nem pénzért jött a férfi vagy más értéktárgyért, hanem értem.
Engem keresett és a hirtelen, hangos hangokat azért csapta, hogy hátha elárulom a rejtekhelyem és nem kell mindenhol keresnie. Másik felfedezésem pedig az volt, hogy a terasz ajtaja a szekrény mellett volt, vagyis itt volt az ideje, hogy felkészüljek arra, ami rám várt.
A másodpercek óráknak tűntek, amíg egy helyben guggoltam és csak füleltem, egyik kezemmel a számat a másikkal pedig az esernyő nyelét szorítva, amit időközben kitapogattam és némán közelebb húztam magamhoz. A besütő lámpafény egyszer csak eltűnt, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, mert tudtam, hogy a szekrény előtt áll, valószínűleg magában mosolyogva, hogy lebuktam.
A következő pillanatok szinte kétszeresükre gyorsultak, mintha valaki egy távirányító gombjaival szórakozna, az ajtó kitárult, az éles fény megvakított, de felordítottam és rögtön lecsaptam az esernyővel.
A férfi üvöltött egyet fájdalmában a vádlijához kapva, amit kihasználva szinte kiugrottam a szekrényből, időben elfutva mellette, mielőtt utánam nyúlt volna, még csak az arcára se néztem rá, hogy megtudjam ki az. Rohantam, ahogy csak tudtam, a lépcsőfokokat kettesével szeltem lefelé, reménykedve, hogy nem most lesz az az alkalom, amikor megbotlok és pofára zuhanok, de az adrenalin egyensúlyban tartott. Leérve elém tárult a felfeszegetett zárú bejárati ajtó, ami félig nyitva állt, ekkor hallottam meg a hangos káromkodást és a lépteket lefelé, egy gyors kitérővel kikaptam a nappalit és konyhát elválasztó márvány asztalról a késtartó legközelebbi darabját.
Sose jártam önvédelmi órára, és videót se néztem róla, de egy rendőr nagybátyjal meg józan ésszel úgy ahogy tudtam mit kell tennem, kifutva a ház elé elkiáltottam magam, hogy segítség. Egyre csak skandáltam, arra várva, hogy valamelyik szomszéd felkapcsolja a villanyt vagy kinézzen az ablakon és hívja a rendőrséget, de arra nem gondoltam, hogy nem kellett volna legyökereznie a lábaimnak a járdán.
Két erős kéz kapott el hátulról, az egyik a számat fogta be, a másik pedig pokolian átszorította a mellkasomat és vele együtt a karjaimat, ezzel védtelen lettem. Mindenemet bevetve ráncigáltam egész testem, hogy kiszabaduljak, de esély sem volt rá, csupán annyira voltam képes, hogy nehézkesen felemelve csuklómat minél erősebben hozzászorítottam a kés pengéjét a férfi karjához. Újra felordított, és keze engedett annyira, hogy szembe forduljak vele, ha már elfutni nem tudtam, de amikor megláttam az életemre törő embert, lesokkolódtam az ismerős arcot látva.
- Zayn? - hangom rekedt volt az eddigi ordítástól, nem kellett sokáig kutakodnom az emlékeim közt, hogy eszembe jusson azokhoz az éles arccsontokhoz társuló név. Minden ott volt előttem az egyetlen találkozásunkról, az edzőterem, ahogy odajött és órákig beszélgettünk, meg persze az utána lévő veszekedés is Harryvel arról, hogy nem szabadott volna szóba állnom vele. Kezdtem rájönni, hogy mindig igaza van.
- Helló, szépfiú - megeresztett egy félmosolyt és döbbenetemet kihasználva a járda mellett parkoló autó felé lökött és betuszkolt a hátsó ülésre. Miért hív mindenki szépfiúnak? Már nem is erőlködtem, hogy valahogy megszökjek, miközben valami fehér rongyot csomózott a csuklóim köré, fehér ujjpercekkel szorongatott késemet kitépte a markomból és oda se nézve hátra dobta a válla felett a ház előtti pázsitra.
A hitem az emberiségben pillanatok alatt rombolódott le, egy ember, akiről azt hittem, hogy kedves lehet és jó társaság, éppen elrabolt, a szomszédok pedig még csak ki se néztek az ablakon, hogy megnézzék mi az az ordítozás.
Becsapta az ajtót mellettem, majd gyorsan bepattant a vezető ülésre, a telefonján valamit megnézett, ha jól láttam írt egy gyors üzenetet, majd kiengedve a kéziféket, beletaposott a gázba.
- Had találjam ki, Harryhez van köze ennek az egésznek? - szólaltam meg, miután úgy ahogy megtaláltam a hangom, belebámultam a visszapillantóba, hogy elkapjam a tekintetét. Vegyes érzelmeim voltak Harry iránt azokban a percekben, mert még mindig nem tudtam, hogy hol lehetett és miért nem velem volt, beszélni akartam vele.
- Nem lehetett nehéz rájönni - rám nézett, jókedvűnek tűnt. Mintha csak normálisan kocsikáztunk volna, azon kívül, hogy a műszerfalon lévő digitális óra hajnali hármat mutatott és a kezem le volt kötve. Egyébként is, mit gondolt, majd útközben fejbe csapom valamivel a saját biztonságomat is kockáztatva vagy kiugrok a kocsiból?
- Hova megyünk? - most már az ablakon túli fényeket néztem, a belváros felé mentünk. Kezdte fúrni az oldalam, hogy mit akar velem csinálni, miért van rám szükség, lehet úgy tűnt, de egyáltalán nem csökkent a halálfélelmem a tudat miatt, hogy ismerem az elrablómat. A bőrömet szorította és csavarta az erősre kötött anyag, lepillantva az ügyes csomóra, akkor jöttem rá, hogy melegítő nadrágban vagyok és csupasz a lábam, a talpamra sár tapadt meg néhány sárgás fűszál.
- Egy raktárba - válaszolt Zayn, miközben nyelve hegyét kidugta és bekanyarodott egy utcába, ahol fogyni kezdett a közvilágítás erőssége. Meglepődtem, egyrészt, mert arra a válaszra számítottam, hogy "majd meglátod", de úgy látszik nem akarta eltitkolni előlem az információ, másrészt pedig, miért egy raktárba? Mit lehet csinálni egy hatalmas, kihalt, csendes épületben? Nagyot nyeltem és fejemet a hűvös ablaküvegnek döntöttem, a homlokom minden kátyúnál és gödörnél koppant, de nem különösebben érdekelt, meg fognak ölni.
Talán figyelnem kellett volna az utat, hogy merre megyünk, a filmekben ezt szokták, hogy később, ha túlélem vagy esélyem akad valakinek elmondani hol vagyok, eltudjam, de már késő volt, és egyébként is... olyan sötétség burkolózott a kinti világra, hogy lámpaoszlopoknál és fekete falomboknál többet nem láttam.
A agyam kétfelé pártolt, és egyszerre gondolkodtam több dolgon is. Hogy tudnék mégis megszökni? Mi lenne az utolsó kívánságom? Ha esetleg kiugranék a kocsiból, hány százalék esélye lenne, hogy túlélem? Vajon megengedik, hogy egyet még telefonáljak? Kit hívjak fel? Hol van Harry?
A torkomban dobogott a szívem, amikor az autó lassított, majd lassan meg is állt, kinézve nem egy magas, üvegablakos épület állt mellettünk, körülötte drótkerítéssel meg raklapokkal, hanem egy kisbolt hátsó részénél voltunk.
Zayn kinyitotta az ajtót, hideg levegő áramlott be, amitől libabőr futott csupasz kezemen és lábfejemen, majd nálam is kitárta, vállamnál megragadva a felsőmet rángatott ki a hátsó ülésről, a felsőkaromba marva vezetett a ház felé. Apró kavicsok és néhol szemét, szilánkok övezték az utat, amitől a talpam sajgott, de nem mertem hangot kiadni magamból, hiába néztem körül, nem láttam a környéken életre utaló jeleket, és féltem is, hogy hiába kiabálnék segítségért, csak hamarabb lelném a vesztem.
A bolt mellett álló lámpa fényében láttam Zayn karján megcsillanni a már-már száradó vérét és a méretes vágást, amit én okoztam, elgondolkodtam, hogy ha lefogva ilyenre vagyok képes, akkor lehet esélyem a túlélésre. Az adrenalin és az ösztönök kihozzák az emberből az élni akarást.
Fekete nadrágjának hátsó zsebéből kivette az elemlámpát, amit még mellőlem, a hátsó ülésről kapott fel valami más szürke, téglalap alakú tárggyal és egy drótféleséggel együtt, amit nem tudtam, hogy micsoda, majd felnyomva a lámpát a zárra irányította a fényt.
- Meg ne merj mozdulni - szisszent rám, elengedve végre erős markából. Nem is volt nagyon más lehetőségem, ha futásnak eredtem volna, vagy elkap az első 10 méter után vagy megbotlok, szóval álltam egy helyben, lábujjaimat mozgatva és néha a talpam szélére nehezedve, mert a kavicsok vágták a bőrömet. Feszülten figyeltem mit csinál, a dróttal ügyeskedett valamit és a kulcslyukba dugta, én közbe pedig a lehető legkevésbé feltűnően próbáltam kezemet úgy fordítani, hogy valamelyik ujjammal képes legyek kioldani, vagy legalábbis lazítani a csomón a csuklómon.
A zár kattant és vártam a bolt szirénájára, de nem történt semmi, Zayn a kilincsre rakta kezét, majd rántott egyet az ajtón, de csak a harmadik, erős mozdulatra nyílt ki, így már értettem, hogy valószínűleg idősebb az épület, mint a modern technika. Újra karomba mart, beljebb húzott és be is lökött a vak sötétségbe, botladozva kerestem meg egyensúlyomat, szemem lassan szokott hozzá a homályhoz, a vaskos, belülről több éves, foszladozó poszterekkel telerakott ajtót becsukta utánunk.
A falon tapogatózott jobbra, mintha már járt volna itt és tudná mit merre talál, a villanykapcsolót megtalálva mű sárga fény borította be a kis helységet, az égő pislogott párszor, elég régen lehetett már felkapcsolva.
Egy dohos, szürke falakkal körülvett szobában voltunk, öreg kartondobozok és raklapok voltak viszonylag rendszerezett kupacokba rakva, hasonlított a kávézó hátsó, raktár részéhez, de az modernebb volt és kevésbé ijesztő. A bolt még működésben lehetett, mert sok dobozban volt élelmiszer, a pánik kezdett eluralkodni rajtam, amikor körülnézve csak egy kis ablakot találtam az egyik falon, de rács védte kívülről.
Zayn hosszú, biztos léptekkel ment oda az egyik sarokban instabil lábon álló öreg asztalhoz, amit addig észre se vettem, rajta dohánytál és egy otthagyott gyújtó volt, reggel valaki még vissza fog ide jönni és előbb utóbb megtalál, akár élve, akár holtan. Az egyik széket kihúzta a helyéről és azzal együtt indult vissza felém, a hátsó két lábát direkt súrolta az érdes laminált padlón, ami így libabőrt okozó, a fülnek kellemetlen hangot adott ki, majd előttem megállt és felém fordította.
- Ülj le - kaptam az utasítást, nyeltem egyet, a szemébe pillantottam egy másodpercre. Semmi érzelmet nem mutatott, inkább unottnak tűnt, mintha minden nap ezt csinálná, mi sem bizonyította ezt a kijelentésemet jobban, hogy amikor helyet foglaltam, az egyik oszlop raklap mögül érdekes dolgokat húzott elő. Vagy észrevette a kifejezést az arcomon, amin a halálfélelem és értetlenség keveredett egyéb más érzelmekkel, vagy csak megunta a csendet, de beszélni kezdett. - Egy ismerősömé a bolt, de sose kérdezte még meg, hogy miért tartok kötelet és szikszalagot a raktárban.
Magam elé meredve hallgattam, ahogy a halk kuncogása lassan eltűnik a némaságban újra - hány ember halhatott már meg pont ott, ahol ültem? -, aztán elém lépve szétszedte az akkori bilincsemet, majd hátrafeszítve karjaimat, a vékony kötéllel még szorosabb, bombabiztos csomót kötött a csuklómra. A szívemmel és gyomrommal már nem is törődtem, mindkettő összeszorult, egy másik, ugyanolyan kötelet markába véve leguggolt elém és a bokám köré fonta, felegyenesedve, arca meglepődöttséget tükrözött.
- Az biztos, hogy te vagy a legnyugodtabb, akivel valaha dolgom volt - közölte, csípőjére rakva a kezét egy másodpercre, valamiféle elismerő biccentést téve. - A legtöbben ilyenkor már megpróbáltak volna arcon rúgni.
Nem akartam megszólalni, hogy belül ordítok és azon gondolkodom folyamatosan, hogyan kéne megszöknöm, az utolsó kötelet is biztosította, a testem köré csavarva "láncolt" a székhez, már akárhogy próbálhattam volna, még felállni is képtelen voltam, nemhogy valamelyik végtagomat mozgatni.
- Ez így sokkal könnyebb - örvendezett, még mindig arról beszélt, hogy nem próbáltam megszökni. Nem elsietve a dolgokat, hogy legalább megkíméljen a szenvedéstől és minél hamarabb végezzen velem, helyette elkezdett körbe sétálni, belesve a karton dobozokba, majd amikor megtalálta, amit keresett, visszajött elém. Döbbenten néztem, ahogy kinyit egy csomag savanyú, gilisztás gumicukrot, egyet a szájába dobott, majd másik kezével a hátsó zsebéhez nyúlt, ahonnan az elemlámpát kapta ki, de most a szürke, téglalap alakú tárgyat vette elő. - Akkor kezdjük el - közölte, megköszörülve torkát, majd egy gombot felnyomott az oldalán a dolognak.
Először azt hittem, hogy egy bicska lesz, de csak egy piros pötty villant fel rajta, majd az asztalhoz sétálva lerakta rá, először nem értettem mi történik, mögöttem volt és a lépteivel tudtam betájolni merre jár.
- Kérdéseket fogok feltenni, amikre válaszolnod kell - szögezte le az egyszerű alapszabályát ennek a kis játéknak. Amennyire tudtam, félre fordultam, de csak az asztalt láttam, tovább méregettem a kis szerkezetet, kérdéseket fog feltenni? Nekem? Miféle információt tudna belőlem kiszedni, amit senki más nem tud? Kezdett ismerős lenni a tárgy, mintha már egyszer láttam volna egy ilyet, amikor Will hazahozta a munkát az őrsről és erről hallgatott le vallomásokat.
- Az egy diktafon? - csúszott ki belőlem, fel akarja venni, amiket mondok? És utána kinek akarja lejátszani? Nem kaptam választ, csak a cipőjének talpát hallottam, majd a következő pillanatban keze hajamba markolt a tarkóm felett és hátra rántva a fejemet, szigorúan nézett le rám. A nyakam és a fejbőröm sajgott a fájdalomtól, de csak egy halk "au" merészkedett ki ajkaim közül, kitágult szemekkel néztem fel rá, a lélegzetem is visszafogtam, amíg arra vártam, hogy valami rosszabb következik.
- Én kérdezek, te válaszolsz - mondta, tekintetével az arcomat fürkészte, mintha azt akarná, hogy jelezzem megértésemet. Nehézkesen, amennyire tudtam marka szorításától, bólintottam, mire erősen visszalökte a fejemet a helyére, oda se tudtam nyúlni, hogy megdörzsöljem a fájó pontot, végre elém sétált és így figyelni tudtam, hogy mire készül, a gumicukor még mindig a kezében volt. - Szóval, szeretném, ha elmondanád, hogy mit tudsz Stylesról.
A rég nem hallott név miatt kirázott a hideg végig a gerincem mentén, újra itt vagyunk, lenéztem az ölembe, a szürke melegítőnadrágom anyagát fürkésztem, nem tudtam mit mondhatnék erre, vagyis, azt tudtam mit akar hallani, a hülyét kellett játszanom. Először ez volt a terv, de aztán más jutott az eszembe, ha már itt vagyok pár lépésnyire az életem végétől, miért ne feszegethetném a határt?
- Ez nem kérdés volt - vontam meg a vállam, egyenesen a szemébe nézve, miközben a szívem majdnem kiugrott a helyéről a következmények miatt. Az arca megérte, ledöbbent pár másodpercre és csak bámult, még rágni is elfelejtett, de aztán felgyorsultak az események, a pulóverének zsebéből ezúttal tényleg egy bicskát rántott ki, a fény megcsillant az ezüst pengén.
- Szeretnéd, hogy egyesével levágjam a lábujjaidat? - szegezte nekem a kérdést, ami már tényleg kérdés volt. A pulzusom leállt egy kis időre, számat beharapva ráztam meg a fejem, vajon hány óra lehetett, keres már engem valaki? Egyáltalán feltűnt bárkinek is, hogy eltűntem? Hol van Harry? Ha bejönne az az ismerős a raktárba és ott találna minket, segítene vagy csak kisétálna? Nem akartam meghalni. - Sejtettem. Akkor máshogy mondom; tudod-e mit csinál Styles a megélhetésért? Hisz mindketten tudjuk milyen kocsival jár, milyen háza van, kíváncsi vagyok...
Lehetett hallani a hangján, hogy tudja a választ, csak az kellett neki, hogy én mondjam ki hangosan, a diktafonra pillantottam újra és a világító piros pöttyre, ami szinte átlátott rajtam. Nagy levegőt vettem, a tüdőmnek megváltásnak számított, majd kis is húztam magam, bár kissé nehézkesen, mert a nyakam még mindig sajgott, majd újra Zayn felé néztem. Egyik szemöldöke a homloka közepén pihent, várta a válaszomat, egyre türelmetlenebbül, ujjai közt a bicskát forgatta, egész ügyes mozdulatokat írt le vele a levegőben, ha így kell meghalnom, legyen, de nem leszek gyáva.
- Nem tudom kinek mutatod majd meg ezt a felvételt, de nem fogom elárulni Harryt - motyogtam, de tartottam a szemkontaktust, büszkén. Biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még páran tudták az igazi választ erre a kérdésre, nem értettem miért én kellettem oda, miért engem kellett lekötözni és vallatni, főleg, amikor én képtelen lennék egy olyan embert elárulni, akit szeretek.
- Na jó, elegem van - morgott Zayn, és már csak azt láttam, ahogy eldobja a zacskót a kezéből és megindul felém. Nem nagyon emlékszem, hogy történt, de egyik kezével a pólómba kapott a mellkasomnál, maga felé rántva, a másik pedig vészesen közeledett az arcomhoz, aztán meg is történt, éles fájdalmat éreztem a jobb arccsontomnál. Nem olyat, amit akkor érez az ember, ha beveri valamelyik testrészét, hanem százszor rosszabbat, felordítottam, a bicskát elemelte tőlem, de még mindig úgy tartotta, mintha bármelyik pillanatban képes lenne használni. Akkor jöttem rá, hogy a csikiző, forró érzés a bőrömön valószínűleg a vérem, másodpercekre rá már láthattam is, ahogy a sötét vörös cseppek beszínezik a nadrágomat, ahogy rácsöppennek. - Válaszolj, vagy a következő a szemed, esetleg a torkod lesz. - sziszegte elég közelről Zayn.
A mellkasom feszített a félelemtől és a fájdalomtól, lüktetett az egész arcom, nem tudtam mennyire lehetett mély a vágás, de biztos, hogy össze kellett ölteni, a sírás kerülgetett, az agyam kezdte felfogni, hogy ezek tényleg lehetnek az utolsó perceim. Nem tudtam ránézni, nem is akartam, csak az ölembe bámultam, azon gondolkodtam mit mondhatnék neki, hogy kerülhetném ki, hogy bármi olyan csússzon ki a számon, ami felhasználható lehetne ellenem vagy Harry ellen.
- Megbízásokat... teljesít - nyögtem ki, remélve, hogy ezért a válaszért nem fogja belémdöfni a kését.
- Milyen megbízásokat? - jött rögtön a következő kérdés türelmetlenül, de arcán láttam felcsillani a sikerélményt, amiért beszédre bírt. Kicsit távolabb lépett tőlem, a penge is messzebb került, de tudtam, hogy ha nem olyan dolgot mondok, amit ő akar, akkor egy másodperc alatt újra felém tudná lendíteni. Felsóhajtva pillantottam oldalra, azon agyalva ezt hogy válaszoljam meg, akármilyen kreatív vagyok, nem jutott eszembe semmi, amivel tényleg kikerülhetném.
- Olyanokat, amikkel más emberek bízzák meg pénzért - próbáltam halkan beszélni, hátha a diktafon nem tudja felvenni a hangom és ha megmutatja valakinek a felvételt, csak suttogást hall. Zayn a szemét forgatta, aztán a keze megint lecsapott, de most a bicska nélkül, az öklével, és az arcom bal oldalán, felnyögve szorítottam össze a szemhéjaimat, próbálva elűzni az apró csillagokat, amiket mindenhol láttam. Természetesen fájt, nem is kicsit, de a vágáshoz nem lehetett viszonyítani, eddig tudtam benntartani, hiába erőlködtem, felszipogva vártam pár másodpercet, amíg tiszta lett a fejem eléggé, hogy tudjak gondolkodni. Nem sokat segítettek a forró, sós könnycseppek, amik a sebembe kerülve, csak csíptek.
- Mit csinál? - szegezte nekem már-már unott hangon az egyszerű kérdést. Akárhogy próbáltam volna, nem tudtam tovább dobálózni a szavakkal és elterelni az igazi témáról a szót, beszélnem kellett, vagy meghalok.
- Embereket... - kezdtem bele, direkt nem köhögtem, hogy érdes és halk legyen a hangom, felismerhetetlen. Szinonimákon gondolkodtam, de semmi okos nem jutott eszembe, suttogtam az utolsó szavakat. - ...iktat ki.
- Mi? - kérdezett vissza színpadiasan, egyik kezét füle mögé rakva és közelebb hajolva, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. - Embereket öl mások megbízásából?
Felsírtam, amikor végzett a mondattal, mert ennyire voltam képes, ennyire vagyok gyenge, elárultam az embert, akit szeretek, lehajtva fejem ezúttal szabadon hagytam a könnyeknek, hogy utat törjenek maguknak. Csak bólintottam erőtlenül válaszként, mert még levegőt se bírtam kipréselni magamból.
- Vagyis... Styles egy bérgyilkos? - folytatta a kínzásomat szavakban, mű döbbenettel a hangjában. A diktafont néztem, és a bensőt égető vörös pontot, ajkaimat beszívtam, hogy ne hangosan sírjak, az elmúlt beszélgetés mind rajta van azon a kis szerekezeten és ha valaki meghallgatná, percek alatt tönkretenné az életünket. Megint csak bólintottam, de ezúttal ez nem volt elég Zaynnek, mert hirtelen belerúgott a szék elülső lábába, amitől ijedtemben felnyüszítettem és rá kaptam a tekintetem, szemében láttam, hogy azt parancsolja, beszéljek.
- I.. Igen - motyogtam, de amikor észrevettem az elégedett mosolyt az arcán, felzokogtam. Vége. Már nem tudom visszaszívni, amiket mondtam. Azt hittem itt végre békén hagy és a vallatásom abba marad, de többet akart hallani, karjait összefonta mellkasa előtt és lenézett rám, egy roncs voltam.
- Esetleg tudod-e, hogy hány embert ölt meg eddig? - kérdezte, a szemébe pillantottam könyörögve, de meg se rezzent. Megtudta, amit akart, fel is volt véve neki, akkor miért kellett még kínoznia?
- Nem... - ráztam a fejem, mert erre tényleg nem tudtam a választ, soha nem beszéltem ezekről a dolgokról Harryvel. Vagyis, kíváncsi voltam, tudni akartam volna, de sose hoztam fel, ő pedig igyekezett úgy tenni, amikor velem volt, mintha nem is létezne az az élete. Láttam, hogy Zayn keze megmozdul, amitől a torkomba ugrott a szívem, bár eddig is ott dobogott kihagyott ütemekkel, hirtelen a nyelvemre ömlöttek a szavak. - S.. Sokat. Hallottál arról az otthoni gyilkosságról pár hónapja? Valami Brian volt a neve a férfinak... Az is... Az is ő volt.
A karja megállt és egy másodpercre döbbenet futott végig az arcán, többet mondtam, mint amire számított volna, majd morbidul büszkén felfele görbült a szája.
- Rendben. Köszönöm, Louis - vigyorgott, a nevemet direkt megnyomta a végén, hogy aki majd meghallgatja, biztosra tudja, hogy én voltam az áruló. Már nem volt esélyem rá, hogy letagadjam.
A könnyeket kipislogva, nagy szemekkel néztem, ahogy elsétál mellettem, majd felkapva a diktafont az öreg asztalról, felém mutatva a szerkezetet, lenyomta a gombját és eltűnt a vörös pötty.
El akartam venni tőle, kicsavarni a kezéből és a legközelebbi folyóig futni vele, hogy beledobhassam, eltűntetve az összes bizonyítékot, amit kiadtam magamból. De bedugta a hátsó zsebébe, és többet nem láttam.
Visszajött elém, nem értettem mi történik - most fogok meghalni? -, leguggolva a lábamhoz, ujjai gyors mozdulatokkal kibogozták a csomót a bokám körül, aztán a testem körül, majd végül mögém állva, a kezemnek is szabadságot adott. A bőröm szinte sikított a megkönnyebüléstől, amiért nem vágta többé a kötél érdes anyaga, az ölembe rakva, a csuklóimat dörzsöltem. Zayn újra a szemem előtt termett, a köteleket már visszadobta a raklap oszlop mögé, egyik ujját az állam alá rakta és úgy fordította a fejem, hogy teljes rálátása legyen a jobb arcomra, nem mertem odanyúlni.
- Nem akartalak bántani, de én is megbízásból vagyok itt, muszáj volt - vonta meg a vállát, aztán elengedett. Óvatosan érintettem ujjbegyem a bőrömhöz, felszisszentem, amikor a sebhez értem, a kezem rögtön bepiszkolódott, még mindig nem állt meg teljesen a vérzés. Maradék, félig már odaszáradt könnyeimet ledörzsöltem, de akkor, mint az elején, Zayn belemarkolt a karomba és felállított a székből, a lábaim olyanok voltak, mint a zselatin, igazából örültem, hogy rángat maga után, mert így nem volt rá esélyem, hogy összeessek. Odakint már nem volt korom sötét ezúttal, mert hajnalodott, lila volt az ég, de a hőmérséklet csak mégjobban lehűlt, a talpam alatt a kavicsok mellett még a majdnem odafagyott harmatcseppek is fájtak. Elengedett, amíg visszaszerelte valahogy a zárat a dróttal, mintha itt se jártunk volna, de amikor végzett, nem ért hozzám újra, a kint parkoló kocsija felé indult.
- Velem most mi lesz? - nyögtem ki halkan, de meghallotta, egyik szemöldöke a magasba szökött, ahogy felém fordult.
- Menj haza - újra egy vállrántással intézett el.
Nem akart megölni? Csak a szavaimra volt szüksége? Nem gondolt arra, hogy ezek után bárkinek elmondhattam, hogy mit tett velem, még a rendőrségre is mehetnék? Feljelenthetem testi sértés miatt?
De aztán eszembe jutott, hogy van nála valami, ami miatt biztos benne, hogy senkinek nem fogok egy szót sem szólni a ma estéről.

59. rész

Surprise, bitches. I bet you thought you'd seen the last of me.
Helló, helló. Üdv mindenki, rég volt már, hogy utoljára erre jártam. 
Ez egy, afféle meglepetés rész, amit nagyon hosszú idő alatt írtam meg, és mivel annyira unatkoztam, hogy majd' meghaltam, befejeztem. Leszögezném, nem tértem vissza teljesen, biztos nem fogok posztolni újra hetente, de attól még tényleg folytatni szeretném, pontot tenni az i-re és egy befejezett történetnek mondani, lehetőleg minél hamarabb.
Őszintén, hiányzott ez a blog és ti is.
Jó olvasást!

horan vandaa. xx

Harry Styles

Hazafelé tartottunk már, amikor megkaptam a telefon hívást, amire csak másnap reggel számítottam volna, a zsebemből kihalászva a készüléket, a fülemhez emeltem, addig másik kezemmel pedig erősebben fogtam a kormányt, bár nem nagyon volt forgalom a hajnali órákban Doncaster utcáin. Bíztam benne, hogy sikerült feltűnés nélkül lelépnünk a házból, és csak majd pár nappal később kell válaszolnom a kérdésre, hogy hova tűntünk. Eszembe jutott hogy szöktünk ki, mint a kisgyerekek, amikor kommandósat játszanak, a végén pedig még magamhoz is húztam Louist az ajtóban egy csókért. Tagadhatatlan, kihozza belőlem azokat a fiatal éveket, amiket nem tudtam normálisan megélni és ezért elmondhatatlanul csodálom. 
- Igen? - szóltam bele a telefonba, miközben a visszapillantót lesve bekanyarodtam egy utcába. Régen feleslegesnek találtam ilyen dolgokat megtenni, cserébe kaptam is milliónyi más-más dudaszót, de mióta foglalt lett az anyósülés mellettem, a lehető legbiztonságosabban próbáltam vezetni, még a kátyúkat is kikerültem, ha nagyon imponálni akartam. 
- Valami csaj azt mondta, hogy látott titeket lelépni... Igaz? - vágta nekem Niall, köszönés nélkül. Komolynak tűnt volna és fenyegetőnek, ha nem lehetett volna hallani a hangján, hogy ő is elfogyasztott pár felest azokból a csodakotyvalékokból, amiket csinált. Válaszul csak dünnyögtem. Pedig biztos voltam benne, hogy senki se vett minket észre, úgy néz ki nem figyeltem minden sarokra, de mindegy, addig jó, amíg azt nem látta senki sem, amit az emeleti szobában csináltunk. - Vagyis minden rendben? - kérdezte szórakozottan a következtetését, mintha végig az ujjait keresztezve szurkolt volna értünk. 
Rögtön oldalra pillantottam, és gyengéden elmosolyodtam, amikor megpillantottam Louist, egyik lábát felhúzta az ülésre, de ezúttal nem lett volna szívem szólni neki, hogy tegye le, vagy bajok lesznek, ugyanis fejét az üvegnek döntve, csukott szemmel szuszogott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar képes elaludni, az biztos, hogy fáradt lehetett, nagyot sóhajtva fordultam vissza a szélvédő felé, még mindig hatalmas vigyorral az arcomon.
- Igen, minden rendben - mondtam ki egy szuszra, most már figyelve arra, hogy halkabban beszéljek, nehogy felkeltsem a mellettem lévőt. Így visszagondolva már feltűnő volt, hogy miért nem szólt egy szót sem, mióta beültünk a kocsiba. 
- Kibékült az álompár! - emelte fel a hangját Niall, majd nevetni kezdett magán, mire furcsa grimaszra húzódtak az ajkaim. Álompár? Valóban az lennénk? Lepillantva az ölében pihenő apró ujjaira, legszívesebben megfogtam volna őket abban a pillanatban, arra gondoltam, hogy milyen tökéletesnek is tűnnek a kezeink egymás mellett, de nem csak azok, hanem minden testrészünk. Egymás ellentettjei vagyunk, mégis kiegészítjük egymást. Én adtam neki bátorságot és önbizalmat, ő meg nekem pedig egy új, dobogó szívet és érző lelket. Csak ezért voltam képes megfogalmazni ezt a szerelmes maszlagot. Talán az vagyunk, álompár. 
Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, amiért a vonal túlsó felén, a háttérben valaki ordított egyet, majd Niall elég szép szavakkal elküldte a francba, elemeltem a fülemtől a készüléket egy pillanatra, amíg lefolyt a "most már menjetek haza!" veszekedés, idegesen beszélt hozzám újra, de az alkohol és méreg olyan akcentust hozott ki belőle, hogy kínaiul is hablatyolhatott volna, ugyanaz, de végül valahogy megértettem. - Nem tudod elképzelni milyen mocsok van itt... mintha... mintha beengedtek volna egy állatkertet a házamba. - a nyelve meg-megbotlott szavakba, és el tudtam képzelni, ahogy másik kezével közben vadul gesztikulál. 
Az igazság az, hogy én az udvaron egy pillanatot se töltöttem, szóval nem tudom mi történhetett, de mikor bevillant, hogy nem az udvar az egyetlen része a háznak, ami romokban hever, beharaptam alsó ajkamat a vigyor elfojtása miatt, nem tudtam bent tartani. 
- Akkor a szobádba fel se menj - csúszott ki a számon, bár addig jó, amíg részeg és másnap nem fog haragudni rám. 
- Mi? - kérdezte értetlenül, a hangjában a sejtés halvány szikrája égett. 
- Sajnálom az íróasztalodat - motyogtam, kevés kellett, hogy fel ne röhögjek. A visszapillantóba nézve, még a sötétben is látszott, hogy az arcom élénkebb, piros színű lett, mivel egyenes úton voltunk, a kormányt elengedtem és megdörzsöltem a bőrömet, remélve ezzel elmúlik, de nem történt semmi. Kellett pár pillanat Niallnek, míg felfogta és összerakta, főleg mivel szerintem még a nevét se tudta volna rögtön megmondani akkor, de mikor megvilágosult...
- Ti szétbasztátok a szobámat?! - háborodott fel hitetlenül, úgy hangzott abban a pillanatban, mint aki képes lenne feltörölni az arcommal az egész házat, de nem tudtam komolyan venni. Helyette az agyam szinte automatikusan elkalandozott a fél órával ezelőtti percekre, a furcsa érzés a hasamban és már megint abba az utálatos állapotba kerültem, amikor nem tudok mit kezdeni magammal, csak vigyorogni és legszívesebben a torkom szakadtából énekelni valami szar szerelmes számot. Utáltam ezt az érzést. 
- Szó szerint - nem bírtam tovább bent tartani és hangosan felnevettem, a szóhasználata tökéletes volt abba a pillanatba. Nem tartott sokáig a jó kedvem, mert Louis mellettem úgy tűnt, mint aki ébredezik, sűrűn pislogva bámult maga elé, gondolom próbált rájönni hol van, Niall pedig eléggé bő és szép szókinccsel elküldött a francba, vagyis ideje volt letennem a telefont, amúgy is már az utcánkban jártunk. Kinyomva a vonalat, reméltem, hogy nem kell majd másnap is ugyanezt hallgatnom tőle. 
Mikor leparkoltam a ház előtt, Louis hatalmasat ásítva túrt bele elölről a hajába, de szerintem ötlete se volt kinek a kocsijában ül, félálomban nyúlt az autókilincsért, de amikor az szokásosan nem nyílt ki, miután megráncigálta, arca azt tükrözte, hogy felkelt. Oldalra rám pillantva, egyik szemöldöke a homloka közepére emelkedett, csak mosolyogtam azon, ahogy kinéz, kócos haj, üveges kék szemek és puffadt ajkak, büszke érzés töltött el, hogy ezt tudtam tenni vele. 
Kinyitottam a saját ajtómat, a hideg, csípős szél rögtön beszökött az autóba, amitől Louis összeugrott és maga köré fonta a karjait, gyors léptekkel siettem át az ő oldalára, hogy minél hamarabb a házban legyünk, még mielőtt megfázna vagy valami. Mikor ügyetlenül kimászott a segítségemmel, a kabátom gombjaiért nyúltam és másodpercek alatt szétszedtem egy kézzel, lekapva magamról, a vállára tettem, mire lehajtva fejét, zavartan összébb húzta magán, de aggódva pillantott felém a szeme sarkából, hogy én nem-e fázok. 
Nem fáztam. Hogy őszinte legyek, túl sok olyan érzés és gondolat kavargott bennem, amik felfűtötték a vérem. Átkarolva derekát, hosszú léptekkel húztam az ajtó irányába, hogy minél hamarabb bent legyünk a meleg lakásban. Csak akkor vettem észre a szomszédok ablakában vagy lépcsőjén, halvány fénnyel pislákoló töklámpásokat, hivatalosan is beköszöntött a november, amit az időjáráson is nagyon lehetett érezni, és erősebben kellett fognom Louist, amikor átsétálnunk a járdán, amire ráfagyott az eső, hogy ne csússzon el. Belenyúlva a rajta pihenő kabátom zsebébe, kivettem belőle a kulcscsomómat, kinyitva az ajtót, előre engedtem, mert már engem is kirázott a hideg a látványtól, ahogy a kabát gallérját szorongatva próbálta az arcát is melegíteni, de fogai összekoccantak a hidegtől. 
A lábammal berúgva magam mögött az ajtót, megragadtam a vállát és szembe fordítva, nagyokat pislogva nézett fel rám, levéve róla a vastag anyagot, felakasztottam a fogasra, majd visszalépve elé, tenyeremet felkarjára simítottam, megdörzsölve a pulóveren keresztül, hátha ezzel kicsit felfűtöm a vérét.
- Gyere, engedek neked egy forró fürdőt - motyogtam a fülébe, és ezúttal magától követni kezdett, nem kellett magam után húznom.
Mikor a szobámba értünk, intett, hogy egy pillanat, majd remegő kezével kiszedte hátsó zsebéből a telefonját és az éjjeli szekrényre rakta, hümmögve néztem, beharapva alsó ajkamat, a terv ilyenkor még csak homályosan élt bennem. Nagyot sóhajtva megfordult, őt bámultam, miközben apró léptekkel a mosdó ajtajához ment, őt bámultam, mikor becsuktam azt mögöttünk és őt bámultam akkor is, mikor sietős mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Sürgető, zavart pillantást vetett rám, mert a felsője is a szennyes kosárba került, csak akkor döbbentem rá, hogy lefagyva dőlök a faajtónak, kezeimmel hátam mögött, megrázva fejem, elléptem mellette és leguggolva a kád mellé, megengedtem a vizet.
Nem tudtam megállni, hogy ne lessek oldalra a szemem sarkából, miközben ujjaimat a vízsugár alá tartottam, figyelve, hogy nem-e túl forró vagy hideg, de jobban lekötött Louis, ahogy ügyetlenül leszenvedte magáról szűk farmerét, majd alsónadrágját is. Kezeivel takarni próbálta magát, vacogva lépkedett egyik lábáról a másikra a hideg padlón, én pedig csak mosolyomat elfojtva a szentimentális pillanatra, gyorsan felkavartam a vízbe nyomott tusfürdőt, hogy nagy habfelhők keletkezzenek. Felállva, közelebb léptem hozzá, lesütve szemeit várta mi lesz most, mire csókot nyomva homlokára, megfogtam a csuklóját és segítettem neki belépni a kádba, majd mikor elfeküdt benne, megkönnyebbülést sugárzó arccal, újra leguggoltam a feje mellé.
- Nem jössz be te is? - kérdezte suttogva, felém fordulva, mire nagyobb mosoly terült el arcomon. Alsó ajkamba beleharapva, másodperceim voltak eldönteni mit tegyek, de a kísértés nagyobb volt, mint az ellenállás, ezért felállva, a fejem mögé lendítettem a kezemet és a pólóm nyakát megragadva, levettem. Nem tudta volna letagadni, ahogy bámult, miközben gyakorlott mozdulatokkal megragadtam a nadrágom elejét és kigomboltam hüvelykujjammal, majd egy lábon ugrálva lerángattam magamról és a többi ruha felé dobtam. Én nem szégyenlősködtem, amikor az alsómra került a sor, csak egyszerűen, na jó, talán egy kicsit játszadozva, a csípőmet táncoltatva, lassan lejjebb húztam, majd félútnál hagytam a bokámra esni és elrúgtam az útból. Feljebb ült, előrébb csúszva, hogy beférjek mögé a kádba, két lábam könnyedén elfért teste mellett, olyan volt, mintha oda csinálták volna, majd becsúsztatva karomat az övé alá, átkaroltam felsőtestét.
- Így sokkal jobb - motyogta, hátrébb dőlve, amitől háta a mellkasomhoz simult. Előre billentve fejem, számat a vállára nyomtam és nedves, lassú csókokat nyomtam végig a tarkójára, lapockájára. Halkan sóhajtozott, közben a víz felszínével szórakozott ujjaival, majd áttért a kilátszódó térdemre, motívumokat és betűket rajzolt rá, erősebben szorítottam magamhoz, nem akartam elengedni.
Mégis megtettem, nem olyan sokkal később, mivel a csend, ami beburkolt minket, csak néhány loccsanás és levegővétel zavarta meg, hagyott, hogy gondolkozzak, amitől a terv kezdett kiélesedni a fejemben, ambiciózus lepte el a forró víztől kiolvadt végtagjaimat.
- El kell intéznem valamit, de te még pihenj - suttogtam a bőrébe, kihangsúlyozva a mondat második felét. Megkapaszkodva a kád szélében, lassan felálltam, majd a legközelebbi törölközőt elkapva, magam köré csavartam, miközben kiléptem a biztonságot nyújtó, kellemes helyről. Louis tiltakozó, szomorú hangot adott ki, de nem marasztalt, csak kék szemei, lehajolva, ezúttal ajkaira nyomtam rövidebb csókot, majd kicsit lejjebb, a vízből még pont kilátszódó vállára is. Felegyenesedve, egy félmosollyal hagytam ott, még ha a szívem neheztelt is rám, hogy nem használtam ki teljesen az esélyt, amikor annyi mindent csinálhattunk volna odabent. Nyögve dobtam le magam az ágy szélére, véletlennek nem mondható, hogy pont arra az oldalra, ahova Louis a telefonját rakta.
A kísértés megvolt, a terv is, teljes erőmből beszívva az alsó ajkam, oldalra nyúltam érte és pár pillanatig a kezeim közt forgattam, latolgatva a dolgokat. Lehet, hogy mégsem szabadna ilyet tennem. Inkább el kéne felejtenem, hisz a nap végén mégiscsak az én ágyamban alszik el Lou, az én karjaim közt, az én illatommal a hajában.
Mégis, percekkel később már az üzenetek közt voltam, erősen ökölbe szorítva szabad kezem, miközben a mondatokat olvastam, amiket Sein küldött neki, persze közben fülelve, hogy mikor hallok zajokat a fürdőből. Könnyebb volt megírnom a szöveget, mint gondoltam volna, átolvastam újra a két sort, nagy levegőt véve megnyomtam a küldés gombot és lezárva a készüléket, visszatettem az éjjeliszekrényre, mintha sosem ért volna hozzá senki.
Összekulcsoltam az ujjaimat és combjaim közé szorítottam őket, miközben magam elé bámulva rágódtam még mindig, de már megtettem, nincs visszaút, nem is értettem miért vagyok ennyire ideges, hisz ez volt a vágyam, megmutatni neki, hogy ki a jobb. Felkaptam a fejem, amikor nyílt a mosdó ajtaja, Louis egy hófehér törölközőbe bugyolálva sétált ki, nedves haja a homlokára lapult és narancsos tusfürdő illatot hozott a szobába. Pár pillanatig egy helyben állt, az arcomat fürkészve, meglepődtem, amikor a szekrény helyett felém indult, majd leült szorosan mellém. Éreztem a forróságot és párát körülötte, magamhoz akartam szorítani, ajkaimmal minden porcikáján végig simítani.
- Valami baj van? - kérdezte, fejét vállamra hajtva, hajából a vízcseppek felfedező útra indultak a még mindig csupasz mellkasomon. Halványan elmosolyodtam, tenyeremet térdére raktam, majd lassan felcsúsztattam a töröközővel együtt, éreztem, ahogy elfordulva, orrát nyakamba dörgöli, hüvelykujjammal köröket rajzoltam bőrére.
- Fáradt vagyok - hazudtam, célozva arra, hogy aludnunk kéne, vagyis inkább csak neki. Sóhajtott egyet, felállva most már a szekrényhez ment és amíg háttal volt nekem, gyorsan felkaptam a közeli szék támlájára tett alsómat és nadrágomat, majd bebújtam a takaró alá, hogy azt higgye pizsama van rajtam. Onnan figyeltem, miközben felvette magára az egyik pulóveremet, ami miatt csak mosolyogni tudtam, és egy tiszta alsónadrágot. Nem tudom mi ütött belém, de alig bírtam abbahagyni, állandóan csak bámultam, meg akartam jegyezni minden kis porcikáját, a két anyajegyet a lapockái között, a nevetőráncokat a szeménél, a pocakját vagy erős combjait, amiket ő saját maga talán a legjobban utál, de én mégis imádtam őket.
Visszasétált az ágyhoz, szemét dörzsölve, ami jó jelnek tűnt, reméltem, hogy nem kell órákig éberen feküdnöm az ágyban a plafont bámulva, míg el nem alszik, felemelve a takaró azon részét, ami már hozzá tartozott, gyorsan befeküdt alá. Közelebb kúszott hozzám, karját átvetette felsőtestemen, majd oldalamhoz dugta fejét, eldünnyögve egy jó éjt-et, várta, hogy szokásosan lekapcsoljam az éjjeli lámpát.
Nem is gondoltam arra, hogy csak ezután fog jönni a nehezebb része. Halkan szuszogott, hamar elragadta az álom, de valahogy ki kellett másznom alóla, anélkül, hogy felkeltettem volna. Nehéz feladatnak bizonyult, de mégis meg tudtam oldani, bárcsak tudnám hogyan, csak egyszer nyöszörgött fel, magához ölelve az otthagyott takarót, sietős léptekkel felkaptam a ledobott felsőmet és kimentem a szobából, behajtva magam mögött az ajtót.
A nappali faliórája hajnali hármat mutatott, én pedig alvás helyett, a fekete kötött sapkámat igyekeztem úgy a fejemre húzni, hogy minden tincsem alá kerüljön, majd a kabátomat is magamra véve, kisétáltam a hidegbe. Bűntudattal néztem vissza a házra, imádkozva, hogy visszaérjek, mire felkel és úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna, már vártam a pillanatot, mikor újra visszamegyek a házba és bebújok mellé, szorosabban magamhoz ölelve, mint eddig bármikor. De addig még el kellett intéznem valamit.
Gyorsabban vezettem és figyelmetlenebbül, mint akkor, amikor mellettem ült Louis a kocsiban, éles kanyarokat vettem, átléptem a sebességhatárt, és még rá is mentem a padkára, amikor oldalra nyúlva, kinyitottam a kesztyűtartót, hogy kiszedjem belőle a társam. Az ölemben pihent egészen addig, míg meg nem érkeztem a parkhoz, a jó öreg park, ahol már annyi minden történt, hogy egy kezemen nem tudnám megszámolni hányszor jártam ott, ezúttal legalább nem kellett parkolót keresnem, mert egy lélek sem járt az utcán.
Hasonló volt a hangulatom, mit ahogy kinézett a park, üres és sötét, lehajtott fejjel, zsebembe dugva kezeim araszoltam be a köves úton a közepére, hogy leülhessek a padra, amit már rég kinéztem magamnak, a pad, ahol megtaláltuk Louist azon az éjjelen. Pont kettő utcai lámpa közé esett, így elkerült a fény, egy árnynak éreztem magam az éjszakában, ami céltudatosan várakozik a prédájára.
Egy részem kételkedett abban, hogy eljön, mégis maradtam és hosszú ideig ültem a hidegben, azt bámulva, ahogy a lélegzetem fehér párafelhőként szökik az ég felé. Pont ezért írtam Louis telefonjáról, miatta elrohant volna az Északi-Sarkra is.
Megakadt a lélegzetem, mikor észrevettem a szemem sarkból, hogy már nem egyedül vagyok a parkban, óvatosan felállva, még mindig a zsebemben pihent a kezem, ahogy bámultam a felém sietőt a sötétben. Barna vászon kabátban, fehér felhajtott nadrágban és hasonló barna cipőben, a szememet forgattam, kár, hogy tönkre fogom tenni a csinos kis ruháit. Nem könnyű a vért kimosni.
Mégis, meglepő módon, mikor felemelte a fejét, és tekintetünk találkozott, nem döbbent le, sőt nem is torpant meg, ravasz mosollyal sétált hozzám közelebb, hajába beletúrva elölről, a végén én voltam az, aki nem értette mi történik.
- Helló, Styles - állt meg előttem nem túl messze, nem tűnt el fehér vigyora.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? - tértem a tárgyra, ami érdekelt, igyekeztem nyugodtnak tűnni és majd később csattanni. Arckifejezése arról árulkodott, hogy számított a kérdésre, ugyanúgy zsebre dugta a kezét, de nem hagyta ott, helyette a telefonjával babrált, ami miatt magasba szökött a szemöldököm, majd végül felém nyújtotta a készüléket.
- Nem volt nehéz, teljesen más stílusban írtál, mint Louis - vonta meg a vállát, mint egy győztes, mire értetlenül ingattam a fejem.
- Louis egyszer sem írt neked - szögeztem le, visszaemlékezve az olvasott üzenetekre, amikre sosem válaszolt.
- Lehet, hogy a saját telefonján kitörölte őket, de nekem megvannak - vigyorgott önelégülten, és akkor először lepillantottam a felém mutatott képernyőre, ahol valóban kölcsönös beszélgetések hada volt.
Nem tudtam elhinni. Levegőért kapva ráztam a fejemet, hogy ilyen nem lehet, mégis ott volt a bizonyíték, gúnyosan röhögve rajtam, a mobil tulajdonosával együtt. Nem tehette Louis ezt velem...
- Miért hívtál ide? - tette vissza a zsebébe a készüléket, majd összefonta karjait mellkasa előtt. Össze kellett szednem magam, ha már egyszer idáig eljutottam, meg kell tennem, amit kiterveltem, majd utána agyalok a többin.
- Szerintem sejtheted... - morogtam, mutató ujjam lassan a ravaszra csúszott a kabátom takarásában. Nem vette észre, elég ügyes vagyok már ebben, de szája már megint mosolyra húzódott, az egész egy nagy színjáték volt, csőbe lettem húzva. A fejét ingatta, lesajnálóan, majd megvonta a vállát, miközben rám nézett, hogy beavasson abba, amit eddig titkolt.
- Megtanulhattad volna már, hogy én mindig egy lépéssel előtted járok. - féloldalas vigyor, - Amikor elolvastam az üzenetet, rögtön tudtam, hogy te voltál, ezért elintéztem pár dolgot...
Ez felkeltette az érdeklődésemet, rosszat sejtve fagytam meg álltamban és még az ujjpercem is lecsúszott a biztonságot jelentő ravaszról, egyik szemöldököm kérdőn ugrott a homlokom közepére, éreztem valahol a torkomban, hogy nem fog tetszeni a folytatás. De őszintén, elképzelésem sem volt, hogy mit fog mondani, mit intézhetett el, ami nekem rossz lehet. Az egyetlen dolog amivel árthatna, az védelemben volt otthon, a szobám négy fala közt, valószínűleg lábaival magához ölelve a takarót álmában, mert nem volt mellette senki, akihez bújhatott volna. Még ha biztos is voltam benne, hogy őt nem bánthatja, egy kis részem félt, hogy mégis talált egy rést a felé húzott pajzsomon.
A telefonjára pillantott újra, miután egy másodpercre feloldotta a zárat, az időt leolvasva, fejben számolni kezdett, majd elmosolyodott.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy kíváncsi vagy mit keres Zayn a városban - szólalt meg hirtelen, sejtelmes volt, mire még döbbentebb lettem, mert ő és Zayn sosem találkoztak. Az nem lehet, miért ismerné? Az ábrázat az arcomon egyre értetlenebb lett, kezdtem úgy érezni, hogy itt én vagyok az áldozat és ez nem tetszett. - Én hívtam ide. - bökte ki, amire számítottam. - Még valamikor egy bárban találkoztunk, beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy mindketten ismerünk téged. És ugyanúgy legszívesebben a sírodat taposnánk. - nevetett fel kárörvendően, elmondhatatlanul idegesített a hang. Csak akkor gondoltam bele, hogy mennyi ideje játszhatta már Sein, hogy annyira nagy haverok vagyunk, miközben álmomban puskacsőt dugott volna a számba. De a legszánalmasabb az volt, hogy én be is dőltem neki. - Azt is elmesélte mit tettél a húgával és hogy a tízszeresét akarja a jövőben visszaadni neked. - fecsegett, előidézve az emlékeit, amivel együtt az enyémeket is előkavarta valahonnan mélyről. Nem akartam. - Ejnye, Styles, lányokat leitatni és utána megerőszakolni őket? - ingatta a fejét, nagyot nyeltem, akkor jött volna el az ideje, hogy elkussoltassam valahogy, de én meg se tudtam moccanni. Ezért folytatta. - Ez az egyik, amiért nem hagyom, hogy Louis még egy pillanatot együtt töltsön veled, jobb emberre van szüksége. - komolyodott meg, én meg felröhögtem, de egy csepp humor nem volt bennem.
- Kire, rád? Aki meg akarta öletni az ex barátnőjét? - végre meg tudtam szólalni, hangom gúnyos volt, miközben elém ugrott az emlék, amikor felfogadott és először találkoztunk.
- Nem akartam megöletni - csattant. - Csak megfélemlíteni, de te ezt nem értetted, még ezt is elcseszted...
Farkasszemet néztünk, ha valaki mellettem állt volna, halhatta volna a számból előbukó, morgásra hasonlító hangokat, újra helyretette a vonásait, mielőtt kilyukadt oda, ahova először akart.
- A lényeg - húzta ki magát, megigazítva drágának tűnő, flancos kabátjának gallérját. -, tartottuk utána a kapcsolatot és kitaláltuk, hogy teljesíthetnénk be az álmunkat. - Félmosoly. - Ha nem csalnak számításaim, körülbelül most érhetett oda Zayn a házadhoz.
Az összes levegő kiszökött hirtelen a tüdőmből, a körülöttem lévő tárgyak, fák, padok és a szobor, elmosódott foltokká váltak, azt hittem rosszul hallottam. Muszáj volt visszakérdeznem.
- T-Tessék? - pislogtam, hátha elmúlik ez a zavaros helyzet, de ugyanolyan tehetetlen maradtam. Nem, nem, nem.
- Zayn elment a házadhoz - ismételte meg, de ezúttal hozzátette, amitől féltem. - Louisért.