Már csak 2-3 rész és vége a ficnek.
Jó olvasást!:)
(átváltottam horan vandaa.-ról Dusi-ra, ne lepődjetek meg)
Jó olvasást!:)
(átváltottam horan vandaa.-ról Dusi-ra, ne lepődjetek meg)
A félelem az én életemben már évek óta olyan érzés volt, amit gyökerestül ki kellett irtanom ahhoz, hogy átverekedjem magam a mindennapjaimon és szembe tudjak nézni mindennel; emberekkel, megpróbáltatásokkal és... megbízásokkal. Most mégis féltem.
Féltem attól, hogy elkéstem. Attól, hogy mit találok otthon, vagy mit nem. És attól is, hogy hogyan reagálnék, mit éreznék. De attól féltem leginkább, hogy elveszítettem azt, amire a legjobban kellett volna vigyáznom.
Összemosódott előttem a pirosan világító lámpa, csak nyomtam a gázt és az utat bámultam, ami sötétszürke pacává vált a sebesség miatt, amit már talán egy autópályán se engedhettem volna meg magamnak, nem hogy városon belül. De ki nem szarja le? Haza kellett érnem.
A fejemben ugyanaz az a szó ismétlődött újra és újra, elkéstél, de annak ellenére, egy pillanatra se jutott eszembe, hogy lassítsak. Jobb öklöm görcsösen szorította a kormányt, amíg bal kezem mutató ujját idegemben haraptam, nem éreztem benne a fájdalmat.
Azután, hogy rájöttem, mire gondolt Sein, hogy hol van Zayn és mit akar csinálni, egy pillantást se fecséreltem rá, csak megfordultam és rohantam. Hallottam, ahogy kárörvendően nevetett még mögöttem, meg kellett volna ölnöm, a fejébe kellett volna eresztenem egy golyót, mégsem tettem. Kikapcsolt az agyam, nem tudtam arra gondolni, hogy milyen következményekkel fog járni, hogy életben hagytam. Azt sem tudtam mire képes még a céljai elérésének érdekében.
A munkám egyik legfontosabb alapszabálya, hogy mindig légy éber és sose bízz senkiben, mégse vettem észre soha, hogy milyen hátsó szándékai lehetnek Seinnek. Azt hittem a barátom. De csak egy seggfej, akinek a legnagyobb problémája az, hogy élek.
Egy dudaszó zökkentett ki, mert bevágtam egy kocsi elé a kanyarban, de különösebben nem érdekelt, mert ez már az utcánk volt. Másodpercek választottak el a háztól és egyre jobban éreztem valami nyomást a mellkasomban, ami szinte hurokra fogta a légcsövemet. Kényelmetlenül ültem az ülésben, tenni akartam valamit, rohanni, de ennél gyorsabban nem mehettem.
Az első dolog, amit észrevettem, amikor az épület a látótávolságomba került, hogy az emeleten ég az egyik villany, a szobám villanya, ami miatt úgy haraptam bele számba, hogy az elkezdett vérezni. Talán még nem ért ide Zayn, talán felkelt Lou és épp azon gondolkodik merre vagyok, egymilliószor jobban szeretném átélni, ahogy pillái alól tekintetével megbánást okoz bennem, mint hogy egyáltalán ne találjam sehol se. Akkor vettem észre, a hajnal homályos fénye miatt távolabbról is, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva állt, a fékre tapostam és leállítottam a kocsit ott, ahol volt, kicsapva az ajtót rohantam a ház felé. Kabátom belső zsebének mélyéből közben kirántottam a fegyverem, remélve, hogy még itt vannak, magam mellett tartva szorosan közelítettem, rögtön láttam a fehérre festett faajtón a karcolásokat és mélyedéseket a zár mellett.
Belökve azt, magam elé emeltem a pisztolyt, úgy lépegetve egyre beljebb, de csend honolt a földszinten, sötétet burkolva magába, csak fentről szűrődött le halvány sárga fény, ami miatt azt vettem célpontba. A lépcsőn nesztelenül mentem, lassan szelve a fokokat, ahogy feljebb haladtam, megbizonyosodott, hogy a hálószobában ég a villany, odaérve, belestem a résen, de csak a kinti szellő miatt mozgatott függönyt láttam. Cipőm orrával megrúgva az ajtó alját, már bent is voltam a szobában, ami ugyanúgy, mint a ház többi része, kihalt volt. Körbe sétálva, észrevettem az éjjeliszekrény mellett heverő törött lámpát, aminek szilánkjai ropogtak a talpam alatt és amitől csak nőtt a már így is feszítő rossz érzés bennem, az erkélyajtót becsukva, miután megbizonyosodtam benne, hogy nincs senki odakint, visszafordultam az ágy felé. Bevetetlenül állt ott, a lábánál az egyik fekete esernyőmmel, amit eddig nem vettem észre, halvány megkönnyebbülés cikázott végig a karomon, miközben lehajoltam érte, talán meg tudta magát védeni Lou.
A matracra leülve, a kezemben forgattam az ernyőt, kétségbeesetten bámultam magam elé, azon törve az agyam merre mehetnék, hol találhatnám meg, vagy egyáltalán, esélyes még, hogy megtalálom? A másik felem rám ordított, hogy persze, hogy esélyes, nem gondolhattam negatív dolgokra ilyenkor, de mégis ott volt bennem, még mindig, elkéstél.
- Louis? - bukott ki belőlem hirtelen, nem volt se ordítás, se suttogás, csak kimondtam a nevét. Nem tudom mit reméltem, hogy talán a mosdóban bujkál és azért nem jött elő eddig, mert azt hitte megint érte jöttek, de levegő vétel nélkül vártam a hosszú másodperceket, hátha megmozdul egy ajtó, vagy felnyög a padló valahol.
De a ház továbbra is csendes volt, lehajtva fejem, olyan erősen szorítottam markomba az esernyőt, hogy öklöm fehérnek tűnt a fekete anyag mellett, a bőrömet áttörni próbáló ereim útját nézve, rájöttem, hogy Niallt kell hívnom és Sein házához megyek. Ha magának akarta Louist, akkor nem ölethette meg; ez tartotta bennem a reményt, még életben kell lennie, csak meg kell találnom.
Eldobva a tárgyat kezemből, felálltam és elindultam a bejárati ajtó felé, közben a zsebeimben kutatva a telefonom után, egyre jobban keveredett bennem a méreg és aggódás, nem tudtam meddig bírom még bent tartani, de muszáj volt. Nem volt időm arra, hogy magamat sajnáljam, csakis az én hibám, hogy ez az egész egyáltalán megtörtént.
Ahogy az autóhoz közelítettem, hogy induljak és átkutassak minden utcát, házat, bármilyen helyet ebben a nyomorék városban, észrevettem a földön valamit, amin megcsillant egy pillanatra az utcai lámpa fénye, mire megtorpantam. Lépteim hirtelen botladozóak lettek most már a dologhoz tartva, ahogy körvonalazódott és rájöttem mi az, a csomó a torkomban, amit már kezdtem megszokni, a duplájára nőtt.
Leguggolva, remegő kézzel vettem ki a kést a nyirkos fűből, nyelénél fogva, magam elé emeltem, szárazan nyelve, lefagyva néztem a penge szélén lecsorgó, még friss vért, alig lehetett tíz perces, ha nem kevesebb, egyszerre milliónyi érzés és gondolat futott végig rajtam.
Tíz percet késtem? Ha tíz perccel hamarabb érek ide, még láthattam volna Louist, sőt meg is menthettem volna? Most pedig ki tudja hol van és jól van-e, bele se mertem gondolni, hogy lehet az ezüstöt tompító vörös vércseppek hozzá tartoznak. Felpillantva, akkor láttam meg a fekete keréknyomokat az útpadkától pár centire, Zayn gyorsan elhajthatott, miután megtette, amit meg kellett tennie, ellepték az agyamat a képek, ahogy betuszkolja az eszméletlen testet a hátsó ülésekre, vagy ki tudja, a csomagtartóba, és elviszi valami kietlen helyre.
Levegőért kapva, a testem nem bírta tovább a lelki fájdalmat, a lábam kicsuklott alólam és a földre zuhantam, két lábamat felhúzva, a fejemet a térdeim közé rejtettem, próbáltam valamivel nyugtatni magam, de már semmi nem jutott eszembe. A tarkómhoz emelve a kezem, teljes erőmből belemarkoltam a hajamba, és téptem, hátha a fizikai kín enyhít valamit, de nem, sarkammal belerúgva a nedves talajba, a következő lélegzetvételem már máshogy jött ki, mint akartam, szipogva ültem ott továbbra is.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, hány perc, vagy óra, de akkor emeltem fel legközelebb a fejem, amikor már világosodott az ég az előttem lévő házak teteje felett, homályosan láttam, nem értettem először miért, de aztán kezemet szememhez nyomva, döbbenten néztem a tenyeremen csillogó nedvességet. Sírtam...? Nem hullajtottam egy könnycseppet sem évek óta, most pedig észre se vettem, de ázott az arcom. Gyorsan kabátom ujjába törölve az egész fejemet, el akartam tüntetni a bizonyítékát annak, hogy gyenge vagyok, megtámaszkodva magam mellett a földön, felnyomtam magam, csillagokat láttam és belehasított a fájdalom a koponyámba, alig bírtam megállni egyenesen.
Ennyire nem mehettem tönkre pár percnyi sírástól a fűben, tennem kellett valamit, máris összeszorult a mellkasom belegondolva, mennyi időt vesztegettem el ezzel, nagyot nyelve, kiszáradt torkomat nyugtattam, miközben valahogy visszamásztam a házba.
Nem indulhattam neki egyedül, nem veszíthettem el a fejemet ilyen fontos helyzetben, csak a vesztembe vezettem volna, ha ide-oda kocsikázom a városban, kellett egy terv, és valaki aki józanul gondolkodik, kellett a segítség. A telefonomat végül a nadrágom zsebében találtam meg, nem is a kabátomban, a nappalit és konyhát elválasztó márvány pultra támaszkodtam egyik kezemmel, hogy véletlenül se adja meg magát még egyszer a lábam, miközben tárcsáztam a számot, amit kellett. Az egyenletes csengést hallgattam, de elkalandozott a tekintetem, észrevettem a késtartót és a jobb szélén éktelenkedő lyukat, ahonnan eltűnt az elülső udvarban heverő darab, nem volt annyi erőm, hogy behozzam a házba és lemossam, pedig el kellett volna tüntetnem. Már négyszer kicsengett a mobilom, de semmi se történt, kezdtem feladni azt is, hogy segítséget kapok, de amikor már épp ki akartam nyomni, végre fel lett véve.
- Harry? Hajnali négy van... - motyogta egy álmos hang, bele se gondoltam, hogy egy normális ember ilyenkor még alszik. De nem volt több hely bennem, hogy még empátiát is érezzek.
- Louist elrabolták - közöltem, egy pillanatig nem is ismertem fel a hangom, olyan kemény volt és fáradt. Semmi érzelem nem tükröződött belőle, mintha csak annyit mondtam volna, kék az ég, de közben belül szinte szétrobbantam.
Niall csendes volt egy ideig a vonal túlsó végén, talán túl fáradt volt ahhoz, hogy először felfogja mit mondtam, aztán a hangokból utalva lerúgta magáról a takarót és felült az ágyban, vártam valamire, de egy gyors "megyek" után ki is nyomta a telefont. Lehunytam a szemem és egy halk köszönöm-öt motyogtam a már süket készülékbe, néha elfelejtem, hogy van még jó ember a világon, még ha meglepő is, az én életemben is előfordulnak néha. Azzal az öklömmel, amiben benne volt a mobil, ütemesen doboltam párszor a pulton, majd amikor meguntam, mert nem bírtam tovább tétlenül állni, várni valami csodára, rádobtam a márványra. A kanapéhoz indultam, de még egy pillanatra megtorpantam, amikor észrevettem a legfelső polcon álldogáló üvegeket, amik legtöbbje tele volt, és hozzájuk sem értem az elmúlt években, alsó ajkamba harapva gondolkodtam el, mi lenne ha kibontanám valamelyiket. Szükségem volt valamire, ami elfeledteti velem ezt az egészet, a húzódást a mellkasomban, a fájdalmat, meg akartam szüntetni mindent, de akkor nem lennének tiszták a gondolataim, nem tudnék éber lenni és okos, hogy megtaláljam Louist. És ez volt most a legfontosabb, megtalálni őt, épségben hazahozni, hinni benne, hogy sikerülhet, mert alkohollal a véremben csak pesszimista lennék.
Beletúrva hajamba elölről, el is fordultam onnan, idegesen és türelmetlenül lépkedtem a házban, várva, hogy végre meghalljam a kocsi zúgást az úton, ami 16 perccel a hívás után hangzott fel, a nappaliban lévő digitális órát bámulva nem volt nehéz megmondani. Még mielőtt meghallottam volna a kopogást, az ajtóhoz siettem is kitártam szélesre, a felém sétáló Niall rögtön felkapta a fejét, keze az egyik Adidas melegítője zsebében pihent, haja a fejére lapult és még csipásnak tűnt, de jött, ez a fontos. Amikor odaért hozzám, karját hirtelen széttárta és anélkül, hogy engedtem volna, magához szorított, de a magasságkülönbség miatt körülbelül a vállamra hajtotta a fejét, idegenül álltam pár másodpercig az ölelésében, de aztán feladtam és hagytam magam.
Néhány perc után végre elengedett és besétált a házba mellettem, becsukva az ajtót mögötte, meglepődve vettem észre, hogy már a konyhaszekrényben kutat és kiszedett egy jó sok részbe hajtott, gyűrött lapot, meg egy ceruzát. Széthajtogatta a papírt, mire rájöttem, hogy egy várostérkép, amit még ő tett oda valamikor hónapokkal ezelőtt, leterítve a pultra maga elé, felnézett rám, miközben én még mindig álltam egy helyben, szétcsúszva, és valószínűleg vörös, kidörzsölt szemekkel.
- Mond el mi történt - szólalt meg végül, amikor megunta, hogy csak bámulunk egymásra, most nem sikerült neki szavak nélkül kiolvasni belőlem mit érzek. Néma sóhaj hagyta el a számat, mielőtt belekezdtem volna a "mesébe", amit nem igen akartam elmondani.
- Én... - a torkom túl száraz volt, nem néztem Niall szemébe, a földet bámultam. - Elmentem Seinnel találkozni? - kijelentés volt, de hangom a mondat végére magasabb lett, ezért kérdésnek hangzott, köhögtem kettőt. - És ott valamit magyarázott, hogy... mindig előttem jár pár lépéssel... és, hogy ő és Zayn... - nem tudtam értelmes mondatokat összerakni, de szerencsére megértette, amit próbáltam magyarázni. - Mire hazaértem... nem volt sehol...
Niall szemöldöke közt ránc pihent, miközben végignézett rajtam, majd lassan bólogatni kezdett, kezével intett egyet, hogy menjek hozzá közelebb, mire odasétálva megálltam a pult másik oldalán vele szembe, a térképet fürkészve, ami fejjel lefelé volt nekem.
- Megtaláljuk - motyogta nyugtató hangon, majd előre nyúlva, kezével biztatóan belemarkolt a vállamba. Bárcsak igaza lenne.
A következő napok azzal teltek, hogy egy város térképen kijelöltük a sikátorokat, elhagyatott helyeket, még akkor is, ha a gyomrom, amibe amúgy semmi se volt, felfordult a gondolatra, hogy ott lehet valamelyikben, de Niall azt mondta minden eshetőséget számba kell venni. Aztán amint ez sikerült, el is indultunk és átnéztünk mindent, ugyanazt a helyet többször is, hátha, de ahogy fogytak a lehetséges épületek, belőlem is úgy tűnt el minden elpocsékolt, sikertelen órával a remény, hogy megtalálom.
Az ötödik napon már csak ültem a pultnál a házban, és magam elé bámultam üveges tekintettel, éppen azon gondolkodva mi volt az utolsó dolog, amit Lou mondott nekem, de csak a sírás kerülgetett, mert nem emlékeztem, miközben Niall velem szemben állt és összefont szemöldökkel fürkészte maga előtt a térképet. Kezében egy piros filccel kiszínezte azokat az utcákat és nagyobb épületeket, ahol már voltunk, szárazan nyeltem, amikor lepillantva láttam, hogy a lap háromnegyede piros. Alsó ajkát beharapta, majd végül kettő helyet bekarikázott, ami mintha még érintetlenül állt volna, majd ledobta a tollat, és rám nézett.
- Itt még nem jártunk - bökött a kettő körre -, szóval nézzük meg. - mondta, majd a telefonját és kocsikulcsát felvéve a keze mellől a zsebébe dugta, aztán elindult az ajtó felé, de megállt, amikor észrevette, hogy nem mozdulok. Egyik szemöldökét felemelte, olyan "Jössz?" stílusban, miközben az arcomról próbált valamit leolvasni, elkaptam a tekintetem, hogy ne sikerüljön neki.
- Baj lenne, ha... - kezdtem bele, de át kellett gondolnom, hogy mondjam, hogy ne tűnjön furának. Megköszörültem a torkomat. - ...ha én most itt maradnék?
Szólásra nyitotta a száját és láttam rajta, hogy tudja, van oka, amiért nem akarok menni, gyorsan kellett kitalálnom valamit, annyira hálás voltam, amiért velem van és segít, de nem bírtam tovább ezt a keresgélést és folytonos elbukást, amikor nem találunk semmit.
- Nem aludtam az éjjel és kicsit fáradt vagyok... - motyogtam rekedt hangon, az igazságot, mert már öt napja tényleg nem hunytam le a szemem, de nem éreztem magam fáradtnak. Csak egyedül akartam lenni, hisz Niall azóta nem is hagyta el az oldalamat, itt aludt a házban, hogy társaságom legyen és amikor kerestünk, akkor is végig próbált velem beszélgetni, amit meg kellett volna köszönnöm neki, de nem fogta fel, hogy ilyenkor szüksége van az embernek pár óra magányra is.
Engem nézett hosszú másodpercekig, aggódva húzta szemöldökét, de aztán végül nagy nehezen belement, azt mondta nemsokára jön, remélhetőleg Louisval, és rám vigyorgott, valamiféle erőt próbálva átadni vele, mire a leghamisabb mosolyommal válaszoltam és figyeltem, ahogy kisétál az ajtón. Amint meghallottam a kocsi motorjának zúgását, fellöktem magam a székből és megkerülve a pultot, a konyhába sétáltam, megállva a polc előtt, amin már napok óta folyton megakad a szemem, de eddig mindig megütöttem magam gondolatban, hogy nem szabad, még van remény, nem tehetem ezt. De őszintén? A remény sem tart örökké, az enyém pedig nagyon hamar elszokott fogyni.
Felnyúlva levettem az első üveget, ami kezem ügyébe került, majd egy poharat is a szekrényből, és a kanapéhoz sétálva levágtam magam rá, lábaimat a dohányasztalra felpakolva, pár pillanatig fürkésztem a két dolgot az ujjaim közt, majd úgy döntöttem, minek a formalitás, lehúztam az üvegből három kortyot egymás után.
Vodka volt, az ízéből rájöttem, ha már a címkére nem figyeltem, égette a torkomat és rögtön utána a nyelőcsövemet, szememet összeszorítva vártam, amíg elmúlik a fájdalom, végre valami fizikai, ami miatt nem éreztem a másikat, majd feljebb rándult a szám sarka, amikor megéreztem a meleget a mellkasomban. Erre volt szükségem. Végre valami forróság, valami élet.
Nem is nagyon vártam a kortyok közt, csak húztam le a következőt, amint úgy éreztem, hogy kezd kihunyni az éltető bizsergés az ujjaim hegyében, aztán csak azt vettem észre, hogy hiába emeltem az üveget a számhoz, nem jött már belőle semmit. Mérgesen lötyögtettem a két cseppet, ami az alján maradt, majd lecsaptam az asztalra magam elé, és mivel pont ott volt a távirányító, gondoltam miért ne, az ezer éve kikapcsolt TV-t beüzemelve, alig láttam valamit, olyan homályos volt minden, szóval nem is próbálkoztam csatornát váltani.
A képernyőn lévő színészeket figyeltem, szemöldökömet összevonva, mert ismerős volt, pár percet megnézve belőle, le is esett, hogy azt a sorozatot néztem még Louisval, mert rám erőltette, hogy muszáj látnom, tuti tetszene nekem. Az addig kellemes melegség hirtelen kényelmetlen lett és újra szorult a mellkasom, félre pillantva onnan, nem hagytam, hogy az a fránya könnycsepp kigördüljön újra, odanyúlva rögtön eldörzsöltem. Eszembe jutott, ott volt élénk színekben a szemem előtt, ahogy ültünk a kanapén, az oldalamhoz fúrta magát egy paplan alatt, mert már megint fázott, ujjaival közben a pólóm alatt matatott és úgy várta el, hogy figyeljek a TV-ben zajló eseményekre, de csak miatta minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem, mi történik. Aztán egy idő után, amikor megunta, hogy nem vele foglalkozom, és már a folytonos spoilerein se morogtam, ajkait a nyakamhoz nyomta, szinte éreztem bőrömön puha száját, de odanyúlva, most már csak a levegőt kaparásztam.
Még mielőtt elgyengülhettem volna eléggé, hogy csak ledőljek és magam elé bámulva hagyjam, hogy kiszökjön belőlem minden erő, felálltam újra, akkor éreztem csak meg, milyen sok is volt az a vodka, megszédültem, ezért megkapaszkodva álltam pár pillanatig. Amikor összeszedtem magam, elsiettem a konyhába és lekaptam a következő üveget, amibe már barna lötty volt, valószínűleg whiskey, de különösebben nem érdekelt, csak hogy több legyen az alkoholszázaléka, mint az életkorom. A pultnak támaszkodva, leszedtem a kupakját, majd beleittam, aztán a márványnak feszülő karomat bámultam, megfeszítettem az izmom, majd elernyesztettem, azzal az ököllel kellett volna bevernem a képét Seinnek, annak a mocskos gennyládának, meg a másiknak is, Zaynnek. Fújtattam egyet mérgemben, és visszaindultam a kanapémhoz, hogy folytathassam az "addig iszok, amíg már az arcomat sem érzem" tervemet, amikor végigfutott az agyamon, hogy annak a kéznek kellett volna lennie annak is, ami tovább öleli Lout.
Nincs menekvés, mi? Folyton vissza fognak térni a gondolataim ugyan oda. A terv inkább az lesz, hogy addig iszom, amíg már nem hallom őket.
A sorozat még mindig ment a TV-ben, legszívesebben odaköptem volna, de nem tettem, néztem, ahogy röhögnek benne és mosolyognak, de nem éreztem irigységet, nem akartam műboldog lenni, előszedtem az egyik vázába dugott cigis dobozomat, és elszívtam egyet a whiskey mellé. A nikotin se segített és már nem tudtam mire gondolni, ami megoldás lehetne, csak döntöttem le a kortyokat, mint egy kiszáradt sivatagi, de ahelyett, hogy jobb lett volna, még a nevemet is elfelejtettem lassan, csak Louisét nem. Hogy jutottam el idáig?
Feküdtem a kanapén, erőtlenül, már nem tudom mióta, csak bámultam ki a fejemből, alig pislogtam, az alkohol is elfogyott, üres üvegek feküdtek a dohányasztalon és elnyomott cigicsikkek, de nem éreztem magam részegnek. Arra se reagáltam, amikor meghallottam az autót lefékezni a házunk előtt, csak sóhajtottam egyet, majd vártam, hogy kinyíljon az ajtó, belépjen Niall és elkezdje mondani az unalmas szövegét. A zár kattant, még bent se volt a házban, de már odaszólt nekem.
- Átnéztem azt a két helyet, meg még egyet, ami útközben jutott eszembe - a fejemet bántotta a hangja, fel se néztem az irányába, amikor mögém ért. - De nem találtam... semmit. - folytatta halkabban, és valószínűleg akkor látta meg a kupacot előttem, lemondóan horkantottam.
- Mit vártál? - kérdeztem a költői kérdést, de olyan artikulátlanul beszéltem, hogy még saját magam se tudtam mit mondtam egy pillanatra. A kezemben lévő üvegben akkor vettem észre még egy utolsó, potenciális kortyot az alján, azt se tudtam mit jelent a potenciális, de jól hangzott, amit lehúztam, mielőtt torkomat megköszörülve lemondóan dünnyögtem volna. - Úgy se találjuk már meg.
Csend állt be, amit nem tudtam mire vélni, de legalább nem fájt a fejem, nem gondolhatta komolyan Niall, hogy öt napig nem hallunk felőle, nem találjuk semmi nyomát, és ezek után hirtelen majd rábukkanunk, nem lehetett ennyire naiv. Tompa reakcióidőm és reflexeim miatt, túl későn kaptam észbe, hosszú léptekkel előttem termett, egész alakjával eltakarta a TV-t előttem, amit nem bántam, úgy sem akartam látni az ismerős színészeket, de aztán felém nyúlt és kikapta az üveget a kezemből, amit hiába szorítottam görcsösen, most erősebb volt.
- Ennyi? - szegezte nekem a meglepően nyugodt hangvételű kérdést, egyik szemöldökét felvonva. Halk "hagyjál már" típusú morgás hagyta el a torkom, és elfordultam tőle, hogy ne kelljen jegesen szikrázó kék szemébe néznem, ami összefoglalta nagyjából, mit érzett abban a pillanatban, megvetést, csalódottságot, hitetlenséget, és még sorolhatnám a diplomatikus szavakat. De neki ez nem tetszett, közelebb hajolt, hogy mindenképp rá figyeljek, miközben előadja a monológját, amihez semmi kedvem nem volt, főleg, amikor több alkohol folyt az ereimben, mint vér, és még így is csak fájdalmat éreztem az egész testemben, fájdalmas hiányt. - Tényleg ennyi? Pár nap után feladod? Csak mert nem találtunk eddig semmit? Ennyit jelentett neked Louis?
A szememet forgattam a kérdésekre, viszont amikor az utolsót is kiejtette a száján, még rajta is láttam, hogy egy másodpercre átgondolta, megtegye-e, de túl hülye volt befogni, úgy néztem végig rajta, mintha miatta történt volna mindez. Hogy feltételezheti, hogy alig jelent nekem valamit Lou? Nem látja rajtam, hogy öt napja azt se tudom ki vagyok? Ennyire vak, vagy csak egy idióta?
- Nem tudsz te semmit - sziszegtem a pupillájába bámulva, pár pillanatra megingott. Aztán elkapta a tekintetét és a földet bámulva, a fejét ingatta párszor, majd hirtelen lerakta a dohányasztalra az üveget, amit kivett a kezemből és lemondóan nézett rám még egy másodpercre.
- Térj magadhoz, Harry - motyogta, még annyira se méltatott, hogy ordítson velem és rám használja a hangját.
Állt még ott egy kis ideig tétován, majd megfordult és az ajtó irányába indulva, el is tűnt a házból, gyerekesen felemeltem a kezem a középső ujjammal az ég felé, mintha még látná, miközben előre hajolva kicsit kelekótyásan, kiválasztottam azt az üveget az asztalról, aminek alján még volt egy kicsi. Nem akartam vele törődni, de Niall szavai ott csengtek a fülemben, bár még mindig jobb volt azt hallani, mint Lou távoli, halk kuncogását, mintha ott ülne mellettem, tényleg ennyi lenne? Feladom? Talán, ha még egy napot adnék, még pár épületet megpróbálnánk... És aztán mi lenne? Ha megint nem találnánk semmit? Egy idő után bele tudnék törődni, hogy tényleg ennyi volt?
Eldőltem a kanapén, szememet összeszorítva az ülésbe dörzsöltem az arcom, és már nem harcoltam ellene, vártam, hogy forró nedvesség áztassa a szövetet, szerencsére a TV zaja miatt nem hallottam a saját hangjaimat, amiket kiadtam magamból.
Nem tudtam meddig feküdtem ott, mert az alkohol miatt összekevertem a valóságot és álmot, de közben el is aludtam, arra riadtam fel teljesen, hogy a mobilom valahol alattam rezeg és fülsiketítő hangon csörög. Nagy nehezen, húzódó végtagokkal és úgy-ahogy józan fejjel, feltápászkodtam, először meglepődtem, hogy nem az ágyamban vagyok, egy másik testtel mellettem, majdnem belekiáltottam a ház csendjébe a nevét, hogy merre van, de aztán eszembe jutott minden.
De legalább egy kis időre sikerült elfelejtenem.
A készüléket arcom elé emeltem, de a kijelzőn egy számomra ismeretlen szám villogott, gondolkodtam rajta felvegyem-e, semmi kedvem nem volt egy idegenhez, aki elmondja, hogy kit kéne eltennem láb alól, ha értem a célzást. Valami mégis azt súgta, hogy most a zöld gombot kell megnyomnom, és nem is tettem rosszul, hogy így döntöttem.
Persze, hogy nem tettél rosszúl ! Mármint azzal, hogy felvetted, azzal hogy leittad magad na azzal tettél rosszul ! Annyira örültem amikor megláttam, hogy hoztál új részt ! Szeretem ezt a blogot és hiányzott is ! Remélem hamar hozod a következő részt ! :*
VálaszTörlésSzia.
VálaszTörlésMikor megláttam az új részt, kisebb roham tört rám. Nagyon jó lett, remélem Louis végre "haza"kerül. Hát, Harryt sajnálom, de akinek ilyen a munkája... Remélem gyorsan hozod a kövi részt. xoxo, Roni.
Neeeeee ..kérlek, miért...miért itt hagyod abba?!!?!?!?!?!? Én már nem bírom ezt a feszültséget!
VálaszTörlésDe mindemellett fantasztikus lett ez a rész is! IMÁDOM IMÁDOM IMÁDOM!!! Ezt nem tudnám elégszer elmondani. Annyira jó, és annyira örülök az új résznek. Remélem hamarosan itt lesz a következő rész. NAGYON NAGYON VÁROM! :DD
Imádlak azért, hogy megírtad ezt a sztorit! :*
~L
Először is: annyira örülök, hogy hoztál részt:3 El sem tudod képzelni ezzel mekkora örömöt okozol, még az iskola kezdete előtt.:D
VálaszTörlésMásodszor pedig: Úristen Úristen Úristen. Csak ezt tudom kántálni. Hát Jézus. Hova kolbászolt el Louis, hogy 5 napja nem találjak? Ugye ő hívja Harryt? Muszáj, hogy ő legyen. Szegény Harry, alkoholba folytja bánatát. Ez nem a legjobb döntés, amit valaha hozott...
Olyan kár, hogy mindjárt vége.:( Emlékszem, amikor rátaláltam erre a blogra, a kezdetektől fogva imádtam és, mint most, boldogságot hozott a napjaimba.:)
Kettős érzés van bennem, mert persze szeretném tudni a végét, de egyben nem is akarom, hogy vége legyen. Legjobb fanfic, amit valaha találtam.:3 Sohasem tetszett még ennyire egy történet. És néha annyira jó visszaolvasni a régebbi részeket.:D Nagyon nagyon nagyon imádom.
Mariann vagy MaryAnne:D
Annyira megörültem, mikor megláttam, hogy van új rész! *-*
VálaszTörlésSzegény Harry...és Lou hova az istenbe tűnt?! Zayn hazaengedte..lehet, hogy Louis a bűntudat miatt nem ment haza?!
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek a vége:o
Szia már az első résznél veled tartok. igen tudom nem írtam de akkor is elolvastam. imádtam ezt a részt is. de kérlek szépen Lou kerüljön haza .. Zayn te balfasz h rohadnál meg.. ( nem szó szerint) xd Harry szegénykém. :( csak legyen meg Lou és Hazza ölelőkarjaiba. És ne haragudjon rá h elmondta Z-nek a titkát.. remélem lesz hamar rész. :) Pusz. Larry. U.i a legjobb blog a világon ha írhatok ilyet.. :) kár h nem lesznek már részek.. pedig annyira szeretem ezt a blogot. nem lehet megunni. :D
VálaszTörlésDrága Dusi!:) Nagyon tetszik a történet, és remélem tovább írod:)
VálaszTörlésAddig is benne lennél egy linkcserében?:) http://larrystylinsonszeretetszolgalat.blogspot.hu/
Szia! Most talaltsm ra a blogodra es azuta folyamatosan ezt olvsom....eszrevettem hogy eleg reguta nem irtsl reszt. De keeeerlek folytasd...ez igy nem fair hogy itt hsgyod sbba...es nem tudjuk meg mi lesz harryvel. Ugyhogy leeeeeegyszi hozzz reszt
VálaszTörlésÉdes.. En meghalok ha most itt hagyod abba es nem folytatod.. Kerlek szepen irj tovabb, mert ez hihetetlen jo.. Siess a kovivel légyszi... Csók :*
VálaszTörlésSzia!Nekem minden fejezett nagyon tetszett.Hol lehet Louis?Haza ment akkor eddig miért nem jelentkezik vagy pont most fog?Nagyon várom a folytatást :)
VálaszTörlésSziaaa
VálaszTörlésImadom a blogodat.
Kerlek ha van idod nezz be a blogomba. Lesz benne Larry is;)
http://loveisaserialkillerziall.blogspot.hu/?m=1
Xxx. Gina
Juhú, Lou kerülj elő:3
VálaszTörlésRohadt jó rész lett, megismejük mi Harry érzékeny oldalát *-*
Imádom, remélem ez a 2-3 rész hamar jön, aztán vége az egyik kedvenc blogomnak:o
Imádom a történetet, nagyon ügyes vagy, csak itt ne hagyd abba úgyis itt a vége:c ❤️
Most virtuálisan küldöm az energiát
Ne ne ne ne nem hagyhatod itt abba istenem ez valami iszonyatosan jó kérlek siess...♡♡♡ :D =)
VálaszTörlésBárcsak én is ilyen fantasztikusan írnék, de hát nem ":| Nem lehet mindenki ennyire tehetséges. ❤️ Remélem nem hagyod abba a történetet, mert nagyon a szívemhez nőtt.
VálaszTörlésNagy ölelés
~Ada~
Kedves Dusi! Egyszerűen nem vagyok képes szavakba önteni írántad,s blogod által okozott Imádatomat. Jóval előtted olvastam már kisebb-rövidebb Larry Stylinson történetet. Igazat megmondván egy sem nyerte el az igényeimet. Ennek talán az egyszerű oka annyi,hogy főállasban Zouis pártiak közé sorolom magam és csak 2.-ként rajongók a Larryért. Térjünk a lényegre. Szemezgettem egy ideig a műveddel,végül bele is vágtam. Először kissé megijedtem,azt gondoltam tipikus értelmetlen,semmit mondó iromány az egész. Kellemesen csalódtam. Minden egyes rész maga alá gyűrt a csodálatával. Egyszóval bele szerettem ebbe a fantasztikus alkotmányba. Különösen elnyerte tetszésemet az is,hogy nem raktál pluszban még párosokat. Zouison és Larryn kívül egyik shipperség sem nőtt a szívemhez. Na mindegy,térjünk vissza újból rád. Az 56-os (remélem jól emlékszem)rész elbüvőlő volt. Mikor Harry végre kimondta a várva várt szavacskát,kicsordult pár fájdalmas s egyben boldog síralom. Mellesleg szó kincsed.. Bámulatos. Ami külön dicséretet érdemel nálam. Végsősoron drukkolok,hogy minél hamarabb hozd az új részeket. Egésznap rágom a körmömet,azt várva,mikor jön új rész. Remélem nem hagyod így ahogy van. Kérlek ne hagyj cserben minket,rajongóidat.
VálaszTörlésPuszi.
~Panka~
Úr isten! Az egyész egyszerűen gyönyörű! Még a nyáron találtam rá a blogodra és egy hét alatt ledaráltam, mert egyszerűen nem bírtam letenni. Már kétszer olvastam végig, a kedvenc részeimet meg tucatszor újra. Volt amikor sírtam és volt amikor már kiabáltam a szereplőkkel. 08. 13.- a óta pedig ( tényleg!) minden reggel amikor felkelek megnézem, hogy nincs e új rész. Nagyon de nagyon szeretem amit és ahogyan írsz.♡ Nem hagyhatod itt abba. Nagyon kérlek ne hagyd itt abba.
VálaszTörlésPuszi:
Zoé
Szia. Rohadt jól írsz.
VálaszTörlésNE HOGYD ABBA.
De ha ehhez a sztori hoz már nincs ihleted add meg az e-mail címedet és adok ötletek a kövihez.
H
Szia benne vagy egy cserében?
VálaszTörléshttp://lotsoflovefromthehell.blogspot.hu/