Hiya, még mindig velem szenvedő, hűséges olvasók!
Nem tudok mit mondani.
Jó olvasást!
(Zaynt szeretjük, még akkor is, ha elment és itt is egy kis köcsög.)
Louis Tomlinson
Nem tudok mit mondani.
Jó olvasást!
(Zaynt szeretjük, még akkor is, ha elment és itt is egy kis köcsög.)
Louis Tomlinson
Helyette egy másik ismerős arc fogadott, fekete hajjal, és enyhe borostával, amitől annyira ledöbbentem és sokkos állapotba kerültem, hogy a következő pillanatban már a valóságban voltam, sűrűn pislogva.
Sötét vett körül és aggasztó csend, kellett pár másodperc, mire rájöttem hol is vagyok, a bent tartott, görcsös levegőt kifújtam lassan, majd átfordultam a másik oldalamra, hogy átölelhessem Harryt. A kezem hosszan kutatott, de mindenhol csak az üres matracot találta, kipattant a szemem és zavart voltam, hova lett?
Az idegesség hurkot font a torkom köré és elfelejtettem még azzal is törődni, hogy alig pár perce, álmomban Sein mellett ébredtem valami trópusi lakásban. Akkor hallottam meg újra a zajt, ami feltehetőleg az előző alkalommal ébresztett fel rémálmomból, megfagytam a fülemig felhúzott takaró alatt és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam. Arra gondoltam, hogy biztos csak Harry az, szomjas lett és lement a konyhába inni, de a hang egészen biztos, hogy a bejárati ajtó felől jött. Nem kulcs zaja, vagy a kilincs, zár kattanása, hanem éles feszegetés. Valaki ide be akar törni.
Megfagytam, semmi sem jutott eszembe hirtelen, hogy mit kéne tennem, csak feküdtem egy helyben, mintha a takaró egy áttörhetetlen pajzs lenne. A torkomból feltörő, rettegő nyüszítést nem tudtam visszafogni, amikor az ajtó elég hallhatóan megnyikordult odalent, csinálnom kellett valamit. Lerúgva magamról a fehér, áltatos biztonságot jelentő takarót, teljesen kiszökött belőlem mindenféle álmosság, felülve, a szobát fókuszálva kutattam a sötétben valamiféle önvédelmi eszköz után.
Hol van Harry? Talán ő már hamarabb meghallotta a zajt és lent van a betörőre várva? Nem, akkor felkeltett volna, hogy bújjak be a szekrénybe és egy neszt se csináljak.
Így is tettem a saját parancsomra, a fogasokról lelógó ruhák közé vetettem magam leguggolva és a lehető legjobban a szekrény hátához préseltem magam. A szám teljesen kiszáradt és az egyetlen, amit hallottam a szívem hihetetlen sebességű dobogása volt a fülemben, lehunytam a szemem, hogy megpróbáljam megszüntetni a rám törő hányingert, de csak még több csillagot láttam.
A következő pillanatban meghallottam a lépteket, amik egyre hangosabbak voltak a lépcsőn feljebb haladva, végül pedig a hálószoba küszöbének már megszokott reccsenését hallva tudtam, hogy itt a vég.
Jobb kezemet rászorítva teljesen számra, hogy véletlenül se adjak ki semmilyen hangot a hirtelen zajokra, a ballal óvatosan kutatni kezdtem magam alatt a sötétben, mert tudtam, hogy valahol a szekrényben kell lennie egy esernyőnek. Szerencsés cliché.
Egy halk hitetlenkedő káromkodás csapta meg a fülem, de a hangot nem ismertem fel, csak azt, hogy egy férfi van a szobában, aki már annyira nem figyelve a zajra, amit csap, hátra lépett és felkapcsolta a villanyt. A szekrény két ajtaja közti hajszál résen besütött a fény, és csak akkor éreztem meg, hogy az arcomat forró könnyek áztatják a rémülettől. Magamban felváltva hadartam imát, hogy életben maradhassak, és keserű kérdéseket, mint például miért én és hogy Harry hol van éppen, amikor egy méter választ el a haláltól, hisz ha betört, akkor nem felkészületlenül jött és hozott magával fegyvert.
A következő zaj volt a leghangosabb, ha jól ítéltem, akkor lesöpörhette az éjjeliszekrényen lévő dolgokat, amik a földre landolva széttörtek, majd a teraszhoz sietett és kinyitotta azt, de csak akkor esett le, hogy mi történik. Nem pénzért jött a férfi vagy más értéktárgyért, hanem értem.
Engem keresett és a hirtelen, hangos hangokat azért csapta, hogy hátha elárulom a rejtekhelyem és nem kell mindenhol keresnie. Másik felfedezésem pedig az volt, hogy a terasz ajtaja a szekrény mellett volt, vagyis itt volt az ideje, hogy felkészüljek arra, ami rám várt.
A másodpercek óráknak tűntek, amíg egy helyben guggoltam és csak füleltem, egyik kezemmel a számat a másikkal pedig az esernyő nyelét szorítva, amit időközben kitapogattam és némán közelebb húztam magamhoz. A besütő lámpafény egyszer csak eltűnt, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, mert tudtam, hogy a szekrény előtt áll, valószínűleg magában mosolyogva, hogy lebuktam.
A következő pillanatok szinte kétszeresükre gyorsultak, mintha valaki egy távirányító gombjaival szórakozna, az ajtó kitárult, az éles fény megvakított, de felordítottam és rögtön lecsaptam az esernyővel.
A férfi üvöltött egyet fájdalmában a vádlijához kapva, amit kihasználva szinte kiugrottam a szekrényből, időben elfutva mellette, mielőtt utánam nyúlt volna, még csak az arcára se néztem rá, hogy megtudjam ki az. Rohantam, ahogy csak tudtam, a lépcsőfokokat kettesével szeltem lefelé, reménykedve, hogy nem most lesz az az alkalom, amikor megbotlok és pofára zuhanok, de az adrenalin egyensúlyban tartott. Leérve elém tárult a felfeszegetett zárú bejárati ajtó, ami félig nyitva állt, ekkor hallottam meg a hangos káromkodást és a lépteket lefelé, egy gyors kitérővel kikaptam a nappalit és konyhát elválasztó márvány asztalról a késtartó legközelebbi darabját.
Sose jártam önvédelmi órára, és videót se néztem róla, de egy rendőr nagybátyjal meg józan ésszel úgy ahogy tudtam mit kell tennem, kifutva a ház elé elkiáltottam magam, hogy segítség. Egyre csak skandáltam, arra várva, hogy valamelyik szomszéd felkapcsolja a villanyt vagy kinézzen az ablakon és hívja a rendőrséget, de arra nem gondoltam, hogy nem kellett volna legyökereznie a lábaimnak a járdán.
Két erős kéz kapott el hátulról, az egyik a számat fogta be, a másik pedig pokolian átszorította a mellkasomat és vele együtt a karjaimat, ezzel védtelen lettem. Mindenemet bevetve ráncigáltam egész testem, hogy kiszabaduljak, de esély sem volt rá, csupán annyira voltam képes, hogy nehézkesen felemelve csuklómat minél erősebben hozzászorítottam a kés pengéjét a férfi karjához. Újra felordított, és keze engedett annyira, hogy szembe forduljak vele, ha már elfutni nem tudtam, de amikor megláttam az életemre törő embert, lesokkolódtam az ismerős arcot látva.
- Zayn? - hangom rekedt volt az eddigi ordítástól, nem kellett sokáig kutakodnom az emlékeim közt, hogy eszembe jusson azokhoz az éles arccsontokhoz társuló név. Minden ott volt előttem az egyetlen találkozásunkról, az edzőterem, ahogy odajött és órákig beszélgettünk, meg persze az utána lévő veszekedés is Harryvel arról, hogy nem szabadott volna szóba állnom vele. Kezdtem rájönni, hogy mindig igaza van.
- Helló, szépfiú - megeresztett egy félmosolyt és döbbenetemet kihasználva a járda mellett parkoló autó felé lökött és betuszkolt a hátsó ülésre. Miért hív mindenki szépfiúnak? Már nem is erőlködtem, hogy valahogy megszökjek, miközben valami fehér rongyot csomózott a csuklóim köré, fehér ujjpercekkel szorongatott késemet kitépte a markomból és oda se nézve hátra dobta a válla felett a ház előtti pázsitra.
A hitem az emberiségben pillanatok alatt rombolódott le, egy ember, akiről azt hittem, hogy kedves lehet és jó társaság, éppen elrabolt, a szomszédok pedig még csak ki se néztek az ablakon, hogy megnézzék mi az az ordítozás.
Becsapta az ajtót mellettem, majd gyorsan bepattant a vezető ülésre, a telefonján valamit megnézett, ha jól láttam írt egy gyors üzenetet, majd kiengedve a kéziféket, beletaposott a gázba.
- Had találjam ki, Harryhez van köze ennek az egésznek? - szólaltam meg, miután úgy ahogy megtaláltam a hangom, belebámultam a visszapillantóba, hogy elkapjam a tekintetét. Vegyes érzelmeim voltak Harry iránt azokban a percekben, mert még mindig nem tudtam, hogy hol lehetett és miért nem velem volt, beszélni akartam vele.
- Nem lehetett nehéz rájönni - rám nézett, jókedvűnek tűnt. Mintha csak normálisan kocsikáztunk volna, azon kívül, hogy a műszerfalon lévő digitális óra hajnali hármat mutatott és a kezem le volt kötve. Egyébként is, mit gondolt, majd útközben fejbe csapom valamivel a saját biztonságomat is kockáztatva vagy kiugrok a kocsiból?
- Hova megyünk? - most már az ablakon túli fényeket néztem, a belváros felé mentünk. Kezdte fúrni az oldalam, hogy mit akar velem csinálni, miért van rám szükség, lehet úgy tűnt, de egyáltalán nem csökkent a halálfélelmem a tudat miatt, hogy ismerem az elrablómat. A bőrömet szorította és csavarta az erősre kötött anyag, lepillantva az ügyes csomóra, akkor jöttem rá, hogy melegítő nadrágban vagyok és csupasz a lábam, a talpamra sár tapadt meg néhány sárgás fűszál.
- Egy raktárba - válaszolt Zayn, miközben nyelve hegyét kidugta és bekanyarodott egy utcába, ahol fogyni kezdett a közvilágítás erőssége. Meglepődtem, egyrészt, mert arra a válaszra számítottam, hogy "majd meglátod", de úgy látszik nem akarta eltitkolni előlem az információ, másrészt pedig, miért egy raktárba? Mit lehet csinálni egy hatalmas, kihalt, csendes épületben? Nagyot nyeltem és fejemet a hűvös ablaküvegnek döntöttem, a homlokom minden kátyúnál és gödörnél koppant, de nem különösebben érdekelt, meg fognak ölni.
Talán figyelnem kellett volna az utat, hogy merre megyünk, a filmekben ezt szokták, hogy később, ha túlélem vagy esélyem akad valakinek elmondani hol vagyok, eltudjam, de már késő volt, és egyébként is... olyan sötétség burkolózott a kinti világra, hogy lámpaoszlopoknál és fekete falomboknál többet nem láttam.
A agyam kétfelé pártolt, és egyszerre gondolkodtam több dolgon is. Hogy tudnék mégis megszökni? Mi lenne az utolsó kívánságom? Ha esetleg kiugranék a kocsiból, hány százalék esélye lenne, hogy túlélem? Vajon megengedik, hogy egyet még telefonáljak? Kit hívjak fel? Hol van Harry?
A torkomban dobogott a szívem, amikor az autó lassított, majd lassan meg is állt, kinézve nem egy magas, üvegablakos épület állt mellettünk, körülötte drótkerítéssel meg raklapokkal, hanem egy kisbolt hátsó részénél voltunk.
Zayn kinyitotta az ajtót, hideg levegő áramlott be, amitől libabőr futott csupasz kezemen és lábfejemen, majd nálam is kitárta, vállamnál megragadva a felsőmet rángatott ki a hátsó ülésről, a felsőkaromba marva vezetett a ház felé. Apró kavicsok és néhol szemét, szilánkok övezték az utat, amitől a talpam sajgott, de nem mertem hangot kiadni magamból, hiába néztem körül, nem láttam a környéken életre utaló jeleket, és féltem is, hogy hiába kiabálnék segítségért, csak hamarabb lelném a vesztem.
A bolt mellett álló lámpa fényében láttam Zayn karján megcsillanni a már-már száradó vérét és a méretes vágást, amit én okoztam, elgondolkodtam, hogy ha lefogva ilyenre vagyok képes, akkor lehet esélyem a túlélésre. Az adrenalin és az ösztönök kihozzák az emberből az élni akarást.
Fekete nadrágjának hátsó zsebéből kivette az elemlámpát, amit még mellőlem, a hátsó ülésről kapott fel valami más szürke, téglalap alakú tárggyal és egy drótféleséggel együtt, amit nem tudtam, hogy micsoda, majd felnyomva a lámpát a zárra irányította a fényt.
- Meg ne merj mozdulni - szisszent rám, elengedve végre erős markából. Nem is volt nagyon más lehetőségem, ha futásnak eredtem volna, vagy elkap az első 10 méter után vagy megbotlok, szóval álltam egy helyben, lábujjaimat mozgatva és néha a talpam szélére nehezedve, mert a kavicsok vágták a bőrömet. Feszülten figyeltem mit csinál, a dróttal ügyeskedett valamit és a kulcslyukba dugta, én közbe pedig a lehető legkevésbé feltűnően próbáltam kezemet úgy fordítani, hogy valamelyik ujjammal képes legyek kioldani, vagy legalábbis lazítani a csomón a csuklómon.
A zár kattant és vártam a bolt szirénájára, de nem történt semmi, Zayn a kilincsre rakta kezét, majd rántott egyet az ajtón, de csak a harmadik, erős mozdulatra nyílt ki, így már értettem, hogy valószínűleg idősebb az épület, mint a modern technika. Újra karomba mart, beljebb húzott és be is lökött a vak sötétségbe, botladozva kerestem meg egyensúlyomat, szemem lassan szokott hozzá a homályhoz, a vaskos, belülről több éves, foszladozó poszterekkel telerakott ajtót becsukta utánunk.
A falon tapogatózott jobbra, mintha már járt volna itt és tudná mit merre talál, a villanykapcsolót megtalálva mű sárga fény borította be a kis helységet, az égő pislogott párszor, elég régen lehetett már felkapcsolva.
Egy dohos, szürke falakkal körülvett szobában voltunk, öreg kartondobozok és raklapok voltak viszonylag rendszerezett kupacokba rakva, hasonlított a kávézó hátsó, raktár részéhez, de az modernebb volt és kevésbé ijesztő. A bolt még működésben lehetett, mert sok dobozban volt élelmiszer, a pánik kezdett eluralkodni rajtam, amikor körülnézve csak egy kis ablakot találtam az egyik falon, de rács védte kívülről.
Zayn hosszú, biztos léptekkel ment oda az egyik sarokban instabil lábon álló öreg asztalhoz, amit addig észre se vettem, rajta dohánytál és egy otthagyott gyújtó volt, reggel valaki még vissza fog ide jönni és előbb utóbb megtalál, akár élve, akár holtan. Az egyik széket kihúzta a helyéről és azzal együtt indult vissza felém, a hátsó két lábát direkt súrolta az érdes laminált padlón, ami így libabőrt okozó, a fülnek kellemetlen hangot adott ki, majd előttem megállt és felém fordította.
- Ülj le - kaptam az utasítást, nyeltem egyet, a szemébe pillantottam egy másodpercre. Semmi érzelmet nem mutatott, inkább unottnak tűnt, mintha minden nap ezt csinálná, mi sem bizonyította ezt a kijelentésemet jobban, hogy amikor helyet foglaltam, az egyik oszlop raklap mögül érdekes dolgokat húzott elő. Vagy észrevette a kifejezést az arcomon, amin a halálfélelem és értetlenség keveredett egyéb más érzelmekkel, vagy csak megunta a csendet, de beszélni kezdett. - Egy ismerősömé a bolt, de sose kérdezte még meg, hogy miért tartok kötelet és szikszalagot a raktárban.
Magam elé meredve hallgattam, ahogy a halk kuncogása lassan eltűnik a némaságban újra - hány ember halhatott már meg pont ott, ahol ültem? -, aztán elém lépve szétszedte az akkori bilincsemet, majd hátrafeszítve karjaimat, a vékony kötéllel még szorosabb, bombabiztos csomót kötött a csuklómra. A szívemmel és gyomrommal már nem is törődtem, mindkettő összeszorult, egy másik, ugyanolyan kötelet markába véve leguggolt elém és a bokám köré fonta, felegyenesedve, arca meglepődöttséget tükrözött.
- Az biztos, hogy te vagy a legnyugodtabb, akivel valaha dolgom volt - közölte, csípőjére rakva a kezét egy másodpercre, valamiféle elismerő biccentést téve. - A legtöbben ilyenkor már megpróbáltak volna arcon rúgni.
Nem akartam megszólalni, hogy belül ordítok és azon gondolkodom folyamatosan, hogyan kéne megszöknöm, az utolsó kötelet is biztosította, a testem köré csavarva "láncolt" a székhez, már akárhogy próbálhattam volna, még felállni is képtelen voltam, nemhogy valamelyik végtagomat mozgatni.
- Ez így sokkal könnyebb - örvendezett, még mindig arról beszélt, hogy nem próbáltam megszökni. Nem elsietve a dolgokat, hogy legalább megkíméljen a szenvedéstől és minél hamarabb végezzen velem, helyette elkezdett körbe sétálni, belesve a karton dobozokba, majd amikor megtalálta, amit keresett, visszajött elém. Döbbenten néztem, ahogy kinyit egy csomag savanyú, gilisztás gumicukrot, egyet a szájába dobott, majd másik kezével a hátsó zsebéhez nyúlt, ahonnan az elemlámpát kapta ki, de most a szürke, téglalap alakú tárgyat vette elő. - Akkor kezdjük el - közölte, megköszörülve torkát, majd egy gombot felnyomott az oldalán a dolognak.
Először azt hittem, hogy egy bicska lesz, de csak egy piros pötty villant fel rajta, majd az asztalhoz sétálva lerakta rá, először nem értettem mi történik, mögöttem volt és a lépteivel tudtam betájolni merre jár.
- Kérdéseket fogok feltenni, amikre válaszolnod kell - szögezte le az egyszerű alapszabályát ennek a kis játéknak. Amennyire tudtam, félre fordultam, de csak az asztalt láttam, tovább méregettem a kis szerkezetet, kérdéseket fog feltenni? Nekem? Miféle információt tudna belőlem kiszedni, amit senki más nem tud? Kezdett ismerős lenni a tárgy, mintha már egyszer láttam volna egy ilyet, amikor Will hazahozta a munkát az őrsről és erről hallgatott le vallomásokat.
- Az egy diktafon? - csúszott ki belőlem, fel akarja venni, amiket mondok? És utána kinek akarja lejátszani? Nem kaptam választ, csak a cipőjének talpát hallottam, majd a következő pillanatban keze hajamba markolt a tarkóm felett és hátra rántva a fejemet, szigorúan nézett le rám. A nyakam és a fejbőröm sajgott a fájdalomtól, de csak egy halk "au" merészkedett ki ajkaim közül, kitágult szemekkel néztem fel rá, a lélegzetem is visszafogtam, amíg arra vártam, hogy valami rosszabb következik.
- Én kérdezek, te válaszolsz - mondta, tekintetével az arcomat fürkészte, mintha azt akarná, hogy jelezzem megértésemet. Nehézkesen, amennyire tudtam marka szorításától, bólintottam, mire erősen visszalökte a fejemet a helyére, oda se tudtam nyúlni, hogy megdörzsöljem a fájó pontot, végre elém sétált és így figyelni tudtam, hogy mire készül, a gumicukor még mindig a kezében volt. - Szóval, szeretném, ha elmondanád, hogy mit tudsz Stylesról.
A rég nem hallott név miatt kirázott a hideg végig a gerincem mentén, újra itt vagyunk, lenéztem az ölembe, a szürke melegítőnadrágom anyagát fürkésztem, nem tudtam mit mondhatnék erre, vagyis, azt tudtam mit akar hallani, a hülyét kellett játszanom. Először ez volt a terv, de aztán más jutott az eszembe, ha már itt vagyok pár lépésnyire az életem végétől, miért ne feszegethetném a határt?
- Ez nem kérdés volt - vontam meg a vállam, egyenesen a szemébe nézve, miközben a szívem majdnem kiugrott a helyéről a következmények miatt. Az arca megérte, ledöbbent pár másodpercre és csak bámult, még rágni is elfelejtett, de aztán felgyorsultak az események, a pulóverének zsebéből ezúttal tényleg egy bicskát rántott ki, a fény megcsillant az ezüst pengén.
- Szeretnéd, hogy egyesével levágjam a lábujjaidat? - szegezte nekem a kérdést, ami már tényleg kérdés volt. A pulzusom leállt egy kis időre, számat beharapva ráztam meg a fejem, vajon hány óra lehetett, keres már engem valaki? Egyáltalán feltűnt bárkinek is, hogy eltűntem? Hol van Harry? Ha bejönne az az ismerős a raktárba és ott találna minket, segítene vagy csak kisétálna? Nem akartam meghalni. - Sejtettem. Akkor máshogy mondom; tudod-e mit csinál Styles a megélhetésért? Hisz mindketten tudjuk milyen kocsival jár, milyen háza van, kíváncsi vagyok...
Lehetett hallani a hangján, hogy tudja a választ, csak az kellett neki, hogy én mondjam ki hangosan, a diktafonra pillantottam újra és a világító piros pöttyre, ami szinte átlátott rajtam. Nagy levegőt vettem, a tüdőmnek megváltásnak számított, majd kis is húztam magam, bár kissé nehézkesen, mert a nyakam még mindig sajgott, majd újra Zayn felé néztem. Egyik szemöldöke a homloka közepén pihent, várta a válaszomat, egyre türelmetlenebbül, ujjai közt a bicskát forgatta, egész ügyes mozdulatokat írt le vele a levegőben, ha így kell meghalnom, legyen, de nem leszek gyáva.
- Nem tudom kinek mutatod majd meg ezt a felvételt, de nem fogom elárulni Harryt - motyogtam, de tartottam a szemkontaktust, büszkén. Biztos voltam benne, hogy rajtam kívül még páran tudták az igazi választ erre a kérdésre, nem értettem miért én kellettem oda, miért engem kellett lekötözni és vallatni, főleg, amikor én képtelen lennék egy olyan embert elárulni, akit szeretek.
- Na jó, elegem van - morgott Zayn, és már csak azt láttam, ahogy eldobja a zacskót a kezéből és megindul felém. Nem nagyon emlékszem, hogy történt, de egyik kezével a pólómba kapott a mellkasomnál, maga felé rántva, a másik pedig vészesen közeledett az arcomhoz, aztán meg is történt, éles fájdalmat éreztem a jobb arccsontomnál. Nem olyat, amit akkor érez az ember, ha beveri valamelyik testrészét, hanem százszor rosszabbat, felordítottam, a bicskát elemelte tőlem, de még mindig úgy tartotta, mintha bármelyik pillanatban képes lenne használni. Akkor jöttem rá, hogy a csikiző, forró érzés a bőrömön valószínűleg a vérem, másodpercekre rá már láthattam is, ahogy a sötét vörös cseppek beszínezik a nadrágomat, ahogy rácsöppennek. - Válaszolj, vagy a következő a szemed, esetleg a torkod lesz. - sziszegte elég közelről Zayn.
A mellkasom feszített a félelemtől és a fájdalomtól, lüktetett az egész arcom, nem tudtam mennyire lehetett mély a vágás, de biztos, hogy össze kellett ölteni, a sírás kerülgetett, az agyam kezdte felfogni, hogy ezek tényleg lehetnek az utolsó perceim. Nem tudtam ránézni, nem is akartam, csak az ölembe bámultam, azon gondolkodtam mit mondhatnék neki, hogy kerülhetném ki, hogy bármi olyan csússzon ki a számon, ami felhasználható lehetne ellenem vagy Harry ellen.
- Megbízásokat... teljesít - nyögtem ki, remélve, hogy ezért a válaszért nem fogja belémdöfni a kését.
- Milyen megbízásokat? - jött rögtön a következő kérdés türelmetlenül, de arcán láttam felcsillani a sikerélményt, amiért beszédre bírt. Kicsit távolabb lépett tőlem, a penge is messzebb került, de tudtam, hogy ha nem olyan dolgot mondok, amit ő akar, akkor egy másodperc alatt újra felém tudná lendíteni. Felsóhajtva pillantottam oldalra, azon agyalva ezt hogy válaszoljam meg, akármilyen kreatív vagyok, nem jutott eszembe semmi, amivel tényleg kikerülhetném.
- Olyanokat, amikkel más emberek bízzák meg pénzért - próbáltam halkan beszélni, hátha a diktafon nem tudja felvenni a hangom és ha megmutatja valakinek a felvételt, csak suttogást hall. Zayn a szemét forgatta, aztán a keze megint lecsapott, de most a bicska nélkül, az öklével, és az arcom bal oldalán, felnyögve szorítottam össze a szemhéjaimat, próbálva elűzni az apró csillagokat, amiket mindenhol láttam. Természetesen fájt, nem is kicsit, de a vágáshoz nem lehetett viszonyítani, eddig tudtam benntartani, hiába erőlködtem, felszipogva vártam pár másodpercet, amíg tiszta lett a fejem eléggé, hogy tudjak gondolkodni. Nem sokat segítettek a forró, sós könnycseppek, amik a sebembe kerülve, csak csíptek.
- Mit csinál? - szegezte nekem már-már unott hangon az egyszerű kérdést. Akárhogy próbáltam volna, nem tudtam tovább dobálózni a szavakkal és elterelni az igazi témáról a szót, beszélnem kellett, vagy meghalok.
- Embereket... - kezdtem bele, direkt nem köhögtem, hogy érdes és halk legyen a hangom, felismerhetetlen. Szinonimákon gondolkodtam, de semmi okos nem jutott eszembe, suttogtam az utolsó szavakat. - ...iktat ki.
- Mi? - kérdezett vissza színpadiasan, egyik kezét füle mögé rakva és közelebb hajolva, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. - Embereket öl mások megbízásából?
Felsírtam, amikor végzett a mondattal, mert ennyire voltam képes, ennyire vagyok gyenge, elárultam az embert, akit szeretek, lehajtva fejem ezúttal szabadon hagytam a könnyeknek, hogy utat törjenek maguknak. Csak bólintottam erőtlenül válaszként, mert még levegőt se bírtam kipréselni magamból.
- Vagyis... Styles egy bérgyilkos? - folytatta a kínzásomat szavakban, mű döbbenettel a hangjában. A diktafont néztem, és a bensőt égető vörös pontot, ajkaimat beszívtam, hogy ne hangosan sírjak, az elmúlt beszélgetés mind rajta van azon a kis szerekezeten és ha valaki meghallgatná, percek alatt tönkretenné az életünket. Megint csak bólintottam, de ezúttal ez nem volt elég Zaynnek, mert hirtelen belerúgott a szék elülső lábába, amitől ijedtemben felnyüszítettem és rá kaptam a tekintetem, szemében láttam, hogy azt parancsolja, beszéljek.
- I.. Igen - motyogtam, de amikor észrevettem az elégedett mosolyt az arcán, felzokogtam. Vége. Már nem tudom visszaszívni, amiket mondtam. Azt hittem itt végre békén hagy és a vallatásom abba marad, de többet akart hallani, karjait összefonta mellkasa előtt és lenézett rám, egy roncs voltam.
- Esetleg tudod-e, hogy hány embert ölt meg eddig? - kérdezte, a szemébe pillantottam könyörögve, de meg se rezzent. Megtudta, amit akart, fel is volt véve neki, akkor miért kellett még kínoznia?
- Nem... - ráztam a fejem, mert erre tényleg nem tudtam a választ, soha nem beszéltem ezekről a dolgokról Harryvel. Vagyis, kíváncsi voltam, tudni akartam volna, de sose hoztam fel, ő pedig igyekezett úgy tenni, amikor velem volt, mintha nem is létezne az az élete. Láttam, hogy Zayn keze megmozdul, amitől a torkomba ugrott a szívem, bár eddig is ott dobogott kihagyott ütemekkel, hirtelen a nyelvemre ömlöttek a szavak. - S.. Sokat. Hallottál arról az otthoni gyilkosságról pár hónapja? Valami Brian volt a neve a férfinak... Az is... Az is ő volt.
A karja megállt és egy másodpercre döbbenet futott végig az arcán, többet mondtam, mint amire számított volna, majd morbidul büszkén felfele görbült a szája.
- Rendben. Köszönöm, Louis - vigyorgott, a nevemet direkt megnyomta a végén, hogy aki majd meghallgatja, biztosra tudja, hogy én voltam az áruló. Már nem volt esélyem rá, hogy letagadjam.
A könnyeket kipislogva, nagy szemekkel néztem, ahogy elsétál mellettem, majd felkapva a diktafont az öreg asztalról, felém mutatva a szerkezetet, lenyomta a gombját és eltűnt a vörös pötty.
El akartam venni tőle, kicsavarni a kezéből és a legközelebbi folyóig futni vele, hogy beledobhassam, eltűntetve az összes bizonyítékot, amit kiadtam magamból. De bedugta a hátsó zsebébe, és többet nem láttam.
Visszajött elém, nem értettem mi történik - most fogok meghalni? -, leguggolva a lábamhoz, ujjai gyors mozdulatokkal kibogozták a csomót a bokám körül, aztán a testem körül, majd végül mögém állva, a kezemnek is szabadságot adott. A bőröm szinte sikított a megkönnyebüléstől, amiért nem vágta többé a kötél érdes anyaga, az ölembe rakva, a csuklóimat dörzsöltem. Zayn újra a szemem előtt termett, a köteleket már visszadobta a raklap oszlop mögé, egyik ujját az állam alá rakta és úgy fordította a fejem, hogy teljes rálátása legyen a jobb arcomra, nem mertem odanyúlni.
- Nem akartalak bántani, de én is megbízásból vagyok itt, muszáj volt - vonta meg a vállát, aztán elengedett. Óvatosan érintettem ujjbegyem a bőrömhöz, felszisszentem, amikor a sebhez értem, a kezem rögtön bepiszkolódott, még mindig nem állt meg teljesen a vérzés. Maradék, félig már odaszáradt könnyeimet ledörzsöltem, de akkor, mint az elején, Zayn belemarkolt a karomba és felállított a székből, a lábaim olyanok voltak, mint a zselatin, igazából örültem, hogy rángat maga után, mert így nem volt rá esélyem, hogy összeessek. Odakint már nem volt korom sötét ezúttal, mert hajnalodott, lila volt az ég, de a hőmérséklet csak mégjobban lehűlt, a talpam alatt a kavicsok mellett még a majdnem odafagyott harmatcseppek is fájtak. Elengedett, amíg visszaszerelte valahogy a zárat a dróttal, mintha itt se jártunk volna, de amikor végzett, nem ért hozzám újra, a kint parkoló kocsija felé indult.
- Velem most mi lesz? - nyögtem ki halkan, de meghallotta, egyik szemöldöke a magasba szökött, ahogy felém fordult.
- Menj haza - újra egy vállrántással intézett el.
Nem akart megölni? Csak a szavaimra volt szüksége? Nem gondolt arra, hogy ezek után bárkinek elmondhattam, hogy mit tett velem, még a rendőrségre is mehetnék? Feljelenthetem testi sértés miatt?
De aztán eszembe jutott, hogy van nála valami, ami miatt biztos benne, hogy senkinek nem fogok egy szót sem szólni a ma estéről.
úristen:O BŐŐŐŐGÖK!!! <3
VálaszTörlésmáris megyek olvasni....el sem hiszem h új rész van<3 imádlak <3
A kis gennyláda Zen.... pfff...(de nem tuuudom utálniiii!)
VálaszTörlésNos!
..."velem szenvedő, hűséges olvasók!" - szenvedő? - már nem :') <3 , hűséges? - igeeen!!!<3 Hidd el, imádom amit írsz, ahogy írsz, igaz az elején mikor nem jöttek új részek,... szenvedtem, azt hittem már folytatása se lesz nagyon, de azóta megértettem a dolgot, akkor hozol részt amikor csak akarsz, amikor csak tudsz. :) Azóta inkább hűséges olvasódnak nevezném magam. <3
Louison...hááát... nem is tudom, hogy most meglepődtem-e, vagy nem. Hamar megtört... Habár én addig se bírtam volna. :/
Alig várom, hogy Harry jól helyrerakja ezeket a rosszfiúkat.:'3
éééés..whaT??? ---- "elfelejtettem még azzal is törődni, hogy alig pár perce, álmomban Sein mellett ébredtem valami trópusi lakásban" O.O WUT? why???what? Valamikor nagyon nem értem én ezt a fiút.:/// Persze meg leeht érteni a helyzetét, tudom, meg is értem, csak mégse.:D
...A lényeg, hogy imádtam.:D<3
Amikor tudsz új részt hozni, akkor hozod, :) Bírok várni. <3
Egy nagyon nagyon hűséges olvasód! Brigi.xx
Puszi <3
*BOLDOGSÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁG*
VálaszTörlésSziahh! Elmondani nem tudom, mennyire vártam a kövit, és még ha nem is reménykedtem, hogy folytatod, itt voltam és vártam és... ma mikor megláttam, tíz percig ugráltam meg vigyorogva kiabáltam hogy EZAZEZAZ. Nem volt ciki, ne aggódj. csak a barátommal voltam egy erdőben... x) szóval nem volt nagyon gáz, de csak most tudtam elolvasni... és.. huhh. hát már nem vagyok olyan happy, valamiért nagyon - nagyon - nagyon rossz érzésem van ezzel a hangfelvétellel kapcsolatban... de remélem nem az lesz. But, ha mégis, akkor is elolvasom, csak lerágom mind a tíz körmömet, amit most is megtettem az olvasás közben...
Whooo, szóval.. sok impulzus mára. Szegény Lou gyönyörű pici pofija :C de jelen pillanatban Harryért jobban aggódok, mert ha testileg nem is bántják, azt hiszem a lelki fájdalma nagyobb lesz... annyira törékeny. :'C
szóval, a lényeg, hogy elmondhatatlanul csodálatosan írsz, és nagyon tetszik, aránylag új olvasódnak számítok, mert nem olyan rég mutatták meg nekem ezt a blogot, de napokig nem voltam képes letenni a telefont, végig olvastam szinte egy huzamra, és volt olyan, hogy órákig csak ültem és vagy vigyorogtam, vagy bámultam magam elé.. Csodálatos vagy, és megéri várni, akár éveket is.. (bár remélem annyit azért nem kell várni XD )
Várom a folytatást!
xx Dé.
Nee ajh0.0
VálaszTörlésSzegény Lou, várom a kövit, nagyon jó lett
Megerte várni! Jaj nagyon jó rész lett imádom.! Örülök, hogy visszatértel hoz hamar a kövit!
VálaszTörlésSzia! Imadom a blogod es azt hittem nem fogod nefejezni de most ujra itt vagy! Remelem minel tobb posztot olvashatok meg toled mert eszmeletlen jo iro vagy!
VálaszTörlésÚRISTEEEEEEN MÁR MEGINT EZ A FÖLDÖNTÚLI BOLDOGSÁG *-* AFRZGJTHSNSJDNPZSL
VálaszTörlésÁÁÁÁMEN
VÉGRE RÉSZ
ÚGY ÖRÜLÖK:3
Azt hittem már tényleg nem folytatod, de nem. Itt az új rész és imádom, mint mindig.:3 Majdnem mindennap néztem hogy mikor jön új rész és addig úrja olvastam a régebbieket és argh. THE FEELS.
Úr-is-ten. Nagyon baszó.
Louis:( Most mi lesz vele és Harryvel? Van esély rá, hogy nem hallatszódik a hangja a felvételen? Én azt hittem Zayn és Sein tudja, hogy mit dolgozik Harry. Istenem. Óóó csak legyen boldog vége, légyszi. Légyszi-légyszi. :D Halálra fogom sírni magam...xd
Annyira imádom ezt a történetet. Egyszerűen hatással van rám és beszippant és mindenkinek el kellene olvasnia, mert kikúrt jó. :D Nem tudom leírni, hogy mennyire imádom.:D Fantasztikus. Fantasztikusan írsz. Fantasztikus ez a történet. Fantasztikus vagy.
Imádomomom.
Mariann:) vagy Mary-Anne mindkettő én vagyok csak most lusta voltam bejelentkezni:D
Imádlak! Imádom az új részt is!
VálaszTörlésCsókõzõn és ölelés:
Szilvi
Alig vártam már hogy új rész legyen <3 imádlak téged és a blogod <3 Gyorsan hozd a kövit :)
VálaszTörlésWha, de vártam már hogy új rész legyen!! *-------------------*
VálaszTörlésÉs ez a rész... vajon kinek kell az a hangfelvétel? A rendőrségnek? Jesus.
Fúúú, eddig bírtam Zaynt a sztoriban, de már nem >< (persze igazàból továbbra is imádás van!)
És mi történthetett addig Harryvel? Sein csinált valamit vele addig?
Remélem mihamarabb hozod a kövi részt! :D
Igaz, hogy ennek nincs függővége, de attól még mindig szétbasz az ideg, hogy vajon mi lesz. (Meg ha jól emlékszem múltkor azt mondtad valamelyik résznél, hogy lassan vége.) Na, akkor az életemnek is vége lesz.
<3 <3 <3
Szia!
VálaszTörlésHárom nap alatt elolvastam a blogod és egyszerűen nem tudtam letenni.. Nagyon jól írsz! Remélem gyorsan lesz új rész mert meghalok
Szia! Kerlek fejezzed be a blogot! Egyszeruen imadom ed nagyon jol irsz!
VálaszTörlésSzia. Remélem hamar jön rész. :) Csodálatos volt, mint mindig.
VálaszTörlés