27. rész

Sziasztok!:) Egész jó vélemények jöttek az előző részhez, aminek elmondhatatlanul örülök, hisz ilyen formában még nem sok +18-as részt írtam, de úgy látszik sikerült. Igen, természetesen lesz még ilyen bejegyzés, de lehet, hogy azokat annyira már nem fogom részletezni, ki tudja, majd meglátjuk. 
A mostaniról pedig csak annyit, hogy visszaemlékezéssel se próbálkoztam még, bevallom ötletem sincs, hogy gondolkodik egy 10 éves, szerintem elég felnőttesre sikerült, mindegy. 
(Ó, és beteg vagyok, már megint, ezért van kint ilyen korán a rész.:D)
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Azt hiszem azt az állapotot nem lehet teljesen jól és élethűen megfogalmazni, amit akkor éreztem, mikor a melatonin lassan arra késztetett, hogy kinyissam a szemem és apró részletekben eljutott az agyamig, hogy miért vagyok ott. Hogy miért fekszek egy idegen hotel szoba hatalmas franciaágyába belesüppedve, miért bizsereg az egész testem és egyben miért fáj mindenem. Nem mertem először a külvilágra koncentrálni, mert féltem, hogy elveszítem ezt a varázslatos pillanatot, nem hittem az örökké szóban, de legszívesebben addig maradtam volna így vagy még tovább.
Az üveg erkélyajtó volt az első, amit megláttam, tekintetem nem is kúszott tovább, csak üres tekintettel bámultam a reggeli, gyenge napfényben csillogó fák tetejét és a messziségben ébredező város magasabb épületeinek tetejét. Másoknak talán egy utálatos hétfő reggelnek indult vagy délelőttnek, ötletem sem volt mennyi lehet az idő, de nekem talán életem legszebb ébredése volt. A tegnap éjszaka emléke még bennem tombolt, foltokban láttam is magam előtt részleteket, ahogy magára húzott, vagy végigsimított a hátamon, esetleg az sem felejtős, mikor lecsúszott a lábaim közé, a mellkasom hullámzott az emlékre és a halvány érzéseimre, amik akkor lejátszódtak bennem. Persze, az is megvolt még, mikor azt hittem elveszítem és nem jön vissza hozzám, talán most nem ilyen boldogan keltem volna fel, ha az est úgy végződik, hogy elfelejti ki vagyok, ki fekszik alatta. Arra gondolva, hogy neki nem sikerült addig eljutnia, mint nekem, még mindig bűntudatot okozott, pedig legszívesebben az ezerszeresét adtam volna vissza, csak nem tudtam, hogy hogyan tudnám ezt kivitelezni.
Ha az ember boldog, néha előjönnek azok az idők, mikor az ellentétét érezte, tulajdonképpen a legtöbb esetben saját magunk rontjuk le a kedvünket és mégis másokra kenjük makacsan, nekem is eszembe jutott egy emlék, ami miatt ma itt feküdhetek egy csodálatos éjszaka után. Nem szerettem erre visszagondolni, sőt egyik időszakra sem szerettem, mikor még a családunk úgy, ahogy egésznek nevezhető volt, kívülről mindenki az ügyvéd, elfoglalt apát látta, a dolgozó, mosolygós anyát és a minden lében kanál, hiperaktív kisfiút, aki egy végzetes hibát elkövetve még a szépnek tűnő képet is darabokra tépte.

*10 évvel ezelőtt*
Mikor bántottam a gyengébbeket, mindig leszidtak, de közben azt sutyorogták, hogy jaj, milyen szép is a gyerekszerelem, nem értettem őket, hisz én utáltam a lányokat. Idegesítettek, mert mindig hisztiztek és bőgtek, anya volt az egyetlen nő, aki nem csinálta ezt, vagy ha csinálta is, nem előttem.
A szomszéd kislány szőke hajába dobáltam sarat, miközben ő keservesen ordított, de én csak vigyorogtam, mintha díjat kapnék eme tettemért, nem sokáig tudtam élvezni a pillanatot, mert Freddy megragadta a karomat hátulról és a házunk előtt éktelenkedő, vastag törzsű fa mögé húzott. Észrevettem, hogy a szomszéd bácsi kinyitja az ajtót és a síró gyerekéhez siet, hálásan pillantottam a megmentőmre, ha nem ráncigál el onnan, most nagy bajban lennék. Bár úgyis be leszek árulva, bizonyítani nem tudják, hogy én voltam, piszkos tenyeremet a nadrágomba töröltem, hogy még csak gyanúsított se legyek.
- Miért bántod állandóan? - kérdezte nagy barna szemeivel felnézve rám barátom, ugyanannyi idősek voltunk, csak talán néhány hónappal lehettem fiatalabb, mégis magasabb voltam nála. Megvonva a vállam, visszapillantottam utoljára az akkori áldozatomra, ahogy az apukája az ölébe veszi és hátát simogatva, beviszi a házba, a fának dőlve bámultam az alacsonyabbikra.
- Most mond, hogy te nem unod őket - forgattam a szememet, alig értük el az első nullát az életkorunkban, mégis úgy éreztem, hogy néha túl felnőttesen beszélgetünk és viselkedünk egymás mellett. Mindig is idősebbnek akartam mutatkozni és megfélemlíteni a kisebbeket, hisz a velem egykorúak többnyire erősebbek voltak nálam, akkor még azt hittem ez jó technika ahhoz, hogy a gyerekkori hierarchia élén tartsam magam. A nagykorúak ezt hülyeségnek gondolják, tudom jól, de ettől függött, hogy például a játszótéren melyik mászókát foglalhattad el vagy esetleg a parkban melyik részt használhattad focizásra, és mivel számomra fontos volt a foci, nem a gyomos, vakondtúrásos helyet akartam. De amiért a lányokat bántottam, annak teljesen más oka volt, őket hibáztattam mindenért.
- Csak miattad - válaszolt Freddy a gondolataimból kizökkentve, kezét összefonta a háta mögött és előre-hátra dülöngélt a sarkán, mintha ideges lenne vagy zavart. Felvontam a szemöldököm, és kilestem a fa mögül, azt hittem ott látott valamit, ami ilyen helyzetbe hozta, de az utca üres volt, talán dél körül járhatott az idő, de hétvége volt, ilyenkor többnyire apára vártam.
- Miattam? - kérdeztem vissza értetlenül, egyik lábamat felhúzva a fatörzsnek támasztottam, nem zavart, ha hangyák mászkáltak rajta, jobban féltek ők az embertől, mint hogy rám merészkednének.
- Legjobb barátok vagyunk, nem igaz? - halványan elmosolyodva, reménykedve nézett fel rám, mire nekem is jobb kedvem lett, vigyorogva bólintottam. Talán már négy éve ismerhettük egymást, mikor ugyanabba az osztályba tettek minket elsőben, bár az elején utáltam, mert túl félősnek és ártatlannak tűnt, én viszont olyan barátokat kerestem, akik bevállalósak és képesek velem rohangálni az erdőben sötétedés után. De idővel megkedveltem, olyan volt, mint Batmannek Robin, mögöttem állt a bajban vagy a maihoz hasonlóan sokszor ki is húzott a pácból.
- Anyu szerint a legjobb barátokat csak egy hajszál választja el a szeretőktől. Ő is így ismerkedett meg apával - beszéltem elmerengve, az elülső udvarunk kapu aljában magányosan heverő focilabdáját bámultam, eszembe jutott, mikor legelőször mesélte el nekem azért, mert panaszkodni kezdtem neki kétségbeesetten, hogy én talán magányosan fogok meghalni. Semmi szándékom nem volt ezzel a kis ténnyel, csak eszembe jutott a "legjobb barát" fogalmáról, de úgy tűnt felkeltette az érdeklődését, kíváncsian pislogva bámult rám, állandóan kócos, szanaszét álló hajamba túrva néztem az ő tökéletesen lefésült tincseit.
- Mi a különbség a legjobb barát és a szerető közt? - tudakolta összefont szemöldökkel, diplomatikusan ráncolva homlokát, a kérdése megfogott, mert annyira én se tudtam rá a választ. Gondolkodva hümmögtem és a cipőmet bámultam, aminek eleje le volt kopva és sáros is volt egy kicsit az oldala, többnyire ebben szoktam kijönni, anya szerint "ezzel aztán még egy mocsarat is átgázolhatsz". Az utcába bekanyarodott egy autó, mire felkaptam a fejem, de nem az volt, amire számítottam, ezért visszapillantottam Freddy arcára és hanyagul megvontam a vállam, mielőtt beszélni kezdtem.
- A szeretők jobban szeretik egymást és tovább is maradnak együtt. - mondtam végül, úgy gondoltam elég okos, amit mondtam, bár nem voltam benne biztos, csak tapasztaltnak akartam mutatni magam előtte. Aztán eszembe jutott valami, amit még hozzá akartam tenni, hisz elég fontos információnak hatott, vagyis a szüleimet látva annak tűnt. - Meg szoktak csókolózni.
- Mi is lehetnénk szerelmesek? - szólalt meg végül, miután először kinyitotta a száját, majd pár másodperc múlva becsukta, meglepetten néztem szemébe, de csak egy pillantásra sikerült, mert lehajtotta a fejét. Talán ez a téma volt az, ami ennyire zavarta egy ideje? Ezért fél már találkozni velem vagy bejönni a szobámba?
A baj csak az volt, hogy eddigi, eléggé kevés tapasztalatom nem volt elég, hogy választ adhassak erre a kérdésre, pedig szívesen okoskodtam volna, akkor, abban a minutumban nem tudtam.
Nem nagyon láttam még két fiút szerelemben egymás mellett, csak talán egyszer, a TV-ben, de a szüleim rögtön elkapcsolták, így több információt nem szerezhettem erről a dologról, de ha egyszer az ember örökké egy másik közelében akar maradni, semmi sem állhat közéjük, ugye? Ha az arcát látva és hangját hallva tudjuk, hogy igen, ő a jövőnk, ő is lesz, hiába vannak, akik elítélik, az úgy marad. Talán bölcs szavaknak tűntek és mintha csak felolvastam volna valahonnan, de egy tíz évesnek is lehetnek önálló, intelligens gondolatai.
Freddy óvatosan fellesett az arcomra, hogy reagáltam-e már valamit az elszólására, mire erőt véve magamon egy "próbáljuk ki" érzéssel az ereimben dobogva, közelebb hajoltam hozzá és utánozni próbáltam a felnőtteket. Sose bámultam meg csókolózó párokat, sőt, ha anyáék csinálták, akkor fújogatva el is fordultam, de igyekeztem összeszedni minden tudásom és csak odanyomtam a szám az övéhez, koncentrálva, hogy fellobban-e bennem valamiféle új érzés. Hogy őszinte legyek, semmi szokatlan nem volt, csupán arra jöttem rá, hogy milyen puha testrésze az embernek az ajka és, hogy kellemes bizsergető érzés, ahogy simogatja a sajátunkat, de attól még tetszett. Észrevettem, ahogy döbbenten tágra nyílt szemekkel bámul rám, majd lassacskán lehunyja a szemhéját, én is utánoztam, hátha úgy különlegesebb lesz, de csak a többi érzékszervem erősödött fel, a mögöttem álló tölgyfa törzsének jellegzetes illata izgatta az orromat és ujjaimat is kellemetlenebbül dörzsölte a kérge. A hangokat viszont valahogy kizártam, a madarak nem csicseregtek, és egy sajnos annál még fontosabb zajra se figyeltem fel, pedig mennyi mindentől megóvhattam volna magunkat, ha akkor elhúzódok és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, csak állok tovább a kemény külsőt álcázva.
Egy autó ajtajának csapódása remegtette meg a belsőmet, fél szememet résnyire nyitottam, de már mindegy volt, csak én dőltem fura pózban előre a semmire várva, partnerem elkapta az ajkait az enyémről a hangra, ijedten néztem, ahogy apa gyűlölettel és talán undorral a tekintetében mered ránk a jármű mellett, majd hosszú léptekkel felénk indult.
- Eredj haza! - parancsolta ellenségesen a kezével a szomszédos utca irányába legyintve Freddynek, mire egy utolsó másodpercre rám nézett tanácstalanul, motyogni akartam neki valamit, mint például "Majd holnap találkozunk.", de nem tehettem, mert egy kicsivel hangosabb utasítást kapott ugyanazt a szöveget megismételve. Nagyokat pislogva bámultam utána, ahogy egy elköszönést mormolva megfordul és szét se nézve átfut az úton, utána akartam menni és inkább elszökni, mert már akkor éreztem a csontjaimban, hogy az ezek után következő események nem lesznek szépek. De arra mégsem számítottam, hogy erős ujjak markolnak bele a hajamba és kezdenek ráncigálni az ház felé, gyerekesen felsikítva kaptam oda a kezem, a rémülettől és hirtelen fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe, jajgatva kérdezgetve, hogy mit tettem. Az ajtó elé érve már zokogtam, mire végre elengedett, de akkor belökött a küszöbön, előrebukva estem be, kétségbeesve kerestem anyát a tekintetemmel, mint utolsó reménysugaramat, amúgy is rettegtem apámtól mindig, de akkor már a lényétől is összeszorult a torkom.
De anya nem volt otthon és a következő, amit éreztem, az egy hatalmas tenyér volt, ami az arcomon csattant.
***

A hideg a hátamon futkosott és nem azért, mert a vállamat nem fedte a hófehér, tömegöblítő illatú takaró, nem gyakran emlékeztem vissza azokra az időkre, nem tudom mit gondoltam, mikor felelevenítettem magam előtt. Azóta nagyon sok dolog megváltozott, aznap láttam utoljára Freddyt, akiből mára már biztos sikeres fiatal férfi lett, és Frednek szólítják, az akkori házunknál se jártam soha többet, hisz csak a rosszat juttatta eszembe és akkor volt utoljára egész a családunk is. Ötletem sincs mi lett vele vagy hol van, mit csinál, még magamban sem tudtam kimondani, hogy édesapám, hisz nagyon rég volt már, hogy úgy tekintettem rá, mint egy személyre, akinek egykor fontos szerepet kellett volna betöltenie az életemben. Persze, anyát bármikor megkérdezhettem volna, hisz biztos vagyok benne, hogy ő kapott róla információkat félévente egyszer, ha nem kétszer, de az igazság az, hogy nem is érdekelt él-e még egyáltalán. Hisz ki foglalkozna azzal az emberrel, aki a saját gyermekét szinte félholtra verte, mert nem olyan volt, mint amilyennek ő szerette volna?
Az arcomat a párnába dörzsöltem összeszorított szemekkel, hogy minél hamarabb kiűzhessem a képeket és emlékeket a fejemből, nem akartam látni magam előtt a tíz éves énemet, ahogy halál félelemmel a szemében néz fel az apjára, akinek inkább támogatnia kellett volna, minthogy saját maga is meggyalázza.
Kezdett feltűnni és eljutni az agyamig, hogy valami nincs rendben a jelennel, valami nincs rendben azzal a környezettel, ahol épp a már boldog életemet kellett volna élnem, a lélegzetemet visszafogva füleltem, de hiába feszített már a mellkasom a hosszú másodpercek óta benntartott levegőtől, túl csend és hideg volt a szobában. A rossz érzet és idegesség pillanatok alatt gyülemlett fel bennem, ökölbe szorítottam a kezemet a paplan alatt és megpróbáltam felkészülni az érzésre, ami hamarosan le is csapott rám, mint vad az áldozatára, lassan, megfagyott mozdulatokkal fordultam meg a matracon, teljesen elfelejtettem, hogy előtte pár perccel még mindenem fájt.
A szívem megsajdult a látványra, amire talán már fel kellett volna készülnöm, mikor rájöttem, hogy senki sem szuszog a fülembe és senki felsőteste vagy karja nem simul hozzám, az ágy azon része üresen kongott, még a takaró is szépen vissza volt hajtva, mintha az előző éjszaka csak én aludtam volna itt. Próbáltam visszatartani a kitörni készülő gyengeségemet, hosszasan pislogva ragadtam meg a pléd szélét és húztam a mellkasom elé, miközben ültem fel, mintha bárki is láthatná, hogy csupasz vagyok, a szokásos ébredésekhez képest akkor nem szédültem, csak kegyetlen fájdalmat éreztem valahol a két tüdőm közt és az alsó felemben.
- Harry? - kérdeztem vékony, remegő, mégis rekedt hangon, a csendbe kellemetlenül hasított bele egyetlen egy kis szavacskám, hülyének tartottam magam és szerencsétlennek. Alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, de senki se válaszolt, még a fürdő irányából se jött víz csobogás halk nesze, tekintetemet félve a padlóra irányítottam, bár már sejthettem volna, hogy csak a saját ruháimat fogom ott találni magányosan heverve.
Akaratlanul könnybe lábadt a szemem, nem bírtam tovább visszatartani, hisz ha már úgyis egyedül vagyok, nyugodtan kijöhet, nemde bár? Utáltam sírni és ez meg is látszott azon, hogy nagyon ritkán engedtem ki, a múlt éjszaka is csak azért volt, mert a fájdalom kikényszerítette belőlem, abban a pillanatban is fájt, de már kicsit feljebb, a mellkasom környékén. Szipogva felhúztam a térdeimet és átkarolva őket, a rajtam maradt takaróba szorítottam az arcom, akkor jöhetett volna a pillanat, mikor ordítok vagy sikítok egyet és csak tompán hallatszik a külvilágnak, de nem volt erőm hozzá és rájöttem egy apró tényre miszerint, nem is éri meg.
Megígérte, hogy itt marad. Én naiv pedig elhittem. Hazudott. És ugyanaz lett a vége, mint mindig, hogy én maradtam a padlón pofával előre.
Szánalmas látványt nyújthattam, ahogy rázkódó vállal, némán zokogok egy olyan dolog után, ami valójában sosem volt teljesen az enyém, magamban motyogva próbáltam elhitetni magammal, hogy nem érdemli meg, hogy könnyeket hullajtok miatta. Lassan felemeltem a fejem és megtöröltem az arcom, a szememet dörzsölgetve rúgtam le magamról az addig páncélként védő, már idegesítő és nehéz anyagot és az ágy szélére szenvedve magam, óvatosan letettem a lábam a padlóra. Kellemetlenül hűvös volt a talpam alatt, lehajoltam és egyenként felszedegettem a gyűrött vagy kifordítottan ledobott ruháimat, majd viszonylag sietős mozdulatokkal felvettem az alsómat, még ha nem is volt a közelemben senki, zavart, hogy csupaszon vagyok. A többit, a felsőmet, nadrágomat és blézeremet az ölembe fogtam és üres tekintettel bámultam ki a fejemből, el kellett volna mennem a mosdóba, legalább egy gyors pillantást vetni a tükörbe, meggyőződni róla, hogy pocsékan nézek ki, de nem volt kedvem hozzá és minél előbb el is akartam menni innen.
Hisz mi értelme lett volna ott ücsörögnöm és nyomorultan festenem, miközben még a jelenre se tudtam teljesen koncentrálni?
Eszembe jutott, hogy talán még a szobát se fizette ki, csak simán lelépett, a tárcám szerencsére még a zsebemben volt, azt hiszem volt még nálam annyi, hogy a legrosszabb esetben nekem kelljen perkálnom, hosszan kifújva a levegőt, nagy nehezen felálltam. Hasonlíthattam egy 70 éves, idős bácsira, kinyújtózva néhány csontom megroppant, lomhán indultam meg a fürdő felé egy kis ambiciózust összeszedve, nem tudtam segíteni magamon, én is úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen. Azt nem értettem miért próbálkozott majdnem egy hónapig, mármint, simán ott hagyhatott volna, mikor közöltem vele, hogy én még nem akarok olyasmi dolgokat csinálni vele, bárki más szívesebben beugrott volna az ágyába, de ő tudja, biztos valami nehezebb kalandra vágyott.
A szívem pár pillanatra megszűnt dobogni, mikor hallottam és felkapva a fejem láttam is, ahogy valaki lenyomja a kilincset kívülről, de talán az még jobban ledöbbentett, hogy ki próbált hangtalanul beosonni a szobába, hatalmas szemekkel bámultam rá, nem tudtam mit kéne éreznem, megkönnyebbülést vagy boldogságot, vagy egyszerre mindkettőt? Mikor megfordult és észrevett, ő is hozzám hasonlóan meglepődött, végignézett rajtam, ahogy ott állok az ágy és mosdó közötti távolság felén, egy szál alsónadrágban, a többi ruhámat a mellkasomhoz szorítva, ajkaira óvatos mosoly húzódott, azt hittem újra elsírom magam, de már nem a szomorúságtól.
- Lou? Felkeltettelek?

26. rész

Na, szóval, először is, tudom, hogy késő van, de (bocsánat a szóhasználatért) kurva hosszúra sikeredett ez a rész, mégis csak egy dologról szól az egész, ami már a bevezetőm második pontjába nyúl át. A lényeg, hogy tudom, hogy vannak itt olyanok, akik nem hardcore Larry shipperek, sőt, nem is hisznek bennük, azoknak ajánlom, hogy nyugodtan hagyják ki ezt a részt, csak éljenek a tudatban, hogy igen, Louis és Harry között megtörtént az első alkalom. 
Akik viszont elolvassák, azoknak azt mondanám, hogy remélem elég érthető mi miért történik és satöbbi, bár gondolom már mindannyian olvastatok ilyen részt valami másik blogon, szóval csak azon függ, hogy milyen minőségben sikerült megírnom.:D
Azt hiszem ennyi, és tényleg bocsi, hogy ilyen későn, így is hétre estem haza.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Biztos? - suttogta az ajkaimra, ahogy megfordult és egyik kezét az arcomra simította, szemeiben megbánást láttam az előbb történtek miatt és reményt is a jövővel kapcsolatban, úgy nézett ki, mint egy kisfiú a játékbolt előtt, a ténnyel a fejében, hogy nem mehet be. Közelebb kúsztam hozzá, ha ez lehetséges, szánk már szinte összeért, még sosem voltam fizikailag ilyen közel senkihez sem, olyan érzésem volt, hogy ha jobban figyelne, talán még a vadul dobogó szívem ritmusát is megtudná számolni. És a tudat, hogy épp arra készültünk, hogy még ennél is közelebb kerüljünk egymáshoz, csak görcsöt okozott az alhasamban, elképzelésem se volt milyen lesz, csak azt tudtam, hogy fájni fog. De hát a jó dolgokért át kell élni a rosszat is, nem igaz? Hisz szivárvány sincs vihar nélkül. 
- Érezni akarlak - motyogtam vissza a bátor szavakat, amik elég idegenül hatottak az én számból, de valami olyat szerettem volna mondani, ami meggyőzi, hogy teljességgel meggondoltam magam és benne vagyok. Arca megrándult egy elfojtott mosoly miatt, pedig nem zavart volna, ha elkezd perverzül vigyorogni, hisz kellett, hogy valamivel én is olyan állapotba kerüljek, ahol már semmi sem érdekel, csak hogy minél több testrészemmel hozzá érhessek. 
Fejét egy hajszálnyival előrébb tolta, így ajkaink összenyomódtak, az én szám ki volt száradva az idegességtől, de egy egyszerű mozdulattal benedvesítette azt saját nyelvével, fogunk véletlenül összekoccant, de egyikünk sem foglalkozott vele. Keze arcomról lecsúszott a nyakamra, majd onnan is lejjebb a vállamra, a levetett zakóm alatt rövid ujjú felső volt, így ujjait bátran végig tudta táncoltatni a csupasz karomon, bőröm bizsergett a hiányától, mintha apró hangyák szorgoskodtak volna rajtam. Már észrevettem, hogy többnyire a derekamon szereti pihentetni a kézfejét, ez most se volt máshogy, annyi különbséggel, hogy ügyesen felcsúsztatta a pólómat és be is nyúlt alá, hiába látott már félmeztelenül, nem volt elég önbizalmam, így automatikusan nem éreztem kényelmesen magam, ha olyan helyekre nyúlt. Gondolom minden hétköznapi ember a Földön így érez, ha a hasához vagy csípőjéhez érnek, a gyenge pontok, amikre sose vagyunk büszkék. 
Én is próbáltam aktivizálni magam és mutatni valami lélekjelenlétet, ezért elengedtem az addig ujjaim közt szorongatott göndör tincseit a tarkójánál, majd óvatosan hasonló területekre vezettem a kezemet az ő testén, ahol az övé járt az enyémen. Tetszett, hogy az ágyban fekve "egy magasak" vagyunk és nem kell lábujjhegyre állnom, vagy neki lehajolnia, kicsit zavarba estem, mikor rájöttem, hogy egész végig combjai közt pihent a lábam, nem is emlékeztem, hogy került oda. Az események valahogy csak részletekben jutottak el az agyamhoz, mintha megrészegített volna csupán a jelenléte, szédültem is, de az amiatt volt, hogy túl sok vér ment a fejembe az izgalomtól és adrenalintól. Ha ezt be mertem volna neki vallani, biztos valami olyat válaszolt volna, hogy "Ne aggódj, mindjárt máshova juttatom azt a sok vért.", furcsa volt, hogy már képes voltam az ő eszével gondolkodni. 
- Ülj fel - utasította sóhajtva, mikor elvált ajkaimtól, mire kis fáziskéséssel ugyan, de teljesítettem, amire kért, kelekótyán viselkedve csücsültem fel. Ő is ezt tette, majd egy pillanatra előre hajolva nyomott egy puszit az orrom hegyére, aztán már csak azt vettem észre, hogy csupasz mellkassal ücsörgök ugyanott. A félhomályban láttam, ahogy egy szép ívben elhajítja a fekete anyagot, az ő ruháját is olyan sorsra akartam juttatni. De még mielőtt elkezdhettem volna cselekedni, saját maga csinálta meg, eszembe jutott milyen régen is láttam így, talán mikor véletlenül leöntötte magát vízzel, annak sem lett épp ártatlan vége. 
Hónom alá nyúlva visszadőlt az ágyra, de már háttal és magára húzott, nehézkesen vettem a levegőt, amiatt, hogy forró bőre mindenhol hozzám simult, ha akkor nem érezte meg a szívem dobogását, akkor sose máskor. A szobában csend volt, csak talán még kintről jött be egy nagyon halk alap, kora esti, városi zaj, de nekem csengett a fülem és dobolt benne a vér, annyira izgultam, mintha kilöktek volna egy repülőből azzal a mondattal, hogy "Vagy működik az ejtőernyő, vagy nem.". 
Nagy tenyere a hátamra csúszott, cirógatva haladt lefele a lapockámtól a gerincem tövéig, ugyanebben a vonalban rázott ki a hideg is, miközben újra a telt ajkaihoz hajoltam, hogy lefoglaljam valamivel a számat, szemeimet automatikusan hunytam le, mikor hozzáértem. Sose tudtam miért csukják be a szemüket az emberek, ha csókolóznak, de talán az az oka, hogy jobban át tudják adni magukat az érzésnek.
Lábaimat kissé feljebb húztam és térdeimmel megtámaszkodtam a csípője két oldalán, ebből is látszódott, hogy attól, hogy felül vagyok még nem én dominálok, kihasználta az alkalmat, ujjai rögtön áttértek a fenekemre és belemarkolt, mire apró sóhajjal szakítottam meg ajkaink ritmusos, egybeolvadó mozgását. Kezét kicsit visszább húzta, majd a nadrágom alá benyúlva tette meg ugyanazt az utat, mivel már előbb kigombolta, könnyebb dolga volt azzal, hogy lehúzza a térdemig, utána meg én segítettem rá, hogy lekerüljön rólam. Ő is hasonló mozdulatsort hajtott végre, amíg lemásztam róla, gyorsan megemelte a csípőjét és lehúzta farmerét, próbáltam nem oda nézni, amit úgyis látni fogok még az est folyamán, inkább kiszolgáltatottan hagytam, hogy újra magára húzzon. Ujjai bejárták az egész testemet, mintha nem tudna betelni a ténnyel, hogy végre odaadom magam neki, én is nehezen hittem el, hogy végül én kértem a folytatásra, de lehet, hogy csak azért jutottam erre a döntésre, mert megsajnáltam. Elrontottam az ebédjét, amit nekem szervezett és még az az éjszakát is el akartam. 
Meglepődve nyögtem ajkaira, mikor hirtelen a derekamat megragadva közelebb húzott, így ágyékunk összenyomódott, de ő csak vigyorgott, még a csípőjét is feljebb lökte, sóhajaink egybeolvadtak. Ugyebár én még sosem csináltam ilyesmit, így furcsa volt az érzés és zavarba ejtő, de közben persze egy új fogalmú kellemes hideg rázott ki, hasonlíthattam egy kisfiúra, akit először ültetnek biciklire semmi fajta utasítással, szóval magának kell felfedeznie az egészet. 
- Mozgasd a csípőd - motyogta a fülemhez hajolva, kissé kétségbeestem és tehetetlenül bámultam magam elé, de aztán gondoltam csak teszem, amit utasít, az lesz a legjobb. Magamtól úgyse jönnék rá, hogy mit kell tennem vele, hogy jó legyen, de még így is elég bénára sikeredett, mert ahelyett, hogy sóhajtott volna, felnevetett. - Várj, felülök, úgy könnyebb lesz.
Égő vörös arccal néztem félre az első kudarcom miatt, sajnos éreztem, hogy lesz még több is, velem az ölében hátrébb csúszott és hátával a nagy párnának dőlt, volt pár másodpercnyi időm, hogy megnézzem a mellkasát, alsó ajkamat beharapva hajoltam közelebb keze utasítására. Karjaimat a nyaka köré fontam, félve néztem szemébe, de ő csak biztatóan mosolygott, amiből elég ambíciót tudtam szerezni, hogy megmozduljak, összedörzsölődtünk odalent, mire elnyíltak ajkaim, akkor már nem röhögött, hanem hátra hajtotta a fejét és felnyögött. Meglepődtem reakcióján, tetszett, hogy ilyet ki tudtam váltani belőle, jobban nyomtam magam oda hozzá, hogy fokozzam az érzést, úgy tűnt, mint aki készül elveszteni az eszét, megragadta a vállamat és egy egyszerű mozdulattal átlökött az ágy másik felére. Ugyanabban a helyzetben voltunk, mint amikor elutasítottam, azzal a különbséggel, hogy már csekélyebb számú ruha volt rajtunk, felém tornyosult, miközben térdeimet fogva széjjelebb nyitotta a lábaimat. 
- Harry - suttogtam a nevét, hogy magamra irányítsam a tekintetét, láttam rajta, hogy meglepődött és a reményvesztés szikrája is megcsillant szemeiben. Talán azt hitte, sőt biztos, hogy azt gondolta megint csak lekoptatni akarom a paradicsom kapujában, mert megrémültem a helyzettől, ez így is volt, de már szereztem annyi bátorságot, hogy végigcsináljam. - Mi a biztosíték arra, hogy reggel még itt leszel? - kérdeztem félve, halkan, nem mertem ránézni a reakciója miatt, sajnos el tudtam képzelni, hogy csak eddig akart eljutni velem és ezután szépen kisétál az életemből, nagy űrt hagyva maga után. Sose szerettem, ha valaki túl nagy helyet foglalt el bennem, mert bármikor megvolt az esélye, hogy hirtelen elveszítsem és akkor azt a részemet már nem tudom többet visszaszerezni. 
- Tudod a titkom - hajolt a fülemhez, lélegzete csikizte a bőrömet, de nem annak volt itt az ideje, hogy felkuncogjak a cirógató érzésre. Vártam, mert nem mozdult, vártam, hogy kifejtse még valamivel, bár már így is értettem mire gondol. - Bármikor elintézheted a sorsomat alig pár mondattal.
Talán neki ez nyomós oknak tűnt, de akkor nem jött még rá, hogy én sose lennék képes felnyomni a rendőröknek, szóval nekem nem számított súlyos indoknak, de elfogadtam. Aprót bólintottam, amitől arcunk összeért, felsóhajtottam, mikor megéreztem ajkait a nyakamhoz nyomódni, kínzás volt, ahogy alig hozzám érve haladt egyre lejjebb, a bőröm égett a vágytól, ahol nem simultunk össze. Szemeimet lehunytam, alig tudtam koncentrálni a jelenre, a számat is kontrollálnom kellett, hogy ne adjak ki túl hangos vagy egyértelmű hangokat, mikor foga súrolta a kulcscsontom környéki részt. A bizsergés nem szűnt meg, sőt, csak erősödött, kész hangyaboly futkározott rajtam, a hideg kirázott, mert nyelvét is bevetette, én biztos nem tudtam volna ilyet tenni vele, még utánozva se. 
- Érints meg - dünnyögte a fejét lehajtva, így először nem értettem tisztán, kellett pár másodperc míg felfogtam és cselekedni tudtam. Zavartan felemeltem a kezemet magam mellől és ujjaimat óvatosan a göndör tincsek közé vezettem, halványan elmosolyodtam, mert felmorgott jólesően, mintha egy macska dorombolt volna, meglepő volt, hogy ilyenkor mindig elkapott az érzés, hogy én akarok neki jót okozni. Akartam hallani, ahogy telt ajkai miattam motyognak összefüggéstelen szavakat vagy formálnak o hangokat, nyögéseket, esetleg látni, ahogy belemarkol a lepedőbe és kezelhetetlennek érzi magát.
Ehelyett én voltam ilyen helyzetben, mikor még lejjebb csúszott, láthatatlan vonalakat követve a felsőtestemen, türelmetlen voltam, mégsem tudtam elképzelni mikre képes még és miket tervez velem, kínos az amatőr félnek lenni, miközben a másik ki tudja hány alkalmon volt már túl, míg eljutott hozzám. 
A szívem hevesebben dobogott és a mellkasom is szaporábban emelkedett-süllyedt, mikor lepillantva látvány is társult a cselekedeteihez, a haja azon része, amit nem fogtam hátra előre lógott és a telt ajkaival együtt simított végig rajtam, fejét lehajtotta, így válla és lapocka csontjai háromszöget alkottak vele, elkapott az érzés, hogy valahogy meg kéne örökíteni ezt a pillanatot. Hangosan felsóhajtva hunytam le szemeimet, mert nedves csókot lehelt a köldököm felé, ujjaim erősebben húzták meg fürtjeit, bocsánatot akartam kérni, de észrevettem, hogy csak sunyin vigyorog, ezért visszadőltem és a plafont bámultam a következő csapásra várva. Az érzéseim körülbelül olyanok lehettek, mint egy város a pusztító tornádó után, felkavart és még csak az elején tartottunk, nincs annyira jó fantáziáló erőm, hogy elképzelhessem előre, milyen lesz. Persze, azt tudtam, hogy körülbelül mit fogunk csinálni és hogyan, a mai világban már a gyerekek is tudnak az ilyen fajta dolgokról, mégsem láttam magamat és Harryt úgy. 
Zavarba estem, mikor nem ment lejjebb, hanem elhajolt és a sarkára ülve a széttett lábaim közé furakodott, a combom külső részén végigsimított, majd megállt a térdem felett, a félhomályban is lélegzetelállítóan csillogó tekintetét rám emelte egy féloldalas biztató mosoly kíséretében, mégsem voltam nyugodt. Bár ki lenne idegileg ép az én helyzetemben? Nem volt erőm viszonozni a kedves gesztust azt sugallva, hogy minden rendben és folytathatja, csak meredten bámultam rá rémült arckifejezéssel, míg nyeltem egy nagyot. 
- Ha tudnád milyen dögös vagy ebből a szemszögből... - ingatta a fejét kacéran, próbálva oldani a feszültségemet, ami többnyire sikerült is neki, szégyenlősen néztem félre bele se gondolva komolyabban, hogy mit lát belőlem. Már ez is felülmúlta azt, ahogy valaha én mutatkoztam a családomon kívül emberek előtt, tapasztalatlan voltam és túl félős, de ő mindenáron azt akarta bizonygatni, hogy jól nézek ki ruha nélkül is, pedig ha tudná, hogy én miként gondolok a saját testemre és az övére. Amire akkor is teljes kilátást nyertem, nyaka íve megfeszüléséhez kapcsolódott kulcscsontja, vállainak és felső karjának izmos domborulata mindig érdekes érzéseket váltott ki belőlem, és így, felső nélkül még többet is, hozzá akartam érni. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy még csípőjének aranyos kanyarulatánál is lejjebb pillantottam, V vonala vége elbújt az alsója takarásában, viszont a köldöke alatti csík nagy része kikandikált, azt hittem, hogy már ennyitől is ott helyben meghalok. Keze belemarkolt a lábamba, miközben kicsit lehajolva belső combom tetejére egy apró puszit nyomott, majd homlokába lógó haja mögül fellesett az arcomra, de én csak elnyílt szájjal, nagy szemekkel bámultam rá, ezért folytatta, hogy végre magamhoz térjek. Hasonló érzés futott végig a gerincem vonalán, mint amikor a mellkasommal csinálta ugyanezt, mégis intenzívebb volt, hisz egyre közelebb jutott a célpontjához, messze volt, így csak a lepedőt tudtam morzsolgatni az ujjaim közt kínomban. Alsó ajkamba harapva fogtam vissza az esetleg véletlenül kiszökő kétségbeesett hangokat, mikor elért az utolsó testemet takaró anyag széléhez és egy hajszálnyira elhajolva, mélyeket lélegzett, így a forró lehelete bejárta a lábam közét, az én részemről már komoly szenvedésnek lehetett titulálni, amit átéltem. Lassan elfordította a fejét, hogy a másik combommal is hasonlót műveljen le, de közben gondolom véletlennek nem nevezhető mozdulattal orra olyan helyre bökött, ahol talán még csak én jártam a saját kezemmel, visszafojtott nyögés járta be a szobát, nem hittem el, hogy ez az én hangom. Magam sem gondoltam volna, hogy egy nap majd vonaglani fogok valaki alatt, de mikor Harry megszívta a bőrömet közvetlenül az alsóm mellett, tehetetlenül húztam görcsbe a lábujjaimat és az egész testem megfeszült. Sípolva vettem a levegőt, úgy éreztem magam, mint egy katona a harcból visszajövet, mint utolsó túlélő, akit rögtön el is küldenek egy újabb háborúba, ami még az elsőnél is végzetesebb, kihívó vigyora ott játszott az arcán, mikor két leghosszabb ujját bokszerem szélébe akasztotta. Az alhasam görcsölt, szinte már a gerincem tövében is éreztem az izgató fájdalmat, valamiféle megváltó pillanatnak tudnám nevezni az ezek után következőket. A szívem nem dobogott és lélegezni is elfelejtettem, hogy hogy kell, csak azt észleltem, hogy addig pajzsként védő utolsó ruhadarabom is elpártol mellőlem, lábaimat automatikusan emeltem feljebb és zártam össze, hogy le tudja teljesen húzni rólam. Elképzelésemet megcáfolva nem azt tette, amire számítottam, hanem visszamászott felém és mosolyogva lenézett a zavart, rémült arcomra, nem tudtam nem észrevenni, hogy direkt úgy támaszkodott, hogy odalent ne érjen hozzám, ajkaimra tapadva, szabad tenyerét a mellkasom bal felére tette, nem akartam, hogy érezze mennyire nyugtalanná tesz. Felső ajkamat a sajátjai közé véve megszívta, majd nyelvét átdugva végigsimított azon a részen, amit kicsit megterhelt a fogaival is, ezek után mindig percekig bizsergett még az arcom és órákkal utána is fel tudtam idézni, persze már nem ugyanazzal az áthatással. Közben keze egyre lejjebb csúszott, sejtettem mire készül vele, mégis ívbe feszült az egész felsőtestem, mikor hirtelen a lényeghez ért, ujjait körém fonva, vigyorogva hagyta, hogy szájába nyögjek kipattant szemekkel, a fejemet hátra feszítve bámultam a semmibe. Kevés olyan érzés van a világon, amik ezekhez hasonló reakciót vált ki az emberből és én ezeket a dolgokat eddig hanyagoltam az életemből, még mindig zavarban éreztem magam, hisz számomra új volt ez az egész, de a közelsége egy kicsit segített az önbizalmamon. Ajkam sarkába csókot nyomva, óvatosan, mégis határozottan megmozdította a kezét, nem szívesen láttam volna magam kívülről, talán megijednék, de képtelen voltam rendezni a gondolataimat, vállához kapva, őt szorítva akartam valamivel csökkenteni a kontrollálhatatlanságot.
- Ez így oké? - kérdezte suttogva, normális helyzetben megmosolyogtatott volna a törődése és esetleges aggódása, hogy tetszik-e, amit éppen csinál, de akkor csak lihegve bólintottam egyet és lehunytam a szemeimet. Van, hogy sokkal intenzívebb lehet egy-egy mozdulat, ha sötétséget látunk és csak az érzésre koncentrálunk, én is ezt tettem, a percek múlásával gyorsult a csuklójának tempója, ajkait közelebb nyomta, jelezve, hogyha valahol ki akarom élni magam, ott tegyem. Ezt ki is használtam, párszor hirtelen rákaptam, vagy félénken megharaptam, de volt, hogy mikor gyengéden puszit akartam volna neki adni, kezével úgy rám szorított, hogy elhajolva néma nyöszörgéssel hánykolódtam.
- Tovább megyünk, jó? - motyogta, nem teljesen értettem, hogy melyik következő lépésre gondolt, amikor még csak felszínesen érünk egymáshoz, vagy amikor már fájni fog? Aprót biccentettem, mást nem is tudtam volna tenni, mire újra lejjebb csúszott, de most csak felületesen csókolt végig a felsőtestemen, elszórtan adott egyet a kulcscsontomra, egyet a hasamra, egyet a köldököm alá és azután jött a soron lévő meglepetés tette. Az arcom pírben úszott, mert halkan, elismerően hümmögött magának, furcsa volt, hogy valaki látja az alsó felemet, még ha sötét is van, és... tetszik is neki, mármint nem tudom, hogy tulajdonképpen mire vonatkozott a halk mormolása, kételkedtem.
- Hmmm... ha tudom, hogy ezt rejtegeted előlem... - duruzsolta mély hangon, pozitívnak hangzott, ezért hosszasat sóhajtva higgadtabb lettem, mégis annyi másik érzelem tombolt még bennem, hogy nyugodtnak nem nevezhetett senki. Elnyújtott, magas hangú nyögés hagyta el a számat, afféle vinnyogás, mikor ajkait a tövéhez érintette és alig hozzá érve felfele kezdte húzni a fejét, teljesen lenyúltam, hogy belekapaszkodhassak a hajába, már nem tudtam azzal foglalkozni, hogy talán fáj neki, bár óvatos vigyorából ítélve csak élvezte a műsoromat. A tetejéhez érve, nyelvét kidugta, mintha valamelyik csókunkhoz készülne, majd egy kört leírva, elérte, hogy kiadjam magamból az első, igazán hangos nyögésemet, reggelig taglalhattam volna az érzéseimet, amik végigrohantak rajtam és egy szempillantás alatt újaknak adtak helyet bennem, így csak azt tudom mondani, hogy egyre átütőbbek lettek.
Tudom, nem kellett volna azokban a pillanatokban ilyenekkel foglalkoznom, de eszembe jutott, hogy mi van, ha éppen aludni szeretnének a szomszéd szobában, bár talán egy ilyen puccos helyen hangszigeteltek a falak és ha valóban vannak odaát, nem kell végighallgatniuk a mi kis duett előadásunkat. De holnap reggel úgyis beülünk Harry kocsijába és visszamegyünk Doncasterbe, senki se fogja tudni, hogy mi itt voltunk és arról főleg nem fog senki tudomást szerezni, hogy mik történtek a 11-es szoba falai közt.
Éreztem a körülöttünk lévő perszelő levegőt, hisz alig kaptam oxigént és a hajam is a halántékomra tapadt, én már akkor késznek éreztem magam, pedig minden pillanatban fejbe csapott a tény, hogy még mindig csak a felénél tartunk, viszont időben ötletem sem volt mióta feküdhettünk már ott az ágyban egymásba gabalyodva. Zilálva nyöszörögtem fel, mikor egy váratlan mozdulattal bekapta a felét, szája forró volt és nedves, gondolom pont azok a körülmények, amik egy férfinek kellenek a Paradicsom eléréséhez. Ha tinédzser, csak szóban szexuális énemmel közölném most, hogy pár év és egy Harry féle pasi fog a telt ajkaival kielégíteni, szerintem kiröhögne és tovább bámulná reménytelenül a fiúkat a régi iskolájában.
Mikor megmozdult és beljebb nyomott, nyelvével ide-oda mozogva, elkaptam a hajából a kezemet és a fejem mellett belemarkoltam a párnába, féltem, hogy talán ösztönösen még lejjebb nyomnám többért könyörögve, ami csak nekem lett volna kínos. Ordítani akartam vagy sikítani, kinek melyik tetszik jobban, hogy kiadhassam a bennem tomboló feszültséget és a minden ízületemben megbúvó izgalmat, görcsösen szorítottam az ujjaim közt ártatlanul kínlódó fehér anyagot, összpontosítani próbáltam, amiből csak annyi lett, hogy észrevettem, remegek.
Saját magától gyorsított, hasonló tempót diktálva, mint a kezével ezelőtt, vettem a bátorságot, hogy egy pillanatra lelessek rá, de sokat nem láttam az arcából a göndör fürtjei miatt, amik már kezdtek idegesíteni, akármennyire is szerettem őket, csupán azt tudtam, hogy szemei le voltak hunyva és ha mélyebbre ment, megrezzent a szempillája, nekem meg az egész gerincem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerül fog neki elhozni azt a híres-neves érzést, de mikor hasam bizseregni kezdett a lepkés teóriához hasonlóan, csupán az ajkai munkájától, meglepődve bámultam a barázdás plafont hatalmas pupillákkal.
- Harry - figyelmeztetni akartam, hogy ha tovább folytatja, talán nem sikerül neki beteljesítenie a vágyát, miszerint belülről is megismer, de talán csak az én helyzetemen segítettem volna, ha csöndben maradok. Még mindig nem tudtam mennyi fájdalommal jár, de egyre jobban kezdett érdekelni a kíváncsiságom miatt, ezek után bármit képes lennék kibírni érte szerintem. - Harry! - szóltam rá remegő hangon, kicsit hangosabban, már túl közel voltam, hogy tisztán tudjak gondolkodni, ezért beszámíthatatlan mozdulattal, váratlanul összébb zártam a lábaimat, a combom belső része az arcához simult. Fejét felemelve, rám pillantott, kijjebb csúsztam a szájából a mozdulat miatt, de végre rálátást kaptam milyen is az, ha az embert orálisan kényeztetik, elpirultam a tényre, hogy egy igen kényes testrészem az ajkai közt van és rám bámul. Megértette a szituációt, cuppogó hanggal vált el tőlem, mire reszkető sóhajjal reagáltam a hiányérzetre, alig észleltem, ahogy már harmadszorra mászik vissza rám, csak a felsőtestemhez simuló mellkasából tudtam, hogy újra közel van.
Megcsókolt, automatikusan válaszolt a szám a tettre, csak az lebegett előttem, hogy hol jártak azok az ajkak előtte, ha jobban tudtam volna figyelni, talán még az ízt is éreztem volna, de csak olyan voltam, mint egy üres fejű baba, akit kiszolgáltatottan kikötöztek egy ágyhoz.
- Nyálazd be az ujjam - motyogta a fülemhez hajolva, észrevettem, hogy kezét az arcomhoz tartja, az elmém rögtön kitisztult és erőt vett rajtam a rémület, hát jön a számomra nehezebb része az éjszakának. Zavartan pislogva tettem, amire kért, középső- és mutatóujját bekapva először idegennek hatott az állapot, de muszáj volt, hogy kicsit több önbizalmat mutassak előtte, ezért óvatosan hasonlóan mozdítottam a nyelvemet, ahogy ő tette, csak máshol. - Jó fiú - susogta rekedten közvetlenül a fülembe, mire kirázott a hideg és megszívtam az ujjbegyeit, alig hallható sóhajt hallatott a meglepetésként ható plusz mozdulatomra.
Kihúzta, de nem emelte el onnan rögtön a kézfejét, alsó ajkamon végigsimított, majd mosolyogva ujjai helyett saját szájával járta be ugyanazt az utat, közben a mellkasomba törölte a felesleges nyálat és készült újra elválni tőlem. Ismerős, sarkon ülős pózban helyezte el magát, de már semmi sem takarta a kilátásban belőlem, közben figyelt, hogy elég nedves maradjon a keze, így csak fél kézzel tudott hozzám érni.
- Húzd feljebb a lábad, hogy könnyebben odaférhessek - adta ki a következő parancsot, mire sűrűn pislogva először megpróbáltam értelmezni, majd egy aprót bólintottam. Térdemet a mellkasom felé emeltem, amitől még védtelenebbnek éreztem magam, az arcát nézve láttam, ahogy beharapja az alsó ajkát, inkább lehunytam a szemem és hátra hajtottam a fejemet, nem akartam tudni hány testrészemet készül még felfedezni, talán már nem is volt olyan, amit nem látott. Riadtan nyeltem egyet, hogy kiszáradt számmal kezdjek valamit, de nem segített, mikor éreztem kezét a fenekemhez nyomódni, saját magamtól meg tudtam mondani, hogy a vérnyomásom valahol a felhők közt vándorol. Egyik ujját beljebb nyomta és reakcióidőt se hagyva mozdította meg, itt jött el a pont, mikor felordítottam, hirtelen feljebb ültem és szorosan nyaka köré fonva a karomat, még azzal is elfelejtettem törődni, hogy még mindig bennem van.
- Harry... ez.. ez fáj... - nyüszítettem kétségbeesetten, igen, felkészültem, hogy kínzó lesz és hasogató, de ez pokoli volt, mintha belülről akarnának darabokra tépni vagy hamuvá égetni sósavval, bele se mertem gondolni, hogy ez még csak egy ujja volt.
- Dőlj vissza - utasította, megijedtem, mert mérgesnek tűnt, lazítottam a szorításomon és elhajoltam tőle, riadtan néztem a szemébe. Nem volt nyoma olvadt, smaragd íriszeknek pajkos csillogással, csupán másfajta ragyogás tündökölt a méregzöld szivárványhártyákban, vágy és türelmetlenség, amiért közbeszúrtam a tervének. Óvatosan elengedtem magam és hátra estem a matracra, még mindig fájt, de nem tudott érdekelni amellett a fájdalom mellett, ami belehasított a mellkasomba, éreztem, hogy felém hajol, csukott szemmel szenvedtem. - Mindjárt jobb lesz - motyogta, hangjától összerezzentem, hinni akartam neki, de féltem, hogy ez csak üres nyugtató beszéd arra, hogy lenyugodjak és tűrjek szó nélkül. Újra megmozdította a kezét, kijjebb húzta, majd visszatolta, én tényleg csendben akartam maradni, a szám belső részét harapdálva próbáltam visszafojtani, de néhány hang kiszökött, inkább apró sóhajhoz hasonló nyüszítések. Nem vettem észre, hogy javult volna, ugyanolyan borzalmas volt, de ő azt hitte, hogy némaságom a közömbösség miatt van, alig hallható keserves szipogás törte meg a csendet, mikor még egy ujját hozzá toldotta, kezeimet már nem éreztem, olyan görcsösen szorítottam a lepedőt. Ötletem sem volt, hogy milyen érzelmeket láthat az arcomon, az biztos, hogy fintorba rándult az orrom a gyötrelemtől, mert hirtelen behajlította az ujjait és 180 fokos félkört írt le velük, igyekeztem nem rá koncentrálni, vagyis inkább csak arra a tényre, hogy ez a legkönnyebb módja, hogy közel kerülhessünk egymáshoz. De basszus, akkor legalább tartanánk már ott, dobna bele rögtön a fagyos, mély vízbe, mint hogy milliméterenként tol egyre beljebb.
Az imáim hallgató fülekre találtak, meglepődve nyögtem fel a váratlanul beállt hiányérzet miatt, mikor kihúzta a középső- és mutatóujját is, a fájdalom bezzeg nem szűnt meg a kapcsolattal párhuzamosan, még mindig égető volt, de már nem mertem szólni. Lemászott rólam, résnyire nyitott szemeim sarkából láttam, hogy a földön heverő nadrágja zsebéből kikapja a tárcáját, majd előveszi az ismerős ezüst kis csomagot, szájához emelve a fogaival tépte le a tetejét, de azt már nem néztem, hogy hogy rakja fel. Vártam és fel akartam készülni, bár tisztában voltam vele, hogy úgyse menne, az előzőekből ítélve kellemes biztos nem lesz, csak reménykedni tudtam, hogy ki fogom tudni bírni. Hisz, megígértettem magammal, hogy a sok jóval szemben tűrni fogok bármit, és abba a bármibe ez is beletartozik.
A matrac besüppedt, ahogy félig rátérdelt, majd a lábaim közé hasalt, felém hajolt, de már nem olyan közel, miközben fél kézzel megtámaszkodott a vállam felett, felkarját bámultam és a megfeszült izmait, semmiképp nem arra akartam gondolni, hogy mit csinál az ujjaival lenyúlva. Levegőt sem véve hallgattam a szívem dübörgését a mellkasomban, mikor megéreztem hozzám nyomódni odalent, bepozicionálva magát, mellém könyökölt és próbálta megkeresni a tekintetemet, amit megtalálva csak bámult rám. Váratlanul ért, mikor előrébb lökte csípőjét, fájdalmasan ordítottam fel, nem gondoltam volna, hogy van rosszabb az ujjainál, de mégis volt, a hátához kapva kapaszkodtam belé, míg összeszorítottam szemhéjaimat. Gondoltam, valami varázslatosat vagy csodálatosat kéne éreznem, hisz nem számítottam többé ártatlannak, mégsem történt semmi különleges sem, ugyanaz az ember maradtam csak egy kis több testi tapasztalattal. Lejjebb hajolt és erősen összefogta az ajkaimat a sajátjával, azt hittem ez valamiféle kedves gesztus sugallva, hogy velem van és sajnálja, amit tesz, de a következő pillanatban olyat lökött, hogy teljesen bent volt. Rájöttem, hogy ezzel a csókkal csak vissza akart fogni, de nem sokra ment vele, mert férfiasnak nem nevezhető sikollyal szántottam végig a lapockáján az ujjaimmal, nem akartam karmolászós típus lenni az ágyban, de az volt az egyetlen módszer, hogy a tudtára adjam mit élek át. A fájdalmat feleslegesen taglalnám, az eddigieknél százszor rosszabb volt, képtelen voltam ennyi érzelmet visszafogni, mégis megriadtam magamtól, mikor észrevettem, hogy nedves az arcom és némán zokogok a szájába, nem akartam sírni, de már felesleges lett volna letörölnöm a kiszökő könnyeimet. Én tényleg erős akartam maradni, de mikor megmozdult, szinte széttépett belülről, elhajolt tőlem, még csak erősítésként sem maradt ott az ajkaimnál, pedig mennyit segített volna, ha nyugtató szavakat motyog nekem, még ha nem is használtak volna.
Lábaimat alig bírtam feljebb emelni, de végül sikerült, nehézkesen dereka köré fontam, sarkam gerince tövénél pihent, még mindig féltem tőle, hisz megrémisztett, mikor megzavartam, de azt akartam, hogy minimálisan empátiát mutasson felém. Kezdtem úgy érezni, hogy elfelejtette ki fekszik alatta és elködösült az agya, ha így viselkedett az egy éjszakás kalandjainak során, eléggé sajnáltam a személyeket, bár magamat is kéne, hisz abban a pillanatban én voltam az áldozata.
- Harry - szipogtam rekedt, mégis magas hangon, de nem nézett rám, lefelé bámult közénk és haja amúgy is eltakarta az arcát. Elsőnek gyors tempót kezdett diktálni, minden mozdulata hasonló volt, mintha egy késsel szurkálták volna a mellkasomat, de tűrtem, hisz az volt az én feladatom, nyüszítő hangon nyöszörögtem, nem bírtam tovább. - Harry, kérlek - az utóbbi szót kétszer is újra kellett kezdenem, mert egyszer dadogva megakadtam, utána meg lökése miatt nyögtem. Semmi reakciót nem produkált második szólásomra se, megelégeltem és kiborultságot éreztem kétségbeeséssel vegyítve, tenyereimet arcára raktam és követeltem, hogy rám nézzen, szemei zavartságot tükröztek, de aztán hosszasan pislogni kezdett. Meglepődtem, mert leállt, vonásai fokozatosan váltottak át aggódóba és talán törődőbe, egyik kezét arcomhoz emelte, összerezzentem, mert egy pillanatra azt hittem bántani akar, de ahelyett ujjaival lágyan végigsimított arcélemen.
- Ne sírj - kérlelt megtörthöz hasonló hangon, mire halkan felszipogtam, döbbenetem tovább nőtt, mikor ajkait az arcomhoz nyomta és lecsókolta a sós cseppeket. Nem gondoltam volna, hogy a másodperc töredék része alatt képes ilyen fordulatot venni a hangulata még az ágyban is, erre vágytam, mégis rettegtem még mindig, hogy hirtelen megint szerepet cserél és az érzéseimmel nem törődve, önzőn folytatja. Bizonytalanul a válla köré fontam a karjaimat a lábaimhoz hasonlóan, hasonlíthattam egy koalára, majd lejjebb húzva magamhoz szorítottam, egyik kezem a hajában pihent, míg a másik a háta közepére csúszott, könnyes bőrömet a nyakához dörzsöltem, illatát beszívva próbáltam elhitetni magammal, hogy már visszatért hozzám az a Harry, akit szeretek. Mármint, persze, az összes oldalában van valami miatt megremegnek a térdeim, de voltak olyanok, amiktől néha inkább a rémület miatt remegtem.
- Óvatosabban, kérlek - motyogtam a fülébe, majd továbbra is kétségbeesetten markoltam, de nem sokáig maradtunk így, mert mikor lassan és gyengédebben megmozdult, lehámoztam róla a karjaimat és újra csak a vállát szorongattam. Homlokát enyémhez döntötte, máris más színben láttam a világot, miközben újfajta érzés kerített hatalmába, a fájdalom háttérbe szorult, de azért még kis mértékben ott volt, mégis jobban koncentráltam arra, amit az alhasamban és gerincemben éreztem. Halványan elmosolyodott, mert élvezetesnek tűnő hangon az ajkaira nyögtem, ritmusos lökésekkel igyekezett a legjobbat okozni nekem és magának is, meglepő milyen kis idő alatt képesek az ember nézetei és érzései megváltozni, pár perce azelőtt még a pokolban éreztem magam, de akkor viszont már csak pár lépés választott el a Mennytől.
Mint párszor említettem, a fantáziálóerőm egyenlő a nullával, mégis megkíséreltem elképzelni magunkat egy külső szemlélő szemszögéből, ahogy a félhomályban fekszünk az ágyban, én alig látszok ki Harry alól, csak a karjaim és lábaim, míg ő a csípőjét mozgatja, ezzel nyögésre késztetve engem az esti csendben, emellett alapzajként a cuppogó hang, ahogy bőrünk összeér. Bevallom, elég... dögösre sikerült a kép, apró részleteket is hozzá toldottam, mint az ujjaim a hajában a tarkójánál, az izzadságtól nedves homloka az enyémhez érve, és a hangos kitöréseim mellett eltörpülő sóhajai.
Közben kicsit térdelőbb helyzetbe húzta magát, amitől sikerült neki még mélyebbre csúsznia, olyan pontot ért el, aminek még csak a létezéséről se tudtam, az élvezet érzése megduplázódott, kitágult pupillákkal bámultam rá.
- Ott - sipítottam, körmeimet a hátába vájtam, az alhasamban keletkező bizsergés miatt hátra feszítettem a fejemet és némán tátogva csodáltam a bennem tomboló, kiszabadulni vágyó ingerületeket. Elvigyorodott magának, gondolom azt a helyet kereste mindvégig, ahol ezt tudja kiváltani belőlem, csípőjével leírt egy kört, majd a nyakamhoz hajolt és kihasználva a lehetőséget, ajkaival megszívta a bőrömet.
Újra közel kerültem ahhoz az állapothoz, ahol a szája munkájánál voltam, nem tudtam viszont, hogy ő hol tart, nem akartam cserben hagyni és saját magamnak bezsebelni az élvezetet, az olyan önző tett lett volna, azt akartam, hogy egyszerre érjük el. Össze-vissza suttogtam figyelmeztetően, előszörre felismerte már, hogy ilyenkor mi a helyzet, biztatóan a szemembe nézett és azt motyogta, hogy csak nyugodtan, majd gyorsítva tovább ingerelte azt a pontot, nem tudtam leállítani és megmagyarázni, hogy neki is jót akarok.
Végül, elérte azt, amire már első találkozásunk óta vágyott, a nevét sikítva léptem be tulajdonképpen büszkén a Paradicsom kapuján, az egész testem megfeszült és görcsbe rándult, a gyönyörködtető érzéstől lebegtem, ezekben a pillanatokban az ember gondtalan és csak arra figyel, hogy az összes másodpercét teljesen kiélje az orgazmusának. Kellett pár perc, míg úgy ahogy lenyugodtam, vagyis inkább csak leszálltam a Földre, mindenem remegett és gyenge voltam, Harry nagy szemekkel és elnyílt ajkakkal bámulta az arcomat, ő mégsem jutott el idáig, amitől bűntudatom volt.
- Gyönyörű vagy - sóhajtotta, halkan, erőtlenül felnevettem, mert pont  abban a helyzetben nem éreztem magam még csak emberinek sem, hisz elképzelni se tudtam hogy nézhetek ki a a párnára és homlokomra tapadt, nedves tincseimmel, az arcomra száradt könnycseppekkel és még mindig bennem lüktető mámortól.
Fáradtan felszisszentem, mikor kihúzta magát belőlem, újra csak elkapott a hiányérzet, de most az egész testét hiányoltam magam mellől, mert lemászott rólam, ijedten néztem utána, alig fogtam fel az eseményeket.
Kicsit megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy csak talán a mosdó felé indul, de ő is észrevette, hogy kétségbe estem, lehajolva hozzám adott egy rövid csókot, mosolyogva nézett rám, míg felvette valamelyikünk alsóját a földről és letörölte a hasamat, zavarban éreztem magam, hisz ilyenkor az ember elfelejti, hogy utóterméke is van a csodának. Eldobva az anyagot, lenyúlt a takaróért és rám húzta, az huzat idegesítően dörzsölt, nem olyan volt, mint a puha bőre.
- Csak lezuhanyzok, mindjárt visszajövök - nyugtatott le, aprót bólintva néztem utána, milyen könnyed mozdulatokkal sétált végig a szobán meztelenül, az arcom pírbe borult, mikor észrevettem a lapockáján éktelenkedő piros csíkokat, el se hittem, hogy azokat én csináltam.
Meg akartam várni, míg visszaér, mégsem sikerült, mert túl fáradt lettem, elszállt minden erőm, csupán annyit észleltem, mikor figyelve, hogy fel ne keltsen, befeküdt mellém és a paplan alatt a derekam köré fonta a kezét. Nem tudom mennyi időt tölthetett a zuhany alatt, bár biztos vagyok benne, hogy nem csak fürdött, számra félálmomban kúszott meglepett mosoly, mert lejjebb hajtva fejét ajkait a vállamhoz nyomta és gyengéd csókot nyomva rá, valamit motyogott.
De azt már nem hallottam mit.  

25. rész

Mint minden pénteken, most is itt vagyok, bár kicsit már késő van, emiatt bocsánat, ha nem lenne öcsém... mindegy, remélem tetszeni fog nektek ez a rész is, a hozzáfűznivalóm: nem tudom. De komolyan, nincsenek különösebb érzéseim e bejegyzés kapcsán, a lényeg, hogy a következő valószínűleg igen, arról fog szólni. Csak győzzétek kivárni, haha.:D 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Csendben lépkedtem Harry mellett, a földet bámulva, azon gondolkodva, hogy vajon miért mentem bele ebbe, egy kavicsos úton sétáltunk, körülöttünk sárguló fák és bokrok levelei lengedeztek a gyenge szélben, néhány őszi virágnak színes szirma még előbukkant a rendezettre nyírt fűben, de amúgy már a természet és készült nyugovóra térni télére. Sokan úgy emlegetik az őszt, mint az elmúlás időszaka, és részben igazuk is van, hisz egy emlékekkel teli évet zárunk le vele, de alig néhányan gondolnak ilyenkor arra, hogy minden vég egy új kezdet valami jobbhoz, valami gazdagabbhoz.

Láttam a hotelt, ami mellett elsétáltunk, azt hiszem az lesz az, ahol megszállunk, ha nem tervezi úgy, hogy valamikor este hazavisz, nem volt olyan nagy, de annál flancosabb, talán azért nem volt sok vendégük, mert eldugták ide az erdőbe az épületet és mert drága is lehetett. Nem tudom, nem akartam, hogy feleslegesen kidobjon egy csomó pénzt az ablakon miattam, én teljesen jól elvagyok olcsóbb helyeken, vagy akár a lakásán is. 

Éreztem, ahogy közelebb lép hozzám mentében, tempóját az enyémhez igazította, kellemetlenül összébb húztam magam, az alkaromon pihenő dzsekimmel, mint valami pajzzsal, próbáltam takarni és védeni magam, bár azt se tudtam mi elől. Szemem sarkából láttam, hogy távolabbi keze a nadrágja zsebébe van dugva lazán, míg másik szabadon lógott mellette, köztünk, maga elé bámult magabiztosan, biztos, hogy észrevette, hogy figyelem. Ez hamar ki is derült, mert felém fordult, mire én lehajtottam a fejemet, most rajtam volt a sor, hogy kibírjam pirulás nélkül tekintetét, olyan kínosak voltak ezek a helyzetek. Mind a ketten ugyanazt akartuk, vagyis többnyire, neki gondolom voltak kéjenc ötletei is, de a lényeg ugyanaz volt, egymáshoz érni, de egyikünk se mert mozdulni a vágy érdekében. Én féltem, hogy túl kiszolgáltatottnak tűnnék, ő pedig nem akarta, hogy rosszul reagáljak.  
- Kipróbálhatok valamit? - kérdezte hirtelen, megtörve a falevelek susogásának kellemes harmóniáját, mire lassan és óvatosan felnéztem rá, kedves mosoly ült telt ajkain, de nem volt igazi a gödröcskék nélkül. Kíváncsian felvontam szemöldökömet, jelezve, hogy ez a sejtelmesség nem épp bizalomgerjesztő, de nem csinált semmit, csak még mindig engem nézett és várt a beleegyezésemre, amit meg is kapott, tehetetlenül aprót bólintottam. 
Arca nem változott, ezért először nem tudtam mire kéne számítanom, de aztán szinte áramütésként ért, mikor keze az enyémhez ért gyengéden, kézfejem belső részén párszor végigsimított, majd ujjammal játszadozva, végül gyengéden összefonta őket. Zavartan félre pillantottam, tekintetem automatikusan vándorolt le közénk, tetszett, ahogy tenyere az enyémhez simult, bőre forró volt és puha, elkapott az érzés, hogy az arcomhoz akarom emelni és végigcsókolni az ujjbegyeit, amitől még jobban elpirultam. Harry vigyora nagyobb lett, visszafordulva a rendes irányba, újra sétálni kezdtünk a számomra ismeretlen célpont felé, de már jobban tetszett az út, volt egy támaszpontom, amibe kapaszkodhattam. 
- Majd, ha szólok, hunyd le a szemed! - utasította, mire megértve a parancsot, biccentettem, egyre izgatottabban, lépéseim hosszát és számát próbálva megnövelni. Már láttam az ösvény végét, ami addig eltakarta előlem a hotel környékét, még mindig nem volt tippem hova megyünk és, hogy mit fog mutatni, mit fogunk csinálni. - Most - suttogta a fülembe közel hajolva, mire kirázott a hideg és rögtön becsuktam a szemem, akkor ezért fogta meg a kezem, hogy el tudjon vezetni a titokzatos helyre. Kicsit húzni kezdett, mire követtem, de csupa feketeséget látva az ember nem mozog olyan magabiztosan, csalni viszont nem akartam, inkább estem volna fejre, mint hogy elrontsam Harry meglepetését. - Nem tudom, mit mondjak, valójában nem sok embert vittem még randira... Szóval, esetleg, ha nem tetszik, vagy túlzásnak találod, akkor visszamehetünk a hotelba vagy akár haza is vihetlek és... nem tudom. - beszélt közbe, hogy oldja szerintem saját feszültségét, muszáj volt mosolyognom, aranyos volt és szokatlan, talán kétségbeesett, hogy meggondolom magam valami miatt. A második nem tudom után megállított, tehetetlennek éreztem magam, hisz nem szólt, hogy nyissam ki a szemem, ezért inkább nem is tettem, vártam valamiféle jelre. Hirtelen megéreztem ajkát az enyémhez nyomódni, először meglepődtem, de aztán szabad kezemet az arcára simítottam, félig beletúrva göndör tincseibe a fülénél, ugyanazok az érzések játszódtak le bennem, mint minden alkalommal, de talán akkor intenzívebbek voltak. Mintha minden sejtemben tűzijátékoztak volna, apró pici bizsergések, amik pár pillanatig ott voltak, majd valahol máshol kezdték előröl. 
Mikor nyelvével végigsúrolt a felső ajkamon, egy halk sóhajt eresztettem el, nem szórakoztam vele, rögtön átengedtem, ez a csók talán az eddigi legjobb volt, még a legelső se járt ennyi érzelemmel, nem feszített akkor a mellkasom és a térdem sem remegett. Talán azért, mert akkor még csak egy idegesítő, piócára hasonlító fiúként tekintettem rá, aki nem képes békén hagyni...
- Na? - motyogta ezt a rövid, egyszerű noszogató szót a számba, mire nagy nehezen elváltam tőle, nagyokat pislogva próbáltam visszahozni magamat a jelenbe. Egyik sokk után jött a másik, nem hittem volna, hogy még jobban le tudok döbbenni, de amikor megláttam az elém táruló látványt, az állam szinte a földet súrolta, mint a rajzfilmekben. 
Gondolom, valahol a hotel hátsó kertjében lehettünk, félig megkopaszodó fák vettek minket körül az egyik oldalról, míg a másikról talán a Rivelin folyó, annyira nem voltam jó a város földrajzában, de nem is ez volt a fontos, hisz ez csak a háttér volt az egészhez. Egy fehér abroszos asztal állt előttem megterítve egy baldachin szerű emelvény alatt, aminek négy oszlopán muszlin anyagú szalagok voltak körbetekerve, hangulatégőkkel, amik fel voltak kapcsolva, de a napfény miatt értelműket vesztették. Ilyet még csak filmekben láttam, sőt, lehet, hogy ott sem, a szívem már nem tudta eldönteni, hogy kiugorjon-e a helyéről, vagy megszűnjön-e dobogni.
- Ezt hogy...? - nyögtem hitetlenül, alig jött ki hang a torkomon, mintha a látottak elvették volna a hangszálamat, teljesen lebénultam, csak azt érzékeltem, ahogy ujjai erősebben szorítják a kezem.
- Hát, tudod, vannak kapcsolataim erre felé és a hotelban is ismernek... - kezdett magyarázkodni, sejthettem volna, hogy erről van szó, őt mindenhol ismerik, fürödhet a jó oldalában, de másrészről meg is ihatja a levét. Még mindig idegesnek tűnt, ahogy összevonta szemöldökét, apró kis ránc jelent meg köztük az aggódás miatt, félt, hogy mit fogok reagálni, de szerintem már rá lehetett jönni, hogy pozitívan sokkolódtam le. 
- Olyan gyönyörű - motyogtam szinte csak magamnak, de Harry is meghallotta, hisz ott állt mellettem elképzelhetetlenül közel, szemem sarkából láttam, ahogy arca fokozatosan simul ki, végre megnyugodhatott, hogy csakis jót tett. 
Udvarias énjét persze nem hagyta el, a halántékomra nyomott egy csókot, majd az egyik székhez lépve kihúzta, mosolyogva, türelmesen várta, míg zavartan leülök. 
Abszurdumnak találtam az egészet, nem lepődtem volna meg, ha valamelyik pillanatban egyszer csak felkelek ebből a szép álomból, de nem úgy tűnt, hogy fel fogok. Van, hogy az élet jobb és csodálatosabb hely, mint az álmaink, fantáziáink, és erre akkor, ott ülve a mesébe illő asztalnál jöttem rá. Pozitív csalódások, egyre több ér mostanában, csak nehogy utána pofára kelljen esnem, vagy ha mégis, legalább ne magasról.
- Mivel nem tudtam, hogy mit szeretsz, olyat kértem, amit szerintem mindenki megeszik - közölte, hangja magasabban csengett, mint általában, biztos, hogy izgatott volt még, az is lehet, hogy nem ez az egyetlen program, amit szervezett. Kíváncsian figyeltem, miközben az asztal közepére nyúlt és egy egyszerű mozdulattal lekapta az ezüstösen csillogó fedőt a tálról, még ebbe a mozdulatba is tudott tenni valamit, ami miatt melegem lett. Mikor megláttam a "vacsoránkat", ami amúgy inkább volt késői ebéd, lehajtottam a fejemet és próbáltam visszafojtani a nevetésemet, de a rázkódó vállam elárult, nem bírtam tovább bent tartani, hangosan felkuncogtam. - Mi az? - értetlenkedett, felsandítva láttam, hogy szemei ijedten és érdeklődve keresik a tekintetemet, el tudtam képzelni hány fajta gondolat futhatott végig az agyán.
- Nem szeretem a spagettit - haraptam be alsó ajkamat, tényleg sajnálni kezdtem, amennyit próbálkozott és én elrontottam az étkezési szokásaimmal. Arca egyetlen érzelmet tükrözött, afféle "Ez most egy rossz vicc, ugye?", kezeit letéve a tányérja mellé, lassan pislogni kezdett, már megbántam, hogy elárultam, inkább tömtem volna magamba az egészet nem koncentrálva az ízére. - Sajnálom...
- Komolyan mondom, ahhoz, hogy neked a kedvedre tegyenek, külön diploma kell - motyogta maga elé, zavartan lesütöttem a szemeimet, ilyen finnyás és nehéz alak lennék?
A szempilláim mögül bámultam inkább, ahogy magának szed egy kicsit a tálról, nem zavart, ha éhes egyen csak nyugodtan, legalább több pillanatom marad, mikor figyelhetem anélkül, hogy észrevenné idegesítő kék tekintetemet rajta függeni. Elgondolkodtam az úton, ami idáig elvezetett minket, a néhai kátyúkon, miket lassacskán vagy betömtünk, vagy próbáljuk nem észrevenni, de ezekkel párhuzamosan voltak olyan szakaszok is, amikor 160-nal repesztettünk az újonnan épített autópályán, tulajdonképpen miért is hasonlítom magunkat kocsikhoz?
Bevallom, kicsit kínosnak éreztem saját magamat, hogy csak ott ülök az asztalra könyökölve, én hülye elrontottam, amit tervezett meglepetésként, csakis nekem sikerül az ilyesmi, persze ironikusan. Ha valaki mással jött volna, biztos, hogy nevetgéltek volna egymás evési szokásain és kipróbálták volna a híres-neves filmes spagetti jelenetet, mikor végül csókban kötnek ki, de velem ez nem fog sikerülni.
- Remélem terveztél valami mást is, amit elronthatok - motyogtam elhúzva a számat, mire felpillantott rám a tényárjából, meglepődtem kissé, mikor hirtelen óriási vigyor terült el az arcán, nem akartam tudni mi járhat a fejében. Zavartan piszkálgatni kezdtem a középen álló kis vázában pihenő virágot, aminek szirmai hosszúkásak és sárgák voltak, hasonló színe volt a fák tetején öregedő faleveleknek, túl sok célzó gesztust tett, mióta idejöttünk, szerintem félnem kellett volna.
- Nem rontottál el semmit sem, csak gondoltam megeszem, ha már feleslegesen megcsinálták - nevetett fel röviden, villájára csavart még egy adag tésztát és a szájához emelve bekapta, szólni akartam, hogy az alsó ajkán maradt egy kicsi, de ő is észrevette, ezért egy számára észrevehetetlen mozdulattal lenyalta és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. De közben én szinte elaléltam a mozdulattól, ami amúgy berögzült Harrynek, sokszor láttam már játszadozni az ajkaival, két ujja közé vette őket vagy csak harapdálta, nem tudhatta, hogy ezzel milyen érzéseket szabadított fel bennem. Valójában én sem értettem magamat, hisz semmi olyan nem volt benne, mégis mondhatni beindított, ha ezt úgy hívják, amit én tapasztaltam.
Életemben először képzeltem el, hogy milyen lenne már a hotelszobánkban lenni és tetszett is a kép, nem tudtam eldönteni, hogy essek inkább zavarba a fantáziámra vagy nézzek rá sürgetően, valahol a középutat kellett volna megtalálnom. Végül amellett döntöttem, hogy látszólag türelmesen ülök előtte és felesleges dolgokról kérdezgetem, amik annyira nem fontos tények, mégis elegek ahhoz, hogy egy ember személyiségét jobban megismerjük. Ha nem is úgy sikerült a kajálós része az "esténknek", ahogy alapból tervezte, mégis egészen jó volt, legalább megtudtam, hogy a kedvenc színe a fekete és szeret kondizni járni, mintha ezeket eddig nem sejtettem volna. Mindegy.

***

- Ó, Mr. Styles! Remélem tetszett Önöknek a hátsó kert és az asztal, esetleg igényelnek segítséget a szoba megtalálásához? - fontoskodott egy csinos ruhájú lány a hotel recepcióján, én inkább megbújtam Harry háta mögött és érdekesen méregettem az embereket, a falakat díszítő aranykeretes festményeket és furcsa, bordó kanapékat a hallban, egyértelműen nem az én komfortzónám. Ujjaink nem voltak összefonva, mint az oda vezető úton, nem is kérdezte, hogy szabadna-e, szerintem már kiismert annyira, hogy tudja magától a választ. Bár kivételesen, talán ott megengedtem volna, hogy fogja a kezemet, hisz nem ismert minket senki sem, kevesen is voltak és nem érdekelne pár lenéző tekintet, az érzés, ahogy összesimul a tenyerünk, bármit elfelejtet velem. 

- Köszönöm, nem - válaszolta védőfalam, kinek mélyebbnek tűnt a hangja, mint mikor csak kettesben voltunk, meglepett a tény, hogy ennyire ismerik már itt, talán ide csalta el mindenki fejét? Ebben a gondolatomban az is erősített, hogy amikor Harry elindult a lépcső irányába, én még ránéztem a késői húszas éveiben járó lányra, ki ugyancsak felém pillantott sajnálkozva és egy "Sok sikert!" üzenettel a szemeiben, összezavarodtam. 

Gyorsan utána siettem, mert egyedül nem találtam volna meg a szobánkat, még csak azt se tudtam, hogy hányadik emeleten van, még mindig nem értettem miért maradunk itt, simán haza vezethetett volna, alig másfél óra innen Doncaster. Mivel nem volt poggyászunk, csak magunk mellett lógó karokkal sétáltunk, csoszogáshoz hasonló járásom visszhangzott a folyosó falairól, kíváncsian forgolódtam, hogy megnézzem magamnak milyen egy puccos hotel. Elmaradhatatlan, egyszerű díszítések, mégis látszott rajtuk, hogy nem voltak olcsóak és komoly lakberendező tervezhette őket, friss virágok illatoztak a részletesen festett vázákban, a bordó padlószőnyegen se láttam semmi fajta makulátlanságot. 

A 11-es szobaszámú ajtó előtt hirtelen megtorpant és felemelve kezét, bedugta a kis kártyát a zárba, majd egy határozott mozdulattal lehúzva, kinyílt, még felém fordulva egyszer féloldalasan elmosolyodott és maga elé engedett. Mint mindig, az udvariassága zavarba ejtett, alig mertem belépni, mintha az oroszlán ketrecébe készültek volna belökni, hasonló félelmeim is voltak. 

Próbáltam volna körülnézni, hogy milyen a belső tér, vagyis tulajdonképpen a szoba, szokásosnak tűnt, egy szekrénysor, két éjjeliszekrény a hatalmas franciaágy két oldalán, meg persze egy erkély, de nem tudtam részletesen felmérni a terepet, mivel amint a zár kattant, jelezve, hogy újra zárva tartja a titkokat, egy test simult teljesen a hátamhoz. Ijedten felsóhajtottam, de rögtön le is nyugodtam többnyire, óvatosan görbült felfelé a szám, ahogy megéreztem tenyereit a derekamon, ujjai közelebb húztak magához, miközben ajkaival készült felfedezni egy kinézett vonalat a nyakamon, valahol a fülem és kulcscsontom között. Halk hangokat adtam ki magamból, mikor minden második puszinál meg is szívta a bőrömet, tudtam mire megy ki a játék, egyre jobban kezdett fejbe csapni a tény, de egyáltalán nem akartam belegondolni. Keze lassan előrébb csúszott a hasamra, csupán az érzésekből kitaláltam mire készül, míg egyikkel a felsőm alját fogta meg, másikkal kicsit lejjebb vándorolt, a nadrágom gombja felé, szemeim rögtön kipattantak, gyorsan kellett agyalnom, hogy mivel szakítsam félbe. 

- Kinézhetek az erkélyre? - kérdeztem eléggé magas, kétségbeesett hangon, mire köhögtem párat, hogy visszanyerjem eredeti hangszínem, nem mintha nem tetszett volna, amit csinált, csak nekem szükségem van még egy kis időre. Az volt a baj, hogy nem foghatom állandóan erre a dolgot, egyszer muszáj lesz szembenéznem saját magammal és eldöntenem mit érzek, vagyis legalább pofon kéne vágnom magam, hogy vegyek egy kis bátorságot és emberesedjek meg. 

- Persze - suttogta a fülembe, nem hallottam csalódottságot, arca sem tükrözte, hogy megbántottam volna, amiért leállítottam egy látszólag ártatlan indokkal, egy igen hosszú levegőtömeg hagyta el a tüdőmet megkönnyebbülésemben. 

A közelgő tél révén már hamarabb sötétedett, mint általában, a város fényei egymás után kapcsolódtak fel készülve arra, hogy egy éjszakán át biztosítsanak biztonságot az elveszetteknek, a levegő is hűvös volt, összefonva magam előtt a karomat, a rácsig lépkedtem és fellépve az aljára, kíváncsian nézelődtem. Harry jött utánam, de nem ért hozzám újra, csak mellém állt és velem együtt bámult a semmibe, úgy tűnt nekem, hogy esze nem is itt jár a közelben, hanem valahol messze. 

Én azon agyaltam, hogy milyen érdekesen van kialakítva a hotel, mert előtte húzódott végig a folyó, körülötte zöld övezet, magas fák és csak azután, szemben volt a város. Mint egy elkülönített kis rejtélyes hely, amit csak azok találnak meg a zöld falevelek takarásában, akik keresik is, még ha nem is az én világom volt, azért tetszett. 

Meglepődtem, mikor megéreztem karját körém fonódni, különösen ragaszkodónak tűnt, észrevettem, hogy nagyon hajt a testiségre, hirtelen megfordított és a hátamat a rácsnak nyomva, közel hajolt hozzám. Arcán folyamatosan ott függött az a pajkos vigyor, ami normális helyzetben tetszett is volna, de így csak megijesztett, látszólag már ott tartott, hogy bármi is áll az útjába, beteljesíti a tervét. Combom alá nyúlva felkapott, mire egy apró sikoly hagyta el a számat, mert azt hittem hátra dőlök és kiesek az erkélyről, kezeimet nyaka köré fonva tartottam magam viszonylag biztonságban, kérdőn néztem rá, hogy ezzel mi szándéka volt. Nem szólt semmit sem, csak hátrálni kezdett, velem a karjai közt, ahogy visszaléptünk a szobába, megcsapott a melegebb levegő, lábával belökte az üvegajtót, homlokom az övéhez dőlt, miközben tett még pár hosszú lépést, majd már csak azt éreztem, ahogy a matrac a hátamhoz simul. 

Belesüppedt a fejem a párnába, nem váltam el tőle, csak bámultam rá, amíg felhúzta a térdeimet és behasalt két lábam közé, vállam fölött támaszkodva, lehajolt és beharapta alsó ajkamat. Fogai közé véve, kicsit meghúzogatta, majd elengedte és kihasználva, hogy elnyílt a döbbenettől a szám, nyelvét átdugta és felfedezte az egészet, igyekeztem tartani vele a tempót, de kicsit még mindig meg voltam hökkenve. 

Mikor elhajolt, egyik keze ujjait vándorútra indította, végig az oldalamon, majd kicsit belemarkolt a derekamba és végül feljebb húzva a felsőmet, végigsimított a kilátszódó alsónadrágom vonalán, félve felsóhajtottam. 

- Harry... - motyogtam elhúzva a számat, már nyúlni akartam, hogy csuklóját megfogva, ellökjem onnan, de nem hagyta, ő volt a gyorsabb és figyelmesebb, lefogott. Rémülten pislogtam tekintetét keresve, de nem nézett rám, lefelé bámult és tovább folytatta, amit elkezdett, a szívem kihagyott pár ütemet, mikor hosszú ujjai egy pillanat alatt kigombolták a nadrágomat. - Harry, ne! 

- Kérlek - végre felém emelte az arcát, szinte könyörögve bámult rám és mintha szenvedett volna valami láthatatlan vágytól is, de ez attól még nem lágyított meg, sok bizalmat veszítettem amiatt, hogy leszorította a csuklómat.

- Nem! - közöltem újra magabiztosan a félelemtől, mire hirtelen elengedett és lemászva rólam, az ágy másik felére dobta magát és tehetetlenül felnyögött a hajába túrva, miközben én csak a plafont bámultam a félhomályban. 

Rájöttem, hogy már megint csak elrontottam, amit szeretett volna nekem csinálni, még akkor is, ha tudtam mi járt a fejében, nem lehetek ennyire gyerekes. Ő csak jót akart volna okozni, valami szép emléket hagyni maga után, de én megcáfoltam és már másodszorra vagy talán harmadszorra lekoptattam, mikor ezzel a témával próbálkozott, úgy éreztem magam, mint egy ünneprontó. 

Gyerünk, Louis, szedd össze magad és engedd neki, hogy azt tegye veled, amit akar. Csak nézz rá, te is tudod, hogy azok az ajkak, ujjak és még ki tudja hány fajta testrésze képes lenne megmutatni neked a Mennyországot. 

Vettem egy mély levegőt, amit aztán lassan, akadozva kifújtam, tüdőmet ezzel megtisztítva, gondoltam ezzel az eszemet is megtisztítom a rossz gondolatoktól, talán összezavarom majd a gyors vélemény változásommal, de neki úgy is csak az a fontos, hogy megtegyük, nem igaz? 

Óvatosan oldalra fordultam, de ő is hasonló pózban feküdt mellettem, ezért csak a tarkóját láttam és a göndör tincseit, amik a gravitáció miatt a párnára hulltak, karomat felemelve, nehézkesen átöleltem a mellkasát és széles hátába dörgöltem az arcomat, a felsőjének illata valamennyi biztatást adott arra, hogy ő Harry, a fiú, aki biztos, hogy csak jól tudna bánni velem. 

- Sajnálom - dünnyögtem halkan, nem is tudom hányszor kértem már bocsánatot tőle azon a napon, először talán azt sejtette, azt sajnálom, hogy nem ma történik meg, de csalódást kellett neki okoznom, hisz volt folytatása a mondandómnak. - Kezdhetjük előröl? 

24. rész

Sziasztok!:) Remélem sikerült a tervem és ez a rész egy kicsit izgalmasabb lett, mint az előző, próbáltam sejtelmesre írni. És tudom, szemét vagyok, amiért így hagytam abba, de kell egy kis ambíció az izgulásra.:D
Köszönök mindent és jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Fancsali képpel álltam a szekrényem előtt, deja vu érzésemtől rögtön eszembe jutott, mikor legelőször készültem találkozni vele, mondjuk akkor talán idegesebb voltam, hisz nem tudtam mivel kell majd szembenéznem, vagyis hogy kivel. Egyáltalán nem volt egyetlen elegáns ruhám se, nem szokásom olyan helyekre járni, ahol szükségem lenne rá, inkább hordtam melegítő nadrágot és pulóvert. Kényelmes típus vagyok, ez tény. 
A homlokomat a szekrény ajtajára rakva, idegesen felnyögtem, elfordítva fejem az órára lestem, már az egyesnél tartott a nagy mutató, hogy tudtam négy órát elpazarolni... semmire? Tulajdonképpen is, hova szándékozik elvinni ilyen korai délelőttön, mikor vacsoráról volt szó? Egy nagyot sóhajtva próbáltam mindent kiadni magamból, a kételkedést és a hülye kérdéseimet, csak teszem, amit utasított és jó fiú leszek. 
Benyúlva a polcra, kivettem egy fekete, egyszerű pólót, ehhez tökéletes lesz az ugyanilyen színű blézerem, nadrágom és cipőm, olyan leszek, mint egy gót, de kit érdekel, úgysem a ruhám miatt fognak megbámulni minket az emberek. Belegondolva is gyomorfelkavaró idegesség tört rám, nincs annál frusztrálóbb érzés, mikor szeretnél eltűnni, vagy minimum láthatatlan maradni, mégis akkor tapad rád a legtöbb szempár, kíváncsian, esetleg ítélkezve figyelve minden mozdulatodat. 
Észrevettem, hogy izgatott vagyok, a hangulatom gyakran változott, egyszer teljesen fel voltam pörögve és akaratlanul el-elmosolyodtam, viszont rá öt percre viszont annyira elment a kedvem az egésztől, hogy csak leültem az ágyam szélére és bámultam magam elé. 
Igazságtalan dolog, mikor akárhogy erőlködsz is, ugyanaz azt a személyt látod lelki szemeid előtt, elképzeled, ahogy egy olyan párbeszéd lezajlik köztetek, ami sosem fog megtörténni, csak olyan jó érzéseket hoz fel benned, hogy folyton újrajátszod, csak minden alkalommal egyre színesebbé fested, figyelsz a részletekre. Mire én felocsúdtam az én kis dialógus festményemből, arcom eléggé égni kezdett, mostanában elég gyakran gondolok olyan dolgokra, ami normális esetben meg sem fordulna a fejemben, muszáj volt összpontosítanom valami valóságos dologra, mint például az időre, ami vészes sebességgel haladt előre. 
Felöltözve, mivel nem vagyok lány, jobbat nem tudtam tenni, csak bámulni a tükörképemet meredten, a szokásos dolgokon töprengve, mint mondjuk mit akarhat tőlem Harry, mármint igen, az önbizalmam már elég régóta a béka feneke alatt pihent, de akkor is... Talán mégis csak nő nemű vagyok, mert a fiúk nem komplikálnak ennyit egy kapcsolaton, idegesen szanaszét álló hajamba túrva csak még jobban zilálttá tettem az ábrázatomat, higgye csak azt nyugodtan, hogy szétfeszengtem magamat az üzenete miatt. Mert hát, így is volt. 
Zavarba ejtő pillanat, mikor hirtelen azon kapod magad, hogy egy percben már tizedszerre kapod a fejed a falióra felé, azt lesve, még vajon hány másodperc, kezeim közt szorongattam a telefonomat, ennyire csak nem lehetek nyugtalan egy találkozó miatt. Bár, nem akárkivel készültem elmenni vacsorázni. 
A szívem a torkomba ugrott, a mellkasom hirtelen megsajdult, mikor az ujjaim között pihenő készülék megrezgett, hihetetlen sebességgel kaptam az arcom elé, feloldva a zárat, máris elolvastam, amit kaptam. 
Értékeltem, hogy nem dudált, mint mindig, hanem inkább írt, gondolom sejthette, hogy nem vagyok itthon egyedül és nem akart kínos helyzetbe hozni a családom előtt, halvány mosoly ült szám sarkában, egyszerű pár szavas szöveg volt, mégis jó érzést váltott ki belőlem. 
Felállva, a zsebembe dugtam a mobilomat, majd már lassabb mozdulatokkal indultam meg a bejárati ajtó felé, nehogy azt feltételezze, hogy az előszobában ültem tűkön ülve, dzsekimet is ráérősen akasztottam le a fogasról, nem vettem fel, csak a karomra raktam, hogy ha esetleg későig maradunk, ne fázzak. Megszoktam, hogy én a legmelegebb helyzetekben is képes vagyok közölni, hogy fázok.
- Hova-hova? - hallottam meg egy hangot felülről, mikor épp lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet, kínosan hunytam le a szememet, számat elhúztam. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy úgyis észre fogják venni, bár azt nem értem, hogy miért foglalkoznak azzal, hogy egy 21 éves fiú merre járkál hétvégén, esténként, mármint... Persze, nekem is egy kicsit gáz, hogy még velük élek, már rég vennem kellett volna egy saját házat, vagy minimum bérelnem egyet valahol, de kötelességemnek éreztem, hogy velük maradjak. Engem nem vonzott a szabadság és egyedül érzet, inkább vigyáztam a családomra, akik rám figyeltek, mikor kisebb voltam, ez csak hála. 
- Csak... tudod... - kezdtem volna magyarázkodni kiegyenesedve, egy kicsit megkönnyebbültem, szerencsére csak anya állt ott, csípőre tette kezét, de sejtelmes vigyor játszott arcán. Zavartan elmosolyodtam, szemébe nézve próbáltam ennyivel elmagyarázni, hogy miről van szó, még jó, hogy rokonok voltunk és így is megtudtunk simán beszélni dolgokat, amúgy bajban lettem volna. 
- Siess, és jó szórakozást! - suttogta, majd kicsit hátra dőlve a nappaliba lesett, közelebb lépve, a kezemnél fogva megtolt az ajtó felé. Gondolom, jelezni próbált, hogy jobb ha megyek, mielőtt még Will kíváncsiskodni kezd, hogy mi ez a népgyűlés az előszobában, hátra fordulva vállam felett egy aprót intettem, és már kint is voltam. 
Sietős léptekkel indultam a kapu irányába, az izgatottság minden lépéssel egyre nagyobb lett, azt hittem lassan már elájulok, annyi adrenalin szökött az ereimbe, lenyomva a kilincset, egy mély levegőt vettem és ártatlanul pislogva kinyitottam, ott várt, mint mindig. Már annyira megszokott volt, biztos, hogy hiányolnám, ha egy nap nem látnám itt parkolva a fekete autóját és őt, ahogy az oldalának dőlve, karba teszi kezét és összevont szemöldökkel méri fel a környéket, majd amikor észrevesz, ellágyul arca és óvatosan feljebb görbítve telt ajkát, várja, hogy odaérjek mellé. 
Ez most se volt másképp, csupán a végét változtatta meg egy kicsit, mivel mikor pár lépéssel közelebb értem hozzá, ő is előrébb jött, meglepődtem, mikor csak úgy hirtelen nagy tenyerét a derekamra simította, arcomhoz közelebb hajolt, orra szinte súrolta az enyémet. 
- Készen állsz? - suttogta, annyira furcsa volt, hogy akárhányszor elképzelem fejben a hangját, a valóságban mégis máshogy hangzik, valódibbnak és mélyebbnek. Nem tudtam mire gondolt, bár addig már eljutottam, hogy valamit tervez, bárcsak bele tudnék látni a fejébe, mennyi gondot és félreértett helyzetet megkönnyített volna már. Egy aprót bólintottam, viszonylag bizonytalanul és értetlenül, de hát Harryről volt szó, ha nem állok készen is megtudom miről van szó. Mosolya szélesebb lett, de nem csókolt meg, mint ahogy normális körülmények között tenné, értékeltem a toleranciát, úgy látszik már megértette, hogy a házam környékén ilyeneket nem szívesen csinálok, mert mint kiderült, előszeretettel kukucskálnak utánam. 
Oldalamról ujjai a kézfejemre csúsztak, kicsit eltolt magától, hogy szemügyre vehessen, zavarban éreztem magam emiatt, tényleg nem tudtam milyen ruhára gondolhatott, mikor azt írta elegánsba öltözzek, bár rajta óvatosan végignézve, leszűrtem, hogy még jó, hogy nem frakkot vettem fel lakk cipővel. Nincs is olyanom.  
- Miért feszegeted ennyire a tűréshatáraimat? - kérdezte alsó ajkát beharapva, szemében megcsillant valami vágy szerű érzés, elpirulva félrenéztem, míg szemöldökömet összevontam. Ezt se értettem teljesen, annyira bírtam, hogy többnyire mindig vissza kellett kérdeznem, nekem kínai volt ez a csábítós, flörtölős szöveg, mintha egy földönkívülinek akarnád elmagyarázni mi az a sajt. 
- Ezt hogy érted? 
- Csak túl jól nézel ki - válaszolta a fejét ingatva, érdekesen bámulhattam rá, nem tudom, hogy esetleg a látása volt rossz vagy profin hazudott, bár talán ha ő mondja, annak lehet egy kis igazságalapja.
Hagytam, hogy az autó oldalához sétálva, elém lépjen és kinyissa nekem az ajtót, beülve elvégeztem a szokásos biztonsági dolgokat, övemet bekötöttem, majd az ölembe fektettem a dzsekimet és ujjaimat összefonva, már kevesebb izgatottságtól fűtve nézelődtem, várva, hogy beszálljon. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire nagy ez a jármű, mármint, simán el lehet benne tűnni, mint egy lakókocsi.
Harry féloldalasan rám mosolygott, néztem, ahogy arca két oldalán halvány gödrök jelennek meg és szemei sarkában is apró ráncok futnak össze, ezek voltak az alig észrevehető jelek arra, ha valaki igaz érzéseket közvetített felénk, csak fel kell tudni őket ismerni. Viszonoztam a kedves gesztust, nyugtalannak tűnt, bár lehet, hogy csak én képzeltem bele, ő bontotta először a kontaktust, elfordítva fejét beindította a motort, de én nem néztem félre, még mindig őt mustráltam. Nehéz volt szavakba önteni a színeket és formákat, amiket felfedeztél az egész testén, valahogy semmi sem hasonlított ajkaira, szemére vagy hajára, sejtésem szerint Columbus is hasonlót érezhetett, mikor felfedezte Amerikát, csupa újdonság.
Az út csendesnek indult, de nem az a fajta kínos csendnek, vagy a gondolataimba meredtem, vagy azzal frusztráltam magam, hogy biztos valami meglepőt tervez, amiért szinte harapni lehetett az izgatottságát a levegőben, látókörömbe esett az is, ahogy néha-néha elvigyorodott a bajsza alatt, inkább már féltem és kíváncsi voltam. Az elegáns ruha, a sejtelmes köszöntés, a gyermeki csillogás íriszeiben, mind szokatlan volt, de ötleteim nem igen voltak, kitartottam a vacsorás elképzelésem mellett, miszerint valahol eszünk, aztán újra csak haza hoz, leparkol a ház előtt, valami félreérthetőt suttog a fülembe és elhajt, én pedig szerencsétlenül állok még odakint pár percet, míg képes leszek rávenni magam, hogy bemenjek.
Meglepődve néztem ki az ablakon, a Doncaster várostábla magányosan ácsorogva húzott el mellettünk, innentől már csak fák vagy pusztaságok vették körül a főutat, unalmas, egybeolvadó táj, szürke felhőkkel keretezve felülről, a látványt még jobban hangsúlyozta a halk, lassú zene a rádióban. Depressziós, egyhangú napnak tűnt volna, ha épp nem az ismeretlen felé tartottam volna egy fiúval, aki tudom, hogy váratlan leckéket fog még feladni nekem. Nem gondoltam volna, hogy messzebb fogunk menni, mint a városhatár, bár itt nem igen találsz éttermet vagy valami hasonló helyet, ha van is, én még tuti nem jártam ott, mégis kivel?
- Messze megyünk? - kérdeztem először felé fordítva a fejem, mióta elindultunk, direkt nem azt kérdeztem meg, hogy hova, mert biztos, hogy nem válaszolt volna, én is tudok ám furfangos lenni. Egy idő után már olyan sokat fogok vele lógni, hogy akaratlanul is rám ragadnak majd a tulajdonságai vagy minimum megtanulok visszavágni egyes mondataira, csak egy kicsit figyelmesnek kell lennem.
- Is-is - felelte megvonva vállát, majdnem felmordultam, milyen reakció volt ez? Többnyire azt szeretem, ha valaki egyenes válaszokat ad, nem ilyen "talán, is-is, nem tudom" típusúakat, kezdtem beletörődni, hogy nem igen fogom megtudni, míg valóban oda nem érünk.
Meglett volna a lehetőségünk végre, hogy beszélgessünk, meséljünk az életünkről, a családunkról vagy a múltunkról, mégsem szólalt meg egyikünk sem, Harry a szélvédőn bámult ki meredten, az utat figyelve, én meg az ablakon, csak a forgalom helyett a tájat lestem unalmamban. Ez jó volt benne és a társaságában, nem volt szükség folyamatos szavakra vagy hasonlóra, anélkül is megvoltunk egymás mellett, bár ez azért is lehet, mert mindenáron ott is akar tartani, az oldalán. Csak azt tudnám miért? Miért rám esett a választása, mikor azon a szórakozóhelyen körbenézett a félig illuminált állapotú tömegen, kíváncsi lettem volna, hogy mi suhant végig a fejében, mikor meglátott, én meg felé fordultam és összekapcsolva tekintetünket, értetlenül bámultam rá. Talán valami olyasmi, hogy "Hmm... józannak tűnik és elég aprónak, hogy ne tudja magát megvédeni.", aztán mikor látta, hogy készülök magányossá válni, gyorsan utánam osont. Hányszor végigjátszottam már magam előtt azt az alig három perces jelenetet, mikor nem tudtam aludni vagy csak szimplán kiverni nem tudtam a fejemből, de sajnos azzal is úgy voltam, hogy a fantáziám fele olyan jó se volt, mint a valóság, hiába képzeltem el, ahogy hozzám ér, amikor valóban megteszi, az térd remegtetősebb.
Az útvonal kezdett egyre ismerősebbé válni, mintha párszor jártam volna már erre, de Harry ezt biztos nem tudhatta, sose meséltem neki Willről vagy a nyaramról, csak véletlen lehetett, hogy pont Sheffieldbe vitt. Mármint, az a legközelebbi nagyobb város, tele van puccos helyekkel, romantikus látnivalókkal, a turisták előszeretettel látogatják, ha kíváncsiak egy tipikus angol környezetre, ami nem London. A ténytől, hogy hova készülünk csak még izgatottabb lettem, a fejemet ide-oda kapkodtam az ablak és a szélvédő között, ezzel is próbálva leszűrni, hogy hol lehetünk pontosan, arcomra halvány vigyor kúszott az első, külvárosi kertes házak láttán. Rögtön fel tudtam idézni magamban, hogy merre kéne fordulnunk ahhoz, hogy nagybátyám takaros kis erdőszéli lakásához érjünk, ebből a szempontból rossz helyen telepedett le, mivel a központ ehhez képest még kicsit beljebb volt.
Szólásra nyitottam a számat, valamit mondani akartam erről a helyről, azt hogy mennyire a szívemhez nőtt és köszönöm, hogy ide hozott, nem tudta mennyi dolgot felkavart bennem, mintha egy adag leülepedett homokot felráztunk volna, hagyva, hogy az apró szemcsék kavarogni kezdjenek a vízben. Én is kavarogtam, de inkább a múlt és jelen közt ingadoztam, emlékezve a régire, kész voltam, hogy újakat teremtsek. De aztán habozva inkább visszacsuktam az ajkaimat és nem mondtam semmit sem, nem is hiszem, hogy kellett volna, ez a gond velem, ha valaki nem kezdeményezi a beszélgetést, soha nem is fog elkezdődni. Szeretem hallgatni, ha mások beszélnek, főleg őt, ez valami pszichológus beütés lehet, szívesebben szívom magamba az emberek problémáit, szennyét, mint hogy én adjam ki magamból az egészet.
Érdekelt volna, hogy vajon Harry min gondolkodhatott abban a pillanatban, szerintem mindenki kipróbálná egy napra, hogy milyen érzés agyakban turkálni, bár nálam sok érdekességet nem találnának, csak a bugyuta, semmitmondó töprengéseimet.
Az utcákon emberek suhantak el mellettünk, akik mindennapi dolgukra igyekeztek vagy csak sétáltak egyet a meglepően kellemes időjárásban, egyesek, akik merészek voltak csak egy hosszú ujjú felsőben voltak, de a fázósabbak még egy pulóvert is felvettek, normális városi csendéletnek tűnt.
- Rég jártam már erre - jegyezte meg hirtelen Harry, felé kapva fejem, kíváncsian néztem arcát, várva, hogy folytassa, azért persze örültem neki, ha végre beszélni kezdett magáról egy kicsit. - Azt hiszem Seinnel voltam.
Elmosolyodtam, Sein tényleg jó barátnak és embernek tűnt, bár ki tudja, az biztos, hogy kedves, jó fej és magabiztos volt a bemutatkozása, a többiről nem tudok. De legalább addig már eljutottam, hogy Harryről többet megtudjak, vagyis már nyertem bepillantást a múltjának ködös vázlataiba, és a személyiségét is kiismerhettem, többnyire. Nem mondhattam neki azt, hogy szeretnék többet megtudni és nem is közölhettem csak úgy, hogy "Hé, meséld már el az életedet, de részletesen, köszi!", pont ezért is volt jó ez a kiruccanás, talán ezekben a közegben könnyebben kérdezek rá dolgokra, vagy én is képes leszek megnyílni. Mert míg egyesek nyitott könyvek az emberek számára, vannak olyanok, mint én és Harry, akik történetét mintha láthatatlan tintával írták volna és csak különleges személyeknek válik láthatóvá a szöveg.
- Mióta ismered Seint? - kérdeztem vissza kedvesen, érdeklődve, már ez is egy jó kezdetnek indult, ha ügyes vagyok, ebből is ki tudok hozni a végére valamit, bármilyen információ hasznosnak bizonyult.
- Másfél vagy két éve - vonta meg a vállát semlegesen, az agyam rögtön dolgozni kezdett, kiszámoltam, hogy akkor körülbelül 18 éves kora óta, a felnőtté válás küszöbén.
- Ő is...? - tettem volna fel a következő kérdésemet, ami már a kínosabb, titkosabb témát érintette, ezt nem akartam felbolygatni, vagyis mindennel úgy voltam, hogyha ő nem akar róla beszélni, nem is kell, csupán a kíváncsiságom vezérelt. Befejezni viszont nem tudtam a mondatot, mert rögtön megértette mit akarok, fejét rázni kezdte, nem tudom, egyszerre lett megkönnyebbült érzésem és furcsálló is, azt hittem egy ilyen sötét szakmával rendelkező ember csak hasonlókkal tud barátkozni...
- Nem. Ő inkább afféle... segítő, nem tudom megmagyarázni - egyik kezét levette a kormányról és gesztikulálni kezdett, miközben próbálta megmagyarázni a helyzetet, rögtön lelankadt a lelkesedésem a normális haverok fogalma ellen, hát tévedtem. - Nagyon jó emberismerő. - biccentett büszkén, maga elé bámult kicsit elrévedt tekintettel, arra gondoltam, hogy valami régi emlék eszébe juthatott erről, halkan, röviden felkuncogott, mikor szembe nézett kérdő arcommal. - Mikor először találkozott veled, utána azt mondta nekem, hogy mióta megismert, azóta arra vár, hogy egy ilyen személyt találjak magamnak.
Szégyenlősen lehajtottam a fejemet, elrejtve hirtelen rám törő vigyoromat, meglehetősen jól esett, hogy a hátam mögött ilyen dolgok is elhangoznak, bár meg is lepett, hogy tényleg így gondolja valaki, hogy esetleg a megfelelő ember lennék Harry számára, sokat változtatott az álláspontomon. Az érzéseimet mindenképp rendeznem kellett magamban, már rég meg kellett volna tennem, de valahogy nem volt erőm hozzá kezdeni, mert tudom, hogy milliónyi pro és kontra érvem lenne egyes dolgokhoz, viszont most már itt az idő hozzá és talán a közelsége segíteni is fog vagy csak befolyásolni.
Újabban csak váratlanul ért, mikor észrevettem, hogy Sheffieldben se maradtunk sokáig, csupán átmentünk rajta, ezek után már tényleg nem volt ötletem hova vihet, de még mielőtt teljesen kiértünk volna a városból, lefordult a főútról egy kisebbre, láthatatlanabbra, aminek két oldalán a fák elég mesterségesen rendezettnek tűntek, nem jártam még erre. Valahol a felénél már apró, fehér lámpák is megjelentek a bokrok közt, amik nem világítottak délután révén, de este biztos, hogy szép látvány lehet, ahogy halványan pislákoló fényükkel beborítják a leveleket és az aszfaltot, halkan felsóhajtottam.
Szemem sarkából láttam, hogy Harry megint elkezdett izgatottá válni, ami azt jelenthette, hogy már nem vagyunk messze a céltól, amúgy is ideges voltam, de miatta átragadt rám egy újabb frusztráló érzés, a gyomrom kupak nagyságúra szűkült és a szívem is hevesebben dobogott, az ölemben észrevétlenül az ujjaimat tördeltem a dzsekim takarásában. Az autó lassult alattunk, majd le is állt, mikor befordult egy szabad parkolónak tűnő helyre, tenyerét összedörzsölte, miután kihúzta a kulcsot a gyújtásból és a zsebébe tette, kibámulva a szélvédőn láttam még pár magányosan ácsorgó kocsit, de embereket és épületet nem, csak magas, örökzöld fenyőket szépen nyírva. Már ennyiből látszott, hogy egy elég puccos környék, nem szerettem ilyen szférákban mozogni, nem az én világom a gazdagság és egyéb vele járó dolgok, számat elhúztam, de nem kezdhettem el tiltakozni, hisz ez Harrytől mégis csak egy ajándékféle volt... De azt nem tudtam, hogy mi alkalomból, senki se jár meseszép hotelokba ok nélkül, sejtettem, mire kéne gondolnom, de még nem álltam készen el is képzelni és rádöbbenni, hogy mi folyik itt.
- A meglepetés nem itt van, ahhoz sétálnunk kell egy kicsit - mosolygott rám féloldalasan, ahogy felsőtestével felém fordult, közben kikapcsolva az övét, én is utánozni próbáltam, de amíg ő magabiztosan beszélt és mozgott, én remegő ujjakkal nyúltam magam mellé. Felpillantottam zöld szemeibe, ijedtnek tűnhettem, ahogy párat pislogtam, bár az is voltam, egy szakadozó sóhajt adva ki magamból bólintottam, csak nyugalom, túléled.