2014. január 17., péntek

24. rész

Sziasztok!:) Remélem sikerült a tervem és ez a rész egy kicsit izgalmasabb lett, mint az előző, próbáltam sejtelmesre írni. És tudom, szemét vagyok, amiért így hagytam abba, de kell egy kis ambíció az izgulásra.:D
Köszönök mindent és jó olvasást!:)
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Fancsali képpel álltam a szekrényem előtt, deja vu érzésemtől rögtön eszembe jutott, mikor legelőször készültem találkozni vele, mondjuk akkor talán idegesebb voltam, hisz nem tudtam mivel kell majd szembenéznem, vagyis hogy kivel. Egyáltalán nem volt egyetlen elegáns ruhám se, nem szokásom olyan helyekre járni, ahol szükségem lenne rá, inkább hordtam melegítő nadrágot és pulóvert. Kényelmes típus vagyok, ez tény. 
A homlokomat a szekrény ajtajára rakva, idegesen felnyögtem, elfordítva fejem az órára lestem, már az egyesnél tartott a nagy mutató, hogy tudtam négy órát elpazarolni... semmire? Tulajdonképpen is, hova szándékozik elvinni ilyen korai délelőttön, mikor vacsoráról volt szó? Egy nagyot sóhajtva próbáltam mindent kiadni magamból, a kételkedést és a hülye kérdéseimet, csak teszem, amit utasított és jó fiú leszek. 
Benyúlva a polcra, kivettem egy fekete, egyszerű pólót, ehhez tökéletes lesz az ugyanilyen színű blézerem, nadrágom és cipőm, olyan leszek, mint egy gót, de kit érdekel, úgysem a ruhám miatt fognak megbámulni minket az emberek. Belegondolva is gyomorfelkavaró idegesség tört rám, nincs annál frusztrálóbb érzés, mikor szeretnél eltűnni, vagy minimum láthatatlan maradni, mégis akkor tapad rád a legtöbb szempár, kíváncsian, esetleg ítélkezve figyelve minden mozdulatodat. 
Észrevettem, hogy izgatott vagyok, a hangulatom gyakran változott, egyszer teljesen fel voltam pörögve és akaratlanul el-elmosolyodtam, viszont rá öt percre viszont annyira elment a kedvem az egésztől, hogy csak leültem az ágyam szélére és bámultam magam elé. 
Igazságtalan dolog, mikor akárhogy erőlködsz is, ugyanaz azt a személyt látod lelki szemeid előtt, elképzeled, ahogy egy olyan párbeszéd lezajlik köztetek, ami sosem fog megtörténni, csak olyan jó érzéseket hoz fel benned, hogy folyton újrajátszod, csak minden alkalommal egyre színesebbé fested, figyelsz a részletekre. Mire én felocsúdtam az én kis dialógus festményemből, arcom eléggé égni kezdett, mostanában elég gyakran gondolok olyan dolgokra, ami normális esetben meg sem fordulna a fejemben, muszáj volt összpontosítanom valami valóságos dologra, mint például az időre, ami vészes sebességgel haladt előre. 
Felöltözve, mivel nem vagyok lány, jobbat nem tudtam tenni, csak bámulni a tükörképemet meredten, a szokásos dolgokon töprengve, mint mondjuk mit akarhat tőlem Harry, mármint igen, az önbizalmam már elég régóta a béka feneke alatt pihent, de akkor is... Talán mégis csak nő nemű vagyok, mert a fiúk nem komplikálnak ennyit egy kapcsolaton, idegesen szanaszét álló hajamba túrva csak még jobban zilálttá tettem az ábrázatomat, higgye csak azt nyugodtan, hogy szétfeszengtem magamat az üzenete miatt. Mert hát, így is volt. 
Zavarba ejtő pillanat, mikor hirtelen azon kapod magad, hogy egy percben már tizedszerre kapod a fejed a falióra felé, azt lesve, még vajon hány másodperc, kezeim közt szorongattam a telefonomat, ennyire csak nem lehetek nyugtalan egy találkozó miatt. Bár, nem akárkivel készültem elmenni vacsorázni. 
A szívem a torkomba ugrott, a mellkasom hirtelen megsajdult, mikor az ujjaim között pihenő készülék megrezgett, hihetetlen sebességgel kaptam az arcom elé, feloldva a zárat, máris elolvastam, amit kaptam. 
Értékeltem, hogy nem dudált, mint mindig, hanem inkább írt, gondolom sejthette, hogy nem vagyok itthon egyedül és nem akart kínos helyzetbe hozni a családom előtt, halvány mosoly ült szám sarkában, egyszerű pár szavas szöveg volt, mégis jó érzést váltott ki belőlem. 
Felállva, a zsebembe dugtam a mobilomat, majd már lassabb mozdulatokkal indultam meg a bejárati ajtó felé, nehogy azt feltételezze, hogy az előszobában ültem tűkön ülve, dzsekimet is ráérősen akasztottam le a fogasról, nem vettem fel, csak a karomra raktam, hogy ha esetleg későig maradunk, ne fázzak. Megszoktam, hogy én a legmelegebb helyzetekben is képes vagyok közölni, hogy fázok.
- Hova-hova? - hallottam meg egy hangot felülről, mikor épp lehajoltam, hogy bekössem a cipőmet, kínosan hunytam le a szememet, számat elhúztam. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy úgyis észre fogják venni, bár azt nem értem, hogy miért foglalkoznak azzal, hogy egy 21 éves fiú merre járkál hétvégén, esténként, mármint... Persze, nekem is egy kicsit gáz, hogy még velük élek, már rég vennem kellett volna egy saját házat, vagy minimum bérelnem egyet valahol, de kötelességemnek éreztem, hogy velük maradjak. Engem nem vonzott a szabadság és egyedül érzet, inkább vigyáztam a családomra, akik rám figyeltek, mikor kisebb voltam, ez csak hála. 
- Csak... tudod... - kezdtem volna magyarázkodni kiegyenesedve, egy kicsit megkönnyebbültem, szerencsére csak anya állt ott, csípőre tette kezét, de sejtelmes vigyor játszott arcán. Zavartan elmosolyodtam, szemébe nézve próbáltam ennyivel elmagyarázni, hogy miről van szó, még jó, hogy rokonok voltunk és így is megtudtunk simán beszélni dolgokat, amúgy bajban lettem volna. 
- Siess, és jó szórakozást! - suttogta, majd kicsit hátra dőlve a nappaliba lesett, közelebb lépve, a kezemnél fogva megtolt az ajtó felé. Gondolom, jelezni próbált, hogy jobb ha megyek, mielőtt még Will kíváncsiskodni kezd, hogy mi ez a népgyűlés az előszobában, hátra fordulva vállam felett egy aprót intettem, és már kint is voltam. 
Sietős léptekkel indultam a kapu irányába, az izgatottság minden lépéssel egyre nagyobb lett, azt hittem lassan már elájulok, annyi adrenalin szökött az ereimbe, lenyomva a kilincset, egy mély levegőt vettem és ártatlanul pislogva kinyitottam, ott várt, mint mindig. Már annyira megszokott volt, biztos, hogy hiányolnám, ha egy nap nem látnám itt parkolva a fekete autóját és őt, ahogy az oldalának dőlve, karba teszi kezét és összevont szemöldökkel méri fel a környéket, majd amikor észrevesz, ellágyul arca és óvatosan feljebb görbítve telt ajkát, várja, hogy odaérjek mellé. 
Ez most se volt másképp, csupán a végét változtatta meg egy kicsit, mivel mikor pár lépéssel közelebb értem hozzá, ő is előrébb jött, meglepődtem, mikor csak úgy hirtelen nagy tenyerét a derekamra simította, arcomhoz közelebb hajolt, orra szinte súrolta az enyémet. 
- Készen állsz? - suttogta, annyira furcsa volt, hogy akárhányszor elképzelem fejben a hangját, a valóságban mégis máshogy hangzik, valódibbnak és mélyebbnek. Nem tudtam mire gondolt, bár addig már eljutottam, hogy valamit tervez, bárcsak bele tudnék látni a fejébe, mennyi gondot és félreértett helyzetet megkönnyített volna már. Egy aprót bólintottam, viszonylag bizonytalanul és értetlenül, de hát Harryről volt szó, ha nem állok készen is megtudom miről van szó. Mosolya szélesebb lett, de nem csókolt meg, mint ahogy normális körülmények között tenné, értékeltem a toleranciát, úgy látszik már megértette, hogy a házam környékén ilyeneket nem szívesen csinálok, mert mint kiderült, előszeretettel kukucskálnak utánam. 
Oldalamról ujjai a kézfejemre csúsztak, kicsit eltolt magától, hogy szemügyre vehessen, zavarban éreztem magam emiatt, tényleg nem tudtam milyen ruhára gondolhatott, mikor azt írta elegánsba öltözzek, bár rajta óvatosan végignézve, leszűrtem, hogy még jó, hogy nem frakkot vettem fel lakk cipővel. Nincs is olyanom.  
- Miért feszegeted ennyire a tűréshatáraimat? - kérdezte alsó ajkát beharapva, szemében megcsillant valami vágy szerű érzés, elpirulva félrenéztem, míg szemöldökömet összevontam. Ezt se értettem teljesen, annyira bírtam, hogy többnyire mindig vissza kellett kérdeznem, nekem kínai volt ez a csábítós, flörtölős szöveg, mintha egy földönkívülinek akarnád elmagyarázni mi az a sajt. 
- Ezt hogy érted? 
- Csak túl jól nézel ki - válaszolta a fejét ingatva, érdekesen bámulhattam rá, nem tudom, hogy esetleg a látása volt rossz vagy profin hazudott, bár talán ha ő mondja, annak lehet egy kis igazságalapja.
Hagytam, hogy az autó oldalához sétálva, elém lépjen és kinyissa nekem az ajtót, beülve elvégeztem a szokásos biztonsági dolgokat, övemet bekötöttem, majd az ölembe fektettem a dzsekimet és ujjaimat összefonva, már kevesebb izgatottságtól fűtve nézelődtem, várva, hogy beszálljon. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire nagy ez a jármű, mármint, simán el lehet benne tűnni, mint egy lakókocsi.
Harry féloldalasan rám mosolygott, néztem, ahogy arca két oldalán halvány gödrök jelennek meg és szemei sarkában is apró ráncok futnak össze, ezek voltak az alig észrevehető jelek arra, ha valaki igaz érzéseket közvetített felénk, csak fel kell tudni őket ismerni. Viszonoztam a kedves gesztust, nyugtalannak tűnt, bár lehet, hogy csak én képzeltem bele, ő bontotta először a kontaktust, elfordítva fejét beindította a motort, de én nem néztem félre, még mindig őt mustráltam. Nehéz volt szavakba önteni a színeket és formákat, amiket felfedeztél az egész testén, valahogy semmi sem hasonlított ajkaira, szemére vagy hajára, sejtésem szerint Columbus is hasonlót érezhetett, mikor felfedezte Amerikát, csupa újdonság.
Az út csendesnek indult, de nem az a fajta kínos csendnek, vagy a gondolataimba meredtem, vagy azzal frusztráltam magam, hogy biztos valami meglepőt tervez, amiért szinte harapni lehetett az izgatottságát a levegőben, látókörömbe esett az is, ahogy néha-néha elvigyorodott a bajsza alatt, inkább már féltem és kíváncsi voltam. Az elegáns ruha, a sejtelmes köszöntés, a gyermeki csillogás íriszeiben, mind szokatlan volt, de ötleteim nem igen voltak, kitartottam a vacsorás elképzelésem mellett, miszerint valahol eszünk, aztán újra csak haza hoz, leparkol a ház előtt, valami félreérthetőt suttog a fülembe és elhajt, én pedig szerencsétlenül állok még odakint pár percet, míg képes leszek rávenni magam, hogy bemenjek.
Meglepődve néztem ki az ablakon, a Doncaster várostábla magányosan ácsorogva húzott el mellettünk, innentől már csak fák vagy pusztaságok vették körül a főutat, unalmas, egybeolvadó táj, szürke felhőkkel keretezve felülről, a látványt még jobban hangsúlyozta a halk, lassú zene a rádióban. Depressziós, egyhangú napnak tűnt volna, ha épp nem az ismeretlen felé tartottam volna egy fiúval, aki tudom, hogy váratlan leckéket fog még feladni nekem. Nem gondoltam volna, hogy messzebb fogunk menni, mint a városhatár, bár itt nem igen találsz éttermet vagy valami hasonló helyet, ha van is, én még tuti nem jártam ott, mégis kivel?
- Messze megyünk? - kérdeztem először felé fordítva a fejem, mióta elindultunk, direkt nem azt kérdeztem meg, hogy hova, mert biztos, hogy nem válaszolt volna, én is tudok ám furfangos lenni. Egy idő után már olyan sokat fogok vele lógni, hogy akaratlanul is rám ragadnak majd a tulajdonságai vagy minimum megtanulok visszavágni egyes mondataira, csak egy kicsit figyelmesnek kell lennem.
- Is-is - felelte megvonva vállát, majdnem felmordultam, milyen reakció volt ez? Többnyire azt szeretem, ha valaki egyenes válaszokat ad, nem ilyen "talán, is-is, nem tudom" típusúakat, kezdtem beletörődni, hogy nem igen fogom megtudni, míg valóban oda nem érünk.
Meglett volna a lehetőségünk végre, hogy beszélgessünk, meséljünk az életünkről, a családunkról vagy a múltunkról, mégsem szólalt meg egyikünk sem, Harry a szélvédőn bámult ki meredten, az utat figyelve, én meg az ablakon, csak a forgalom helyett a tájat lestem unalmamban. Ez jó volt benne és a társaságában, nem volt szükség folyamatos szavakra vagy hasonlóra, anélkül is megvoltunk egymás mellett, bár ez azért is lehet, mert mindenáron ott is akar tartani, az oldalán. Csak azt tudnám miért? Miért rám esett a választása, mikor azon a szórakozóhelyen körbenézett a félig illuminált állapotú tömegen, kíváncsi lettem volna, hogy mi suhant végig a fejében, mikor meglátott, én meg felé fordultam és összekapcsolva tekintetünket, értetlenül bámultam rá. Talán valami olyasmi, hogy "Hmm... józannak tűnik és elég aprónak, hogy ne tudja magát megvédeni.", aztán mikor látta, hogy készülök magányossá válni, gyorsan utánam osont. Hányszor végigjátszottam már magam előtt azt az alig három perces jelenetet, mikor nem tudtam aludni vagy csak szimplán kiverni nem tudtam a fejemből, de sajnos azzal is úgy voltam, hogy a fantáziám fele olyan jó se volt, mint a valóság, hiába képzeltem el, ahogy hozzám ér, amikor valóban megteszi, az térd remegtetősebb.
Az útvonal kezdett egyre ismerősebbé válni, mintha párszor jártam volna már erre, de Harry ezt biztos nem tudhatta, sose meséltem neki Willről vagy a nyaramról, csak véletlen lehetett, hogy pont Sheffieldbe vitt. Mármint, az a legközelebbi nagyobb város, tele van puccos helyekkel, romantikus látnivalókkal, a turisták előszeretettel látogatják, ha kíváncsiak egy tipikus angol környezetre, ami nem London. A ténytől, hogy hova készülünk csak még izgatottabb lettem, a fejemet ide-oda kapkodtam az ablak és a szélvédő között, ezzel is próbálva leszűrni, hogy hol lehetünk pontosan, arcomra halvány vigyor kúszott az első, külvárosi kertes házak láttán. Rögtön fel tudtam idézni magamban, hogy merre kéne fordulnunk ahhoz, hogy nagybátyám takaros kis erdőszéli lakásához érjünk, ebből a szempontból rossz helyen telepedett le, mivel a központ ehhez képest még kicsit beljebb volt.
Szólásra nyitottam a számat, valamit mondani akartam erről a helyről, azt hogy mennyire a szívemhez nőtt és köszönöm, hogy ide hozott, nem tudta mennyi dolgot felkavart bennem, mintha egy adag leülepedett homokot felráztunk volna, hagyva, hogy az apró szemcsék kavarogni kezdjenek a vízben. Én is kavarogtam, de inkább a múlt és jelen közt ingadoztam, emlékezve a régire, kész voltam, hogy újakat teremtsek. De aztán habozva inkább visszacsuktam az ajkaimat és nem mondtam semmit sem, nem is hiszem, hogy kellett volna, ez a gond velem, ha valaki nem kezdeményezi a beszélgetést, soha nem is fog elkezdődni. Szeretem hallgatni, ha mások beszélnek, főleg őt, ez valami pszichológus beütés lehet, szívesebben szívom magamba az emberek problémáit, szennyét, mint hogy én adjam ki magamból az egészet.
Érdekelt volna, hogy vajon Harry min gondolkodhatott abban a pillanatban, szerintem mindenki kipróbálná egy napra, hogy milyen érzés agyakban turkálni, bár nálam sok érdekességet nem találnának, csak a bugyuta, semmitmondó töprengéseimet.
Az utcákon emberek suhantak el mellettünk, akik mindennapi dolgukra igyekeztek vagy csak sétáltak egyet a meglepően kellemes időjárásban, egyesek, akik merészek voltak csak egy hosszú ujjú felsőben voltak, de a fázósabbak még egy pulóvert is felvettek, normális városi csendéletnek tűnt.
- Rég jártam már erre - jegyezte meg hirtelen Harry, felé kapva fejem, kíváncsian néztem arcát, várva, hogy folytassa, azért persze örültem neki, ha végre beszélni kezdett magáról egy kicsit. - Azt hiszem Seinnel voltam.
Elmosolyodtam, Sein tényleg jó barátnak és embernek tűnt, bár ki tudja, az biztos, hogy kedves, jó fej és magabiztos volt a bemutatkozása, a többiről nem tudok. De legalább addig már eljutottam, hogy Harryről többet megtudjak, vagyis már nyertem bepillantást a múltjának ködös vázlataiba, és a személyiségét is kiismerhettem, többnyire. Nem mondhattam neki azt, hogy szeretnék többet megtudni és nem is közölhettem csak úgy, hogy "Hé, meséld már el az életedet, de részletesen, köszi!", pont ezért is volt jó ez a kiruccanás, talán ezekben a közegben könnyebben kérdezek rá dolgokra, vagy én is képes leszek megnyílni. Mert míg egyesek nyitott könyvek az emberek számára, vannak olyanok, mint én és Harry, akik történetét mintha láthatatlan tintával írták volna és csak különleges személyeknek válik láthatóvá a szöveg.
- Mióta ismered Seint? - kérdeztem vissza kedvesen, érdeklődve, már ez is egy jó kezdetnek indult, ha ügyes vagyok, ebből is ki tudok hozni a végére valamit, bármilyen információ hasznosnak bizonyult.
- Másfél vagy két éve - vonta meg a vállát semlegesen, az agyam rögtön dolgozni kezdett, kiszámoltam, hogy akkor körülbelül 18 éves kora óta, a felnőtté válás küszöbén.
- Ő is...? - tettem volna fel a következő kérdésemet, ami már a kínosabb, titkosabb témát érintette, ezt nem akartam felbolygatni, vagyis mindennel úgy voltam, hogyha ő nem akar róla beszélni, nem is kell, csupán a kíváncsiságom vezérelt. Befejezni viszont nem tudtam a mondatot, mert rögtön megértette mit akarok, fejét rázni kezdte, nem tudom, egyszerre lett megkönnyebbült érzésem és furcsálló is, azt hittem egy ilyen sötét szakmával rendelkező ember csak hasonlókkal tud barátkozni...
- Nem. Ő inkább afféle... segítő, nem tudom megmagyarázni - egyik kezét levette a kormányról és gesztikulálni kezdett, miközben próbálta megmagyarázni a helyzetet, rögtön lelankadt a lelkesedésem a normális haverok fogalma ellen, hát tévedtem. - Nagyon jó emberismerő. - biccentett büszkén, maga elé bámult kicsit elrévedt tekintettel, arra gondoltam, hogy valami régi emlék eszébe juthatott erről, halkan, röviden felkuncogott, mikor szembe nézett kérdő arcommal. - Mikor először találkozott veled, utána azt mondta nekem, hogy mióta megismert, azóta arra vár, hogy egy ilyen személyt találjak magamnak.
Szégyenlősen lehajtottam a fejemet, elrejtve hirtelen rám törő vigyoromat, meglehetősen jól esett, hogy a hátam mögött ilyen dolgok is elhangoznak, bár meg is lepett, hogy tényleg így gondolja valaki, hogy esetleg a megfelelő ember lennék Harry számára, sokat változtatott az álláspontomon. Az érzéseimet mindenképp rendeznem kellett magamban, már rég meg kellett volna tennem, de valahogy nem volt erőm hozzá kezdeni, mert tudom, hogy milliónyi pro és kontra érvem lenne egyes dolgokhoz, viszont most már itt az idő hozzá és talán a közelsége segíteni is fog vagy csak befolyásolni.
Újabban csak váratlanul ért, mikor észrevettem, hogy Sheffieldben se maradtunk sokáig, csupán átmentünk rajta, ezek után már tényleg nem volt ötletem hova vihet, de még mielőtt teljesen kiértünk volna a városból, lefordult a főútról egy kisebbre, láthatatlanabbra, aminek két oldalán a fák elég mesterségesen rendezettnek tűntek, nem jártam még erre. Valahol a felénél már apró, fehér lámpák is megjelentek a bokrok közt, amik nem világítottak délután révén, de este biztos, hogy szép látvány lehet, ahogy halványan pislákoló fényükkel beborítják a leveleket és az aszfaltot, halkan felsóhajtottam.
Szemem sarkából láttam, hogy Harry megint elkezdett izgatottá válni, ami azt jelenthette, hogy már nem vagyunk messze a céltól, amúgy is ideges voltam, de miatta átragadt rám egy újabb frusztráló érzés, a gyomrom kupak nagyságúra szűkült és a szívem is hevesebben dobogott, az ölemben észrevétlenül az ujjaimat tördeltem a dzsekim takarásában. Az autó lassult alattunk, majd le is állt, mikor befordult egy szabad parkolónak tűnő helyre, tenyerét összedörzsölte, miután kihúzta a kulcsot a gyújtásból és a zsebébe tette, kibámulva a szélvédőn láttam még pár magányosan ácsorgó kocsit, de embereket és épületet nem, csak magas, örökzöld fenyőket szépen nyírva. Már ennyiből látszott, hogy egy elég puccos környék, nem szerettem ilyen szférákban mozogni, nem az én világom a gazdagság és egyéb vele járó dolgok, számat elhúztam, de nem kezdhettem el tiltakozni, hisz ez Harrytől mégis csak egy ajándékféle volt... De azt nem tudtam, hogy mi alkalomból, senki se jár meseszép hotelokba ok nélkül, sejtettem, mire kéne gondolnom, de még nem álltam készen el is képzelni és rádöbbenni, hogy mi folyik itt.
- A meglepetés nem itt van, ahhoz sétálnunk kell egy kicsit - mosolygott rám féloldalasan, ahogy felsőtestével felém fordult, közben kikapcsolva az övét, én is utánozni próbáltam, de amíg ő magabiztosan beszélt és mozgott, én remegő ujjakkal nyúltam magam mellé. Felpillantottam zöld szemeibe, ijedtnek tűnhettem, ahogy párat pislogtam, bár az is voltam, egy szakadozó sóhajt adva ki magamból bólintottam, csak nyugalom, túléled. 

9 megjegyzés:

  1. Basszus! Utisteeen! Te! Ha tudnad mit elek at a legunalmasabb rszednel is! Egy reszt nem lehet unni errol a blogrol! Kurvajol irsz! Ez naon izgi volt!! Teljes sokkban vagyok,hogy most mi lesz!!! *.* imadlak!! Csok:Orsi

    VálaszTörlés
  2. Oh, te jó ég! Ez...ez elmondhatatlanul szuper volt. Nagyon várom a következő részét ennek az észbontó történetnek, amit egy ilyen fantasztikus író hoz nekünk.
    Addig is vár rád itt egy díj:
    http://themurderouskiss.blogspot.hu/2014/01/tizedik-dij.html

    VálaszTörlés
  3. Hát, sikerült növelned a kíváncsiságomat, bár nem gondoltam volna, hogy ez még lehetséges :D És igen, a vége egy kínzás, hogy itt van abbahagyva, most már még jobban várom a jövőhét pénteket, mint általában szoktam.
    És ahogy olvastam ezt a részt is, teljesen biztos lettem abban, hogy örökké tudnám olvasni ezt a blogot. Imádom, ahogy írsz, az alaptörténetet, a cselekményt... mindent!
    Alig várom, hogy kiderüljön, mit tervezett Harry! Xxxx

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. www.larry-stylinson-love-endlessly.blogspot.hu/2014/01/dijak.html meglepiii :)

    VálaszTörlés
  6. I-MÁ-DOM!!! *--* Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tervez Harry! ;)
    Rettentően várom a kövi részt! *-* :D

    VálaszTörlés
  7. Mikor lesz új rész?

    VálaszTörlés