22. rész

Halihó!:) Most egy kivételes alkalom lesz, miszerint kicsivel több fölös dumát nyomok itt az elején, csak szeretném tudatni egyesekkel a dolgokat. 

Először is, mint mindig, köszönöm a támogatást, +24000 megtekintés és 51 feliratkozó, nem találom a szavakat, egyszerűen hihetetlen, sosem gondoltam volna, hogy egy ennyire sikeres blog tulajdonosa lehetek majd egyszer!:)

A másik pedig, hogy igen, magam is láttam a Díjak menüpont alatt lévő apró kis veszekedést, hogy ne láttam volna, és csak annyit szeretnék mondani, hogy ehhez a témához sose fűzök hozzá semmit sem. Ugyanis, mindenkinek megvan a saját véleménye, és tiszteletben is tartom, de cserében kérlek te is tartsd tiszteletben az enyémet. Megértem, hogy nem hiszel Larryben, hisz nem mindenki hihet ugyanabban, ez ugyanaz, mint a különböző vallások, de attól még nem közösítesz ki valakit, ha nem olyan, mint te, vagyis nem teszed, ha normális ember vagy. Köszönöm, hogy emellett még ugyanúgy olvasod a blogot, nem tudok mást mondani, remélem nem bántottalak meg ezzel, csak szerettem volna leírni a véleményemet!:)

Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Harry, mint mindig, udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, ismert léptekkel mentem beljebb, majd lerúgtam magamról a cipőmet. A bokám még mindig hasogatott a focimeccsen történtek miatt, bevallom, már megszoktam, ugyanis a legtöbb csapat taktikája az, hogy a leggyengébbnek tűnő láncszemet kilövik, azaz engem. Egy sárga lap senkinek se veszteség mínusz egy játékossal szemben.
A házban minden ugyanolyan volt, mint első és második alkalommal, a falak fehérek a nappaliban, a járólap bézs a konyhában és gondolom a hálószobájában is bevetve állt a nagy francia ágy.
Meglepődve néztem, ahogy levéve kabátját, a barna kanapéhoz ment és leült rá, lábát feltette a kis faasztalra, majd hátra hajtva fejét, lehunyta szemeit. Zavartan összekulcsoltam magam előtt az ujjaimat, és pár percig csak előre-hátra dülöngéltem a sarkamon, nem tudtam mit kéne csinálnom. De aztán megpróbáltam megemberelni magamat, óvatosan odasétáltam mellé, úgy tűnt sikerült hang nélkül, mert nem nézett fel rám, vagy csak várt, hogy mit fogok csinálni.
Lehajolva megfogtam a mellette pihenő karját és felemelve lehuppantam a helyére, kezét magától a hátam mögé tette, átölelve vállamat.
- Fáradt vagy? - kérdeztem felé fordítva fejemet, arcát lestem, halványlila folt húzódott a szemei alatt és zöld írisze is tompán csillogott, végre emberien nézett ki, de még így is... ahh... Nem akarom a tipikus "egy magazin címlapjáról léptél le" dolgot mondani, de tényleg mindig úgy nézett ki, bár lehet, hogy csak én látom így az érzéseim miatt. De ki ne nézné meg Harryt az utcán? Biztos, hogy heteró fiúk is fordultak már meg utána, egyszer olvastam, hogy ha valakibe szerelmes az ember, az agya rögtön tökéletesnek titulálja a bizonyos személyt, de én nem voltam szerelmes.
- Nem. Csak több, mint 24 órája nem aludtam valaki miatt - közölte komolyan célozva, szégyenlősen lesütöttem szememet a mellkasát bámulva. Igaza volt, én ébresztettem fel az éjszaka közepén azzal, hogy soha többet nem akarok vele beszélni és hogy rájöttem a titkára. Ehhez képest szinte az ölében ültem, a lakásán.
Állam alá nyúlva követelte a figyelmemet, mint a kocsijában még a meccs végezte után, mosolygott, szóval annyira csak nem haragudhatott. Lábaimat felhúztam és átöleltem a térdeimet, pislogva néztem magam elé, mikor Harry közelebb húzott és így fejem a mellkasának dőlt, szokatlan volt ez a felállás. Mármint, a csend és az, hogy ölelkezve fekszünk a kanapéján, ez nem rá vallt, a lélegzetvételeit számolgatva fúrtam az arcomat jobban pillangókat előidéző illatú felsőjébe.
- Most akkor alszunk? - kérdeztem nevetségesen megzavarva a nyugodt pillanatot, nem értem miért nem voltam képes szótlan maradni, pedig végre megadatott. Harry halkan felnevetett, ami miatt felsőteste is megremegett, ezáltal a rajta pihenő fejem úgyszintén, zene volt füleimnek ez a hang. Hisz ilyenkor éreztem magam a legjobban mellette, mikor mosolygott és csillogó szemekkel nézett rám, legtöbbször elvesztem a természetre emlékeztető zöld íriszeiben. Mint a fák lombkoronája, vagy egy virág harmatos szára, levele. Kezdtem túl nyálasnak érezni a saját gondolataimat róla, de sajnos őszintén fogalmaztam meg őket, a vak is láthatta, hogy kívülről milyen megbabonázó a maga kis sötét világával.
- Szeretnél? - kérdezte lehajolva, ami miatt éreztem ajkait a fejem búbjához nyomódni, furcsa, de egyben jóleső érzések kavarogtak bennem, amik libabőrt okoztak a karomon. Gyorsan, a lehető legtermészetesebb mozdulattal próbáltam ráhúzni a kézfejemre a kicsit túlméretezett kötött pulóverem ujját, hogy meg ne lássa mit okozott ezzel az egyszerű mozdulatával, bár legbelül úgy is tudta, hogy többnyire mit vált ki belőlem.
Mivel a hangom valahol eltűnt a mondata és a tette közti rövid másodpercben, csak megráztam a fejemet, nem akartam aludni, nem akartam elpocsékolni a vele töltött időt valami olyannal, mint az alvás. Majd otthon kipihenem magamat, engem úgyse zargat senki sem, van még két napom arra, hogy regenerálódjak. Ha... ha Harry nem tervez beállítani hozzám valami tervvel, ami újra csak elveszi az éjszakámat.
Éreztem, ahogy keze lejjebb csúszik oldalamon, majd megállt a csípőmnél és közelebb húzott magához, halványan elmosolyodva fordítottam fejemet még jobban a mellkasához, olyan voltam, mint egy lány. Ez az egész túl romantikus és normális volt a tőle megszokott dolgokhoz képest, még csak el se képzeltem ilyesmit vele, mert azt hittem sosem teljesülhet az, hogy egymást ölelve feküdjünk a barna, bőr kanapéján.
Néha jó volt, hogy több fajta oldala is van, de az őrületbe is kergetett vele, főleg, hogy óránként váltogatta őket.
Többször is feltettem már a kérdést magamnak az éjszaka óta: miért nem félek tőle, miért vagyok képes átnézni azon a pici tényen róla? Hisz igenis fontos volt, az ember nem szívesen lóg egy bérgyilkossal megszokott helyzetben, mi van ha én is csak egy áldozat vagyok, akit úgy akar megölni, hogy a lehető legközelebb próbál férkőzni hozzá? A saját gondolatomtól hevesebben kezdett dobogni a szívem, ez hülyeség, ugye?
A lélegzetemet visszafojtva bámultam magam elé, észrevettem, hogy Harry ujjai ellazultak az oldalamon, sőt már majdnem elengedett, egyenletesen szuszogott, mellkasa nyugodt ritmusban emelkedett és süllyedt alattam. Fejemet óvatosan feljebb emeltem, reakció hiányában végül teljesen elhajoltam tőle, halvány mosolyom letörhetetlen volt, mikor megláttam arcát, szeme becsukva volt, szempillája megrezzent és telt, rózsaszín ajkai is elnyíltak egy kicsit. Elaludt.
És még ő kérdezte meg tőlem, hogy szeretnék-e aludni - gondoltam magamban cinikusan, nagyon hamar álomba szenderült, alig pár perc alatt, tényleg fáradt lehetett és csakis az én hibámból. Lelkiismeret furdalásom volt, de közben oda nem adnám senkinek sem az éjszakánkat, amit együtt töltöttünk a szobámban, még úgy se, hogy sötét titkok kiderülésén kívül nem sok történt.
Nem tudtam mit tehetnék, felébreszteni semmiképp sem akartam, de ahhoz sem volt kedvem, hogy visszafeküdjek a mellkasára és vele pihenjek, ezért folyamatosan figyelve vonásait, lassan feltápászkodtam mellőle. Felmordult és valamit motyogott, majd keresztbe téve maga előtt a karját, a saját vállára dőlt.
Aranyos volt és ártatlannak tűnt, egy kisfiú, akit álmában senki se bánthat és az lehet, aki csak szeretne.
Körbenézve abban állapodtam meg, hogy a konyha lesz a tökéletes hely számomra, hogy csak üljek és nézzek ki a fejemből, mint mindig, addig, amíg Harry magától fel nem kel.
A járólap hideg volt talpam alatt, ezért a pulthoz álltam háttal, majd a szélét megmarkolva felugrottam és kicsit hátrébb csúsztam, hogy nehogy leessek. Lábujjaimat bámulva rugdostam a levegőt, mint egy gyerek, közben mindenféle dolgot a kezembe véve magam mellől, elolvasgatva a címkéket.
Azon gondolkodtam, hogy vajon Will aggódik-e értem, hisz nem hülye ő, jól tudja, hogy egy ilyen meccs már rég végét találta, talán azt hiszi, hogy elmentem a csapattársaimmal sörözni... Oh, ha tudná a valóságot. Bár inkább fogalma se legyen róla, mit szólna hozzá, ha egy nap haza állítanék Harryvel az oldalamon? "Nézd Will, ő itt Harry, a barátom, mármint igen, olyan közünk van egymáshoz. Diák? Neeem, Harry már dolgozik. Hogy mit? Hát, tudod, bérgyilkos, biztos olvastál már róla valamelyik aktádban."
Az arcom grimaszba futott az elképzelésre is, ahogy ez a beszélgetés lejátszódik hármunk között, ahogy Harry kezét fogva az ajtóban állok és Will arca pedig másodpercenként vált más színekbe és érzelmekbe.
Anyának szerintem el tudnám mondani, hisz ő tudja és azóta támogat is, bár neki is csak az első felét, a szakma és vállalkozás részt inkább mindenből kitörölném, még Harry életéből is. Milyen könnyű lenne, hopsz egy radír vonás a múltjában és minden sokkal egyszerűbben alakulna. Kár, hogy az élet egyáltalán nem így működik és, hogy ami egyszer megtörtént, az ott is marad örökre a hátadba vésve.
Az emberek, a társadalom olyan könnyen tud rossz szavakkal dobálózni, erről sokat tudnék mesélni, csak rajtunk múlik, hogy hiszünk-e nekik vagy úgy teszünk, mintha az egyik fülünkön bement a másikon pedig kijött volna a fölös információ, miszerint "inkább öld meg magad".
Homlokomat ráncolva bámultam a következő tárgyra, ami a kezem ügyébe került, furcsán házias dolgok foglaltak helyet Harry konyhájában, akár egy fiatal egyetemista háza is lehetett volna, akit megáldott a sors egy adag gazdag rokonnal.
Valójában meg is kívántam a forró csoki poros tasakot nézegetve, markomba rejtve megtámaszkodtam a pulton magam mellett és oldalra hajolva kilestem a nappaliba, csak a göndör tincseket láttam mozdulatlanul, szinte a kanapé bőranyagába olvadva, csak nem bánja, ha kicsit önállósodok...
Leugorva, minden mozdulatomat próbáltam a lehető legóvatosabban csinálni, a hűtő ajtaját kinyitva a hőszigetelés cuppanó hangja az eredetinél is hangosabbnak tűnt, bár ez mindig így van, ha csendben kéne lenned, a zajok kétszeresen zavaróbbnak tűnnek. Világmegváltó gondolataim közepette kivettem egy doboz tejet, azért mégis csak pofátlanság, ha kérdezés nélkül kutakodok, a számat harapdálva nyúltam, hogy inkább visszategyem a helyére a pára miatt nedves oldalú papírdobozt, de újra meggondoltam magam és megvonva vállam, a pultra tettem. Ő hányszor csinált olyat, amit előtte nem kérdezett meg tőlem, sőt, hányszor volt olyan, hogy akaratom ellenére elrángatott magával? Egy bögre forró csokitól nem fog kitörni a harmadik világháború.
Arcomat tenyerembe temetve álltam szerencsétlenül a hideg járólapos konyha közepén, arra gondolva, hogy nem lehetek ekkora idióta, miközben rájöttem, hogy a tej nem fog magától megmelegedni, csak maximum ha a felsőm alá dugom vagy a kezeimmel holnap reggelig a dobozt dörzsölgetem.
A túlélési technikákat félretéve, lábujjhegyre magasodtam és kinyitottam a szekrényajtókat valamiféle porcelán után kutatva, egy fekete pöttyöset választva visszalöktem magam a talpamra, majd a háromnegyedéig töltöttem tejjel.
Sajnálatos módon a mikró nem egy halk mulatság, bár az lenne, biztos, hogy hamarabb feltalálnák a néma mikrót, mint a rák ellenszerét, mindegy, kínosan lehunyva szemeimet számoltam a másodperceket, minden pillanatban arra várva, hogy Harry megjelenik a konyhaajtóban és megkérdezi, hogy mi a fészkes fenét művelek. Még mielőtt hangosan csengett volna, szóval mikor a számkijelző 0:01-t mutatott, gyorsan kikaptam a bögrét és vigyázva, hogy le ne öntsem magam és ne is forrázzam meg valamimet, a pultra visszatettem a félig kész italomat.
Hogy őszinte legyek, valahol itt én is elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen miért is csinálok forró csokit, miközben arra várok, hogy Harry felkeljen, de nem találtam rá választ, csupán azt, hogy megkívántam. Van ilyen, mást még tuti nem kapott rajta, hogy a konyhájában szerencsétlenkedik egy poros tasak kinyitásával, bár lehet, hogy pont ezért akar tőlem többet, mint egy éjszakát... mármint, azért, mert más lennék, mint a többiek? Halványan mosolyogva a gondolatra, egy útközben összeszedett kávéskanállal kavargattam a forró löttyöt, majd mikor úgy ahogy jónak tűnt, eszembe jutott, hogy láttam tejszínhabot a hűtőben, ha már rávettem magam, akkor meg is adom a módját.
A fehér habos, gőzölgő csodát kezeim közt tartva és fújogatva dőltem vissza háttal a pulthoz, büszkeség öntötte el a testemet, megcsináltam anélkül, hogy bármi nagyobb zajt csaptam volna.
És végül nem is én lettem az, aki felkeltette Harryt, hanem egész pontosan a mobilja, idegesítő gyárilag beállított csengőhangja még rajtam is felállította a szőrt, ahogy belehasított a csendes, nyugodt levegőbe. Magamban szidtam a személyt, aki a vonal túlsó végén foglalt helyet, végre lett volna ideje aludni, de még akkor is megzavarták, nem tudom miért lettem ilyen haragos hirtelen.
- Louis? - hallottam meg a hangját, a szokásosnál is mélyebb és rekedtebb volt, persze, mivel akkor kelt fel, nem volt erőm visszaszólni, úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Közben azért jó érzéssel töltött el, hogy mikor kinyitotta a szemét, az tűnt fel neki először, hogy nem feküdtem ott a mellkasán. - Basszameg... - morogta már halkabban, majd megszűnt a telefon csengése, nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy kinyomta, vagy felvette. - Igen? Igen, én vagyok... - tudtam, hogy felállt a kanapéról, mert megnyikordult alatta, léptei viszont szinte már némák voltak, mintha a padló elnyelte volna őket. Kíváncsi voltam erre a beszélgetésre, nem akartam, hogy megtaláljon, a bögrét türelmesnek tűnve a számhoz emeltem és hagytam, hogy a felcsapódó gőz kicsit megcsípje az arcomat. - Uhm... Fontos az ügy? Jó, ha hallott már rólam, akkor azt is biztosan tudja hol kell találkoznunk. Ma este tíz? Rendben. - azt hittem még nincs vége a rejtélyes telefon hívásnak, mivel nem köszönt el, de pont akkor lépett be az ajtón és a készüléket már a zsebébe dugta. Nagy szemekkel néztem rá a biztonságot adó porcelán és párafelhő mögül, lábaimat keresztbe tettem, arcán mintha úgy tűnt volna, hogy megkönnyebbült, amiért megtalált, talán azt hihette elmentem, míg aludt? Én nem tennék ilyet, meg amúgy is, innen maximum gyalog jutnék haza, ami valljuk be, két órámba telne.
Ittam egy kortyot a kezdetleges kihűlés fázisában lévő édességből, majd kezemet lejjebb engedtem, Harry hirtelen nagyon vigyorogni kezdett, mire felvontam a szemöldökömet, hát persze, a folyamatos hangulatváltozás. Bár ez még nem volt olyan durva, mint mikor ideges, sötét valójából vált pajkos szemű, mosolygóssá egyik másodpercből a másikra.
Hosszú lábával egy kecses mozdulattal átszelte a köztünk lévő távolságot, nekem évekig kéne ezt a mozdulatot gyakorolnom, hogy fele ilyen elbűvölőre sikerüljön, elém állt, de nem sikerült neki elég közel a magam előtt szorongatott pöttyös bögre miatt.
Nem értettem miért bámulja az orromat, de viszont mikor végre leesett, nagyon kínosan éreztem magam, egyik kezemet emeltem is volna, hogy letöröljem a véletlenül rákerült habot az ivásom miatt. Elkapta a csuklómat félúton, majd előre dőlve, meglepődésemet fokozva, hirtelen lenyalta, mikor elhajolt, felhúztam az orromat grimaszba, amitől biztos, hogy apró ráncaim lettek, majd felkuncogtam. Hát, azt se gondoltam volna, hogy egyszer majd valaki tejszínhabot fog lenyalni az orrom hegyéről, de mint eddig sok mindenbe, Harry ebbe is belevitt.
- Miért iszol forró csokit nyár után egy hónappal? - kérdezte hitetlen arckifejezéssel, mintha csak ez olyan nagy bűn lenne, bár óvatosan mosolygott közben, szóval tudom, hogy csak játszott velem.
- Megkívántam - vontam meg a vállamat a jól kitervelt kifogást rávágva már reflexből, közben észrevétlenül oldalra fordultam és leraktam az addig közénk furakodó porcelánt. Rögtön kihasználta az alkalmat, kezem után kapva összefonta az ujjainkat, testével még jobban a mögöttem lévő pulthoz nyomott, csípője szinte érintette az enyémet. Felsóhajtva hagytam neki, hogy arcát a nyakamhoz nyomja, göndör tincsei csikiztek, de egyben cirógattak is, ahogy ajka tette bőrömmel, kínzó lassúsággal haladt felfelé, az őrületbe kergetett, mire a fülem alá ért és egy hosszabb csókot nyomott az egyik feltalált gyenge pontomra. A szívem hevesebben dobogott a mellkasomban, talán már olyannyira, hogy ő is megérezte, de felesleges lett volna rejtegetnem előle az őszinte érzéseimet, úgyis rájön.
- Engem mikor fogsz majd megkívánni? - suttogta rekedten és dögösen, pont úgy, ahogy legtöbbször levett a lábamról, mondatának apró célzását rögtön megértettem, arcom pírbe borult és melegem is lett. Meglepődve felnyögtem, mikor elengedte a kezemet és belemarkolt a derekamba, majd hátrébb vándoroltatva ujjait, a fenekemen is tett egy kisebb utazást, én mást nem tudtam tenni, csak a mellkasára simítottam mindkét tenyeremet, majd óvatosan megtoltam. - Miért nem engeded, hogy kényeztesselek egy kicsit? - kérdezte szomorúan és bosszúsan, mikor elhajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, zavartan bámultam félre, hogy ne kelljen találkoznom a csillogó zöld smaragdjaival.
Vettem egy mély levegőt, kezeim közt morzsolgattam a felsőjét a hirtelen jött nyomás miatt, eddig még egyszer sem kért számon, hogy miért nem hagyom tenni, amire vágyik, ebből adódóan a választ sem leltem.
Félek? Talán ez lenne az oka? Vagy mert úgy érzem, hogy még nem vagyok kész rá? De Louis, istenem, 21 éves vagy! Vagy velem van a baj, vagy Harryvel, itt már nem a felkészültségről volt szó.
- Nemsokára... - motyogtam, majd összepréseltem az ajkaimat, még mindig nem mertem ránézni, nem akartam tudni, hogy miként reagál erre. Magam sem tudtam, hogy az igazat mondtam-e, minden eljön majd a maga idejében.