56. rész

Wow, hát sok minden történt az előző rész óta. Szeretnék újra bocsánatot kérni az öcsém okozta incidens miatt, ami többé nem fog előfordulni, ugyanis a héten megkaptam a saját laptopomat. 
A másik dolog, átléptük a +100 000 megtekintést, nem jutok szóhoz, ez egyszerűen... lenyűgöző, hihetetlen, annyira hálás vagyok, hogy az leírhatatlan. Imádlak titeket.♥
Meg is gyógyultam végre, három hetes betegség után, szóval úgy tűnik, minden kezd egyenesbe lendülni, ami azt jelenti, nem lesznek akadályok előttem és több alkalmam lesz leülni, írni az új részeket. Most azért is jött olyan későn a rész, mert más történeten dolgoztam, még nem tudom, hogy befejezem-e, publikálom-e vagy hogy bloggá teszem, esetleg csak egy One Shot lesz, nem tudom.
Egy dolog biztos, közel van ennek a blognak a +18-as része, huhúú.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx  

Louis Tomlinson

Szívembe költözött félelemmel és hatalmas szemekkel bámultam magam elé a kovácsolt, fekete vaskapura és az azt körülvevő kőkerítésre, amin egykor még jól látható idézet futott az élet és halál elegyéről, de mára már kikoptatta az idő megállíthatatlan irama. Csend honolt a város ezen szakaszán, csak sok-sok méterrel távolabb, egy utca és kietlen park után pislákoltak fények öreg házak ablakából, de persze a városi világítás idáig is elért, amire még mindig nem volt szükség, úgy éreztem a lábam a földbe gyökerezett és nem fogok tudni megmozdulni. Csak akkor rezzentem össze, amikor Harry becsapta mögöttem az autó ajtaját, félénken magam elé fontam az egyik karomat, nem tudtam mit keresünk itt és mit fogunk csinálni, csak sejtéseim voltak, nagyon erős sejtéseim. 
- Menjünk - motyogta hirtelen mellettem egy nagyon halk hang, majd nagy tenyerét hátamra simította, hogy löketett adjon lebetonozott talpamnak. Lassan elindultam, miközben rájöttem, hogy neki kellett volna inkább nehezebben mennie az első lépésnek, kezét nem vette le rólam, hanem átkarolta vállamat, szorongva pillantottam fel arcára, de csak megfeszült állkapcsával és összehúzott szemöldökével találtam szemben magam, mire tudtam, hogy csupán el akarja rejteni az érzéseit a magabiztossággal. Még mielőtt bementünk volna az ijesztően felénk magasodó kapun, egy pillanatra elengedett, kíváncsian néztem, ahogy lehajol a kőkerítés tövében futó, már félig elhervadt rózsabokorhoz és letép egy olyan szálat, aminek szirmai még gyönyörű vörösen izzottak, zavartnak tűnt, a háta mögé rejtette, hogy ne lássam, miközben újra magához húzott.
A temetők sosem tartoztak a kedvenc helyeim közé és szerintem nem vagyok vele egyedül, az ember szívébe automatikusan egyfajta szomorúság szökik a sok, árva sírt és mécseseket látva, idejét se tudom már én mikor jártam ott utoljára, talán a nagyszüleim temetésén, de akkor még kisgyerek voltam. Észrevétlenül közelebb bújtam Harry oldalához, ő pedig megszorította a vállamat, idegesített a csend, de örültem, hogy legalább szavak nélkül megbeszéltünk annyit, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem kellett sokáig sétálni, az addig betonos főútról lefordultunk, nem tudtam merre kell menni, ezért követtem minden lépését, a nyirkos fű fura hangokat adott ki talpunk alatt, az angol temetők ironikus bája a katonás sorrendbe elhelyezett, fehér kövű sírhelyek voltak, amik csak még ijesztőbbé tették az egészet. 
Megtorpantam, mikor ő is, keze leesett rólam és valamiért távolság lett közöttünk, leereszkedett hátának és vállának vonalát figyeltem, arca felét elrejtette kabátjának gallérja mögé, rosszul esett ez a gesztusnak nem nevezhető lépése, de oldalra pillantva megértettem mi történt. Kissé elnyílt ajkakkal, furcsa érzésekkel kavarogva mellkasomban néztem az előttünk heverő sírra, ami egyszerűnek tűnt, kicsit szürkés kőből készült, ami a többihez hasonlóan hófehér lehetett valamikor, se virágok, se mécsesek, semmi sem volt előtte, jó régen járhatott itt utoljára bárki is. De ami igazán felkavart, az a rendezetten, szépen ívelten odavésett betűk és számok voltak - Roger Styles 1970-2008 és neje, Peggy Styles 1973-2008 - erősen beleharapva számba, pillanatok alatt elvégeztem a gyors fejszámolást, 38 és 35 évesek voltak. Ilyenkor érzi leginkább az ember, hogy az élet valójában mennyire nem fair. 
- Én... Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e... - hallatszott fel a csendben egy halk, rekedt hang, itt még a madarak sem mertek énekelni, nehogy megzavarják a sok-sok éve alvó emberek álmát. - Biztosan nem volt jó ötlet... Nem tudom... - sose hallottam még ilyen kétségbeesettnek, mintha egy hajszál választaná el attól, hogy a földre essen és zokogni kezdjen, ami ha megtörtént volna, én ott lennék mellette és addig ölelném, amíg meg nem nyugszik. De Harry erős, erősebb az összes embernél, akit ismerek, lelkileg és fizikailag is, ezért csak állt tovább egy helyben, ökölbe szorítva kezét, hogy remegését is elfojtsa, várt valami reakcióra tőlem, akkor döbbentem csak rá, mennyire elutasítóan és szerencsétlenül kapkodtam a tekintetemet közte és a két név között. 
Nekem kellett lépnem, szó szerint, átszelve a fájdalmas távolságot, átöleltem oldalát, messzebbik csípőjénél összefonva ujjaimat, arcomat a kabátjába dörgöltem, sok idő telt el, mire végre lett annyi bátorsága, hogy egyik karját felemelje és derekam köré tegye, akkor vettem észre, hogy másik markában még mindig ott van a bejáratnál leszakított rózsa. 
- Köszönöm, hogy elhoztál - dünnyögtem, hirtelen túlságosan elérzékenyültem, mert rájöttem mennyit jelent ez. Utált az érzéseiről és családjáról beszélni, mégis ott álltunk most, ahol mindkettő jelen volt, talán azon a helyen számított a legérzékenyebbnek, és ha meglökték volna, kártyavárként omlott volna össze, hagyva bárkinek, hogy megtapossa, de bennem bízott eléggé, hogy tudja, én az ellenkezőjét fogom tenni. Én nem döngölném a földbe, kihasználva gyengeségét, még csak meg se fordulna a fejemben, az akartam lenni, aki mellette van és kapaszkodhat belé, hogy ne érezze magát egyedül, el akartam felejtetni minden fájdalmát, amit valaha át kellett élni. És tudom, hogy ezek nagy szavak, amikre sose leszek képes, de én azzal is beérem, ha kis időre sikerül kivernie a társaságomban a fejéből az őt ért szomorú dolgokat. 
Elengedtem, mire óvatosan előrébb merészkedett, keserű, pár másodperces mosolyra húzódott a szám, mikor hezitálva lerakta az agyonszorongatott virágot a sír elé, ami hozott egy kis színt a sok szürkeség közé, alsó ajkát beharapta, míg üveges tekintettel meredt a két névre, el se tudtam képzelni mennyi minden égethette a mellkasát, mennyi emlék, fájdalom. Ritka gondolataim egyike újra előtört, ahogy őt néztem, megint annak a kisgyereknek tűnt, aki nem vágyik másra csak, hogy valaki karjai közé zárja és hagyja, hogy elaludjon mellkasán, szüksége volt valakire, aki vigyáz rá, amíg ő álmodik. 
- M...Mesélj róluk - szólaltam meg halkan, félve, nehogy rossz néven vegye. Azt szerettem volna, hogy kibeszélje magából az érzéseit, hallani akartam, hogy magáról, a gyengeségeiről beszél, hisz ő az enyéimet már kívülről fújja, hisz állítólag mindig erősebbek vagyunk azután, ha hagytunk egy kis időt a gyengeségünknek is. Nem szólalt meg, az arcán azt láttam beszélni akar, a száját rágta gondolkodva, de nem tudta mit is mondhatna, mögötte álltam pár centire, mire mellé lépve, nem bírtam ki, hogy ezekben a pillanatokban nem érhetek hozzá, oldalához simulva hajtottam a fejemet vállára, egy elsőre hülye gondolat futott végig a fejemen, ami végül a nyelvem hegyén állt meg. - Szerinted tetszenék nekik? 
Elpirultam a tényre, hogy tényleg kimondtam, feszengve ácsorogtam és már elfutni se tudtam volna, mert karja rögtön átfogta derekamat, meglepődve néztem fel arcára, azzal szembe nézve, hogy ajkai mosolyra görbültek. 
- Ez már régebben eszembe jutott és sokat gondolkodtam rajta - árulta el, hangja először rekedt volt és még mindig a szomorúság csengett benne, de a mondat végére elpárolgott a nagyja. Már nem is éreztem annyira nyomottnak a hangulatot, de persze az a kényelmetlen szúrás még mindig ott lapult a mellkasomban, nekem is nehéz volt, hisz nyolc évesen elveszítettem az apámat, de vele nem is szívesen éltem volna tovább, kárpótlásul pedig megkaptam a világ legjobb nagybácsiját, szóval messze sem volt olyan rossz a helyzetem, mint az övé. Át akartam érezni a fájdalmát, de egyszerűen nem tudtam, mert sosem veszítettem el senki fontosat örökre, mert ha nehéz is bevallani, örültem volna, ha úgy nőhetek fel, hogy mindkét szülőm mellettem van és támogat, de én nem veszítettem el teljesen az apámat, még él valahol messze, csak nélkülem. 
- És? - noszogattam a folytatásra kíváncsian, mert ez megfogott, mégiscsak a jó kérdést tettem fel.
- Hát... Abban biztos vagyok, hogy anya imádna - melegség áradt szét a mellkasomban, a döbbenet kavargott bennem, nem ilyen válaszra számítottam. - Mindig rávette az egész családot, hogy megnézzünk egy hülye naplementét vagy csillaghullást, és ha valamelyikünk nemet mondott, utána valamivel kedveskedni kellett neki, hogy ne haragudjon. Szerette a természeti szépséget, ahogy te is. Szeretett főzni és tudott is, nagyon jól, tele volt élettel, a szomszéd nők mindig irigyelték, hogy hogy képes ennyi mindenre és a mosoly sosem tört le az arcáról. Egyetlen egy ember nem volt ezen az átkozott Földön, aki szándékosa ártani tudott volna neki, mindenki szerette. - Harry szája végig felfelé görbült, csak néha rándult meg az arca, időben a szeméhez kapott és megdörzsölte, mielőtt elhullajtott volna egy könnyet előttem. Én viszont már nem voltam ilyen ügyes, elhomályosult a látásom, egyszerűen nem bírtam visszafogni, amiatt, hogy mennyi szeretettel beszélt róla, a hangja lágy volt, szemeim előtt megjelent egy alacsony, középkorú nő, hatalmas vigyorral ajkain, talán zöld szemekkel, olyanokkal, mint amik Harrynek vannak, és szőke hajjal, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lehetett, hisz honnan örökölte volna a fia a vonásait? - Kibeszélt volna engem a hátam mögött neked, elmondta volna a kínos gyerekkori dolgaimat, mint egy átlagos anya, vagy annyira zavarba hozott volna a kérdéseivel, hogy paprika vörösen ülnél előtte, dadogva. - kuncogott fel hirtelen, nem egy temetőbe illő hang volt, nekem mégis többet jelentett mindennél ebben a helyzetben.
- Akkor most már tudom ezt kitől örökölted... - szúrtam közbe oldalát gyengéden megbökve a könyökömmel. Egymást ölelve álltunk a doncasteri temető közepén, egy sírhely előtt, ami Harrynek nagyon sokat jelentett, és így, hogy már engem is beavatott a titokba, az életébe, nekem is egy fontos hely lett, talán ilyen helyzetben a csend a megszokott, hogy elgondolkodhassunk az életet és halált elválasztó cérnaszálon, a veszteségeinken és gyengeségeinken, de mégis szebb kimenetelű, ha megtörjük a jeget, elképzeljük milyen lenne, ha és csak hagyjuk, hogy az eszünk elkalandozzon a valódi pozíciójáról. Nagyot sóhajtott, minden fájdalmát belesűrítve, mielőtt folytatta volna, elhiszem mennyire nehéz lehetett beszélni ezekről a dolgokról, amiket talán azóta meg sem említett senkinek sem és magába fojtotta. 
- Apával már nehezebben menne, nem fogadna el minket először, de később megbékélt volna - hadarta el, ezúttal csak egy erőltetett mosoly jelent meg szája sarkában, ami másodpercek múlva el is tűnt. Nem mondott többet, én pedig azonnal leszűrtem, hogy neki sem lehetett a legjobb a kapcsolata az édesapjával, közelebb bújtam hozzá, eszembe jutott még egy kérdés, kíváncsi voltam a nővérére is, de annyi merszem már nem volt, hogy erre rákérdezzek. 
Végül mégis bekövetkezett az a csend, amitől féltem, egy öreg hölgy pár sorral előrébb, háta mögé tett kezekkel sétált lassacskán az egyik sír felé, reméltem, hogy nem fog észrevenni minket, nem is azért, ahogy ránk nézne, amiért két férfi ölelkezik a temetőben, hanem azt akartam, hogy továbbra is azt érezhessük, hogy csak ketten vagyunk. Harry nem úgy tűnt, mint aki észlelte volna, hogy többen lettünk, továbbra is meredten, feszült állkapoccsal bámulta a szüleinek nevét, azt akartam, hogy előttem legyen mersze levenni az álcát és megmutassa a gyenge oldalát, alsó ajkam szélét harapdálva figyeltem az egy szál rózsa szirmait, amit megcirógatott a lágy szellő. Pislogtam kettőt meglepetten, mikor éreztem, hogy elfordítja fejét, amitől puha, telt ajkai hajamon pihentek, forró lélegzetvételétől kirázott a hideg, ironikus nemde, de az ezután következőre nem számítottam. 
- Nagyon hiányoznak... - suttogta, hangjában a fájdalom minden szikrája fellelhető volt, először nem ismertem fel, de amikor rájöttem, hogy szipogott egyet, megfagyott a vér az ereimben. Nem, nem lehet az, hogy Harry sír. 
Kibontakoztam öleléséből annyira, hogy ráláthassak arcára, ledöbbenve néztem, ahogy a nedvesség megcsillant szemei alatt, szétmaszatolt könnycseppek voltak mindenhol, mert kezével minden áron el akarta őket tüntetni, mintha sosem történt volna meg ez a pillanat, szívemben olyan fájdalmat éreztem, mintha ketté hasították volna, vagy minimum egy tört döftek volna bele. Az én Harrym nem sírhat, kézfejem agyam irányítása nélkül lendült a magasba, arcához, hüvelykujjammal simítottam meg ott a bőrét, ahol medret vájt rá az érzéseinek patakja, szemeit bámultam, gyönyörű zöld szemeit, amik pokoli kínlódásról árulkodtak. Nem bírtam tovább, egy lendülettel mindkét karomat nyaka köré fontam, olyan erővel húztam magamhoz, mintha az életem függne tőle, ő pedig nem hezitált sokáig, átölelve hátamat, hideg könnyekkel áztatott arcát nyakhajlatomba dugta és csak álltunk. 
Nem voltak szavak, mozdulatok, csak ujjperc fehérségű kapaszkodás egymásba, támogatás, halk, lassan elhaló szipogás és belül kavargó érzések, addig akartam szorítani, míg újra minden rendben nem lesz, míg minden törött része újra össze nem áll, hisz ez volt a feladatom, és csak akkor döbbentem rá. Félig kinyitva a szemem, válla felett pont a kis sírkőre láttam rá, a hely, ami sok mindent megváltoztatott, de ezúttal csak bámultam a nevekre és arra gondoltam, hogy ha most itt ülne Harry anyukája és apukája, azt mondanám nekik, hogy ne aggódjanak, én vigyázni fogok a fiúkra. Persze, nem úgy, mint ahogy ő tudna vigyázni rám, nem fizikailag, hanem lelkileg, az érzéseiért fogok harcolni, hogy senki se bántsa meg őket. 
- Lou... - a sírástól rekedt hangja miatt hideg futott végig a gerincemen, ahogy forró ajkai a bőrömhöz értek, kíváncsian dünnyögtem, hogy folytassa, miután képes voltam annyi hangot is kiadni magamból. Arra gondoltam, hogy azt fogja mondani, köszönöm vagy, hogy most már mehetünk, hosszú pillanatokig csendben maradt, megijedtem, hogy valami rossz következik, ölelésünk egy pillanatra sem lazult, lehunytam szemeimet abban a pillanatban, hogy hosszú sóhaj hagyta el a száját. És kimondta. - Szeretlek. 
Az életem mintha egy varázsütésre fordult volna a feje tetejére, de valójában csak millió és egy érzés indult meg hadjáratba a testemben, mellkasomban, hogy porrá zúzzanak, a szívem először leállt másodpercekre, majd lesüllyedt a gyomromba és végül a torkomban állt meg, a levegővétel ismeretlen definíciónak számított. Elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé, de már nem láttam semmit, a zöld és szürke szín egybefolyt, az agyam kikapcsolt és csak újra meg újra lejátszotta a fülemnek azt az egyetlen egy hangot, szót, nyögést, minden alkalommal még több bizsergést adva végtagjaimnak. Megszámlálhatatlan alkalommal képzeltem már el, milyen lehet az ő hangján hallani ezt a talán másoknak jelentéktelennek számító szót, ezért ijedtem meg, hogy talán megint csak képzelődőm és ez csak egy álom, egy felettébb furcsa álom, de akadozva, lassan eltolt magától, hogy szemembe nézhessen, kétségbeesetten kérlelve tekintetével, hogy mondjak valamit. Vagyis ez a mégiscsak a valóság, de vajon mennyi ideje állhatok már lesokkolódva? 
- É...Én... Én is szeretlek - dadogtam suttogásnak sem nevezhető, inkább cincogó hangon, tehetetlenül, őszinte mosoly jelent meg arcomon. Istenem, mióta vártam erre? De nem érdekelt, mert megérte. 
A mellkasom fel tudott volna robbanni a forróságtól, egyik szeméből másikba lesve, csak bámultam őt, mire különös módon beharapta alsó ajkát, kínosan, szomorkásan felkuncogva lehajtotta fejét, a könnycseppek még ott csillogtak a szempillái tövében, de már nem sírt. Felbátorodva, vakon a kezéért kutattam, ami teste mellett lógott, ujjainkat ezúttal én fontam össze, egy kisebb szorítást adva neki, mint valami biztatás, furcsa volt egy helyzetben ezt a szerepet játszani, sose voltam az a fajta, aki másokat pátyolgatott, hanem inkább én voltam rászorulva, de Harry kedvéért bármit megtennék. 
Még egy ölelést váltottunk, egy hosszút, amibe érzéseink végső cseppjeit sűrítettük, de ezt már ő kezdeményezte, majd szó nélkül, csak kezemet fogva hátat fordított az emlékeinek egy kis időre, már sötétedni kezdett és mi még meghívásosak voltunk egy helyre, de én hátra néztem még egy utolsó pillantásra vállam felett. A kis, szürkés kőre, a belevésett nevekre, a letépett rózsára, visszaemlékeztem a szavakra, amik elhangzottak, az érintéseinkre, mégis, a sok szomorúság mellett csak az maradt meg élesen, ahogy rekedt hangon a fülembe súgta szerelmi vallomását, mint a közös titkunkat, a vágyamat hosszú-hosszú ideje már. 
Így, mikor visszafordultam, lusta, letörölhetetlen mosollyal arcomon bújtam közelebb Harryhez, egy gyors imát még elmormolva magamban a szüleiért és azért, hogy mennyit segítettek azzal is, hogy csak meglátogattuk őket. Mert mindent egyenesbe hoztak. 

***

A maradék autóút az eddigi összesnél is csendesebb volt, ha ez lehetséges, Harry összeszedte magát lelkileg és mintha kicserélték volna, a rádióban szóló halk szám ritmusát dobolta a kormányon, persze az arcán látszott, a sötét foltokon szeme alatt, hogy sírt, de ez csak én tudtam volna megmondani, bárki más azt vágta volna rá, hogy csak sok ideje nem aludt. Azt hiszem, magamtól is rájöttem, hogy ami ott történt kettőnk között, az ott is marad, nem mintha bárkinek is elújságoltam volna ilyesmit, de az is lehet, hogy felhozni se hozhatom fel soha, hogy mi történt, neki se, túl sok gondolat mérgezte a fejemet, és mindegyik kérdés válaszért sipákolt. 

Komolyan gondolta a szeretleket? Vagyis, tényleg szeret? Ha ez eszembe jutott, nem tudtam segíteni magamon, rögtön mosolyognom kellett és legszívesebben körbetáncoltam volna a Földet, lehunyva a szemem, homlokomat a hideg ablaküvegnek döntöttem és csak újra, meg újra lejátszottam magamnak a hangját. Ez elűzte egy időre a rossz gondolatokat, sőt, mintha minden gondom is megoldódott volna, talán telhetetlennek tűnök, de hallani akartam megint, vajon, ha már egyszer kimondta, utána is nehéz lesz neki megtenni újra? Rá kell vennem, hogy még egyszer megtegye. 

Eléggé meglepődtem, amikor a kocsi lelassult és végül leparkolt egy ház előtt, ami nem is lett volna probléma, hisz a meglehetősen hatalmas és luxus ház ablakiból mindenféle fény áradt ki, de rajtunk kívül több autó nem állt a környéken, ami nem csak engem lepett meg, Harry szemöldöke is ugyanúgy a magasba ugrott, amikor körbenézett. De a megfelelő cím alatt voltunk, és a műszerfalra pillantva, a digitális óra szerint is csak pár perce múlt nyolc, kiszállt az autóból, szememmel követtem az alakját, ahogy körbesétálta az autó elejét, majd kinyitotta az én ajtómat is és segített kimászni, amikor talpam a biztos talajon állt, úgy is megbámultam az utcát, de semmi nem változott, rossz érzésem lett, hogy Niall talán valami mást tervezett, és nem egy bulit... Elindultam, a saját fejemet követve, hogy minél előbb megtudjuk, hol vannak mások és mi ez az egész, bár nem nagyon bántott volna, ha kiderült volna, hogy mégsem lesz semmi, meglepődve tántorodtam vissza, amiért egy kéz elkapta hátulról az alkaromat és magához rántott. Sűrűn pislogva hagytam magam, hogy hátam a kocsi oldalának legyen nyomva, kezeim lefagyva lógtak mellettem, amíg ő beférkőzött lábaim közé sajátjával és ujjai hajamba simultak fülem felett, félmosoly függött ajkain, miközben az enyémeket bámulta szempillái alatt.
- Mielőtt bemennénk... - kezdett bele a mondatba, de ahelyett, hogy szóban fejezte volna be, inkább megmutatta. Számra tapadva, tenyerében fogta arcomat, míg én belekapaszkodtam kabátjába a derekánál, hogy közelebb húzzam magamhoz, a sötét utcán csak két árny voltunk, alig láthatóak, mert két lámpa között voltunk pont, kihasználva, elidőztünk egymással, kísérletezve milyen hangot tudunk előcsalni a másikból. Felsóhajtva, a kocsinak döntöttem fejemet, félrehajtva, ajkai máris nyakamon játszadoztak, nedves csókjaitól és leheletétől bőrömön kirázott a hideg, de gyorsan emlékeztette magát, hogy nem mehet tovább, karjai vállam felett támaszkodtak az autó oldalának, ezzel körbezárva engem. Fejét lehajtotta, amitől csak kusza, göndör tincseivel tudtam szemezni, kezemet arcára simítottam és felemeltem, hogy láthassam tekintetét, megsimogattam hüvelykujjammal, majd egy mosollyal arcomon, lábujjhegyre emelkedtem pár másodpercre és adtam egy puszit szájára, mert azt hittem ez a mi búcsúnk az éjszakára.
Miután kocsikulcsán megnyomta a megfelelő gombot, zsebébe dugta és átkarolva a vállamat, húzni kezdett a kapu irányába, ami nyitva volt, vagyis vártak minket, de legalább is a vendégeket, csodálkozva bámészkodtam az elülső kert látványában, a fű rendezetten volt nyírva és díszkövek kacskaringós útja vezetett minket a terasz felé.
- Minek Niallnek ekkora ház? - csúszott ki a számon, ahogy fellépkedtünk a pár fokos lépcsőn, már nem sok választott el minket a bejárattól.
- Szereti a csillogást - vonta meg a vállát Harry, a következő pillanatban pedig, kopogás nélkül benyitott az ajtón, ami úgyszintén nyitva volt. Ha a külső nem nyűgözött volna le eléggé, a belső rész megtette, eltátott szájjal lépkedtem befelé, míg a mellettem álló elkiáltotta haverja nevét, valóban nem volt semmi parti hangulata a helyiségnek, gondoltam embereknek kéne zsongania és valami zenének szólnia, de egyik sem volt jelen.
Egyszerre torpantunk meg, amikor átsétáltunk majdnem az egész lakáson, bár úgy tűnt Harry tudja az utat, amiért a hatalmas hátsóudvar felé vezető üvegajtó kinyílt és egy izgatottan tenyerét dörzsölő, vigyorgó Niall jelent meg előttünk, orra hegye és fülei pirosak voltak a kinti hideg miatt, amiért csak egy szál pólóban ment ki.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte meg Harry, mielőtt köszönthetett volna minket a házigazda, keze közben lecsúszott rólam, amitől rosszul éreztem magam, de megértem, nem érhetünk egymáshoz a nap minden másodpercében.
- Csak kilencre jönnek - magyarázta meg röviden, úgy nézve ránk, mintha nekünk ezt tudnunk kellett volna. Rögtön nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, akkor mi mit keresünk itt ilyen hamar, de megkaptam a válaszomat anélkül is. - Azért hívtalak titeket nyolcra, hogy segítsetek.
- Te most csak viccelsz... - nézett rá Harry olyan kifejezéssel arcán, amitől nevetni tudtam volna, de abban a pillanatban nem ment, mert én is ledöbbentem. Ez kissé kihasználás és átverés, nem? Bár, én egy szót sem mertem szólni, sőt még ránézni Niallre is nehéz volt, mert éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, mintha ráülnének, amiért mellette megvan az esélye annak, hogy ma éjszaka tönkremegy az életem, mert elszólja magát. És az nem csak véletlen elszólás lenne, hanem félre húzná Harryt és beszámolna neki minden részlettel.
Alig húsz perccel később, egyedül ácsorogtam kint a kertben, körülöttem kék és fehér fényű égők voltak felaggatva a fákra, bokrokra és kerítésre, de ha az nem lett volna elég világítás, néhány mécses is égett az asztalokon, pont azok okozták a problémámat, mert a kezemben lévő, apró poharakkal felpakolt tálcát nem tudtam sehova sem tenni. Morgolódva forgolódtam, mindenhol alkohol és nasik voltak, a fenébe is, legszívesebben letettem volna a fűbe és bementem volna a meleg lakásba, le akartam ülni arra a kinézett kanapéra a nappaliban és megvárni ott a buli végét. Még mindig nem tudtam, hogy kik jönnek, kik lesznek a vendégek, mégis előkészítem az ő kényelmüket, hogy csak ki keljen nyújtani a kezüket és ott legyen az italuk, az ujjaim készültek ráfagyni az ezüst tálcára, amikor a semmiből kaptam egy segítő kezet hátulról.
- Segítek - suttogta Harry mély hangon a fülembe, majd egy tenyerén tartva a poharakat, amiket én csak két kézzel tudtam megfogni, gyorsan félretolt egy tálat az asztalon és így pont odafért. Mérgelődve néztem, hogy ez nekem nem jutott eszembe, de hamar elpárolgott ez az érzésem, amikor csípőmre simítva ujjait maga felé fordított, karjaimat nyaka köré fonva bámultam a szemeibe, így akartam maradni az életem hátra lévő részében. - Ezt megszívtuk - jegyezte meg, nem tudom rá milyen feladatot osztottak, de felnevettem és bólintottam, Niall jól belehúzott a csőbe. De amíg csendben marad, egy rossz szót sem szólok róla. Hagytam, hogy kezemért nyúljon a tarkójára, nagy markába fogta az ujjaimat, majd szájához emelve, pislogva néztem, ahogy csókot ad az ujjperceimre, ajka forró volt az én bőrömhöz képest. - Menjünk be, nehogy megfázz - kezdett el rögtön húzni az üvegajtó felé, én pedig meglepődve néztem hátra a vállam felett egy pillanatra.
- Végeztünk? - kérdeztem lelkesen, semmi erőm nem volt másik adag kaját vagy piát kihurcolni. Úgy éreztem, mintha rabszolga munkát végeznék ezzel és még csak fizetséget sem kaptam, bár később rájöttem, hogy ez nem így van, csak nem a házigazda fizette ki a munkámat, hanem Harry, és nem is pénzzel, hanem valami mással. Csak megvonta a vállát és azt motyogta a fülembe, hogy kit érdekel, majd befejezi magától, én meg felkuncogtam, követtem őt egészen az említett kanapéig odabent, a kellemes időjárásban, amiről álmodoztam, leült rá, majd jelzett kezével, hogy én az ölébe foglaljak helyett, vigyorogva ültem combjára elölről, az ülő részen térdelve.
Niall ki tudja hol lehetett, de amíg nem volt ott, mi kihasználtuk, más helyzetekhez képest, ezúttal én is úgy éreztem, hogy túl vagyok fűtve és többet akarok ártatlan csókoknál, pedig nem szabadott volna, alig egy órája még csak meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, akkor csak ölelni akartam, összefogni a darabjait, de talán pont ez volt az indoka. Megmutatta a titkát, az érzéseit és gyengeségét, cserébe pedig adni akartam neki, adni, adni és adni, amit csak akar, persze, tudom, nem ilyen formában lenne a megfelelő, de azt is tudtam, hogy ő mire vágyik, így nem volt más esélyem, ujjai a pulóver alá kalandoztak, én pedig kerestem a megfelelő pózt, ahogy ülhetek, ami néhány érdekes mozdulatot eredményezett, hozzá simult minden testrészem.
Hahó, Louis, nem otthon vagytok, ezt nem kéne. De hiába a figyelmeztetések, nem tudtam megállni, ajkaira tapadva, haját téptem tarkójánál, szájába sóhajtottam, mikor felhúzta a pulcsit és fenekemre simította a tenyerét, belemarkolva vigyorgott magának.
- Komolyan?! - hallottam meg hirtelen egy goromba hangot, ami arra kényszerített, hogy kinyissam szemeimet és elhajoljak Harrytől. Lángba borult arccal fordultam Niall felé, aki mérgesen vetett ránk még egy pillantást, az alattam ülőt nem úgy tűnt, hogy meghatotta, de engem rögtön furdalni kezdett a bűntudat, hogy ez már a második alkalom volt, hogy rajta kapott minket, és ezúttal a kanapéján. - Mindjárt itt vannak a vendégek!
Lesütött szemekkel, mozdultam, hogy lemásszak a talajra és szégyenemben elsüllyedjek, de két erős tenyér a csípőmön nem engedett, Harry hátra hajtva fejét a kanapéra, követte tekintetével Niallt, aki idegesnek tűnt, nem tudtam eldönteni, hogy miattunk vagy a buli zaklatta fel ennyire, a számat rágtam belülről feszülten.
- Nekem még el se mondtad, hogy kiket hívtál meg! - szólt utána az alattam kényelmesen terpeszkedő, mint aki kész egy teljesen normális beszélgetést elindítani, miközben én rajta ültem, lovagló pózban. Amivel semmi baj nem lenne, egy másik szituációban, de így kényelmetlenül éreztem magam, el akartam futni, én tökéletesen ráláttam Niallre, így az én szemembe bámult, amikor válaszolt, ami nem sokat segített, mert a pillantásával el lehetett volna pusztítani egy kisebb várost.
- Barátokat - vágta rá egyszerűen, Harry szemöldöke közt kis ránc jelent meg, talán végre neki is leesett, hogy haverjának valami baja van. Szívem félve dobbant egyet, amikor gúnyos mosoly jelent meg arcán, addig a konyha ajtajában állt, de közelebb sétált, eddig is engem nézett, de ezúttal éreztem, hogy a most következő mondat felém fog irányulni, ne, kérlek, még ne most tedd meg. - Bocsi, Louis, a te haverodat nem hívtam meg.
A vér kifutott a fejemből, összeszorult torokkal néztem vele farkas szemet, tudtam, hogy kire gondol, óvatosan ingatva a fejemet próbáltam jelezni felé, hogy amit csinál az nevetséges és nem is értem mi a baja, nem hiszem, hogy azért lenne ilyen, amiért rajta kapott minket csókolózni a nappalijában. Ennek valami más oka van.
- Milyen haver? - szólalt meg a köztünk, vagyis alattam lévő Harry, az én teintetemet keresve, szemöldöke a homloka közepén volt. Nagyot nyeltem, gyorsan kellett gondolkodnom, szemem sarkából láttam, ahogy Niall arcán még nagyobb mosoly terül szét, a győztesek mosolya, várta ő is, hogy vajon mit válaszolok és, ha nem tudok, akkor elrabolhatja a pillanatot és kihasználhatja ahhoz, hogy színt valljon, helyettem.
- A... Adam - vágtam rá az első nevet, ami eszembe jutott régi társaságom közül. - Kiderült, hogy ő és Niall már régóta ismerték egymást, ugye, Niall? - pillantottam fel rá, erősítést várva, tekintetembe a könyörgés minden formáját belesűrítve, mire végignézett rajtam, majd biccentett. Tudtam, hogy ennek itt még nincs vége, és nem is lesz, amíg ki nem derül, de húzni akartam, idő kellett, nem hagyhattam, hogy Harry kicsússzon az ujjaim közül egy apró hiba miatt, mint egy maroknyi homok, ki kellett találnom, hogyan fogom megoldani. De ez nem olyan könnyű, egy ilyen dolgot nem lehet úgy mondani, hogy kevésbé legyen fájdalmas, és beállítani se tudom úgy, hogy nem az én hibám, mert egy csókhoz két ember kell.
A kínos, ránk telepedett csendet a csengő zavarta meg, mire Niall hátra kapta a fejét az ajtó irányába, még egyszer felénk fordult, szemében láttam, hogy jobb lesz, ha szétrebbenünk, majd eltűnt, hogy beengedje az első vendégeket, én meg kiugrottam Harry öléből, kiengedve végre a sóhajt, amit percek óta bent tartottam.
És még csak el sem kezdődött hivatalosan a buli. 

55. rész

Srácok, ilyen hatalmas késés után nem lepődnék meg, ha vasvillákkal és fáklyákkal jelennétek meg az ablakom alatt, a vicces az, hogy nem is tiltakoznék, mert én is haragszom saját magamra. Sikeresen hazaértem a szigetországból, csak pont, hogy olyan beteg lettem valami miatt, hogy egy ideig mozogni is alig bírtam, de most már egész elviselhető. (Nem találkoztam senki fontossal sem Londonban, de azt elmondhatom magamról, hogy egy időpontban voltam Harry Stylessal az Oxford Streeten, ez már valami.)
Bocsánaaaaaaaat.
Még egy részt mindenképp hozni akarok, mielőtt elmegyünk nyaralni, csak attól függ mennyire lesz kedves az öcsém és mikor adja oda a laptopot.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Végre szombat volt, hétvége, ami azt jelentette, hogy akkor ébredtem fel, amikor akartam, vagyis inkább akkor keltem ki az ágyból, amikor akartam, mert amúgy arra riadtam fel álmomból, hogy Harry maga alá gyűrt, fél testét rám pakolva szorított magához, ami nem is zavart volna, de hirtelen levegőt se kaptam. Végül valahogy sikerült kikecmeregnem alóla, de nem úgy tűnt, mint aki el akar engedni, pedig nem is volt magánál, mert még halkan horkolt, nem volt olyan pillanat, mikor minimum a kisujja hegye nem ért hozzám, az alváshoz felvett, elnyűtt pólóm felcsúszott, de tenyerével elrejtette csupasz derekamat. Felsóhajtva a tényre, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, csak bámultam magam elé kómásan a félhomályban, azt hittem azért van ilyen sötét, mert még kora reggel van, de kicsit megemelve a fejemet, döbbenten olvastam le az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra számlapjait, miszerint már elmúlt délelőtt tíz óra. Mitől fáradtam el ennyire? 

A hasam megkordult, a nyakam és vállam vonala meg valamiért kellemetlenül fájni kezdett, ezért nagy áldozatot kellett hoznom, felemelve szabad kezem, gyengéden megcirógattam Harry karját, ami bilincsként fonódott rám, mire feldünnyögött. 
- Ideje felkelni - motyogtam neki halványan mosolyogva, rekedt hangon, nyomott arcát fürkészve, de nem nyitotta ki a szemét. Gondoltam, ebből nem lesz semmi és nemigen értem el sikert, ezért nehézkesen kimásztam a takaró és ő alóla, az ágy szélére ülve, lelógattam a lábaimat és megdörzsöltem a még álommal teli szemeimet, azon kezdtem el agyalni, hogy mennyi minden vár még rám ma. El kell mennem egy buliba, emberek közé, meg persze alkohol közelébe, és ha ez nem lenne elég, a bulit Niall tartja, aki fogadok, hogy azóta azt tervezi, hogy hogyan áruljon be Harrynek, egyszerűen nem hagyhatom neki, nem lehet annyira gonosz, hogy tönkretegye a legjobb barátja boldogságát. Istenem, el se tudom képzelni mi történne, ha megtudná a mögöttem békésen, félmeztelenül fetrengő srác, egészen biztosan az ugyanúgy gondtalanul benne pihenő szörnyeteg kibújna a barlangjából, és nem sokat hagyna maga után... 
- Hé - morogta, egész arcával belesüppedve a párnába, így csak egy elfojtott hangot hallottam. A padlóra szegezett, ijedt tekintetemet a gondolataim miatt, felkaptam és félig hátra fordultam, azt észrevéve, hogy izmos, napcsókolta karját felém nyújtja vakon, próbálva megtalálni, de amikor nem ment neki, bosszúsan felemelte pár centire a fejét, hunyorogva keresve engem. Szám sarkában halvány, semmitmondó mosoly ült, még mindig szaporán verő szívvel a a ma esti, megpróbáltató kételyekre és kábán az alig pár percnyi kelés miatt, csak bámultam őt, enyhe imádattal szemeimben, kócos, lelapult haját addig akartam csavargatni, míg újra vissza nem kapja eredeti alakját, és addig puszilni a párnától ottmaradt, pár milliméteres halvány piros csíkokat arcán, míg már nyomuk sincs. Meglepődött hang szökött ki ajkaim közül, mikor végre elkapta a derekamat, le akart rántani maga mellé, vagy inkább maga alá, tudom, hogy neki nincs ínyére bármiféle házimunka, inkább egész nap aludna, majd ha megunná, piszkálna és ha elérte a célját, kezdené elölről durmolást, mint minden átlagos férfi, igen, meg vagyok én. - Hol marad a jó reggelt csókom? - kérdezte mély, rekedt hangon, hatalmas vigyort villantva felém, de egyik szemhéja még mindig félig csukva volt. Nagy, kelletlen sóhajt hallattam, ami amúgy csak tettetett volt, majd szememet forgatva, egész testemmel visszafordultam felé és megtámaszkodva a matracon teste mellett, felé hajoltam, nehezemre esett visszafogni a belül tűzijátékokkal ünnepelt érzéseimet, hogy nehogy az arcomon is megmutatkozzanak. Addigra már alig egy másodperc alatt a hátán feküdt, hogy jobb legyen a szög, azt hihette nem vettem észre, de nagy tenyerét óvatosan oldalamra simította, önelégülten mosolygott szemembe nézve, de mielőtt megkaphatta volna, amit akart, egyik kezemet felemelve, mutató- és hüvelykujjam közé vettem a kósza, göndör tincset, ami átívelte a homlokát, majd hátraseperve a többi közé, az ajkaira tapadtam. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy furfangos és bele fogok esni a csapdába, hirtelen körém csavarta szorosan mindkét karját és lerántott felsőtestére, döbbenetemben sikolyféle hagyta el a számat, elválva tőle, majd hangosan nevetni kezdtem azon milyen alattomos szemét alak, rácsapva csupasz mellkasára, próbáltam mérgesen ránézni.
- Engedj el! - parancsoltam, addig eljutottam, hogy sikerült felülnöm a csípőjére, megtámaszkodva hasa és mellkasa találkozásánál. Bár esélyem sem lett volna elmenekülni, mert ujjai birtoklóan markolták combom külső részét, észrevétlenül felsóhajtottam az agyamon átvillanó gondolatra, hogy alig pár ruhadarab választott el minket attól, hogy csináljunk valami reggeli mutatványt, de nem szabadott, nem lettem volna képes rá.
- Hm, szeretem, mikor irányítani próbálsz - búgta reggeli hangon, amitől a szőr is felállt a hátamon. Erősebben mart belém, arra kényszerítve, hogy lejjebb hajoljak hozzá, inkább a matracon támaszkodtam meg teste mellett, beharapott sötét rózsaszín ajkát bámultam, én akartam lenni az, aki fogai közé veszi és meghúzogatja.
- Harry, kezdenünk kell valamit magunkkal estig - ingattam a fejemet, majd úgy döntöttem, most magabiztos, erős leszek és lemászok róla. De ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a fejemben terveztem, mert abban a pillanatban, mikor felemeltem az egyik térdemet, kihasználta ingatag állapotomat és könnyedén maga alá gyűrt, elzárva a menekülőutat végtagjaival előlem.
- Van pár ötletem - vigyorgott nem túl sejtelmesen, a hülye is tudta volna mi jár a fejében. A levegő megakadt a torkomon, mikor váratlanul hozzám nyomta keményedő ágyékát, bár gőzöm sem volt, hogy mitől indulhatott be ennyire, a szívembe kellemetlen érzés szökött, hogy szegényt újra cserben kell hagynom, mi van, ha egy nap megunja, hogy ennyiszer ejtem ebben a témában és keres olyat, aki bármikor teljesítené a vágyait?
- T..Tudsz várni estig? - vettem arcát mindkét tenyerem közé, zöld tekintetét megkeresve. - Miután hazajöttünk Nialltól?
Persze, később rájöttem, hogy hülye döntés volt, mert ha a bulin fény derül a titokra, talán ez lehetett volna az utolsó alkalom, de ezt muszáj volt kivernem a fejemből, mert ha Niallnek van annyi szíve, akkor megkegyelmez rajtam és hagyja, hogy legalább én avassam be, ha muszáj megtenni. Harry arcán lágyabb mosoly jelent meg, szomorkás ugyan, de biztos nem hamis, amitől a megkönnyebbültség forrósága lepte el a mellkasomat, körém zárt börtöne máris lazább lett, ahogy készült felülni, hogy engedjen az utamra.
- Egy hónapig vártam rád az elején, egy napba nem fogok belehalni - tette hozzá felnevetve, amitől éreztem, hogy pír lepi el a fejemet, pedig nem olyan szándékúnak szánta.
A többi reggeli teendő már könnyebben ment, mint gondoltam volna, csak néha kaptam egy kicsi piszkálódást, mint például fenékbecsípést, mikor hamarabb végzett a fogmosással, majd nagyot vigyorogva nézett vissza rám a válla fölött, akkor azt kívántam, bárcsak neki menne az ajtófélfának, de sajnos ő túl figyelmes, hogy olyan bakikat kövessen el, mint én. A következő húzása a konyhában történt, amíg a gáz mögött álltam, észrevettem, hogy elég sokáig matat a hűtőben, majd amikor végre megtalálta a narancslevet, akkor is kezében szorongatta, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet addig, míg egy óvatlan pillanatban mögém nem lopakodott és bedugta jéghideg tenyerét a felsőm alá. Olyat ugrottam, hogy ha egy centivel magasabbra sikerül, lefejelem a plafont, de mikor a sokk után megperdültem a sarkamon, már nem volt a helységben, csak öblös, gonosz nevetését hallottam a nappali felől, mérgelődve csináltam tovább a hülye reggelijét a hülye amerikai palacsintákkal, aminek a hülye receptjét már fejből tudtam.
Visszasétálva a nappaliba, két megpakolt, hófehér porcelántányérral az ujjaim közt, egyet morogva a kezei közé nyomtam, mire felkuncogva megköszönte, de nem válaszoltam rá, csak levágtam magam a kanapéra mellé, az oldalához bújva, felhúztam a lábaimat törökülésbe és az ölembe raktam a kaját. Nem mintha valaha is tudnék rá igazán haragudni. Mielőtt hozzá kezdtem volna, szemem sarkából figyeltem, ahogy Harry felpakolja a lábát az alacsony üvegasztalra, közelebb dönti hozzám a fejét és kíváncsi tekintettel bámulja a bekapcsolt TV-t, ahol valami reggeli főzőműsör ment, hirtelen valamiért mosolyognom kellett az egész helyzeten. Nem akartam elcsépeltnek vagy nevetségesnek hangzani, de akkor úgy éreztem, mintha egy kicsi család lennénk, vagyis, mintha már sok ideje együtt lennénk és tudnám kívülről hány cukrot szeret a kávéjába vagy melyik műsör a kedvence, amikre valójában tudtam volna válaszolni, amitől csak még jobban vigyorogni kezdtem.
- Elfelejtettem megkérdezni, otthon volt anya csütörtökön vagy Will engedett be? - jutott eszembe a családos dologról, érdeklődve fordultam felé, felemelve egyik szemöldököm. Nem nézett rám, csak egy pillanatra, majd befejezte azt a falatot, ami a szájában volt, mielőtt megszólalt volna, amit értékeltem, mert volt már rá példa, hogy elővette a kevésbé diszkrét oldalát és teli szájjal magyarázott, összemorzsázva mindent.
- Anyukád engedett be - bólintott egyet megerősítve a tényt, de valami átsuhant az arcán, amiről nem tudtam volna megmondani mi, így nem is érdekelt. Sőt, arra sem számítottam, hogy folytatni fogja a témát, csak meg akartam törni a csendet, meglepődtem, mikor szomorkás mosollyal ajkain, felém fordult a TV képernyője helyett, hogy a szemembe nézhessen. - Hiányzol neki.
Lehajtottam a fejemet, különös, fájdalmas érzés lepte el a szívemet, szinte születésem óta én voltam az egyetlen ember az életében, aki mindig ott volt, ha valami baj történt vagy csak szeretetre volt szüksége, és most egyedül hagytam, lelkiismeret furdalásom volt miatta. Talán vissza kéne mennem hozzá?
- Beszélgettetek? - kérdeztem elcsodálkozva, hisz furcsa volt elképzelni miféle közös témát találhatott Harry és az anyám. Bólintott, hamis félmosollyal ajka szélén, a figyelme már megint a főző műsor folytatására szegeződött, de én nem hagytam ennyiben, érdekelt, hogy miről maradtam le és milyen lehetett a légkör kettejük között. - Miről?
- Rólad - vágta rá egyszerűen, semmi köntörfalazás, amitől éreztem, hogy zavarba estem, és fúrni kezdte az oldalamat a kíváncsiság. Nem hiszem, hogy olyan érdekes téma lennék, amit ki lehetne beszélni, de akkor sem fejezte be ennyivel a mondatot, láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, amiért összeszorítja a fogait, mielőtt újra megszólalt, halkan. - Meg a szüleimről.
A szívem a gyomromba süllyedt, sose gondolnék ilyenre, de legszívesebben fejbe csaptam volna anyát, hogy miért ilyen kíváncsiskodó természetű, én is tudtam jól, hogy egész életében, neki mindig mindent tudnia kellett, de akkor is vannak olyan dolgok, amikkel szemben tapintatosnak kell maradni, és ez is egy olyan dolog. Nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek az ő nevében is, de mielőtt valamiféle akadozó hang kijött volna onnan, belém fojtotta a szót, tenyerét is felém emelve, jelezve, hogy maradjak csendben.
- Ha sajnálkozni akarsz, akkor most szólj, mert elmegyek - először azt hittem ezt bántásnak szánta, de akkor észrevettem, hogy mosolyog, őszintén, kedvesen. Vagyis nem haragudott.
---
Miután órákig nyávogtam és könyörögtem, hogy ne menjünk sehova, végül rádöbbentem, hogy süket fülekre találtak szavaim, több okom is volt, de sajnos azokat nem mondhattam el neki, amik súlyosabbak voltak, azt mégsem adhattam be, hogy "Nem mehetünk, mert Niall mondani fog neked valamit, amiről nem szabad tudomást szerezned!". Így valamikor hat körül, erőt vettem magamon, de az is segített rajta, hogy rám parancsolt, szedjem össze a nagy seggem a kanapéról és kezdjek el készülni, mert ha miattam késünk, akkor nem áll jót magáért később este az ágyban. Nincs is nagy seggem.
Puffogva, előre dobált, lógatott végtagokkal mentem fel a lépcsőn a hálószobába a sporttáskámért, hogy keressek valami hordható ruhát a bulira, bár utána rájöttem, hogy amik abban a táskában vannak, mind olyan helyekre valóak, szóval csak ki kellett választanom egyet. Azt a fekete, feszülős nadrágot vettem fel, amit a legelső közös bulinkra is, meg egy ujjatlan, fehér felsőt, gondoltam, ha bent leszek, akkor abban nem fogok fázni, ha meg kint, a kabát tökéletes hozzá. Egészen megelégedve magammal, és azzal, milyen hamar elkészültem, büszkén fordultam még párat a tükör előtt megnézve magam minden szögből, hátha valahol van valami bökkenő, de nem volt, ujjaimmal átfésülve a hajamat, hogy minden tincs a bal irányba álljon, kész is voltam.
Értetlenül, felemelt szemöldökkel sétáltam vissza a földszintre, amiért nem láttam Harryt a kanapén, de pont abban a pillanatban lépett ki a konyhából, kezében egy pohárral, kettő másodperc alatt végigfuttatta a szemét rajtam tetőtől talpig, de ezúttal elmaradt a szokásos reakció és ajakharapás.
- Nem - csak ennyit mondott, amitől megilletődve bámultam rá kérdőn, hogy mi ez az elutasítás.
- Mi? - nyögtem, mert nem úgy tűnt, mint aki meg is fogja magyarázni a hirtelen kitörését. Jó volt a ruha, amiben voltam, vagyis életemben először magabiztosságot éreztem, hogy így megjelenhetek mellette és végre konkurenciát jelenthetek mások szemében, a hajammal sem volt gond, ha útközben a sietős lerohanástól nem kócolódott össze, egyszerűen nem értettem mi a probléma.
- Így nem jössz sehova, öltözz fel normálisan - bökte mutató ujját nadrágomra és felsőmre fapofával, azt hittem leesik az állam.
- Miért? Mi a baj ezzel? - olyan érzés fogott el, mintha elutasítottak volna. Hogy bebizonyítsam neki, igenis jó, még meg is pördültem előtte, megmutatva neki a gyengéjét, de amikor újra szembenéztem vele, még mindig érzelemmentesen fürkészett engem.
- Az a bajom, hogy lesz ott néhány srác, akik biztosan bepróbálkoznának nálad, ha így jönnél. - morogta, keresztbe téve a kezét mellkasa előtt makacsul, mire nagyokat pislogva meredtem rá. Szóval ez a probléma? Lesz pár, ezek szerint meleg fiú a bulin, és fél, hogy bármelyik akarna tőlem valamit? Miért nem fogja fel, hogy tőlem aztán 100 pasit felkínálhatnának, de nekem csak ő kéne? Én éreztem magam rosszul, az ő bizonytalansága miatt.
- Ne csináld már... - sütöttem le a szemem suttogva. Ha belegondolunk, valójában az ő hibája, hogy ilyen ruhákban akarok menni, mert nem hozott nekem mást otthonról, lehetett volna okos és bepakolhatta volna a kötött pulcsijaimat és most nem lenne probléma. Égett az arcom, amiért ilyen hűtlennek tart, de lassan rájöttem, szívem nagyobbat dobbant, hogy valójában csak fél az elveszítéstől, vagy attól, hogy valaki más megfordulna utánam, bár ki merne megtenni ilyesmit, ha ő mellettem van?
- Louis, ha még iszol is, a végén hagyod valamelyiknek, hogy félrehúzzon, amíg nem figyelek - vonta meg a vállát egy kicsit epésen, próbálva megkeresni a tekintetemet, mire tudtam, hogy melyik emlék járhat a fejében. Amitől csak még jobban szorított a mellkasom, már a nevére sem akartam gondolni, nem akartam emlékezni arra, hogy saját magamtól ültem az ölébe, hagyva, hogy a derekamat fogdossa.
- Már bocsánatot kértem azért... - motyogtam, félve felnézve szemébe, de semmit sem találtam zöld íriszeiben. Csak kétséget, félelmet aziránt, hogy mi történhet ma este, ha egy pillanatig elveszítjük egymást, hisz mindig így kezdődik a probléma, mintha lenne egy apró burok körülöttünk, ha együtt vagyunk, amibe beszökik a rémes külvilág, ha elsétálunk egymástól.
- És én meg is bocsátottam, de nem szeretném senki arcát betörni ma este - válaszolta komolyan, én pedig tudtam, hogy képes lenne meg is tenni. Beállt a csend, én az elhangzott párbeszéden kattogtam és azon, hogy vajon mivel nyerhetném vissza a bizalmát, de akkor eszembe jutott, hogy még csak nem is tud a csütörtöki estéről, minek beszélünk mi itt bizalomról, ő pedig türelmesen várta, hogy sarkon forduljak és tényleg elmenjek átöltözni.
De nem tettem meg, neki meg elfogyott a türelme, mert emberből van, és egy várj-t dünnyögve az előszobába ment, nagy szemekkel néztem, ahogy kezei közt egy fekete pulóverrel tér vissza, elém lépve, utasított, hogy emeljem fel a karjaimat, magamban mérgelődve hagytam, hogy rám adja az én méretemnél sokkal nagyobb, vastag anyagot. Mikor kidugtam a kócos fejem a nyakán, rányújtottam a nyelvemet, de ő csak büszkén, halványan mosolygott saját maga miatt, majd lehajolva kaptam egy rövid puszit a homlokomra, amire nem számítottam, hisz nem illett bele a pillanatba, mégis jól esett.
- Ha nem veszed le magadról, jöhetsz így - utasította nevetségesen, mire a szememet forgattam. Most azért nem mehettem úgy, mert a karjaim csupaszok maradtak? De amint megragadta még gyorsan a pulcsi alját és lehúzogatta, amennyire tudta, megértettem melyik részemet akarta takarni, hitetlenül sóhajtva elfogadtam, hogy eszkimóként megyek egy buliba. Mi lett volna, ha medencés bulira megyünk, nem engedett volna be a vízbe, vagy maximum öt réteg ruhában? - Menjünk - vigyorodott el Harry, a hátam mögé nyúlva, rácsapva a fenekemre, amit alig éreztem meg, mint valami búcsú ajándék saját magának ma estére. Ezt azért még meg kéne beszélnünk, mert nem tudom érintkezhetek-e vele úgy, vagy csak barátként kell viselkednem.
Sietősen még a kabátomat is magamra kaptam, amitől már teljes volt a túlélem-az-apokalipszist szerkóm, bezzeg ő pofátlanul jól nézett ki a sötétkék, szinte már fekete farmerba bújtatott formás lábaival, felsőtestére és izmaira feszült világosszürke felsőben, meg a hosszú kabátjában, végül mégsem jelentettem túl sok konkurenciát. De mintha csak a gondolataimban olvasott volna, rögtön a kezemért nyúlt, még akkor is ha csak öt méterre volt tőlünk a kocsija, a földet bámulva talpam alatt, mosolyogtam a semmin, majd hagytam, hogy kinyissa nekem az ajtót, és beszálltam a már kiérdemelt helyemre, mint valami trónra.
Csend honolt a jármű belsőterében, nem olyan, mint feszült, összeveszett hangulatokban, hanem kellemes csend, mert nem volt semmi, amit mondhattam volna, plusz szerintem ő is a forgalomra akart figyelni, és ez így teljesen rendben volt, unottan bámultam az utakat szegélyező, másodpercenként elsuhanó közvilágítás lámpáit, amiket már felkapcsoltak, pedig még világos volt. Szombat révén, az emberek, a mi generációnk, estefelé éledezett, a kisebb-nagyobb társaságokat is megnéztem magamnak, akik szórakozóhelyek vagy kocsmák bejáratánál ácsorogtak felhőtlenül nevetgélve, pohárral vagy üveggel a kezükben. Talán nekünk is ezt kéne csinálnunk minden hétvégén, ahelyett, hogy otthon fekszünk a kanapén, egymáson, és mindenféle talk show-kat nézünk, miközben én sunyin inkább csak azt élvezem, ahogy mély, dörmögős hangon felnevet a vicceken, és amiért többnyire a fejem a mellkasán van, páholyból hallgathatom. Nem tudom, én semmiért nem cserélném fel ezeket a pillanatokat, főleg nem olyanokért cserébe, amikre nem is emlékszem az alkohol fogyasztás miatt.
- Mielőtt Niallhoz mennénk, elviszlek valahova máshova, oké? - fordult hirtelen felém, egy sejtelmes félmosollyal, ami semmit sem árult el. Tudatlanul bólintottam, hisz bíztam benne, inkább csak a kíváncsiságomat keltette fel, mert halvány ötletem sem volt hova megyünk, felemelt szemöldökkel, figyelmesebben fordultam vissza az ablakhoz, hogy felismerhessem merre vagyunk a városon belül, de semmi olyan helyet nem ismertem azon a környéken, ahova mehetnénk. Egy nagyon kicsi, aranyos hangulatú étterem volt erre, de valahogy éreztem, hogy nem oda tartunk, ami be is igazolódott, mikor elhajtottunk mellette lassítás nélkül, hümmögve jöttem rá, hogy talán ezért kellett sietnünk, nem is azért, mert elkésünk a buliról.
Szemem sarkából láttam, hogy Harry ujjai erősebben markolják a kormányt, odafordulva gondolkodva néztem az elfehéredett ujjperceit és ereit, lehet ez azt jelenti közeledünk a célponthoz, nem akartam felstrapálni magam vagy ilyesmi, de a szívem akkor is gyorsabb tempóban ugrált a mellkasomban a tudatlanság miatt. Volt már ilyen helyzetre pár példa, hogy én nem tudtam merre megyünk, és sosem preferáltam, jobb szeretem, ha nekem is van sejtésem hova akarnak elhurcolni.
A szemöldököm összefutott, mikor az autó lassulni kezdett, majd befordult a földes útra és leállította a motort, miután megállt, ami azt jelentette megjöttünk, de nem értettem mit keresünk mi itt, hosszú, halk sóhaj hagyta el az ajkait, a kilincsért nyúlva kimászott a kocsiból, hogy átsétálhasson az én oldalamra és engem is kiengedjen. Közben tanácstalanul ücsörögtem magam elé bámulva, az emberek nem ilyen helyre viszik a párjukat randira, főleg nem szürkületkor, temérdeknyi horror film suhant végig az agyamon, baltás gyilkosokkal és vámpírokkal, addig, amíg ki nem nyitotta az ajtót mellettem, amire összerezzentem, a kezét nyújtotta felém, hogy kihúzhasson.
És, abban a pillanatban, amikor megpillantottam szomorúságtól csillogó szemeit és hamisan felfelé görbülő fél ajkát, csak hogy biztatást küldjön felém, hogy semmi baj nem fog történni, megértettem miért vagyunk itt, mármint inkább csak erős sejtés vágott arcon, az addig hevesen verő szívem a gyomromba süllyedt, miközben mögé pillantottam, a homályba.

54. rész

Halihó!:) Előre szólok, most több dolgot is szeretnék leírni.
Először is, a helyzet az, hogy jövőhéten, vagyis július 12.-től 18.-ig, Londonban leszek, ami azt jelenti, hogy elég sok ideig nem lesz új rész. Sajnálom. De amint hazaérek, rögtön dolgozni kezdek rajta. 
Másrészt, köszönetet szeretnék mondani, ugyanis összejött a 100 rendszeres olvasó és a +90000 megtekintés, sikítok. Lehetetlen, hogy ez az én blogomra jött össze, jézusom.
Utoljára pedig, egy szívességet szeretnék kérni. Csak egy pici népszámlálás, hogy mennyien vagytok aktívak.:D Szóval, kaptok több, mint egy hetet, arra, hogy vagy pipáljatok vagy írjatok valamit kommentben, elég nekem egy pont is, csak kíváncsi vagyok hányan vagyunk. Az is jó, ha leírjátok, ki szemszögéből szeretnétek olvasni a közelgő +18 részt. Ha megtennétek, nagyon hálás lennék.:)
Köszönöm és jó olvasást!
horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Harry, milyen ruhák ezek?! - támadtam neki idegbetegen, miután hosszú percekig szörnyülködtem a sporttáskám felett a tartalma miatt. Így is túl későn keltem fel, alig volt időm, ő pedig ásítozva henyélt az ágyban, karjait a tarkója mögé lendítve követett a szemével, miközben vészesen trappolva közelítettem felé, majd amikor nem számított rá, és mellé értem, direkt úgy ültem le, hogy beletérdeljek a gyomrába. Összegörnyedve, felnyögött, de nem foglalkoztam vele, az addig alkaromon hurcolt, nehéz táskát is levágtam az oldalára, belenyúlva, a kezem ügyébe kerülő ruhadarabokba belemarkoltam és felemeltem annyira magasra, hogy ő is lássa őket, és tudhassa, hogy miről beszélek. Értetlenül ráncolta a homlokát, kezével ellökve, hogy ne nyomjam ki a szuszt belőle, de ujjait rögtön utána gyorsan a csupasz combomra simította, cirógatott, életemben először sikerült elnyomnom a pírt a tudatra, hogy mindketten egy alsónadrágban vagyunk és nagyon úgy tűnt, hogy készül az ölébe húzni, ha megtalálta a megfelelő alkalmat. De nem fogom hagyni magam, az biztos - döntöttem el magamban magabiztosan. 
- Mi a baj velük? - kérdezte ártatlanul, de egy pillantást se fecsérelt a ruhákra, végig az arcomat bámulta, azzal kísérletezve, hogy vált-e ki belőlem valamit, ha közelebb csúsztatja a tenyerét az alsóm széléhez. Kívülről nem mutattam semmi hatást a közelségére, ezért egyre feljebb haladt, rájöttem, hogy jobb, ha másodpercek alatt lezavarom ezt a beszélgetést és még talán el tudok menekülni. 
- Ezeket a szekrényem hátuljából szedted, ott azok vannak, amiket már nem hordok - ingattam a fejemet, bár tudtam a szívem mélyén, hogy ez lényegében az én hibám, mert el kellett volna mondanom neki. Volt még egy vadabb korszakom, igazi hardcore voltam, de persze csak ironikusan, még azt hiszem a gimi utolsó éve felé, amikor szűk farmereket hordtam, ujjatlan felsőkkel, de csak azért, mert akkor kezdett foglalkoztatni a csábítás fogalma és az, hogy mivel kell egy pasi figyelmét felkelteni. Nem sikerült, de a ruhákat attól még megtartottam, akkor is, ha nevetségesek. 
- Olyanokat hoztam, amikben szerintem dögös lennél. - jelent meg egy huncut mosoly az arcán, keze egy másodperc töredék része alatt változtatott helyt, átsimítva a fenekemre, próbált közelebb húzni magához. Annyira belemerültem a meztelen felsőtestének, kócos, elaludt hajának és tompa fényű, zöld szemének triójába, hogy teljesen elfelejtettem, én az előbb még rohantam, mert nekem dolgoznom is kellett még ma és nem mehetek alsónadrágban, éhgyomorral. 
- Hol vannak a kötött pulcsijaim? - nyöszörögtem, lehajtva fejem, a kezeim közt maradt felsőket fürkészve, amik sehogy sem voltak jók. Semmire sem vágytam jobban annál azon a reggelen, mint hogy csak belebújjak az egyik hatalmas pulóverembe, és egész nap ne keljen azzal foglalkoznom, hogy jól áll-e rajtam, mert az bárhogy jó, plusz abban fázni se szoktam. 
- Louis, azt nagymamák hordanak - dünnyögte Harry az orra alatt, talán csak saját magának akarta megjegyezni, de meghallottam. Felkapva a fejem, döbbenten, elnyílt ajkakkal meredtem rá, mint aki fejéhez élete legsértőbb beszólását vágták, felháborodva szorítottam ökölbe a markomat és vágtam bele a vállába, de szerintem csak az én ujjaim törtek el, mély, öblös hangján felnevetett, amitől én is megrázkódtam a felsőtestével együtt, mert már félig az ölében voltam. - Jó, jó, bocsáss meg. - kuncogta, és már tényleg nem bírta tovább, egyik kezét szabaddá téve, ellökte a köztünk heverő sporttáskát az ágy másik felére, majd belemarva derekamba, kényszerített, hogy lehajoljak hozzá. Arcom alig pár centire volt az övétől, smucig módon vigyorgott, egyik szememből a másikba lesve, a mellkasom készült szétrobbanni, valamiért sokkal rohamosabb tempóban szökött a vér a fejembe, mint átlagosan, talán azért, mert már nagyon régen voltunk ennyire közel egymáshoz. - Csak utálom, ha eltakarod a tested előlem azokba a szarokba - suttogta, megkoronázva az egész, játékos vitánkat, amitől görcsbe rándult a gyomrom és ezúttal eltekintettem a tény felett, hogy ezért a mondatért nem kapna Kazinczy-díjat. 
Egyik tenyerét elemelve a csípőmről, az arcomra simította, majd oldalról beletúrt a hajamba, és végül tarkómnál megállva, lehúzott annyira, hogy ajkaink pont összeérjenek. Akkor ért villámcsapásként a felismerés, az emlék, az előző este, egyszerre minden, nem is értettem hogy nem juthatott eddig eszembe, hogy nem éreztem már rögtön felkelés után azt a keserű, fojtogató érzést a torkomban, és a lelkiismeret furdalás hasogató fájdalmát. Teljesen biztos voltam benne, hogy soha, egy szót nem fogok mondani neki a tegnapi éjszakáról, úgy kell tennem, mintha semmi sem történt volna és talán akkor lassacskán ő is elfelejti, homály fogja fedni azt az októberi napot, a parkot, az árnyakat. Ha túl tudom tenni magam rajta, akkor sikerülni fog.  
Lassan, még mielőtt keze belemerülhetett volna a testem vonalaiba, a mellkasára tettem a tenyerem és eltoltam magamtól, majd szó nélkül felültem, a táskámért nyúlva, hogy folytassam a készülődést, vagyis ezt beszéltem be magamnak, de valójában leplezni akartam valamivel a hirtelen rám törő undort saját magamtól. Nem szólt utánam, amit csodáltam, hisz azt hittem megkérdezi, mi a bajom, vagy, hogy már megint miért utasítottam el, kisétálva az ajtón, éreztem a tekintetét a csupasz hátamon, a fürdőbe vettem az irányt, majd a mosógép tetejére rádobva a sporttáskámat, újra derékig beletúrtam, hogy valami kevésbé szűket találjak, amit felvehetek. 
Sikerült is, de az összhatással nem voltam megelégedve, nagy levegőt véve, eldöntöttem, hogy nem érdekel, plusz időm sem volt tovább vacillálni, az ujjaimat bevizezve lelapítottam az alvástól felfelé meredező tincseimet, majd fogat mostam, persze az itteni fogkefémmel, ami már teljes jogúan az én tulajdonom volt. Kisétálva, csak az lebegett a szemem előtt, hogy végre kész vagyok, de a fekete, V kivágású felsőm már tapadt a hátamra, a szobába lépve, döbbenten figyeltem Harryt, aki az ágy szélén ülve, ráérősen és komótosan öltözködött, elszórakozva a farmerja szárával, mert csak nehézkesen tudta beledugni a lábfejét. Nem is csodálom, olyan szűk nadrágban még levegőt venni is harci feladat lehet. 
Csípőre téve a kezem, türelmetlenül pillantottam le rá, mire észrevette, hogy ott vagyok, alsó ajkát beharapva rögtön, a szemét legeltette rajtam le-fel, a szokásos helyeken elidőzve, fellökve magát a matracra tenyerelve, a szívem is nagyobbat dobbant, félmosollyal arcán, élvezte a figyelmemet, ami a még mindig csupasz mellkasára tapadt. Légzészavart okozott, ahogy kecsesen elballagott a szekrényéig, de próbáltam leplezni, hogy bármit is kiváltott belőlem, még mindig idegesen várakoztam a küszöbön ácsorogva, miközben őt bámultam, egy tiszta, sötétkék felsőt kirángatva a polcról, magára kapta a különleges, egyedi módján, majd úgy sétált oda hozzám, hogy összerázta kicsit előre hajolva a haját, aztán hátrasimította az egészet. És kész volt. Eltátott szájjal meredtem rá, ez totálisan nem fair, hogy neki elég kettő perc és indulhat is, arról nem is beszélve, hogy még akkor sem lenne gond, ha úgy menne ki az utcára, ahogy kikel az ágyból. 
- Mehetünk? - kérdezte, tenyerét derekamra simítva, az én kezem felé, majd finom célzásként maga felé húzott. Megköszörülve a torkomat, bólintottam és kibújtam érintése alól, mielőtt magához bilincselhetett volna, de azt akkor sem úszhattam meg, hogy rácsapjon a fenekemre, mikor a lépcső felé fordultam, csak a szememet forgatva vigyorogtam, lesietve a fokokon. Egész jól ment addig a semmi-sem-történt-tegnap project. 
Belebújtam a cipőmbe és kabátomba, amit ezúttal sem kellett összehúznom, mert az idő megint csak javult és kellemes volt, másrészt pedig újra élvezhettem a kiváltságomat, miszerint kocsival hurcolnak. Teljesen nem menekülhettem, mert még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, az életbe, emberek közé, elkapta a karomat és a fejem felé lendítve, kényszerített, hogy megpördüljek előtte, értetlenül, vörös fejjel pislogtam az arcát kémlelve, hogy ezt miért csinálta.
- Tényleg dögös vagy benne - vigyorodott el, büszkén saját maga miatt, mire rájöttem, hogy a ruhámat nézte meg. Zavartan megvontam a vállamat, majd átszökve a teste és fal között lévő résen, megragadtam a kilincset, magabiztosan lépkedve a kapu felé vezető járdán, de persze párszor hátrapillantottam, hogy biztos legyek benne, jön-e utánam. 
A nap sütött, már kora reggel is, de csípős szél fújt, ami miatt láthattam Harryt napszemüveg-sapka duóban, és hogy őszinte legyek, pár pillanatra meg kellett állnom, hogy megbámuljam, miközben körbenéz, zsebre dugott kézzel, megfeszült állkapoccsal, majd kinyitja nekem az ajtót, és amikor rám pillant, szemüvege mögött nevetőráncai nőnek, halvány mosollyal a száján. Én meg enyhe szívrohammal ültem be az anyósülésre, azt ismételgetve magamban, hogy semmi sem történt tegnap, szeretem Harryt, nem szabad megtudnia. 
- Még mindig azt mondom, hogy nem kell miattam felkelned reggelente és elvinni innen 700 méterre. - könyököltem rá a kéztartóra, kicsit epésen megjegyezve a tényt, ami tényleg fejfájást okozott nekem. Beült mellém, ránccal a szemöldöke közt bámulva felém, először nem értettem miért csinálja ezt, de aztán leesett, feladóan sóhajtva a biztonsági övért nyúltam és bekapcsoltam, mire végre megmozdult, kulcsát a gyújtásba rakva indította be a motort, már kedvesebb arcmimikával. 
- A tegnapi után még a kávézóban se merlek otthagyni, még Niall felügyelete mellett sem - dünnyögte, lehordva engem, mire rögtön csendben maradtam, zavartan belesüllyedve a kárpitülésbe, hangosabban ismételgettem magamban azt a három mondatfoszlányt. 
A város elsuhant mellettem, egyetlen egy színkavalkádba sűrűsödve, a szélvédőn kibámulva, csak hallgattam a némaságot, ami közénk telepedett, amit pár perc múlva azzal akart oldani, hogy előre nyúlva, benyomta a rádiót, halkan ment egy rock ballada. Felkaptam a fejem, mikor az énekes mellé még valaki társult, de csak halkan dünnyögve, mégis talán a leggyönyörűbb hang volt, amit valaha hallottam, Harry felé fordulva, döbbenten figyeltem sötét rózsaszín ajkait, ahogy mozognak, énekhangot kreálva, teljesen le voltam nyűgözve. De aztán észrevette, hogy figyelem, idegesen köhintett egyet, majd mozgolódva az ülésében, nem szólalt meg többször, a forgalmat bámulta, egyik kezét arcához emelve, a száját piszkálta, mint aki zavarban van. Még sosem láttam őt valami miatt bizonytalannak vagy szégyenlősnek, szóval nem tudtam az milyen.
Pár perc után, leparkolt a szokásos helyére, amit már lassan a törzshelyének hívhattam, mert mindig ugyanoda állt, mintha az a négy méteres terület az ő nevét viselné, automatikusan elmosolyodtam, mikor körbesétálva a járművet, kinyitotta nekem az ajtót, majd kezét nyújtva, segített lelépni a földre, ugyanis eléggé magasan volt az autó alja. Megnyomva a kocsikulcs megfelelő gombját, pityegtetett rajta kettőt, majd karjával átfonva a két vállamat, húzni kezdett a kávézó felé, persze előbb körbenézve az úton, bár nem nagyon volt forgalom, ezért sem éreztem rosszul magam, hogy annyira közel merészkedik hozzám az utcán. Nem mintha zavarna, még mindig őt féltem.
Mivel Niall még nem volt ott, ami számomra furcsának számított, elő kellett szednem a táskám legmélyéről a kulcscsomómat, majd kinyitva az ajtót, besétáltam a saját, zöld színben úszó, rács nélküli börtöncellámba, nagyot sóhajtva lépkedtem hátrafelé, az öltöző irányába, mert tudtam, hogy Harry képes magát addig elfoglalni. Elvégeztem a szokásosat, bedobtam a szekrénybe a cuccaimat, a kabátomat felakasztottam a fogasra, majd úgy sétáltam vissza, hogy közben a köntössel szerencsétlenkedtem, valamiért nem sikerült normálisra bekötni, vagy laza lett, vagy szoros.
- Bekötöd, kérlek? - álltam a pultra támaszkodó Harry mellé háttal, hogy értse mire céloztam, legszívesebben fel se vettem volna. Éreztem ujjait ügyködni a gerincem aljánál, alig pár másodperc alatt tökéletes masnit csinált rá, de nem hagyott tovább tenni a dolgomat, rögtön elkapta nagy tenyere a derekamat és közelebb húzott, ajkait nyakamra nyomva hátulról, remegve kifújva a levegőt, hátra hajtottam a fejemet a vállára, hogy jobban hozzáférjen. Ha már úgysem fog elengedni, legalább kiélvezem. Persze, a fojtogató bűntudatot nem voltam képes teljesen legyőzni, de elnyomtam, arra gondolva, hogy most már minden rendben van és az ő ölelő karjai közt vagyok, nem máséban.
Kezét előrébb simítva, benyúlt a felsőm alá és bejárta úgy is a csípőmet, hasamat, szólni akartam, hogy ennyire nem kéne, mert a munkahelyemen vagyunk, de akkor előrébb nyomta magát, amitől az ágyéka a fenekemhez dörgölődött, lehetetlen, hogy kora reggel is ennyire be legyen indulva. Levegőért kapva, a mellkasom készült szétrobbanni, mikor foga súrolta a bőrömet, szép leszek egy hatalmas vörös folttal a nyakam hajlatában, mikor még egy pulóverem sincs, amivel eltakarhatnám, de egyszerűen nem volt szívem szólni. Akkor rebbentünk szét, mikor az ajtó feletti halk csengő megszólalt, vagyis én próbáltam elugrani Harrytől, de már késő volt, mert az érkező személy mindent látott, aki szerencsére ismerős volt, Istenem, abba bele se gondoltam, hogy mi lett volna, ha egy vendég téved be.
- Wow, srácok - tört ki Niallből a hirtelen sokk, lefagyva állt az ajtónál, és úgy nézett ki, mint aki szívesen kihagyta volna ezt a pillanatot az életéből. Zavartan, szerintem pipacspirosra pirulva szegeztem a pultra a tekintetemet, egészen távolra lépve a tettestől, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, a szemem sarkából figyeltem Harryt, aki meg köhintve megtörölte a száját a kézfeje külső részével, majd a kezébe kapott egy üvegpoharat és azt tanulmányozta, büszkén vigyorogva. A szívem hevesebben vert a bordáim közt, mint valaha, féltem, hogy a végén elájulok, nem emlékszem olyan pillanatra eddig, amikor valaki rajta kapott volna minket, miközben bármit is csináltunk.
- Máskor legyél elővigyázatos, ha nem akarsz faszt látni - nevetett fel Harry, Niall meg lesajnálóan nézett rá, de nem bírta sokáig, belőle is kitört a röhögés. Én meg alsó ajkamat beszívva ácsorogtam kínosan, bele se akartam gondolni, hogy milyen lenne, ha akkor zavarnának meg minket, amikor már azt csináljuk, elsomfordálva a Zárva tábláig, megfordítottam, amíg ők ketten lepacsiztak és elkezdtek valamiről beszélgetni, ami engem nem érintett. Vagyis, hallottam egy nevet, egy srác nevét, akiről szerintem szólhatott a csevej, de nem volt ismerős, ezért úgy döntöttem, inkább el kezdek dolgozni, azzal is igyekezve, minél előbb kiűzni magamból a kellemetlen emléket, hogy Niallnek látnia kellett minket úgy, biztos nem vágyott rá.
Teltek a percek, Harry pedig nem nagyon akart elmenni, ami nem zavart, csak lefoglalta a munkatársamat, akinek az lett volna a feladata, hogy segítsen, de így nem nagyon ment, ezért az összes vendéget én szolgáltam ki és utána a poharakat is nekem kellett elmosnom gyorsan, ők meg nyugodtan elbeszélgettek a pultra támaszkodva. Néha hangosan felröhögtek, ami miatt felkaptam a fejemet és kíváncsian figyeltem őket, de csendben folytatták tovább, egy kicsit mérges lettem, mármint ha már egyszer itt marad, nem velem kéne foglalkoznia? Bár, én ott vagyok neki otthon, a házban, de akkor is rosszul esett.
De aztán olyan történt, amire sose számítottam volna, éppen az egyik asztal mellett álltam, a jegyzetfüzetbe felfirkantva a rendelést, olyan öten vagy hatan lehettek a kávézóban, ami kevésnek számít, mégis számomra akkor sok volt, döbbenten fordultam a hangos társaság, vagyis a két fő felé, mikor meghallottam egy mély hangot, azt kiáltva felém, hogy "Gyere ide, édes.". A torkom összeszorult, idegesen néztem körbe, de nem úgy tűnt, mintha a vendégek közül bárki különösebben felfigyelt volna, lehajtott fejjel caplattam oda a pulthoz, megállva Harry mellett, kérdőn néztem fel rá, hogy miért hívott ide, még mindig zavart, hogy lehet mindenki minket bámul.
- Megyek, fél négykor itt vagyok érted - mosolygott, majd felemelve a karját, a nyakam köré fonta, mire azt hittem meg akar ölelni, vagy a mellkasához húzni, ami már amúgy is kínos lett volna, de nem ez történt. Lehajolva, összenyomta az ajkainkat, mire döbbenten kipattantak a szemeim, a tenyerem automatikusan simult a mellkasára, hogy eltoljam, de nem hagyta, normálisan befejezte a csókot, kiélvezte minden pillanatát, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy miket suttoghattak össze a hátunk mögött. Mikor végzett, még egy puszit nyomott a számra, majd rám kacsintva, oldalra nyúlt a napszemüvegéért és fejére téve, megfordult, magabiztos léptekkel sétált ki az ajtón, egy kész háborút hagyva maga után, vagyis bennem biztos, hogy minimum a III. Világ Háború lezajlódott pár másodpercbe sűrítve, szívritmuszavart okozott ez az egész helyzet. És akkor még nem is tudtam mi vár rám, ha megfordulok, de nem is akartam megtudni, ezért inkább Niall felé néztem, aki csak hatalmasat vigyorgott, de nem értettem miért, mikor az előbb még kész sokkban volt, amiért látott minket egy intimebb pillanatban, nagy levegőt vége, lassan, remegve kifújtam.
Végül, pedig halványan, de őszintén elmosolyodtam magam elé révedve, mert... megcsókolt. Emberek előtt, nem foglalkozva azzal, hogy mit gondolnak majd róla, ilyen pillanatokban éreztem azt, hogy nagyobbat dobban a szívem és talán most szerettem bele igazán, visszavonhatatlanul.
De aztán muszáj voltam visszatérni a földre, zavartan somfordáltam a pult mögé, hogy megcsináljam a rendelt kávékat, közben persze csaltam és kíváncsian, félve az emberekre néztem, akik a helyiségben tartózkodtak, de senki sem tűnt úgy, mint aki felháborodva, undorodva tolná el maga elől az eszpresszóját, bár nem nagyon sok látszott belőlünk onnan, ahol álltunk. Megkönnyebbülve folytattam a munkámat, és végre kaptam még kettő segítő kezet, egy tálcára rakva a két csészét, Niall felkapta és kedvesen mosolyogva kivitte az asztalhoz, én meg keresztbe tett kézzel dőltem neki a hátsó pultnak, a gondolataimat minden pillanatban ugyanaz a kép fertőzte meg, amitől ugyanott lyukadtam ki mindig, idiótán vigyorogva lehajtottam a fejemet és a cipőm orrát bámultam.
- Louis, kérdezhetek valamit? - érdeklődött Niall, mikor visszaért, tarkóját megvakarva nézett a szemembe. Nagyokat pislogva fürkésztem az arcát, hirtelen semmi sem ugrott be, amiről szó lehet, ezért csak bólintottam, bár nem túl magabiztosan, várva, hogy mi lehet az a téma, ami annyira érdekli, de amikor ez végigsuhant a fejemen, már sejtettem és megbántam, hogy igen-t intettem. - Elmondod mi történt tegnap este?
Megköszörülve a torkomat, lesütöttem a szememet és arrébb léptem tőle, szokásosan egy rongyot kapva kezeim közé, hogy elfoglaljam magam és ne tűnjek annyira feszültnek, lebiggyesztve alsó ajkamat, megvontam a vállamat, de tudtam, hogy nem sikerült a "nem tudom miről beszélsz" külső megvalósítása.
- Semmi - motyogtam, tovább törölgetve ugyanazt a pontot a poháron. Talán megkönnyebbült volna a lelkem és a bűntudatom is csökkent volna, ha valakivel megosztom a titok súlyát, de tudtam, hogy ha neki elmondom, akkor minimum egy órán belül Harry is tudomást szerez róla és akkor vége az életemnek.
- Nem mondom el Harrynek, bízhatsz bennem - próbálkozott tovább, mintha a fejembe látott volna, mire megállt egy pillanatra a kezem. Felpillantva rá, egyik szeméből a másikba néztem, őszintének tűntek a vakítóan világoskék íriszei, amitől meginogtam, visszavezetve a tekintetemet az ujjaimra, egy kicsit közelebb mentem hozzá, mert nem akartam hangosan beszélni erről, még akkor sem, ha senki se volt körülöttünk.
- Seinnel találkoztam - nyögtem ki, félig suttogva, félig meg már majdnem nyüszítve. Életem talán legrosszabb döntése volt, újra éreztem az ajkait az enyémeken, ahogy erőszakosan próbálja mozgásra bírni őket, és a tenyereit derekamon, amik magukhoz szorítottak, hogy el ne fussak, a gyomrom újra azt a furcsa dolgot csinálta, ami nem olyan volt, mint Harryvel, hanem az ellentéte.
- És miért sírtál? - szegezte nekem a következő kérdést Niall, azt hittem le fog döbbenni a válaszomtól, de lehet, hogy inkább először minden részletet tudni akart és csak utána kér majd pár percet a sokkhoz. - Bántott?
- Nem - megnyújtottam ezt az apró kis szót, amitől természetesen rögtön tudta, hogy hazudok. Nagy levegőt véve, lehunytam a szemeimet, muszáj voltam elmondani neki az egészet, hogy megértse, mégsem akartam mindent az orra alá kötni, féltem, hogy a végén tényleg kikotyog valamit Harrynek. - Hát... Lefogott. - suttogtam, felsandítva arcára, kíváncsi voltam a reakciójára. Nagy szemekkel meredt rám, kíváncsian várta, hogy folytassam és magyarázzam meg, ezt a szót volt talán a legnehezebb kimondani, nem voltam rá büszke, és épp abban a pillanatban készültem bevallani a barátom haverjának, hogy megcsaltam a háta mögött. - Megcsókolt.
Megilletődve és összerezzenve bámultam, ahogy Niall hirtelen rácsap a tenyerével a pultra, ami nagyot csattant, a vendégek felénk pislantgattak, de az volt az utolsó dolog, ami akkor érdekelt, levegőért kapva, megbántam, hogy bevallottam neki, csendben kellett volna maradnom.
- Seggfej - morogta, hajába túrva mindkét kezével oldalról. Nem értettem miért akadt ki ennyire, hisz nem az ő kapcsolata fog tönkremenni, ha ez kiderül, vagy ha nem is menne tönkre, akkor sem az ő arcát törnék be, Istenem, olyan hülye Sein, a saját gödrét ásta ezzel ki, az enyémmel együtt. Persze, majd a sírban együtt lehetünk, milyen romantikus, a végén én leszek az, aki beveri a képét. Nagyokat pislogva, ledöbbentem, mikor visszalépett hozzám Niall és megragadta a felkaromat, maga felé fordítva, hogy rá figyeljek, megijedtem. - Ezt muszáj megbeszélned vele, majd holnap a bulin. Ott leszek, segítek.
Olyan erővel ráztam a fejemet, hogy összekavarodtak a gondolataim és a hajam is tönkrement, nem, nem, nem tudhatja meg, egyszerűen rettegtem, hogy milyen reakciót váltana ki belőle a dolog, mikor még abból is csúnya eset lett, hogy hozzám ért.
- Ha te nem mondod el neki, én fogom - fenyített meg, mire elnyíltak az ajkaim és összeszorult a torkom, nem teheti. Én bíztam benne, ő pedig képes lenne ilyen könnyen elárulni? Ő az egyetlen ember, akinek elmondtam, erre ezt teszi velem...
Mérgesen, feldühödve másztam ki a szorítása alól, kihasználva a pénztárnál álló vendéget, hogy elmenekülhessek tőle, úgy pillantottam vissza rá, mint aki képes lenne élve megnyúzni őt, amúgy persze nem, ezúttal nehezemre esett magamra varázsolni a műmosolyomat, de valahogy végül sikerült elintéznem, többet nem szóltam aznap Niallhoz. Még akkor sem kértem bocsánatot, mikor véletlenül nekimentem, és nem kérdeztem meg, hogy hova tette a szalvétákat, nem volt szükségem a segítségére. Elárulva éreztem magam, a feszültséget pedig még Harry is észrevette közöttünk, mikor fél négykor besétált a kávézóba, gyönyörű mosolyával, mert rögtön lelankadt a kedve, megkérdezte mi történt, de normális választ nem kapott, én pedig direkt nem néztem Niallre, aki tuti, hogy a szemével próbált erőszakoskodni, hogy mondjam el neki.
Akkor sem fogom.       

53. rész

Halihó!:) Elnézést, hogy ennyit kellett várni, de közben bejártam a fél országot és megrendeztem egy szülinapi bulit. Az igazság az, hogy már azt se tudom milyen nap van ma, de mindegy. 
Hosszú a rész, de értelmetlen, éjszaka van már és előjött a durván kritikus énem, szóval bocsássatok meg, hogy lehúzom magam. Nem tudom. Egy ideje már nem tudok mit mondani az új részekhez.:D 
Egy dolog van, 3 rendszeres olvasó kell még és megvan a 100, ami hűűű és wooow, azta. Az nagyon szép szám, amire talán jogosan vagyok büszke, örülök neki, hogy ennyi embert érdekel a történetem.:)
Köszönöm és jó olvasást!

horan vandaa.xx

Harry Styles

- Akkor nem jön haza? - szólt utánam egy szomorú hang, mire rögtön visszafordultam, még mielőtt leléptem volna az ajtó előtti két fokos lépcsőről a járdára. Szembenézve egy meggyötört anyával, ahogy fejét az ajtófélfának dönti, de próbál szomorkásan mosolyogni, lepillantottam a nehéz, vállamat lehúzó táskára, mert nem akartam beismerni, hogy lelkiismeret furdalásom van, mégiscsak én voltam az, aki elvitte otthonról a fiát és nem engedte vissza. Nem mintha vissza jött volna, ha szabad utat adok neki. 

- Nem úgy tűnik, Mrs. Tomlinson - vontam meg a vállam, meghunyászkodva. Menni akartam már, beülni a kocsimba és hazáig vezetni, csak annyi volt a feladatom, hogy eljöjjek és néhány ruhát elhozzak a szobájából, mert azt mondta, hogy különben meztelenül fog járkálni, amit a falakon belül nagyon nem bántam volna, de azért az utcára nem mehet ki úgy. Még közúti balesetet okozna a formás fenekével - köhintve néztem félre, amikor eszembe jutott, hogy a tulajdon anyja áll előttem, miközben ilyeneken gondolkodom. 

- Már mondtam, hogy szólíts Jaynek - dorgált le, keresztbe téve kezét mellkasa előtt, de mosolya szélesebb lett és őszintébb, ami miatt nekem is halványan feljebb görbült a szám sarka. Halvány rózsaszín ingét feltűrte a könyöke hajlatáig, ami arra utalt, hogy vagy mosogatott, mielőtt megjöttem volna, vagy csak melege volt a lakásban, ha őszinte akarok lenni, szép nő volt, ijesztően hasonlított Louisra az alacsony termetével, sötét, egyenes hajával és vakítóan kék szemeivel. 
- Bocsánat, nehéz megszokni - nyögtem a legelső, hülye indokot, ami eszembe jutott. Bár, volt igazság alapja, ugyanis nem nagyon volt eddig szerencsém ahhoz, hogy bemutassanak a családjuknak, egyedül Niall szüleivel találkoztam, még nagyon régen, de ők többnyire sose voltak otthon, üzleti emberek voltak, és nem lett meg az a viszony velük, hogy tegeződjünk. A reakció is mutatta a válaszom nevetségességét, az értetlen kuncogásra nem tudtam mit csinálni, csak eléggé feszülten ácsorogtam ugyanott, ahol megtorpantam, még mindig a táska pántját szorongatva. 
- Miért? - kérdezte, mire rájöttem, hogy talán csak próbál valami beszélgetést kezdeményezni velem, hisz nem nagyon volt még lehetősége többet megtudni rólam a nevemen kívül. És gondolom, az fontos, hogy felületesen ismerd azokat, akik a gyerekeddel lógnak. Az én részemről viszont, hát, azóta kerget a rémálom, mióta véletlenül megtörtént az első találkozás, ahogy neki mesélek a hálószobai életünkről és arról, hogyan vettem el a fia szüzességét, még akkor is, ha ez a rettegés tőlem szokatlan. - Louis hogy hívja anyukádat? 
Felkapva a fejem a kérdésre, először is, mert kizökkentett a gondolataimból, másodszor pedig... Olyan erővel haraptam bele a számba, hogy éreztem a vér fémes ízét, már bántam, hogy belementem ebbe a szívességbe, nem vagyok ebbe a családba való, nagyon nem. A táska pántjába kapaszkodó ujjaim elfehéredtek, amiért ökölbe szorult a kezem, mégis, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam elnyomni a mellkasomban növő szúró fájdalmat, a cipőm orrát bámulva köszörültem meg a torkomat, mert mintha valami megakadt volna rajta. Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet és feszültebb a légkör, vagyis az én részemről biztosan, megvakarva a tarkómat, igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, ez még mindig túl nehéz volt, talán az egyik leggyengébb pontom, Louis mellett, magamban bevallhatok ilyeneket, ha kimondani sosem fogom.  
- Öhm... A szüleim meghaltak, pár évvel ezelőtt - hadartam el, hogy ne akadjak meg és ne tűnjön úgy, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnám magam. Én nem sírok. Sok év telt el azóta, és már nincs olyan dolog, ami megérdemelné az én könnyeimet. 
Nem akartam felnézni, nem volt szükségem a sajnálatra és arra, hogy ezzel megváltozzon a véleménye, bánásmódja felém, egyedül Louis volt az, aki miután megtudta, soha többet nem kérdezett róla és nem is bánt velem másképp, ami csak erősítette bennem a tényt, hogy ő a megfelelő személy. Ő az, aki nekem kell. 
- Jaj, kicsim, sajnálom - motyogta elcsukló hangon Jay, ha így szeretné, a következő pillanatban pedig már csak azt láttam, ahogy lelép az alsó lépcsőfokra és megölel. Döbbenten bámultam magam elé, tágra nyílt szemekkel, szabad kezemmel átkarolva a hátát automatikusan, ezt a reakciót se vártam volna senkitől, kellemes női parfümje megcsapta az orromat, amikor úgy döntöttem, nem érdekel senki véleménye sem és a nyakához dörgöltem az arcomat. Újra úgy éreztem magam, mint az a 14 éves kisfiú, akihez sorban álltak a temetésen, hogy megölelhessék és elmondhassák szánalmas sajnálatukat, mikor nem is érdekelte őket, csak jó embernek akartak tűnni, közben pedig egyik sem tudta, hogy mit érzek én, egyik sem foglalkozott azzal mi lesz az én sorsom. Néha meg kell engednünk magunknak egy kis gyengeséget, hogy utána még erősebbek lehessünk. 
- Köszönöm - suttogtam, de nem tudtam igazán mit köszönök meg; a sajnálatot, ami az ő esetében őszintének tűnt, az ölelést, ami azt az érzetet adta, hogy újra egyben vagyok, vagy esetleg azért vagyok hálás, mert a fia létezik, akit mióta megismertem, mintha egyenesbe jött volna az életem. Talán mind a hármat, egyszerre. 
Elengedve, egy biztató mosolyt küldött felém, a szemei csillogtak, és úgy tűnt, ő jobban meghatódott, mint én, most már azt is tudom, hogy honnan örökölte Louis a hatalmas szívét és érzékenységét, még szerencséje, hogy majdnem mindent az anyukájától kapott és az apja többnyire semmit sem adott. Aki, ha jól láttam, úgy döntött hazamegy, amiért így bejött a "térjünk vissza sok-sok év után és alázzuk meg a gyerekünket" project, talán megkapta volna azt a jobb horog, balegyenes duót, amitől a tulajdon fia védte meg. 
- Jövőhéten eljöhetnétek egy vacsorára - csapta össze a tenyerét maga előtt Jay, hogy megtörje az érzékeny hangulatot. Izgatott lett az arca, mintha máris elkezdene tervezni, talán egyszer említette Louis, hogy mindig neki kellett főznie, mert az anyukája még egy pirítóst is elégetett, de nem mondtam semmit, csak elmosolyodva bólintottam, kapva az alkalmon, hogy végre mehetek. 
Egy intés, és már a kocsimban ültem, az anyós ülésre dobtam a telepakolt sporttáskát, beletaposva a gázba, a megengedettnél kicsit gyorsabban száguldottam az utcákon, ilyenkor van a legnagyobb szükségem arra, hogy nem törődve másokkal, csak haladjak előre, azt se tudva merre megyek. Nagyon rég volt már az, hogy egy ember nem tudta ki vagyok valójában, vagyis nem találkoztam olyannal, aki minimum egy pletykát nem hallott rólam, ezért volt felettébb szokatlan a mai délután, mintha megláttam volna a fényt az alagút végén, hogy anélkül is lehet élni, hogy elítélnének. Egyszerű dolog ez, egy kemény, bunkó álarcot viselve, bármikor elrejtheted a belső énedet, ami magányos pillanatokban felszínre törhet. 
Szükségem van Louisra, beszélnem kell vele. 
Tudom, hogy úgy döntöttem, nem fogok ilyeneket elmondani neki, mégis el akartam, minél hamarabb, még mielőtt elpárolog belőlem ez a lelkesedés, épp ezért, mikor megérkeztem, olyan erővel fékeztem le, hogy a kövek alatt lévő por felszállt a levegőbe, majd a motorháztetőn találtak új otthonra, kivágva az ajtót, a táska pántját megragadva indultam befelé. Egy idő után már megszoktam, hogy minden nap üres ház fogadott, és senki se válaszolt a hangosan feltett kérdéseimre, sőt, még az is természetesnek számított, hogy a saját zajaimon kívül mást nem lehetett hallani, de most már zavart, hogy amikor beléptem az ajtón, nem várt más, csak a csend. A fülsüketítő, frusztráló és magányos csend. 
Ledobva a zsákmányomat a kanapéra, amit egészen addig hurcolgattam a vállamon, a hálószoba felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek, a lépcsőfokokat kettesével-hármasával szedve, pillanatok alatt felértem, nem sokkal később pedig már a szekrényemet bámultam, tekintetemmel valami viselhetőt keresve. Egy melegítő nadrág és elnyűtt fekete póló mellett döntöttem, plusz egy cipzáros pulóvert is magamra kaptam, amit biztos elkobozna tőlem Louis, ha itt lenne és egész nap abban mászkálna, élvezve, hogy nagy rá és hogy simán be tudok nyúlni alá, hogy közelebb húzzam magamhoz. Hümmögve a gondolatra, eszembe jutott, hogy mit akartam csinálni, a ledobott farmerom zsebéből kihalászva a telefonomat, legörgetve a névjegyekben, már fejből tudtam hányadik lesz ő, a beállított képet tanulmányoztam, amit akkor csináltam, mikor nem figyelt, vigyorogva bámulja rajta a TV-t, azokkal a különleges ráncokkal a szeme környékén.
Az első-második csengésnél még nem gondol semmire sem az ember. A harmadiknál türelmetlen lesz. A negyediknél pedig már tudja, hogy nem fog választ kapni és lerakja. Én pedig ott álltam, a hetedik vagy nyolcadik csengést hallgatva, és csak azt éreztem, hogy ha a következő pillanatban nem veszi fel, akkor elmegyek a kávézóba. És végül kisípolt. Idegesen kaptam el a fülemtől, agresszív mozdulatokkal újra hívást kezdeményezve, de hasonló sikerrel jártam, mint előzőleg. Mindig felvette a telefont, nem volt olyan eset, hogy többször kellett volna hívnom, nem tudtam eldönteni, hogy a mellkasomba költöző új érzést hogy hívják, félelem, aggódás vagy valami más, az agyam rögtön dolgozni kezdett, hogy mit csináljak vagy mi történhetett. 
Leltáron van, ami azt jelenti, hogy hátul üldögél és kartonokat emelget, nehéz kartonokat, lehet, hogy ráesett egy, megrázva a fejem, ilyen nevetséges nem lehetek, egészen biztos vagyok benne, hogy ő inkább a papírmunkát végzi, rábízva a munka nehéz részét Niallre... Niall! Egy másik telefonszámot keresve és tárcsázva, az orrom alatt mormogva hunytam le a szemem, mert ha ő se veszi fel, már tényleg nincs jobb ötletem, hogy mit csinálhatnék. 
- Igen? - szólt bele egy szórakozott hang a készülékbe, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. 
- Szia, Niall, beszélhetek Louisval egy pillanatra? Valamiért nem veszi fel a telefonját - hadartam, türelmetlenül várva, hogy végre hallhassam a hangját. Úgyis annyiszor mondta már, hogy a leltárak közben unatkozik a legjobban, mert egy óra alatt megcsinálják, amit kell, de muszáj ott maradniuk, mert így van megírva, ami szerintem teljesen hülyeség, de fel akartam dobni a munkaidejét. 
- Mi? - kérdezett vissza értetlenül a vonal másik felén lévő, mire a szemöldökömet ráncolva morogtam magamban, hogy ezen mit nem lehet érteni. 
- Add oda a telefonodat Louisnak egy pillanatra, kérlek, mert az övé nem működik. Ott van melletted, mindketten leltáron vagytok, nem? - úgy éreztem magam, mint aki egy ötévesnek magyaráz, ha ennyiből sem fogta fel, akkor nem tudok mit mondani. 
- Előző héten volt leltár. Hazaindult egy órával ezelőtt, azt mondta dolgod van, ezért sétál. Én itthon vagyok... - közölte, mintha nem is ő, hanem én lennék a gyengeelméjű. Döbbenten bámultam magam elé, próbáltam felfogni a szavakat, amik vízesésként ömlöttek rám, de csak egyoldalú mágneseket láttam, amiket bárhogy tettél, taszították egymást, a gondolataim is így néztek ki, semmi sem állt össze. 
Azt mondta nekem, hogy leltár lesz, pedig nem is, Niall meg abban a tudatban élt, hogy dolgom van és ezért nem kell kocsival elhoznia, ami azt jelentette, hogy mindkettőnknek hazudott. A feszítő érzés a mellkasomból nem tűnt el, sőt csak intenzívebb lett, a készüléket erősen markoltam ujjaim közt, összeszorítottam a szememet annyira, hogy már csillagokat láttam a sötétben, ha egyik helyen se volt ott, amit ígért, az azt jelentette, hogy valami történt. Valami, amit előre tervelt ki és nem akarta, hogy tudomást szerezzünk róla. 
- A kurva életbe... - motyogtam a hosszú beállt csend után, mikor mindent megértettem. Nem haboztam tovább, a lábam parancs nélkül indult meg az ajtó felé, lerohanva a lépcsőn, miközben a telefont még mindig a fülemnél tartottam, idegesen léptem az előszobai fogashoz, ahova alig pár perce akasztottam fel a kabátomat. 
- Indulok - közölte Niall, el is felejtettem, hogy még ott van, mire hálásan sóhajtottam fel. Legalább nem kellett elmagyaráznom neki, hogy szükségem van a segítségére, elhadartam még egy "A kávézóhoz gyere!" utasítást, majd leraktam és nem pocsékolva időt arra, hogy bezárjam az ajtót, csak kirohantam a kocsimhoz, közben a kabátom ujjába dugtam a karom. 
Mi olyan dolog lehet, amit nem mondott el nekem? Mire készülhetett a tudtom nélkül? Tudja, hogy bármit elmondhat nekem, egyszerűen semmi sem derengett a közelmúltból, ami furcsa lett volna vele kapcsolatban. Már semmit sem tudtam. Talán eddig tartott neki, hogy kitervelje, hogyan szökhet meg tőlem? Nem, az nem lehet. 
Tanácstalanul és kétségbeesetten emeltem az arcomhoz a kezemet, a hüvelykujjam külső részét harapdálva, miközben sokkal, de sokkal lassabban vezettem, mint valaha, szememet ide-oda kapkodva a két oldalon lévő járdák közt, hátha valahol meglátom és kiderül, hogy csak elment boltba, vagy valami lényegtelen, érthető ok, amiért mindez történt. De csak háromszor kaptam fel a fejem valamiféle civilizációra, egy szerelmespár, meg két család sétálgatott, gondolom hazafelé, egyszer még megpróbáltam a telefonos dolgot, és volt is változás, csak sajnos negatívum, mert már ki sem csengett. A gyomrom liftezett a hasamban az idegtől, egyszerre nem is tudom hány érzés kavargott bennem, volt közte düh, harag, de leginkább aggódtam és féltem, megbántam, hogy reggel nem csókoltam meg a kávézóban, amiért bejött egy korai vendég, magamhoz kellett volna húznom és addig ölelnem, míg vigyorogva, lesütött szemekkel el nem tol magától. Át akartam karolni, a tenyerem viszketett a dereka hiányától, bele se tudtam gondolni, hogy milyen lenne, ha mától fogva nem tehetném meg az ilyen átlagosnak tűnő dolgokat. 
Nem akartam a célpontomhoz érni, de végül megtörtént és a járda is elfogyott, ahol talán megpillanthattam volna, leparkolva egy szabad helyre, amiből sok akadt, amiért egyre sötétebb lett, a horizonton vörös csipkeként felgyűrődött utolsó napsugarak számomra akkor csak a rosszat jelentették, éjszaka még több veszély bujkál a sikátorokban, mint fényes nappal. Már messziről láttam Niallt, az estére is kivilágított kávézó előtt ácsorgott, egyik keze a nadrágja zsebében, amíg a másikkal a telefonját szorította a füléhez, de elemelte onnan, mikor észrevett, sietősen felé közeledve, olyan dologgal köszöntött, amit én is tudtam jól, mégis csak egy újabb tőrként hasított a mellkasomba. 
- Már tizedszerre hívtam, de semmi - tehetetlenül tárta ki a karját, mint aki feladta és nem tud többet csinálni. Hasonlíthattam egy romhalmazra, mikor megtorpantam előtte és szerencsétlenül néztem le rá, remélem tudta, hogy melyik esethez hasonlít ez, remélem tudta, hogy most mellettem kell maradnia. 
- Ötletem sincs hol lehet - suttogtam, a hangom egyszerre volt halk, de magasabb is az átlagosnál, mintha kínoztak volna. Bár kínlódtam is, az érzésektől és gondolatoktól, amik átvették az irányítást és felém törtek.
- Meg fogjuk találni - bólintott Niall magabiztosnak tűnve, és abban a pillanatban az a három szó volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam. Beállt a csend, mindketten az ellenkező irányba bámultunk, afféle "Most merre induljunk?" típusban, az agyam próbált dolgozni, hogy mik a lehetőségek, bárki ismerőse, akihez mehetett vagy kedvenc helye, de semmit sem tudtam. Sosem mesélt ilyenekről és akkor rájöttem a kárára. - Nem lehet, hogy hazament? Mármint, nem hozzád, hanem a családjához. 
Felkapva a fejem, nagyokat pislogva játszottam vissza a fejemben a feltevést, de ha oda ment volna, akkor nem kéne ez a titkolózás, akkor felvenné a telefont és szólt volna előtte, talán még kérte is volna, hogy kísérjem el, ebből pedig eszembe jutott egy újabb ok, amiért ez nem lehet. 
- Ma voltam ott, nem hiszem, hogy odament - ingattam a fejem, az egyetlen esélyt is ki kellett lőni, újra tanácstalanok voltunk. 
Mi van, ha valahol, eszméletlenül fekszik a hideg, nedves földön? Lehunyva a szemem, igyekeztem az ilyesfajta gondolatokat elűzni, jó messzire, arra akartam koncentrálni, hogy biztosan jól van és csak egy kis félreértés történt, meg fogjuk találni és vele a karjaim közt fogok elaludni ma este. Igen, így lesz. 
Lassan már tíz perce, vagy akár negyed órája ácsoroghattunk ott, de nem jutottunk semmire sem, nekem pedig csak egyre nőtt a feszítő érzésem, hogy nem fogom többet látni az arcát, Niall látványosan rágta szét az alsó ajkát idegességében, annyira hálás voltam neki azokban a pillanatokban, amiért van valaki rajtam kívül, még ha ő annyira nem aggódott, mint én. 
- Induljunk el valamerre, hátha véletlenül szembe jön - mondta az utolsó tanácsát, ami szerintem eszébe jutott, nevetséges volt, de mást már tényleg nem tehettünk. Rábíztam magam, mert én tuti nem tudtam volna választani, hogy melyik irányba menjünk, lassan elindult jobbra, a kávézótól távolodva, mindig másik bolt kirakata borította fénybe az utcát, a járdán csillogó vízcseppeket tanulmányoztam a messzeségben, hátha valahol, valaki megtöri a fényét. Még csak eszembe se jutott akkor az, hogy hátrapillantsak és meggyőződjek a kocsim jóllétéről, pedig az volt az életem egyik legfontosabb tárgya, a büszkeségem, de csak caplattam előre, azzal se foglalkozva, hogy sokkal hosszabb lábaim miatt, Niallnek muszáj volt néha kocognia kicsit, hogy fent tartsa a tempót velem. 
Furán pillantottam le kezeire, mikor láttam szemem sarkából, hogy kiveszi a zsebéből a telefonját, egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem, hogy talán valaki hívja, nem is akárki, de semmi ilyesmiről nem volt szó, gyorsan megjegyezte - mikor észrevette, hogy figyelem -, hogy csak tovább akar próbálkozni, hátha. Nem akartam epésen megjegyezni, hogy felesleges, mert egy kicsi remény még belém is szorult, hogy lehet ez alkalommal felveszi, az ujjaimat tördelve bámultam magam elé, még mindig azt várva, hogy szembe jön velünk valaki, de az utca kihalt volt, mint én, nélküle. 
- Kicseng - ordította majdnem Niall, mire döbbenten fordultam felé, megtorpanva a járda közepén. A mellkasomban a szívem kétszeres tempóra kapcsolt, szinte hangosan motyogva imádkoztam, hogy történjen valami, majdnem arcon csókoltam, amiért volt ilyen okos és megpróbálkozott vele még egyszer. - Louis? - kérdezte, mire tágra nyíltak a szemeim, türelmetlenül megbökve a karját, hogy mondjon valamit vagy adja ide. Ki akartam kapni a kezéből a készüléket, hallani a hangját és elmondani neki, hogy soha többet ne csináljon ilyet, jöjjön haza, öleljen át és csókoljon meg. - Mi? Nem értek egy szót sem. - ráncolta a homlokát Niall, pislogva néztem, ahogy arrébb sétál tőlem, de persze én követtem és szinte belemásztam az arcába, hogy én is tudjam, miről van szó. - Louis, beszélj lassabban. Miért sírsz? - itt jött el a pillanat, amikor annyira ledöbbentem, hogy pár pillanatig csak lefagyva álltam, éreztem, ahogy a düh az összes porcikámat elködösíti, gőzöm sem volt semmiről, mégis késztetés hajtott, hogy lefejeljem azt, aki ezt tette vele. Nyúltam, hogy kiszedjem Niall ujjai közül a telefont, de az utolsó pillanatban ellökött a másik kezével, intve, hogy maradjak ott ahol vagyok, eltátott szájjal figyeltem, miközben ellépett tőlem annyira, hogy ne halljam a beszélgetés további kimenetelét. 
És én hülye, pedig tettem, amire utasítottak, a hajamba túrva elölről várakoztam majd szétrobbanva, azt bámulva, ahogy bólogatva és suttogva hallgatja a haverom, annak az embernek a szavait, akivel abban a pillanatban otthon kellett volna lennem, kettesben, felhőtlenül és jókedvűen csak feküdni egymás mellett vagy valami. De nem így volt, szóval vártam tovább. Alig pár perc telt el addig, amíg Niall vissza nem sétált hozzám, zsebébe dugva a telefonját, de nekem éveknek tűntek, sürgetően szuggeráltam az arcát, majdnem megragadtam a kabátja gallérját, hogy ösztönözzem a beszédre. 
- A parkban van - motyogta végül és több szót nem fecsérelve rám, elindult az említett hely irányába. Követtem, átsietve az úton, csak két árny voltunk az éjszakában, akik egyetértően megzabolázták a lépteiket, hogy minél hamarabb a célpontjukhoz érjenek, a cipőink műanyagjának surrogása verte csak fel a keskeny utcát, amin átvágtunk, mert arra rövidebb volt. Megpillantva a park lámpáinak narancssárga fényét átszűrődni a fákon maradt utolsó leveleken, a mellkasom már mástól feszített, kezdtem megkönnyebbülni, bár tudtam, hogy csak akkor leszek teljesen nyugodt, mikor végre láthatom és a karjaim közé zárhatom, oda, ahova való. 
Próbálkoztam megtudakolni, hogy mi történt, de Niall hallgatott, mint a sír, ami miatt haragudtam rá, hisz nem ő az, akinek annyira fontos az a valahol a parkban ücsörgő srác, mindig csak annyit válaszolt, hogy ő se tudja vagy nem mondhatja el, én pedig mérgelődve sétáltam tovább. A hosszú járda után, megváltás volt a kavicsok hangja, és az, hogy végre nem úgy tűnt, csak ketten vagyunk a városban, mert autók zúgtak el mellettünk és halkan beszélgető emberek sétálgattak a park szélén, de én valahogy már semmivel sem tudtam foglalkozni, törtem előre. 
És hogy honnan tudtam, hogy ő nem valahol a kerítésnél fog várakozni? Azt hiszem, ezt hívják megérzésnek, és egy emlék is eszembe jutott, egy nagyon távoli és már homályos emlék, de a helyszínt látva újra élesek lettek a körvonalak, ahogy ugyanezen az úton sétáltam, de sokkal lassabban, azon gondolkodva, hogy lehet, teljesen feleslegesen jöttem el, és talán ő nem ijedt meg tőlem. De végül ott volt, háttal nekem, tanácstalanul ácsorogva, emlékszem, megtorpantam pár másodpercre, és csak bámultam, tetőtől talpig. 
- Louis! - kiáltott fel mellettem hirtelen Niall, a gondolataimat megzavarva, mire felkaptam a fejemet. Tágra nyílt szemekkel, megállt szívvel meredtem magam elé, a nagy szobor melletti rozoga padra, a lépteim lelassultak, bár legszívesebben rohantam volna, felemelve fejét, hasonlóan ledöbbent, a mellette lévő lámpa fénye miatt lehetett látni a szempilláin és arcán csillogó könnyeket, mint az apró gyémántkövek. Kezével rögtön odanyúlt és próbálta eltüntetni őket, de már késő volt, mert láttam, zavartan felállt, tekintetét átvezetve Niallre, aki szélesen, őszintén vigyorgott rá, talán ő szebb és biztatóbb látvány volt, mint én. 
De végül, megtört a jég, mert nem bírtam tovább nézni, ahogy lesüti a szemét és átkarolja saját magát, mint aki szégyelli a létezését is, három hosszú lépéssel átszeltem a távolságot, meglepődve kapott levegőért, mikor megragadtam a kezét és a mellkasomhoz húztam. Úgy öleltem, mintha az lenne az utolsó, a megkönnyebbülésem már teljes volt, bár a szívem még mindig harci tempóban vert, szinte a felsőtestemhez passzíroztam, de nem úgy tűnt, mint akit zavar, ujjai a kabátomba kapaszkodtak a hátamnál és arcát a nyakamba dörgölte. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem a görcsöt a hasamban a hajának illatától és közelségétől, de nem volt merszem bevallani még magamnak sem, fájdalmasan lehunytam a szemem, mikor a nagy öröm közben észrevettem, hogy tenyerem alatt rázkódik a teste a szipogástól, utáltam, ha sírt. Utáltam látni a könnyeit és tudni, hogy valami bántotta. Szorosabban szorítva magamhoz, hagytam, hogy kizokogja magát a vállamon, résnyire kinyitva a szemem, észrevettem Niallt ácsorogni mellettünk, aki halványan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy őt figyelem. Egyetlen egy baj volt csak: még mindig nem tudtam, hogy mi történt vagy ki tette ezt vele. 
- Sajnálom - hallottam meg egy vékony hangot, ahogy a nyakamba dünnyög, mire egy kicsit eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy láthassam a tekintetét. Egyik kezemet felemelve, hüvelykujjammal letöröltem azt a kövér könnycseppet a szeme sarkából, majd lehajolva egy apró puszit adtam alsó ajkára, de nem csókoltam meg, nem tudom miért, egyszerűen nem voltam képes elengedni magam, addig, míg meg nem tudtam mi történt. 
- Ne csinálj ilyet többé, értetted? - suttogtam szinte a szájába, mire bólintott egyet meghunyászkodva, éreztem, hogy a pulzusom végre kezd újra emberi lenni. - Menjünk a kocsihoz. 
Abba az irányba indulva, ahonnan jöttünk, Louis mellett akartam menni, kifaggatni, hogy mi volt ez az egész, de még mielőtt elkaphattam volna a karját, az enyémet kapták el, értetlenül néztem Niallre, aki visszafogott, bámulva, ahogy a társaságunk harmadik tagja mit sem sejtve ballag előre, majd a fülemhez hajolt. 
- Szerintem ne kérdezgesd, majd én kiderítem holnap - motyogta, mire beharaptam az alsó ajkam gondolkodva, igazat kellett neki adnom. Tényleg nem lenne jó, ha elkezdeném még zaklatni, amiből aztán a végén veszekedés lenne, vagy ami még rosszabb, megint elveszíteném a fejem és ráordítanék, azt nem akarom, hogy valaha újra megtörténjen. Halványan bólintva, visszaléptem Louis mellé, aki már észrevette, hogy lemaradtunk, nem foglalkozva semmivel, megfogtam a kezét és biztatóan összefonva az ujjainkat, féloldalasan elmosolyodtam lepillantva rá, amit szégyenlősen viszonzott, de még mindig nedves volt az arca. 
Megkönnyebbülten sóhajtva, hagytam, hogy az oldalamhoz simuljon és azzal szórakozzon, hogy lépteinket egymáshoz igazítsa, ami nem nagyon ment neki, mert túl nagyot léptem, minél hamarabb otthon akartam már lenni, de végül megesett rajta a szívem és kicsit lassítottam. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, és talán így volt a legjobb egy ideig. 
Egész út alatt nehéz volt visszafognom, de végül nem kérdeztem semmit sem, csendben ültünk a kocsiban is, miután elbúcsúztunk Nialltől, de én még félrehúztam egy pillanatra, hogy megköszönjem neki a segítséget, amire csak legyintett egyet, majd beszállt az autójába és elhajtott. Louisnak se kellett sok, egy sóhajjal és mosollyal nyugtáztam, mikor félre pillantva, láttam, hogy az ablaknak döntve fejét, elaludt, nehézkesen bevittem a házba, mikor odaértünk, majd valami olyat motyogott, hogy csak hagyjam tovább aludni, szóval nem segítettem neki levetkőzni. Ezek után már fel sem ötlött bennem semmi extra dolog, hozzá hasonlóan bebújtam a takaró alá és bámultam az arcát az éjjeli lámpa halvány fényében, azon gondolkodva, hogy lassan egy hete nem engedte meg, hogy hozzáérjek. Vagyis, nem csak a kezét akartam fogni vagy csókot adni neki, be akartam járni az egész testét az ajkaimmal, érezni az ujjait a hajamban, vagy csak hallani a hangját, ahogy a nevemet motyogja. 
Leegyszerűsítve, akartam őt, és máris megvolt a tervem, hogy miként kaphatom majd meg.