53. rész

Halihó!:) Elnézést, hogy ennyit kellett várni, de közben bejártam a fél országot és megrendeztem egy szülinapi bulit. Az igazság az, hogy már azt se tudom milyen nap van ma, de mindegy. 
Hosszú a rész, de értelmetlen, éjszaka van már és előjött a durván kritikus énem, szóval bocsássatok meg, hogy lehúzom magam. Nem tudom. Egy ideje már nem tudok mit mondani az új részekhez.:D 
Egy dolog van, 3 rendszeres olvasó kell még és megvan a 100, ami hűűű és wooow, azta. Az nagyon szép szám, amire talán jogosan vagyok büszke, örülök neki, hogy ennyi embert érdekel a történetem.:)
Köszönöm és jó olvasást!

horan vandaa.xx

Harry Styles

- Akkor nem jön haza? - szólt utánam egy szomorú hang, mire rögtön visszafordultam, még mielőtt leléptem volna az ajtó előtti két fokos lépcsőről a járdára. Szembenézve egy meggyötört anyával, ahogy fejét az ajtófélfának dönti, de próbál szomorkásan mosolyogni, lepillantottam a nehéz, vállamat lehúzó táskára, mert nem akartam beismerni, hogy lelkiismeret furdalásom van, mégiscsak én voltam az, aki elvitte otthonról a fiát és nem engedte vissza. Nem mintha vissza jött volna, ha szabad utat adok neki. 

- Nem úgy tűnik, Mrs. Tomlinson - vontam meg a vállam, meghunyászkodva. Menni akartam már, beülni a kocsimba és hazáig vezetni, csak annyi volt a feladatom, hogy eljöjjek és néhány ruhát elhozzak a szobájából, mert azt mondta, hogy különben meztelenül fog járkálni, amit a falakon belül nagyon nem bántam volna, de azért az utcára nem mehet ki úgy. Még közúti balesetet okozna a formás fenekével - köhintve néztem félre, amikor eszembe jutott, hogy a tulajdon anyja áll előttem, miközben ilyeneken gondolkodom. 

- Már mondtam, hogy szólíts Jaynek - dorgált le, keresztbe téve kezét mellkasa előtt, de mosolya szélesebb lett és őszintébb, ami miatt nekem is halványan feljebb görbült a szám sarka. Halvány rózsaszín ingét feltűrte a könyöke hajlatáig, ami arra utalt, hogy vagy mosogatott, mielőtt megjöttem volna, vagy csak melege volt a lakásban, ha őszinte akarok lenni, szép nő volt, ijesztően hasonlított Louisra az alacsony termetével, sötét, egyenes hajával és vakítóan kék szemeivel. 
- Bocsánat, nehéz megszokni - nyögtem a legelső, hülye indokot, ami eszembe jutott. Bár, volt igazság alapja, ugyanis nem nagyon volt eddig szerencsém ahhoz, hogy bemutassanak a családjuknak, egyedül Niall szüleivel találkoztam, még nagyon régen, de ők többnyire sose voltak otthon, üzleti emberek voltak, és nem lett meg az a viszony velük, hogy tegeződjünk. A reakció is mutatta a válaszom nevetségességét, az értetlen kuncogásra nem tudtam mit csinálni, csak eléggé feszülten ácsorogtam ugyanott, ahol megtorpantam, még mindig a táska pántját szorongatva. 
- Miért? - kérdezte, mire rájöttem, hogy talán csak próbál valami beszélgetést kezdeményezni velem, hisz nem nagyon volt még lehetősége többet megtudni rólam a nevemen kívül. És gondolom, az fontos, hogy felületesen ismerd azokat, akik a gyerekeddel lógnak. Az én részemről viszont, hát, azóta kerget a rémálom, mióta véletlenül megtörtént az első találkozás, ahogy neki mesélek a hálószobai életünkről és arról, hogyan vettem el a fia szüzességét, még akkor is, ha ez a rettegés tőlem szokatlan. - Louis hogy hívja anyukádat? 
Felkapva a fejem a kérdésre, először is, mert kizökkentett a gondolataimból, másodszor pedig... Olyan erővel haraptam bele a számba, hogy éreztem a vér fémes ízét, már bántam, hogy belementem ebbe a szívességbe, nem vagyok ebbe a családba való, nagyon nem. A táska pántjába kapaszkodó ujjaim elfehéredtek, amiért ökölbe szorult a kezem, mégis, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam elnyomni a mellkasomban növő szúró fájdalmat, a cipőm orrát bámulva köszörültem meg a torkomat, mert mintha valami megakadt volna rajta. Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet és feszültebb a légkör, vagyis az én részemről biztosan, megvakarva a tarkómat, igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, ez még mindig túl nehéz volt, talán az egyik leggyengébb pontom, Louis mellett, magamban bevallhatok ilyeneket, ha kimondani sosem fogom.  
- Öhm... A szüleim meghaltak, pár évvel ezelőtt - hadartam el, hogy ne akadjak meg és ne tűnjön úgy, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnám magam. Én nem sírok. Sok év telt el azóta, és már nincs olyan dolog, ami megérdemelné az én könnyeimet. 
Nem akartam felnézni, nem volt szükségem a sajnálatra és arra, hogy ezzel megváltozzon a véleménye, bánásmódja felém, egyedül Louis volt az, aki miután megtudta, soha többet nem kérdezett róla és nem is bánt velem másképp, ami csak erősítette bennem a tényt, hogy ő a megfelelő személy. Ő az, aki nekem kell. 
- Jaj, kicsim, sajnálom - motyogta elcsukló hangon Jay, ha így szeretné, a következő pillanatban pedig már csak azt láttam, ahogy lelép az alsó lépcsőfokra és megölel. Döbbenten bámultam magam elé, tágra nyílt szemekkel, szabad kezemmel átkarolva a hátát automatikusan, ezt a reakciót se vártam volna senkitől, kellemes női parfümje megcsapta az orromat, amikor úgy döntöttem, nem érdekel senki véleménye sem és a nyakához dörgöltem az arcomat. Újra úgy éreztem magam, mint az a 14 éves kisfiú, akihez sorban álltak a temetésen, hogy megölelhessék és elmondhassák szánalmas sajnálatukat, mikor nem is érdekelte őket, csak jó embernek akartak tűnni, közben pedig egyik sem tudta, hogy mit érzek én, egyik sem foglalkozott azzal mi lesz az én sorsom. Néha meg kell engednünk magunknak egy kis gyengeséget, hogy utána még erősebbek lehessünk. 
- Köszönöm - suttogtam, de nem tudtam igazán mit köszönök meg; a sajnálatot, ami az ő esetében őszintének tűnt, az ölelést, ami azt az érzetet adta, hogy újra egyben vagyok, vagy esetleg azért vagyok hálás, mert a fia létezik, akit mióta megismertem, mintha egyenesbe jött volna az életem. Talán mind a hármat, egyszerre. 
Elengedve, egy biztató mosolyt küldött felém, a szemei csillogtak, és úgy tűnt, ő jobban meghatódott, mint én, most már azt is tudom, hogy honnan örökölte Louis a hatalmas szívét és érzékenységét, még szerencséje, hogy majdnem mindent az anyukájától kapott és az apja többnyire semmit sem adott. Aki, ha jól láttam, úgy döntött hazamegy, amiért így bejött a "térjünk vissza sok-sok év után és alázzuk meg a gyerekünket" project, talán megkapta volna azt a jobb horog, balegyenes duót, amitől a tulajdon fia védte meg. 
- Jövőhéten eljöhetnétek egy vacsorára - csapta össze a tenyerét maga előtt Jay, hogy megtörje az érzékeny hangulatot. Izgatott lett az arca, mintha máris elkezdene tervezni, talán egyszer említette Louis, hogy mindig neki kellett főznie, mert az anyukája még egy pirítóst is elégetett, de nem mondtam semmit, csak elmosolyodva bólintottam, kapva az alkalmon, hogy végre mehetek. 
Egy intés, és már a kocsimban ültem, az anyós ülésre dobtam a telepakolt sporttáskát, beletaposva a gázba, a megengedettnél kicsit gyorsabban száguldottam az utcákon, ilyenkor van a legnagyobb szükségem arra, hogy nem törődve másokkal, csak haladjak előre, azt se tudva merre megyek. Nagyon rég volt már az, hogy egy ember nem tudta ki vagyok valójában, vagyis nem találkoztam olyannal, aki minimum egy pletykát nem hallott rólam, ezért volt felettébb szokatlan a mai délután, mintha megláttam volna a fényt az alagút végén, hogy anélkül is lehet élni, hogy elítélnének. Egyszerű dolog ez, egy kemény, bunkó álarcot viselve, bármikor elrejtheted a belső énedet, ami magányos pillanatokban felszínre törhet. 
Szükségem van Louisra, beszélnem kell vele. 
Tudom, hogy úgy döntöttem, nem fogok ilyeneket elmondani neki, mégis el akartam, minél hamarabb, még mielőtt elpárolog belőlem ez a lelkesedés, épp ezért, mikor megérkeztem, olyan erővel fékeztem le, hogy a kövek alatt lévő por felszállt a levegőbe, majd a motorháztetőn találtak új otthonra, kivágva az ajtót, a táska pántját megragadva indultam befelé. Egy idő után már megszoktam, hogy minden nap üres ház fogadott, és senki se válaszolt a hangosan feltett kérdéseimre, sőt, még az is természetesnek számított, hogy a saját zajaimon kívül mást nem lehetett hallani, de most már zavart, hogy amikor beléptem az ajtón, nem várt más, csak a csend. A fülsüketítő, frusztráló és magányos csend. 
Ledobva a zsákmányomat a kanapéra, amit egészen addig hurcolgattam a vállamon, a hálószoba felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek, a lépcsőfokokat kettesével-hármasával szedve, pillanatok alatt felértem, nem sokkal később pedig már a szekrényemet bámultam, tekintetemmel valami viselhetőt keresve. Egy melegítő nadrág és elnyűtt fekete póló mellett döntöttem, plusz egy cipzáros pulóvert is magamra kaptam, amit biztos elkobozna tőlem Louis, ha itt lenne és egész nap abban mászkálna, élvezve, hogy nagy rá és hogy simán be tudok nyúlni alá, hogy közelebb húzzam magamhoz. Hümmögve a gondolatra, eszembe jutott, hogy mit akartam csinálni, a ledobott farmerom zsebéből kihalászva a telefonomat, legörgetve a névjegyekben, már fejből tudtam hányadik lesz ő, a beállított képet tanulmányoztam, amit akkor csináltam, mikor nem figyelt, vigyorogva bámulja rajta a TV-t, azokkal a különleges ráncokkal a szeme környékén.
Az első-második csengésnél még nem gondol semmire sem az ember. A harmadiknál türelmetlen lesz. A negyediknél pedig már tudja, hogy nem fog választ kapni és lerakja. Én pedig ott álltam, a hetedik vagy nyolcadik csengést hallgatva, és csak azt éreztem, hogy ha a következő pillanatban nem veszi fel, akkor elmegyek a kávézóba. És végül kisípolt. Idegesen kaptam el a fülemtől, agresszív mozdulatokkal újra hívást kezdeményezve, de hasonló sikerrel jártam, mint előzőleg. Mindig felvette a telefont, nem volt olyan eset, hogy többször kellett volna hívnom, nem tudtam eldönteni, hogy a mellkasomba költöző új érzést hogy hívják, félelem, aggódás vagy valami más, az agyam rögtön dolgozni kezdett, hogy mit csináljak vagy mi történhetett. 
Leltáron van, ami azt jelenti, hogy hátul üldögél és kartonokat emelget, nehéz kartonokat, lehet, hogy ráesett egy, megrázva a fejem, ilyen nevetséges nem lehetek, egészen biztos vagyok benne, hogy ő inkább a papírmunkát végzi, rábízva a munka nehéz részét Niallre... Niall! Egy másik telefonszámot keresve és tárcsázva, az orrom alatt mormogva hunytam le a szemem, mert ha ő se veszi fel, már tényleg nincs jobb ötletem, hogy mit csinálhatnék. 
- Igen? - szólt bele egy szórakozott hang a készülékbe, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. 
- Szia, Niall, beszélhetek Louisval egy pillanatra? Valamiért nem veszi fel a telefonját - hadartam, türelmetlenül várva, hogy végre hallhassam a hangját. Úgyis annyiszor mondta már, hogy a leltárak közben unatkozik a legjobban, mert egy óra alatt megcsinálják, amit kell, de muszáj ott maradniuk, mert így van megírva, ami szerintem teljesen hülyeség, de fel akartam dobni a munkaidejét. 
- Mi? - kérdezett vissza értetlenül a vonal másik felén lévő, mire a szemöldökömet ráncolva morogtam magamban, hogy ezen mit nem lehet érteni. 
- Add oda a telefonodat Louisnak egy pillanatra, kérlek, mert az övé nem működik. Ott van melletted, mindketten leltáron vagytok, nem? - úgy éreztem magam, mint aki egy ötévesnek magyaráz, ha ennyiből sem fogta fel, akkor nem tudok mit mondani. 
- Előző héten volt leltár. Hazaindult egy órával ezelőtt, azt mondta dolgod van, ezért sétál. Én itthon vagyok... - közölte, mintha nem is ő, hanem én lennék a gyengeelméjű. Döbbenten bámultam magam elé, próbáltam felfogni a szavakat, amik vízesésként ömlöttek rám, de csak egyoldalú mágneseket láttam, amiket bárhogy tettél, taszították egymást, a gondolataim is így néztek ki, semmi sem állt össze. 
Azt mondta nekem, hogy leltár lesz, pedig nem is, Niall meg abban a tudatban élt, hogy dolgom van és ezért nem kell kocsival elhoznia, ami azt jelentette, hogy mindkettőnknek hazudott. A feszítő érzés a mellkasomból nem tűnt el, sőt csak intenzívebb lett, a készüléket erősen markoltam ujjaim közt, összeszorítottam a szememet annyira, hogy már csillagokat láttam a sötétben, ha egyik helyen se volt ott, amit ígért, az azt jelentette, hogy valami történt. Valami, amit előre tervelt ki és nem akarta, hogy tudomást szerezzünk róla. 
- A kurva életbe... - motyogtam a hosszú beállt csend után, mikor mindent megértettem. Nem haboztam tovább, a lábam parancs nélkül indult meg az ajtó felé, lerohanva a lépcsőn, miközben a telefont még mindig a fülemnél tartottam, idegesen léptem az előszobai fogashoz, ahova alig pár perce akasztottam fel a kabátomat. 
- Indulok - közölte Niall, el is felejtettem, hogy még ott van, mire hálásan sóhajtottam fel. Legalább nem kellett elmagyaráznom neki, hogy szükségem van a segítségére, elhadartam még egy "A kávézóhoz gyere!" utasítást, majd leraktam és nem pocsékolva időt arra, hogy bezárjam az ajtót, csak kirohantam a kocsimhoz, közben a kabátom ujjába dugtam a karom. 
Mi olyan dolog lehet, amit nem mondott el nekem? Mire készülhetett a tudtom nélkül? Tudja, hogy bármit elmondhat nekem, egyszerűen semmi sem derengett a közelmúltból, ami furcsa lett volna vele kapcsolatban. Már semmit sem tudtam. Talán eddig tartott neki, hogy kitervelje, hogyan szökhet meg tőlem? Nem, az nem lehet. 
Tanácstalanul és kétségbeesetten emeltem az arcomhoz a kezemet, a hüvelykujjam külső részét harapdálva, miközben sokkal, de sokkal lassabban vezettem, mint valaha, szememet ide-oda kapkodva a két oldalon lévő járdák közt, hátha valahol meglátom és kiderül, hogy csak elment boltba, vagy valami lényegtelen, érthető ok, amiért mindez történt. De csak háromszor kaptam fel a fejem valamiféle civilizációra, egy szerelmespár, meg két család sétálgatott, gondolom hazafelé, egyszer még megpróbáltam a telefonos dolgot, és volt is változás, csak sajnos negatívum, mert már ki sem csengett. A gyomrom liftezett a hasamban az idegtől, egyszerre nem is tudom hány érzés kavargott bennem, volt közte düh, harag, de leginkább aggódtam és féltem, megbántam, hogy reggel nem csókoltam meg a kávézóban, amiért bejött egy korai vendég, magamhoz kellett volna húznom és addig ölelnem, míg vigyorogva, lesütött szemekkel el nem tol magától. Át akartam karolni, a tenyerem viszketett a dereka hiányától, bele se tudtam gondolni, hogy milyen lenne, ha mától fogva nem tehetném meg az ilyen átlagosnak tűnő dolgokat. 
Nem akartam a célpontomhoz érni, de végül megtörtént és a járda is elfogyott, ahol talán megpillanthattam volna, leparkolva egy szabad helyre, amiből sok akadt, amiért egyre sötétebb lett, a horizonton vörös csipkeként felgyűrődött utolsó napsugarak számomra akkor csak a rosszat jelentették, éjszaka még több veszély bujkál a sikátorokban, mint fényes nappal. Már messziről láttam Niallt, az estére is kivilágított kávézó előtt ácsorgott, egyik keze a nadrágja zsebében, amíg a másikkal a telefonját szorította a füléhez, de elemelte onnan, mikor észrevett, sietősen felé közeledve, olyan dologgal köszöntött, amit én is tudtam jól, mégis csak egy újabb tőrként hasított a mellkasomba. 
- Már tizedszerre hívtam, de semmi - tehetetlenül tárta ki a karját, mint aki feladta és nem tud többet csinálni. Hasonlíthattam egy romhalmazra, mikor megtorpantam előtte és szerencsétlenül néztem le rá, remélem tudta, hogy melyik esethez hasonlít ez, remélem tudta, hogy most mellettem kell maradnia. 
- Ötletem sincs hol lehet - suttogtam, a hangom egyszerre volt halk, de magasabb is az átlagosnál, mintha kínoztak volna. Bár kínlódtam is, az érzésektől és gondolatoktól, amik átvették az irányítást és felém törtek.
- Meg fogjuk találni - bólintott Niall magabiztosnak tűnve, és abban a pillanatban az a három szó volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam. Beállt a csend, mindketten az ellenkező irányba bámultunk, afféle "Most merre induljunk?" típusban, az agyam próbált dolgozni, hogy mik a lehetőségek, bárki ismerőse, akihez mehetett vagy kedvenc helye, de semmit sem tudtam. Sosem mesélt ilyenekről és akkor rájöttem a kárára. - Nem lehet, hogy hazament? Mármint, nem hozzád, hanem a családjához. 
Felkapva a fejem, nagyokat pislogva játszottam vissza a fejemben a feltevést, de ha oda ment volna, akkor nem kéne ez a titkolózás, akkor felvenné a telefont és szólt volna előtte, talán még kérte is volna, hogy kísérjem el, ebből pedig eszembe jutott egy újabb ok, amiért ez nem lehet. 
- Ma voltam ott, nem hiszem, hogy odament - ingattam a fejem, az egyetlen esélyt is ki kellett lőni, újra tanácstalanok voltunk. 
Mi van, ha valahol, eszméletlenül fekszik a hideg, nedves földön? Lehunyva a szemem, igyekeztem az ilyesfajta gondolatokat elűzni, jó messzire, arra akartam koncentrálni, hogy biztosan jól van és csak egy kis félreértés történt, meg fogjuk találni és vele a karjaim közt fogok elaludni ma este. Igen, így lesz. 
Lassan már tíz perce, vagy akár negyed órája ácsoroghattunk ott, de nem jutottunk semmire sem, nekem pedig csak egyre nőtt a feszítő érzésem, hogy nem fogom többet látni az arcát, Niall látványosan rágta szét az alsó ajkát idegességében, annyira hálás voltam neki azokban a pillanatokban, amiért van valaki rajtam kívül, még ha ő annyira nem aggódott, mint én. 
- Induljunk el valamerre, hátha véletlenül szembe jön - mondta az utolsó tanácsát, ami szerintem eszébe jutott, nevetséges volt, de mást már tényleg nem tehettünk. Rábíztam magam, mert én tuti nem tudtam volna választani, hogy melyik irányba menjünk, lassan elindult jobbra, a kávézótól távolodva, mindig másik bolt kirakata borította fénybe az utcát, a járdán csillogó vízcseppeket tanulmányoztam a messzeségben, hátha valahol, valaki megtöri a fényét. Még csak eszembe se jutott akkor az, hogy hátrapillantsak és meggyőződjek a kocsim jóllétéről, pedig az volt az életem egyik legfontosabb tárgya, a büszkeségem, de csak caplattam előre, azzal se foglalkozva, hogy sokkal hosszabb lábaim miatt, Niallnek muszáj volt néha kocognia kicsit, hogy fent tartsa a tempót velem. 
Furán pillantottam le kezeire, mikor láttam szemem sarkából, hogy kiveszi a zsebéből a telefonját, egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem, hogy talán valaki hívja, nem is akárki, de semmi ilyesmiről nem volt szó, gyorsan megjegyezte - mikor észrevette, hogy figyelem -, hogy csak tovább akar próbálkozni, hátha. Nem akartam epésen megjegyezni, hogy felesleges, mert egy kicsi remény még belém is szorult, hogy lehet ez alkalommal felveszi, az ujjaimat tördelve bámultam magam elé, még mindig azt várva, hogy szembe jön velünk valaki, de az utca kihalt volt, mint én, nélküle. 
- Kicseng - ordította majdnem Niall, mire döbbenten fordultam felé, megtorpanva a járda közepén. A mellkasomban a szívem kétszeres tempóra kapcsolt, szinte hangosan motyogva imádkoztam, hogy történjen valami, majdnem arcon csókoltam, amiért volt ilyen okos és megpróbálkozott vele még egyszer. - Louis? - kérdezte, mire tágra nyíltak a szemeim, türelmetlenül megbökve a karját, hogy mondjon valamit vagy adja ide. Ki akartam kapni a kezéből a készüléket, hallani a hangját és elmondani neki, hogy soha többet ne csináljon ilyet, jöjjön haza, öleljen át és csókoljon meg. - Mi? Nem értek egy szót sem. - ráncolta a homlokát Niall, pislogva néztem, ahogy arrébb sétál tőlem, de persze én követtem és szinte belemásztam az arcába, hogy én is tudjam, miről van szó. - Louis, beszélj lassabban. Miért sírsz? - itt jött el a pillanat, amikor annyira ledöbbentem, hogy pár pillanatig csak lefagyva álltam, éreztem, ahogy a düh az összes porcikámat elködösíti, gőzöm sem volt semmiről, mégis késztetés hajtott, hogy lefejeljem azt, aki ezt tette vele. Nyúltam, hogy kiszedjem Niall ujjai közül a telefont, de az utolsó pillanatban ellökött a másik kezével, intve, hogy maradjak ott ahol vagyok, eltátott szájjal figyeltem, miközben ellépett tőlem annyira, hogy ne halljam a beszélgetés további kimenetelét. 
És én hülye, pedig tettem, amire utasítottak, a hajamba túrva elölről várakoztam majd szétrobbanva, azt bámulva, ahogy bólogatva és suttogva hallgatja a haverom, annak az embernek a szavait, akivel abban a pillanatban otthon kellett volna lennem, kettesben, felhőtlenül és jókedvűen csak feküdni egymás mellett vagy valami. De nem így volt, szóval vártam tovább. Alig pár perc telt el addig, amíg Niall vissza nem sétált hozzám, zsebébe dugva a telefonját, de nekem éveknek tűntek, sürgetően szuggeráltam az arcát, majdnem megragadtam a kabátja gallérját, hogy ösztönözzem a beszédre. 
- A parkban van - motyogta végül és több szót nem fecsérelve rám, elindult az említett hely irányába. Követtem, átsietve az úton, csak két árny voltunk az éjszakában, akik egyetértően megzabolázták a lépteiket, hogy minél hamarabb a célpontjukhoz érjenek, a cipőink műanyagjának surrogása verte csak fel a keskeny utcát, amin átvágtunk, mert arra rövidebb volt. Megpillantva a park lámpáinak narancssárga fényét átszűrődni a fákon maradt utolsó leveleken, a mellkasom már mástól feszített, kezdtem megkönnyebbülni, bár tudtam, hogy csak akkor leszek teljesen nyugodt, mikor végre láthatom és a karjaim közé zárhatom, oda, ahova való. 
Próbálkoztam megtudakolni, hogy mi történt, de Niall hallgatott, mint a sír, ami miatt haragudtam rá, hisz nem ő az, akinek annyira fontos az a valahol a parkban ücsörgő srác, mindig csak annyit válaszolt, hogy ő se tudja vagy nem mondhatja el, én pedig mérgelődve sétáltam tovább. A hosszú járda után, megváltás volt a kavicsok hangja, és az, hogy végre nem úgy tűnt, csak ketten vagyunk a városban, mert autók zúgtak el mellettünk és halkan beszélgető emberek sétálgattak a park szélén, de én valahogy már semmivel sem tudtam foglalkozni, törtem előre. 
És hogy honnan tudtam, hogy ő nem valahol a kerítésnél fog várakozni? Azt hiszem, ezt hívják megérzésnek, és egy emlék is eszembe jutott, egy nagyon távoli és már homályos emlék, de a helyszínt látva újra élesek lettek a körvonalak, ahogy ugyanezen az úton sétáltam, de sokkal lassabban, azon gondolkodva, hogy lehet, teljesen feleslegesen jöttem el, és talán ő nem ijedt meg tőlem. De végül ott volt, háttal nekem, tanácstalanul ácsorogva, emlékszem, megtorpantam pár másodpercre, és csak bámultam, tetőtől talpig. 
- Louis! - kiáltott fel mellettem hirtelen Niall, a gondolataimat megzavarva, mire felkaptam a fejemet. Tágra nyílt szemekkel, megállt szívvel meredtem magam elé, a nagy szobor melletti rozoga padra, a lépteim lelassultak, bár legszívesebben rohantam volna, felemelve fejét, hasonlóan ledöbbent, a mellette lévő lámpa fénye miatt lehetett látni a szempilláin és arcán csillogó könnyeket, mint az apró gyémántkövek. Kezével rögtön odanyúlt és próbálta eltüntetni őket, de már késő volt, mert láttam, zavartan felállt, tekintetét átvezetve Niallre, aki szélesen, őszintén vigyorgott rá, talán ő szebb és biztatóbb látvány volt, mint én. 
De végül, megtört a jég, mert nem bírtam tovább nézni, ahogy lesüti a szemét és átkarolja saját magát, mint aki szégyelli a létezését is, három hosszú lépéssel átszeltem a távolságot, meglepődve kapott levegőért, mikor megragadtam a kezét és a mellkasomhoz húztam. Úgy öleltem, mintha az lenne az utolsó, a megkönnyebbülésem már teljes volt, bár a szívem még mindig harci tempóban vert, szinte a felsőtestemhez passzíroztam, de nem úgy tűnt, mint akit zavar, ujjai a kabátomba kapaszkodtak a hátamnál és arcát a nyakamba dörgölte. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem a görcsöt a hasamban a hajának illatától és közelségétől, de nem volt merszem bevallani még magamnak sem, fájdalmasan lehunytam a szemem, mikor a nagy öröm közben észrevettem, hogy tenyerem alatt rázkódik a teste a szipogástól, utáltam, ha sírt. Utáltam látni a könnyeit és tudni, hogy valami bántotta. Szorosabban szorítva magamhoz, hagytam, hogy kizokogja magát a vállamon, résnyire kinyitva a szemem, észrevettem Niallt ácsorogni mellettünk, aki halványan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy őt figyelem. Egyetlen egy baj volt csak: még mindig nem tudtam, hogy mi történt vagy ki tette ezt vele. 
- Sajnálom - hallottam meg egy vékony hangot, ahogy a nyakamba dünnyög, mire egy kicsit eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy láthassam a tekintetét. Egyik kezemet felemelve, hüvelykujjammal letöröltem azt a kövér könnycseppet a szeme sarkából, majd lehajolva egy apró puszit adtam alsó ajkára, de nem csókoltam meg, nem tudom miért, egyszerűen nem voltam képes elengedni magam, addig, míg meg nem tudtam mi történt. 
- Ne csinálj ilyet többé, értetted? - suttogtam szinte a szájába, mire bólintott egyet meghunyászkodva, éreztem, hogy a pulzusom végre kezd újra emberi lenni. - Menjünk a kocsihoz. 
Abba az irányba indulva, ahonnan jöttünk, Louis mellett akartam menni, kifaggatni, hogy mi volt ez az egész, de még mielőtt elkaphattam volna a karját, az enyémet kapták el, értetlenül néztem Niallre, aki visszafogott, bámulva, ahogy a társaságunk harmadik tagja mit sem sejtve ballag előre, majd a fülemhez hajolt. 
- Szerintem ne kérdezgesd, majd én kiderítem holnap - motyogta, mire beharaptam az alsó ajkam gondolkodva, igazat kellett neki adnom. Tényleg nem lenne jó, ha elkezdeném még zaklatni, amiből aztán a végén veszekedés lenne, vagy ami még rosszabb, megint elveszíteném a fejem és ráordítanék, azt nem akarom, hogy valaha újra megtörténjen. Halványan bólintva, visszaléptem Louis mellé, aki már észrevette, hogy lemaradtunk, nem foglalkozva semmivel, megfogtam a kezét és biztatóan összefonva az ujjainkat, féloldalasan elmosolyodtam lepillantva rá, amit szégyenlősen viszonzott, de még mindig nedves volt az arca. 
Megkönnyebbülten sóhajtva, hagytam, hogy az oldalamhoz simuljon és azzal szórakozzon, hogy lépteinket egymáshoz igazítsa, ami nem nagyon ment neki, mert túl nagyot léptem, minél hamarabb otthon akartam már lenni, de végül megesett rajta a szívem és kicsit lassítottam. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, és talán így volt a legjobb egy ideig. 
Egész út alatt nehéz volt visszafognom, de végül nem kérdeztem semmit sem, csendben ültünk a kocsiban is, miután elbúcsúztunk Nialltől, de én még félrehúztam egy pillanatra, hogy megköszönjem neki a segítséget, amire csak legyintett egyet, majd beszállt az autójába és elhajtott. Louisnak se kellett sok, egy sóhajjal és mosollyal nyugtáztam, mikor félre pillantva, láttam, hogy az ablaknak döntve fejét, elaludt, nehézkesen bevittem a házba, mikor odaértünk, majd valami olyat motyogott, hogy csak hagyjam tovább aludni, szóval nem segítettem neki levetkőzni. Ezek után már fel sem ötlött bennem semmi extra dolog, hozzá hasonlóan bebújtam a takaró alá és bámultam az arcát az éjjeli lámpa halvány fényében, azon gondolkodva, hogy lassan egy hete nem engedte meg, hogy hozzáérjek. Vagyis, nem csak a kezét akartam fogni vagy csókot adni neki, be akartam járni az egész testét az ajkaimmal, érezni az ujjait a hajamban, vagy csak hallani a hangját, ahogy a nevemet motyogja. 
Leegyszerűsítve, akartam őt, és máris megvolt a tervem, hogy miként kaphatom majd meg. 

52. rész

Tadamm. Mostanában úgy lesznek a részek, hogy amikor lehetőségem van írni, akkor írok és ha kész egy rész, azt rögtön kiteszem. Megpróbálok maradni a szombat/néha szerda időpontnál, de programok vagy nemakarás miatt néha csúszni fog, de utána behozom a lemaradást, ígérem.
 És még egy szomorú hírt szeretnék közölni, ami nem tudom, hogy tényleg szomorú-e, de ha jól számolok vagy becslek, akkor már csak 10-12 rész maradt a történetből, ami 1 darab +18-at foglal magába. Szomorú tények, az utóbbi még inkább, sajnálom. Egyszer minden véget ér.
Jó olvasást! 

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Magam elé meredve, elbambulva néztem, ahogy Niall a kávézó kulcsaival szórakozik a zárban, eddig még nem sikerült neki megtanulnia, hogy egyedi módon kell bezárni, kicsi feljebb emeled a kilincset és csak akkor lehet elfordítani, de nem szóltam bele, had tanulja meg, plusz teljesen máshol jártak a gondolataim. Elég sok minden okot adott arra, hogy rágódhassak, például a mai nap délutánja, ameddig már csak másfél órám maradt, és még azt is ki kellett találnom pár perc alatt, hogy hogyan fogom az árgus szemeket levakarni magamról, vagy mit fogok majd mondani, ha felém szegezik a szokásos "Haza vigyelek?" kérdést. De volt más is a tarsolyomban, nem tudtam kiverni a fejemből az előző napi éjszakát, amikor... megint nem történt semmi. Pedig úgy tűnt egészen addig, hogy Harryvel már megint minden oké közöttünk, viszont mikor arra kerülhetett volna a sor, szó nélkül csak lekapcsolta az éjjeli lámpát és átölelt a takaró alatt. Én meg nem kérdeztem rá, nem mertem, hogy akkor most nem térünk vissza az átlagos procedúrába? Olyasmit tudtam feltételezni, hogy ő sem volt még teljesen biztos abban, hogy erőltetnie kéne azt, vagy még adni akart egy kis időt, amíg rendesen visszarázódunk, ami tulajdonképpen aranyos és gondoskodó húzás lenne tőle. Még akkor is, ha nekem nem lett volna ellenemre a másik variáció. Bár, ha jobban visszagondolok, egész végig, miután visszakerültünk a lakására, egyszer sem ért hozzám durvábban vagy hirtelen, még csak meg se lepett, amikor a konyhában csináltam neki vacsorát, hangosan jött be, hozzám beszélve, hogy meg ne ijedjek, mikor mögém áll és tenyerét futólag a derekamra simítja.
Niall büszke, siker édes horkantására zökkentem ki a gondolataimból, mire láttam, hogy kezét a kilincsre fonva, próbálja lenyomni, de az nem mozdult, vagyis sikerült neki bezárni, mint minden kulccsal, a kávézó tulajdonával is megcsinálta azt a menő mozdulatot, megpörgetve mutató ujján, végül bedugta a kabátja zsebébe. Felpillantva, elmosolyodott féloldalasan, de akkor leesett neki valami, mély ránccal szemöldöke közt nézett körbe a délutáni, kellemes hűvös időjárásban, az utcán autók parkoltak mindkét oldalon, de nem találta meg azt, amit keresett, a mellkasom feszített az idegesség adrenalinjától, amiért tudtam mi jön és hogy hazudnom kell, ezen a héten már sokadszorra.
- Harry nem jön érted? - nézett vissza a szemembe, amivel csak megnehezítette a dolgomat, így képtelenség nem az igazat mondani. Úgy tettem, mintha nem számítottam volna erre a kérdésére, a távolban felhörgött egy autó motorja, ami esélyt adott arra, hogy azt bámuljam Niall mindenen-átlátok-és-elmondom-a-pasidnak tekintete helyett, így könnyebb volt megszólalnom.
- Nem - kicsit megnyújtottam ezt az egy szócskát, a hangom tehetetlenül ugrott meg és magasabban csengett, mint bármikor máskor. - A..Azt mondta dolga van, ezért sétálok.
A vége talán egy kicsit túlságosan is célzó volt valamire, talán olyasmire, hogy nem kell felajánlania semmilyen fuvart, mert gyalog szeretnék menni, az pedig már mindegy, hogy hova, felsandítva rá, először kicsit furcsán meredt rám, de aztán úgy tűnt, hogy bevette, amit mondtam. Csak fel ne hívja Harryt, hogy miféle dolga akadt.
Újra elmosolyodott, már kíváncsi voltam, hogy nem-e görcsöl az arca ennyi vigyorgástól, de ő tudja, egy pillanatra hátra lesve a vállam fölött, azt hittem ott fog állni nem messze egy számára minimum tíz per nyolcas lány, aki miatt ennyire villogtatja a fogait, de egyedül voltunk az utcán. Felemelve kezét, lefagyva hagytam, ahogy elölről beletúrja az ujjait a hajamba és összerázza az így is hülyén álló tincseimet, mint valami kisöcsinek, amit a szívem egy sarkában sértőnek vettem, de nem törődtem vele, inkább csak én is virultam, de a sikerem miatt.
- Vigyázz magadra - intett egy utolsót, majd a kocsija irányába indult megfordulva. Úgy kellett nekem is tennem, mintha hazafelé mennék, ezért lassan ballagni kezdtem az utcán, hogy teljesen hiteles legyen a füllentésem és nehogy egyszer még hátra nézzen, azt észrevéve, hogy nem is arra sétálok, amerre kéne. Kezemet zsebembe dugva, megkönnyebbülten lehunytam a pillanatra a szemem, amiért hallottam a hátam mögött, ahogy beindítja a kocsijának jellegzetes, halk motorját, ezzel párhuzamosan én is lelassítottam a lépteimet, és amikor úgy gondoltam biztonságos, lábujjhegyre állva arra fordultam, ahol eredetileg parkolt. De már nem volt ott.
Tudtam merre van a park és, hogy hogy a legegyszerűbb odajutni, mégis más úton mentem, hogy a lebukás valószínűsége a nullát simítsa, de így több időmbe is került, bár nem volt baj, mert még csak négy óra múlt pár perccel, elsétálva a kávézó előtt még egyszer, megálltam egy pillanatra, hogy rendbe szedjem a hajam. A halvány tükörképemet nézve az üvegen, elhúztam a számat idegességemben és félelmemben, olyanok fertőzték meg az agyamat, hogy még van esélyem inkább tényleg hazafelé venni az irányt vagyis Harryhez, megmondanám neki, hogy elmaradt az a bizonyos leltár és hogy inkább használjuk másra az így adódott kettesben tölthető időt. Ráférne már a kapcsolatunkra valami erősítő kapocs.
De végül erőt véve magamon, folytattam az utamat ugyanarra, amerre először elindultam, még akkor is, ha egészen biztos ez volt a rossz ötlet, lehajtva fejem bámultam a járda repedéseit, egyre szaporábban lépkedve, amit először észre se vettem, csak amikor minimum tíz perc alatt odaértem a park melletti utcához. Lelépve a járdaszegélyről, körülnézve átfutottam az úton, de nem nagyon volt forgalom a városban, vagyis azon a részén biztos nem, ma már csak kigombolva lógott rajtam a kabátom, mert a hétvégéhez közeledve egyre melegebb lett az idő, októberhez meglepően kellemes, bár nem hiszem, hogy bárkit is zavart volna. Inkább csak több ember vette rá magát, hogy sétálva menjenek el a legközelebbi boltba és ne kocsival, ami nekem valójában rossz volt, mert féltem, hogy akárki ismerőssel találkoznom kell, aki feltart vagy megkérdezi, hogy hova tűntem. Tény, hogy egy idő óta nem látnak olyan személyek, akikkel előtte napi szinten találkoztam.
Az öreges faoszlopokhoz érve, amik a bejáratot jelképezték, ráléptem a köves ösvényre, milliónyi emléket és érzést kavart fel bennem a kavicsok hangja talpam alatt, az idegesség ismerős érzése kaparta a torkomat, míg azon gondolkodtam, hogy egy igen fontos fordulópontja az életemnek is egy parki találkozással kezdődött. Azelőtt is úgy voltam, hogy az a legrosszabb döntés, amit hozhattam, mégis jól sült el, vagyis ezt nem mondanám teljesen, de az biztos, hogy nagyon sok minden történt azóta, amire sosem számítottam volna.
Az irányt a hely közepén lévő öreg szobor felé vettem, mert azt a legkönnyebb megtalálni és más ötletem nem is volt, ahova mehetnék, kinéztem magamnak egy barátságos padot, ami még viszonylag egyben volt, csak az eredetileg sárgás színre festett lécek koptak le vagy az azt egyben tartó szögek rozsdásodtak meg, a lényeg, hogy arra használható volt, amire én akartam. A táskámat levéve a vállamról, leültem, felhúztam a lábam törökülésbe, mert senki sem volt körülöttem és úgy kényelmesebb volt, a feszültség nem tűnt el belőlem, sőt csak nőtt, frusztráltan doboltam a térdemen, ide-oda nézelődve, hátha valahol feltűnik egy ember vagy rosszabb esetben, maga az, akire vártam. Hirtelen fel se tudtam idézni magamban, hogy hogy néz ki, bár ha meglátnám, rögtön felismerném, nem sok mindenkinek van olyan napsütötte bőre az esős szigetországban, lepillantva a kézfejemre és csuklómra, én se voltam valami színes.
A szívem a torkomba ugrott és felkaptam a fejem, amikor mozgást láttam a szemem sarkából, de csak egy nő volt a gyerekével, halványan elmosolyodva néztem a két év körüli kisfiút, aki az anyukája kezét szorongatva lépkedett nagyokat, majd amikor meglátott egy késő őszi virágot még élénk szirmokkal, ügyetlenül leguggolt és próbálta letépni, de nem ment neki. Mindig is szerettem a gyerekeket, de sosem adódott meg, hogy kistestvérem legyen, még pár évvel ezelőtt, gimi alatt vállaltam el bébiszitterkedést, de azóta nem volt lehetőségem babák közelébe menni. Elvarázsolva bámultam, alig tudott mozogni, olyan pufi kabát és sapka volt rajta, szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne lágyulna meg egy kisgyerek láttára, nekem inkább az volt a hibám, hogy túl sokáig néztem egy irányba, nem gondolva arra, hogy a másik oldalról rosszabb vár rám.
- Azt hittem nem jössz el - mondta egy szórakozott mély hang, ugyanakkor, amikor éreztem, hogy egy nagy tenyér a vállamra, majd hátamra simul. Ugorva egyet, majdnem felsikítottam ijedtemben, arra kapva a tekintetem, rá kellett döbbennem, hogy Sein magasabb, mint emlékeztem, még akkor is, ha én ültem, nagyokat pislogva, zavartan fürkésztem mellkasát és vakító félmosolyát, idegesített a görcs a hasamban. Végig engem figyelt, miközben ledobtam a táskámat a padra az ölemből és felálltam, hogy egyenlőbb ellenfelek legyünk, bár így se sokat segített, nagyot nyelve néztem végig rajta a nyakáig, felül kigombolt hófehér ingét, és bőrdzsekijét, ebben a városban mindenkinek jó az ízlése, csak nekem nem. Hajába beletúrva elölről várt türelmesen, mert eléggé úgy tűnhettem, mint aki most beszélni fog, és így is volt, csak össze kellett szednem magamat, mélyet szippantva a délutáni levegőből, ki is fújtam, majd ezt még elismételtem párszor, mielőtt kinyitottam a számat.
- F...Figyelj, Sein... - hebegtem, nem mertem szemébe nézni, mert úgy képtelen lettem volna kimondani a következő sorokat, amik rögtön a közepébe csaptak. - Te egy... kedves és helyes srác vagy, de... sok dolog miatt, nem én vagyok az, aki neked kell.
Visszajátszva a fejemben a szavakat, egy totál idiótának tűnhettem, pedig én csak önállónak akartam tűnni, aki képes megoldani a problémáit egyedül, valójában ezért mentem bele a találkozóba, hogy bebizonyítsam Harrynek, a segítsége nélkül is megy, a szemöldökömet összehúzva lesajnálóan saját magam miatt, kíváncsi voltam erre mit fog reagálni, hisz azt tudtam jól, hogy ő mit szeretne tőlem. Egy pillanatra döbbenet futott végig rajta, alsó ajkát lebiggyesztve az azonnali elutasítástól, de hamar taktikát választhatott, mert utána már nem volt csüggedt, mióta ott volt, akkor néztem meg először igazán az arcát, a szívem a torkomba ugrott, tekintetem végigvezetve a lilás folton a jobb arccsontján, majd lejjebb a szája sarkánál lévő duzzanaton, nem akartam tudni hogyan kerültek oda, még akkor se, ha sejtettem. Szóval ezt jelenti a beszélgetés... A gondolatimba voltam merülve, ami miatt összerezzentem, majd lefagytam, mikor két kéz megragadta a karjaimat a könyököm hajlatánál és közelebb húztak magukhoz, hatalmas szemekkel meredtem Seinre, akinek önelégült, mégis szomorú mosoly függött ajkain.
- Adj egy esélyt, Louis - sóhajtott könyörögve, azonnal bogarat ültetett belém az önostorozás, hogy nem kellett volna eljönnöm. Kényelmetlenül éreztem magam érintése alatt és azért, mert olyan közel volt hozzám, orrom megtelt kölnijének erős, bár kellemes illatával, a deja vu már egész volt, mikor tenyeremet mellkasára simítva próbáltam ellökni magamtól, de ő engedve nekem, kicsit hátrált tőlem, ami miatt abszurd módon hálás voltam.
- Barátom van! - szegeztem neki ugyanazt az indokot, mint amit a telefonban, minél többször mondtam ki, annál jobban hangzott. A tudat pedig, hogy ki az a személy, csak nagyobbat dobbantott a szívemen, még mindig idegesített, hogy nem engedett el teljesen, ujjai a kabátomat szorították derekamnál, ezzel maga mellett tartva, bár esélyes lehetett volna, hogy elfutok, amíg nem figyel.
- El akarom venni tőle azt, ami a legfontosabb neki, ahogy ő tette velem - suttogta a fülemhez hajolva, mint valami titkot, amitől libabőrős lett a karom és nagyokat pislogtam. Az ember még csak nem is feltételezné, hogy ők ketten egyszer haverok voltak, bár a kétszínűség már akkor látszódott, mikor másodszorra találkoztam vele Harry jóvoltából, eszembe jutott az anyuka és gyereke, akiket figyeltem, reméltem, hogy addigra már másfelé fordultak, mert nem akartam lesajnáló pillantást vagy hallgatózó füleket.
- M..Mit vett el tőled? - kérdeztem döbbenten, mert ez megfogott. Bár az a rész is jól esett, hogy ennyien látják vagy tudják, hogy én vagyok az egyik legfontosabb dolog az életében, mikor én még mindig úgy gondoltam, hogy csak egy jó szakasza vagyok.
- Ez nem fontos... - nevetett fel keserűen, lehajtva egy pillanatra fejét, amitől legelőször úgy éreztem, hogy megsajnáltam. El se tudtam képzelni mi lehet az a dolog, amit elvett tőle Harry, olyan titokzatosnak és sejtelmesnek hangzott, de attól még biztos fontos lehetett, ha ilyen reakciót vált ki belőle az elvesztése, óvatosan a kézfejére raktam a tenyerem, hogy megpróbáljam leszedni magamról, amíg ilyen melankolikus a hangulata.
- Sajnálom... - motyogtam, már csak három ujja akaszkodott belém mindkét oldalon, a bűntudatom előtört, amiért ilyen gonoszan viselkedtem vele, mikor komoly okai voltak erre az egészre. - De én tényleg szeretem Harryt.
Hirtelen felkapta a fejét, mikor meghallotta az utolsó szavakat, amik elhagyták a számat, felötlött bennem a gondolat, hogy ezt már nem kellett volna hozzátennem, ami meg is erősödött, mikor lekoptatott kezével még erősebben ragadott meg, de ezúttal már nem a ruhámat, hanem a derekamat, benyúlva a kabátom alá. Nagyot nyelve, letaglózva, nem tudtam mást tenni, csak hagyni, hogy közelebb húzzon magához, mint előbb, az orrom már majdnem súrolta az állát, egyre rosszabbul éreztem magam így, mert eszembe jutott egy mondat, ami még pár napja hangzott el Harry szájából, valami olyasmi, hogy rajta kívül senki más sem érhet hozzám és azt is az előttem álló ember miatt mondta.
- Az enyém lennél, ha nem állna közénk? Ha csak a kispadról figyelne? - kérdezte lejjebb hajtva fejét, mély hangon, megilletődve pislogtam egyik szeméből a másikba pillantva. Nem értettem milyen helyzetet képzelt el a fejében, mit jelent az, hogy a kispadon ül valaki vagy hogy ne állhatna közénk, mert ő mindig ott lesz, nincs olyan dolog, ami megtudná állítani attól, hogy még egy kicsit harcoljon tovább, és végre elhittem, hogy talán ezt értem tenné meg. Harry nem a kispadra való, hanem a mezőny, a pálya közepére, az egyetlen játékos, aki nyerhet és a kisujjával mindenki mást a földre taszít, a gól pedig nem jelent mást, csak azt, hogy az övé legyek visszavonhatatlanul. Ez így olyan reménytelenül romantikusnak hangzik, de más hasonlat nem jutott eszembe hirtelen, magam elé meredve, teljesen elfelejtve, hogy hol vagyok, ilyeneken gondolkodtam, meg közben elém ugrott egy kép is Harry amerikai foci mezben, ezért fagytam le teljesen, mikor egy kéz az oldalamról, megragadta az államat és kényszerített a figyelmére. Akkor döbbentem rá, hogy a hallgatásomat lehet, hogy igennek vette, vagy egy talánnak, legszívesebben gyorsan megszólaltam volna még, hogy nem tudom, ez a legpraktikusabb válaszom, meg talán az egyetlen, amit ki tudtam volna nyögni, de ezután minden olyan gyorsan történt, nekem pedig lebénultak a végtagjaim.
Azt még láttam, ahogy Sein kedvesen, féloldalasan elmosolyodik, derekamon maradt ujjai megmarkoltak teljesen magához húzva, majd a következő pillanatban lehajolva, alsó ajkamat az övéi közé vette megszívva, én pedig köpni-nyelni nem tudtam, álltam karjai közt, mint egy bábu. A szemem tágra nyílva maradt, az ő hosszú szempilláit bámulva és barna bőrét, nem maradt semmi erő bennem ahhoz, hogy ellökjem, pedig az lett volna a legokosabb és legjobb tett, a tény villámcsapásként ütött meg, mikor megformálódott bennem, hogy egy csók is megcsalásnak számít. Én nem vagyok hűtlen, én ezt nem akartam, pedig tudtam jól, hogy egy megcsaláshoz két ember kell, és én vagyok az egyik, aki nem lépett közbe, hogy megállítsa. Egy utolsó senkinek éreztem magam, pillangók helyett meg nem szűnő görcs alakult a hasamban és meg akartam pofozni mindkettőnket, de inkább magamat, amiért hazudtam Harrynek arról, hogy hol vagyok, és még hagytam is, hogy hozzámérjenek a tudata nélkül.
Amikor nem csókoltam vissza, Sein csak elhajolt pár centire, majd még egy puszit adva felső ajkamra, teljesen elhúzódott, apró félmosollyal szája sarkában, nekem pedig sírhatnékom volt boldog arcára pillantva, nem is sikerült sokáig visszafognom, éreztem a könnyeket szúrni szememet, miközben lazábbra fogta a szorítását. Megcsaltam Harryt. Ha már egy érintéstől kiakad... nem mondhatom el neki, nem lennék képes rá. Megint ordítana velem, vagy ami rosszabb, már nem csak megverné Seint. Nem, nemnem, nem...
És ha nem lett volna elég rossz, még megkoronázta, arcomat súrolva ajkaival, időközben besötétült és felkapcsolták a lámpákat, ami miatt árnyék vetült rá, a homályban történt minden, vagyis ott is marad, titokként, kár, hogy nem ilyen egyszerű az életben, összeszorítva szemhéjaimat, remegve a sírástól nem löktem még mindig el, a fülemhez hajolt.
- Erre vágytam a buli éjszakája óta... - sóhajtotta megkönnyebbülten, amiért végre megkapta, amit akart, én pedig nem bírtam tovább visszafogni, kibukott belőlem egy szipogás.
Megcsaltam Harryt, az egyetlen embert, aki képes volt harcolni értem, aki gyönyörűnek látott. Megcsaltam azt, akit szerettem, azért, mert nem voltam képes ellökni magamtól valakit. Nincs annyi obszcén szó a világon, amennyivel elhordhattam volna magamat abban a pillanatban, ezért csak sírtam. Sírtam, mert csalódást okoztam az életben, még akkor is, ha csak én tudtam.
Egy csalódást okozó, hűtlen, gyenge pötty voltam az élet nevű, bonyolult és sűrű univerzumban, és nem tudtam magamon segíteni, csak maximum megpróbálni a képtelent, elfogadni.  

51. rész

Nem kellett szombatig várni.:D És elég hosszú lett, mármint nem történik benne sok, de hosszú. 
Közben már elértük rég a +80000 megtekintést és a 400 kommentet, wow. Köszönöm.
Jó olvasást!:)
(és igen, tudom, hogy unalmas de arghhhhhh. hétvégén beindul a történet, mármint ami náluk a hétvége.)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Reggel úgy keltem fel, mint minden normális reggelen, a telefonom ébresztőjét viszont még este, amíg Harry a fürdőben volt, némára állítottam és beraktam a párnám alá, szóval arra ébredtem, hogy rezeg a fejem. Gyorsan kiszedtem a helyéről és ki is kapcsoltam, óvatosan mozogtam, hogy a mellettem fekvő nehogy felkeljen, nyomós oka volt annak, hogy nem valamiféle idegesítő dallamra riadtam fel ezen a napon, nem akartam, hogy ő is fent legyen, amíg készülődök. Odakint, az erkély ajtó mögött még sötétlilás volt az ég, ködréteg fedte a tájat, amitől fanyarul elhúztam a számat, biztos voltam benne, hogy nagyon hideg van és a tény se segített a kedvemen, hogy sétálnom kell ilyen időben. 
A lehető legügyesebben felemeltem a takarót és kimásztam alóla, egy pillanatra megállva az ágy szélén, letettem a lábam a hűvös padlóra, ölemben hevert a mobilom, míg sietősen megdörzsöltem mindkét szememet, hátra néztem a vállam felett. Keserűen elmosolyodva figyeltem a kócos, göndör feje búbját és tarkóját, háttal feküdt nekem, de a teste többi részét valami csoda folytán takarta a vastag, hófehér takaró, még jobb is, így nem kapott el a csábítás, hogy még órákra visszafeküdjek és csak hallgassam, ahogy halkan horkol, majd lassan újra álomba szenderüljek. Ah, pedig milyen szép volt a gondolat.
Hétfő este a lelkemre kötötte, hogy muszáj őt is felkeltenem, mikor megyek el, ezért találtam ki, hogy egyszerűbb, ha hangosabbra veszem az ébresztőt, az volt a terve, hogy minden nap majd elvisz kocsival a kávézóig, aztán meg hazajön. Kedvesnek találtam először az ötletét, hogy nem akarja, hogy a hidegben keljen sétálnom negyed órát, de aztán belegondoltam és rájöttem, hogy neki totál felesleges felkelnie hajnalban ahhoz, hogy utána rá harminc percre visszadőljön az ágyba. Főleg, hogy a tegnapi "éhessége" miatt irántam, úgy döntött, délután is jön értem, az ígérete pontosan úgy hangzott, hogy: már a kocsiban elkezdelek vetkőztetni.
Mégis, egy belső hang azt súgta, hogy ma sétálnom kell, egyedül, anélkül, hogy bárki tudná, hogy hol vagyok, akkor is, ha haragudni fog, mikor felkel saját magától és észreveszi, hogy már hosszú órák óta üres mellette a matrac és senki sem melegíti a takarót a másik oldalról. Kezemmel megtámaszkodva, felálltam és lábujjhegyen a székre dobott táskámhoz osontam, belenézve elhúztam a számat, ugyanis egyetlen egy tiszta felső és alsónadrág volt csak belegyűrve, túl sok ideje szálltam már meg Harrynél, elfogytak a hordható ruháim. Ha még tovább itt akarok maradni, muszáj visszamennem a lakásomra, hogy elhozzak néhány cuccot.
Leleményes vagyok, szóval megoldottam, kiszedtem azt a két ruhadarabot a sporttáskából, majd csupasz mellkasomhoz szorítva eltipegtem az ágy végéig, ahova le volt dobva egy kifordított fekete farmer, a zsákmányommal kezeim közt indultam meg óvatosan lépkedve az ajtó irányába. Szerencsére, mindig résnyire nyitva van hagyva, szerintem azért, hogy halhassa, ha valami furcsa történik odalent, de még arra sem kelt fel, hogy kimásztam mellőle és végigfutkároztam a szobán, szóval felesleges, fogaimat összeszorítva toltam meg a faajtót ujjaim hegyével, ami nyikorogva kinyílt annyira, hogy kiférjek rajta. A kilincsen tartva kezem, már kívülről, visszalestem a homályos, sötét szobába, megsajdult a szívem a bűntudattól, hogy így viselkedem vele, biztos azt fogja hinni, hogy a tegnapi dolog miatt léptem le egy szó nélkül, és talán van benne egy kis igazság, de akkor sem szabad feltételeznie majd ilyesmit.
A dicsőség érzésével futottam le a lépcsőn, bár még kicsit kelekótya voltam amiatt, hogy pár perce ébredtem fel, megkapaszkodva a korlátban, leszenvedtem magam az utolsó fokokon is, majd a nappaliba siettem, mert arcon vágott, hogy ha sétálnom kell, akkor eléggé szűkös az időintervallumom. A kanapé hátuljára rakva a ruhákat, amiket összeszedtem, elkezdtem magamról lehámozni a pizsamámat, ami csak egy melegítő alsó volt, kicsit kellemetlen érzés volt ott öltözködni, mert eléggé nyitott volt a hely és jobban fáztam, mintha az ágyon ülve, Harry segítségével venném át a nadrágom. Mikor a felső rajtam volt, már nem nagyon sejtettem semmit sem, de eléggé ledöbbentem, amiért a sötét farmert felrángatva magamra, a szára körülbelül tíz centivel hosszabb volt, mint kéne, felhördülve jöttem rá, hogy valószínűleg az nem az én tulajdonom. Durcásan levágtam magam a padlóra, a saját bénaságom miatt, mint egy gyerek, a derekánál még nem is volt olyan vészes a méretkülönbség, lenyúlva, nem tudtam mást tenni, csak felhajtani vagy négyszer az alját, mire úgy ahogy kinézett valahogy, szegénynek még a ruháit is elveszem. Az előszobában lévő tükörben kényszerültem a fejemet is rendbe hozni, bár sokat nem lehetett segíteni rajta, megigazítva a hajam, bekaptam egy rágót, ugyanis nem volt már lehetőségem visszamenni a fürdőbe fogat mosni, nem is akartam szórakozni azzal, hogy lebukok-e vagy sem.
A következő akadály a bejárati ajtó volt, de azt már könnyebb volt legyőzni, inkább az okozott nehézséget, hogy megtaláljam a kulcsát a kabátjában, és azzal hang nélkül mozogjak, de valahogy végül sikerült és azon találtam magam, hogy kint állok a hűvös reggelben, a kihalt utcán. Feljebb húzva a dzsekim cipzárját, viszonylag hosszú léptekkel indultam meg a járdán, a földet bámulva törtettem előre, egyik kezem a zsebembe dugva, míg a másikkal az oldalamon lógó táskámban kotorásztam, megtalálva az oda rejtett kötött sapkát, a fejemre húztam. Vakon, nehezen tapogattam ki, hogy normálisan nézzen ki rajtam, a hajamat a homlokomba fésültem ujjaimmal, ennyire egyébként nem volt hideg, egész elviselhető volt az idő, de már meg akartam találni az alkalmat, amikor felvehetem, mert Harrytől kaptam, ezt is. Azt mondta még régebben vette, de sosem hordta, mert nem illett a ruháihoz, amiben egyetértettem, bár szerintem annyira nem lenne rossz a bordó a feketéhez, de mindegy, az én világos cuccaimhoz jó volt és büszkén sétáltam benne tovább.
Nem mintha bárki is látott volna, vagy ha igen, akkor sem fordult meg a fejében, hogy "ah, lehet, hogy azt a sapkát a barátjától kapta, milyen romantikus", de attól még különleges érzés volt az ő ruháit hordani, persze, a gatyát nem direkt szedtem el tőle, az véletlen volt. És szívesebben lettem volna a saját farmeromban, mert idegesített, hogy az övének a szára bő, a combjaimra viszont tapadt.
Annyira nem is volt hosszú az út, mint gondoltam vagy emlékeztem, el se fáradtam, de azért megkönnyebbülve rontottam be az üvegajtón, ami természetesen már rég nyitva volt, Niall megszokásának tartotta, hogy hamarabb ideér és az egyik asztalnál ücsörög a telefonjába merülve, arra várva, hogy én is beesek kezdés előtt tíz perccel. Valójában előző nap, sofőrömnek és a fuvarnak köszönhetően hamarabb odaértem, mint ő, ami miatt meg is lepődött, de ezúttal is ott volt a ránc a szemöldöke közt, mikor felkapta a fejét az ajtó nyitódására, lehúzva a fejemről a sapkát, az öltöző felé indultam egyet intve neki, de nem hagyta szó nélkül.
- Harry? - kérdezte, míg gondolom lezárta a mobilja képernyőjét és zsebre dugta. Hátra néztem a vállam felett, készült felállni és saját magát is összeszedni, az ő köténye már ott hevert az asztalon a keze mellett, elég sokszor kinyilvánította már, hogy utálja és legszívesebben darabokra tépné, de eddig jól bírja a kapcsolatot, és nem lett semmi baja a zöld anyagdarabnak.
- Gyalog jöttem - mosolyodtam el féloldalasan, bár nem követelte meg a helyzet. Megint elindultam, hogy végre lepakolhassak és kezdhessünk, minél hamarabb túl akartam lenni ezen a napon, de nagyon úgy tűnt, hogy csevegős hangulatában van és be akarja pótolni az eddigi csendes perceket köztünk.
- Pedig beszélni akartam vele, de úgy is jó, ha neked mondom el - mellém sétált, háta mögé téve kezét megtámaszkodott a pultnál, mire sóhajtva elfogadtam, hogy egyhamar nem fogok hátra kerülni. A táskám pántjával szórakozva néztem rá kíváncsian, hogy kezdjen bele, gondolom ezzel most azt kérte, hogy majd adjam át Harrynek az üzenetet, Fullcapját levéve a fejéről, ujjaival hátratűrte a haját, majd fordítva tette vissza a sapkát, mielőtt beszélni kezdett volna. - Szombaton csinálok egy Halloweeni bulit, gyertek el!
- Halloween? - kérdeztem vissza furcsán ráncolva a homlokom, utoljára gyerekkoromban kerítettem nagy izgalmat ennek az ünnepnek, ami valójában nem is az. - Be is kell öltözni, vagy mi?
- Dehogyis - nevetett fel úgy, amitől az embernek automatikusan vigyor kúszik az arcára, mert viccesebb a hahotázása, mint maga a dolog, amiről beszéltünk. Hümmögve bólintottam egyet, jelezve, hogy átadom neki, mire megköszönte és visszalépett az asztalhoz a kötényéért, tudtam, hogy most már én is szabad vagyok, szóval hosszú léptekkel az öltöző felé vettem az irányt, ahol az első dolgom volt bedobni a táskámat a szekrényembe. Még egy buli? Emlékeztem, vagyis csak halványan, hogy mik történtek az előzőn, amire Harryvel mentem, egy pillanatra átsuhant a fejemen, hogy inkább el se mondom neki és nem megyünk sehova, de nem vagyok ilyen bunkó, a legjobb barátjáról van szó. A kabátomat levéve, azt is felakasztottam, volt még időm rágódni ezen, majd telefonomat elrejtve zsebemben, visszamentem előre, ahol Niall már az ajtónál állt, átfordítva a Zárva táblát, egy pillanatra kikukkantott az utcára, de sejtem, hogy semmi életet nem látott.
Már említettem a szerda gúnynevét, és hogy akkor mennyire sokan járnak erre, na hát ezúttal sem volt másképp, unottan könyököltem a pulton, magam elé bámulva, a falon lévő órára pillantva néha, aminek mutatói szerencsére eléggé gyorsan mozogtak. Volt egy szabály, hogy tilos a mobilunkat magunknál tartanunk munka közben, és ezt egészen sok ideig be is tartottam, bár mostanában már nem látott egy ember se úgy, hogy nem a telefonomat szorongattam vagy nézegettem percenként, ha meg ki kellett vinnem egy rendelést, akkor bedugtam a pult alá, ahol nem lehetett látni és senki sem érhetett hozzá.
Ezúttal is így volt, két csésze hosszú kávét rakva a tálcára, cukrot és tejszínt is tettem mellé, majd elővéve a legkedvesebb mosolyom, kisétáltam vele az alkaromon fogva, az asztalnál egy fiatal nő és férfi ültek egymással szemben, beszélgetve, mindkettőjük ruhája alkalmi volt, ezért próbáltam még udvariasabban mozogni. Nem mintha alább valóbb lennék tőlük, csak az ilyenek azt szeretik, ha úgy viselkednek velük, ahogy ők mással, óvatosan letettem eléjük a felpakolt tálcát, amíg ott voltam, abbahagyták a csevegést, ahogy illik, először a lánynak adtam oda a csészéjét, mire felpillantott rám és hálásan vigyorgott rám, amit jó kisfiúsan viszonoztam, de ez valamivel lejjebb tört, amikor átnéztem a férfire odaadva neki az ő kávéját is. Ha a tekintete ölni tudott volna, már valamelyik temetőben feküdnék, sosem értettem az ilyen embereket, a féltékenységük szinte már fojtogató, lesütve szemem jutott eszembe, hogy én is hasonló helyzetben vagyok, mint a lány, de ha valaki rám mosolyog, az nem csak egy goromba pillantást kap. Megköszönték, mire biccentettem, magamban tartottam azt a megjegyzésemet a pasinak, hogy inkább örüljön, hogy nem a munkatársam szolgálta ki őket, mert akkor még esély is lehetett volna arra, hogy Niall flörtölni kezd a párjával, megfordulva, kicsit ideges léptekkel indultam vissza a saját helyemre, a pult mögé.
Hasonlíthattam egy kicsi pöfeteg gombára, az is lehet, hogy füstölögtem, de mikor megláttam, hogy az említett gyakran csábítgató munkatársam a telefonommal a kezében támaszkodik, összehúzott szemöldökkel, kicsit megtorpantam, a szívem a torkomba ugrott, még akkor is ha nincs benne semmi érdekes, csak pár üzenet, amiket tényleg nem szabadna elolvasnia. Nem titkolnivaló dolgok, amiket mondjuk el akarok rejteni Harry elől, pont, hogy ő küldte őket, olyan éjszakákon, amikor nem voltam nála és állítólag nem tudott aludni a hiányomtól, ezért elérte, hogy én se tudjak a sok fejembe szökő vértől szavai miatt.
Még mielőtt kaphattam volna, hogy kiszedjem ujjai közül a készüléket vagy rászóljak, hogy az az enyém, észrevett és nyitotta a száját, tenyerébe rakva nyújtotta felém bocsánatkérő arccal, értetlenül ráncoltam a homlokom magyarázatra várva.
- Sajnálom, csak hívtak és azt hittem Harry az - rendezte le gyorsan, ami teljesen megérthető volt, mire bólintva elvettem tőle. Belemenve a Híváslistába, nagyokat pislogva néztem az utolsó számra, ami teljesen ismeretlen volt számomra, közben elgondolkodva rajta, hogy Niall vajon miért izgul ennyire a buli miatt vagy miért akarja ennyire elérni Harryt rajtam keresztül. Nem hiszem, hogy beszélgettek volna tegnap reggel óta, vagyis reméltem, hogy nem arról van szó, hogy azzal lett szegény megbízva, hogy derítse ki, haragszom-e a kiabálás miatt, mert azt még én se tudom.
- Neked nem ismerős? - kérdeztem felé mutatva a képernyőn lévő telefonszámot. Bár, egyszer valószínűleg már látta, amikor rájött, hogy nem az keresett, akire számított, de azért a biztonság kedvéért az orra alá dugtam még egyszer, végigfutva rajta megrázta a fejét, a számat rágva vacilláltam, hogy érdekeljen-e az ismeretlen kiléte. - Visszahívjam? - néztem fel újra a kék szemekbe, de ezúttal meg csak megvonta a vállát tehetetlenül, te is aztán nagy segítség vagy, motyogtam magamban. Minden mindegy alapon hívást indítottam, olyanok jutottak eszembe, hogy a szokásos telefonos felmérés miatt kerestek, vagy rám akarnak tukmálni egy csodaporszívót, de az is egy lehetőség volt, hogy anya keresett a kórházi vezetékesről, pedig már mondtam neki, hogy onnan ne. Végül, egyik tippem sem jött be. - Igen?
- Szia, Louis - szólt bele egy mélyebb férfi hang, amit először fel sem ismertem, de amikor sikerült, egy erős pofonként ért. Tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, levegőt is elfelejtettem venni, mert nem szűnt meg az a rám törő érzés, hogy el akarok süllyedni, akkor sem lett jobb, amikor észrevettem, hogy Niall rémülten fürkészte az arcom és kérdőn várt, hogy szólaljak már meg. Legyél normális, vagy elmondja Harrynek, legyél normális, vagy elmondja Harrynek - csak ez járt a fejemben, rendezve vonásaimat úgy, ahogy, intettem, hogy semmi baj sincs, pont akkor léptek be az ajtón újabb vendégek, mire azt is kihasználva utasítottam, hogy azzal foglalkozzon. Vonakodva, még egyszer végignézve rajtam, a kasszához lépett és mosolyogva megkérdezte, hogy mit kérnek, én pedig gyorsan hátrafutottam az öltözőbe, amíg nem figyelt, olyan volt, mintha fél óra alatt történt volna ez meg, de valójában fél perc se volt, és még mindig vonalban voltam vele. Betartotta az ígéretét.
- Sein - mondtam ki a nevét, próbálva meglepődöttnek tűnni, és nem elutasítónak, bár az lehet, hogy jobb lett volna. Gyerünk, legyél normális. - H..Honnan van meg a számom?
- Még te adtad meg, nem emlékszel? - kérdezte egy pillanatra felnevetve rajtam, teljesen felszabadultan beszélt, mintha az előző bájcsevejünk szépen ért volna végét. Értetlenül meredtem a cipőm orrára, mert közben leültem az öltöző közepén lévő padféleségre, akárhogy is próbálkoztam, nekem nem ugrott be olyan pillanat, amikor lediktáltam volna pont neki a telefonszámomat... - Várjunk, lehet, hogy nem emlékszel. Tudod, amikor kicsit többet ittál a kelleténél.
Az egész vonalat az töltötte be, ahogy kuncog, nem tudtam mire vélni ezt a jókedvet, amíg én szinte összeomolva hallgattam a boldog hangját, most már értettem és valami derengett is, a homlokomat tenyerembe temetve átkoztam magam és azt, hogy olyan könnyen el tudom veszíteni a fonalat egy kis alkoholtól. Ha figyelmesebb lettem volna... de tökmindegy, az időt már nem tudom visszaforgatni.
- Mit akarsz tőlem, őszintén? - vágtam bele nevetésébe, mire végre abbahagyta, nem volt kedvem jópofizni, hisz mindketten tudtuk, vagyis én csak sejtettem, hogy mi volt a valódi oka a hívásának. Reméltem, hogy nem valamiféle Harrys választ fog erre adni, mert akkor biztos, hogy nem bírtam volna tovább visszafogni, hogy a nyugodt természetemmel ordítozni kezdjek, hogy hagyjon békén, még jó, hogy hátra jöttem, bár már így is biztos vagyok benne, hogy Niall pletykálni fog.
- Jelen pillanatban? - kérdezett vissza, hümmögött pár másodpercre, hangja megváltozott, már nem volt olyan vidám. - Találkozni szeretnék veled.
- Sein, barátom van - nyögtem utolsó elkeseredésemben, nem is akárki, de ezt már nem tettem hozzá. Bárkivel is lennék együtt, nem tudnám elviselni, hogy valaki nem bírja felfogni, hiába próbálkozik, arról nem is beszélve, hogy tudtommal egyszer Harry haverja volt, még ha kiderült, annyira nem is volt igazi az a barátság, a féltékenységet pedig ne hozzuk újra szóba. Akármilyen szögből is néztem, ez számára egy ejtőernyő nélküli ugrás volt egy kanyonban.
- Nem, nem érted - vágott bele mérgesen, mire elcsendesültem és vártam, hogy megmagyarázza. - Nem randira akarlak vinni, vagy tudom is én, csak beszélni szeretnék veled. Szemtől szemben, hogy elmondhassam ezt az egészet.
Mióta elkezdődött ez a hívás, akkor éreztem először azt, hogy meginogtam, az esélyeimet latolgatva, ezúttal is bebeszéltem magamnak a szokásosat, hogy nem lesz abból semmi bajom, ha meghallgatom, amit akar, aztán meg szépen hazamegyek és mindenki él tovább úgy, ahogy akar. De féltem, hogy mi van, ha ez csak egy csapda, bár nem így ismertem meg Seint, nem is ismertem, de annyira akkor sem feltételeztem róla, hogy a végén berángat a kocsijába, ebben a városban már bármi megtörténhet.
- T..Talán - motyogtam bizonytalanul, halkabban, mint eddig. Eszembe jutott, amikor Harry azt mondta, hogy nem dolgozni ment, hanem megbeszélt vele dolgokat, gondolom nem csak álltak egymással szemben, normális emberi módon társalogva, mégis, még mindig azt akarta, hogy valahogy közelebb kerülhessen hozzám, ami szép kis ambiciózus.
- Köszönöm - sóhajtotta megkönnyebbülten, hallottam a hangján, hogy elmosolyodott. A következő pillanatban pedig már a süket vonalat hallgattam, mert letette, anélkül, hogy elköszönt volna, vagy megmondta volna, hogy mikor akar találkozni, hol, lehet, hogy később is fog majd hívni?
A homlokomat a tenyerembe temetve könyököltem a combomon, azon emésztve magam, hogy elmenjek-e vagy ne, kezdett az az oldal erősödni, hogy inkább ne, idegesen beletúrva a hajamba elölről, egyszerűen nem tudtam dönteni és tanácstalan voltam, mint az életem legtöbb pillanatában. Nem is értem miért próbálkozik még mindig, mert ha elmeséli, hogy xy ok miatt nem képes leszállni rólam vagy mit tudom én, szerelmet vall nekem, akkor is ugyanaz lesz a válaszom, mint ami most volt; barátom van. Aki már rég felkelt és azt is észrevehette, hogy nem vagyok sehol a házban, ő mégsem hívott, hogy miért nem ébresztettem fel, amiatt a hülye veszekedés miatt nyugtalankodtam egész nap és taszítottam már el megint, mikor inkább becsülném meg, hogy még együtt vagyunk.
Gondolataimból az rázott fel, hogy az addig ujjaim közt szorongatott telefon megrezzent, de most rövidebben és felvillant a képernyője, összehúzott szemöldökkel nyitottam meg a kapott üzenetet, amiben annyi állt, hogy: Holnap, fél ötkor, a parkban, ugyanattól a számtól, aki tíz perce hívott. Felnyögve, visszadugtam a zsebembe a készüléket, hogy ne is lássam, megtámaszkodva magam mellett a padon, fellöktem magam, mert közben még a munkaidőm tartott, bár már alig volt belőle, mégsem akartam a drága munkatársamat cserben hagyni, széttúrt hajamat megigazítva sétáltam előre lassú léptekkel. Ahol újabb meglepetés ért.
Döbbenten torpantam meg a hátra vezető folyosó ajtaja előtt, ahogy észrevettem a göndör fürtöket, a pultra támaszkodva, Niallel beszélgetett félmosollyal az arcán, de látszott rajta, hogy csak tetteti. Már nem volt alkalmam elmenekülni valahogy, mert észrevett, zöld szemeivel végignézett rajtam tetőtől talpig, arca rögtön elkomorodott, sejtettem, hogy csak valamiféle jókedvet próbál magára varázsolni, lehajtva fejem álltam tehetetlenül mindkettejük tekintete alatt. Mégis, nekem kellett lépnem, mert ha rajta múlt volna, évekig ellehettünk volna ott, csendben, arra várva, hogy ki robban előbb.
- Szia - suttogtam, de nem néztem fel rá, nem is tudtam volna. Úgy fordultam, hogy félig Niall takarásában legyek, bár tudtam, hogy nem védene meg, nagyon rossz, amikor te vagy az egyetlen bakfis a társaságban és mindenki téged bámul.
- Akkor szombaton, este nyolckor? - szólalt meg, de azonnal rájöttem, hogy nem hozzám irányultak szavai. Fájdalmasan, mintha belém döftek volna valamit, lehunytam a szememet, tényleg haragudott rám, de csak megérthetné, hogy nem akartam, hogy miattam felkeljen olyan korán és álmosan hurcolgasson engem ide-oda, meg amúgy is, én vagyok az, akinek haragudnia kéne, nem vele kiabáltak.
- Aha - válaszolt Niall, miután felocsúdott a meglepődöttségből, én is így reagáltam volna, ha nem tudom milyenek a "vitáink". Gyerekesek, az biztos. Én közben zavartan rugdostam a pult alját, meg egy rongyot elvéve, a tiszta poharakat akartam törölgetni, az mindig jó elfoglaltság ahhoz, hogy úgy tehess, mintha elfoglalt lennél, de valójában másra figyelsz, viszont ebben is megzavartak, mielőtt belemerülhettem volna. Nagyokat pislogva, egy pillanatra kihagyott a szívem, amikor előre nyúlt a másik oldalról, nagy kezét az enyémre simítva, majd megfogta a csuklómat, hogy teljesen rá összpontosítsak, egyik szemöldökömet felemelve néztem félve a szemébe.
- Te most velem jössz. Hazamegyünk. - közölte fapofával, teljesen nyugodtan. Döbbenten meredtem rá, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, az órára sandítva a falon, még csak három óra volt, a fejemet ingatva tettem le az ujjaim közül az üvegpoharat és próbáltam lehámozni magamról érintését.
- Még tart a munkaidőm! - szóltam utána, amikor végre elengedett és az ajtó felé indult. Most máshogy nézett ki, nem úgy, mint amikor teljesen feketébe öltözött, a hosszú kabátjának gallérja mögé elrejtve arcát, rövidebb, barna dzsekiféle volt rajta, fehér kivágott felsővel, egyik kezében egy sapkát szorongatva, legszívesebben még akkor is megöleltem volna, amikor mérges voltam rá.
- Niall elintézi, gyere - morogta, türelmetlenül ácsorogva. Felpillantottam az említettre, aki csak nagyokat pislogva, végül bólintott és tudomásul vette, hogy az utolsó órát egyedül kell végigcsinálnia, én meg hitetlenül maradtam egy helyben, nem mindig az van, amit Harry akar. De aztán már tényleg kénytelen voltam elindulni, amikor a fülemhez hajolt a mellettem tevékenykedő, azt suttogva, hogy jobb, ha mész, mire a szememet forgatva, már egyáltalán nem féltem, inkább ideges voltam és nagyon dühös rá. A kabátomért és táskámért hátrasietve, hasonló puffogó hangulatban léptem oda mellé, addig bele se gondoltam, hogy a vendégek mit gondolhatnak, mi ez a műsor, egy nyolcadik csodaként, odakint délutánra kisütött a Nap, ezért addigra már a szeme elé tolta a napszemüvegét.
Megilletődve, lefagytam abban a pillanatban, amikor a kezemért nyúlt és összefonva ujjainkat, az ajtó irányába húzott maga után, még visszaintve az ott maradt Niallnek, nem akartam, hogy az emberek rosszindulattal nézzenek rá, az eredeti hírneve mellett is, ezért addig rángattam a karom, míg el nem szakadtunk egymástól. A kocsija ott állt, a kávézó előtt, ezúttal nem vesződött azzal, hogy ne legyen túl feltűnő, az emberek már így is észrevettek minket és sűrűn pillantottak ránk, pedig semmi érdekes nem volt bennünk, felhorkantottam, amiért kinyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót szokásosan, de persze legbelül jól esett, mint mindig. Ő is beült, a saját helyére a kormány mögé, azt vártam, hogy mikor fog kitörni belőle az egész, de csendben maradt, ő maga elé bámulva, én pedig kifelé az ablakomon, szerintem látni lehetett a szikrákat pattanni a levegőben.
- Tudom, hogy azért viselkedsz így, mert rád kiabáltam... - kezdett bele, sóhajtva egy nagyot. Az ölemben heverő ujjaimat fürkésztem inkább, de hirtelen felém fordult, az egész mellkasával, ami miatt zavartan pislogva felnéztem az arcára, szomorúnak tűnt a köztünk lévő távolság miatt, mire rájöttem, hogy odabent azért tűnt olyan haragosnak, mert nem akart mások előtt gyenge lenni. - Sajnálom, Lou, tényleg - emelte fel az egyik kezét, arcomat megsimogatva, mire halványan elmosolyodtam. - Hidd el, hogy megőrülnék, ha miattam esne bajod. - suttogta közelebb hajolva, ami miatt a végét már majdnem a számba mondta, a szívem újra a torkomban dobogott, de ezúttal nem a félelem vagy ideg miatt. Én nyomtam előrébb a fejem, mert már nem bírtam tovább, szerencsére még nem kötöttem be magamat, így nyaka köré fonva a karomat húztam fel magamat hozzá, éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba, majd ujjait oldalamra simítva, megállt a szokásos helyén. Annyira beleéltem magam, hogy nem akartam elválni tőle, de kuncogva végül valahogy eltolt magától, elpirult arccal ücsörögtem az ülésben, zavartan lefoglalva a kezem azzal, hogy a biztonsági övért kutattam, majd amikor megtaláltam, sikeresen bekötöttem magam. Rögtön felszabadultabb lett a hangulat, egy őszinte félmosoly függött ajkain, amiket újra magaménak akartam tudni, miközben egy karját előre nyújtva fogta a kormányt, tényleg ennyi kellett volna ahhoz, hogy minden elsimuljon köztünk? - Történt veled ma valami érdekes?
Szemöldökömet felemelve, nagyokat pislogva néztem rá, mert nem szokása ilyeneket kérdezni, de gondolom csak fent akarta tartani a békés hangulatot, visszagondolva rögtön eszembe jutott az a hívás, mire elkomorodtam, számat beharapva, az a rossz érzés már megint megnőtt a mellkasomban. Nem tudtam volna megszólalni, ezért csak megráztam a fejem némán, de muszáj voltam beszélni, megköszörülve a torkomat, még akkor sem jött ki hang rajta, kezdett eléggé kínossá válni a helyzet és tuti észrevette, hogy feszengek.
- H..Holnap túlóráznom kell. - böktem ki, ami egész addig fogalmazódott bennem, lazítanom kellett magamon. - Tudod, a leltár...
Alsó ajkát lebiggyesztette, úgy bámulta a forgalmat, ami nem volt nagy, hihető is volt, hisz ma elrángatott egy órával korábban, "muszáj ledolgoznom", a jobb oldali indexet felnyomta, majd miután lekanyarodott, rám pillantott, igyekeztem teljesen ártatlanul tovább ücsörögni és szomorúan ránézni.
- Hányra jöjjek érted? - kérdezte visszanézve az útra, mire rögtön kiszökött belőlem egy sóhaj két dolog miatt is. Nem fogja feladni, ha megtiltanám neki, akkor is jönne és haza akarna vinni, mert az gondolom biztonságosabb, ha ő hurcol, mintha sétálnék egy kicsit a friss levegőn, a másik pedig az, hogy ebből úgy tűnt felfogta, egyéb kérdés nélkül azt, amit mondtam.
- Fél öt után, inkább ötkor - vontam meg a vállam normálisnak tűnve, felsandítva rá vártam a válaszát. Száját szuggeráltam, elképzelve, ahogy egy helyeslő választ formálnak, mégis mart a bűntudat belülről, hogy hazudtam neki, anélkül, hogy dadogtam vagy két másodpercre rá bevallottam volna, hogy nem az igazat mondtam.
- Oké - bólintott egyet, mire elmosolyodtam, elfojtva a rossz érzést a mellkasomban. Elhitte. 

50. rész

Sziasztok!:) Újabb rész, és újra az az érzés, hogy pocsék lett, de ha ti mondjátok, akkor elhiszem, hogy olvasható. Sajnálom, önbizalmam sosem volt, főleg olyan dolgokkal szemben nem, amikben talán egy picit jó vagyok. 
Már kezdem én unalmasnak érezni ezeket a bejegyzéseket, ezt a részt is annyira nehezen írtam meg, mert lapos, de mostantól beindul a történet. Vagyis remélem, sikerül beindítanom. 
Jó olvasást!:)
(u.i.: Elkezdődött a nyári szünet, vagyis több időm lesz, de amíg nem kapom meg a saját laptopomat, az öcsémen függ, hogy írni mikor tudok.)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Büszkén ücsörögtem egymagamban a nappalit és konyhát elválasztó hosszú asztalnál, ugyanis rávettem Harryt arra, hogy végezzen egy kis házimunkát, hisz nem várhat arra egész életében, hogy a sok szemét majd magától kisétál a lakásból, vagy amíg én itt vagyok, majd én elintézem. Nem mintha én odalennék a rendért, vagy állandóan tisztán tartanám a szobámat, de tudtam, hogy ha nem veszi rá senki se, hogy megmozduljon, akkor lassan a szennyes ruhák és mosatlan tányérok egyvelegének szörnye fog minket elnyelni. 

Talán egy kicsit köcsög vagyok, amiért nem segítettem neki, de meg kell tanulnia önállónak lenni, nem is tudom hogy volt képes ennyi éven keresztül egyedül élni, anélkül, hogy valami penész vagy gomba megette volna. Persze, kicsit túloztam, csak néhány eldobált felső és nadrág hevert a nappaliban, aminek saját magam is vétkese voltam, hisz kellett valaki ahhoz, hogy lekerüljenek Harryről a ruhái, azután meg szerintem nincs olyan ember, aki totál felizgult állapotban elkezdene rendet rakni maga után, mielőtt felmennének a hálószobába. Ez már kezdett egy rutinná válni, kár, hogy még csak kedd volt, vagyis négy és fél napja laktam nála, akkor is berögzült lett, hogy először leülünk a kanapéra valami filmet keresni, aztán ha őt nem köti el, és többnyire sosem tetszik neki egy műsor sem, akkor elkezd piszkálni. És utána szerintem mindenki tudja mi történik, hisz nem tudok sokáig ellenállni neki. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, még csak háromszor feküdtem le vele, ha a szombati éjszakát egynek vesszük, olyan messzire sose megyünk el ezeken a kanapés összebújásokon. Annyi különbség volt a mai napon, hogy mivel nekem reggel el kellett mennem dolgozni, így csak délután volt meg a lehetősége, de a várakozás miatt éhesebb volt, mint máskor, legalább azt megengedte, hogy először levegyem a kabátomat. 

Hátrapillantva egy másodpercre a vállam felett, a nappali irányába, elmosolyodva néztem, ahogy egy fehér szennyes kosárral kezében bajlódik, minden egyes lehajolásnál mérgelődve, nem úgy tűnt, mint aki sokat foglalkozott volna az öltözködéssel, miután megkapta, amit akart, egy alsónadrág és rövid ujjú felső volt csak rajta. Én már nem voltam ilyen gátlástalan, pedig a November elejét simítva, a fűtést is muszáj volt már bekapcsolni, lepillantva a hosszú nadrágba bújtatott lábaimra, tovább rugdostam az asztal lábát unalmamban, nekem is használhatóvá kellett volna tennem magam. De helyette tovább dúdolgattam a rádióból halkan recsegő pop számot, közben úgy téve, mintha én is keményen dolgoznék, a szétdobált újságokat és magazinokat rendbe tettem magam előtt, nem is értem minek tartja meg őket. Eltekintettem a tény felett, hogy körülbelül már az összeset fújtam kívülről, egybe megint belenéztem, egy rejtélyes gyilkosságon megakadt a szemem, mire rögtön, különös módon leesett, ami fúrta az oldalamat. Azért kellenek neki, hogy megtudja, mennyi bizonyítékot találtak már róla. Az lap még valamikor májusban jött ki, és egy betűt sem írtak az elkövetőről, ami miatt úgy éreztem, jól csinálja, amit csinál. Mármint, ha lehet ezt mondani. 
Összerezzentem, mikor egy kar váratlanul hanyagul átölelte a derekamat hátulról, de rögtön megnyugodtam, fejemet félre döntve, arcomat oldalába dörgölve szívtam be felsőjének illatát, egy pillanatra lehunyva szememet, mert a hasamban rejtőző pillangók nagyon úgy tűntek, hogy egy kicsit felkelnek és tönkre tesznek. Pólója anyaga mögül kilesve, elvigyorodva néztem, ahogy másik kezével felteszi a félig teli kosarat az asztalra, de nem tartott tovább az örömöm, amikor észrevette, hogy mit olvasok, elengedve hátamat, odanyúlt és összecsukva az újságot, a kupac tetejére hajította. 
- Nincs ezekben semmi érdekes - dünnyögte az orra alatt, egy pillanatra azt hittem megharagudott, amiért átfutottam a sorokat, amik róla szóltak, de megkönnyebbültem, mikor visszarakta a karját ugyanoda. Hangosan, feltűnően és szerintem rájátszva felsóhajtott, úgy, mintha egy maratont futott volna le és egy perccel ezelőtt ért be a célba, nem hiszem, hogy a közeljövőben újra elvállalja majd ezt a feladatot, de amíg nála lakom, muszáj lesz neki. Ujjai erősebben markolták meg a derekam, a levegő is megakadt a torkomon, amint közelebb hajolt, ajkait alig pár milliméterre tartva fülemtől, ami miatt haja arcomat csikizte, hangja mélyebb volt és rekedtebb. - Remélem, emlékszel mit ígértél ezért cserébe. 
- Nem ígértem semmit - ráncoltam a homlokom, nem tudtam mire gondol, hisz hiába kutakodtam az emlékeim között, nem derengett semmi. Persze, tudtam, hogy mit akar vagyis sejtettem, de néha jó volt tettetni a hülyét előtte, olyankor szereti elmagyarázni vagy bemutatni azt, amiről beszél. 
- Nem? - kérdezett vissza megemelve hangját, úgy téve, mintha meg lenne lepődve, pedig biztos volt benne, hogy nem ígértem én semmit. Még közelebb dugva fejét, száját a nyakamra nyomta és nedves csókokkal hintette be, remegő, szakadt levegővételemet elnyomta a rádió, de tuti, hogy ő hallotta és érezte is, hogy mit váltott ki belőlem. Nagyot nyelve hunytam le a szememet, élvezve, ahogy egyre lejjebb csúszik, szabad kezét elvéve a kosár széléről, ujjai közé vette az államat és félre döntve fejemet, több területet tett felfedezhetővé, a bizsergés úgy tűnt, sosem fog megszűnni. - Akkor ígérd meg most - suttogta bőrömre, rájöttem, hogy ez egy ízelítője volt annak, amit a takarításnak a megünneplésére tervezett. 
Nem mondtam semmit, csak önelégülten mosolyogtam, amit észrevett, kezét átsimította a hajamba, felnyögve hagytam, hogy belekapaszkodva tincseimbe, hátra döntse a fejemet, ezúttal már neki görbült a szája cinkosul felfelé, ahogy az arcomat fürkészte, automatikusan beharaptam az alsó ajkamat. Meglátva ezt, vigyora nagyobb lett, lehajolva átvette tőlem a nemes feladatot, kezdtem megszokni, hogy legtöbbször imád úgy adni, hogy nem kéri vissza, pedig én is szívesen adnék neki. 
- Inkább vidd fel a ruhákat a fürdőbe - motyogtam ziláltan a szájába a csók miatt, de először nem teljesen hallgatott rám. Újra rám tapadva, lenyúlva, bedugta a kezét a felsőm alá, ami először végre már tényleg az enyém volt és nem az ő szekrényéből szedtem ki, de csak azért, mert ott volt mellettem és nem volt szükségem semmire, ami emlékeztet az illatára. Nagy tenyere félig a hasamon, félig a derekamon pihent, felforrósodott a bőröm ott, ahol hozzámért, valami különös oknál fogva nem éreztem kényelmetlenül magam, pedig tiltott területen járt. - Menj! - szóltam rá, mikor levegőért elhajolt, hogy ne kezdjen harmadik menetet. A szemét forgatva nyúlt a nagy kosárért, oldalához ölelve, vigyorogva egy hirtelen ötlettől vezérelve utána nyúltam és gyengéden ráütöttem az alsónadrágos fenekére, a szemöldöke eltűnt az előbb előre hullt haja mögé, amiért odanyúlva, rögtön visszasimította a feje tetejére, nem szerette, ha a homlokában vannak a göndör fürtjei. Sunyin elfojtottam minden érzelmet az arcomról, törökülésbe felhúzott lábaim elfértek a széken, szinte sokkolódott fejét bámulva, csak arra tudtam gondolni, hogy nem ő az egyetlen, aki ilyeneket tud csinálni a másiknak. 
- Ez tetszett - virított rám egy féloldalas mosolyt, de még mielőtt visszaléphetett volna hozzám, hogy adjon valamit cserébe, kinyújtottam a karomat, mutatóujjammal a lépcső irányába bökve. Torka mélyéről egy morgást hallatott, a plafonra bámulva, hosszú léptekkel arrafelé indult, ahova parancsoltam, büszkén néztem utána, majd visszafordulva az asztalhoz akartam nyúlni az újságért, amit kiszedett a kezeim közül. 
Még mielőtt elértem volna a magazint, észrevettem, hogy egy összebugyolált, fehér rongy féleség hever az asztal másik felében, ami addig nem volt ott, gondoltam kieshetett a kosárból, vagy Harry tette ki, mert szüksége van rá, a számat nyitva készültem utánaszólni, hogy ott hagyott valamit, de megakadt a hang a torkomon, amint kezeim közé vettem az anyagot. Egy elnyűtt, fakó felső volt, de ez annyira nem is érdekelt, rosszul fogtam meg, a szélénél, ezért egy hangos csattanással a fán, kiesett közüle valami, ami ésszerűen direkt volt odarejtve, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem rá, a szívem leállt egy pillanatra a bordáim közt. Három napja láttam életemben másodszorra Harry fegyverét, bár előtte már fogtam is a kezemben egy felismerési másodpercre, de most ott is volt előttem, az asztalon heverve, ahelyett, hogy gyorsan belecsavartam volna vissza a régi pólóba, mielőtt lejön és észrevesz, csak bámultam a matt fekete tárgyra. Félig hátrafordulva a vállam felett, valamiféle zajt vártam fentről, de nem hallottam semmit, reméltem, hogy sokáig elszöszmötöl és még arra is ráveszi magát, hogy a kedvemért beteszi a mosógépbe a cuccokat, kinyújtva a karom, remegve a markolat köré fontam az ujjaimat, nehezebb volt, mint emlékeztem. Tudásomnak köszönhetően, ez alkalommal is meg tudtam mondani, hogy most viszont nem volt élesítve, kezeim közt forgatva nézegettem minden oldalról, mintha szakértő lennék, de valójában csak az járt a fejemben, hogy egy ilyennel és egy jól irányzott lövéssel, meg lehet ölni egy embert. És a golyót nem érdekli, hogy az az ember ártatlan-e vagy bűnös, van-e családja vagy hány éves, milyen a múltja.
A rádióban egy hangosabb, pörgős szám indult el, ami még kevesebb esélyt adott arra, hogy bármilyen halk neszt halljak, de ebbe akkor még nem gondoltam bele, csak feszülten, összefont szemöldökkel ültem meggörnyedve, kezemben egy gyilkos fegyverrel, idióta dolgokkal a fejemben. Tudtam, hogy nem szabad magunk felé fordítani, de kíváncsiságból belenéztem a csőbe, feketeség fogadott, egyik szemhéjamat lehunyva tanulmányoztam tovább, hátha úgy látok benne valamit, de így sem sikerült. És nem azért, mert túl sötét volt, hanem mert megzavartak.
Tágra nyílt szemekkel, torokban dobogó szívvel meredtem magam elé, azt nézve, ahogy egy az enyémnél sokkal nagyobb kéz átnyúl a vállam fölött, és olyan erővel rántja ki a kezeim közül a "játékomat", hogy majdnem eltört pár ujjam. Sejthettem volna, hogy ha nem vagyok figyelmes, ez meg fog történni, az asztallapot bámulva rettegve, arra vártam, hogy meghalok, nem szólalt meg, szemem sarkából láttam, ahogy megkerüli az oszlopot, ami elválasztja a konyhát és a nappalit egymástól az asztalon kívül, mondtam már, hogy tetszenek az amerikai stílusú házak? Nem illik ide ez a téma, tudom.
Ugrottam egyet, amikor odalépett az egyik fiókhoz és kirántva, beledobta, amit elvett tőlem, visszatolva, várt pár percet, míg felém fordult volna, fehér felsője megfeszült a hátán, ahogy mély levegőket vett, láttam lapockája és izmai vonalát, amit normális helyzetben őrülten dögösnek tartanék. Ijedtemben lehunytam a szemem, amikor hirtelen lecsapta mindkét kezét előttem, karjain az izmok kidudorodtak, úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson, bár honnan a fenéből tudjam, hogy az milyen.
- Louis, normális vagy? - kérdezte olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle, nyugodtnak tűnt legelőször és mélynek, suttogásnak hatott. De rögtön utána arra is rájöttem, hogy csak visszafogja magát, azért kellett az a néhány másodperc, hogy lecsitítsa magát.
- Én... én csak... kíváncsi voltam - hebegtem a sírás határán, nem mertem a szemébe nézni. - Amúgy sem volt élesítve!
Hangos levegőért kapva, elfordult tőlem, idegesen beletúrva a hajába elölről, de annyira, hogy majdnem kitépte az összes szálat, másik keze előttem maradt, ökölbe szorítva, amivel ráütött egyet az asztallapra, mielőtt újra rám pillantott volna. De én még mindig féltem felemelni a fejem, az ölemet bámultam, azon gondolkodva, hogy hogyan magyarázhatnám ki magam, vagy mivel engesztelhetném ki, nem akartam veszekedni.
- Az nem jelent semmit! - végre csattant, összerezzentem a kiabálásra. Az sem segített, hogy én ültem, így még jobban felém magasodott, vissza akartam forgatni az időt és inkább azt tenni, amit az agyam okosabbik fele javasolt, visszatenni a helyére a rongyot a fegyverrel együtt és úgy tenni, mintha sosem találtam volna meg. - Louis, simán kinyírhattad volna magadat véletlenül! Ismerlek már eléggé!
Eszembe jutott az első alkalom, mikor rám ordított, az is egy teljesen hülyeség miatt volt, az ujjaimat tördelve igyekeztem visszafogni a szúrós érzést, de nem sikerült sokáig, lehajtva tartva fejem, azok a fránya könnyek kiszöktek, kézfejem külső részével odanyúlva, megdörzsöltem az arcom. Reméltem, hogy ennyiből még nem jön rá, hogy sírok, de akkor egy váratlan szipogás miatt rázkódni kezdett a vállam, lehunyva tartva a szemem, arra az idegesítően boldog dalra koncentráltam, ami elárasztotta a konyhát, hátha az én kedvemen is segít, de nem nagyon sikerült neki. Nem volt külvilág egy percre.
De aztán szinte megfagyott a vér az ereimben, amiért hosszú léptekkel átsietett az én oldalamra, feszülten ülve hagytam, hogy mellém érve, karjait körém fonja, arcát a nyakamba dugva dünnyögött, de nem értettem, túl gyors volt, hogy az előbb még haragudott rám, most meg ölelget.
- Ne haragudj, tudod, hogy nem akartam ordítani - suttogta fájdalommal, nem szándékoztam ilyet mondani, de szánalmas volt, nekem viszont természetesen rögtön megesett a szívem rajta. Elengedett, talán rájött, hogy kényelmetlenül érzem magam mellette, figyeltem, ahogy leguggol a szék mellé, ami miatt én lettem a "nagyobb", keserű, hamis mosolyt magára erőltetve vette tenyerébe az egyik kezemet, amit először el akartam húzni, de nem hagyta, látszott rajta, hogy tényleg sajnálja. - Csak annyira aggódóm, hogy bajod esik...
Elfordulva tőle, magam elé bámultam, ettől a mondattól és az aggódástól hangjában ott voltak a pillangók a hasamban, de nem olyan intenzíven, mint eddig, mintha halványultak volna vagy meghalt közölük pár, elnyomta őket egy erősebb és fanyar érzés, a csalódás. Egyszer már megígérte, hogy nem fog többet kiabálni velem, mégis megtette, én sem szoktam az összes ígéretemet betartani, de többnyire a feleslegeseket nem, viszont ez egy nagy fogadalom, ami ha megtörik, nem olyan könnyű elsimítani a következményeit. Megszorította a kezemet, ujjaimmal játszva, ezzel noszogatva, hogy nézzek rá vagy mondjak valamit, mire nehezen, halványan feljebb görbítettem a szám sarkát, lepillantva rá, megkönnyebbülés suhant végig az arcán, felállva, még mindig nem engedett el, sőt elkezdett húzni, hogy álljak fel.
- Gyere, olyan filmet nézünk, amit szeretnél - húzott magához, egyik karját körém fonva használta ki és próbált ezzel az öleléssel is kiengesztelni. Közelebb hajolva egy puszit adott oda, ahol a hajam kezdődik a halántékomnál, a derekamat fogva vont a kanapé felé, ahova leülve, magára húzott, hogy a fejemet a mellkasára tudjam hajtani, és én ezt mind-mind hagytam egy szó nélkül, néha kicsit elmosolyodva, ha rám nézett megerősítésért.
Felemelve a szabad kezét, amiben a távirányító volt, mert a másikkal engem szorított az oldalához, mintha el akarnék szökni, kapcsolgatni kezdett a csatornák és filmek között, arra várva, hogy valamelyikre rávágjam, hogy ez jó lesz. Nem kellett sokáig nyomogatnia a gombot, mert egynél megszólaltam halkan, hogy oké, bár valójában nem nagyon érdekelt a meccs, ami a képernyőn zajlott, felpillantva arcára, láttam a nevetőráncait összefutni szeménél, szórakoztatta, hogy kihasználtam a lehetőséget és rögtön focit választottam.
A színészkedés mindig is ment a hazugságokkal szemben, úgy tettem, mintha egy apró karcot sem ejtett volna rajtam az, hogy rám kiáltott, csak akkor inogtam meg egy kicsit, mikor félidő közben közelebb hajolt hozzám és újra suttogni kezdett a fülembe, olyan dolgokat, hogy sajnálja és ne haragudjak. Megbocsátottam neki, belegondoltam az ő helyzetébe és tudtam, hogy csak óvni akar, összeszedtem minden emlékemet, még azt is, amikor Niall azt mondta, hogy azért kellek neki, mert meg akar védeni egy olyan élettől, mint az övé, és ez így teljesen ésszerű. Hisz nem nézhettem ki valami kecsegtetően, fegyverrel a kezemben, miközben tudja mennyire ügyetlen és béna vagyok.
Mégis, amikor este én már az ágyban feküdtem, a nyakamig felhúzva a takarót és ő kilépett a fürdőből, egy lazára kötött törölközővel, ami már majdnem leesett róla, nem éreztem semmit, azután pedig csak rosszabb lett, hogy alsónadrágot se felvéve bebújt mellém, rögtön rám mászva, kezét olyan helyekre simította, ahova azon az éjszakán nem akartam, hogy hozzám érjen. Eltakarva az arcom, el is fordultam és azt hebegtem, hogy fáj a fejem, mire meglepődött, annyira átlátszó volt, választhattam volna valami mást a tipikus kifogás helyett, amiről már mindenki tudja, hogy egyenlő a nem akarással. Gyógyszert ajánlott fel, amit persze elutasítottam és azt mondtam, hogy csak aludni szeretnék, annyira csalódottnak még sosem láttam, egy pillanatra elfogott az érzés, hogy inkább megadom neki, amit akar, csak ne lássam így, de kitartottam saját magam mellett. Nem ölelt át a takaró alatt úgy, ahogy mindig csinálta, és nem is simult a hátamhoz, de még csak arra sem ösztönzött, hogy én bújjak oda az oldalához, annyi fizikai kapcsolatot könyörgött csak ki tőlem, amit megadtam neki, hogy megfoghassa a kezem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam fent még talán órákig, és ezt róla is elmondhattam, néha meg tudtam mondani, és egyszer láttam is résnyire nyitva a szemem, ahogy a plafont bámulja a sötétben csillogó szemekkel és a haját tépkedi elölről ujjaival, valamin nagyon gondolkodva vagy törve magát. Egy kis idő után viszont meguntam és a lelkifurdalásomat is legyőzte az álmosság, úgy tettem, mintha aludnék arra a pár pillanatra, míg megfordulva elengedtem a kezét és inkább bedugtam a fejem a karja alá, amit rögtön felemelt, hogy kényelmesebb legyen nekem, biztos, hogy elmosolyodott és megkönnyebbült, hogy legalább álmomban szükségem van rá.
De ez hülyeség, nekem mindig szükségem van rá, még akkor is ha rám ordít, mert legalább van valaki, aki észhez térít. És ez jó, azt hiszem.   

49. rész

Ez lett talán életem legpocsékabb irománya, plusz még a bűntudat is mardos, hogy már megint késtem. Kérlek, ezúttal hunyjatok szemet a bénaságom felett, ígérem, igyekszem izgibb és jobb fogalmazású részeket hozni, már meg is vannak rég a tervek, de valahogy el is kell jutni hozzájuk. Nem jöhet minden egymás után.
De tényleg, bocsi, próbálkozom. 
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Harry Styles

Mély levegő. Még egyet, de ne ilyen szaporán. A közlekedési lámpa pirosra váltott, pont előttem, és ezúttal nem tudtam áthajtani rajta fittyet hányva a biztonságra, ugyanis hétvége révén elég sok autó kanyargott körülöttem, legalább lehetőséget kaptam, hogy megpróbáljak lenyugodni. Gondolj valami szépre. 

Gondolj rá, és arra, hogy már csak pár utca meg néhány kanyar és otthon vagy, ahol ő is ott van, rád várva. Magadhoz húzhatod, megcsókolhatod és puszikat adhatsz a nyakára, míg ő ujjait a hajadba fonja és halk, lágy hangon kuncog a boldogságtól, majd bebújhatsz mellé a takaró alá. 

Szemeimet lehunyva tartottam, így egy éles dudaszó keltett fel hátulról képzelgésemből, felpillantva a szélvédőn keresztül, a rajta maradt esőcseppek miatt megtört fényű zöld színt észrevéve tapostam bele a gázba, az autó fájdalmasan felhorkantva indult meg alattam, de már megszokta, hogy nem úgy vezetem, ahogy ő szeretné. Az automata váltót helyre rakva, többet nem is kellett hozzáérnem, dolgozott magától, helyette a kormányt markolásztam idegességemben, hiába kaptam azt a tanácsot, hogy vegyek mély, kimért levegőket ilyenkor, nem nagyon akart használni. Még a fejben számolást is kipróbáltam, de háromnál feladtam, egyszerűen nem tudtam lenyugodni, és inkább voltam kétségbeesett meg zaklatott, mint mérges, az útra már nem is koncentráltam, hisz az évek alatt csukott szemmel is hazataláltam volna. 

Az elmúlt percben túl sokszor pillantottam ugyanarra a helyre, míg bele nem fáradtam, oldalra nyúlva megragadtam a fekete, oldalán szürke csíkos sporttáskát, vele együtt a belegyűrt pokrócot és egyéb dolgokat, nem érdekelve, hogy már így is átléptem a sebességkorlátozást, nem figyeltem az útra, hanem hátradobtam mindent a hátsó ülésre. Azt reméltem, hogy ha nem látom mit tettem, vagyis mit nem, akkor elmúlik a mellkasomat fojtogató érzés is, de nem így történt, egyre jobban csak nőtt, kaparva a torkomat és arra késztetve, hogy feladjam. Sose voltam még ilyen gyenge, nem is szabadott volna, hogy megtörténjen. 

A megkönnyebbülés bizsergette bőrömet, miközben lábammal pedált váltottam és a motor lelassult, az apró kavicsok sikítottak a nehéz jármű alatt, míg végiggurultam rajtuk, de az egyetlen egy dolog, ami érdekelt abban a pillanatban, az az volt, hogy bejussak a házba. Kicsapva az ajtót, csak annyi időt fecséreltem még rá, hogy a kocsikulcson megnyomtam a megfelelő gombot anélkül, hogy figyeltem volna a pittyegő hangra, hosszúra nyúlt léptekkel siettem a bejárat felé, én hülye akkor még nem vettem észre, hogy feltűnően sok fény szűrődik ki az ablakokon keresztül. 

A kulcscsomómat előhalászva a kabátom mély zsebéből, szokásosan a kilincsre tettem addig a másik kezem, de rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendben, mert az ajtó megmozdult, a szemöldököm azonnal összefutott, a baljós érzés szinte megfullasztott, ami hirtelen rám tört, ahogy megláttam, hogy résnyire eredetileg is nyitva volt. Teljesen biztos voltam benne, hogy én becsuktam miután elmentem, még emlékszem is a zár kattanására, a szívem valami különös módon majdnem kiugrott a helyéről, ahogy némán kitártam az ajtót és belépve az előszobába, be is hajtottam magam után, ügyelve, hogy a leghalkabb neszt is visszafojtsam. A konyhában fel volt kapcsolva a villany, kettőt előre lépve, azt is meghallottam, ahogy a TV halkan duruzsol a nappali felől, úgy tűnt, hogy minden rendben van, de nem értettem miért volt nyitva a bejárat. 

Kiérve az előszoba hosszú fala mögül, megpillantottam a kanapé hátulját, azon belül is egy szőkés fejbúbot, mire egyik futó sejtésem beigazolódott, halkan közelebb sétálva, kétes érzések leptek el, ahogy melléjük értem és megláttam őket. Mindketten aludtak, Niall ült, fejét hátradöntve horkolt halkan, de ez nem is zavart volna, sőt normális helyzetben két másodpercig megmosolyognám, de lejjebb tekintve, Louis kócos haja a homlokába hullt, amiért a másik ölében pihent a feje, szempillája egy pillanatra megrezzent, majd szuszogott tovább. Fellélegeztem, amiért semmi olyanról nem volt szó, amik először ellepték az agyamat, mindig is amiatt aggódtam, hogy ő is itt lesz egy alkalommal, mikor talán egy nem megelégedett ügyfél megtalál, bár ilyenre még nem volt példa, hisz többnyire tetszik nekik, amit csinálok, eddig. Mégis, a mellkasom kellemetlenül feszült valami érzéstől, amiért láttam, ahogy rövid karja az arca előtt pihent, ujjaival beleakaszkodva Niall combjánál a nadrágjába, azok a kezek csakis hozzám érhetnek, senki máshoz. 

Ezt a gondolatot elhessegetve, attól még ott maradt, és végig idegesített, míg a TV elé lépkedtem és kinyomtam a készüléket, ezzel megszüntetve a motyogást és a villogó fényeket, mérges is voltam, amiért ilyen felelőtlenek voltak, hogy elaludtak és nyitva hagyták az ajtót. Bárki bejöhetett volna. 

Körbesétálva a középen lévő üvegasztalt, végül a kanapé másik végébe értem, a célpontomhoz, hirtelen viszonylag lágy pofont adtam Niall jobb arcára, ami halkan csattant egyet, felhorkantott félálomban, de gyorsan kapcsolt, nagyokat pislogva emelte fel a fejét. Ijedt tekintettel nézett körbe, de lenyugodott, mikor megtalált a homályban, nagyobbat érdemelt volna - gondolta a gonoszabb énem, míg ignoráltam a száján megjelenő halvány mosolyt, csak bámultam, ahogy felfogja a helyzetet, lepillantva ölébe, közben a tarkója mögé lendítette a karjait. Nagyot sóhajtott, majd óvatosan kezével megtartotta Louis fejét, hogy ki tudjon mászni alóla, a fogaimat összeszorítva fogtam vissza magam, hogy rá ne ordítsak, fel ne keltse, de szerencséje van, mert sikerült neki nagy nehezen talpra állnia, nagy szemekkel fürkésztem, ahogy Lou dünnyögve egyet álmában, arcát a kanapé ülés részébe dörgöli. 

- Mennem kéne - suttogta Niall, először azt hittem azért, mert rájött a helyzet kínosságára, de észrevettem, hogy a polcon lévő órát bámulja gondolkodva. De ahelyett, hogy elindult volna, váratlanul közelebb lépett hozzám, egyik kezét vállamra téve, kedvesen mosolygott még mindig, világoskék íriszei szelídnek és ártatlannak tűntek, ami miatt a harag rögtön elszivárgott belőlem. - Köszönöm, hogy tényleg elvállaltál legalább egyet. 

A beszélgetés nagyon halkan indult, és úgy is folytatódott, hogy egyikünk hangja se keltse fel a kanapén alvót, sőt még ottlétünket sem kellett tudnia, büszkesége miatt keserűen görbületre húzva számat néztem félre, az autóban érzett elbukott érzés újra marta belülről a torkomat. Ő lett volna az egyetlen, aki miatt megteszem, hisz megígértem neki, hogy nem hagyom itt megint, de vannak dolgok, amik erősebbek nála. A padlót figyeltem, ahol a kintről beszűrődő fény megtörte a sötétséget, valahogy el kellett neki mondanom. 

- Nem tettem meg - közöltem, nehezen fogtam vissza a kitörni készülő, cinikusnak induló, de kétségbeesett nevetésemet. Arca azonnal elnyúlt, homlokát ráncolva próbálta elkapni a tekintetemet, de nem hagytam neki, helyette elléptem tőle nevetséges vigyorral ingatva a fejemet, csak erre vagyok jó mindenki életében, sőt az egész világnak ezt nyújtom, csalódást okozok. - Nem tudtam megtenni. 

- Mi? - nyögte, a kelleténél hangosabban, de amint rájött a szája elé kapta a kezét, tenyeremmel intettem, hogy legalább a konyha ajtajáig elmenjünk. Követett, kevésbé olyan léptekkel, mint én, ami miatt megnyikordult alatta a parketta, felsóhajtottam, mikor végre a járólapra értünk, és többé nem tudott nagy zajt csapni, mély levegőt véve támaszkodtam meg egy kézzel a falnak dőlve. A kabátom még mindig rajtam volt, de akkor még nem is terveztem azt, hogy leveszem, csak odanyúlva kigomboltam felül, hátha így könnyebben kicsúsznak a szavak a számon.
- Egy fiatal házaspár volt. Arról beszélgettek, hogy babát szeretnének és... annyira boldognak tűntek. - motyogtam a szemöldökömet összevonva kínomban, visszaemlékezve az ominózus pillanatra. A hálószobájuk ablaka alatt kellett volna megvárnom, míg elalszanak, vagyis ez volt a tervem, de amint meghallottam vidám hangjukat, ahogy egymással sutyorognak szerelmesen, azon vitatkozva, hogy mi legyen a gyerek neve, egyszerűen azt éreztem, hogy bármire képes lennék, csak arra nem, hogy azt a két embert bántsam. Elképzeltem milyen szép életük lehet és hogy mennyi jó várhatna még rájuk, ami miatt nem bírtam tovább ott várakozni tétlenül. - Eljöttem onnan, anélkül, hogy bárki észrevett volna. - akkor még eszembe se jutott, hogy ezért mit fogok kapni, de nem érdekelt. Helyette mással foglalkoztam, meg se szólaltam, de már akkor tudtam, hogy a kétségbeesés miatt magasabbra fog ugrani a hangom, a hajamba túrva elölről, idegesen kaptam el onnan az ujjaim, mikor beleakadtak egy gubancba. - Niall, mi történt velem? Miért vagyok ilyen gyenge?
Úgy sejtettem, hogy nem fogok kapni választ, hisz ezekre a kérdésekre senki se tudná valójában a választ, csak maximum én, mégis meglepődtem, mikor frusztráltan beharapta az alsó ajka szélét és a fejét elfordítva a nappali irányába pillantott, azon belül is a kanapéra. A homlokomat dörzsöltem tanácstalanul, mikor rájöttem, hogy nem jókedvéből bámul egy bútordarabot, és hogy valójában nem is az érdekli, hanem a rajta fekvő ember, szavak nélkül is tudtam mire gondol. Inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy ki miatt vagyok ilyen gyenge.
- Mit csináljak? - suttogtam, szinte hangtalanul, sok-sok idő után először voltam úgy, hogy segítség kell. Mindig megoldottam magam a problémáimat, előbb vagy utóbb, és ha támogatni akartak, akkor is elutasítottam őket, mégis abban a pillanatban arra volt a legnagyobb szükségem, hogy valaki adjon valami tanácsot. Niall tovább rágta a szája belsejét, szemét le nem véve a nagy bőrkanapéról, nagyon úgy tűnt, mint aki bármit megadna azért, hogy mondhasson valamit, mégis képtelen lesz rá, visszanézve rám, az arcomat fürkészte még hosszú másodpercekig, míg meg nem szólalt.
- Nem tudom... - sóhajtotta sajnálkozva, de nem fejezte be. - De az biztos, hogy mióta megismerted, sokkal, de tényleg sokkal jobb ember vagy.
A csendben az erősebben megnyomott "sokkal" visszhangját hallgattam, nem tudtam eldönteni, hogy velem szemben ez pozitív vagy negatív, mégis elmotyogtam egy köszönöm-öt, bár azt se tudom minek, kedvesen biccentve szorította erősebben mellkasához kabátját, mire tudtam, hogy már mennie kéne. Egy hamis, alig látszó mosollyal adtam meg neki az engedélyt, lassú léptekkel az ajtó irányába indult, de nem hagytam elmenni, fúrta az oldalam, hogy valami lényegtelen mondatot még be kell ide szúrnom, hogy ne ilyen komoly hangulatban váljanak el útjaink.
- Hol parkolsz? - kérdeztem meg nevetségesen, összevonva a szemöldökömet, mert eszembe jutott, hogy sehol sem láttam az autóját. Közben már kiszedte a zsebéből a kocsikulcsot, szokásos mozdulatával pörgette a mutató ujján, régebben azt hittem ezzel menőzni próbál, de időközben rájöttem, hogy csak egy ugyanolyan berögzült szokás, mint egy átlagos embernek a pislogás.
- Az utca végén - vonta meg a vállát, mire csak bólintottam és a következő percben már a csukott ajtót néztem, egyedül ácsorogva. Semmi "Vigyázz magadra" vagy "Majd beszélünk", köztünk sosem voltak szükségesek ezek a dolgok, nem is vagyok benne biztos, hogy valaha két mondatnál többet beszélgettünk volna konkrétan a munkánkról, hisz mindketten tudjuk jól, hogy ez a téma nem a legjobb, se a legszebb.
Újra elkapott a gondolatroham, hogy mi lesz pár nap múlva, mikor a megbízatóm és vele együtt rögtön a főnök is megtudja, hogy nem tettem meg azt, amire felbéreltek, de megrázva a fejem, kiűztem az elméletemet is, ahogy egyre közeledtem a kanapéhoz, úgy éreztem az összes gondom is párhuzamosan elszáll.
Kibújtatva vállaimat a már túlságosan bemelegedett kabátból, a fotelra dobtam, mielőtt a karfában megkapaszkodva leguggoltam, számra azonnal őszintébb mosoly ült ki, ahogy egy magasságba kerülve vele, nyugodt arcát fürkésztem, nem volt szívem felkelteni, mégis muszáj volt, mert fel akartam vinni magammal az ágyba. Óvatosan előre nyúlva, hüvelykujjammal megcirógattam arccsontját, de nem reagált rá, csak nagyobb levegőt vett orrán, ezért kezemmel inkább elsimítottam a homlokából haját, vonásait fürkészve különös érzés fészkelte be magát a mellkasomba, de nem tudtam tovább csodálni. Pislogva nézett maga elé, először gondolom azt se tudta hol van, végtagjait megmozgatva próbálta használhatóvá tenni magát, bár legszívesebben felkaptam volna és a kisujját se kellene mozdítani ahhoz, hogy felkerüljön valahogy, de sejtettem, hogy neki nem tetszene ez a megoldás.
- Hol van Niall? - motyogta ásítva, kézfeje külső részét arcához emelve dörzsölte ki az álmot szeméből. Megilletődve fagyott le a mosoly az arcomról, amiért ez volt az első kérdése, megköszörülve torkomat űztem el a zavartságot hangomból.
- Elment dolgozni - suttogtam csalódva, a kanapé ülés részét bámulva, a varrásnál egymás után futó cérnaszálakat. Tenyerével eltakarta előlem tekintetét, hosszú, az én részemről kínos másodpercek teltek el, míg felém nem fordult újra, szerintem leesett neki végre a helyzet, könyökével megtámaszkodva fonta erősen nyakam köré karjait, annyira, hogy egy pillanatra levegőt se kaptam, akaratlanul is vigyorogni kezdtem, mire a nyakába dörgölve arcom rejtettem el rám törő megkönnyebbülésemet. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, de mintha azt dünnyögte volna a bőrömbe, hogy hiányoztam neki, kezemet hátára simítva szorítottam magamhoz, már teljesen olyan érzésem volt, hogy hazatértem. Kicsit elhajolt tőlem, engedtem neki, hogy felüljön, ami miatt két lába közé kerültem, ujjaimat rögtön combjára simítottam, az az állandó halvány pirosas szín most sem maradt el, míg hátulról beleakaszkodott a hajamba, nem adott időt, hogy tovább nézhessem, lehajolva édes ajkait az enyémekhez nyomta. Azt viszont már nem engedtem, hogy uralomra törjön, tenyerét előre simítva fogta arcomat kezében, már semmi másra nem tudtam koncentrálni, csakis rá.
- Minden rendben volt? - suttogta a számba, akár egy titkot. Tudtam mire gondol és hogy mire kíváncsi, mégis olyan furcsa volt, hogy csak így képes szóba hozni, könnyebben beszél róla, mint én, lehajtva fejem haraptam be alsó ajkamat, éreztem aggódó lélegzetvételeit a hajamon, ami miatt muszáj voltam egy mosolyt magamra erőltetnem.
- Igen - hazudtam gyönyörű kék szemeibe, mire megnyugodott. A bűntudat mardosott belülről, de elnyomtam azzal, hogy csak neki akarok jót azzal, ha nem tudja, mindig is sötét lepel alatt akartam tartani ezt az életemet, nem szabadott volna megtudnia.
- Oké - sóhajtotta megkönnyebbülve, még mindig látszott rajta, hogy alig két perce kelt fel, de kifejezettül jól állt neki a különböző irányba meredező haj, az álmosságtól csillogó tekintet és a kanapétól megnyomódott arc. Karja lazán pihent a vállamon, nem tudtam nem észrevenni a rajta lógó sötétkék, Buffalo Bills-es mezemet, amit még 15 éves koromban kaphattam, kíváncsi lennék honnan rángathatta elő, még magam sem találtam hosszú ideje, bár nem hiszem, hogy rám már jó lenne.
- Oké - bólintottam, lassan felegyenesedve, mert már fájt a térdem. - Felviszlek, jó?
- Tudok járni - ráncolta a homlokát értetlenül, már megint kezdte a "nekem nem kell senki segítsége" duzzogása, pedig néha nagyon is ráfért a támogatás. Nem vettem figyelembe, lehajolva, egyik kezemet a térdei alá csúsztattam, kizökkentve az egyensúlyából, elkaptam a háta mögött is, a szemöldöke közt egyre mélyebb lett az a tipikus ránc, amit odahajolva lecsókoltam onnan, nem szeretem, ha ilyen komoly az arca.
- Attól még felviszlek - mosolyogtam önelégülten a sikeremtől, ami csak szélesebb és nagyobb lett, amikor megpróbált elfojtani egy ásítást félig lehunyt szemekkel. Végtagjai fáradtan lógtak a levegőben, azzal sem foglalkozott ez alkalommal, hogy valahogy kevesebb súlyt nehezítsen rám, de ujjai attól még ott pihentek a tincseim közt valami pártfogóként, hogy fizikai kapcsolatot tartson velem.
Amiért én sem voltam teljesen topformában, kicsit nehezebb volt felsétálnom a lépcsőn, de nem mutattam neki, nehogy kiugorjon az ölemből, vállammal belökve a szobám ajtaját, hosszú léptekkel mentem az ágyig, ahol óvatosan leraktam Louist a matracra. Rögtön összekuporodott, térdeit mellkasához húzva fúrta fejét a párnába, ami így reggel újra az ő illatával lesz tele, halkan elmotyogtam neki, hogy még lezuhanyzok, amire csak halványan bólintott, szorosabban magához szorítva a combjai közt pihenő takarót.
Még egyszer végignéztem rajta mosolyogva, mielőtt megfordulva a mosdóba vettem az irányt, behajtva magam után az ajtót, nyújtózkodva hagytam elgémberedett csontjaimnak, hogy ropogjanak egy sort, aztán ledobálva magamról a ruháimat, majdhogynem négykézláb másztam be a zuhanyzóba. A forró víz se segített fáradtságomon, már éjfél körül járhatott az idő, így hát megérthető, gyorsan magam köré csavartam egy kezem ügyébe kerülő törölközőt, ott hagyva a fürdőbe zárt meleg, párás levegőt, sietős mozdulatokkal sétáltam a szekrényemhez. Nem vagyok szégyenlős, de hátra fordulva egy pillanatra, megnéztem, hogy Louis alszik-e már, halkan szuszogva feküdt egy helyben, szóval eldobva magamtól a frottír anyagot, csupaszon kutattam tovább egy tiszta alsóért, amit megtalálva és nehezen felrángatva nedves bőrömre, az éjjeliszekrény lámpájához lépve kapcsoltam le az összes fényt, ami körül vett minket.
Lassan emeltem fel a takarót és hasonló mozdulattal is csúsztam be alá, hogy fel ne keltsem, nem tudtam megállni, hogy ne kússzak oda hozzá, karomat gömbölyű dereka köré fonva, arcomat tarkójába dörgöltem, halkan dünnyögve, félálomba hirtelen pózt váltott. Felém fordulva meztelen mellkasomhoz bújt, hideg orrával megbökve, kellemes, forró érzéssel a mellkasomban hunytam le a szememet, ajkaimat még feje búbjához nyomtam, az illata volt az egyetlen dolog, ami ellepte az agyamat.
Persze, az ember gondolatai éjszaka lesznek éberek, ez velem sem volt máshogy, mégis sikerült visszataszítanom őket a helyükre azzal az egyetlen ténnyel, hogy amíg Louis a karjaim közt fekszik, félmosollyal az arcán álmait kergetve, addig semmi baj nem történhet. Addig minden rendben lesz.