36. rész

Halihóó.:) Meglepetés résszel jelentkezem, amiért a hétvégén szó nélkül eltűntem, remélem elég ez bocsánatkérésnek.
Harry szemszög, ami szokás szerint annyira fényesen nem megy, de igyekeztem, lehet, hogy kicsit csöpögős lett, de az álca alatt ő is emberből van, aki odavan Louisért. Oh, és a végével kapcsolatban: még kilátástalan, 50-50%, hogy a közeljövőben újra +18-as részre kerüljön sor.:D
Jó olvasást!

horan vandaa.xx 

Harry Styles

- Sasha, kérlek - próbáltam eltolni magamtól a lányt, akin látszott, hogy nem veszi észre az elutasítás egyetlen formáját sem rajtam, vagy csak nem akarta. Újra közelebb libegett hozzám és ujjával a mellkasomra bökve, lassan feltáncolt vele a nyakamig, ott meg kezét az arcomra simítva, kacéran bámult a szemembe, nem is értettem magamat minek mentem bele ebbe. Meg akartam beszélni vele, hogy köztünk tényleg mindennek vége és álljon le, mert láttam Louison, hogy nagyon zavarja, meg persze engem is kezdett idegesíteni, de hiába, úgy tűnt nem adja fel. A derekát megragadva akartam eltántorítani magamtól, de azt hitte pozitívan érek hozzá, alsó, rúzsos ajkát beharapva, alig bírtam a szemébe nézni, mert a kék íriszekről már csak egy ember jutott eszembe, és amíg neki gyönyörű, tengerre és óceánra emlékeztető színe volt, az előttem álló lánynak csak fagyos. Ránézésre megmondhatta bárki, hogy igazi érzelmeket még sosem táplált egy férfi iránt sem, kihasználja őket, nyakörvön vezeti őket, majd amikor megunta vagy kielégült, dobja őket, mint egy darab véres rongyot. Nekem is ez lett volna a sorsom, de hamarabb észbe kaptam és ejtettem, emiatt is próbálkozik, különlegességnek számítok nála, amiért nem kaphatott meg és nem tehette velem ugyanazt, mint azzal a ki tudja hány szerencsétlen sráccal.

- Miért nem, Harry? - kérdezte meg ártatlanul rebegtetve hosszú pilláit, miközben kicsit meglökött, magam is meglepődtem, mikor addig tuszkolt, míg a hátam a szórakozóhely egyik falának nem ütődött. - Olyan jók voltunk együtt. 

Odabentről kiszűrődtek a buli zajai, a zene tompán dübörgött, vissza akartam menni és inkább Louisval lenni vagy haza menni vele, én hülye elcsesztem három napot nélküle saját, önző problémák miatt, pedig mennyi mindent csinálhattunk volna. Niall mondta, hogy letörtnek tűnt, de próbált úgy tenni, mintha semmi sem frusztrálná, annyi mindenért utálom már magam, amit vele tettem, nem is értem, hogy képes még most is itt lenni velem. 

- Annak vége - közöltem érzelemmentesen, kíméletlenül, egy pillanatra végre Sasha is megingott és átfutott az arcán, hogy ez felesleges. Oldalra nézve úgy tűnt töpreng valamin, kezdett zavarni a helyzet, ahogy a felsőtestemnek dől és karjaival kétségbeesetten kapaszkodik belém, jobban szólva eléggé megundorodtam tőle, mikor kiderült, hogy három pasival is lefeküdt, amíg állítólag velem volt. Nem is értem Sein mit gondolt, mikor tudta, hogy milyen és ő maga ajánlgatta a húgocskáját, szerintem csak meg akart szabadulni tőle, nem is szólt érte semmit, mikor dobtam. 

- Nem emlékszel az éjszakáinkra? Mikor az ágyadban fekve csupaszon, csak bámultuk a plafont és beszélgettünk felesleges dolgokról? - fordult vissza, sejthettem volna, hogy ehhez a módszerhez folyamodik, el akarja velem hitetni, hogy vele minden milyen jó volt. Nem azt mondom, hogy egy szép emlékünk sincs, mert vannak, de az idő vastag, átláthatatlan fátylat húzott rá, ami alá még néha belesünk nosztalgiázásért, de teljesen nem húzzuk le róla, hanem betoljuk egy sarokba porosodni. 

- Az az ágy már másé - vontam meg a vállam, szerettem volna már szembesíteni a ténnyel, hogy ha valami csoda folytán meg is hatna a könyörgése, már rég elfoglalták a helyét. Nehezen fogtam vissza magam, majdnem mosoly szökött az arcomra, ahogy elképzeltem egy hasonlót Louisval, miközben szorosan magamhoz húzom a takaró alatt és ő remegve, meg bazsalyogva hajtja a fejét mellkasomra az előtte átélt élmények miatt. Felejthetetlen emlékeket tudnék neki csinálni, ha meglenne rá a lehetőségünk, olyanokat, amik után napokig pirul el még hirtelen vagy kezd el hevesebben dobogni a szíve, duplán gyengéd és óvatos lennék, megtanultam a leckét a hibáimból. 

- Hogy hívják a ribancot? - kérdezte sziszegve a dühtől Sasha, párat pislogva tértem vissza újra a földre, miközben a méregtől grimaszba futó arcát figyeltem. Majdnem felnevettem rajta, annyira szánalmat keltő az egész lány, tudom, hogy nem szabad így beszélni egy hölgyről, de ő már rég elveszítette ezt a megnevezést valahol az ötvenkettedik és ötvenharmadik kalandja közt. - Ismerem?! 

- Először is, nem mondanám, hogy ribanc... - ráncoltam a homlokom, egy fiúra nem igen mondanak ilyet, azért sem dühödtem be tőle, hogy így nevezi. - És nem, nem ismered, de... - kezdtem el töprengeni, hogy valóban elmondjam-e neki, de végül is tökmindegy, legalább megtudja az igazságot. - Ma este is vele jöttem. 

Ledöbbenve bámult rám, gondolom próbálta értelmezni, számolgatni, hogy hányan is jöttünk és kik, Sein kilőve, ezt saját maga is sejthette, mert ha vele kavarnék, azt már rég tudná. Saját magát is kihúzhatta, mert nem ilyesmi szöveggel csalnám vissza magamhoz, rajtuk kívül pedig maradt egy ember, láttam az arcán a felismerést, ahogy fejbe csapja a tény, kevesen múlott, hogy felröhögjek kárörvendően. 

- Te meleg vagy? - úgy ejtette ki a szavakat, mintha valami botránkoztatót mondana, a szája tátva maradt, nem is értem, hogy nem sejtette. Pedig voltak ráutaló jelek, amikor jártunk én se voltam teljesen ártatlan, észrevehette volna, mikor megfordultam srácok után is, és elég sokszor flörtöltem a saját szeme láttára fiúkkal, de nem nagyon érdekelte. Talán ma volt az első pillanat, amikor derenghetett neki valami, amikor kettesben maradtam Louisval vagy az ölembe húztam, és az a suttogás se volt száraz, mint amiket vele váltottam, utána is mentem volna a mosdóba, ha Sasha nem rángat ki azzal, hogy beszélni akar velem. 

- Biszexnek mondanám - javítottam ki gyorsan, mert ha neki lenne igaza, akkor vele se töltöttem volna el éjszakákat, meg még pár más nővel. Láttam rajta, hogy eléggé a kiborulás határán van, a hajába túrva tehetetlenül kereste a szavakat, nem akartam jelen lenni, mikor kitör, nagyon menni szerettem volna már, jó messzire, haza, az ágyamba, persze nem egyedül. 

- Azzal a kézzel értél hozzám, amivel előtte fiúkat simogattál?! - támadt nekem szinte sikítva, a hangsúlya megugrott, mint a szemöldöke, így járt, ha nem bírja a gyomra. - Azzal a szájjal, amivel előtte...

Nem fejezte be a mondatot, az arcán lévő undorból utalva mindketten jól tudtuk mire gondolt, én is a fejéhez vághattam volna, hogy ugyanazokkal az ujjakkal rajzolgatott szívet a mellkasomra, amikkel előtte egy másik pasit elégített ki, de inkább hallgattam. Vártam, amíg kitombolja magát, unottan bámultam magam elé, amikor is tenyere hirtelen az arcomon csattant, meghökkenve pislogtam, a csípő részhez kapva a saját kezemet, megdörzsöltem a bőrömet. Feldúltan, sírva még megilletett egy lesajnáló pillantással, majd az épület hátsó bejárata felé viharzott, ahol kijöttünk, úgyis talál odabent magának búfelejtőt, nem nagyon viselt meg ez a beszélgetés, inkább megkönnyebbültem, hogy hivatalosan is békén fog hagyni.  

Lassú léptekkel indultam ugyanabba az irányba, hogy elteljen egy kis idő, biztos voltam benne, hogy hatalmas piros folt éktelenkedik az arcomon, de nem foglalkoztam vele, a sötétben úgyse lehet látni jól, a zene egyre hangosabb lett, ahogy befelé sétáltam. A táncoló tömeget igyekeztem elkerülni, nem állt szándékomban senkit se lepattintani, hogy bocs, most nincs kedvem, ezért inkább a pult felé vettem az irányt, remélve, hogy Sein még mindig ott lesz. Mikor megpillantottam fekete haját, rögtön odaléptem mellé, meglepődtem, hogy van mellette egy szabad hely, ahova le is vágtam magam, viszont körbenézve sehol se láttam alacsony alkatú embert, felfelé meredező hajjal. A már kicsit részeges haverom arca felvidult, mikor meglátott, rögtön felém is fordult, a kezében egy pohárral, fogadok, hogy végig itt ült és csak erőszakolta magába a feleseket. Nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, hol van Louis, mert kezdtem aggódni, hogy elveszett, bár olyan sokat nem voltam távol, gondoltam még mindig a mosdóban van, amikor is szinte közénk esett egy ember, tágra nyílt szemekkel néztem rá, mikor felismertem. 

- Hol hagytad a barátnőd? - kérdezte szarkasztikusan vigyorogva, tisztán látszott rajta, hogy a józan állapotot már fényévekkel elhagyta, tincsei szanaszét álltak. A homlokomat ráncolva néztem, hogy mi a fenét keres rajta Sein farmeringe, ami alatt jól láthatóan nem volt semmi, ugyanis elég mélyen ki volt gombolva, ha normális helyzetben lennénk, azt mondanám, hogy kibaszott jól néz ki, de így nagyon nem tetszettek a dolgok. 

- Louis, mennyit ittál? - ragadtam meg a karját, hogy rám figyeljen és ne dülöngéljen, meg tudtam volna ölni a mögötte vadul vigyorgó srácot, amiért hagyta alkoholhoz nyúlni. Jól láthatóan, nem igen tett jót neki, tudok még ilyen embereket, de azok értelemszerűen nem is isznak sokat, hogy ne hozzák magukat ilyen helyzetekbe, nekik sikerült. 

- Józan vagyok - próbált meggyőzően rám nézni, de tekintete nem sugallt semmi jót, az állam a padlót súrolta, mikor hirtelen felült Sein bárszékére úgy, hogy konkrétan a combjára ült. - Ugye, édes? 

Hallottam a hangján és a szólításon, hogy engem próbál kigúnyolni, miközben fejét oldalra fordítva a szólítottra nézett, aztán mindketten hangosan nevetni kezdtek, de én nem találtam ilyen viccesnek ezt az egészet, arra gondoltam és összpontosítottam, hogy Louis csak az alkohol miatt ilyen. Nem ismertem rá, hova lett a szerény, félős fiú, aki mindig megbújik és nekem kell rá vigyáznom? 

Hirtelen álltam fel, a düh irányított, amikor újra a csuklójáért nyúltam és szinte lerángattam a helyéről, mérgesen pillantott rám, amikor sikerült megállnia a lábán, ki akarta szedni a kezét a markomból, de túl gyenge és instabil volt hozzá. A zsebembe nyúlva, lecsaptam Sein elé egy kis pénzt, gyűlöltem azokban a pillanatokban, de mégis csak a haverom volt, valahogy gondoskodnom kellett a hazajutásukról, ha már én hoztam el őket. 

- Hívj majd egy taxit magatoknak! - utasítottam a fülébe kiabálva, majd még hozzá tettem, hogy el ne merészelje inni. Az addig végig a szabadságért harcoló Louis felé fordultam, nagyon igyekezett elszökni, de úgyis tudhatta, hogy nem fog menni neki, tőlem aztán el nem menekül. - Te pedig haza jössz velem.    

Ellenkezett még egy kicsit, de aztán úgy tűnt, kezd beletörődni a sorsába, hátra fordulva röhögve dobott egy puszit az ott maradó Seinnek, aki ugyanúgy nevetve elfogadta, jobban tette volna, ha nem próbál egyre jobban kihozni a sodromból, ujjaim szorítása automatikusan erősebbek lettek, ami miatt felszisszent. 

Néhány embernek feltűntünk és megálltak a táncolásban, hogy bámulják, ahogy kirángatom a helyről a barátomat, de nem nagyon érdekeltek, útközben gyorsan kikértem a kabátjainkat, és mikor kiértünk a hűvös levegőre, segítettem neki felvennie magára. Morcosnak tűnt, az alsó ajkát folyton lebiggyesztette és a szemöldöke közt apró ránc jelent meg, ami miatt muszáj voltam elmosolyodni, akármennyire is haragudtam, hogy ennyire felelőtlenek voltak, az autó takarásába érve magamhoz húztam. 

- Mit csináltál azzal a csajjal? - kérdezte a mellkasomba dünnyögve, amiért nem engedtem el, kicsit eltoltam, hogy a szemébe tudjak nézni és elhiggye, amit mondok. 

- Megbeszéltem vele, hogy vége - nyugtattam meg gyorsan, nehogy olyan gondolatai támadjanak, hogy esetleg megcsaltam vagy lesmároltam Sashat, ő az egyetlen, akit abban a pillanatban szívesen megcsókoltam volna. 

Csak bólintott, majd hagyta, hogy besegítsem a kocsiba, rácsukva az ajtót, megkerültem az autót és végül én is beültem a helyemre, a kormány mögé, eléggé kelekótyának tűnt, miközben kereste a biztonsági övet, pedig majdnem kiszúrta a szemét. Beindítva a motort, alig vártam, hogy hazaérjünk, ezért megengedtem magamnak, hogy egy kicsit beletapossak a gázba, meglepődve fordítottam oldalra a fejemet, amikor Louis a vállamra dőlt, kezét sem volt rest mozdítani, nagyot nyelve bámultam vissza az útra, amikor ujjaival a combomat kezdte simogatni. Szólni akartam neki, hogy ezzel a saját biztonságunkat veszélyezteti, de közben ki is akartam használni, hogy ilyen merész, ezért végül csendben maradtam, csak próbáltam nem arra koncentrálni teljesen, ahogy egyre feljebb halad, majd hirtelen lecsúszik oda, ahol kezdte. Már kezdtem volna megszokni az érzést és nem kontrollálhatatlanná válni tőle, amikor új fokozatra kapcsolt és arcát a nyakamba dugva, puszilgatni kezdett, puha ajkai lágyan értek a bőrömhöz, a nadrágomban rég nem voltam már nyugodt. Nagyot sóhajtva próbáltam eltolni magamtól egy kicsit, de már mindegy volt, hisz az utcámban jártunk, egyre hevesebben mart szájával, megváltást hozott, mikor leparkolhattam és elhajolt tőlem kacéran vigyorogva, kihívóan rám pillantva. 

Az ajtózárat elfelejtettem visszakapcsolni, ezért simán kiugrott a járműből még mielőtt kinyithattam volna neki az ajtót, a kocsikulccsal babrálva furcsán remegő ujjaimmal, csak azt vettem észre, ahogy mellém sétál és hozzám simulva kiveszi a zsebemből a ház kulcsát. Tágra nyílt szemekkel néztem utána a hátam mögött, ahogy fenekét rázva sétál el a bejáratig, egészen stabilnak tűnt, csak néha esett ki az egyensúlyából, szerintem nagyon koncentrált, hogy csábítónak tűnjön, de nem kellett volna vesződnie, ő bárhogy az. A járművet gyorsan lezárva, utána iramodtam, ő addigra már kinyitotta az ajtót, de meglepődve vettem észre belépve a meleg házba, hogy egy villanyt se kapcsolt, értetlenül pislogtam körbe, amikor is oldalról szinte rám ugrott. A sötétben is láttam mosolyát, ahogy édesen nevet, hagytam neki, hogy felém kerekedjen és a falhoz lökjön, nem volt szívem közölni vele, hogy inkább le kéne pihennie és előbb kijózanodnia. Az ajkaimra tapadva, éreztem az alkohol ízét a szájában, hátulról a hajamba túrva megtépett pár tincset, miközben jobb mozdulat hiányában a derekára simítottam a kezem és közelebb húztam magamhoz, hogy két combja közé tudjam tenni a lábam. Egyre meghökkentőbb és bátrabb dolgokat tett, ujjait lecsúsztatta a mellkasomon, majd amikor leért az aljához, megragadta a felsőmet és lerángatta rólam, rögtön visszahajolva a kulcscsontomra nyomta az ajkait, jólesően felsóhajtottam. Gondoltam, az úgy fair, ha ugyanannyi ruha van rajtunk, de amikor nyúltam volna, hogy levegyem róla az indulásunkkor látott fehér pólót, újra szembe jött velem a tény, hogy már nem az van rajta, kicsit eltolva magamtól próbáltam megkeresni szétszórt tekintetét.
- Miért van rajtad Sein inge? - kérdeztem gyanakodva, de nem lettem elég hiteles, ugyanis a mondat vége sóhajba torkollott, akkor lenne ilyen heves, mikor én is akarom... A kérdésre megállt egy pillanatra, maga elé bámulva, hogy az emlékeiben kutasson, homlokát ráncolta, majdnem odanyúltam, hogy elsimítsam, de inkább megtartottam a kemény külsőt, aki kíváncsian várja az igazságot.
- Leöntöttem magam - mondta ki végül, ami így már valóban ésszerűnek tűnt. Halkan felkuncogva húztam vissza a mellkasomhoz, de előtte még jól megnéztem magamnak a bizonyos ruhadarabban, majd inkább nekem kínzóan lassan elkezdtem kigombolni alulról és amikor végeztem, vállán és felkarján végigsimítva vettem le róla. Majd holnap szedhetjük össze a ruháinkat az előszobából, de kit érdekel, még közelebb rántva élveztem, ahogy forró és puha bőre az enyémhez simul.
Egy pillanatra félre nézve szuggeráltam a lépcsőt, sejtettem, hogy ilyen állapotban elég nehezen tudna rajta felmenni, visszapillantva az arcára, megragadtam a combja alját és felkaptam, hangosan felnevetve fonta nyakam köré a karját, hogy le ne essen. Legalább most nem bámult rám félve és szégyenlősen, hogy mi van, ha túl nehéz nekem, mert egyáltalán nem az, a fokokat sietősen szedve, a könyökömmel lenyomtam a szobám ajtajának kilincsét, majd a vállammal löktem be, miközben ügyeltem Louisra. Az ágyam mellett megállva, kicsit hátrébb hajolt, hogy rám tudjon nézni, majd mikor dőlt volna, hogy megcsókoljon, hirtelen elengedtem és vele együtt a matracra estem, ezzel teljesen magam alá gyűrve apró testét.
Kicsit fintorba húzódó arca azt jelezte, hogy szédült állapotához gyors volt a mozdulat, csak nehogy kijöjjön belőle, de aztán korrigálta magát, megilletődve bámultam le rá, mikor közénk nyúlva ujjaival a nadrágom cipzárjával és gombjával kezdett el ügyködni, nem tudom mire készült, mármint, egész világos sejtésem volt, de az elsőnél nem épp így viselkedett. Lábait szétnyitva, hagyta, hogy közéjük hasaljak, de előbb hátrébb dőlve megadtam neki, amire célzott, farmeromat levéve másztam vissza rá, elégedett mosollyal díjazta, miközben mindkét karját felemelve a nyakam köré fonta őket, lehúzott, de nem egy csókra, ajkait a fülemhez tette.
- Jobbat tudok neked adni, mint ő - suttogta egy picit durcásan, először nem esett le kire gondol, bár akárkire is, ezt a tényt tudom jól, de minden bizonnyal még mindig Sasha verte ki nála a biztosítékot. Bízhatott volna bennem annyira, hogy ne képzelődjön, még ha fizettek volna érte, se érnék hozzá ahhoz a lányhoz többé, eleget tanultam az évek múlásával, ha egy buliban kavartak is velem hasonlók utána, egy éjszakánál többre úgyse voltak jók. Ezért is döntöttem úgy, hogy valami más kell, valami, ami nem olyan, mint az átlag, és valami, ami hosszas ismertség múltával is meglephet.
- Ebben egészen biztos vagyok - motyogtam vissza egy mosolyt magamban tartva, lehajtva a fejem csókot nyomtam a nyaka hajlatába, megkönnyebbültnek tűnve hümmögött. Minden részlete az estének olyan izgató volt, meg persze Louis összes porcikája is puszit érdemelt volna, mégsem éreztem tökéletesnek ezt az egészet, hisz elhatároztam magamban, hogy duplán jót adok vissza neki, amiért azt az éjszakát elrontottam, hiába bizonygatná, hogy a végére csodás lett, az eleje is ugyanolyan fontos. Sőt, talán az fontosabb. Még mielőtt a mellkasára áttértem volna, hirtelen visszahajoltam az arcához, kedvesen görbületre húzva a számat, hogy ne haragudjon a következő pár szó miatt, egy gyors csókot cuppantva az orra hegyére, értetlenül figyelt. - De ezt ne ma bizonyítsd be.
A reakcióideje lassú volt, mire felfogta, hogy mit mondtam, én addigra már legurultam róla, döbbent tekintettel fordult felém, karjával kicsit feljebb támaszkodva, büszke mosollyal a számon néztem fel rá, amiért képes voltam leállítani magam. Nem is tudja milyen nehéz ellenállni neki, főleg így, félmeztelenül, az ágyamban fekve, zilált hajjal, az ujjaimban ott volt a késztetés, hogy még gyorsan meggondoljam magam és lerántsam magamhoz, majd mindent megadjak neki, de az eszemre hallgattam. Láttam rajta a visszautasítás szégyenkező érzetét, de nem tartott sokáig, tudhatná, hogy csakis miatta álltam le, nem akarom, hogy másnap reggel úgy keljen fel, hogy azt se tudja mi történt előző éjszaka, mikor igenis történtek volna dolgok.
- Aludj - adtam ki neki a következő parancsot, de aki jártas a témában, az tudja, hogy egy illuminált állapotú embernek elég nehéz megmondani, hogy mit tegyen és mit ne, megy a feje után inkább. Sértődöttet játszva, hátat fordított és nagyon úgy nézett ki, hogy fel fog állni és otthagyni, még időben elkapva a csuklóját, kidöntöttem az így is instabil egyensúlyából, ami miatt az ágyra zuhant, nekem háttal, kihasználva az alkalmat, kezemet és lábamat is köré fontam. Nyöszörögve igyekezett kiszabadulni a fogásból, de bármit ajánlott volna fel szabadságáért cserében, akkor sem engedtem volna el, mindkét kézfejét a matrachoz szorítva, a csípőjét is fogságban tartottam, próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy háta összes négyzetcentije a felsőtestemhez simul. - Ha megmozdulsz, bajok lesznek.
Úgy fújtatott, mint valami anyatigris, de úgy tűnt, megadta magát, majdnem felkuncogtam, mikor rá pár percre csak azt hallottam, ahogy békésen, egyenletesen szuszog, izmai és végtagjai is lenyugodtak alattam, már megint győztem. Óvatosan, hogy el ne csesszem a munkám, előrébb nyomtam a fejem és gyengéden a nyaka hátuljához érintettem az ajkaimat, még álmában is gyönyörű, jóleső hangon felsóhajtott, kicsit mocorogni kezdett, amit már hagytam, kézfejére simítva az ujjaiba kapaszkodtam. Ha holnap reggel is ilyen túlfűtött lesz még, megkaphatja, amit akart. 

35. rész

Először is, kimondhatatlanul sajnálom, de tudom, hogy ez felesleges, mert attól még egy pöcs vagyok. Hétvégén ünnepeltük a szülinapomat és annyira kész voltam, hogy gondolkodni se tudtam, csak feküdtem egész nap, nem akartam, hogy egy vállalhatatlan, pocsék rész kerüljön ki a kezeim közül. Tudom, ez nem mentség, nem is azt akarom elérni, csak hogy tisztában legyetek vele, az okkal. 

Másik infó pedig az, hogy mostantól szombatonként lesz új rész, ugyanis pénteken nem érek rá, alig van időm, a hétvégén pedig sokkal könnyebb nekem, mert akkor csak erre összpontosítok.

Még egyszer, bocsánat mindenkinek, én vagyok a hibás, még azért is, hogy ez egy borzalmas bejegyzés, bár még mindig jobb, mint amit másnaposan írtam volna. Igyekszem.

Jó olvasást!

horan vandaa.xx  

Louis Tomlinson

Magamban számoltam a másodperceket, arra várva, hogy végre kiszálljunk az autóból, mert szinte vágni lehetett a feszültség és kínos helyzet egyvelegét a levegőben, amit amúgy szerintem csak én és a mellettem ülő érzett. A lány útközben nekem is bemutatkozott, Sasha Piers, és az is kiderült, hogy Sein mostohatestvére, de velem nem nagyon törődött. Ennyi erővel át is nézhetett volna rajtam, hátra vágva magát keresztbe tette a lábait és néha váratlanul előre dőlt, majd Harry fülébe suttogva kérdezett valamit, amire választ is kapott hamar. Azokban a pillanatokban a pulzusom először a 0 alját súrolta, majd hirtelen felugrott az egekbe, ép ujjam nem maradt, amiért az ölemben tartva csak tördelni tudtam őket, miközben a szemem sarkából figyeltem a jelenetet, de bár ne tettem volna, mert csak rontott a helyzetemen.
- Hogy-hogy te is itt vagy? - szegődött felém is végre egy ártalmatlan kérdés, ami először le se esett, hogy tőlem érdeklődnek. Nagyokat pislogva fordultam félig hátra, de nem számítottam arra, hogy Sein is előre dőlt, ami miatt arcunk pár centire volt egymástól, érezni lehetett rajta az alkohol csípő szagát, de nem úgy tűnt, mint aki segg részeg, csak becsiccsentett. Furcsa mód nem jöttem zavarba, mert tudtam, hogy véletlen egybeesés volt és ha őszinte akarok lenni, nem az én típusom, mellé egy a testvéréhez hasonló szőke lány illene és sajnos tudtam még egy személyt a kocsiban, akinek inkább egy Sasha félével kellett volna foglalkoznia. Vicces volt az arca, ahogy szinte fekete szemei érdekesen állnak és a haja is csapzottnak tűnt, elég jól megalapozhatta ezt a bulit, mosolyogva, majdnem halkan felkuncogva kerestem a szavakat, amikkel válaszolhatnék, ugyanis bonyolultnak tűnt az ittlétem oka. Meg hát, hiába is kezdeném el mesélni, holnapra elfelejtené vagy a felénél megunná és más témákra evezne, szerintem csak kedvességből kérdezte meg, hogy ne üljek szótlanul magam elé bámulva és arra várva, hogy észrevegyenek.
- Sein, mögötted kell lennie egy pulóvernek, ide tudnád adni? - vágott közbe egy gúnyos hang, ami a dühét fojtotta el, a szólított figyelmét rögtön felkapta és bólogatva hátra fordult, ő nem vette észre a hangsúlyt. Meghökkenve pillantottam Harryre, aki a kormányt szorongatva ujjai közt, mérgesen nézett rám szemöldökét összevonva, teljesen összezavarodtam, csak nem gondolhatta azt, hogy a saját haverja konkurenciát jelenthet. Nekem kellett volna így viselkednem, mintha nem lenne tisztában azzal mit művelt le előttem azzal a lánnyal, keresztbe fonva magam előtt a karjaimat, haragosan bámultam ki a szélvédőn, hogy eltereljem a gondolataimat, inkább azzal foglalkoztam, hogy felismerem-e a környéket ilyen sötétben. Tényleg, mikor lett ilyen este?
- Itt nincs semmilyen pulcsi - közölte Sein lebiggyesztett ajkakkal, mintha az ő hibája lenne, hogy nem találta. Hát persze, hogy nincs ott semmi - horkantottam fel magamban, a szemeimet forgatva, először éreztem úgy, hogy emiatt a húzás miatt neheztelek Harryre.
- Oh, biztos otthon hagytam - legyintett, ennél átlátszóbb már nem is lehetett volna, feltűnően arrébb araszoltam az ülésen az ablak felé, és ezt ő is észrevette. Kész háború készült kirobbanni közöttünk, de ebből a hátul ülők semmit sem érzékeltek, cinikusan elmosolyodtam egy pillanatra, amikor oldalra fordulva engem figyelt, majd inkább az ablakon lévő apró porszemeket és koszfoltokat kötögettem össze fejben. Nem tudom honnan jött ez a hirtelen bátorság, hogy ilyet megtegyek felé és utána meg is bántam, mi van ha ezzel elrontottam az egész éjszakát, sőt az egész kapcsolatunkat?
A szívem a torkomba ugrott, mikor az autó megállt, ezért könyörögtem már hosszú percek óta, mégis féltem most, hogy kettesben tudunk végre maradni pár másodpercre és valami olyat mond, ami nem lenne számomra szép. A hátsók rögtön kivágták az ajtót, míg én az ölemben pihenő kezemet bámultam, szomorúan meglepődve néztem, ahogy Harry is a kilincsért nyúl, majd rám se hederítve kiszáll a kocsiból, nem akartam ennyire elcseszni. Már készültem volna én is összeszedni minden erőmet és követni az útjukat, amikor hallottam, hogy kicsit felemelt hanggal azt kiáltja "Menjetek nyugodtan, mindjárt megyünk mi is!", elkerekedett szemekkel bámultam végig, ahogy megteszi a szokásos lépéseket és ellenőrizve, hogy hallgattak-e rá, kinyitotta az ajtót nekem. Nem szólt semmit, csak nyújtotta a kezét, amit megragadva hagytam, hogy kihúzzon, azt hittem csendben elindulunk, de helyette az autó oldalának lökött és megtámaszkodott két karjával vállaim mellett, szerencsére senki se látott meg minket.
- Sajnálom, jó? - nézett mélyen a szemeimbe, még mindig sokkos állapotban voltam, vajon melyik részét sajnálta az útnak?
- Ki ez a lány? - kérdeztem suttogva, fájdalommal a hangomban a látottak miatt. Nem mintha részletesen tudni szerettem volna, hogy mi közük van egymáshoz vagy hogy milyen kalandokon vannak már túl, csak valami apró információt, amiből kikövetkeztetem a többit. Lehajtotta egy pillanatra a fejét, ami miatt göndör búbja pont előttem volt, legszívesebben előre hajolva nyomtam volna egy csókot hajára, olyan régen voltunk már közel egymáshoz, hiányzott.
- Egy barát... - vonta meg végül görcsösen a vállát, de félre nézett, amiből tudtam, hogy nagyon sok mindent elhallgat és talán hazudik is. Nem tudtam és nem is akartam Harryt elképzelni mással, azon az éjszakán is úgy éreztem, hogy mi csak egymáshoz passzolunk, a keze vagy az ajkai, mind-mind csak rajtam néznek ki jól, de túl naiv voltam, nem gondoltam bele igazából hány ember érezhette ugyanezt előttem.
- Barát? - kérdeztem újra ironikus hangsúlyra váltva, amit nem akartam, de kibukott belőlem. Nem bíztam benne ezekben a pillanatokban és ezt ő is jól tudta, csak rajta múlott, hogy ki tudja-e magyarázni magát ebből a helyzetből.
- Most már csak barát... - mondta ki végül, amire vártam, a szám elfacsarodott, próbáltam még hátrébb, az autó falának préselődni, hogy ne érjek hozzá. - Mondtam, hogy ne gyere el.
- Ki tudja mik történtek volna, ha nem jövök el... - motyogtam magamnak, a hideg futkosott a hátamon a képre, amit persze sose vallott volna be nekem, még ha rossz íz is volt a számban az este miatt, örülök, hogy itt vagyok. Megilletődtem, mikor egyik kezével megragadta az államat és kényszerített, hogy ránézzek, ujjai kellemetlenül hidegek voltak, egyszerre árasztott el félelemmel és melegséggel, hogy bárki megláthat minket, de őt nem érdekli, arca még közelebb került az enyémhez.
- Louis, figyelj! - mondta határozottan, de mégis halkan, mintha élete legnagyobb titkát készülne bevallani, és talán így is volt. - Engem már nem érdekel Sasha, ő a múlt és mint tudod, a múltam nagyon el van cseszve. Csak kihasználtuk egymást, mert mindkettőnknek ugyanaz kellett, a kielégülés, de megbántam. Azt hittem ő van olyan normális és lehet köztünk valami, de csalt fűvel-fával, amit meguntam és kidobtam, de ő ezt nem igen viselte jól. Amúgy meg... - magyarázkodott, de amikor észrevette, hogy csak még rosszabbul érint, ha kiteregeti a szennyest, az arca megváltozott és más eszközt vetett be. - Egyik lány sem érdekel odabent, még a fiúk sem, mert nekem csak egy valaki kell. Aki talán az egyik legjobb embere ennek a világnak, hűséges és olyan dögös, hogy alig tudom visszafogni magamat a közelében. - a végére vigyorgott alsó ajkát beharapva, döbbenten, csillogó szemekkel bámultam az arcát, míg közelebb hajolt és a számba sóhajtotta az utolsó szót, ami megkoronázta az egészet. - Te.
Azok a híres-neves pillangók felkeltek a hasamban, én nyomtam előrébb a fejemet, hogy végre összeérjünk, karjaim automatikusan fonódtak a nyaka köré, hogy elmélyítsem a csókunkat, de ezúttal nem kellett lábujjhegyre állnom, mert lehajolt hozzám. Minek kellett nekem szerelmi vallomás, ez szebb volt annál, kezét elvette a kocsiról és az oldalamra simította ujjait benyúlva a kabátom alá, máris úgy éreztem, majd szétrobbanok a boldogságtól vagy csak a szívem próbált kiugrani a helyéről.    
Néhány fiatal, akik a szórakozóhely irányába dülöngéltek hangosan nevetve, megzavartál életem talán legszebb pillanatát, Harry elhajolt és mosolyogva még egy utolsó apró puszit nyomott az alsó ajkamra, úgy bazsalyogtam, mint egy kislány, míg mások szemének láthatatlan mozdulattal a derekam köré fonta a kezét és húzni kezdett az épület felé. Amikor megláttam, pár másodpercre megtorpantam, ugyanis ismertem a helyet, csodálkozva néztem a mellettem állóra, az emlékek árvízként csaptak le rám, eszembe jutott, ahogy akkor még egy szál felsőben, kellemes időben ácsorogtam idekint a barátaimmal és azon tanácskoztunk, hogy keressünk-e másik bulit. Én váltig állítottam, hogy igen, de végül nem nekem adtak igazat, mennyire hálás is vagyok emiatt, már nem tudtam volna felidézni mekkora utálatot éreztem akkor irántuk, amiért belerángattak ebbe, csak a pozitív érzések maradtak meg.
- Itt találkoztunk először - hajoltam Harry füléhez suttogva, de mosolyán látszott, hogy ő is tudja jól. Nem szólt semmit, de éreztem, hogy ujjai erősebben szorítanak magukhoz, szinte már oldalához simultam minden testrészemmel, aggódtam, hogy valaki észreveszi, nem akartam neki rosszat. Nem is tudom hányszor kötöttek már belém, meg verésre is volt már példa, de semmi komoly, túléltem, neki annyi szerencséje van, hogy ránézésre nem lehet látni, de ha így folytatja, egyhamar kapunk majd egy csípős beszólást.
Odabent a légkör egy és ugyanaz volt, szerintem még az emberek sem változtak, lányok táncoltak kihívóan, miközben a srácok nyáladzva bámulták őket, a bátrabbak meg persze oda is mentek hozzájuk egy béna felszedős dumával, de a maximummal, amit ki tudnak hozni magukból részegen. A zene olyan hangos volt, hogy még a talpamban is éreztem dobogni a ritmust, Harry kicsit lazított a szorításán, bár sötét volt, csak a neon fények találtak meg minket néha, amik rögtön tovább vándoroltak, csuklómra fonva kezét kezdett el húzni a tömegen át, hogy el ne vesszek. Annyira magabiztosan törtetett előre, aztán meg is értettem miért, Sein és drága mostohatestvére ott ücsörögtek egy két személyes kanapén, gondolom ránk várva, máris felvidult az arcuk, mikor megpillantottak minket. Seinné gondolom azért, mert végre mehetett táncolni és inni, Sashaé pedig azért, mert folytathatta a flörtölést, nem vagyok egy harcias típus, de ahogy megláttam, miközben a pilláit rebegteti és behajol dekoltázsát fényezve az én barátom felé, legszívesebben megtéptem volna.
Az előbbi rögtön felpattant az addigi helyéről, egyensúlyát megkeresve pedig vigyorogva a pult felé indult, Harry kicsit latolgatva esélyeit végül levágta magát a bőrkanapéra, nagyokat pislogva bámultam le rá, ugyanis két személyes volt és én kizárásos alapon harmadiknak számítottam. Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy oldalra fordulva utasítja a lányt, hogy csússzon arrébb, de közben rosszul is éreztem magam, mert így még közelebb ültek egymáshoz, szerencsétlenül ácsorogtam ott, amikor is megelégelte a bénázásomat és egy gyors mozdulattal lerántott magához. Világosban egyértelműen láthatta volna mindenki, hogy vörös fejjel ülök félig az ölében, félig pedig a kanapén, ezt Sasha is észrevette, pár percre értelmetlennek tűnt, hogy mi a fene folyik, de aztán átsiklott felette és folytatta a csábítgatást.
Kíváncsian nézelődtem, reménykedve, hogy egy ismerős se szándékozik ma itt bulizni, mert akkor nem tudom mit mondtam volna, főleg, hogy azon a napon eléggé nyilvánvalóvá tették, hogy ismerik Harryt, vagyis inkább Stylest, számomra már két külön személyként léteztek a nevek. Mikor visszafordultam, láttam, hogy már megint suttognak egymással, bár itt máshogy nem is lehetett kommunikálni, a gyönyörű beszéd után is úgy éreztem, hogy mardossa a torkomat a féltékenység, és a szorongás, hogy bármikor elveszíthetem, amim még most megvan. Meglepődtem, mikor szerintem odanézés nélkül megérezte Harry, hogy már megint nem tetszik a dolog és kezét a hátam mögé csúsztatva feltűnés nélkül, cirógatni kezdett először felsőn keresztül, ugyanis a kabátokat még leadtuk a bejáratnál, majd benyúlt az anyag alá is és végül egy szempillantás alatt az alsónadrágom szélébe is beleakaszkodott. Mély levegőket véve igyekeztem normálisan viselkedni és nem úgy, mintha éppen kínoznának, ujjaival feltáncolt a gerincem vonalán, majd lassan lecsúszott, utána meg karmolászni kezdte gyengéden a derekamat, nagyot nyelve lehunytam a szememet. Hogy nem vett minket észre senki, még Sasha sem? Mikor már ott tartott, hogy az alsómban egyre lejjebb haladt, hirtelen felpattantam a kanapéról, mintha szögbe ültem volna, mindketten kérdőn néztek rám, de persze Harryn láttam, hogy nehezen fogja vissza ravasz vigyorát, ezt még visszakapja.
- Elmegyek a mosdóba - hajoltam le a füléhez, ajkaimmal direkt súroltam a cimpáját, majd utána az arcunk is összeért, büszke voltam magamra. Meglepődtem, mikor nem engedett kiegyenesedni, hanem megragadta a felsőmet a mellkasomnál és visszarántott ugyanabba a pózba, hogy ő is mondhasson valamit.
- Menjek veled? - kérdezte, azt hinné az ember csak kedvességből tette, de hallani lehetett a hangján, hogy perverz gondolatok járnak a fejében. Egy kicsit visszahúztam a fejem és csak kacsintottam egyet, majd hátat fordítva otthagytam rendes válasz nélkül, majd ő eldönti, hogy jönni akar-e, emlékeztem merre van a mosdó, diadalittas és magabiztos léptekkel indultam arra.
Próbáltam előidézni miken járhatott a fejem, amikor először jártam itt, azt tudom, hogy Harry ugyanott ácsorgott akkor, mint ahol most együtt ültünk, talán akkor is Seinnel volt, apró mosoly függött végig az arcomon. Szerettem nosztalgiázni, hisz a múlt volt az egyetlen biztos pont mindenki életében, és végre voltak boldog pillanatok is, amikre gondolhattam, a kicsit poros, barnás szőnyeget bámulva magam alatt, láttam rajta megvillanni a fényeket, mindenről ő jutott eszembe. Ez normális?
Most eljutottam valóban a mosdóig, senki sem támadott le hátulról, belökve az ajtót, muszáj voltam pár másodpercig pislogni, mert a kintihez képest, odabent vakító világosság tombolt és a hófehér csempék sem segítettek rajta sokat. A szagot ne is részletezzük, az orromat ráncolva álltam oda az egyik csap elé, majd a mocskos tükörbe bámulva figyeltem magam, az arcomat, a ruháimat és úgy magát, a testemet. Meglepő mennyi változást látok magamon, pedig egy külső szemlélőnek ugyanolyan maradtam szerintem, mióta van valaki az életemben, aki állandóan közli, hogy milyen jól nézek ki, én is úgy érzem, hogy van bennem valami, még ha nem is tudom, hogy mi az. A hajam kicsit lelapult, ezért beletúrva visszaráztam a helyére a tincseket, megnyitva a vizet, hagytam, hogy a hűvös folyadék a csuklómra folyjon, ezzel is a pulzusomat próbáltam csökkenteni, az ajtó felé pillantottam. De hiába vártam perceket, senki sem jött be rajta, talán végre rájött, hogy emberek közt nem kéne kiélnünk magunkat ennyire, pedig most én próbálkoztam, és egy normális csóknál többet nem is akartam volna. Elzárva a csapot, oldalra léptem és kiszedtem néhány papírtörlőt, megtörölve velük a kezemet, összegyűrve a szeméttel túlcsordult kukában végezte, de feleslegesen mozogtam egyre lassabban, egyedül maradtam a rajtam nevető fehér csempék közt.
Nem tudom miért, de volt egy rossz érzésem, kicsit hosszabb léptekkel vágtattam vissza a buli helyszínére és azon belül is a kanapéhoz, ahol beigazolva a félelmemet, már egy szerelmepár ült egymást falva, felesleges volt a hideg víz, újra vadul zakatolt a szívem és szúrt a mellkasom. A szórakozó tömeg közepén forgolódva kerestem valami ismerőset, egy pillanatra felbukkanó ruhadarabot, arcot, göndör fürtöket, de csak idegenek táncoltak körülöttem, kétségbeesve törtem a könyökömmel magamnak utat az utolsó esélyem felé.
A pult nagyon hosszú volt, és elég sokan tolakodtak a környékén, de hatalmas szerencsémre megpillantottam azt, amit kerestem, ilyenkor utálom a legjobban, hogy olyan kicsi vagyok, az emberek észre se vettek, simán áttapostak volna rajtam, kifulladva estem neki a polírozott fának.
- Hééééééé, Louis! - ismert meg kiáltva egyet Sein, jókedvűnek tűnt, legalább ő jól érzi magát. Kényszeredetten elmosolyodva, leültem mellé egy bárszékre és felé fordulva, próbáltam elérni, hogy minden figyelmét rám szentelje és ne a körülötte sorakozó üvegpoharakra, ami azt hiszem úgy ahogy sikerült.
- Hol van Harry? - kérdeztem a füléhez hajolva, megemelve a hangomat, reménykedtem benne, hogy nincs olyan részeg még, hogy azt se tudja kiről beszélek. Az arca töprengőbe esett, mikor elhúzódtam, forgott párat, mint ahogy én tettem a tömegben, de megszédült, ezért meg kellett támaszkodnia, türelmetlenül bámultam rá. Borzalmas képek jelentek meg előttem, egyre képtelenebbek, imádkoztam, hogy egyik se igazolódjon be, ha ketten ültek ott, akkor ketten is tűntek el, ami nem jó véget jelent, főleg nem nekem, a bizalmam újra megingott.
- Asszem' félre húzódtak Sashaval - ordította anélkül, hogy rám nézett volna, majd csak megvonta a vállát és egy töpszli pohárért nyúlt, amiben barnás lötty fodrozódott a hirtelen mozdulattól. Megsemmisülve bámultam magam elé, kívülről talán nem látta senki, de belül darabokra törtem, pici apró darabokra, mint egy üveg vagy tükör, a mellkasomra tonnányi súly nehezedett és csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne sírjak. Feleslegesnek éreztem, hogy újra forgolódni kezdjek és keressem őket, mert ha eddig nem pillantottam meg őket, most se fogom, és a másik pedig, hogy ki tudja mit csináltak éppen együtt. Hányadszorra is történik ez meg, mióta vele vagyok? Hányszor volt az, hogy biztosra vettem, vége? Elegem lett.
Még mielőtt a szájához emelhette volna az italt Sein, odanyúltam és kikaptam a kezéből, lassú reakciója miatt csak pár másodperc után nézett rám értetlenül és kicsit felháborodva, de én addigra már rég lehúztam az egészet, gőzöm sincs mit, de erős volt. Az arcom fintorba ugrott, az egész torkom és lassan mellkasom égett, sose voltam az a nagy alkoholos típus, a szemeimet összeszorítva vártam, míg a kezdetleges kellemetlen érzés eltűnik, de helyette csak szédülni kezdtem. A következő pillanatban pedig már csak nevettem, felszabadultan, nem törődve mi történt egy perccel azelőtt, hangosan röhögtem az ábrázaton, ami szembe nézett velem és saját magamon is, amiért egy rakás szerencsétlenség vagyok. És ha ilyen állapotban van az ember, akkor a másik is automatikusan hahotázni kezd, egy mellettünk álló csak azt láthatta, hogy dülöngélve nem kapunk levegőt, Sein végül a vállamra tette a tenyerét, hogy lenyugtasson, majd másik kezével intett, hogy várjak.
- Két Martinit - fordult oda a pultos sráchoz, aki éppen ott tevékenykedett, ránk pillantva bólintott és pár másodperc múlva már elénk is csúsztatta a hasonló kinézetű poharakat, a hasonló színű folyadékkal.
Sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyen mélyre süllyedni, de úgy tűnik megtörtént, nem is voltam büszke magamra, de elfelejtettem gondolkodni a következményeken, a bizalmam is eltűnt valahol két korty között, szánalmasan festhettem, és sajnos ezután mindent homály fed az elmémben.

34. rész

Sziasztok!:) Végre nem késéssel hoztam az új részt, hurrá!
Talán egy kicsit összecsapott, de az oka az, hogy elutazunk a mamámékhoz és már most is ordítoznak velem, hogy készüljek. Remélem tetszeni fog, már kezdelek sajnálni titeket az ilyenfajta abbahagyások miatt a végén.:D
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Napok teltek el anélkül, hogy újra találkoztam volna Harryvel, foghattam volna arra, hogy mindketten túl elfoglaltak voltunk, de szerintem volt benne egy kis direkt is, mivel a "szeretlek" benyögésem után nem éppen alakultak úgy a dolgok, ahogy egy filmben történt volna. Nem válaszolt rá semmit, csak óvatosan eltolt magától, majd úgy tett, mintha semmit se mondtam volna, rá pár percre pedig benyitott anya, hogy nem-e vagyunk éhesek, amire pedig rávágta, hogy úgyis mennie kéne már haza. Mondanám, hogy fájt vagy legalábbis nem esett jól, de valahol mélyen sejtettem, hogy nem most fogom tőle viszont hallani a tiltott sz-betűs szót, amit megbántam, hogy kimondtam, várni kellett volna még vele. De már nem tudom visszaforgatni az időt és megváltoztatni a múltat, ó, mennyi mindent máshogy csinálnék, ha lehetne.
Már péntek volt, nem tudom, hogy aggódnom kellett volna-e, mert attól, hogy nem találkoztunk, telefonon még tartottuk a kapcsolatot, de ott is pár percig és többnyire mindig az volt, hogy én megpróbáltam áthívni, de mindig talált valami más, elhalaszthatatlan programot. Amiből azt hiszem pont ezen a napon lett elegem, nem követtem el semmi nagy bűnt, csak elárultam az érzéseimet, szóval miközben már a kávézó munkaidejének utolsó perceit húztuk, eldöntöttem, hogy ha hív és próbál lerázni utána, ráakaszkodok. Mint egy pióca. Lehet, hogy csak rontani fog a helyzetünkön, de nem is akartam belegondolni, hogy milyen másfajta vége lehetne ennek az egésznek.
Niallel a hét során jobban megismerkedtem, délutáni terv hiányában elmentünk sétálni, vagyis inkább meglepően kedvesen félig haza kísért, és közben csak beszélt vagy mesélt, de néha kérdezett is, amire természetesen válaszoltam. Valami miatt arról nem kíváncsiskodott, amiről a legtöbb ember szokott, a szerelem és párkapcsolat ügy, amiért jelen pillanatban hálás voltam, mert vagy csendben, egy szó nélkül eltereltem volna a témát, vagy kiborultam volna. Nálam csak ez a kettő opció létezik, még nem találtam meg a köztes pontot.
Ma is így volt, bezárás után felém fordult és kedvesen megkérdezte, hogy elkísérjen-e, de csak a fejemet ingatva megköszöntem és elárultam neki, hogy most inkább egyedül szeretnék lenni, mert gondolkodnom kell, egy bólintással megértette és elköszönve hátat fordított nekem. Aranyos srác, nem olyan, mint amilyennek első benyomás alapján ítéltem, persze a kávézói csábítgatások és szemezgetések megvannak a lányokkal, de szerintem azt minden normális fiú kihasználná, ha már itt dolgozik.
Nem volt kedvem addig várni, míg estefelé ő hív, amúgy semmi logikája nincs, hogy ő keres engem aztán pedig gyorsan leráz, nem tudtam mire vélni ezt az egészet, pont ezért volt szükségem magyarázatra, azt hiszem megérdemeltem. Nem találtam indokot, ami miatt így viselkedhetne, vagyis tudom, hogy az a szó, de ez olyan gyerekes viselkedés, mintha félne attól, hogy egy ember pozitív érzelmeket táplál felé.
A telefonomat előszedve a táskámból, rögtön idegesebb lettem és szúrt a mellkasom, amiért tudtam, hogy mire készülök, kikeresve a számát, aminek helyét még álmomból felkeltve is tudnám, egy mély levegőt vettem, mielőtt benyomtam a hívás gombot. Talán fel se veszi, mert ragaszkodni akar a "majd én hívlak téged" elköszönéséhez, de azért még vártam és reménykedtem, hogy jól sül el a beszélgetés, a hosszú, egyenletes csengések bántották a fülem. Vedd már fel - morogtam magamban, lehunyva a szemem, de rájöttem, hogy az utcán vagyok, szóval nem kéne hülyét csinálnom magamból.
- Helló, édes - hallottam meg a vonal túlsó felén szórakozott hangját, a szólítástól görcsbe rándult a hasam, mert egy ideje már nem használta, megkönnyebbültség futott végig rajtam a tény miatt, hogy talán van esélyem. Össze kellett szednem magam és a gondolataimat, hogy ne tűnjön félősnek a hangom és ne is vegye észre, hogy tervezek valamit már rögtön az elején, a táskám pántját szorongattam másik kezemmel.
- Szia. Öhm... mit csinálsz ma este? - kérdeztem zavartan, ahogy eddig körülbelül az összes telefonos beszélgetésünket kezdtem a héten, de a válasz eléggé sokszínű volt, mindig más és más. Már annyira, hogy az ember el se hinné, hogy ennyi programja lehet és fontos ismerőse, akikkel találkozhat.
- Sajnálom, de elhívtak egy buliba. - közölte rögtön, az igazat vagy valami hazugságot, ki tudja, de eljött az én időm, amikor csavart vihetek a tervébe.
- Mehetek én is? - könyörgőnek tűnhettem, talán az is voltam, de nem azért, mert mindenáron el akartam jutni abba a buliba, amit Isten tudja ki szervez, hanem csak egy találkozót szerettem volna már végre vele. El se tudja képzelni mennyire rossz érzés és egyben kétségbeejtő is, hogy nem akar látni, miközben nekem egyetlen vágyam az, hogy hozzáérhessek.
- Hát, ez nem olyan fajta buli, ami neked tetszene... - töprengett és próbált lebeszélni, de én már elhatároztam magam, szóval nem lesz az olyan könnyű, mint hiszi.
- Nem baj - vágtam rá elégedetten mosolyogva a saját bátorságomon, éreztem a siker ízét a számban, még akkor is, ha nem volt biztos. Tulajdonképpen volt időm elgondolkodni azon, hogy mi miatt lett ilyen és miért nem akar látni, félt kimondani a saját érzéseit, ami lehet, hogy még nem olyan mélyek, mint az enyémek vagy alapból a szótól félt, bár a mai világban már elveszítette a jelentőségét. Ezen a téren én inkább régimódibb vagyok, szóval teljesen szívből jött, amit mondtam, ha tudná mennyit őrlődtem magamban, hogy mikor kéne kimondanom, akkor nem csinálná ezt.
Hosszú csend állt be köztünk, vártam a válaszára és a másodperceket számoltam, vagy agyalt, hogy mifajta indokot lehetne még ide beszúrni, amitől meggondolom magam vagy próbálta meggyőzni magát, hogy semmi nem lehet belőle, ha megyek. Szerencsémre, az utóbbi történt, a vigyor letörhetetlen volt az arcomról.
- Hétre ott vagyok érted - adta meg magát sóhajtva, nem tudom végül mi vette rá, hogy belemenjen, de annyira nem is érdekel, csak az, hogy sikerült. Életem talán egyik legsikerédesebb pillanata, a lépteim számát megdupláztam és miután lerakta a telefont, majd visszaraktam a táskámba a készüléket, szinte már kocogtam, bár még volt három órám addig.
Időközben leesett, hogy mire vállalkoztam, én és a bulik, nem nagyon férünk össze, de bármit megtennék érte és hogy megbeszéljük a dolgokat, bár előre tudtam, hogy tuti nem lesz elég merszem rákérdezni konkrétan. De akkor is, én boldog vagyok attól, ha apró információdarabkákat megtudhatok, utána meg majd én összerakom őket és kitaktikázom, bár többnyire hülyeségek jönnek ki belőle, megoldom.
Lelépve az útra, majdnem elütött egy autó, de nem foglalkoztam vele, intettem egy bocsánatot a dudáló sofőrnek, aki ezek után szerintem mérgelődve vezetett tovább egy kisebb szívinfarktussal, a kapunkra szinte ráestem, persze, hogy ilyenkor még nehezebb megtalálni a kulcsot. Idegesen és eléggé kelekótyán, végül a hatodik próbálkozásba beletaláltam a lyukba és elfordítva letudtam nyomni a kilincset, gyorsan becsapva magam után az ajtót, másodpercekig hallgattam még a visszhangját az üres lakásban. Olyan jó, de egyben frusztráló érzés egyedül lenni egy házban, csinálhattam, amit akartam, mégis megkönnyebbült voltam, ha valaki még volt rajtam kívül, aki alig észrevehetően csak alapzajt ad. Egyenesen a szobámba menve, most nem álltam meg a konyhában keresni valami kaját és nem is kapcsoltam be a TV-t, hogy legyen valami duruzsolás, a szokásos helyére ledobtam a táskám és az ágyamra dőltem.
A fehér, barázdás plafont bámulva fújtam ki magam, mert a futástól gyorsabban kapkodtam a levegőt, az izgatottságtól mégis úgy éreztem, hogy fogyhatatlan energiám van, elég rég volt már így, magam is meglepődtem. A kezemmel megtámaszkodva fellöktem magam és feszültebben, mint valaha, a szekrényemhez léptem, a fejemben halványan motoszkált egy terv, de nem voltam benne biztos, hogy megtudom-e valósítani. Újítani akartam egy kicsit a külsőmön vagy ruhámon, el akartam érni, hogy Harry meghökkenjen, persze pozitívan, mikor meglát és bánja, hogy ilyen éretlenül viselkedett, hogy elkerült.
A felső ajkamat piszkálva, a sok túlméretezett kötött pulóvert félre lökve, hümmögve rángattam ki egy rövid ujjú fehér felsőt, amin fekete minta volt, majd kicsit hezitálva, a legmélyén heverő fekete farmeromat is kiszedtem, amit nem sűrűn hordtam, mivel eléggé feszült egyes helyeken. A matracra leterítve mindkettőt, bámultam pár percig az összhatást, ami totálisan nem én voltam, de például Niall is hasonlóban volt tegnap, tanácstalan voltam, végül úgy döntöttem, hogy előbb inkább látnom kéne magamon is.
Szapora mozdulatokkal vettem át, majd az egész alakos tükör elé sietve, elhúzva a számat bámultam magam, annyira nem volt vészes, de furcsa volt, hogy semmi sem lóg rajtam, hanem a nadrág és felső is a testemhez simul. Kicsit oldalra fordulva, zavartan néztem a fenekem és combjaimat, szinte biztos voltam benne, hogy Harrynek tetszene így és kezei még többször kalandoznának vissza oda, ezért minden kételyemet leküzdve, megígértettem magammal, hogy nem fogok átöltözni az utolsó pillanatban. A kezemet a fejemre téve, az arcomat figyeltem és azon gondolkodtam, hogy mit kéne kezdenem a homlokomba hulló hajammal, megpillantva a kis asztalon heverő, alig használt flakont, nyomtam belőle egy kicsit a tenyerembe. Az ujjaimat előröl beleszántva a tincseimbe, koncentrálásom miatt kidugtam a nyelvem ajkaim közt, majd amikor úgy tűnt, hogy kész lettem, hümmögve igazítottam meg oldalt. Még számomra is új volt, mert sose hordtam így a hajam, de bevallom, tetszett, bár biztos nem sokszor lesz még így, mert nem hiszem, hogy mindennap sikerülne.
Az idő közben észrevehetetlenül gyorsan szállt, pedig nem is szenvedtem olyan sokat most, hogy mit vegyek fel, inkább azzal voltam elfoglalva, hogy mit mondjak Harrynek és féltem is a találkozástól, hátha nem olyan lesz, mint eddig mindig volt. Mi van, ha nem fog ott állni a kocsinak dőlve, arra várva, hogy kilépjek a kapun, majd amikor megpillant, mosoly kúszik az ajkaira, de még mindig nem mozdul és mikor végül odaérek hozzá, csak akkor húz magához? A telefonomat forgatva a kezeim közt, közben az órát bámultam és minden másodpercben imádkoztam a nagy mutatónak, hogy gyorsabban mozogjon, majd miután elérte a célját és nem történt semmi, inkább már azért könyörögtem, hogy lassuljon le, mert nem volt ott, akinek ott kellett volna lennie.
Frusztráltan doboltam a lábammal, a nappali kanapéján ücsörögve, a kabátom az ölemben pihent, ami miatt bemelegedtem egy kicsit, de azt akartam, hogy ha megszólal a mobilom, rögtön ki tudjak rohanni a házból és ne kelljen még azzal szórakoznom, hogy melyik dzsekimet vegyem fel. Csend volt, ami egyszerre esett jól és egyben hat tonnás súlyt is tett a vállamra, amin már így is volt elég, negyed nyolc révén odakint már sötétedett, sőt bőven lement a Nap, de még nem volt vak feketeség az utcákon, amúgy sem lenne. Kezdtem feladni a reményt, ami addig végig éltetett és buzdított, hogy nézzek ki valahogy és önbizalmam is legyen mutatkozni emberek előtt, akik bár nem fogják figyelni miben vagyok, mert egy részeg személynek kevesebb-több gondja is van annál.
Már éppen álltam volna fel a befészkelt helyemről, hogy először a szobámba menve átvegyek valami itthoni ruhát, majd a konyhában összeüssek valami vacsora félét szívességből Willnek, amikor egy halk, de figyelemfelkeltő dudaszó hangzott fel az utcánkból, egész pontosan a házunk elől. A szívem a torkomba ugrott és vigyorogni kezdtem idétlenül, felpattanva igyekezve beledugtam a kezem a kabát ujjába, majd sorban lekapcsolva a villanyokat, amiket égve hagytam magamnak addig, az ajtóhoz mentem. Azon gondolkodtam, hogy egy kis időre megállhattam volna, hogy azért mégse higgye azt, hogy tűkön ülve vártam rá, de már mindegy volt, a kulccsal amúgy is elvesződtem egy ideig, az se segített, hogy a kinti hidegben lefagytak az ujjaim és így még nehezebb volt beletalálni a lyukba. Mikor végre sikerült, feszülten fordultam meg, az autó motorja járt, ezért a lámpa reflektorfénye először majdnem megvakított, de aztán hosszúkat pislogva észrevettem azt, amire vágytam, egy alakot a szokásos helyén, az anyós ülés felőli ajtónak dőlve. Próbálva lejjebb húzogatni a felsőm alját, ügyetlen léptekkel mentem közelebb hozzá, teljesen úgy éreztem magam, mintha most találkoznánk először, már kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakciója, annyira látni akartam. Egy féloldalas, félős mosoly kíséretében elé álltam, persze tisztes távolságban, mire végignézett rajtam, de annyira most nem tudott foglalkoztatni, Istenem, annyira hiányzott szeme zöldje, mosolyának csillogása és mozdulatainak kecsessége.
- Wow - nyögte saját maga meglepődöttségét kinevetve, nem tudtam eldönteni, hogy ezt jó értelemben mondta-e, bár eléggé pozitívan hangzott és tekintetét még mindig nem tudta lekapni rólam. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, vártam valami következő lépést, amit reményeim szerint ő szándékozott megtenni, mert tőlem már az is nagy dolog volt, hogy ki mertem jönni, szerencsére számíthattam kacérságára ilyen helyzetekben. - Fordulj egyet.
Kicsit zavartan teljesítve, amire kért, direkt megálltam neki háttal pár pillanatra, hogy megnézhesse, amit tudom, hogy akart, meglepődtem, mikor csuklómat elkapva magához rántott, ami következtében a mellkasának estem. Nem tudtam eldönteni hogy állhat a kapcsolatunk, annyira zavaros volt már nekem ez az egész, sokkal könnyebb lenne, ha mindketten képesek lennénk őszintén beszélni az érzéseinkről vagy legalábbis arról, hogy akkor most mi van.
- Tetszik ez a farmer - harapta be alsó ajkát, szemei ráncából ítélve egy vigyort akart elfojtani, szerintem halvány pirosas színekben játszhatott az arcom, miközben kezét levezette a szokásos helyre és megmutatta, hogy miért is tetszik neki ez a nadrág. Megkönnyebbültnek éreztem magam, hisz nagyon is úgy tűnt, hogy semmi nem változott közöttünk, csak talán szüksége volt pár napra kiszellőztetni a fejét, gondolom az embereknek néha kell ilyen is. Zavaromban felemeltem egyik kezem és a beállított hajamat piszkáltam, vakon próbáltam igazítani rajta, bár szerintem csak rontottam, Harry érdeklődéstől és furcsállástól csillogó szemmel figyelte fürgén mozgó ujjaimat, majd egy idő után újra lepillantott az arcomra. - Ez mind miattam?
Félős mosolyra húztam a szám, majd hanyagnak tűnve megvontam a vállam, tulajdonképpen már minden miatta volt az életemben, de erről nem kell tudnia, tanultam a leckéből, többet nem közlöm vele a végtelenül csöpögős és romantikus nagy szavaimat. Meghökkentem, mikor a szokásos helyett, nem csókolt meg felhúzva magához, hogy muszáj legyek lábujjhegyre állni, hanem csak közelebb hajolva nyomott egy puszit a homlokomra és ellépve az útból, kinyitotta előttem az ajtót. A mozdulatai óvatosnak tűntek, figyelt arra, hogy a saját véleménye szerint mit tehet most velem és mit nem, talán azt hitte haragszom rá, amiért elkerült, annyira tanácstalan voltam, alig vártam már, hogy beüljön mellém és az út alatt megkérdezhessek mindent, amíg kettesben vagyunk.
Viszont amikor ez megtörtént, már nem éreztem azt a késztető önbizalmat és bátorságot, magammal veszekedve, kívülről teljesen nyugodt lehettem, miközben szemem sarkából bámultam rá, megfigyeltem milyen sorrendben indítja be a motort, bár szerintem azt csak egy sorrendben lehet. Arra is kíváncsi voltam, hogy ő vajon mit vett fel, de hosszú fekete kabátja eltakarta, a dolgok és körülmények mind-mind ismerősnek hatottak és szokásosnak, mégis éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott közöttünk ez alatt a három nap alatt.
- Miért kerültél el? - szóltam el magam hirtelen, mikor már úgy voltam, hogy a fejem tele van kérdésekkel és nem bírja tovább. Feszülten szorongatva az ujjaimat az ölemben, nem mertem ránézni, inkább kifele bámultam a szélvédőn és az egyre sötétedő égboltot figyeltem, amin megjelentek az első, még halványan pislákoló csillagok.
- Nem kerültelek el - nevetett fel idegesen tagadva az igazságot, szemöldökét már túlzóan ráncolva pillantott felém egy másodpercre, majd rögtön visszafordult az út felé. Sejtettem, hogy ellent fog mondani és elsőre nem vallja be, hogy tényleg így volt, egy mély levegőt véve igyekeztem összeszedni az erőmet, nem akartam vele veszekedni vagy ilyesmi, de meg volt a jogom, hogy tudjam.
- Tudom, hogy elkerültél. De miért? - próbálkoztam újra, erélyesebben a hangommal játszva, észrevettem, hogy az idő múlásával egyre bátrabban szólok hozzá és magabiztosabb is vagyok. Elmosolyodtam a saját sikeremre, de aztán leesett, hogy milyen fajta beszélgetés közepén járunk, szóval elkomorodtam és türelmetlenül vártam a válaszra, ami elég sokára jött. Láttam az arcán, hogy küzd magában, hogy kimondja-e vagy sem, tudnia kellett, hogy velem lehet őszinte, mert én mindent megértek és az még aranyos is, ha miattam esik kétségbe és hebegve beszél.
- Megijedtem... - vallotta be halkan, szemeim tágra nyíltak és hatalmasakat pislogva fordultam felé, ez a válasz is benne volt a pakliban, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a nyertes.
- T..Tőlem? - kérdeztem nevetségesen dadogva, hülyén hangzott és belegondolni is lehetetlen volt, de nem találtam jobb választ erre. Egy szótól nem lehet félni, főleg nem egy olyantól, aminek pozitív és nagy ereje van, amitől inkább boldognak kéne lenni, ha hallhatod, mert többnyire azt jelenti, hogy nem vagy egyedül és valaki elfogad úgy, ahogy vagy.
- Nem... Csak, nem sokan mondták még nekem... És aki megtette, azt is elveszítettem. - döbbent voltam, főleg azért, amiért Harry végre megnyílt előttem és amiatt is, amit mondott. Olyan sebezhetőnek tűnt ilyenkor, egy gyereknek, akinek egy súlyos traumán kell túljutnia és hát így is volt, ha nem egy kocsiban ültünk volna éppen, magamhoz szorítanám és még ha nehezen is kivitelezhető, hagytam volna, hogy ő legyen a "kisebb".
Nem akartam a tipikus szöveget benyögni, hogy engem nem fog elveszíteni, mert rájöttem, hogy neki nem szabad ilyeneket mondani, nem olyan ember, aki elpirul az ilyen érzelgős szövegektől, de ez nem is baj, ettől is számított különlegesnek.
- Sajnálom - suttogtam bűnbánóan, mégis megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy megbeszéltük a témát, amit megakartam és máris választ kaptam a fejemben lappangó kérdésekre. Újabb meghökkentő lépésként, az ölemben heverő ujjaimért nyúlt és összekulcsolta őket, automatikusan mosoly kúszott ajkaimra, ahogy a combomon pihenő kezeinkre néztem, azt hiszem már biztosan kijelenthettem, hogy rendbe jött minden.
De sajnos ez a holtbiztosság elég hamar el is szállt, mikor leparkolt, de még nem a buli helyszínénél, egy kicsit megijedtem mikor a hátsó ajtót valaki szinte felrántotta, majd egy srác szállt be az én oldalamon, hunyorogva bámultam a visszapillantó tükörben, amikor is felismertem a sötétbarna bőréről és fekete hajáról.
- Halika - hajolt előre egy másodpercre a pillanatromboló, vagyis a rég nem látott Sein, akinek jelenlétére Harry rögtön elkapta a karját és kezét feszülten a kormányra simította, fájó szívvel néztem utána. A vendégünk nem úgy tűnt, mint aki józan lenne, mert érdekesen vigyorgott, amikor is a másik hátsó ajtó is kinyílt és egy számomra ismeretlen személy ült be elég kecsesen, zavartan pislogva figyeltem a lányt. Rövid ruháját megigazítva, szőke hullámos tincseit hátra dobta a válla felett, porcelánbőre még fehérebbnek tűnt a száján lévő vörös rúzs miatt, és egy kis sminkkel szemeinek kékjét is még hűvösebbé tette.
Az állam szinte leesett, mikor előrébb hajolva, kezét Harry válla fölött a mellkasára simította, majd fejét is előre dugva a füléhez hajolt, a gyomrom összerándult és egy ismeretlen érzés tört rám, azt hiszem féltékenységnek hívják, de eddig még nem volt szerencsém találkozni vele.
- Rég nem láttalak, Harry - búgta mély hangon, és már akkor rájöttem, hogy az előttem lévő két személy párszor biztos, hogy jobban megismerkedtek már, vagyis igen, úgy. Láttam, ahogy egy nagyot nyel a lány által eléggé személyesen köszöntött személy, akinek még ha nem is várom el, de talán egy picit tiltakoznia kellett volna, de nem fordult felém és nem is nézett rám bocsánatkérően, lesokkolódva bámultam magam elé.
Jól indul az éjszaka. 

33. rész

Sziasztok. Most már én vagyok az, és meg is jöttem az új résszel, sajnálom, hogy újra várnotok kellett. Ha esetleg valakit érdekel, jól vagyok, vagyis ezt nem mondanám, de élek. 
Megpróbálok többé nem csalódást okozni és hozni a részeket rendszeresen, komolyan bocsánat. 

horan vandaa.x

Louis Tomlinson

Basszus, basszus, basszus. 

Ennyivel azt hiszem le lehet írni mit éreztem, mikor megláttam anyát, ahogy csak áll ott minket bámulva, eléggé furcsa arccal, vagyis ha nem is az egészet, de egy kis részét végignézhette. Ötletem se volt mi járhat a fejében, hisz tudta, hogy mi a helyzet, de nagyon még fiúk közelében se látott, hát most egyszerre kapott mindent. 

Az ujjaimat magam előtt tördelve vártam valami égi segítségre, ami nem nagyon szándékozott jönni, oldalra lesve Harry is úgy tűnt, mint aki zavarban van vagy lefagyott, ritka pillanatok egyike, csak most nem tudtam kiélvezni. Nekem kellett lépnem. Egy alig észrevehető mély levegőt vettem, mielőtt beszélni kezdtem volna, próbáltam összeszedni a legértelmesebb gondolataimat, egyszer így is, úgy is be akartam mutatni őket egymásnak. 

- Anya... - hebegtem, mire végre mozdult annyit a szólított, hogy rám nézett, kezemmel a mellettem álló felé böktem. - Harry. 

Talán értelmesebben is kifejezhettem volna magam, de most csak ennyi telt tőlem, idegesen figyeltem őket, hogy mi lesz a következő lépés, szerencsére megtört a fagyott állapot. Anya arca lágyabb lett, ahogy végignézett a fiún, aki betévedt ide, még egy halvány mosolyt is megeresztett, gondolom már rájött, hogy ő az, akivel ellógtam a hétvégét, bár azt remélem nem sejti mit csináltunk. 

- Szia, Harry - lépett előrébb, nyújtani akarta a kezét, de rájött, hogy habos, ezért gyorsan a derekán lógó fehér köténybe törölte, majd hozzám hasonló, szégyenlős arccal nézett fel újra. - Bocsánat, csak mosogatok... 

Úgy tűnt, miután elvégeztem az én dolgomat, a kezdő lépést, újra kívülálló lettem, ugyanis csak nagyokat pislogva figyeltem őket, ahogy kezet fognak, nem úgy tűnt, mintha bárkit is zavart volna az a kis hab. Bár, Harryt nem is egy finnyás alaknak ismertem meg, ajkait felfelé görbítette, hasonlónak akkor láttam utoljára, mikor az ágyban fekve beadtam a derekamat, de az tisztább öröm volt. 

- Jó estét, Mrs. Tomlinson - szólalt meg udvarias, mély hangon, a szólításra elhúztam a számat és a földet kezdtem bámulni. Persze, nem tudhatta, épp ezért nem is hibáztatom, csak a mi részünkről még kínosabbá tette a beszélgetést, meglepett mikor meghallottam anya halk nevetését, amiből egyébként tisztán kivehető volt a fájdalom. Sok idő telt el azóta, valóban, de egy férj, az férj, még ha olyan dolgokat is tett. 

- Rég nem vagyok már Mrs. Tomlinson... Szólíts Jaynek. - reagálta le okosan a kis ballépést, mire Harry csak egy aprót bólintott és elengedték egymás kezét. Magamban megkönnyebbültem és hálát adtam mindennek, amiért elég pozitívan túlestünk a nehezebbik felén, viszont megint beállt a kínos csend, anya még mindig az "idegent" fürkészte, hátha talál benne valami kivetnivalót, miközben ő meg felém pillantgatott valami segítségként. Gondolom, ezt az egész bemutatkozást olyan helyzetben kellett volna lerendezni, mint a filmekben, esetleg ha meghívom egy vacsorára, fintorogva bámultam magam elé, inkább jobb is, hogy így történt, bár egy személy még volt a családban. De neki egész biztosan barátot tudnék csak mondani, semmi plusz érzelem.
- A.. A szobámban leszünk - dadogtam halkan, hisz ilyenkor mindenkinek egy dolog jut eszébe, bár remélem egyikük sem kalandozott el. Kaptam egy "megértettem" és egy "köszönöm" pillantást, szerintem ki lehet találni melyik kitől származott, hosszú léptekkel indultam meg a szemben lévő folyosó irányába, persze közben figyelve, hogy Harry mögöttem maradjon. Mikor elértünk a második ajtóhoz, visszapillantottam, anya szerencsére már nem bámult minket, hanem gondolom visszament a konyhába, kezem rögtön kiszabadult a láthatatlan bilincsből és vándorútra kelt, míg a másikkal ügyetlenül a kilincset kerestem. A mellettem álló sem fogta vissza magát, de azért próbált kicsit távol maradni még tőlem, hogy véletlenül se lásson meg minket valaki, bár már senki meglepetés családtag nem készült kiugrani valahonnan, megértettem az idegességét.
A faajtót belökve magunk után, végre teljesen takarásban voltunk az éhes tekintetek elől, felé fordulva, karjaimat rögtön a nyaka köré fontam és lábujjhegyre állva összenyomtam az ajkainkat. Nem tudom mi történt vele, de először vissza se csókolt, majd amikor feleszmélt, kezét a derekamra téve óvatosan, de határozottan ellökött magától. Nagyokat pislogva, az elutasítástól égő arccal pillantottam fel rá, úgy éreztem magam mintha valaki nemet mondott volna nekem, bár így is volt, csak nem szavakkal.
- Nyugi. Mi ez a hevesség? - kérdezte felvonva egyik szemöldökét, értetlenül, mire még vörösebb lettem és lesütöttem a szememet. - Nem mintha ellenemre lenne, csak meglepett... - tette hozzá gyorsan, hangjában hallottam, hogy próbál elfojtani egy mosolyt.
Valójában én se tudtam, alig vártam, hogy újra hozzá érhessek és ő is hozzám, azt, hogy végigsimítson a hátamon, és engem kirázzon a hideg, majd magához húzzon, még ha zavart volna is, most élvezném, ha gyengéden levenné rólam a felsőmet. Pár pillanatig gondolkodtam, a várakozó csend körülölet minket, ami máskor jól esett volna, hisz egy ideje erre vágyok, egy kis nyugalomra a fejemben, de voltak olyan dolgok, amik jobban ki tudják elégíteni a szükségleteimet...
- Hiányoztál - vallottam be suttogva az igazat, ami a szívemet nyomta ezidáig, de meg is bántam, amint kimondtam. Tudtam, hogy normális vagy romantikus választ úgyse fogok kapni, csak maximum kiröhög, épp ezért hökkentem meg, mikor kezét az állam alá tette és felemelve fejem, féloldalas mosoly függött ajkain, majd ő hajolt előrébb, hogy egy rendes csókot is váltsunk. Ami egy kicsit sokáig elhúzódott és a másodpercek eltelésével egyre túlfűtöttebb lett, ujjai elkalandoztak és szokásosan a combom hátsó részénél, majd fenekemnél álltak meg, közelebb húzva, két tenyerem a mellkasán pihent. Ezek azok a pillanatok, amiket legszívesebben sose szakítanék meg, de sajnos ez lehetetlen. Kicsit elhajolva, homlokának döntve enyémet, alsó ajkamat beharapva néztem zöld szemeibe, a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, még akkor is, ha ezek nagy szavaknak tűntek. - Nem vagy fáradt?
- Csak egy kicsit - vonta meg a vállát hanyagul, de láttam rajta, hogy álmos lehet, én hülye meg megint elrángattam és nem hagytam legalább egy éjszakát aludni. Felelősnek éreztem magam, oldalra pillantva néztem a bevetetlen, nem épp nagy ágyamat, de végül rájöttem, hogy tökmindegy, erre a célra bármi jó.
- Feküdj le - toltam el magamtól és a kezét fogva húztam oda, majd diktátort játszva lelöktem a matracra, olyan lehettem, mint egy anya a kisfiával, de aggódtam. Lehuppant a szélére, de nem feküdt le, lába a földön maradt felém fordulva, nem értettem mit csinál, mikor a karját felém nyújtva megragadta a csípőmet és próbált kizökkenteni az egyensúlyomból, ami nem ment neki.
- Gyere te is - adta fel végül és inkább noszogatni akart, mire a kézfejére simítottam az ujjaimat és levettem magamról. Tetszett az ötlet és elképzelés, hogy hozzá bújva csak feküdjünk és beszélgessünk, de akkor nem pihent volna, hanem megint velem foglalkozna. A fejemet ingatva léptem el tőle, majd a szekrényhez sétáltam, visszapillantva láttam, ahogy mérgesen hátradől, majd a párnámat maga mögé gyűrve, összefonja a karját maga előtt és úgy bámul rám, hogy miféle más elfoglaltságom van, ami miatt nem fekszek mellé. Mint egy nagy gyerek - gondoltam magamban, majd halkan felnevettem és benyúlva a ruhák közé fürkésztem valami itthoni gönc után, ami nem kényelmetlen, de azért még vállalható és nem égek be előtte. - Mit keresel?
- Valamit, amiben aludhatok - reagáltam gyorsan és minél hangosabban, hogy hallja, mert már félig elástam magam, nekem nincs olyanom, ami talán egy picit dögös lehetne vagy valami ilyesmi. Bár rajtam még a legdögösebb cucc is úgy állna, hogy elmenekülnének tőlem.
- Vedd fel az én felsőmet - adta a tanácsot, mire hátra fordultam és alig pislogva bámultam rá, majd észrevettem, hogy az éjjeliszekrényhez dobott táskám felé bök, zavarba estem. Hát rájött a titkomra. Beharapott alsó ajkakkal, apró léptekkel mentem oda érte, majd leguggolva, idegesen kicipzároztam a tetejét, a szóban forgó fekete pólót megragadva, felálltam. Azon agyaltam, hogy gáz lenne, ha most visszaadnám neki vagy az a kínosabb, ha tényleg felveszem.
- Csukd be a szemed - parancsoltam rá nevetségesen, mire megkaptam a várt reagálásomat, hangosan felnevetett rajtam, amitől ráncok gyűltek az arca egyes pontjain. Annyira elbűvölt a látvány, hogy elpirulni is elfelejtettem, csak már akkor értettem meg miért nevet, mikor megszólalt.
- Már láttalak csupaszon, Louis - vigyorgott, az emlékre görcsbe rándult a hasam és felfelé görbült az ajkam, még ha bele se illett a pillanatba. Nem akartam rávágni, hogy az más, mert tulajdonképpen igaza volt, nem lesz semmi, ha újra megtörténik, de makacsságomhoz híven, egy kicsi csavart vittem bele és leültem neki háttal az ágy szélére. Úgy téve, mintha ott se lenne, megfogtam a felsőm alját és lassan levettem magamról, talán direkt kinyújtóztam és kellettem magam, de semmi rossz szándék, meg se lepődtem, mikor hátulról megragadva a derekam, felült és hozzám simulva, száját a tarkómra nyomta. Diadalittasan felsóhajtva, élveztem pár pillanatig, majd hogy idegesítsem, felpattantam és sokkal gyorsabb mozdulatokkal, az ő pólóját magamra kaptam. Tényleg nagyobb volt rám, sokkal nagyobb, majdnem lelógott a combom közepéig, de ez csak segített rajtam, mikor újra a szekrényhez menve, a farmeromat is le kellett vennem.
- Mit vegyek fel alulra? - kérdeztem töprengve, de aztán rájöttem, hogy felesleges volt, mert már előre tudtam a választ. Mi mást várhattam volna tőle, megszoktam, a legtöbb szexuális, esetleg csalogató mondatát fel tudtam volna sorolni magamban, amiket eddig rávágott valami teljesen ártatlan kérdésemre.
- Semmit - a szememet forgatva nyúltam a gombomhoz, miközben tovább bámultam a polcokat. - Az én kedvemért.
Az alsó ajkamat harapdálva töprengtem, egy jó napot okozhatok neki ennyivel, csak ne lennék ennyire szégyenlős, hosszasan kifújva a levegőt, kezemet a nadrágom szélébe akasztottam és a tipikus fenékrázós mozdulattal leszenvedtem magamról. Félénken fordultam meg, miután kiléptem belőle, a fekete felső alját gyűrve tenyeremben próbáltam lejjebb húzni, amitől amúgy csak kinyújtottam az anyagot, vörös arccal bámultam, ahogy mindkét karját a feje mögé lendítve, végignéz rajtam, nem is egyszer. Újra bejárva ugyanazt az utat, lomhán odasétáltam hozzá, majd most már hagyva, hogy tegye, amit akar, gyengéden megrántotta a karomat, amitől rajta kötöttem ki.
Nem akartam, hogy kényelmetlen legyen neki a súlyom, szóval a mellkasára támaszkodva feljebb löktem magam és a csípőjére ülve pillantottam le rá, rögtön értelmezte az új helyzetet, nagy tenyere a combom külső részén pihent mindkét oldalt. Ami amúgy nem maradt ott sokáig, ugyanis ujjait felfedező útra indítva, nagyon úgy tűnt, hogy idegesíti az alsónadrágom, mert a szélét piszkálva egyre feljebb tolta, majd a felfedett csupasz bőrömre köröket rajzolt ujjbegyével. Gondoltam, játszok vele egy kicsit, lejjebb hajolva orrunk majdnem összeért, de nem mozdultam tovább, ezért ő próbált feljebb hajolni, de hirtelen visszaegyenesedtem és vigyorogva vontam fel az egyik szemöldököm, láttam rajta, hogy ezt egy kihívásnak vette. Könyökére támaszkodva, szerintem fel akart ülni velem az ölében, de egyszer csak felszisszent és visszadőlt a matracra, ijedten és aggódva fürkésztem az arcát, hogy mi történt, nem tűnt súlyosnak, mégis összeszorult a torkom.
- Fáj a hátam - magyarázta meg rögtön, sajnálkozva figyeltem még mindig, előrébb nyúlva megsimítottam az arcélét és óvatosan hajába is belekapaszkodtam egy kicsit. - Tudod... jól esne, ha valaki megmasszírozná.
Döbbenten pislogtam, egyértelműen megnyomta a "valaki" szót, bár anélkül is rájöttem volna a célzásra, az ajkai nem is, de a szemei  vigyorogtak és egyben kérleltek is, szám belső részét harapdálva latolgattam az esélyeimet, amik valójában nem is voltak. Hát jó - motyogtam magamban, majd feljebb térdelve vártam, hogy megforduljon alattam, le is esett neki mit akarok, de előtte intett, hogy egy pillanat, majd megragadva a felsőjének alját, valahogy leküszködte magáról.
Hevesebben dobogó szívvel néztem a felsőtestét, amit már párszor láttam, mégsem tudtam betelni vele, de nem hagyta sokáig csodálni, mert hasra fordult és felemelve karjait, a párnám alá dugta őket és az arcát is elrejtette a fehér anyagba. A gerince aljához visszaülve, nem tudtam hogyan kéne hozzákezdenem, csak bámultam izmos hátát és szétterülő göndör tincseit, ajkaimat összepréselve nyúltam a nyaka tövéhez és szorítottam meg egy kicsit, legtöbbször így kezdik azt hiszem. Jólesően dünnyögött, de nem nagyon hallottam, csak tompán, ami bátorságot adott, hogy tovább folytassam, centikkel lejjebb araszolva nyomkodtam meg tipikus pontokat, vagyis amiket egy átlagos ember is ismer, mint én.
- Sajnálom, hogy így kellett találkoznod anyával - jegyeztem meg halkan, mikor eszembe jutott, hogy már azon is túlestünk, meg persze beszélni akartam közben, mert zavaró volt a csend. Oldalra hajtotta a fejét, miközben én két tenyeremet végigsimítottam a gerince vonalán, furcsa volt ez az egész, de tetszett, vártam, hogy mit fog mondani.
- Ne sajnáld - mosolyodott el halványan. - Örülök, hogy megismerhettem.
Kicsit erősebben rászorítottam a vállára, amitől felnyögött és azt motyogta, hogy "ah, Louis", nem fogok hazudni, elég más fajta gondolatok jutottak eszembe, talán szívem mélyén direkt erre mentem, amikor a lapockájánál is hasonlót tettem, a bensőm remegett az "oh, igen, ott" sóhajtól. Bár tudtam, hogy úgy sosem fog ilyeneket nyögdécselni miattam, próbáltam kiélvezni a helyzetet és számomra egyre zavarba ejtőbb szavakat kihozni belőle.
- A te családod hol van? - kérdeztem kíváncsian, olyan különös volt, hogy egyedül lakik ilyen fiatalon, szerintem én még nem lennék képes teljesen önálló életet élni. Életem talán legkínosabb csendje állt be közöttünk, hosszú percekig mintha levegőt is elfelejtett volna venni, teljesen megbántam a kérdést és vissza akartam szívni, még a kezem is megállt a hátán és csak a másodperceket számoltam. Tudtam, hogy olyan témát érintettem, amit nem szabadott volna, emlékszem, hogy mesélt már róluk, de akkor is ködösen és talán csak a nővéréről annyit, hogy egyedül hagyta, mikor szüksége lett volna rá.
- A szüleim... - kezdte nagyon halkan, suttogva, amitől a mellkasom szorított, mintha ráültek volna. - Meghaltak sok-sok évvel ezelőtt.
Megrökönyödve, elnyílt ajkakkal bámultam magam elé, elérzékenyültem és teljesen más szemszögből láttam mindent, rájöttem, hogy Harry valójában egy teljesen magányos fiú, akinek elvették a gyerekkorát és a boldogságát. Egy másik világban mindent megadnék neki, amit elveszített, de sajnos ez a csúf valóságban nem megoldható, mivel semmi hangos reakcióval nem szolgáltam, visszafordult a hátára alattam és kíváncsian várt valamit. Nem tudom mit tennék, ha én elveszítettem volna őket, főleg akkor, amikor egy tinédzser, serdülő korú gyerek még csak a felét tudja a világ rejtélyeinek. Lenyúlva a nyaka köré fontam a karjaimat és felhúztam magamhoz, akkor már nem szisszent fel, hanem úgy tett, ahogy én, keze szorosabban ölelt magához, mint eddig valaha is, arcát a nyakamhoz dugta, de nem szipogott. Talán soha nem is fogom sírni látni, bár nem is akartam, annál nincs rosszabb, mint mikor valamelyik szeretted zokog előtted, de nem tudsz érte semmit se tenni, én is csak karoltam és egyre közelebb próbáltam húzni, hogy érezze, itt vagyok. Lehet, hogy egy nap el akarta volna mondani magától is, vagy csak várt a pillanatra, mikor érdeklődni kezdek, mert feltűnik, hogy túlságosan egyedül van, de az is a listán van, hogy szíve szerint titokban tartotta volna örökre, hogy ne tűnjön előttem gyengének.
- Tudom, hogy én nem olyan vagyok, mint ők, de... - motyogtam a fülébe, nem tudtam mit beszélek, csak valami biztatót akartam mondani. - Én itt leszek neked.
Érzelgősnek tűnhetett, de még a legkeményebb szívű embert is meg tudja törni egy-egy ilyen mondat, amiből sütött, hogy akihez intézik, az egy fontos személy, és nekem Harry az volt, a napok múlásával egyre biztosabb vagyok benne.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - dünnyögte a bőrömbe, keserű mosoly húzódott a számra, hát ennyire észrevehetetlen? Erőt véve magamon, azt hiszem eljött az idő és bele is illett a pillanatba, nem akartam, hogy remegjen a hangom vagy ne tűnjek határozottnak, hisz el kellett hinnie azt a két szót, amit a füléhez hajolva súgtam, igaz volt.
- Mert szeretlek.

Hali!:)

Nem az író vagyok, hanem az egyik ismerőse/barátnője, akit még szerdán megkért, hogy majd tegyem ki az új részt pénteken, de az a helyzet, hogy meglátásom szerint nem nagyon fejezte be. Gőzöm sincs mi történt, ne kérdezzétek, mert nem hallottam róla csütörtök óta, de reménykedjünk, hogy hamarosan folytatja majd. Ó, és nézzétek el neki kérlek, vagyis inkább én kérem, hogy ne haragudjatok rá, hisz tudjuk milyen jó munkát végzik.:) És gondolom neki se esne jól, ha a szülinapja környékén az olvasói dühöngenének és elhagynák őt, mert nagyon sokat számít ez a blog. 

Én kérek elnézést, és ha esetleg hallanék róla, de nem ad semmi életjelet itt, majd én tájékoztatok. 

Puszi mindenkinek. 

32. rész

Hali!:) 
Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap hozni az új részt, valami közbe jött, de most már itt vagyok. Hurrá. 
Remélem tetszeni fog a bejegyzés, időközben elértük a +40000 megtekintést, amire nagyon-nagyon-nagyon büszke vagyok, de valójában ez csak a ti érdemetek. Köszönöm!:)
Jó olvasást! 

horan vandaa. xx

Louis Tomlinson

Zayn valójában eléggé vicces srácnak bizonyult, ahhoz képest, amire először számítottam, tulajdonképpen tetszett is, hogy a kínos csendből nevetést tud kreálni egy mondattal. Az is furcsa volt, hogy amíg halkan beszélt, teljesen komoly arccal tudott ülni, s majd miután látta, hogy nevetek, csak akkor eresztett meg egy diadalittas mosolyt. 

Éppen egy történetet fejezett be, amit még akkor élt át, mikor a szülővárosában lakott, meglepően sok dolgot mesélt magáról, mintha csak egy könyvből olvasná fel az egészet, én meg a fejemet fogva kuncogtam a csattanós és vicces vég miatt. Már nem olyan volt a viszonyunk, mint az elején, mikor hirtelen leült mellém, közelebb csúsztunk egymáshoz és a lábaim is az ő irányába fordultak, zavart se éreztem, miközben a szemébe néztem. Hittem benne, hogy ebből a végén talán egy jó barátság lehetne, hisz jobban ment a megismerkedés, mint például Niallel, akiről a nevén kívül még mindig nem tudok többet, pedig egy egész napot töltöttünk ugyanazon a helyen. 

Az öltöző ajtaja újra nyílt, mint az előző egy órában körülbelül ötször, épp ezért már nagyon nem is foglalkoztam vele, úgy terveztem csak egy pillanatra lesek fel, de abból egy kicsivel több lett, ugyanis ismerős göndör fürtök bukkantak fel. A mostani időben már szokásossá vált érzés ott tombolt a hasamban, égetett, görcsölt, szúrt, de egyben megnyugvást is hozott, mert tudtam, hogy végre vele lehetek, még akkor is, ha pár percet. Ahogy bezárta a faajtót, gyanútlanul fordult meg, miközben én lefagyva bámultam a kicsit nedvesen maradt haját, majd a kipirult arcát és fáradt mozdulatait, amiktől olyan sebezhetőnek tűnt, mintha egy bökéssel ledönthetném, akár egy kártyavárat. 

Szemei rögtön megtaláltak, amitől meglepődött érzés futott végig az arcán, de nem tartott sokáig, ugyanis a tekintete tovább csúszott a mellettem ülőre és egy másodperc alatt vált valami olyanná, amit még nem láttam rajta. Kezei ökölbe szorultak, mintha próbálná visszafogni magát valamitől, ami ha kijönne, nem lenne szép vége, bevallom nem értettem mi történik. Persze, az asztal mögött terpeszkedő fiú is felkapta a fejét, hisz igencsak érezni lehetett a levegőben az elpattanó szikrákat és azt, hogy itt lesz valami nagy dolog, ami fényt hozhat az unalmas munkaidejébe. 

- Louis, mit keresel itt? - kérdezte hirtelen, szemöldöke szinte egy vonallá préselődött, alattuk pedig zöld szeme árnyékba borult, s még a hangja is mélyebb lett, mint a reggeli. Közelebb jött. Összerezzentem, nem tudtam mi miatt ilyen és hogy most éppen mit vétettem, vagy ha nem is én, akkor a környezetem, de mikor oldalra pillantottam, csak még tanácstalanabb lettem, mert Zayn hatalmas vigyorral, zavartalanul állta Harry tekintetét. Pedig az nem épp volt kedves vagy melegséggel teli, inkább az ellentétüket tudnám felsorolni és még néhány más érzelmet, mint például a megöllek gondolat. 

- Én... csak... öhm, meg akartalak lepni - hebegtem csendesen észhez kapva, mintha én lettem volna a bűnös, talán meghunyászkodónak tűnhettem. De akkor már rég nem én voltam a téma, sőt, inkább egy kívülállóvá váltam, aki csak kapkodja a fejét, hogy mi a fene történik előtte két centivel. 

A következő pillanatban Harry már ott állt mellettem, de nem nézett rám, azt éreztem, hogy jobb keze a vállamra csúszik hátulról és ujjai szinte belemarkolnak a pólómba, mint valami kisgyerek a játékával és a birtoklási mániájával. 

- Helló, Styles - szólalt meg végre Zayn is pimaszul, ami miatt rákaptam a szemem, szóval ismerik egymást. De ez még mindig nem ad okot az ilyenfajta viselkedésre, tényleg nem tudtam mást tenni, csak ide-oda pillantgatni és várni, hogy melyikük ugrik rá a másikra előbb.
Talán korábbi riválisok lehettek, nem tudom, de nagyon reméltem, hogy nem azért viselkedik így Harry, mert látott engem és őt kettesben ülni és teljesen barátilag beszélgetni. Nem akartam elérni azt, ami Tylerrel is történt, bár pontos dolgokról még nem mesélt senki, sejtettem az okát, hogy miért ment el a kávézóból, ha akarja, ha nem, úgyis meg fogom találni a módját, hogy megkeressem.
- Azt hittem megbeszéltük legutóbb. Talán nem értesz a szép szóból? - sziszegte az eléggé vitának tűnő helyzet álló fele, csak magam elé meredve számoltam a másodperceket, hogy vajon mikor tudhatom meg én is, hogy miről van szó. Gondolom sose, de azért a remény hal meg utoljára, nem?
- Nem értem hozzá - mondta teljesen magabiztosan most a másik, lehetett hallani a hangján, hogy direkt fel akarja idegesíteni, bár nem értem miért. Senkinek se kívánnék egy mérges Harryt, még akkor se, ha teljesen ismerném azt az oldalát.
Itt már végleg elveszítettem a fonalat, visszajátszva a fejemben az elhangzott mondatokat se jöttem rá miről lehet szó, ha nagyon gondolkodnom kéne, akkor sose megy és csak hülyeségek jutnak eszembe. Újabb hosszú percek teltek el azzal, hogy csak egymás szemébe bámultak, talán farkas szemet játszottak és egyikük se akart veszíteni, kíváncsi lettem volna, hogy az asztal mögött ülő srácnak milyen dolgok suhantak végig az agyán. Itt van három fiú, kettő éppen készül kinyírni egymást a harmadik előtt, teljesen edzőtermi csendélet. De komolyra és nem gúnyosra véve a szót, valójában megijedtem tőlük, hisz tényleg azt hittem valamelyikük bever a másiknak és még csak az indokát se tudtam volna, és persze felpillantva a göndör fürtök tulajdonosának arcára, nem tetszett az a mérhetetlen düh.
- Menjünk - adta meg magát végül Harry, talán eszébe jutott az okos enged, szamár szenved szólás, majd végre tekintete újra rám siklott. Keze szinte felrángatott a székből felkaromra fonva az ujjait, majd nem hagyva, hogy felöltözzek, csak a hónom alá szorítottam a kabátomat és a vállamra dobtam a táskámat. Nem engedett el, zavarba ejtő pillanat volt, ahogy elráncigált maga mögött az ajtóig, de nem érdekelt az előző tíz perc, visszafordulva észrevétlenül, láttam ahogy Zayn is minket figyel, felemelve kezét intett egyet, mire rámosolyodtam.
A következő, amire emlékszem már az volt, hogy kint álltam a hűvös levegőn, egy szál kötött pulóverben, rögtön vacogni kezdtem, egész testemet rázta a hideg. Harry már fájdalmasan szorító ujjai lecsúsztak rólam, és ott hagyott szerencsétlenül állva, amíg ő nem az autó irányába indult, láttam hátulról, ahogy idegesen beletúr két oldalról a hajába, majdnem kitépte a tincseit, amiket úgy szeretek. Talán próbált lenyugodni, nem tudtam volna megmondani, hirtelen felém fordult és egy hosszú lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, amitől hátra hőköltem. Megragadta a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett, már akkor tudtam, hogy valami olyan dolog jön, ami nem fog tetszeni, félelmemben kétszeresére nőhettek a pupillám.
- Mit mondtál neki?! - szinte ordított, amitől azt hittem elsírom magam, sűrűn pislogva kaptam el a tekintetemet, mert nem mertem a sötét szemeibe nézni. Úgy lóghattam a kezei közt, mint egy rongybaba, bár azt is éreztem, legszívesebben ellöktem volna, még akkor is, ha ő volt az az ember, aki rég elfelejtett érzéseket hozott vissza bennem. Nem tudtam megszólalni, a hangom egyszerűen elveszett a kiabálása és a durvasága közt félúton, csak álltam ott és vártam, hogy velem mit fog tenni, a mellkasom már sajgott. Aztán, valami olyan történt, ami még engem is meglepett, bár nem először volt ilyen, arca hirtelen megváltozott, lágyabb lett és szánakozó, hatalmas tenyereit pedig a felkaromról a hátamra csúsztatta. Rájött, hogy ki vagyok és gondolom látta is rajtam, hogy megrémisztett. - Nem akartam ordítani... - dünnyögte már halkabban és magához húzva, átölelte a nyakamat, csak sajnos én nem tudok pillanatok alatt változni, szóval eleinte kényelmetlenül éreztem magam. Kabátom hiánya fel se tűnt, melegem lett az adrenalintól és persze a karjaitól, amik alatt biztonságban voltam, még akkor is ha azokban a percekben ő volt a veszélyforrás. Lassan elengedett, bár szívesen álltam volna még ott, hisz egész nap erre vágytam, érezni, ahogy hozzám simul, arcomat sajnos nem tudtam tovább a nyakába dörgölni, hihetetlen milyen gyorsan meg tud bocsátani az ember egy olyan személynek, aki fontos neki. Inkább eltűröm, mint hogy elveszítsem, gondolom.
Az autója felé húzott, s bár láttam rajta, hogy kezei még mindig remegnek az idegtől, próbálta visszafogni magát, találni akartam valamit, amivel lenyugtathatom és elterelhetem a gondolatait. De ahhoz tudnom kéne, hogy egyáltalán mi miatt volt mindez, Zayn nem tett semmi rosszat, csak elszórakoztatott, amíg rá vártam. Az ajtót kinyitva előttem beengedett, majd becsapta utánam, most nem figyeltem a szélvédőn keresztül, ahogy átsétál az ő oldalára, csak magam elé meredtem. Hogyan kéne rákérdeznem? Sose voltam jó ebben, inkább meséljenek maguktól, vagy érdeklődjenek ők, mint hogy nekem kelljen.
- Hogy jutottál el ide? - szólalt meg kíváncsian, miután beült a volán mögé és nyúlt, hogy bekösse az övét, ami miatt rám tudott pillantani. Halkan hebegve pislogtam, nem akartam az igazat elmondani, hisz tudjuk, vagyis sejtem, hogy mi történt Tylerrel, egy újabb fiú a közelemben már kiverné nála a biztosítékot, pedig ha tudná, hogy a legtöbb hím nemű még csak rám se nézne úgy.
- Az új munkatársam hozott el - motyogtam lehajtva a fejem, már félig behunyva a szemhéjam, várva a kérdés özönre, ami valami miatt nem jött. Szemem sarkából láttam, ahogy csak bólint egy aprót, de semmi több, értetlenül emeltem rá a tekintetem, de inkább én se kérdeztem rá, akkor játsszuk ezt.
Beindította a kocsit, ujjai görcsösen szorították a kormányt, de a vonásai nyugodtak maradtak, mikor kikanyarodott a kihalt, csendes utcáról a főútra, egyik kezét a középen lévő kesztyűtartóra fektette, ahogy megfigyelésem szerint mindig, miközben egy olyan szakaszon vezetett, ahol nem kellett annyira figyelnie a forgalomra. Ajkaimat összepréselve figyeltem az ujjait, kézfejét, bele se akartam gondolni miket tettek azok velem nem is olyan rég, és hogy még miket tehetne, talán az lenne a legjobb módja, hogy békítsem a hangulatát, ha mutatnám neki, hogy az övé vagyok. Óvatosan, egy sóhajt eleresztve felemeltem a karomat az ölemből és az ő nagy tenyeréhez képest, kicsi kezemet odacsúsztattam, majd egy fürge mozdulattal összefontam kezünket, kifelé bámulva az ablakon, mintha semmi sem történt volna.
Mivel nem láttam, nem tudhatom, de szerintem féloldalasan elmosolyodott, és amikor rám nézve észrevette, hogy én ártatlanul pislogok kifelé, szája még nagyobb vigyorra nőtt, de legalább elértem, amit akartam, még ha csak egy kicsit is. Nem beszélgettünk, bár ez megszokott, pedig most sok kérdésem lett volna, de konkrétumot nem tudnék mondani, csak szívesen hallgattam volna a hangját, miközben fokozatosan lenyugszik, majd végül visszatér arra a búgó hangsúlyra, amit akkor használ, ha próbál elcsábítani.
Sokkal rövidebbnek tűnt az út, mint mikor Niallel voltam, a táj is gyorsabban száguldott el a szemem előtt, a gondolataimba merültem, de minden percben visszarángatott Harry keze, ami végig ugyanott maradt, még akkor sem vette el, mikor befordult a már ismerős utcába és leparkolt.
Hümmögve néztem magam elé, majd végül óvatosan rá, ilyenkor sose tudom, hogy mi jön, vagyis hogy miként fogunk elbúcsúzni vagy mit kéne mondanom? Bár nagyon úgy tűnt, hogy most én fogok előbb megszólalni, mivel a feje mellett elnézve a házunk felé, észrevettem, hogy egy lámpa se égett, szóval semmi életjelet nem produkáltak a családtagjaim, gyorsan kellett döntenem. Semmi bajom nem lenne belőle, Will este nyolc előtt sosem ér haza, ha meg véletlenül mégis, kimászhat az ablakomon, ami nem olyan végzetes dolog, hisz már egyszer megtette.
- Nincs kedved bejönni? - kérdeztem félénken, hogy nehogy azt higgye van valami komoly szándékom ezzel, mert nem volt, csak maximum néhány apró ötlet...  Pár gyorsat pislogva, ami inkább volt már szempilla rebegtetés vártam a válaszára, egyik szemöldökét felemelve nézett le rám, ugyanis még az ülésben ülve is kisebb voltam, nem tudtam, hogy ez az arckifejezés mire vonatkozik.
- És a szüleid... ? - ráncolta a homlokát, lomhán kihúzva kezét ujjaim közül, utánanézve biggyesztettem le az alsó ajkamat. Magamban kijavítottam, hogy a szüleim már rég nincsenek többes számban, de ezt neki nem kell tudnia, értékeltem, hogy odafigyel a családommal való toleranciára, miszerint nekik meg a szerelmi életemről nem kell tudniuk. Bár anyával kapcsolatban már mindegy, mert amilyen okos nő, rájött, hogy van valami, csodálom, hogy Will még nem is sejti, pedig szerintem elég feltűnő, hogy mostanában majdnem napi szinten eljárok és többnyire mindig hatalmas vigyorral érek haza.
- Későig dolgoznak - vontam meg a vállam hanyagul, ezzel is indokot adva arra, hogy jöjjön velem. Valójában görcsbe rándult a gondolatra a hasam, hogy Harry a lakásunkban, a bejárati ajtó felől, a szobámban, világosban, ki tudja mit fog gondolni a kis birtokomról, ami még csak a negyed szintjét se éri el az övének, még ágyam sincs akkora, mint neki. Mármint, nem olyasmire, ahogy eljutott az agyamig, hogy mire készülök, rögtön zavarba estem és mint egy idióta, a szokásoshoz képest kétszer olyan ügyetlenebb lettem.
- Nekem oké - mosolyodott el, majd kihúzta a kulcsot a gyújtásból, vagyis véglegesen pihenőbe rakta a kocsit. Oldalra nyúlva, kinyitotta az ajtaját, majd mikor végre becsukta maga után, lehunyva a szememet, egy mély sóhaj szökött ki az ajkaim közül, amit már túl sokáig tartogattam, láttam, ahogy talán ő is idegesen, de beletúr a hajába előröl és szabad utat ad nekem az autójából. Nem találtam indokot, neki miért kéne feszültnek lennie, hisz csak besétál egy lakásba, aminek még csak az egyik részén járt, hagytam, hogy kihúzzon a járműből és hátulról a derekamra fonja a karját, majd a kapuhoz mentünk lassan. Még a lépésink se voltak szinkronban, pedig nagyon próbálkozott, hogy akkorát lépjen, mint én, bár olyan hosszú lábakkal nem könnyű elérni ezt.
A kulcscsomót kivéve a kabátom zsebéből, aminek felvevésével megint nem szórakoztam, hanem csak az alkaromon lógott, lehet, hogy ebből egy jó kis megfázás lesz, de mindegy, az ajtó zárával szerencsétlenkedtem, elég nehezen találtam bele a lyukba. Mikor végre sikerült, csak behajtottam magunk után, hogy ha majd jön Will tudja, hogy már valaki itthon van, amúgy meg senki sem törne be, nem olyan környék ez, a város híréhez képest.
- Szóval... kettesben vagyunk? - suttogta a fülemhez hajolva Harry, mikor már a bejárat előtt álltunk, kirázott a hideg a gerincem vonalán hangjára. Még idegesebb lettem, a kezem remegett, miközben próbáltam elfordítani a kulcsot, de nem ment, a szemöldökömet összefonva tettem a kezem a kilincsre, amit meglepő módon simán le lehetett nyomni és ki is nyílt az ajtó. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam komolyabban elgondolkodni, hogy mi van, mert a mellettem álló nem foglalkozva mi vár rá odabent, a mellkasomnál fogva beljebb lökött, vagyis az előszoba jobb oldali falának.
Sűrűn pislogva, először fel se fogtam mi történik, majd kapcsolva visszacsókoltam, ujjaim tétován csúsztak a derekára, ahol sokat még nem járt a kezem, automatikusan húztam ezzel közelebb, csípőnk már majdnem összeért. Jobban tetszett volna, ha előbb körbe vezethetem és mondjuk szépen a szobámba megyünk, de ő tudja, mindkét karját fejem mellett megtámasztotta, ami miatt elfordítani se tudtam volna az arcom, alsó ajkamat beszívta, rögtön bizseregni kezdett mindenem.
- Louis, te vagy az? - zendült bele a csendbe hirtelen egy hang, amitől konkrétan kiugrott a szívem a helyéről, a szemeim kipattantak és tőlem nem ismert erővel löktem el magamtól Harryt, aki ugyanúgy ledöbbent és már készült ellépni.
De már késő volt, mert anya ott állt az előszoba végében egy tányérral és habtól csöpögő szivaccsal a kezében, meglepetten lefagyott arccal, ezt nem hiszem el.