2014. augusztus 20., szerda

57. rész

Bonjour! Egy életévembe telt, mire végeztem ezzel a résszel és még csak nem is így terveztem a végét. Ebbe a bejegyzésbe akartam még írni a +18-as részt is, de már olyan hosszúra sikeredett nélküle, hogy szét kell szednem, bocsi. De nem ez az egyetlen oka, holnap elutazok és akkor még plusz négy napig nem tudtam volna kitenni, szóval... A lényeg, a következő rész már biztosan arról fog szólni, és csakis arról.
Au revoir és jó olvasást!:)
horan vandaa.xx 

Harry Styles

A szememet forgatva, belesüppedve a kanapé ülésébe "élveztem" a bulit, kezemet arcomhoz téve, hogy eltakarjam magam a kíváncsi szemek elől, Niallnek sikerült minden olyan középiskolás vagy későbbi ismerőst meghívnia, akit tiszta szívemből rühelltem vagy viszonyom volt vele. Valójában, szívesen ellazultam volna egy kicsit ma este, vagyis ez volt a célom, táncolni akartam Louisval és később elszökni vele innen, egészen hazáig, de ehelyett, mellettem ücsörgött, több tenyérnyi rés volt közöttünk és csak bámulta a ki-be sétálgató embereket. Nem tudtam mi járhat a fejében, de sikerült elkapnom a tekintetét, óvatosan elmosolyodott, de nekem nem ilyen ártalmatlan maszlaghoz volt kedvem, a karfára könyökölt, fejem mellett tartott kezem ujjaival o-t formáltam és alig észrevehetően a szám elé tettem, kicsit megmozgatva előre-hátra, majd lepillantottam az ágyékomra és vissza rá. Nem buta ő, rögtön megértette a célzást, tenyerembe rejtve vigyoromat fürkésztem vörösbe borult bőrét, tágra nyílt szemekkel kapta a tekintetét az előttünk lévő üvegasztalra, mintha semmit sem látott volna, úgyis megkapom még ma éjjel. Talán azt hitte, elfelejtem eddigre, de ott élt élénken az agyamban a hangja, ahogy megígéri a ma estét, csuklómon pihenő órámat meglesve, eldöntöttem magamban, hogy még egy órát adok Niallnek a jelenlétemből, aztán lelépünk.
Nekem kellett volna a buli királyának lenni, mint a régi szép időkben, amikor fél óránként másik csajt hülyítettem, és végül a haverokkal pontozva őket, a legjobbat fel is vittem szobára, de ennek még a gondolata is eltűnt abban a pillanatban, mikor szemem sarkából észrevettem, hogy Louis megragadja a tőlem kapott pulóver alját és karjait a magasba emelve, áthúzza a nyakán, elég sokat felfedve magából. Alsó ajkamat beharapva fordítottam felé a fejem, eléggé dögösre sikerült a mozdulat, kétség sem függ hozzá, hogy ő a 10/10-es ezen az estén, haja kócos lett, de rögtön megigazította, miután az ölébe gyűrte a vastag anyagot, előre hajolva, lekapta az egyik üvegpoharat az oda rakott tálcáról. Csak miután felkeltem az ámulatból esett le, hogy kezd fellazulni és kibújni a bőréből, ez így nem lesz jó.
- Melegem van - magyarázta meg, amint észrevette, hogy hogy nézek a két combja közé szorított pulcsira és lehúzta, ami a pohárban volt. Az én fejemnek kellett volna lennie a pulóver helyén. Orrát ráncolta és undorodó arckifejezéssel, visszatette a helyére az üres üveget, közelebb csúszva hozzá a kanapén, meglepődve pislogva nézett rám, hogy hirtelen milyen közel kerültem hozzá, de nem csináltam semmit, csak tovább bámészkodtam, megnyugodva, hogy biztonságos közelségben van hozzám.
Ami egy igen jó ötletnek bizonyult, ugyanis a következő pillanatban, egy számomra ismeretlen srác sétált elénk, először csak azért, hogy felkapjon egy pohár piát magának és tovább sétáljon, de amikor felnézett, tekintete azonnal Louison akadt meg, akinek nem tűnt fel a figyelme, csak azután, hogy az idegen gyerek szélesen rámosolygott. Nem tudja, hogy mekkora hibát követ el.
- Ők a kedvenc bandám - szólt oda a mellettem ülőnek felemelve a hangját, pedig nem is szólt odabent a zene, ujjával a pólójára bökve, nem szabadott volna hagynom, hogy levegye a pulóvert. Homlokomat ráncolva meredtem a srácra, ennyire vak vagy olyan sokat ivott már, hogy nem vett észre engem, ott ülve a fiú mellett, akivel flörtölni próbál? Lehet, hogy csak túl reagálom, és csak barátkozni akar, de nekem nem úgy tűnt, főleg nem akkor, amikor kacsintott egyet. Whoa, egy cérnaszál választott el attól, hogy felpattanjak és a szemközti falnak vágjam, idegesen összekulcsolva ujjaimat az ölemben pillantottam Louis felsőjére, amin számomra egy ismeretlen együttes logója volt, rossz érzés kerített hatalmába, amiért nem tudtam róluk semmit.
- Tényleg? - kérdezte izgatottan, szórakozott hanggal, lenyűgözött mosollyal hajolt előre a combjára könyökölve, hogy mutassa, a figyelme felé irányul. Nem hiszem el, hogy egy bandával így be lehet etetni, legközelebb az összes kedvenc számát eléneklem és meztelenül az ágyamba ugorhat.
- Tavaly koncertjükre is eljutottam - folytatta a srác, aki kezdett nagyon az idegeimre menni, csípőre tett kézzel ácsorgott az asztal túl oldalán és élvezte a sikerét. Nem is nézett ki jól, rövidre vágott haja és borostája arról árulkodott, nem nagyon törődik magával, nem mintha én többet szoktam volna egy hajrázásnál, bár a ruhája egész menő volt, szakadt farmer és ing, bőrdzsekivel, feszülten mozogtam a helyemen, gyilkos pillantásokkal díjaztam a közelségét, és hogy nem hagyja békén a barátomat. Ő az enyém, seggfej.
- Neee, és jó volt? - vigyorgott Louis a szájához kapva egyik kezét, szemén már látszott, hogy az az egy pohár is túl sok volt. Azt se tudtam Niall mit önthetett az üvegekbe, de mindenki csak úgy vedelte, már akkor biztos voltam benne, hogy én kihagyom a lehetőséget és józannak kell maradnom, főleg így, ha még akkor is képesek lennének lekapni az ujjamról, amikor ott vagyok mellette.
- Ha kijössz velem egy csendesebb helyre, elmesélhetem részletesen - küldött egy talán csábosnak szánt mosolyt Louis felé, de esküszöm egy kecske jobban flörtöl ennél a pancsernél, itt telt be számomra a pohár és elfogyott a türelmem. Még, ha nem is tudta, de nem tűröm el, ha provokálnak.
- Ide figyelj... - emeltem fel a hangom, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne kavarjak túl nagy port, nem akartam minden figyelmet magunkon és bunyót kántáló, részeg embereket. Fenyegetően felpattantam a kanapéról, mert más ötlet jutott eszembe, odakint is megoldhatjuk ezt, nem foglalkoztam vele, hogy Louis ijedten az ökölbe szorított kezemre fonta saját ujjait, hogy visszatartson, könnyen leráztam, könyörgően pislogott köztem és a srác között, aki úgy tűnt, kicsit megtántorodott a magasságomtól. Uraltam a helyzetet, mint mindig, megkerülve az asztalt, megálltam előtte keresztbe tett kézzel, tekintetemmel végigmértem tetőtől talpig, semmi különös nem volt benne, egy jobb öklöstől elfutna sírva. - Ha akarsz valamit, velem rendezd le, odakint...
- Várj! Ismerős vagy... - emelte felém azt a kezét, amiben a pohara volt, mutatóujját felém bökve. Gondolkodva, az emlékeiben kutatva bámult rám, de én csak a homlokomat ráncoltam, egész biztos voltam benne, hogy még életemben nem találkoztam vele, más esetben meg már rég felismertem volna. - Harry Styles! - ordított fel majdnem örömében, mikor megvilágosult, hatalmas vigyor terült el az arcán sikere miatt. Közben, Louis óvatosan felállt a kanapéról és mögém lépett, először azt hittem, hogy csak ott akar lenni, biztonságban a takarásomban, de meglepődtem, mikor éreztem apró kezét derekamra csúszni hátulról és lábujjhegyre állva a fülemhez nyomta ajkait.
- Harry, kérlek - suttogta rémült hangon, mire egy nagyot nyelve, lazítottam ökölbe szorított ujjaimon. Ötletem sem volt amúgy, hogy honnan ismerhet a srác, bár nem döbbentett meg, a buli kezdetekor is jöttek oda hozzám köszönni páran, és néhányuknak a nevét meg nem mondtam volna, akkor csúszott arrébb Louis a kanapén, pedig addig majdnem az ölemben feküdt.
- Nemár, haver... - szólalt meg újra hangosan a gyerek, sápítozva, homlokomat ráncolva az értetlenségtől és dühtől a jelenléte miatt bámultam rá. Egyáltalán nem vagyok a haverja. - Lefoglaltad a legjobb pasit ezen a nyamvadt bulin.
Az állam a padlót súrolta, a szemem sarkából pedig láttam, ahogy Louis a szája elé teszi a kezét, hogy ne mutassa vigyorát, de az arca elárulta, teljesen vörös lett, méreg futott végig rajtam, minden végtagomba, egyrészt, mert úgy beszélt róla, mint egy tárgyról, amiért harcolni kellett a buli elején, hogy kié lehet az éjszakára, másrészt pedig ha így lenne, egyértelműen az enyém.
- Na, most aztán... - veszítettem el a fejemet, ingének gallérját megragadva, de még mielőtt nekivághattam volna a mögötte lévő falnak, megzavartak.
- Harry! - ordította Louis kétségbeesve. Nagyokat pislogva, hátranéztem a vállam fölött, de nem engedtem el a markomban lógó alakot, kék szemeiből hitetlenség sütött, most már mindkét keze szája előtt volt és csalódottnak tűnt, mintha meg is ijedt volna. Pár pillanatig még fent tartotta velem a szemkontaktust, de akkor hirtelen dühösen felkapta a kanapéról az otthagyott fekete pulóvert és kicsi lábaihoz képest hosszú léptekkel elindult a hátsó ajtó felé. Kezem közül rögtön kiesett a srác és otthagyva, már egyáltalán nem érdekelt, Louis után indultam, még utol érhettem volna, nem engedhettem, hogy elhagyjuk egymást, nem engedhettem, hogy másokkal legyen, nélkülem.
- Harry! - hallottam meg újra a nevemet, mire hirtelen elkapta oldalról egy erős kéz a karomat, bár annyi nem volt benne, hogy megállítson, mégis megtántorodtam. Még mindig magam elé bámultam, a hátsó üvegajtó irányába, de vékony alakjának körvonalát már elveszítettem a sötétben, mérgesen és kérlelően fordultam egy pillanatra visszatartóm felé, aki nem más volt, mint Niall, komoly arckifejezése miatt meglepődtem egy kicsit, de Louis fontosabb volt. - Beszélnünk kell.
- Utána kell mennem - vágtam vissza a fejemet ingatva és már készültem kihúzni a kezemet a markából, de nem hagyta. Megilletődve pislogtam, nem nagyon volt rá példa, hogy valaki nem az én szavam által cselekedett, visszapillantottam a srácra, aki miatt ez az egész történt, lesokkolódva állt ugyanott, a konyha felé lettem ráncigálva, mert attól még makacsul ellent próbáltam mondani, az udvaron lett volna a helyem, Louis mellett és bocsánatot kérni tőle vagy legalábbis megbékíteni. Idegesen fújtattam, mikor Niall végre elengedett, egészen a konyháig húzott magával, majd beljebb lökött, ő pedig nekidőlt a bejárat melletti falnak, hogy ha esetleg ki akarnék viharozni, ne sikerüljön. Talán az volt a ház legcsendesebb része, a kinti zene csak tompán hallatszott, a mögöttem lévő nagy ablakon pedig ha kinéztél, csak összefolyó kék és fehér fényeket lehetett látni, néhány izzó vörös pöttyel, amik úgy mozogtak, ahogy az emberek emelték a szájukhoz cigijüket. Talán nekem is arra lett volna szükségem e pillanatban, a jó öreg fájdalomcsillapító nikotinra.
- Fontos dolgot kell mondanom - kezdte Niall, karjait háta mögé tette és konyha hófehér járólapját bámulta. Nem értettem, hogy ha annyira beszélni akar velem, miért nem megyünk fel az emeletre, ahol már végképp csend van és nem sétál el mellettünk senki sem, a lépcső a háta mögött volt, csak egy balost kellett volna venni a fal után és nyugodt körülmények közt mondhatta volna el azt az igen nélkülözhetetlen információt.
- Hajrá - tettem keresztbe a kezemet mellkasom előtt türelmetlenül, hogy végre a lényegre térjen. Hangos nevetés csapta fel a házat, beszélgetésfoszlány, majd az üvegajtó csukódása, gondolataim rögtön elkalandoztak, hogy Louis valahol kint van az udvaron, ki tudja kivel, öklömet szorosabbra fogtam, próbálva nem csak azt látni magam előtt, ahogy egy az előbbi sráchoz hasonló félre hívja, ő meg naivan megy vele. Ott kéne lennem vele, az ilyen alakoknak megtanítani, hogy nem érhetnek az én tulajdonomhoz.
- Emlékszel... - nyögte Niall a hosszas hallgatás után, majd egyet köhintve összeszedte magát. - Emlékszel, amikor azt mondtam, majd én kiderítem mi történt azon az estén, amikor Louis eltűnt?
Hanyagul, gyorsan bólintottam, még mindig nem tudtam koncentrálni a témára, tekintetem újra és újra visszakalandozott vagy az ablakra, hátha valami csoda folytán felismerek valakit odakintről, vagy a konyha bejárata felé, abban reménykedve, megbánta, hogy elfutott és visszajön hozzám.
- Hát, kiderítettem... - vonta meg a vállát, félrenézve. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, egyik szemöldökömet felemelve bámultam Niall arcát, hátha felfedezek valami érzést rajta, ami elárulja, hogy jóra vagy rosszra számítsak, de felesleges volt, egyértelmű, hogy rosszat kellet feltételeznem.
- Ne kelljen már mindent kihúzni belőled! - tártam szét a karomat idegesen, rászólva. Lehunyta a szemét, mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy nagyot sóhajtott, mielőtt kibökte volna, ami a lelkét nyomta, kezdtem nagyon ideges lenni, alsó ajkamat erősen beharaptam.
- Seinnel találkozott - mondta ki egyszerűen, és nem hagyott időt, hogy felfogjam a szavainak jelentését. - Nem tudom minek, és azt se, hogy mióta tartották egymással a kapcsolatot. Emlékszem, egyszer kapott egy furcsa telefonhívást a kávézóban és rögtön hátrafutott, gondolom akkor is vele beszélt, mert tudom, hogy amikor veled telefonál, akkor másmilyen. Talán azóta, de lehet régebb óta, nem tudom.
Percekbe tellett, míg összeraktam az egészet és megértettem, az agyam egyszerűen nem akarta felfogni, csak hatalmasakat pislogva bámultam magam elé, hátha valamelyik pillanatban felébredek, de nem, csak nőtt a mellkasomban a forróság és éreztem az idegeket rángani a kezemben, amiért nem tudom senki képét sem beverni. Tiltakozni akartam, hogy az nem lehet, de nem jött ki hang a tokromon és visszaemlékezve arra az éjszakára, a csillogásra a szemében, már értem, hogy félelem volt, beugrott az a kép is, amikor kezeit gyorsan arcához kapva, letörölte a könnyeit, a méreg pedig csak nőtt bennem.
- Miért sírt? Bántotta? - szűrtem ki a fogaim közt, kész voltam arra, hogy ha helyeslő a válasz, megkeressem, akárhol is bujkál az a féreg és kinyírjam.
- Nem... - rázta meg a fejét gyorsan Niall, még mielőtt felrobbanhatnék, de láttam rajta, hogy itt még nincs vége. Küzdött magával, hogy kimondja-e, hangja halkabb volt, ahogy kibökte azt az egy szót, amire sosem számítottam volna és nem is szerettem volna hallani. - Megcsókolta.
Letaglózva, elnyílt ajkakkal bámultam az arcát várva mikor jön a "Csak szívatlak, haver!" rész, de nem úgy tűnt, mint aki viccel, pár pillanatra még az izmaim is elhagytak a támogatással, nem tudtam a gondolataimra koncentrálni, sőt bármire is, csak az az egy szó lebegett előttem. Amíg azon aggódtam, hogy valaki hozzáér itt, már rég megtette más, nem is akárki. Furcsa, égető érzés nyomta a mellkasomat és nem a düh volt az, mert azt már ismertem jól, ujjaim hajamhoz kaptak és olyan erővel téptem meg, hogy pár hajszál biztos a markomban maradt, majd az agyam beleegyezése nélkül indultak meg a lábaim a konyha bejárata felé.
Nem tudtam hova megyek vagy kihez, bár a tervem meghiúsult, aminek részleteit még nem dolgoztam ki, amikor Niall gyors reflexeinek köszönhetően elém állt, eltorlaszolva az utat és megragadva mindkét vállamat, visszalökött, mérgesen meredt rám, én pedig csak pislogni tudtam, hogy visszatartsam a szemembe szökő szúró fájdalmat.
- Nem engedem, hogy bántsd Louist! - köpte oda, karjait felemelve és megtámasztva mindkettőt az ajtófélfában, ezzel is jelezve, hogy én ott nem fogok kimenni. Ledöbbenve bámultam, a füleim nem tudtak hinni neki, hogy gondolhatta azt, hogy bántani tudnám Louist? Bár abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi lenne a leghelyesebb cselekedett. - Nem tehet róla, lefogta. - folytatta Niall, amivel igazán nem segített.
Lefogta? Nem elég, hogy hozzáért, még erőszakos is volt vele? Az idegeim pattanásig feszültek, és még az utamba is álltak ahhoz, hogy tehessem, amit a szívem súgott, autóba akartam ülni és megkeresni a seggfejt, láttam magam előtt a fejét, ahogy önelégülten vigyorog, amiért már nem tudok semmit sem tenni az ellen, hogy megtegye. Mindkét tenyeremet arcomra nyomtam és megdörzsöltem a bőrömet olyan erősen, ahogy csak tudtam, majd egy hirtelen jött mozdulattal megfordultam a tengelyem körül és az első kezem ügyébe kerülő dolgot lesöpörtem a pultról, utána se néztem az egymásba rakott papírpoharaknak, csak hallottam, ahogy a földre esnek és elgurulnak. Öklömet a márvány pulthoz csaptam, megtámaszkodva rajta, fejem a két felhúzott vállam közt lehajtottam, lehunyt szemekkel csak mély levegőket vettem az orromon keresztül, ordítani akartam és valaki arcát betörni, az többet segített volna, de abban a helyzetben egyikre sem volt lehetőségem.
- Szóval ilyen érzés, ha megcsal az, akit szeretsz? - kérdeztem tompa hangon, alig jött ki valami a tokromon, csak mély suttogás. A múltban több emberrel is megtettem ezt, mással bújtam ágyba, amíg valakivel állítólag együtt voltam, de azok közül egyikhez sem fűzött igazi érzés, tudnom kéne már milyen az, ha megcsalnak, hisz Sasha is ugyanezt tette, de Louis miatt rájöttem, hogy az sosem volt szerelem. De talán, ha ő nem akarta, akkor az nem számít megcsalásnak.
Niall nem válaszolt, csendben maradt és gondolom még mindig az ajtóban állt, várva a pillanatra, hogy mikor unom meg a biztonsági őr játékát és lököm fel, hogy kimehessek, de még ha azt is hiszi, akkor sem tudnám egy ujjal sem bántani Louist, annyi mindent kapott már az élettől, ami fájdalmat okozott neki, nem akartam azok a dolgok közé tartozni.
- Elvittem a temetőbe - csúszott ki a számon hirtelen, már nem tudtam, hogy mi hangzik el csak a fejemben és mit mondok ki, elhomályosult a határ. Eszembe jutott a késő délután, az az alig negyed óra, az erős oldalam még mindig harcolt velem, hogy hogy lehettem ilyen gyáva, hogy megmutattam a gyenge oldalamat, de olyan érzésem volt azokban a percekben, hogy jó helyen vagyok, a megfelelő személlyel. Még tizenöt éves koromban megígértem a szüleimnek, a sír mellett ülve, hogy csak olyan embert fogok elhozni hozzájuk, bemutatni nekik, aki hasonló helyet foglal el a szívemben, mint ők, és ezt az ígéretet úgy éreztem betartottam.
- Mi? - kérdezte mögülem Niall meglepődve, mire megfordultam, de hátam mögött még mindig erősen markoltam a pult szélét. Az arca meglágyult, kérdőn emelte fel egyik szemöldökét, amitől homloka ráncos lett, nem néztem a szemébe, csak meredtem magam elé.
- Elvittem a szüleim sírjához és kimondtam, hogy szeretem - nyögtem úgy, mint ha ez lett volna életem legnagyobb hibája. - Most pedig ezt kell megtudnom... - tártam szét a karomat, rámutatva a beszélgetésünkre. Talán csapkodnom kellett volna, ordítanom, jelenetet rendezni és tönkretenni a konyhát, és az is lehet, hogy ez nyugtatott volna le, de belegondolva, mit segített volna a helyzeten néhány törött tányér és üvöltéstől fájó torok, ha a múlton nem lehet változtatni? Még ezt a hülye gondolkodást is Louis erőltette belém.
Tisztán láttam Niall arcán a sajnálatot, biztos az is megfordult a fejében, hogy mégsem kellett volna elmondania, vagy már előbb kellett volna, nem tudom melyikkel lenne jobb, hazugságban élni vagy kihagyni azt a pillanatot, amikor a karjaim közt, arcát nyakamba fúrja és hagyja, hogy gyenge lehessek egy kicsit? Csendben álltunk a konyhában, ő engem bámult, én pedig a gondolataimba rejtőztem, ahol tombolhattam, végre lazított magán és félrelépett az ajtóból, mert rájött, hogy nem fogok elrohanni sehova sem, sírni lett volna kedvem, de megfogadtam, hogy soha többet nem fogom hagyni, hogy nedvesség hagyja el a szemeimet. Felesleges.
- Beszélned kéne vele - szólalt meg halkan Niall hosszú percek múlva, alsó ajkát beharapva a mondat végén. Meglepő, de erre nem is gondoltam, hogy mit mondanék neki ezek után, azt se tudtam eldönteni magamban, hogy mit is érzek valójában, dühöt, csalódottságot és mindenképp bosszúvágyat, de azt csak későbbre, sosem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ölni akartam. - Kimegyek érte, menj fel a szobámba, és felküldöm majd hozzád. - utasította Niall és mielőtt tiltakozhattam, vagy bármit mondhattam volna, eltűnt a hátsó udvar felé vezető üvegajtó irányába.
Lehetetlennek tűnt az ötlete, hisz még csak össze se szedtem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, mégis, három perc után már az emeleti hálószobában voltam, az ajtó mellett nekidőlve a falnak, nem kapcsoltam fel a villanyt, kellemes volt végre a homályos sötétség, könnyebben ment a gondolataim szétválasztása. Valójában, nagyon nem volt mit megbeszélnünk. Csak tudni akartam, hogy miért nem tőle tudtam meg ezt az egészet. Haragudtam-e rá? Nem tudom, nem szabadott volna, hisz ha Niallre hallgatok, ő nem tehetett róla. És ekkor újra előtört bennem a vérszomj, méreg, lehunyva szemeimet, kezeimet a hátam mögött pihentettem, de öklömmel a falba vertem egyet, hátha ezzel levezetem a belém gyűlt feszültséget, de csak jobban vágytam arra, hogy szétüthessek valakit. A kép, hogy lefogják azt a két vékony kart, amin én előtte végigsimítottam ujjaimat, majd idegen ajkak veszik birtokukba azokat, amiket előtte én cirógattam, amikor nem volt kedve aludni, hanem inkább engem bámult helyette az éjjeliszekrény lámpa fényében, egyszerűen nem tudtam elűzni a fejemből, rosszul voltam tőle.
A szívem furcsa mód vadul dübörgött, mikor az ajtó megnyikordult mellettem, de én a sötétben rejtőztem, nem mertem oldalra nézni, csak a szőnyegre vetült kinti fényt megtörő árnyékot bámultam, Louis volt az, még az árnyékáról is felismertem, kettő bizonytalan léptett tett előre, nagyokat pislogva, hogy a szeme hozzászokhasson a homályhoz és meglásson. Végignéztem rajta, mikor elém került, az én pulóverem volt rajta, vagyis felvette magára, ez jelent valamit, mégsem éreztem a varázslatot, hogy mögé lépjek és magamhoz szorítva a feje búbjához, kócos haja közé nyomhassam ajkaimat, előtte tisztáznunk kellett ezt az egészet.
- Harry? - hallottam meg félős, vékony hangját is, ahogy kétségbeesetten kutat utánam. Lesütöttem a szemeimet, majd oldalra nyúlva, becsuktam a maga után résnyire hagyott ajtót, a zárban lévő kulcsért nyúlva, elfordítottam azt is, tudtam, hogy megijesztem, megpördült tengelye körül és nagy kék szemeivel bámult rám. A villanykapcsolót is felkattintottam, ami rögtön fénybe árasztott minket, végre megláttam a részleteket is, a maga előtt egymást tördelő ujjait, a sötét foltokat szeme alatt és félelemtől remegő ajkait, amit azzal akart leplezni, hogy összepréselte őket, rögtön félrenéztem, a gyomrom felfordult. - Niall azt mondta beszélni akarsz velem... - motyogta, úgy tűnt, mint aki sejti, hogy miről fog szólni az a beszélgetés. Már nem is haragszik azért, ami a nappaliban történt?
Nem szólaltam meg még egy ideig, és nem is tudtam a szemébe nézni, tétován közelebb lépett, alig centikre volt a teste az enyémtől, majd bátor elhatározásként, felemelte a kezét, ujjait beleakasztva a felsőmbe derekamnál, a tekintetem elkapásával próbálkozott, de nem ment neki. Mély levegőt vettem, orromon beszívva és kifújva, hogy összeszedjem magam, de megéreztem az illatát, fájdalmasan megremegett a hasam, még ha nehéz is volt bevallani, ugyanúgy vágytam rá, hogy magamhoz ölelhessem vagy hozzám bújjon.
- Miért tőle kellett megtudnom? - suttogtam, megtörtnek éreztem magam. Ez az egyetlen egy kérdés válasza érdekelt csak, mást nagyon nem is tudtam volna kérdezni, hisz azzal nem támadhattam neki, hogy miért hagyta, Niall mondata járt a fejemben, miszerint nem tehet róla. Bárcsak ott lettem volna, vagy bárcsak sose engedtem volna, hogy elmenjen. Keze rögtön lehullott rólam, maga mellé, de nem lépett hátrébb, legelőször megjött a merészségem, hogy szemébe nézzek, tágra nyílt íriszei a rémületet tükrözték, száját szólásra nyitotta, de nem jött ki rajta hang, ezért vissza csukta. Tudta miről van szó, tudta mivel vádolom, lehajtotta fejét és csuklóját felemelve, megdörzsölte szemét, csak ezt az egy választ akartam és ezt se kaptam meg, hirtelen előrenyúlva megragadtam a vállát és fordítva helyzetünkön, hátát a falnak vágtam, belemászva az arcába, mélyen a pupillájába bámultam. - Miért? - emeltem fel a hangom, a könnyei útjába ezúttal nem állt semmi. Bámultam, ahogy egy kövér csepp a szeme sarkából lassan lefolyik a kipirosodott arcán, le az álláig, majd nagyot szipog vállát szorító kezem alatt, a fejét ingatta, nekem pedig ellepte a sötétség és düh a fejemet, ezért nem jöttem rá időben, hogy mit teszek.
- É...Én s..sajnálom - zokogta, félrepillantva, hátha ezzel nem látom meg a félelmet megcsillanni arcán. Mérges akartam lenni, úgy viselkedni vele, olyan érzést adni neki, mint amit ő okozott a szívemmel, de az illata az orromban, a testének melege enyém mellett és egyszerűen a látványa, ahogy nedves arccal sír előttem, nem lettem volna képes még csak az érzéseit sem bántani, túl jó ember volt ő ahhoz. Elemelve kezem felsőkarjáról, nagyot nyeltem, miközben hüvelykujjammal óvatosan, alig hozzáérve végigsimítottam alsó ajkán, ki volt száradva és látszott rajta, hogy sokat harapdálta az elmúlt időszakban, mégis jobban vágytam rájuk, mint bármi másra, de nem tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy azt a szájat más is megkóstolta.
- Bemocskolta a gyönyörű ajkaidat, amik az enyémek voltak - váltottam vissza suttogásra, ujjbegyem még mindig sötét rózsaszín ajkán pihent. Hatalmas szemekkel bámult rám, meglepődöttséget tudtam kiolvasni belőlük és még a szipogása is alábbhagyott pár pillanatra, aztán mintha eszébe jutott volna valami, egy terv, óvatosan úgy mozdította fejét, hogy szája közepén legyen ujjam, majd apró csókot adva rá, végig engem nézett, bőrömön éreztem forró lélegzetvételét.
- Tedd őket a sajátodévá újra - motyogta el vékony hangon, mire rögtön tudtam miről szól a játék. Pár pillanatig csak arcát fürkésztem, felszáradó könnyeit bőrén, az elszántságot és bánatot szemében, majd elnyílt száját, nem bírtam tovább, tenyeremet elvéve onnan, nyakára tettem, fejét a falhoz szorítva, majd vadul beharaptam alsó ajkát, nem hagyva neki reakcióidőt. Az íze olyan volt, mint eddig, mégis más, a szokásos, kellemes bizsergés végigfutott rajtam, de közben el akartam taszítani magamtól, mire kapcsolni tudott és visszacsókolhatott volna, addigra eltoltam, de marka attól még reménykedve kapaszkodott a pólómba csípőmnél.
Újfajta késztetést éreztem magamban, meg akartam mutatni neki, hogy én jobb vagyok, én vagyok az, aki neki kell, és egy kicsi büntetés is ráfér, gondolkodás nélkül hajoltam vissza, ajkait újra birtokomba véve, de ezúttal gyengédebben, éhesebben, ujjaimat lecsúsztattam oldalára, megmarkolva derekát. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, mindkét tenyerét arcomra simítva, de ez még nem jelentette azt, hogy nem éreztem fájdalmat és mérget legbelül, úgy csókolt, mintha évek óta nem tettük volna már, nekem pedig csak a célom járt a fejemben, hogy bizonyítsak. Bizonyítani fogom, hogy nálam jobbat nem talál és akkor rajta áll a döntés mit akar. Nem mintha engedném valaha is, hogy elhagyjon.
- Sajnálom - suttogta az ajkaim közé újra, abban reménykedve, hogy ha minél többet mondja, megbocsátok. - Nekem nem kell Sein, csak te. - rázta meg a fejét a mondat elejét kiemelve, hallottam hangjában az undort a nevét kiejtve. Lehajtva a fejem, elgondolkodtam, hogy vajon arra is rábólintana-e, ha azt kérdezném, hogy eltehetem-e láb alól, úgy tűnt összeszedte magát, mert folytatta, lábujjhegyre állt, hogy homlokát enyémhez dönthesse. - Féltem, hogy nem akarsz már többé, ha megtudod.
Ledöbbenve bámultam rá, hogy feltételezhet ilyesmit? Kimondani, beszédet tartani az érzéseimről nem tudtam volna abban a pillanatban, egyszer elég volt gyengének mutatkozni aznap előtte, helyette nyakához hajolva, végigcsókoltam egy kinézett vonalat rajta, sóhajai beleolvadtak a kintről jövő, tompa dübörgő zenébe. Meglepett hang szökött ki szájából, mikor combja alá nyúlva felemeltem és a falhoz nyomtam egész testemmel, lábát körém fonta, így biztosan fent maradt, míg ajkaival foglalkoztam, kezem levándorolt a pulóver aljához és belemarkolva, egy ügyes mozdulattal levettem róla. Utánanézett, amikor ledobtam a földre magunk mellé, én addig kihasználtam és csupasz karjait bámultam, de persze nem volt rajtuk semmi nyoma, hogy valaki szorongatta volna őket, odanyúlva, végigsimítottam ujjaimat puha bőrén, és ugyanolyan érzés volt, mint pár napja az ágyban. Ő nem tehet semmiről, nem őt kell bántanom.
- Én mindig akarni foglak majd - csúszott ki a számon véletlenül, ami a fejemben járt. Felpillantva, arcát gyenge pír fedte, nem akartam, hogy bármit is mondjon többet erről, megcsókoltam hosszan, miközben felsője alá csúsztattam kezemet, ő pedig nyakam köré fonta karjait, automatikusan alányúltam és elindultam az ágy felé, de megállított elválva ajkaimtól.
- Harry... - hebegte zavartan, tenyerét mellkasomra simítva, mire megtorpantam a szoba közepén. - Nem akarom más ágyában csinálni... - suttogta lesütve szempilláit, amitől árnyékot vetítettek az arcára. Elgondolkodtam, hogy most tényleg azt akarom-e, lefektetni, amikor még a düh minden formája megtalálható volt bennem, csak mélyen elrejtve, féltem, hátha előtör belőlem és olyat teszek vele, amit megbánnék, de hetek óta nem érhettem már hozzá úgy és itt volt az alkalom, még ő is akarta. Bár egészen biztos voltam benne, hogy csak azért teszi, hogy előbb megkaphassa bocsánatomat, ez azt jelenti, hogy önző lennék, ha kihasználnám a lehetőséget?
Oldalra nézve, a szemöldökömet összehúzva néztem az íróasztalt, amire tollak és papírok, mappák voltak dobálva, egy laptoptáskával a szélén, egyszer azt mondta Niall, hogy csak az álca érdekében kell neki ez az egész, hogy ha a szülei meglátogatják, elhiggyék, hogy tényleg ügyvédként dolgozik. Alig múlt húsz, de már olyan sikeres ügyvéd, hogy egy ilyen házat megengedhet magának, a szülei nagyon szerethetik, hogy ezt mind beveszik neki.
De ez most nem érdekelt, elhatároztam a tervemet, Louisval a karjaim közt nagy léptekkel elindultam az íróasztal felé, nincs szükségem ágyra ahhoz, hogy megtegyem, amihez kedvem van. Ennyi nem fog megállítani és már én is akartam. Meg akartam valósítani a tervem, miszerint én vagyok számára a legjobb ember. 

9 megjegyzés:

  1. Ohhh atyaaam!!!! Kepzeld mikor felebredtem azt mondtam, h mar elakarom olvasni az 57. reszt! Es mikor megneztem, h van e uj resz, es tessek meglett a kivansagom :DD remelem, nem fogja az a kibaszott Sein-es ugy elronta a kapcsolatukaaat mert ok annyira tokeletesek egyuutt!!!! Es siess a kovivel :333
    Puszi: Andiii
    Ui.: elsoo komizo vagyoook *.*

    VálaszTörlés
  2. Úristen! :O Így tátva maradt a szám. Úristen. Ááááááá ez... ez mit írjak? Egyszerűen.. Úristen. Jézusom. Úgy érzem kevés az a szó, hogy imádom. De akkor is kibaszottul szerelmes vagyok ebbe a történetbe. :D És megint megkreáltad azt az idegesítő kis gombócot a hasamban. :D *sóhaj* Örökre ez marad a kedvenc kedvenc blogom. Annyira imádom, hogy tényleg nehéz rá szavakat találni és a következő rész... :3 nagyon várom. Fantasztikus. Tökéletes. Egyik blogot sem szeretem ennyire. :D Nehéz szavakat találni, de a legegyszerűbb ha azt mondom I-MÁ-DOM. Imádni is fogom. ♥
    Ééés asztali szex. Hehehe. :DDD

    VálaszTörlés
  3. te jó ég. .ez nagyon jó rész volt. még én is féltem Harry-től.. féltem hogy meg fogja ütni. de nem.. tudta h ki áll vele szembe.. Imádtam.. féltem végig olvasni mikor Louis be ment a szobába . :D remélem lesz rá alkalom hogy szét verje Sien-t de nem úgy h börtönbe kerül. csak tudod.. :D Imádlak jajj már alig várom hozd a kövi részt.. nem tudom el dönteni h melyik a kedvenc blogom ez vagy a Love and Pain. :D inkább mind a kettő az első kedvenc blogom.!!!!!!!!! :) siess a kövi résszel.!! Puszi.Larry xoxo

    VálaszTörlés
  4. *0* imádooom. Gyerünk Hazz ugyvan ott az asztal xd

    VálaszTörlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  6. IMÁDOM! Fenomenális és felűlmúlhatatlan, szerintem nem csak számomra! "- Sajnálom - suttogta az ajkaim közé újra, abban reménykedve, hogy ha minél többet mondja, megbocsátok. - Nekem nem kell Sein, csak te. - rázta meg a fejét a mondat elejét kiemelve, hallottam hangjában az undort a nevét kiejtve. " És amint az elöbb bemásoltam az egyszerűen nem is tudom... Jesszus. Atyám. WOW . Harry kemény mégis ellenállhatatlan! Louis talán túl félénk. Hát, igen...... Ez hivatalosan is a KEDVENC blogom! Várom a következő bejegyzésed! :)
    Aria Hudson. xX

    VálaszTörlés
  7. sziaaa imádom a blogod :DDD kövi rész mikor lesz?

    VálaszTörlés
  8. Valami iszonyat jo resz ket, ugy mint az osszes tobbi, igazabok en csak tegnap kezdtem el olvasni de maris vegig olvastam, mert nagyon jo, tegnap hajnali 6ig csak olvastam, nagyon tehetseges vagy, varom a kovetkezo reszt:)

    VálaszTörlés