43. rész

Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom.
Elutaztunk a hosszú hétvégére az ország másik felére, egy olyan helyre, ahol esély sincs bármiféle internet jelre, így írni sem tudtam. De ma igyekeztem és próbáltam a lehető leggyorsabban összehozni, bár így is rövid, lapos és értelmetlen lett. Előre leszögezem (nem ígérem, mert azt sosem tartom be), hogy a héten még lesz egy rész szombat előtt kárpótlásul.:)
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Csak annyit mondott, hogy baj van? - kérdezte Harry nyugtalanul, amikor már az autójában ültünk és idegesen próbáltam a lehető leggyorsabban bekapcsolni az övemet, jól esett, hogy aggódik. Miután leraktam a telefont, alig tíz percembe került, hogy felöltözzek és kinézzek valahogy, miközben el kellett neki magyaráznom, hogy mi történt, vagyis azt magam sem tudtam, csak azt, hogy valami nincs rendben otthon és mennem kell. Bólintottam, mert a hangomat biztos nem találtam volna meg, az agyam hihetetlen gyorsasággal dolgozott, de semmi sem jutott eszembe, egyszerűen nem találtam olyan indokot, ami miatt anya hangja rémült lehetne és szinte parancsolt, hogy azonnal induljak haza. A félelem fullasztó erősséggel nehezedett a mellkasomra, reális gondolatok helyett inkább egyre komolyabb és képtelenebb dolgok jelentek meg előttem, annyira sajnáltam Harryt, hogy miattam kellett neki is kapkodva elkészülnie, mikor előtte egy pillanattal még úgy tűnt, hogy van egy egész napunk egymásra. Pedig mennyivel szívesebben töltöttem volna el a délutánomat vele, például a kanapén összebújva, bár tudom, hogy ő nem ilyen típusú ember, az is lehet, hogy elmentünk volna valahova kettesben, nekem még az is tökéletes, de ehelyett feldúltan és zaklatottan pattogtam az ülésben, hogy minél hamarabb odaérjünk. 
Láttam, hogy a szokásosnál gyorsabban vezet, ami normális helyzetben zavarna, de akkor inkább hálás voltam érte, még az se érdekelt, hogy kicsit túllépte a sebességkorlátozást, csak reméltem, hogy egy rendőr sem akar megállítani minket közben.
- Harry, mi van, ha... - kezdtem suttogva, elszörnyedve magam elé meredve az elképzelt momentumok miatt. Rögtön felém fordult nagy szemekkel, de a forgalmat is figyelnie kellett, biztos, hogy a szívrohamot hoztam rá, a hajamat tépve hasonlíthattam egy idegbetegre, akinek már nincs sok hátra. - Mi van, ha Will rájött ki vagy? 
Meglepődtem, amiért nem ijedt meg, sőt nyugtató mosollyal arcán kapta el a köztünk lévő kezemet, ujjaimmal összefűzte a sajátjait, hogy lecsitítson, de szerintem közben csak le akarta szorítani, hogy ne tegyek több kárt magamban, valójában bevált, mert ezután jobban lekötött az, hogy ne mosolyogjak. Persze, kíváncsian vártam a válaszát, mert ez is benne volt a pakliban, ha én rá tudtam jönni napok alatt, akkor a nagybátyámnak sem nehéz, főleg hogy több bizonyíték volt ott előtte, mint bármelyik másik rendőrnek, csak össze kéne tennie a részleteket. 
- Ha tudnák, hogy ki vagyok, nem tőled kérnének engedélyt, hogy lecsukhatnak-e, hanem már tíz zsaru betörte volna reggel az ajtót - nevetett fel halkan saját morbid megszólalásán, amit én annyira nem találtam viccesnek, mert szembe fordított a ténnyel, hogy ez tényleg megtörténhet. Lehet, hogy egy nap éppen ugyanúgy nála töltöm az éjszakát és nem arra kelek fel hajnalban, hogy csupasz mellkasához húz, hanem mondjuk kirángatják mellőlem az ágyból, engem meg lefognak, vagy tudom is én. Még csak filmekben láttam letartóztatásokat, bár azok sem tűntek kellemesnek, félek, hogy talán a valóságban még rosszabbak.
Tovább bámultam ki a szélvédőn, mert egyrészt nem tudtam volna mit mondani, másrészt pedig az ideg elvette az összes erőmet a próbálkozáshoz is, hogy agyaláson kívül bármi mást csináljak, csak akkor zökkentem ki, mikor az üvegen lassan apró, formátlan cseppek csattantak, már megint esett. Talán ez volt a legrosszabb az egész országban, nincs olyan nap, mikor ne szemerkélt volna valami az égből. 
Szerencsére, mikor leparkolt a házunk előtt, nem kezdett el jobban zuhogni, erre a pillanatra vártam, mióta letettem a telefont, mégsem tudtam szó nélkül kiugrani a kocsiból, oldalra pillantva figyeltem pár másodpercig az arcát oldalról, de akkor észrevette, hogy bámulom, ezért egyik szemöldökét felvonva fordult velem szembe. 
- Hívlak, ha olyanról van szó, ami téged is érint - hebegtem, inkább magamat biztosítva, de közben reménykedve, hogy semmi ilyesmi nem lesz, milyen téma zavarna be közénk? Közben már rég elengedte a kezemet, csak addig fogta míg próbált nyugtatni, ami miatt csalódott voltam, mert jól esett a támogatása és amúgy is, szerintem az a legjobb módszer arra, hogy kimutassunk a köztünk lévő szálakat a többi embernek, bár mások előtt biztos sose fonná csak úgy össze az ujjainkat.
- Bármi van, hívj - korrigálta ki gyorsan, amit mondtam óvatos mosollyal a szája sarkában, mire egy aprót bólintottam lehajtott fejjel. Egyikünk sem szólt semmit, csendben, az esőcseppek kopogásával ültünk ott egymás mellett, majd egy kis idő után a kilincsért nyúltam, hogy menjek, mert eszembe jutott, hogy sietnem kell és pár perce még majd szétizgultam magam, de félúton megálltam, nem hagyhattam csak úgy veszni a pillanatot. 
- Sötétítettek az üvegek? - kérdeztem halkan, ártatlannak tűnve, oda sem kellett néznem, hogy tudjam, elég érdekes fejet vághat. Bár erre a kérdésre, hasonló helyzetben senki sem számítana, megadtam neki a gondolkodási és felfogási másodperceket, míg saját magam is a válaszon töprengtem, ugyanis furcsa, de még sosem figyeltem meg, hogy milyenek az ablakok.  
- Igen, mié... - kezdte hosszú "Öööö"-zés után, de amint kimondta a helyeslő szót, nem hagytam tovább beszélni, hirtelen odahajoltam hozzá. Döbbenete miatt meg sem mozdult, míg én tenyereimet a mellkasára tettem, ezzel az ülésébe passzírozva, félig feltérdeltem a sajátomra is, hogy könnyebben hozzáférhessek, egy rövid vigyort megeresztve tágra nyílt szemeibe nézve, ajkamat az övére nyomtam. Halkan feldünnyögtem, mikor egyik kezét a hátamra simította, miután felocsúdott a meglepettségből, míg másikkal pedig hajamba túrt bele hátulról, hogy közelebb húzzon magához egy óvatos mozdulattal. Nem azért kérdeztem meg, hogy belát-e bárki is, vagyis igen, de nem azért, hogy lebukjunk vagy hasonló, inkább magunknak akartam okozni egy jó pillanatot, amit teljességgel kiélvezhetünk anélkül, hogy miután elválunk, ne kelljen szembe néznem valamelyik szomszéd meghökkent tekintetével. Mikor kifogytam a levegőből, még gyorsan elfordítva a fejem egy puszit nyomtam arca oldalára, őszintén húzta görbületre száját, miközben engem fürkészett, egy kicsit kipirultam, de sikerült neki elfelejtetni velem az elmúlt idegőrlő perceket, elköszönve már is könnyebb szívvel szálltam ki a járműből. 
Ezúttal nem vártam meg, míg elhajt, hanem rögtön a kapunk irányába indultam az én láb méretemhez képest elég hosszú léptekkel, az eső miatt is, meg mert minél hamarabb bent akartam már lenni, csak hallottam, ahogy az apró kövek surrognak összekoccanva, míg beindította a kocsit, már a házon belül voltam, mikor ő szerintem az utca végére ért. Sietősen rúgtam le magamról a cipőmet, közben rögtön tudtára adva az egész háznak, hogy megjöttem, befelé sétálva a nappaliba, útközben nehézkesen lerángattam magamról a kabátomat, megörültem, mikor megláttam anyát a kanapén ülni, a combján könyökölt tenyerében tartva a fejét. 
- Harryvel voltál? - kérdezte meg rögtön, amint megpillantott, ami miatt meghökkenve torpantam meg. Először is azért, mert jól esett, hogy megjegyezte a nevét, amúgy meg inkább az zökkentett ki, hogy azt feltételezte azonnal, hogy vele voltam, ami valóban igaz, csak... furcsa. Egy aprót bólintva odamentem hozzá és lehuppantam a fotelba, közben folyamatosan engem figyelt, ahogy mozgok, ami kicsit frusztrált, mert elég ijesztően festett az üveges kék tekintetével és csapzott hajával, vártam, hogy beszélni kezdjen már arról, ami miatt elrángatott. - Sajnálom, ha bármit is megzavartam...
- Anya, mi történt? - nyújtottam előre az egyik kezemet, hogy tenyeremet térdére simítsam és kizökkentsem hirtelen rátörő bűntudatából. Végre rám emelte a tekintetét, vagyis nem azt bámulta mit csinálok, hanem egyenesen a szemembe meredt, megijedtem tőle, az apró ráncok arról árulkodtak, hogy pár órája már biztosan szenved valami miatt és azt akartam, hogy kibökje. 
- Az apád holnap meglátogat minket... - mondta ki egyszerűen a szavakat, amik először le sem estek, csak idiótán felnevettem, mintha az év legfárasztóbb faviccét mesélte volna el. De ő nem kuncogott és nem is vigyorgott büszkén, hogy tetszett a poénja, aggódva pillantott rám, miközben nekem a mosolyom szinte lassított felvételben tűnt el az arcomról, ahogy megértettem a mondandóját, azt hittem ott helyben felpattanok és elfutok a világ végére. 
- Mi?! - csattantam fel, oda láttam, hogy anya összerezzent a kanapén, akkor ő nyúlt felém, hogy lecsitítson és nyugodt maradjak, de egyszerűen tépni lett volna kedvem a hajamat. Nekem nincs apám, senki sem fog másnap meglátogatni, főképp nem egy olyan személy, aki megkeserítette az életemet. 
- Felhívott. Nem hittem a füleimnek, le akartam csapni... - kezdett el magyarázni arról, hogyan is történt, de valójában nem nagyon érdekelt. Benne kezdtem el látni a bakfist, megtehette volna, mégsem szakította meg a beszélgetést, akkor lehet, hogy most nem lenne gyomorgörcsöm és nem akarnék elszökni bárhová, ahova mehetek. - De akkor azt mondta, hogy már lefoglalta a repülőjegyet és nem érdekli, ha van valami beleszólásom. - folytatta tenyerébe temetve a homlokát, alig tudtam elképzelni milyen szavakkal adhatta ezt tudtára anyának, de az biztos, hogy nem így. Bárcsak itthon lettem volna, talán egy hirtelen adrenalin lökettől kikaptam volna a kezéből a telefont és megmondanám, hogy senki sem kíváncsi rá innen, főleg nem én. - Látni akar téged, Louis. 
Fájdalmas hangja szíven ütött, hányingerem volt az eszembe jutó gyermekkoromtól és a sok fájdalomtól, amit akkor át kellett élnem, már épp sikerült lassan elfelejtenem az egészet, kitörölni a múltamból és a jelenre koncentrálni, ami merővel jobb, de úgy látszik sosem fog teljesen sikerülni. Csak ültünk egymás mellett, mindkettőnk kék szemében ott csillogtak az emlékek, de anya közben azt is várta, hogy mondjak már végre valami mást a tiltakozás mellett, ugyanis folyamatosan azt motyogtam az orrom alatt, hogy nem, bár ezzel sokra nem mentem. 
- Kérlek, kicsim... Csak egy óra. - próbálkozott kérlelve, utáltam, ha "kicsim"-nek szólított, de a könyörgésnek sosem tudtam ellenállni, rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy egy óra nem is olyan sok, vagyis inkább meg akartam győzni magam vele. Biztos csak beszélgetni akar, vagy kérdezgetni, hogy mik történtek az elmúlt nyolc évben, amikor ő nem volt itt, hanem a franc tudja hol kezdett egy új családot, bántani meg nem fog, vagyis remélem, de már nem vagyok az a gyerek, aki meg se tudja magát védeni... és ha van is valaki mellettem, aki meg tud védeni, akkor...
- H..Ha Harry is itt lehet - tettem karba a kezem a mellkasom előtt hátradőlve a fotelban, mintha lehetne választásom, láttam anya arcán, hogy visszafolyt egy mosolyt, bár nem értettem miért. Ez annyira kiszámítható volt? Bár sejteni lehetett...
- De tudod, hogy akkor Willnek el kell előtte mondanod, hogy valójában ki is ő - figyelmeztetett, amire én nem is gondoltam, az alsó ajkam szélét beharapva inogtam meg a hirtelen hozott döntésemben. Annyiszor elhatároztam már magam, hogy egyszerűen elé állok és közlöm vele, abban reménykedve, hogy ő pozitívan fog reagálni, hisz nagyon sokszor mondta már, hogy neki tökmindegy milyen irányba viszem az életem, úgyis az unokaöccse és félig a fia maradok és szeretni fog. Egy nagy levegőt véve, gyorsan kifújtam és bólintottam megértésemet jelezve, nem akartam többet ottmaradni, magányra volt szükségem, hogy felfogjam a történteket és elkezdjem magam lelkileg felkészíteni, a kezemmel meglökve magam álltam fel és többet már nem is fogtak vissza, egy szó nélkül indultam a szobámhoz. 
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, rögtön a nadrágom zsebében lévő telefonért nyúltam, alig telt el negyed óra azóta, hogy elment, bár azt mondta, hogy mindenképp hívjam és hát ez a téma igenis érinti, mert belehalnék, ha nem lenne itt, szükségem van rá és arra, hogy valaki megvédjen minket, ha elszabadulnának a dolgok. Itt lesz Will is, de annak valahogy jobban örülnék, ha tisztes távolságban ő is köztünk lenne, persze azt nem engedném, hogy annyira közel kerüljön hozzám és az átlagos mozdulatok meglegyenek, és ezt ő is megérti, remélem. 
A monoton csengést hallgattam a vonal másik végéről, miközben az ágyamhoz sétáltam, ledobva magam a matracra, a plafont bámultam és kezdett leesni, hogy mit is kell túlélnem másnap, az idegesség és félelem nem múlt el, amit még a kocsiban éreztem az ismeretlentől, sőt, újabb szintre lépett.
- Mi a baj? - kérdezte meg rögtön Harry, kizökkentve engem a gondolataimból, elmosolyodtam, amiért tényleg várta a hívásomat. Egy mély levegőt véve, elhadarva próbáltam összefoglalni, hogy miről van szó, míg ő csendben hallgatott, olyan volt, mintha a kikapcsolt telefonhoz beszélnék, szerintem még életemben nem intéztem ennyi mondatott hozzá. Aztán idővel elfogytak a ki nem mondott szavak és elhallgatva vártam a válaszát, abban reménykedve, hogy nem lesz semmi dolga akkor. - Ott leszek - mondta ki, mire több mázsás súly esett le a vállamról, megkönnyebbülve felsóhajtottam lehunyva szemeimet. - De most le kell tennem, mert van egy kis elintézni valóm.
Nem tartott sokáig a nyugodt állapot, a hirtelen váltott hangsúlyától összerezzentem, anélkül is tudtam miről van szó, hogy komolyabban belegondoltam volna, egy halk, dadogott oké-t feleltem rá és elköszönés nélkül bontotta a vonalat, percekig nem vettem még el a fülemtől a telefont, csak bámultam magam elé. Olyan régen került szóba ez a dolog, hogy elfelejtettem mennyire összeszorul a mellkasom, mikor arcon csap, az idő múlásával egyszer talán, majd megszokom vagy...
Másra terelve agyamat, azon lyukadtam ki, hogy a látogatónk feltehetőleg nem csak egy napra jön, ha már megvette a repülőjegyet az azt jelenti, hogy messziről utazik, attól, hogy nem érdekel egyáltalán az ember többé, még kíváncsi lennék, hogy hol lakik, kivel és milyen irányba ment az élete nélkülünk... vajon még mindig ügyvédként dolgozik? Lehet, hogy talált egy hozzá illő nőt, amit kétlek, mert kiskoromban a szememben mindig is anya volt a tökéletes feleség számára, a törékeny, apró és mindenki számára nyitott asszony pont az ellentettje volt, nem nagyon emlékszem rá, csak azt tudom, hogy mindig higgadtnak tűnt és magassága miatt csodálva néztem fel rá a titkaival együtt. Talán már nem is vagyok egyke, hanem valahol él pár féltestvérem, akiket sosem fogok megismerni, de nem is szeretnék, ha komolyabban belegondolok, csalódás lennék csak nekik, az eldobott "első", keserűen elmosolyodtam a jelzőre, irónia nélkül remélem, hogy ha tényleg léteznek, akkor nekik becsületes és jó apja volt, nem úgy, mint nekem. Ha bármennyi szép tulajdonságot és emléket összeszednék, akkor sem lenne elég, nem tudnék megbocsátani azt felidézve sem, mikor néha volt egy kis szabadideje a munka mellett és felvett a hátára játszani, egyszerűen az összes érzést kiirtotta belőlem a gyűlöleten kívül, így hát nem is lennék képes annál az egy óránál tovább mellette maradni.
Felülve a szekrényemhez siettem és ami a kezem ügyébe került, azt az ágyra hajítottam, azért fejben számolgatva egy hétvégére való ruhamennyiséget, bár kétlem, hogy elhagynám majd a házat, egy pulóvert is hozzáadtam, majd amikor úgy, ahogy minden megvolt, leguggolva az egyszerű, márkás sporttáskámat is kirángattam a szekrény aljáról. Volt elég időm, ezért nem tettem úgy, mintha lusta lennék, viszonylag rendesen összehajtogatva a dolgokat, beraktam őket a táskába, olyan kevésnek tűnt, de aztán rádöbbentem, hogy csak egy hétvégéről van szó, maximum három napról, újra eszembe jutott, hogy milyen lenne költözni, nagyot sóhajtva indultam az ajtó irányába, hogy a fürdőbe is eljussak. Olyan voltam, mint aki valamilyen táborba készül, még mielőtt a kilincsre tettem volna a kezem, megtorpantam, felesleges olyanokat bepakolnom, amit ott is megtalálok, meg amúgy sem szeretnék kérdések kereszttüzébe kerülni, hogy hova megyek. Akkor eszméltem csak rá, hogy még nem is biztos a szállásom, bár nagyon remélem, hogy be tud fogadni erre a néhány napra, nyomos okom van rá és cserébe megegyezhetünk dolgokban, amik tudom, hogy tetszenének neki.
Visszafordulva, a félig teli táskához léptem és behúztam a cipzárját, megfogva bedugtam az ágyam alá, mint valami életmentő csomagot, még nem tudom hogyan fogok csak úgy kimenni a házból, anélkül, hogy valaki megpróbálna visszatartani, az ablak irányába nézve eszembe jutott az este, mikor Harry beszökött, talán nekem is ez az egyetlen esélyem. Sosem voltam az a lázadó gyerek, így nem is láttam a lehetőséget a földszinti szobában, de egyre jobban tetszett, odalépve a kerítést kezdtem el fürkészni, ami viszont túlságosan is magas volt, alsó ajkam szélét harapdálva tekintetem átsiklott az öreg gesztenyefára és ágaira, talán még az jöhet segítségül... Úgy látszik én másokkal ellentétben húsz évesen kezdem el keresni a kalandokat, ami nagy valószínűséggel nem történt volna meg, ha nem ismerem meg Harryt.