42. rész

Sziasztok!:) Elnézést, hogy most egy kicsit később teszem ki az új részt, csak nem sok időm volt most írni, mert festjük a szobámat és sehol sincs helyem leülni. Hozzáfűznivalóm nincs, újra jönnek majd a bonyodalmak, ennyi spoiler elég is.:D

Köszönöm a kedves kommenteket az előző részhez, még azt is megkaptam, hogy példakép vagyok, istenem.❤
Jó olvasást, drágáim.:D
(u.i.: Ezt már régebben is szerettem volna mondani, de akinek van Twittere, az megtalál @_bieberstommo néven. hehe)

horan vandaa.xx 

Louis Tomlinson

Meglepődtem, amiért nem ölelő karok közt keltem fel, valójában egyáltalán nem ért hozzám senki, csak a takaró csavarodott körém fojtogatóan és a Nap sugarai égették kellemetlenül a csupasz vállamat, csalódottan pislogtam ki az álmot a szememből. Tudom, hogy sokat forgolódok éjszakánként, épp ezért először korrigálnom kellett magamat, hogy hol vagyok pontosan és hogy melyik irányba fekszem éppen, a falat bámulva gondolkodtam a történteken. Óvatosan elfordítottam a fejemet az ablak irányába, hogy ha mégis talán itt van még, akkor ne keltsem fel, a szívem a torkomba ugrott és rögtön mosoly kúszott a számra, ahogy megpillantottam az arcát és kusza haját a párnára tapadva, olyan nyugodtnak, sebezhetőnek tűnt ilyenkor. A hasán feküdt, de félig felém fordult, elszégyellve magam vettem észre, hogy elvettem tőle az egész takarót, de egy hasznom volt belőle, hangtalanul kicsit felkönyökölve, alsó ajkamat beharapva figyeltem a csupasz hátát. Tényleg ott pihent a két pici gödör az alsója szélének felett, amit csak tegnap fedeztem fel, magamon utáltam őket, de neki csak csábítóbbá tette a testét, legszívesebben odanyúlva óvatosan végigvezettem volna az ujjam hegyét a tökéletesre dolgozott izmainak vonalán.
Álmában sóhajtott egyet, ami miatt egy pillanatra levegőt se mertem venni, nehogy észrevegye, hogy fent vagyok és lebukjak azzal, hogy őt bámultam, mert akkor valamit tuti, hogy hozzáfűzne, az arcára tévedt a tekintetem, ami pufibbnak tűnt azért, mert az egész fejét a párnájába nyomta. Vicces ábrázata ellenére ugyanúgy éreztem azt a különös bizsergést, amit azt hiszem szerelemnek hívnak az okosok, mosolyom letörhetetlen volt, de közben abba is belegondoltam, hogy ő vajon hányszor csinálta már ugyanezt? El se tudom képzelni milyen idiótán nézhetek ki, amikor alszok, főleg, hogy mikor felkelek, többnyire piros csíkos nyomódások tarkítják a bőrömet a huzat miatt, a hajam az égnek áll, hisz az elektromosság és gravitáció sosem támogatott az én oldalamon, a többi apró hibára pedig ne is fecséreljünk szavakat.
A sóhajtásból az lett, hogy ezúttal már meg is mozdult, a szívverésem a fülemben visszhangzott, miközben azt néztem, ahogy kiveszi maga alól a karját, amin addig rajta feküdt, gondoltam biztos ébredezik, de ez a teóriám lerombolódott, akár egy kártyavár, abban a pillanatban, amikor ugyanazzal a kezével hirtelen lecsapott. Ijedt sikoly hagyta el a számat, ezekre a hangokra sosem voltam büszke, hisz nem nagyon erősítette a férfi énemet, de rögtön azután őszintén boldogan felnevettem, mert valójában csak lerántott magához az oldalára fordulva, a hátam a mellkasához passzírozódott, ahogy állát a fejem búbjára támasztotta és úgy tett, mintha tovább aludna. Persze ezt nem tudta teljesen elhitetni velem, ugyanis cselesen beférkőzve a takaró alá, ujjai eléggé éberek lettek, először csak ártatlan helyeket fedezett fel, bár egy hegymászó sem kezdi pályafutását a Mount Everest megmászásával, jólesően dünnyögtem, ahogy már lejjebb kalandozott és a csípőm, majd derekam is feltérképezett terület lett. Valójában csak akkor döbbentem rá, hogy meztelen vagyok, mikor semmi sem állt az útjába, elpirulva rögtön menekülni próbáltam, de nem engedett, remegő hangon kifújva a váratlan izgatottság miatt felgyülemlett levegőt, hagytam magam. Meglepődtem, amiért a szokásos mozdulatsora helyett, hogy belemarkol a fenekembe, majd előrébb dugva fejét ajkait vadul a nyakamra tapasztja, csak gyengéden végigcirógatott rajta, majd a combom tetején is, de tovább nem ért a keze, ezért visszafele indult.
- Fáj valamid? - suttogta reggeli, sokkal mélyebb és rekedtebb hangján a fülembe, a hideg már kitaposott úton cikázott végig a hátamon, de ezúttal keveredett bele egy kis kellemes melegség is az aggódása miatt. Nem akartam hazudni, de az igazságot sem szerettem volna részletesen az orra alá kötni, ezért pár másodpercig még csendben feküdtem a karjai közt, mintha nem találnám a hangomat, feszülten csendben várta a válaszomat, tudtam, hogy fontos neki ez az információ, hisz azt akarta elérni, hogy jobbat adjon az előzőnél. Sosem voltam a szavak embere, ezért nem is tudtam volna mondatokba költeni, hogy milyen csodálatos emléket szerzett nekem, még ha számomra ez negatívum is, de napokig nem fogok tudni koncentrálni megint semmire, csak magamnak vigyorogva bámulok majd a semmibe ezen az éjszakán merengve. Ironikus, de az idő múlásával pont, hogy egyre több töredék fog váratlanul elém ugrani, jelentéktelen apró érintések, lopott csókok vagy sóhajok, de persze vannak dominánsabb képek, amik abban a pillanatban is kínoztak.
- Tökéletesen érzem magam - motyogtam vissza őszintén és halványan mosolyogva, mert a fáradtság ellen a lelkem közben szárnyalt a fellegekben. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy elárulom, kicsit fáj néhány testrészem, ez inkább amúgy is a magánügyem, éreztem, ahogy lejjebb hajolva a tarkómhoz dugja az arcát és megcsókolja a nyakamat, ha rajtam múlna, sosem hagytam volna ezt a pillanatot elfutni az idővel.
De nem lehetek telhetetlen, igyekeztem kiélvezni, még ha csak pár percig is tartott, az arcom már fájt a mosolygástól, nem vagyok az a típusú ember, aki lehetetlen álmokat sző előre és már abban a másodpercben eltervezi az esküvőt, ahogy megpillant egy vonzó személyiséget, viszont elképzeltem, hogy milyen lenne minden reggel erre ébredni. Ahogy karjait csupasz derekam köré fonja, apró puszikat nyom elszórtan a vállam és a tarkóm közt bőrömre, suttog a fülembe és hallom a hangján, amilyen boldog, lábaink összegabalyodva pihennének a takaró alatt, miközben mindkettőnk fejében hasonló gondolatok játszadoznak.
- Csinálok reggelit - kaptam egy utolsó csókot, szomorúan fordultam utána, ahogy kimászott az ágyból, ezzel az addigi melegséget átváltva ürességre, sejtésem szerint akkor is ezt fogom érezni, ha vége... Fejemet kicsit megrázva, ezzel kiűzve a mérgező gondolatokat, kicsit feljebb támaszkodva, a hátamat a párnájának döntöttem és onnan figyeltem a kis műsoromat, ahogy eléggé lecsúszott alsónadrágját feljebb húzta, majd karjait a magasba lendítve kinyújtózott. Kezdtem azt érezni, hogy direkt csinálja, mert teljesen tisztában volt azzal, hogy mit vált ki belőlem, alsó ajkamat szétharapva legeltettem a szememet testén, napbarnított bőrén nem találtam egy kivetni való millimétert sem, annyira nehéz ilyenkor elképzelni, hogy előtte pár másodperccel ugyanahhoz az emberhez bújtam hozzá. Sőt, ugyanez az a személy, aki már túl sok mindent lopott el tőlem, és nem lényegtelen tárgyakra gondolok ezalatt, hanem az ártatlanságomra, a szívemre...
- Ideadod az alsómat? - szóltam utána, amint észrevettem lába mellett a még este eldobott ruhadarabot, kezdett zavarni, hogy semmi sincs rajtam és csak a takaróra hagyatkozhatok, ami viszont nem épp volt egy biztos pont. Megnyugodva figyeltem, ahogy lehajol érte, de akkor még nem láttam az arcán pihenő ravasz mosolyt, nyújtottam a kezemet, hogy elkapjam, amint elhajítja, de ehelyett keresztbe fonta a mellkasa előtt a karjait felém fordulva, ezzel szegény fekete bokszeremet hagyta lógni két ujján.
- Gyere ide érte - mondta csalogató hangon, rögtön utána alsó ajkába beleharapott, hogy elrejtse vigyorát, zavartan pislogva, utolsó reménysugarak biztatására még a levegőben tartottam a kezemet, hátha meggondolja magát, de lehet, hogy azért, mert egy pillanatra azt is elfelejtettem hol vagyok. Szükségem volt az alsónadrágomra és azt is tudtam, hogy nem adja fel könnyen, ezért furfangosnak kellett lennem, a takarót magamhoz húzva, hirtelen ötlettől vezérelve magam köré próbáltam csavarni, hogy azzal együtt fussak oda érte egy pillanat alatt. - A-a - ingatta a fejét, ugyanazt a két mássalhangzót kiejtve ajkain, erősen az elutasítást kihangsúlyozva, ami miatt csalódva hagytam abba a hófehér anyag kínzását, felvontam a szemöldökömet. - Azt otthagyod. - bökött ideiglenes pajzsom felé, úgy éreztem, hogy ez teljesen nem fair velem szemben. Lehet, hogy már látott meztelenül, sőt elég sok mindent látott már belőlem, de annyira mégsem voltam bátor, hogy napfényben, világosban flangáljak előtte egy szál semmiben, bár tudom, hogy ő képes lenne rá és azt nem is bánnám... Mivel nem mozdultam többé, csak ültem egy helyben szerencsétlenül bámulva a szemébe, percek múlásával rájött, hogy felesleges próbálkoznia, kedvesen elmosolyodott, de tudtam, hogy csalódott is, eldobva az anyagot, kicsit késői reflexszel kaptam utána, ami amúgy az ölemben landolt volna. - A merészségeden még javítanom kell.
Nem mertem ránézni, csak a szinte néma lépteit hallgatva vártam, míg ki nem megy a szobából, addig levegőt is alig mertem merni, a szavain gondolkodtam inkább, hogy vajon ezt hogy értette, miért kéne javítani a merészségemen? Tudom, hogy nem vagyok eléggé magabiztos és bátor sem, de eddig nem tudtam, hogy ennyire baj lenne ez a tulajdonságom. Amúgy is, változtam valamiben mióta ismerjük egymást?
Az ajtó zára kattant, mire rögtön lerugdostam magamról a már füllesztő melegségű és idegesítő takarót, a hirtelen hűvös levegőtől kirázott a hideg, az alsóm elejét megkeresve, sietős mozdulatokkal felrángattam magamra, nehogy meglepetésszerűen visszajöjjön. A lábaimat lelógatva az ágy széléről, a lábujjaimat bámultam, ahogy megmozgatva őket az ablakon besütő napsugár más formában vetített árnyat a szőnyegre, mint kiskoromban, ha szobafogságra lettem ítélve, amint ezt meguntam, inkább csak a levegőben keringőző porszemeket figyeltem. Hasonlóak voltak, mint maga a Föld, az egyik oldaluk fényben úszott és csillogott, míg a másik árnyékban volt, de amint kifújtam egy jó adag levegőt a számon, bukdácsoltak egyet és megfordulva, az addigi sötétség világosságba borult. Hálás voltam Harrynek, amiért elment, még ha nem is tudatosan tette, de ilyenkor minden embernek szüksége van egy kis egyedüllétre vagy inkább gondolkodási időre, hogy ha újra megpillantom majd a konyhában, az eddiginél is szerelmesebb legyek belé, ha ez lehetséges. Lehunyva szemem, csak hallgattam a madarak énekét, kellemesebb volt, mint az autók zaja, azt se tudtam, hogy hány óra lehet és attól, hogy nem kellett aggódnom a munka miatt, mert el lett intézve a hiányzásom, még érdekelt volna, hogy Niall képes-e egyedül megcsinálni mindent. Szegény csak alig két hete lett felvéve és már most rábíznak egy egész kávézót, nekem egyszer kellett egymagam lehúznom az egész napot, máig nem tudom Tyler miért nem jött dolgozni, de hetekig átkoztam utána.
Összerezzentem, amikor a nyugtató csendbe belehasított egy zavaró hang, arra tudtam következtetni, hogy a konyhában valami leesett a földre, esetleg egy serpenyő, rögtön elgondolkodtam, hogy még egyszer sem láttam Harryt főzni vagy sütni, inkább csak rendelt kaják kartonjait sorakozni a kuka mellett. Ez bogarat ültetett a fejembe, kíváncsi lettem, meg persze a vágy is hajtott, hogy segíthessek neki, mert hencegés nélkül állíthatom, hogy jártasabb vagyok ebben a témában, kezemmel meglökve magamat, nehézkesen felálltam. Nem akartam egy alsóban lemenni, mert sejtésem szerint ott még hidegebb volt és már így is kezdtem fázni,  viszont turkálni sem szerettem volna a cuccai között, de erőt véve a szekrényéhez sétáltam és kinyitva, meglepődtem az elém táruló rend miatt. Az én polcaim legtöbbször úgy néznek ki, mintha egy minitornádó csapott volna le közéjük, mert mindig idegeskedek, hogy mit vegyek fel, viszont miután kirángatok egy felsőt a helyéről, csak visszavágom hajtogatás nélkül. A sok fehér és fekete között találtam valamit, ami nekem is megtetszett, elmosolyodva nyúltam a kék pulóverért, az emlékeimben kutatva rájöttem, hogy már láttam rajta ezt a darabot, visszazárva az ajtót, a szerzeményemet bámulva indultam meg. Miközben belebújtam, nem tudtam megállni, hogy ne szippantsak bele az anyagba, úgy éreztem magam a vörös arcommal és a versenyt futó szívemmel, mint egy szerelmes tinilány, az illatával másodpercek alatt megtelítődtem. Az ujja és alja méretét tanulmányozva indultam meg a földszint irányába, a lépcsőfokokat megfontoltan tettem meg, nyugodt tempóban, amúgy is utáltam sietni, inkább azzal foglalkoztam, hogy nem is látszott, hogy van rajtam alsónadrág, mert az egészet elrejtette a pulcsi.
A lépteimet a lehető legóvatosabbá tettem, hogy véletlenül se lehessen őket meghallani, megtorpanva a konyha ajtajában, mosolyogva dőltem neki a félfának, miközben azt figyeltem, ahogy háttal állva nekem idegeskedik a reggeli miatt, egyre cifrább káromkodások hagyták el a száját, ahogy magának dünnyögött. A tojástartókat látva rögtön rájöttem, hogy mit próbál meg elkészíteni, a lehető legegyszerűbb reggeli étel, de akkor is különlegesnek éreztem magam, nem hiszem, hogy előttem sok embernek csinált volna rántottát, tetszett az új gondolkodásom. Nem akartam többé azon fanyalogni, hogy vajon hányan jártak már itt előttem vagy hogy hányfajta hangon visszhangzott a neve esténként a hálószoba falairól, inkább arra összpontosítottam, hogy most én vagyok az, aki mindenét megkapja és egy kis külső segítséggel azt is tudom, hogy másabb vagyok, mint a többiek. A következő tojást igyekezte beletörni a serpenyőbe, de kicsúszott hosszú ujjai közül, az utolsó pillanatban kapta el, még mielőtt földet érne és szétloccsant volna, nem akartam kinevetni, se lebuktatni magamat, de a kezemet szám elé kapva kuncogtam fel hangosan. Hitetlenkedve nézett hátra a válla felett, mint egy árulóra, még mindig csak egy alsónadrág volt rajta, de kezdtem megszokni, már nem is éreztem annyira zavarban magam mellette így, inkább csak összpontosítani nem tudtam, mert muszáj volt elkalandoznom néhány testrészére.
- Mióta vagy itt? - kérdezte vádlóan, de láttam a szeme mellett összegyűlt nevetőráncokból, hogy csak szórakozni akar velem. Mi mást szeretne, lassan már ez a hobbija, aminek a nyeresége a piros arcom és lesütött szemeim, vagy ha mindenét beleadja, akkor néha többet is kap, érintéseket, csókokat és nyögéseket, egy kapcsolat valójában csak akkor izgalmas, ha meg kell harcolnunk a vágyainkért. Bár mondom ezt én, aki sosem volt egy veterán ebben, inkább kispados.
- Csak pár perce - nyugtattam meg gyorsan, ki tudja mennyit szerencsétlenkedett már, de szívesen végignéztem volna, ahogy nehézkesen megcsinálja azt a rántottát. - Segítek... - ajánlottam fel, majd közelebb lépve, kíváncsian fürkészte a lépteimet, mire ügyesen a teste és a pult közé furakodtam, de azért annyira nem voltam közel, hogy a sütőlaphoz kozmáljak. A fakanalat tartó ujjaira simítottam a sajátjaimat és megmozdítva őket mutattam meg neki, hogy milyen mozdulatokat kéne csinálnia, mert látásom szerint eddig csak igyekezett széttörni a hasznos eszközt, a mosolyomat elbújtatva, szó nélkül hagytam, hogy szabad kezét a derekamra tegye. - Így folytasd - utasítottam a berögződött kavargatásra célozva, majd ki akartam szökni a karjai által létrehozott cellámból, de nem hagyott menekülni. Váratlanul megfordított, mire végre szembe voltam vele, félősen az arcára lesve vártam mi jön, kicsit srégen meglökve, a hátam a pulthoz ütődött, a pulóvert szorongatva rajtam, fejét egyre közelebb dugta, nem tudtam a vigyoromat tovább elrejteni, mikor homlokunk összeért. - Oda fog égni a tojás... - próbálkoztam figyelmeztetni, hogy az eddig erőfeszítése pocsékba fog menni, ha most nem összpontosít rá, de nem úgy tűnt, mint akit meghatotta, hogy ki kell dobni a rántottáját.
- Kit érdekel? - adott hangot a sejtésemnek felfelé görbítve száját, ajkát az enyémhez nyomva, a változatosság kedvéért nem a nyaka köré fontam a karjaimat, hanem csípőjére simítva húztam közelebb magamhoz. Meglepődve engedtem, hogy combom mögé simítsa kezét, de aztán rá is jöttem, hogy ezzel mi volt a célja, a csókot meg se szakítva emelt fel és tett a pultra, ami miatt végre szemmagasságban voltunk, lábaim közé férkőzve ölelte át a derekamat, de nekem is pózt kellett változtatnom, az arcát tenyerembe vettem.
- Az első csókunk is ugyanilyen volt - jegyeztem meg félősen, hisz tudtam, hogy reagál az érzelmi és a múlttal kapcsolatos kérdésekre, nem akartam, hogy megharagudjon rám. De nem úgy tűnt, mint aki ordítani fog, bárgyún mosolyogva, a hátam mögött foglalatoskodott azzal, hogy kihasználva a pulóver felcsúszását, néhány ujját bedugta az alsóm alá és gyengéden cirógatta a bőrömet, a lábamat észrevétlenül köré fontam.
- Téves - mondta ki egyszerűen, mintha csak egy tényt közöltem volna, amire meg kell mondania, hogy igaz vagy hamis, egyik szemöldökömet felvonva vártam valami magyarázatra. Az én emlékezetemben igenis úgy él, hogy miután itt aludtam nála, reggel lejöttem valami kaját csinálni magamnak és akkor hirtelen megjelent, felrakott a pultra és erőszakosan a számhoz furakodott... - A parkban csókoltalak meg először.
- Az... az nem volt igazi - hebegtem a saját igazamat fújva, mire ő nézett rám kérdőn. Addigra jutott csak el az eszemig, hogy valóban az első csókunkról vitatkozunk, ami miatt melegség futott végig rajtam, hisz ez azt is jelentette, hogy tud az érzéseiről beszélni, talán... - Féltem tőled.
- Féltél? - kérdezett vissza őszinte meglepődöttséggel, mire lesütöttem a szemeimet megbánva, hogy ez is kicsúszott a számon. De nem gondolhatta komolyan, hogy nem hozta rám a frászt azzal, hogy felkavarva az egész életemet, hirtelen szinte lefoglalt magának egy buliban, ahova nem is akartam menni, majd ki is nyilvánította, hogy az övé vagyok, nekem semmilyen választási lehetőséget hagyva, mintha egy tárgy lennék, amire lecsapta a kezét egy aukció során. És csak ezek után jöttek a bonyodalmak, megvert egy embert a szemem előtt, erőszakoskodott velem, fegyvert találtam az autójában, majd rájöttem az egész valójára... Meghökkenve nyílt tágra a szemem, amint éreztem, ahogy keze előre csúszva, ujjai belemélyednek a combomba, ezzel a pulthoz nyomva, a szívverésem a kétszeresére gyorsult, de nem azért mert tetszett volna, hanem belesajdult a bőröm és megijedtem tőle, le akartam ugrani onnan. - Még mindig félsz? - suttogta valami sötétséggel a hangjában, de igyekeztem mindenáron mögé nézni, hogy érezhessem ha csak egy halszálnyira is azt, hogy megbánt, mindent.
- Né..Néha - vallottam be dadogva, erősen a jelen pillanatra utalva, nehezen vettem a levegőt a vérembe szökő adrenalin miatt. A keze lazított a szorításon, fellélegezve, mégis rettegve vártam, hogy mi lesz a következő lépése, összerezzentem, mikor felkaromra rakva ujjait, óvatosan letáncoltatta őket végig, egészen a csuklómig, majd összefonta őket a sajátjaimmal, mintha semmi sem történ volna ez előző pár percben, előre dőlve ajkait a fülemhez dugta, ami miatt nem láthattam az arcát.
- Azért félsz, mert tudod a múltam? - tette fel elgondolkodtató kérdését, de mielőtt kinyöghettem volna azt az egy szót, más választási lehetőséget is adott. - Vagy azért, mert bánthatlak?
Mély levegőkért kapkodva, igyekeztem kitisztítani a fejem és valami ésszerű válaszra gondolni, reméltem, hogy a hezitálásom és csendességem nem arra ad neki következtetést, hogy valami sokkal rosszabbról van szó, pedig csak nem találtam a hangomat. Úgy éreztem, hogy erre nincs megfelelő felelet, meleg leheletére koncentráltam a nyakamnál, keze erősen, de mégis bizonytalanul szorított magához, nem úgy, hogy az fájjon, csak hogy jelezze a hozzátartozásomat, ez adott egy kis hitet.
- Mindkettőtől - suttogtam alig hallhatóan nagyot nyelve, a pulzusom megállt pár pillanatra, amikor megmozdult és elhajolva végre láthattam az arcát, a szemét. Nem illett oda óvatos mosolya, elnyílt ajkakkal bámultam rá meredten, de még mindig remegve, rég volt már, hogy valóban féltem volna tőle, hisz velem valóban változott, még meg is lepett a sok kedves mondat és érintés, miközben tudtam, hogy másokkal milyen. Akkor még is úgy éreztem, hogy átlépte azt a bizonyos határt, amin belül biztonságban voltam.
- Hát... A múltat még érted sem tudom megváltoztatni, pedig megtenném... Bántani meg tudatosan sose foglak. - adott egy nyugtató pillantást, aztán mintha az előző percek meg sem történtek volna, végigsimított a combomon, majd észrevette, hogy a reggeli eléggé serceg és elfelejtkeztünk róla. Én éreztem magam kényelmetlenül, amiért feltételezni bírtam róla ilyesmit, amikor a szívem mélyén jól tudtam, hogy ez így van, hogy kérhetném azt, hogy felejtsük el együtt a múltat, mikor a múlt akkor is élni fog, ha mi már csak a részesei leszünk. A hangulatom kezdett a zéró felé közelíteni mélyrepülésben, pedig gondolom egy ilyen vallomás után repülnöm kéne, hisz az ő esetében ezek jelentették azt, hogy hasonlóan érez, mint én, ha nem is annyira őrülten szerelmes, jelentek neki valamit, ami megnyugtatott.
- Ígértél valamit tegnap este... - motyogtam, gyorsan megköszörültem a torkomat, mert túl halk voltam, el akartam terelni a témát és amúgy is ez járt a fejemben, mióta felkeltem. Újra háttal állt nekem, a szemben lévő asztalon volt két fehér porcelántányér, amire próbált egyenlő nagyságban kirakni a reggelinkből, amit meg se néztem, hogy jó-e, oldalra nyúlva gyorsan elzártam a gázt, mert azt nem kapcsolta le. Láttam, ahogy egy kicsit hátrafordul a válla felett, halvány gödröcske foglalt helyet arca oldalán, vagyis nem haragudott semmiért, pedig féltem, hogy a kíváncsiságom vagy a félős lelkem szakadékot húz közénk, nem akartam veszekedni, abból már bőven kijárt nekünk, inkább csak élvezni szerettem volna az alkalmunkat, hogy együtt lehetünk.
- Reménykedtem, hogy elfelejted reggelre... - jegyezte meg, amivel zavarba ejtett, vagyis nem nagyon akart erről beszélni és ezért nem is tette meg előző éjszaka, figyeltem, ahogy befejezi a terítést, majd visszafordulva a serpenyőt a sütőlapra teszi, benne a maradékkal. Egy pillanatra azt hittem nem lesz folytatás, de hirtelen elém állva megfogta a kezem, először nem értettem mit szeretne, csak összerezzentem, amit meg is bántam rögtön, mert nem akartam félni tőle, meghúzva egy kicsit, megértettem, hogy azt akarja, hogy leszálljak a pultról. Leugorva, túl közel állt hozzám, ezért pár másodpercre csupasz mellkasához simultam, kihasználva észrevétlenül a nyaka hajlatába dörgöltem az arcom, majd az illatával az orromban elléptem tőle, kikerülve leültem az asztalhoz, de meglepődve néztem felé, mert ő nem foglalt helyet velem szemben, hanem nekidőlt a pultnak ott, ahol addig én voltam. Értetlenül pislogtam, miközben keresztbe fonta a karjait felsőteste előtt, ennek a mozdulatnak a jelentését már megtanultam, hisz én is használtam, próbálta visszafogni magát vagy attól, hogy valami kibukjon belőle vagy pont, hogy magát védelmezte. - Nem akarom, hogy csalódj... - ingatta a fejét, illetlennek tűntem, de felhúztam a lábaimat a székre és egyik kezemmel átölelve őket, a másikkal a tojást böködtem a villámmal. Kérdőn és unszolva pillantottam rá, jelezve, hogy nyugodtan folytathatja, mert attól még kíváncsi voltam, meg amúgy is, jól bírtam az ilyen típusú történeteket, amikor én beleképzelek mindenfélét a találkozásunkba, mikor semmi olyasmi nem volt, csak úgy véletlenül megtörtént... - Egy nappal előtte szakítottam Sashaval - sóhajtotta, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert fáj neki az emlék vagy pont ellenkezőleg, ostorozta magát, hogy egyáltalán valaha is összejött vele. Már akkor tudtam, hogy számomra tényleg nem lesz annyira szép. - Niall vitt el arra a helyre, azzal az indokkal, hogy szerzünk nekem valami búfelejtőt egy éjszakára, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Csak szerettem volna kipihenni az egészet és azon gondolkodni, hogy mit is hittem, mikor tudtam, hogy milyen hírek jártak róla a városban. Talán reméltem, hogy velem más lesz... De végül engem is megcsalt, szóval... - vonta meg a vállát hanyagnak próbálva tűnni, de láttam rajta, hogy valójában nagyon is bántja, hisz a büszkeségét is elvette ezzel a lány. Nem is értem, hogy ezek után hogy tudott elmenni vele bulizni, úgy, hogy én is ott voltam. - Unalmas volt az egész szórakozóhely, próbáltam elbújni az emberek elől, hogy senki se jöjjön oda hozzám bármiféle indokkal, pont le is akartam lépni, amikor észrevettem, hogy egy kisebb társaság már megint engem bámul. Utáltam ezt, sötét volt és messze voltak, mégis láttam a szemükben az undort, mikor szerintem életemben nem beszéltem velük egy szót sem, nem is akartam rájuk fecsérelni az időmet, hogy idegeskedjek, de... ott voltál te is közöttük. - váratlanul őszinte mosoly kúszott az addigi komor arcára, amitől nagyobbat dobbant a szívem, lesütöttem a szemem elpirulva, miközben az emlékeimben kutatva én is megtaláltam azt a pillanatot, amikor... azt hiszem Grace szólt a többieknek, hogy van ott valaki, akit nem igen bírunk, míg nekem ötletem sem volt kiről van szó... - Te felém sem fordultál, egy pillantást se pocsékoltál rám, amiből leszűrtem, hogy nem hallottál még rólam vagy nem is érdekellek, tökmindegy volt, végignézve rajtad rögtön megtetszettél. Ahogy kitűnsz az emberek közül és ártatlanul figyeled a körülötted lévőket, nem tudtalak elképzelni magam mellett és ez arra kényszerített, hogy bebizonyítsam az ellentettjét magamnak, majd megszerezzelek, még ha csak egy éjszakára, de akkor is. Most már persze tudom, hogy veled ez nem ilyen könnyű... - szúrta közbe megzavarva a múltat, amivel már megint csak zavarba ejtett. - Lebuktam, mert észrevetted, hogy bámullak, értetlenül néztél rám, erre emlékszem, mire eldöntöttem, hogy odamegyek és a barátaid orra alá dörgölve elhúzlak közölük, már el is terveztem milyen szöveggel csaltalak volna fel magamhoz. Az sem érdekelt, ha heteró vagy, nekem ez sosem akadály, de akkor az egyik lány elérte, hogy többet ne nézz rám, ideges lettem, amiért elveszítettelek a tömegben. - hatalmas, csillogó szemekkel hallgattam az ő szemszögéből a történetet, akkor még nem gondoltam volna, hogy az a futó pillantás a sarokban lévő idegenre, ahhoz fog vezetni, hogy rá pár hétre az ágyában fogok felkelni. - Nem is kellett sokat várnom, újra felbukkantál, de már egyedül tartottál a mosdók irányába, tudtam, hogy ez lesz az én pillanatom, ezért követtelek. Sokkal kisebb voltál, mikor mögéd értem, bár nem nagyon zavart, csak erősítette bennem a tényt, hogy nem tudnál elmenekülni, ötleted sincs mennyire megkívántalak már addigra, alig vártam, hogy hallhassam a hangod, ahogy a nevemet sikítod. - vigyorodott el kajánul, csak azt nem értettem, hogy ebből végül miért nem lett semmi azon az estén? Persze nem is bánom, biztos, hogy nem hagytam volna magam, vagyis remélem, hogy nem, a kérdésem hamar meg lett válaszolva. - Rádöbbentem, hogy Sashaval is ugyanígy rontottam el, rögtön lefeküdtem vele, mielőtt a nevét tudtam volna és veled nem akartam elcseszni, elegem volt az egy éjszakás kalandokból, igazából többnyire a lányokból is, mert mind ugyanolyanok. Egy kísérlet voltál és vagy is, hogy megtudjam, képes vagyok-e egy igazi kapcsolatra.
A szavak visszhangoztak a fejemben, de nem tudtam mit kéne mondanom, talán életében akkor beszélt hozzám a legtöbbet. Attól, hogy az elején nem tudtam ki ő, később rájöttem, bár ezek ellenére még mindig ugyanúgy néztem rá, az idő múlásával bebizonyította az ellentettjét és a birtokló félelemből lassan kellemesebb érzés lett, meg persze mindenki ismeri azt a mondást, hogy a szerelem vak. A szerelem csodákat tesz, fiatalít, szépít és eltakarja azokat a részleteket, amik beleszólnának a kapcsolatunkba, ezzel tökéletessé teszi azt a személyt, akire csodálva nézünk fel.
- Hát, én könnyebben elcsábíthatóbb vagyok pár kedves szóval vagy érintéssel... - mosolyodtam el félénken, miközben megvontam a vállam, ez volt az igazság. Meg se tudnám számolni hány olyan srác járt már a kávézóban, aki igaz, hogy csak haveri típusban, de megdicsérte például a gyorsaságom, de akadt olyan is aki inkább rám mondott kedves szavakat, gőzöm sincs miért, de rögtön belezúgtam, majd napokig azt vártam, hogy újra betévedjen hozzám.
- Igen, most már tudom - húzta görbületre a száját, nem akartam megijedni, de összerezzentem, amikor közelebb lépve lehajolt és egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra. Közben kezét is hátamra simította, láttam rajta, hogy végre észrevette a rajtam lévő pulóvert és azt, hogy tulajdonképpen az övé, az alját kicsit lejjebb húzogatva próbáltam eltakarni a combom legtöbb részét, a száját nyitva akart gondolom valamit megjegyezni róla, de akkor furcsa hang zavarta meg a pillanatot. Szemöldökömet összevonva néztem Harryre, aki hasonló tekintettel fordult felém, ismerős volt a dallam, de teljesen mással volt tele a fejem, ezért először képtelen voltam felismerni, csak azután, hogy figyelmeztetést kaptam. - A te telefonod...
Észbe kapva, leraktam az addig kezembe forgatott villát és kicsit arrébb tolva az útba eső, még mindig felém hajoló óriást, sietős léptekkel indultam meg az előszoba felé, mert emlékezeteim szerint oda lett letéve a kabátom, nem lepődtem meg azon, hogy pár másodperc kimaradással, de követtek. Arra gondoltam, hogy csak segíteni akar megmutatni hova rakta a dzsekimet és azzal együtt a mobilomat, de tudtam, hogy kíváncsi is, hogy ki hív és hogy féltékenynek kell-e lennie vagy megverni valakit, kihalászva a szűk zsebből a készüléket, rögtön a fülemhez emeltem.
- Anya? - olvastam furán a kijelzőn olvasott személyt, mikor már ment a hívás, még csak tippem sem volt, hogy miért keres. Persze, megint nem szóltam, hogy nem leszek otthon este, de szerintem megértené, hisz már ismeri Harryt, aki az arcomat fürkészve, nem állta meg, hogy ne érjen hozzám, kellemes, de mégis kényelmetlen érzés fogott el, amiért fogdos, miközben egy olyan emberrel beszéltem, akinek fontos a véleménye kettőnkről, nem szerettem volna beszéd közben sóhajtani vagy nyögni.
- Louis... - szólt bele végre hosszú csend után, amúgy is vékony hangja még magasabbnak tűnt, amitől megrémültem, tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé. Már vissza akartam kérdezni, hogy mi történt, de hamarabb megkaptam a választ, pont azt, amire sejtettem. - Baj van...