38. rész

Itt vagyooooook, újra.:) 
Az igazság az, hogy gőzöm sincs mit akartam elérni ezzel a résszel, tele van párbeszéddel és kicsit lehangoló. De, vannak benne fontos infók, egyebek, szóval csak a szokásos szövegemet tudom elmondani. Köszönök mindent.:)
Jó olvasást!
(u.i.: elromlott ez a fuck s billentyű, sajnálom, ha valahol kihagytam egy szóból.)

horan vandaa.xx

Harry Styles

Értetlenül és dühösen fordultam a minden szép dolog megrontójának hangja felé, ilyenkor olyan harag gyűlik fel bennem, aminek erejét senkinek se kívánom, halvány sejtésem se volt, hogy ki állhat az ajtó túl oldalán, ugyanis nem vártam senkit, még csak bejelenteni se jelentette be senki, hogy majd egyszer jön. A kíváncsiság és a vágy, hogy jól elküldjem a francba a személyt, arra késztetett, hogy felálljak, az egyik lábam már a padlón volt, amikor megakadályoztak abban, hogy tovább mozduljak. 

- Ne nyisd ki - suttogta kérlelő hangon Louis, aki még mindig alattam feküdt, ujjaival a vállamba kapaszkodva akart ott tartani. Legszívesebben szót is fogadtam volna neki, mert az összes testrésze könyörgött, hogy hozzáérjenek, de próbáltam nem a derekamhoz nyomott, csupasz combjára gondolni vagy kezeire, ötlete sincs mit tud kiváltani az emberekből. Óvatosan lehámoztam magamról, biztató mosollyal az arcomon, majd hogy tényleg ne haragudjon, lehajolva adtam egy három másodperces puszit ajkaira, olyan egyedien csókolt vissza, ahogy eddig még sosem senki. 

- Elküldöm és folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk - nyugtattam, belegondolni is kínzó volt, hogy milyen esélyeket hagytam ott a kanapén feküdni, lehet, hogy hallgatnom kellett volna rá. 

Hosszú léptekkel szeltem át a nappalit, majd az előszobát, ahol meglátva a felsőmet és a farmeringet, sóhaj tört rám, a lábammal arrébb rúgva őket, vigyáztam, hogy az ajtóból ne lehessen látni őket a földön heverve. A kabátom fel volt akasztva, annak a zsebében kutatva a kulcs után, közben még egyszer rákezdtek a kopogásra, türelmetlen hangon szóltam, hogy mindjárt, de vissza válasz nem jött, kezdtem frusztrált lenni, mikor végre megtaláltam, amit kerestem és a zárba bedugva, elfordítottam. Közben fél kézzel a nadrágomhoz nyúlva kicsit feljebb húztam magamon, mert eléggé lecsúszott, de az alsóm széle még mindig kilátszott, utáltam ezt a melegítőt, igazából egyiket sem nekem csinálták, csak maximum aludni lehetne bennük, így is kíváncsi lennék, hogy mi fog lejátszódni a titokzatos ember fejében, mikor meglát. 

A kilincset lenyomva, résnyire nyitottam csak az ajtót és próbáltam mögé rejtőzni, miközben magasra ugró szemöldökkel lestem ki a kinti, reggeli világosságba, az előttem álló személy miatt majdnem homlokon csaptam magam, vagy őt, nem lehet ennyire hülye. Hogy gondolta, hogy ide jön egy szó nélkül, mikor tudja, hogy Louis bármikor itt lehet, mint például most is? 

- Styles, kapj magadra egy felsőt, mert én nem vagyok kíváncsi a kockáidra - közölte Niall lesajnálóan, haverian nevetve, miközben meglepődöttségemet kihasználva beljebb lökött és simán belépett a házamba, mintha csak az övé lenne. - Régen lógtunk együtt, tudod, a hülye munka, amit rám varrtál, de mivel most ráérek, átjöttem. - magyarázta, egyre beljebb haladva, közben lerúgva magáról a cipőjét, annyira hökkent voltam, hogy túl későn kapcsoltam és már nem tudtam utána kapni, hogy megállítsam. - Jut eszembe, milyen volt a tegna... Oh - olyan hirtelen torpant meg előttem, az előszoba fala után, ahol a nappali kezdődött, hogy neki mentem hátulról. Igen, nekem is oh.   
A következő pillanatok hasonlítottak egy filmhez, az idő lelassult és csak a kínos csendet lehetett hallani, számomra éveknek tűntek, de amúgy alig lehetett pár másodperc, miközben Louist bámultam az előttem álló válla mögül, a kanapén térdelt felénk fordulva, hatalmas szemekkel köztünk kapkodva a tekintetét. Amiket Niall mondott, miután belépett a házba és a helyzet, simán össze tudta rakni, hogy miről van szó, de nem akartam, hogy valaha is megtudja, bár a szívem mélyén sejtettem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor valami véletlen folytán hármasban fogunk maradni. Az arcáról semmi fajta érzelmet nem tudtam leolvasni, ami furcsa volt, hisz mindig rájöttem onnan, hogy mit gondol valójában, de most csak idegesen pislogott párat, majd letéve a lábát a földre, a fekete felsőmet kezdte el lejjebb húzkodni, ami amúgy direkt volt olyan rövid, magamnak akartam vele jobb látványt. 
- Haza megyek - közölte halkan lefelé bámulva, majd hirtelen megiramodva a lépcső felé vette az irányt, már rég a közepén tartott a fokoknak, amikor kapcsoltam, hogy mi történik. Eldünnyögve egy jó káromkodást, a legtöbb dühvel a szememben vetettem még egy pillantást a mellettem állóra, meg tudtam volna fojtani, utána indultam, de hiába a hosszú lábaimnak és a meglehetősen gyorsabb tempómnak, már csak a szobámban értem utol. A farmerét próbálta felrángatni magára a legszaporább mozdulatokkal, de remegett a keze, ezért nem ment neki olyan jól, amikor észrevett, még szétszórtabb lett, közelebb akartam hozzá lépni, hogy leállítsam, de ezzel párhuzamosan távolodott el tőlem. 
- Louis, maradj itt! - nyúltam felé, hogy valahogy elkapjam a karját, de nem sikerült, a hangom sajnos kérlelő helyett inkább volt parancsoló, idegesített, hogy nem néz rám. Tehetetlennek éreztem magam, felesleges lett volna elkezdenem magyarázkodni, hisz ilyenkor mindenki ezt teszi, mégsem válik be, de nem volt jobb ötletem, nem értettem miért akadt ki ennyire, hisz nem megcsaltam, vagy tudom is én... - Lou, csak azért küldtem oda dolgozni, hogy figyeljen rád... én...
- Ennyire nem bízol bennem?! - csattant fel végre felém pillantva, még nem hallottam kiabálni, csak ő engem, nagyokat pislogva bámultam, ahogy begombolja a nadrágot, amit végre magára szenvedett, majd az éjjeliszekrényemen pihenő telefonját a zsebébe dugja.
- Benned bízok. Az emberekben nem - feleltem halkabb hangon, nem akartam veszekedni vele, ezért próbáltam visszafogni magam és eltűrni, szívesebben öleltem volna meg és hagynám neki, hogy kisírja a mérgét a vállamon. Nem mintha könnyekkel az arcán szeretném látni újra, annál rosszabb nincs a világon, mikor egy fontos ember sír és nem tudsz mit tenni az érdekében, csak maradni és várni, hogy megoldódjanak maguktól a problémák. 
- Nem tudsz mindig mellettem lenni, még úgy sem, ha valaki mást küldesz rám - ingatta a fejét lekezelően, de láttam megcsillanni a szemét, ami csak egyet jelentett, felém indult, de az utolsó pillanatban kikerült és az ajtó felé ment, én pedig már nem kaptam utána. Ha menni akar, szabad utat adok neki.
Lehunyva a szemem, hallgattam, ahogy lesiet a lépcsőn, majd amikor megszűnt a talpának zaja, Niall mondott valamit a nappaliban, de nem értettem a tompa hangokat, s a bejárat csapódása jelentette azt, hogy ezt most elveszítettem. A kezem automatikusan szorult ökölbe, miközben mélyeket lélegezve igyekeztem lenyugtatni magam, de nem sikerült, az ujjaim a tenyerembe vájtak, nem gondolkodtam, mikor megfordulva közelebb léptem az ajtó melletti falhoz és minden erőmet összeszedve, előre lendítettem a karomat. Nem éreztem olyan fájdalmat, mint amire számítottam, csak a csattanás visszhangzott a fülemben, biztos voltam benne, hogy nem törtek el az ujjaim, hisz tudom az milyen érzés, de most fizikailag üres voltam, ordítani lett volna kedvem.  
Nem lepődtem meg, mikor Niall bűnbánó arccal belépett a szobába és óvatosan megfogva a karomat, elhúzott az ajtóból, egészen az ágyamig ráncigált, ahol lelökött a matracra, csak bámultam magam elé, az összes harag kiment belőlem, ezért nem volt többé olyan vágyam, hogy elküldjem. Sőt, még örültem is, hogy van ott valaki, sírnom kellett volna, de nagyon rég volt már, hogy én bármi miatt is könnyeket hullajtottam, emiatt nem haragudhat meg rám, hisz én csak jót akartam neki, hogy sose kerüljön bajba és valaki mindig vigyázzon rá, ha én nem lehetek ott. Ez nem olyan nagy vétek, ugye? 
- Ezt nagyon elcsesztem - nyögtem, a combomra könyökölve temettem a homlokom a tenyerembe, arra vártam, hogy valami csoda folytán visszajön és minden ugyanolyan lesz, mint negyed órája. A mostani időben túl sokszor kergetek csalfa álmokat, amik eszembe se jutottak volna pár hónapja, de nem volt merszem bevallani magamnak, hogy változtam, egész pontosan ellágyultam. - Mit tegyek, Niall? 
Megilletődve nézett a szemembe, amiért tőle akartam segítséget kérni, majd gondolkodva az ablak irányába fordította a fejét, szerintem magát hibáztatta, ezért mindenáron tanácsot akart valahogy adni, még ha ötlete se volt ilyenkor mit lehet tenni. Kétségbeesetten vettem észre, hogy az üvegen túl sötétszürke felhők sorakoznak az égen és a hátsó udvar járdáján egyre több és nagyobb folt keletkezik, vagyis esett az eső, akaratlanul aggódni kezdtem, hogy mégis hogyan fog így hazajutni. 
- Kérj tőle bocsánatot, ez a legegyszerűbb - törte meg végül a hosszú csendet, mire ránézve tehetetlenül, próbáltam valami olyan érzést magamra erőszakolni, hogy fejtse ki, mert értettem, mit mondott, de azt akartam, hogy még beszéljen. - Lepd meg valamivel. 
- Mégis mivel? - törtem ki, mert akkorra tényleg elveszítettem a fonalat, egyetlen egy lány volt az életemben, akit megleptem, akkor is 13 éves lehettem még csak és egy plüssöt adtam neki a vidámparkban. Olyan tekintettel pillantott rám, amit jól ismertem, kezdtem felidegesíteni a hülyeségemmel, mikor itt nekem kellett volna tombolnom, nem én zavartam meg az egyik légyottját. 
- Az Istenit, Harry. Én nem értek ehhez. - közölte széttárva a karját, azzal is gesztikulálva, de amint meglátta az ábrázatomat, nagyot sóhajtva újra töprengőbe esett, elég pocsékul festhettem akkor. - Gondolom... Louis a lány. - nézett rám megerősítésért, de láttam rajta, hogy elég furcsán érzi magát, amiért ilyen témában kell segítenie. Megharapva szám belső részét, elfojtottam egy oda nem illő mosolyt és csak halványan bólintottam, gőze sincs milyen jó "lány", főleg az ágyban, nem veszíthetem el. - Hát, akkor könnyű. Az kell neki, mint egy nőnek. Romantika. 
Az arcom fintorba húzódott a szó hallatán, kirázott tőle a hideg, az egyetlen olyan dolog az életben, amihez fikarcnyit se konyítok, előbb törném el tíz, kigyúrt állatnak az orrát, mint hogy valami csöpögőset kelljen tennem, de muszáj volt áldozatot hoznom. És ha belegondolok, egyszer már próbálkoztam vele, akkor is tanácsot kellett kérnem, hogy mivel lehet egy első alkalmat csodálatossá tenni, de azt is elrontottam, pedig az alapötlet jó volt. 
- Vegyek neki virágot, vagy mi? - kérdeztem cinikusan, kibukott belőlem, pedig komoly akartam maradni és minden ötletemet bevetni. Elképzeltem, ahogy megjelenek előtte egy hatalmas csokor rózsával, de inkább minél előbb el is hessegettem, mert majdnem felnevettem rajta, eléggé jól ismerem már ahhoz Louist, hogy tudjam, maximum kuncogna rajtam. 
- Olyan reménytelen vagy... - ingatta a fejét, mire megneveltem magam, mert láttam, hogy készül feladni, kérlelően néztem rá, hogy adjon valami példát. - Használd ki, hogy ő a kisebb, csókold meg, amikor nem számít rá, egyszerűen csak vállald fel mások előtt, még úgy is, hogy kapnátok érte pár megjegyzést. Vagy csinálj neki még egy varázslatos éjszakát, tudod hányszor pirult el azon a héten, mikor a gondolataiba merült? És higgy nekem, nem a kávé fajtákon merengett. 
Először csak az utolsó két mondat lebegett előttem, belül vigyorogtam, valami furcsát éreztem a mellkasomban és vágyat arra, hogy bárcsak láthattam volna azokban a pillanatokban, vagy azt, ami a fejében járhatott, végre először megingott a rögeszmés hitem, hogy nagyon rossz volt neki. De aztán félre téve ezt, elismételtem magamban a tanácsait, hogy miket kéne tennem vele, de egyiket sem tudtam elképzelni, megvoltak a saját módszereim és szerettem azok mellett maradni.
- Ez nem én vagyok... - motyogtam lehajtva a fejem, de nem éreztem magam zavarban, amiért Niall így lát, hisz ő elég régóta ismert már, rosszabb helyzeteket is átélt velem, amiket viszont sose hoz fel, nem dörgöli az orrom alá. Azt hiszem szerencsés vagyok vele, még ha vannak baklövései és rossz szokásai. 
- Tudom, de ha azt akarod, hogy veled maradjon, változnod kell érte. - mondta ki élete talán legbölcsebb mondatát, még akkor is ha nem éreztem fairnek, igaza volt. A vállamra tette a kezét biztatásul, beszívva az alsó ajkamat, a földet bámultam és gondolkodtam, az lesz a legegyszerűbb, ha először csak az éjszakás ötletét valósítom meg, utána meg szépen lassan a többit.
Következő héten, megkérem Niallt, hogy munka után valami indokkal csalja be a kocsijába és hozza el ide, az összes gyengéd és romantikus tervemet bevetem, majd azt is elintézem, hogy másnap ne kelljen dolgoznia menni, ettől is különlegesebbnek fogja érezni magát. Nem akarok reggel úgy kelni utána, hogy már nincs ott mellettem, nincs is annál jobb érzés, mikor úgy kelsz fel, hogy ott fekszik a karjaid közt csupaszon, nyugodt arccal, lehunyt szemekkel és talán épp az előző éjszakát álmodja újra. Teljesen beleéltem magam, az összes részlet kezdett kivilágosodni a fejemben, egyre több dolog ugrott be, amit még tehetnék érte, nem ismertem magamra az erős elszántságomon kívül, és azt a mellettem ülő is kezdte észrevenni. 
- A főnök kezd ideges lenni, amiért hatalmas kihagyásaid vannak - szólalt meg rosszallóan, felkapva a fejem, fájdalmas érzéssel tértem át a csúf valóságba, amit próbáltam elkerülni a mostani időben, még ha tudtam is, hogy egyszer újra megtalál. - Harry, hány megbízást utasítottál el? 
- Az összeset - suttogtam, hátha így nem hallja meg, de a kinti eső halk kopogásán kívül semmi más zaj nem zavart meg minket, ami miatt tisztán értette, az ölemben heverő kezemet bámultam. Csak a legelején gondoltam bele, hogy mit is teszek pontosan, életeket ontok ki pénzért, de lassan utána megtanultam kizárni a hangokat a fejemből, amik gyilkost ordítottak, és a mocskos kocsmában lévő elégedetten vigyorgó arcokra összpontosítottam. Arra, hogy nekik jót tettem, hisz eltüntettem az idegbeteg exüket, vagy a férjüket, hogy új életet kezdhessenek, míg én egy helyben toporzékoltam és arra vártam, hogy valami kimentsen a pokolból. Megtaláltam ezt a valamit, egy személyben, a világosságot a sötét életemben, mégsem hagytak békén, nem értik meg, hogy ki akarok szállni. Nem akarom látni az arcokat, amik először meglepődnek, hogy mit keresek a házukban, majd utána a félelmet és a pillanatot, amikor elterülnek a földön, a vért a szőnyegen, magamat a tükörben, miközben minél hamarabb próbálok eltűnni a helyszínről. 
- Ennek nem lesz jó vége... Meg akarsz halni? - kérdezte aggódva, mindketten tudtuk jól milyen ereje is van ennek a "főnöknek", annyira sajnáltam Niallt, hisz én rángattam bele ebbe az egészbe. Emlékszem, amikor lehülyézett és elküldött a francba, amiért elfogadtam a munkát és elmondtam neki a részleteket, majd végül ő keresett meg engem, hogy miket lehetne még csinálni, mert nem akar egyedül hagyni. 
- Te könnyen beszélsz, csak cuccot árulsz - sóhajtottam, szívesebben adtam volna el bulikban drogot, de belegondolva az nem nekem való, hisz egy idő után megunnám, hogy senki arcát nem rendezhetem át. A saját, mélyről jövő fájdalmaimat használtam ahhoz, hogy gondolkodás nélkül egy személyre szegezzem a fegyvert, a múltban elhangzott mondatokat idéztem fel magamban és azzal az erőt is összeszedtem, hogy meghúzzam a ravaszt. 
- A legjobb embere vagy, nem hagyná, hogy áttérj az árusításra - mondta ki az igazat, ha jól tudtam, rajtam kívül jelen pillanatban nem is volt más pontosan ebben a szakmában. Nem akartam arra gondolni, hogy hova lettek a többiek, de hát igen, vagy a pokolban rohadnak az én jövőmhöz hasonlóan, vagy a sitten ülnek életfogytiglannal a papírjaikon, nem is tudom melyik a kellemesebb. - Fogadj el néhányat, kérlek. Nem akarok egy nap arra idejönni, hogy a temetkezési vállalkozósok elvisznek, mert akkor már csak a sírodon tudok táncolni. 
Felröhögtem morbid viccén, de tudtam, hogy amúgy tényleg aggódik értem, 8 évnyi barátságot nem lehet csak úgy lehúzni a vécén, átkarolva a vállát, keserűen mosolyogva bámultam magam elé, amíg szemem sarkából láttam, hogy ő engem figyel. 
- Rendben - egyeztem bele, szívem szerint elkerültem volna örökké azt a kocsmát, de nem tudok mit tenni, egy hatalmas hibából ezt az életet választottam és már késő lenne menekülni. 
Az igazság az, hogy én csak Louist sajnálom, hogy egy ilyen ember mellett találta meg a boldogságot, és akármennyire magam mellett akarom tartani, a legokosabb az lenne, ha hagynám futni. És talán egyszer eljön a nap, amikor erre ő is rájön és kihasználja a lehetőséget.