2015. január 2., péntek

59. rész

Surprise, bitches. I bet you thought you'd seen the last of me.
Helló, helló. Üdv mindenki, rég volt már, hogy utoljára erre jártam. 
Ez egy, afféle meglepetés rész, amit nagyon hosszú idő alatt írtam meg, és mivel annyira unatkoztam, hogy majd' meghaltam, befejeztem. Leszögezném, nem tértem vissza teljesen, biztos nem fogok posztolni újra hetente, de attól még tényleg folytatni szeretném, pontot tenni az i-re és egy befejezett történetnek mondani, lehetőleg minél hamarabb.
Őszintén, hiányzott ez a blog és ti is.
Jó olvasást!
horan vandaa. xx

Harry Styles

Hazafelé tartottunk már, amikor megkaptam a telefon hívást, amire csak másnap reggel számítottam volna, a zsebemből kihalászva a készüléket, a fülemhez emeltem, addig másik kezemmel pedig erősebben fogtam a kormányt, bár nem nagyon volt forgalom a hajnali órákban Doncaster utcáin. Bíztam benne, hogy sikerült feltűnés nélkül lelépnünk a házból, és csak majd pár nappal később kell válaszolnom a kérdésre, hogy hova tűntünk. Eszembe jutott hogy szöktünk ki, mint a kisgyerekek, amikor kommandósat játszanak, a végén pedig még magamhoz is húztam Louist az ajtóban egy csókért. Tagadhatatlan, kihozza belőlem azokat a fiatal éveket, amiket nem tudtam normálisan megélni és ezért elmondhatatlanul csodálom. 
- Igen? - szóltam bele a telefonba, miközben a visszapillantót lesve bekanyarodtam egy utcába. Régen feleslegesnek találtam ilyen dolgokat megtenni, cserébe kaptam is milliónyi más-más dudaszót, de mióta foglalt lett az anyósülés mellettem, a lehető legbiztonságosabban próbáltam vezetni, még a kátyúkat is kikerültem, ha nagyon imponálni akartam. 
- Valami csaj azt mondta, hogy látott titeket lelépni... Igaz? - vágta nekem Niall, köszönés nélkül. Komolynak tűnt volna és fenyegetőnek, ha nem lehetett volna hallani a hangján, hogy ő is elfogyasztott pár felest azokból a csodakotyvalékokból, amiket csinált. Válaszul csak dünnyögtem. Pedig biztos voltam benne, hogy senki se vett minket észre, úgy néz ki nem figyeltem minden sarokra, de mindegy, addig jó, amíg azt nem látta senki sem, amit az emeleti szobában csináltunk. - Vagyis minden rendben? - kérdezte szórakozottan a következtetését, mintha végig az ujjait keresztezve szurkolt volna értünk. 
Rögtön oldalra pillantottam, és gyengéden elmosolyodtam, amikor megpillantottam Louist, egyik lábát felhúzta az ülésre, de ezúttal nem lett volna szívem szólni neki, hogy tegye le, vagy bajok lesznek, ugyanis fejét az üvegnek döntve, csukott szemmel szuszogott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar képes elaludni, az biztos, hogy fáradt lehetett, nagyot sóhajtva fordultam vissza a szélvédő felé, még mindig hatalmas vigyorral az arcomon.
- Igen, minden rendben - mondtam ki egy szuszra, most már figyelve arra, hogy halkabban beszéljek, nehogy felkeltsem a mellettem lévőt. Így visszagondolva már feltűnő volt, hogy miért nem szólt egy szót sem, mióta beültünk a kocsiba. 
- Kibékült az álompár! - emelte fel a hangját Niall, majd nevetni kezdett magán, mire furcsa grimaszra húzódtak az ajkaim. Álompár? Valóban az lennénk? Lepillantva az ölében pihenő apró ujjaira, legszívesebben megfogtam volna őket abban a pillanatban, arra gondoltam, hogy milyen tökéletesnek is tűnnek a kezeink egymás mellett, de nem csak azok, hanem minden testrészünk. Egymás ellentettjei vagyunk, mégis kiegészítjük egymást. Én adtam neki bátorságot és önbizalmat, ő meg nekem pedig egy új, dobogó szívet és érző lelket. Csak ezért voltam képes megfogalmazni ezt a szerelmes maszlagot. Talán az vagyunk, álompár. 
Kérdőn felhúztam a szemöldökömet, amiért a vonal túlsó felén, a háttérben valaki ordított egyet, majd Niall elég szép szavakkal elküldte a francba, elemeltem a fülemtől a készüléket egy pillanatra, amíg lefolyt a "most már menjetek haza!" veszekedés, idegesen beszélt hozzám újra, de az alkohol és méreg olyan akcentust hozott ki belőle, hogy kínaiul is hablatyolhatott volna, ugyanaz, de végül valahogy megértettem. - Nem tudod elképzelni milyen mocsok van itt... mintha... mintha beengedtek volna egy állatkertet a házamba. - a nyelve meg-megbotlott szavakba, és el tudtam képzelni, ahogy másik kezével közben vadul gesztikulál. 
Az igazság az, hogy én az udvaron egy pillanatot se töltöttem, szóval nem tudom mi történhetett, de mikor bevillant, hogy nem az udvar az egyetlen része a háznak, ami romokban hever, beharaptam alsó ajkamat a vigyor elfojtása miatt, nem tudtam bent tartani. 
- Akkor a szobádba fel se menj - csúszott ki a számon, bár addig jó, amíg részeg és másnap nem fog haragudni rám. 
- Mi? - kérdezte értetlenül, a hangjában a sejtés halvány szikrája égett. 
- Sajnálom az íróasztalodat - motyogtam, kevés kellett, hogy fel ne röhögjek. A visszapillantóba nézve, még a sötétben is látszott, hogy az arcom élénkebb, piros színű lett, mivel egyenes úton voltunk, a kormányt elengedtem és megdörzsöltem a bőrömet, remélve ezzel elmúlik, de nem történt semmi. Kellett pár pillanat Niallnek, míg felfogta és összerakta, főleg mivel szerintem még a nevét se tudta volna rögtön megmondani akkor, de mikor megvilágosult...
- Ti szétbasztátok a szobámat?! - háborodott fel hitetlenül, úgy hangzott abban a pillanatban, mint aki képes lenne feltörölni az arcommal az egész házat, de nem tudtam komolyan venni. Helyette az agyam szinte automatikusan elkalandozott a fél órával ezelőtti percekre, a furcsa érzés a hasamban és már megint abba az utálatos állapotba kerültem, amikor nem tudok mit kezdeni magammal, csak vigyorogni és legszívesebben a torkom szakadtából énekelni valami szar szerelmes számot. Utáltam ezt az érzést. 
- Szó szerint - nem bírtam tovább bent tartani és hangosan felnevettem, a szóhasználata tökéletes volt abba a pillanatba. Nem tartott sokáig a jó kedvem, mert Louis mellettem úgy tűnt, mint aki ébredezik, sűrűn pislogva bámult maga elé, gondolom próbált rájönni hol van, Niall pedig eléggé bő és szép szókinccsel elküldött a francba, vagyis ideje volt letennem a telefont, amúgy is már az utcánkban jártunk. Kinyomva a vonalat, reméltem, hogy nem kell majd másnap is ugyanezt hallgatnom tőle. 
Mikor leparkoltam a ház előtt, Louis hatalmasat ásítva túrt bele elölről a hajába, de szerintem ötlete se volt kinek a kocsijában ül, félálomban nyúlt az autókilincsért, de amikor az szokásosan nem nyílt ki, miután megráncigálta, arca azt tükrözte, hogy felkelt. Oldalra rám pillantva, egyik szemöldöke a homloka közepére emelkedett, csak mosolyogtam azon, ahogy kinéz, kócos haj, üveges kék szemek és puffadt ajkak, büszke érzés töltött el, hogy ezt tudtam tenni vele. 
Kinyitottam a saját ajtómat, a hideg, csípős szél rögtön beszökött az autóba, amitől Louis összeugrott és maga köré fonta a karjait, gyors léptekkel siettem át az ő oldalára, hogy minél hamarabb a házban legyünk, még mielőtt megfázna vagy valami. Mikor ügyetlenül kimászott a segítségemmel, a kabátom gombjaiért nyúltam és másodpercek alatt szétszedtem egy kézzel, lekapva magamról, a vállára tettem, mire lehajtva fejét, zavartan összébb húzta magán, de aggódva pillantott felém a szeme sarkából, hogy én nem-e fázok. 
Nem fáztam. Hogy őszinte legyek, túl sok olyan érzés és gondolat kavargott bennem, amik felfűtötték a vérem. Átkarolva derekát, hosszú léptekkel húztam az ajtó irányába, hogy minél hamarabb bent legyünk a meleg lakásban. Csak akkor vettem észre a szomszédok ablakában vagy lépcsőjén, halvány fénnyel pislákoló töklámpásokat, hivatalosan is beköszöntött a november, amit az időjáráson is nagyon lehetett érezni, és erősebben kellett fognom Louist, amikor átsétálnunk a járdán, amire ráfagyott az eső, hogy ne csússzon el. Belenyúlva a rajta pihenő kabátom zsebébe, kivettem belőle a kulcscsomómat, kinyitva az ajtót, előre engedtem, mert már engem is kirázott a hideg a látványtól, ahogy a kabát gallérját szorongatva próbálta az arcát is melegíteni, de fogai összekoccantak a hidegtől. 
A lábammal berúgva magam mögött az ajtót, megragadtam a vállát és szembe fordítva, nagyokat pislogva nézett fel rám, levéve róla a vastag anyagot, felakasztottam a fogasra, majd visszalépve elé, tenyeremet felkarjára simítottam, megdörzsölve a pulóveren keresztül, hátha ezzel kicsit felfűtöm a vérét.
- Gyere, engedek neked egy forró fürdőt - motyogtam a fülébe, és ezúttal magától követni kezdett, nem kellett magam után húznom.
Mikor a szobámba értünk, intett, hogy egy pillanat, majd remegő kezével kiszedte hátsó zsebéből a telefonját és az éjjeli szekrényre rakta, hümmögve néztem, beharapva alsó ajkamat, a terv ilyenkor még csak homályosan élt bennem. Nagyot sóhajtva megfordult, őt bámultam, miközben apró léptekkel a mosdó ajtajához ment, őt bámultam, mikor becsuktam azt mögöttünk és őt bámultam akkor is, mikor sietős mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Sürgető, zavart pillantást vetett rám, mert a felsője is a szennyes kosárba került, csak akkor döbbentem rá, hogy lefagyva dőlök a faajtónak, kezeimmel hátam mögött, megrázva fejem, elléptem mellette és leguggolva a kád mellé, megengedtem a vizet.
Nem tudtam megállni, hogy ne lessek oldalra a szemem sarkából, miközben ujjaimat a vízsugár alá tartottam, figyelve, hogy nem-e túl forró vagy hideg, de jobban lekötött Louis, ahogy ügyetlenül leszenvedte magáról szűk farmerét, majd alsónadrágját is. Kezeivel takarni próbálta magát, vacogva lépkedett egyik lábáról a másikra a hideg padlón, én pedig csak mosolyomat elfojtva a szentimentális pillanatra, gyorsan felkavartam a vízbe nyomott tusfürdőt, hogy nagy habfelhők keletkezzenek. Felállva, közelebb léptem hozzá, lesütve szemeit várta mi lesz most, mire csókot nyomva homlokára, megfogtam a csuklóját és segítettem neki belépni a kádba, majd mikor elfeküdt benne, megkönnyebbülést sugárzó arccal, újra leguggoltam a feje mellé.
- Nem jössz be te is? - kérdezte suttogva, felém fordulva, mire nagyobb mosoly terült el arcomon. Alsó ajkamba beleharapva, másodperceim voltak eldönteni mit tegyek, de a kísértés nagyobb volt, mint az ellenállás, ezért felállva, a fejem mögé lendítettem a kezemet és a pólóm nyakát megragadva, levettem. Nem tudta volna letagadni, ahogy bámult, miközben gyakorlott mozdulatokkal megragadtam a nadrágom elejét és kigomboltam hüvelykujjammal, majd egy lábon ugrálva lerángattam magamról és a többi ruha felé dobtam. Én nem szégyenlősködtem, amikor az alsómra került a sor, csak egyszerűen, na jó, talán egy kicsit játszadozva, a csípőmet táncoltatva, lassan lejjebb húztam, majd félútnál hagytam a bokámra esni és elrúgtam az útból. Feljebb ült, előrébb csúszva, hogy beférjek mögé a kádba, két lábam könnyedén elfért teste mellett, olyan volt, mintha oda csinálták volna, majd becsúsztatva karomat az övé alá, átkaroltam felsőtestét.
- Így sokkal jobb - motyogta, hátrébb dőlve, amitől háta a mellkasomhoz simult. Előre billentve fejem, számat a vállára nyomtam és nedves, lassú csókokat nyomtam végig a tarkójára, lapockájára. Halkan sóhajtozott, közben a víz felszínével szórakozott ujjaival, majd áttért a kilátszódó térdemre, motívumokat és betűket rajzolt rá, erősebben szorítottam magamhoz, nem akartam elengedni.
Mégis megtettem, nem olyan sokkal később, mivel a csend, ami beburkolt minket, csak néhány loccsanás és levegővétel zavarta meg, hagyott, hogy gondolkozzak, amitől a terv kezdett kiélesedni a fejemben, ambiciózus lepte el a forró víztől kiolvadt végtagjaimat.
- El kell intéznem valamit, de te még pihenj - suttogtam a bőrébe, kihangsúlyozva a mondat második felét. Megkapaszkodva a kád szélében, lassan felálltam, majd a legközelebbi törölközőt elkapva, magam köré csavartam, miközben kiléptem a biztonságot nyújtó, kellemes helyről. Louis tiltakozó, szomorú hangot adott ki, de nem marasztalt, csak kék szemei, lehajolva, ezúttal ajkaira nyomtam rövidebb csókot, majd kicsit lejjebb, a vízből még pont kilátszódó vállára is. Felegyenesedve, egy félmosollyal hagytam ott, még ha a szívem neheztelt is rám, hogy nem használtam ki teljesen az esélyt, amikor annyi mindent csinálhattunk volna odabent. Nyögve dobtam le magam az ágy szélére, véletlennek nem mondható, hogy pont arra az oldalra, ahova Louis a telefonját rakta.
A kísértés megvolt, a terv is, teljes erőmből beszívva az alsó ajkam, oldalra nyúltam érte és pár pillanatig a kezeim közt forgattam, latolgatva a dolgokat. Lehet, hogy mégsem szabadna ilyet tennem. Inkább el kéne felejtenem, hisz a nap végén mégiscsak az én ágyamban alszik el Lou, az én karjaim közt, az én illatommal a hajában.
Mégis, percekkel később már az üzenetek közt voltam, erősen ökölbe szorítva szabad kezem, miközben a mondatokat olvastam, amiket Sein küldött neki, persze közben fülelve, hogy mikor hallok zajokat a fürdőből. Könnyebb volt megírnom a szöveget, mint gondoltam volna, átolvastam újra a két sort, nagy levegőt véve megnyomtam a küldés gombot és lezárva a készüléket, visszatettem az éjjeliszekrényre, mintha sosem ért volna hozzá senki.
Összekulcsoltam az ujjaimat és combjaim közé szorítottam őket, miközben magam elé bámulva rágódtam még mindig, de már megtettem, nincs visszaút, nem is értettem miért vagyok ennyire ideges, hisz ez volt a vágyam, megmutatni neki, hogy ki a jobb. Felkaptam a fejem, amikor nyílt a mosdó ajtaja, Louis egy hófehér törölközőbe bugyolálva sétált ki, nedves haja a homlokára lapult és narancsos tusfürdő illatot hozott a szobába. Pár pillanatig egy helyben állt, az arcomat fürkészve, meglepődtem, amikor a szekrény helyett felém indult, majd leült szorosan mellém. Éreztem a forróságot és párát körülötte, magamhoz akartam szorítani, ajkaimmal minden porcikáján végig simítani.
- Valami baj van? - kérdezte, fejét vállamra hajtva, hajából a vízcseppek felfedező útra indultak a még mindig csupasz mellkasomon. Halványan elmosolyodtam, tenyeremet térdére raktam, majd lassan felcsúsztattam a töröközővel együtt, éreztem, ahogy elfordulva, orrát nyakamba dörgöli, hüvelykujjammal köröket rajzoltam bőrére.
- Fáradt vagyok - hazudtam, célozva arra, hogy aludnunk kéne, vagyis inkább csak neki. Sóhajtott egyet, felállva most már a szekrényhez ment és amíg háttal volt nekem, gyorsan felkaptam a közeli szék támlájára tett alsómat és nadrágomat, majd bebújtam a takaró alá, hogy azt higgye pizsama van rajtam. Onnan figyeltem, miközben felvette magára az egyik pulóveremet, ami miatt csak mosolyogni tudtam, és egy tiszta alsónadrágot. Nem tudom mi ütött belém, de alig bírtam abbahagyni, állandóan csak bámultam, meg akartam jegyezni minden kis porcikáját, a két anyajegyet a lapockái között, a nevetőráncokat a szeménél, a pocakját vagy erős combjait, amiket ő saját maga talán a legjobban utál, de én mégis imádtam őket.
Visszasétált az ágyhoz, szemét dörzsölve, ami jó jelnek tűnt, reméltem, hogy nem kell órákig éberen feküdnöm az ágyban a plafont bámulva, míg el nem alszik, felemelve a takaró azon részét, ami már hozzá tartozott, gyorsan befeküdt alá. Közelebb kúszott hozzám, karját átvetette felsőtestemen, majd oldalamhoz dugta fejét, eldünnyögve egy jó éjt-et, várta, hogy szokásosan lekapcsoljam az éjjeli lámpát.
Nem is gondoltam arra, hogy csak ezután fog jönni a nehezebb része. Halkan szuszogott, hamar elragadta az álom, de valahogy ki kellett másznom alóla, anélkül, hogy felkeltettem volna. Nehéz feladatnak bizonyult, de mégis meg tudtam oldani, bárcsak tudnám hogyan, csak egyszer nyöszörgött fel, magához ölelve az otthagyott takarót, sietős léptekkel felkaptam a ledobott felsőmet és kimentem a szobából, behajtva magam mögött az ajtót.
A nappali faliórája hajnali hármat mutatott, én pedig alvás helyett, a fekete kötött sapkámat igyekeztem úgy a fejemre húzni, hogy minden tincsem alá kerüljön, majd a kabátomat is magamra véve, kisétáltam a hidegbe. Bűntudattal néztem vissza a házra, imádkozva, hogy visszaérjek, mire felkel és úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna, már vártam a pillanatot, mikor újra visszamegyek a házba és bebújok mellé, szorosabban magamhoz ölelve, mint eddig bármikor. De addig még el kellett intéznem valamit.
Gyorsabban vezettem és figyelmetlenebbül, mint akkor, amikor mellettem ült Louis a kocsiban, éles kanyarokat vettem, átléptem a sebességhatárt, és még rá is mentem a padkára, amikor oldalra nyúlva, kinyitottam a kesztyűtartót, hogy kiszedjem belőle a társam. Az ölemben pihent egészen addig, míg meg nem érkeztem a parkhoz, a jó öreg park, ahol már annyi minden történt, hogy egy kezemen nem tudnám megszámolni hányszor jártam ott, ezúttal legalább nem kellett parkolót keresnem, mert egy lélek sem járt az utcán.
Hasonló volt a hangulatom, mit ahogy kinézett a park, üres és sötét, lehajtott fejjel, zsebembe dugva kezeim araszoltam be a köves úton a közepére, hogy leülhessek a padra, amit már rég kinéztem magamnak, a pad, ahol megtaláltuk Louist azon az éjjelen. Pont kettő utcai lámpa közé esett, így elkerült a fény, egy árnynak éreztem magam az éjszakában, ami céltudatosan várakozik a prédájára.
Egy részem kételkedett abban, hogy eljön, mégis maradtam és hosszú ideig ültem a hidegben, azt bámulva, ahogy a lélegzetem fehér párafelhőként szökik az ég felé. Pont ezért írtam Louis telefonjáról, miatta elrohant volna az Északi-Sarkra is.
Megakadt a lélegzetem, mikor észrevettem a szemem sarkból, hogy már nem egyedül vagyok a parkban, óvatosan felállva, még mindig a zsebemben pihent a kezem, ahogy bámultam a felém sietőt a sötétben. Barna vászon kabátban, fehér felhajtott nadrágban és hasonló barna cipőben, a szememet forgattam, kár, hogy tönkre fogom tenni a csinos kis ruháit. Nem könnyű a vért kimosni.
Mégis, meglepő módon, mikor felemelte a fejét, és tekintetünk találkozott, nem döbbent le, sőt nem is torpant meg, ravasz mosollyal sétált hozzám közelebb, hajába beletúrva elölről, a végén én voltam az, aki nem értette mi történik.
- Helló, Styles - állt meg előttem nem túl messze, nem tűnt el fehér vigyora.
- Honnan tudtad, hogy én voltam? - tértem a tárgyra, ami érdekelt, igyekeztem nyugodtnak tűnni és majd később csattanni. Arckifejezése arról árulkodott, hogy számított a kérdésre, ugyanúgy zsebre dugta a kezét, de nem hagyta ott, helyette a telefonjával babrált, ami miatt magasba szökött a szemöldököm, majd végül felém nyújtotta a készüléket.
- Nem volt nehéz, teljesen más stílusban írtál, mint Louis - vonta meg a vállát, mint egy győztes, mire értetlenül ingattam a fejem.
- Louis egyszer sem írt neked - szögeztem le, visszaemlékezve az olvasott üzenetekre, amikre sosem válaszolt.
- Lehet, hogy a saját telefonján kitörölte őket, de nekem megvannak - vigyorgott önelégülten, és akkor először lepillantottam a felém mutatott képernyőre, ahol valóban kölcsönös beszélgetések hada volt.
Nem tudtam elhinni. Levegőért kapva ráztam a fejemet, hogy ilyen nem lehet, mégis ott volt a bizonyíték, gúnyosan röhögve rajtam, a mobil tulajdonosával együtt. Nem tehette Louis ezt velem...
- Miért hívtál ide? - tette vissza a zsebébe a készüléket, majd összefonta karjait mellkasa előtt. Össze kellett szednem magam, ha már egyszer idáig eljutottam, meg kell tennem, amit kiterveltem, majd utána agyalok a többin.
- Szerintem sejtheted... - morogtam, mutató ujjam lassan a ravaszra csúszott a kabátom takarásában. Nem vette észre, elég ügyes vagyok már ebben, de szája már megint mosolyra húzódott, az egész egy nagy színjáték volt, csőbe lettem húzva. A fejét ingatta, lesajnálóan, majd megvonta a vállát, miközben rám nézett, hogy beavasson abba, amit eddig titkolt.
- Megtanulhattad volna már, hogy én mindig egy lépéssel előtted járok. - féloldalas vigyor, - Amikor elolvastam az üzenetet, rögtön tudtam, hogy te voltál, ezért elintéztem pár dolgot...
Ez felkeltette az érdeklődésemet, rosszat sejtve fagytam meg álltamban és még az ujjpercem is lecsúszott a biztonságot jelentő ravaszról, egyik szemöldököm kérdőn ugrott a homlokom közepére, éreztem valahol a torkomban, hogy nem fog tetszeni a folytatás. De őszintén, elképzelésem sem volt, hogy mit fog mondani, mit intézhetett el, ami nekem rossz lehet. Az egyetlen dolog amivel árthatna, az védelemben volt otthon, a szobám négy fala közt, valószínűleg lábaival magához ölelve a takarót álmában, mert nem volt mellette senki, akihez bújhatott volna. Még ha biztos is voltam benne, hogy őt nem bánthatja, egy kis részem félt, hogy mégis talált egy rést a felé húzott pajzsomon.
A telefonjára pillantott újra, miután egy másodpercre feloldotta a zárat, az időt leolvasva, fejben számolni kezdett, majd elmosolyodott.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy kíváncsi vagy mit keres Zayn a városban - szólalt meg hirtelen, sejtelmes volt, mire még döbbentebb lettem, mert ő és Zayn sosem találkoztak. Az nem lehet, miért ismerné? Az ábrázat az arcomon egyre értetlenebb lett, kezdtem úgy érezni, hogy itt én vagyok az áldozat és ez nem tetszett. - Én hívtam ide. - bökte ki, amire számítottam. - Még valamikor egy bárban találkoztunk, beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy mindketten ismerünk téged. És ugyanúgy legszívesebben a sírodat taposnánk. - nevetett fel kárörvendően, elmondhatatlanul idegesített a hang. Csak akkor gondoltam bele, hogy mennyi ideje játszhatta már Sein, hogy annyira nagy haverok vagyunk, miközben álmomban puskacsőt dugott volna a számba. De a legszánalmasabb az volt, hogy én be is dőltem neki. - Azt is elmesélte mit tettél a húgával és hogy a tízszeresét akarja a jövőben visszaadni neked. - fecsegett, előidézve az emlékeit, amivel együtt az enyémeket is előkavarta valahonnan mélyről. Nem akartam. - Ejnye, Styles, lányokat leitatni és utána megerőszakolni őket? - ingatta a fejét, nagyot nyeltem, akkor jött volna el az ideje, hogy elkussoltassam valahogy, de én meg se tudtam moccanni. Ezért folytatta. - Ez az egyik, amiért nem hagyom, hogy Louis még egy pillanatot együtt töltsön veled, jobb emberre van szüksége. - komolyodott meg, én meg felröhögtem, de egy csepp humor nem volt bennem.
- Kire, rád? Aki meg akarta öletni az ex barátnőjét? - végre meg tudtam szólalni, hangom gúnyos volt, miközben elém ugrott az emlék, amikor felfogadott és először találkoztunk.
- Nem akartam megöletni - csattant. - Csak megfélemlíteni, de te ezt nem értetted, még ezt is elcseszted...
Farkasszemet néztünk, ha valaki mellettem állt volna, halhatta volna a számból előbukó, morgásra hasonlító hangokat, újra helyretette a vonásait, mielőtt kilyukadt oda, ahova először akart.
- A lényeg - húzta ki magát, megigazítva drágának tűnő, flancos kabátjának gallérját. -, tartottuk utána a kapcsolatot és kitaláltuk, hogy teljesíthetnénk be az álmunkat. - Félmosoly. - Ha nem csalnak számításaim, körülbelül most érhetett oda Zayn a házadhoz.
Az összes levegő kiszökött hirtelen a tüdőmből, a körülöttem lévő tárgyak, fák, padok és a szobor, elmosódott foltokká váltak, azt hittem rosszul hallottam. Muszáj volt visszakérdeznem.
- T-Tessék? - pislogtam, hátha elmúlik ez a zavaros helyzet, de ugyanolyan tehetetlen maradtam. Nem, nem, nem.
- Zayn elment a házadhoz - ismételte meg, de ezúttal hozzátette, amitől féltem. - Louisért.