40. rész

Sziasztok!:) Már most előre szeretném leszögezni, hogy a következő rész később fog jönni, mivel újra sokat kell majd vele foglalkoznom, és hosszú lesz, nagyon hosszú.... Igen, ebből máris leesett mindenkinek, milyen rész jön. Elárultam magam. 
Láttam, hogy néhányan aggódni kezdtetek, hogy vége a blognak, szó sincs ilyesmiről, ötletetek sincs miket tervezek még bele, szóval keep calm.:D És az, hogy kezd furcsa lenni, esetleg bonyolult, sajnálom, de mostanában csakis az lesz, hogy lassan összefonódjanak a szálak, amik az elején kérdést merítettek fel bennetek. 
Még egy dolgot akarok leírni, arra gondoltam, hogy majd, amikor vége lesz a blognak, ami ismétlem még nem most lesz, esetleg csinálok egy köszönő és búcsúzó videót. Majd feltehetnétek kérdéseket, amire kíváncsiak vagytok, én meg válaszolok... Nem tudom.
Ennnnyi. 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson 

Szerda. A szerdáról csak annyit kell tudni, hogy már mielőtt idejöttem volna dolgozni a kávézóba, akkor is halotti nap néven terjengett a pincérek között. Ami nem is lenne baj, hisz kevesebb munka, több pihenés, de ezzel párhuzamosan a bevétel is egy síkban haladt a statisztikán, vagyis leegyszerűsítve, szerdánként teljesen feleslegesen kelek fel és még fizetést se kapok érte. Az se sokat segített a helyzetemen, hogy alig aludtam valamit az éjszaka, mert a testemmel ellentétben az agyam semmi áron nem volt hajlandó kikapcsolni, sőt a körülmények is szokatlanul kellemetlenek és idegenek voltak, mert az ágyamat üresnek, majd hidegnek éreztem. Hiába terültem el az egész matracon, nem volt jobb, akkor meg kimondottan rossz volt, mikor összekuporodtam a sarkába és vártam valamire, ami talán felmelegíthet, de feleslegesen, hisz nem jött, fájdalmas gondolatokkal bámultam tovább a sötét plafont. Ennek eredményeképpen pedig reggel alig bírtam rávenni magam, hogy levegőt vegyek, nem hogy még el is sétáljak a kávézóig, majd ledolgozzak egy egész napot, de végül valahogy sikerült, hisz meglepő módon valahogy végigvánszorogtam a napot, mert az óra már a délutánt koptatta. 
Néztem, ahogy Niall unottan törölgeti a pultot, bár egy vak is láthatta volna, hogy a szemében izgatottság lapul és feltűnően gyakran nézi az időt, egész nap, ha találkozott a tekintetünk, hirtelen elvigyorodott, semmi ok nélkül, majd ment tovább, én meg értetlenül bámultam utána. Azt hittem legalább egy kicsit megtöri az előző napi incidens, mert engem még akkor is kergettek a szavai, meg persze maga Sein is, nem is tudom mit gondolhatott, mikor úgy döntött, hogy bejön hozzám. Pedig szívesen belenéztem volna a fejébe, hogy miként nézett rám, reméltem, hogy semmit nem képzeld bele a kapcsolatunkba, ami valójában nem is volt, csupán volt egy közös ismerősünk, aki miatt kétszer találkoztunk. Szerencsére nem keresett eddig, mint ahogy azt ígérte, ha megszólalt volna a telefonom, egész biztosan lepereg az életem a szemem előtt, nem akartam tőle semmit és ezt próbáltam tudatni is vele. 
Kezdtem rájönni, hogy Niallre nem szabad haragudnom, még csak neheztelnem se, hisz ő csak bele lett rángatva ebbe az egészbe, a felé érzett kezdetleges düh is átirányult az igazi tettesre, aki egyre növelte ezt az érzést bennem, amiért arra se volt képes, hogy felkeressen. Még az is jobb lett volna, ha felhív és közli, hogy vége, majd gyorsan leteszi, akkor legalább szembe kerülnék a ténnyel és nem kéne kételyek közt élnem, meg ugyanazok a kérdéseket feltennem magamnak feleslegesen, hisz a választ egyik alkalommal se találtam meg. A kétely nagy úr és egy egész életévet felőrölhet, az az ember nem tud őszintén boldogan élni, aki csak a hibákat keresi mindenben vagy a jónak kezdetén máris a véget látja, de sajnos én pont ilyen ember vagyok. 
Egy igazi kapcsolatom volt eddig, azokban az időkben vallottam be saját magamnak, hogy tényleg meleg vagyok, még csak barátkoztam a ténnyel és felmértem, hogy a világ mennyi utálatot ad ezért, amikor találkoztam egy fiúval. Ránézésre senki nem mondta volna el róla, hogy más az átlagostól, a múlt csúf iróniája a jelenhez, de én amikor megláttam, már akkor tudtam, hisz volt időm saját magamat is kiismernem, ami miatt rögtön rájöttem, csak figyelnem kellett apró mozdulataira, szavaira vagy csak a tekintetére. 16 voltam, de ő sokkal idősebb, egy jól menő cégnél dolgozott kis főnökként, az élete egyenesen haladt felfelé, míg én csak az iskola padját koptattam, azon ábrándozva, hogy milyen lenne elszökni. Elszökni a végtelenbe, ahol senki sem talál rám és úgy alakíthatom a jövőmet, ahogy én akarom, nem úgy, ahogy mások mondják meg nekem, de ehhez kellett valaki mellém. Beszélgettünk, sokat mesélt magáról, már gyanúsan sokat és fennhangon, de akkor még nem vettem észre az álca mögött lapuló szörnyeteget, kedveskedett és gyengéden viselkedett velem, úsztam a tőle kapott figyelemben, azt hittem boldog vagyok. Aztán eljött a nap, amikor egy hétvégén senki sem volt otthon, ezért úgy döntöttem átmegyek hozzá, meglepett mosollyal fogadott, mézesmázos szavakat dünnyögött a fülembe és felcsalt a szobájába, ahol viszont eltűnt a figyelmesség az arcáról és az ágyra lökött. Rémülten hagytam, hogy lefogjon, persze az első csókom már megvolt vele, de tovább sose mentünk, a durvaságról az apám és a múltam jutott eszembe, ezért könnyezni kezdtem, azt motyogtam félve, hogy én ezt még nem szeretném, de nem hallgatott rám. Olyan dolgok lapultak az éjjeliszekrényének fiókjában, amiket csak egy horror filmben lát az ember, amikor megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, rám ordított, sikítani akartam, hogy valaki segítsen, de tudtam, hogy felesleges lenne. Volt egy kevés önvédelmi tudásom anya miatt, összeszedtem minden erőmet és a lábai közé rúgtam, ami miatt felüvöltve dőlt le rólam, kihasználva az alkalmat, kirohantam a házból, a rövid életű kapcsolatunkból és az életéből. 
Azóta nem találkoztam vele, állítólag elköltözött a városból, de sose meséltem róla senkinek sem, a pár hétig tartó hazug szerelem titok volt még akkor is, amikor benne éltünk, nem is akartam, hogy bárki megtudja ezt, mert csak a már így is föld alatt lévő büszkeségemet rombolta volna, elég volt nekem megküzdenem vele. Ezért féltem Harrytől, és még most is megvan bennem az érzés, egy ilyen után nehéz megbízni az emberekben, ha sikerül is, néha még felmerül a kétely, ami mint említettem, az egész életemet sakkban tartja, pedig annyira szeretnék nyugodtan meglenni mellette. De arcon csap a tény, hogy jelen pillanatban az se biztos, hogy valaha hozzá érhetek-e még, utálok veszekedni azokkal, akik fontosak nekem, érdekes élőlények vagyunk, hisz mindig azt a személyt taszítjuk el magunktól, akiket a legjobban szeretünk, majd azzal próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy az ő érdekükben tettük. Mikor ez nem így van, csak magunkat akarjuk védeni a csalódástól és a fájdalomtól, elmenekülünk, mielőtt még bántanának minket, mert önzőek vagyunk. Ilyen ez az emberiség. 
Mélyet sóhajtva, megdörzsöltem az arcom és igyekeztem visszatérni a valóságba, miközben egy kézben tartva a koszos poharakat egy kerek tálcán, a pulthoz sétáltam és leraktam rá, majd később berakom őket a mosogatógépbe, mikor több szennyes felgyűlik. De aztán az órára pillantva rájövök, hogy több piszkos csésze nem lesz, hisz tíz perccel négy előtt jártunk, néha olyan utálatos tud lenni az idő, csak egyenesen előre vágtázik nem foglalkozva azzal, hogy néha megállhatna egy kicsit az emberek kedvére, ugyanolyan önző, mint bárki más. Észrevettem, hogy Niall sincs már egy helyiségben velem, sejtettem, hogy hátra megy az öltözőbe, benyomva a halk zúgású, hatalmas gép bekapcsoló gombját, én még azért előbb az ajtóhoz sietve átfordítottam a táblát, úgy se jött volna már bezárás előtt pár perccel senki. 
Nem sokkal később ugyanott álltunk, csak már kívülről, a kulcscsomóval szerencsétlenkedtem, mert nem találtam a megfelelő darabot, de a mellettem álló meglepően türelmesen ácsorgott, zsebre tett kézzel figyelt engem, diadalittasan mosolyodtam el, mikor végre sikerült a zárat elfordítanom és végleg nyugovóra térhetett a kávézó. Már vártam a kérdést, ami megszokottan felhangzik ilyenkor, hogy egyedül vagy társaságban szeretnék-e haza sétálni, bár az előző nap nem történt meg, és eléggé jól sejtettem is, hogy miért nem, de bevallva hiányzott a fecsegése azalatt a húsz perc alatt. Nem is értettem egy alkalommal sem, hogy miért teszi, mikor ott a kocsija, mégis gyalog járt dolgozni csak azért, hogy engem kísérgethessen, bár mára már értem, akkor is furcsa volt. 
- Elvihetlek? - emelte fel hirtelen a mutató ujján forgatott kocsikulcsát, mire meglepődtem, arcára pillantva láttam újra a sejtelmes félmosolyt, amit igyekezett elfojtani. Bizonytalanul néztem a szemébe, de végül beadtam a derekamat, hisz ha nagyon be akart csalni abba az autóba, úgyis elérte volna valahogy, követtem, ahogy lefelé indult a járdán, én se parkolnék közvetlenül a presszó elé, ha ilyen járgányom lenne, mert a vendégek kérdezősködnének. Az emberek mindig kíváncsiskodnak, ha valami szokatlan jelenik meg körülöttük, mert nem bírják elfogadni, hogy változás történt a megszokott, unalmas életükben. 
Csak akkor nyomta meg a kulcson a felnyitó gombot, mikor közelebb kerültünk, várakozás nélkül kinyitottam magamnak az anyós ülés felőli ajtót, majd behuppantam az ismerős luxusba, az egyetlen magyarázatom erre az egészre az volt, hogy talán beszélni akar velem valami fontosról. Niall beült a kormány mögé, majd a köztünk lévő kesztyűtartóhoz nyúlva kirángatott belőle egy fekete napszemüveget, mert szemből a lemenő nap sugarai még eléggé vakítóak voltak, ahogy rápillantottam, rögtön eszembe jutott arra a kérdésemre a válasz, ami még az első napján befészkelte magát a fejembe. Hát persze, Harryn láttam ugyanezt a napszemüveget, ha figyelmesebb vagyok, már akkor lebuktathattam volna őket és most nem tartanánk itt. Észrevette, hogy azt bámulom, mire óvatos mosoly szökött az arcára és rám pillantott, de a szemét nem láttam miatta, majd beindította a motort, ami halkan dorombolva jelezte, hogy indulásra kész. 
- Még régebben kértem kölcsön és elfelejtettem visszaadni - nevetett fel halkan a saját feledékenységén, de én semmi reakciót nem produkáltam, csak lebámultam az ölembe és gondolkodtam. Azon, hogy rá merjek-e kérdezni egy ennél sokkal fontosabb dologra, kíváncsiskodjak-e erről az egészről, de aztán a tudni-vágyás legyőzte a kételyt, hosszú csend után szólásra nyitottam a számat, de még kellett pár pillanat, mire hang is jött ki rajta. 
- Hogyan ismerkedtetek meg? - magabiztosabbnak akartam tűnni, de nem sikerült, suttogássá halkult a mondat, reméltem, hogy meghallotta. Niallt pletykásnak ismertem meg, szóval nem aggódtam az elutasítástól, tudtam, hogy szívesen mesél a múltjának egyes pontjáról, akár rossz vagy jó, szerette a tudtára adni az embereknek, hogy milyen ember ő. És ez nem is eltaszító tulajdonság, hisz azok érvényesülnek az életben, akik a legcsendesebb társaságban is képesek beszélni valamiről, csak néha átok is lehet, ha olyat kotyog ki, amit nem szabadna. 
- Harmadikban, általánosban, amikor 8 évesek voltunk - mondta ki végül, nem tudta leplezni az apró mosolyát az emlékre, ami miatt én is meglágyultam, látszott rajta, hogy boldogan emlékszik vissza arra az időre, ami miatt a nyelve is megeredt. - Új voltam az osztályban, mert akkor költöztünk ide Írországból, nagyon izgultam, hogy mit gondolnak majd rólam az osztálytársaim és sajnos be is igazolódott a félelmem, mert mindenki kigúnyolt, amiért nem beszéltem jól a nyelvet. - még most se ment neki teljesen, de szerintem aranyos volt, mert megérteni meglehetett. - Harry volt az egyetlen, aki beszélgetni kezdett velem és lassan barátokká is váltunk. Minden szünetben együtt lógtunk az udvaron, érdekes helyekre vitt el és sokat mesélt a múltról, mármint nem a sajátjáról, hanem történeteket mondott, amiket a városról hallott. Furcsa gyerek volt, az biztos, de kedveltem. - nehéz volt elhinni ezeket, mert teljesen nem ilyennek tűnik mostanra, gondoltam amiatt, hogy felnőtt lett, de Niall később megmagyarázta mással. - Először úgy volt, hogy negyedik után átveszik egy másik iskolába, mert meglepően okos volt, sokat sírtam emiatt, mert nem bírtam volna ki nélküle. Persze, az akcentusom idővel javult, de így is féltem, hogy nem találnám meg a helyemet sehol sem. Végül maradt, amiért mai napig hálás vagyok a tanároknak, hogy megbeszélték a családdal, jobb ha nem teszik ki a gyereket ekkora változásnak. - meglepődtem, nagyon furcsa volt ezt hallgatni, mert úgy éreztem, hogy én is átéltem. Hogy ott voltam én is, valamelyik osztálytársuk, aki hátulról figyelte az életüket. - Felsőben olyanok voltunk, mint az összes tizenéves srác, vagy náluk vagy a mi házunkban lógtunk, videojátékoztunk és pizzát rendeltettünk, röhögtünk, kibeszéltük az osztályból a csajokat, ugyanis miatta később eléggé népszerűek lettünk. - el tudom képzelni, ahogy a pubertás miatt az addig aranyos Harryből dögös fiatal lett és az összes lány meghalt érte, azért, hogy a göndör fürtökhöz nyúlhasson és egy pillanatot fecséreljen rá az a zöld tekintet. Át tudtam érezni a helyzetüket, talán ha egy iskolába jártunk volna, én is egyike lettem volna azoknak a lányoknak. - Aztán minden megváltozott. Nem volt többé Xbox-ozás a házukban, és senki se rendelt nekünk pizzát, hogy hangosan röhögve a TV elé telepedjünk. Talán nevetés se volt abban az időszakban többé. - elkomorodott, tudtam, hogy most jön a rossz rész, amit már előre sejtettem, hisz én is tudtam róla, csak nem eleget. Igaz, hogy ezeket tőle akartam volna megtudni, hogy saját maga mesélje el mi történt, de talán így jobb. - Egy nap nem jött iskolába, semmi előjel nélkül hiányzott, ami miatt megijedtem, mert még nem volt ilyen azelőtt. Alig bírtam végigcsinálni a napot, nem figyeltem az órákon, pedig kellett volna, hisz a nyolcadik fontos év a továbbtanulás miatt, de nem érdekelt, az aggódás erősebb volt. Amint kicsengettek, felpattantam a bicajomra és kifulladásig tekertem, hogy minél hamarabb ott lehessek a házuknál, ami előtt rendőrök és más, idegen kocsik parkoltak, nem értettem semmit. Mindig is gyenge kisfiú voltam, hamar sírni kezdtem, ezért is gyűltek könnyek a szemembe, mielőtt még megtudtam volna, hogy mi történt pontosan és kivel, az ajtóban megállított két nagydarab pasi, hogy nem szabad bemennem, de a háziasszonyuk jól ismert, ezért szólt nekik, hogy engedjenek be. Láttam, hogy vörös az arca és felpuffadt, nem mondott semmit, csak utat adott, hogy bemenjek Harry szobájába, amit már jól ismertem, borzalmas volt. Sosem sírt előttem azelőtt, mindig mosolygott, erős volt, talán a legerősebb, akit ismertem, de akkor rá se ismertem, amint megpillantott, hozzám futott és a nyakamba borulva folytatta a zokogást. Ott maradtam vele, sokáig nem szólt egy szót sem, csak megállíthatatlanul folytak a könnyei, aztán beállt a csend, olyan volt, mint egy szellem, csak meredt maga elé szótlanul. Megijedtem tőle, ő volt a legjobb barátom, nem akartam elveszíteni, és rám lett volna a legnagyobb szüksége, mégis elmentem onnan. A nővére mondta el, hogy mi történt valójában, ő se viselte sokkal jobban, mégis erősebbnek tűnt akkor és képes volt beszélni, a szobája ajtajának dőlve nézett le rám, tisztán emlékszem, ahogy kiejtette a szavakat: "Meghaltak, Niall. Meghaltak itt hagyva minket.". - döbbenten, tágra nyílt szemmel meredtem magam elé, miközben a hideg futkosott a hátamon, olyan dolgokat mondott el nekem, amikről szerintem sose szereztem volna tudomást, az együtt érzőségem miatt a sírás határán voltam. - A barátságunk tönkre ment, nem beszéltünk utána, senkije se maradt, ami miatt egy utolsó féregnek éreztem magam. Két hét után visszajött az iskolába, de nem olyan volt már, mint régen. Persze, mindenki tudta, hogy mi történt, az egész város azon csócsált, hogy milyen tragikus autóbalesetet szenvedett a Styles család, árván hagyva a két gyereket. - én nem emlékszem ilyesmire, talán abban az időben volt az, hogy a mi családunk is a végét járta, akkor nem foglalkoztam semmivel sem, meg hát én a város másik felében laktam és oda is jártam suliba. - Egy nap viszont, az érettségi előtt nem sokkal felkeresett, és azt mondta, hogy talált egy munkát, ami a jobb életet kecsegteti és én is menjek vele. Addigra a nővére már elhagyta, állítólag pszichés zavari lettek és nem bírt tovább abban a lakásban élni, miközben Harry pedig képtelen volt elhagyni az emlékeit. Ha engem kérdezel, egy szívtelen dög az, aki a szüleik elvesztése után képes magára hagyni az öccsét, vele kellett volna maradnia. Bár ennyi erővel én is az vagyok, mert ugyanezt tettem vele. - arcán keserű mosoly jelent meg, elérzékenyült a hangja a kezdetitől, nem érdekelt abban a pillanatban a valóság, de egy pillanatra kipillantva a szélvédőn, csak kíváncsi voltam hol vagyunk. - Elmondta, miről is szól ez a bizonyos munka, nem hittem a fülemnek, hogy az én régi, mindig mosolygós és ártatlan barátomból mi lett, legszívesebben felpofoztam volna, hogy ne veszítse el a józan eszét. De aztán rádöbbentem, megértettem a helyzetét és nem akartam újra egyedül hagyni, azt akartam, hogy tudja, rám számíthat, még akkor is, ha a legnagyobb szarban tényleg otthagytam. Kárpótolni szerettem volna, bár tudom, hogy ez teljesen úgysem fog sikerülni soha, ezért belementem, bár nem olyan mélyen, mint ő, de ugyanannál az embernél kezdtem el dolgozni. Nem tudom, hogy mondta-e már, de afféle díler vagyok, bár ez olyan furcsa szó, még csak a filmekben hallottam. - nevetett fel grimasszal az arcán, mire feleszméltem az eddigi melankóliából, előttem csakis a végzetes, szomorú rész lebegett. A düh, ami az elmúlt napokban marta a torkomat, teljesen eltűnt és csak arra éreztem csillapíthatatlan vágyat, hogy szorosan magamhoz ölelhessem, még ha nem is értené mi ütött belém, addig szorítanám, míg a legtöbb törött darabja újra össze nem forr. - A kávézói munkát is csak azért vállaltam el, hogy neki jót tegyek, ne haragudj rá. Bevallom, mikor először megláttalak, teljesen ellenszenves voltál nekem, nem értettem mit akar tőled Harry, mert ismertem az előtted lévőket, és hidd el, teljesen az ellentéteid. De aztán jobban megismertelek, és rájöttem, hogy a saját régi ártatlanságát találta meg benned, vigyázni akar rád, hogy nehogy te is úgy végezd, mint ő. Csak akart valakit, aki kizökkenti a sötét világából és bebizonyítja neki, hogy máshogy is lehet élni. - mosolygott kedvesen rám nézve egy pillanatra, de újra a forgalomra kellett figyelnie, bár jobb is, mert nekem hirtelen légszomjam lett és valami görcsbe rántotta a gyomromat. Más szájából hallani, hogy miként látja a kapcsolatunkat, nagyon... furcsa, mégis jó érzés volt, ahogy beszélt erről és ahogy beállította, hogy fontos vagyok Harrynek. A már rég felállított kérdéseim választ találtak, már a legelejétől fúrta az oldalamat, hogy miért pont én, de most megtudtam és szebb volt az oka, mint amire számítottam volna, mégsem tudtam örülni, nem húzódott görbületre a szám, inkább sírni lett volna kedvem. Bűntudatot éreztem, amiért ezt nem mondta el nekem, talán tényleg fontos vagyok ezek miatt neki, mégse adtam meg neki a kellő biztonságot, hogy saját maga mesélje el a történetét, pedig tudhatná, hogy bízhat bennem.
Az ablak felé fordultam, hogy nehogy lássa Niall a kiszökni készülő könnyeket, amikor döbbenten vettem észre, hogy teljesen másik irányban vagyunk, mint amerre lakom, a sírás rögtön eltűnt, felé fordulva értetlenül bámultam nyugodt arcát, mintha az előző percekben szótlanul ültünk volna egymás mellett.
- Nem erre lakom - szólaltam meg halkan suttogva, remélve, hogy csak elfelejtette a pontos címemet és eltévedtünk, de nem erről árulkodott sunyi mosolya. A napszemüvegét a feje tetejére tolta, mert a nap már tényleg nem szándékozott tovább az égen maradni, vékony csipkevonalat hagyott a horizonton égő narancs színben, ami csak néhány ház mellett tűnt fel még haloványan, amúgy kezdett sötétedni az ég.
- Tudom - felelt kurtán, a szívem a torkomba ugrott, és abban a pillanatban az autó is lelassult, majd a kövek ropogásával egyhuzamban le is állt. Ijedten néztem körbe, hogy hol vagyunk, az ismerős környék miatt majdnem elájultam, de tartottam magam, felém fordulva csak bámult rám, vigyora letörhetetlen volt, tekintete szinte parancsolt, hogy szálljak ki az autóból. - Jó szórakozást.
- Nem - vágtam rá, próbálva jobban belesüllyedni az ülésbe, az övemet is magamhoz szorítottam, nem akartam itt hagyni a biztonságos járművet és a meleg levegőt. Akármennyire is vágytam még erre néhány perccel ezelőtt, megijedtem a találkozástól, nem tudtam eldönteni, hogy ez Niall ötlete volt-e vagy az övé, mert ha az előbbi, akkor nagyon rosszul döntött, mikor eltervezte, hogy meglepiből idehoz és kibékít minket, de viszont ha az utóbbi, akkor...
- Ne akard, hogy kirugdossalak innen - fenyegetőzött, de persze csak viccből mondta, mégis megrémültem, egy mély lélegzetet véve bólintottam magamnak, majd nyúltam, hogy kinyissam az ajtót. - Ez a beszéd.
Összerezzentem, mikor a kinti hideg levegő megcsapta az arcomat, mintha valaki egy vödör hideg vizet zúdított volna rám, hogy felkeltsen álmomból, éreztem, hogy végzetes dolgot tettem, mikor a földre tettem a lábam és nehézkesen kimásztam az autóból. Magas volt a jármű, mégis átláttam felette, az ismerős ház csak megfélemlített, az ablakokból szűrődő pislákoló fény pedig kételyeket adott, nem negatív kételyeket, inkább pozitívakat, hogy tényleg tervez valamit nekem.
- Jut eszembe - szólt ki még gyorsan Niall az én ablakom felé dőlve, a bekapcsolt öve kicsit megakadályozta, de nem foglalkozott vele, meglepődtem, mikor rám kacsintott. - Holnap nem kell jönnöd, elintézte, hogy kapj egy szabadnapot.