44. rész

Szóval a beígért, kárpótló rész, ami kicsit későn jött, de itt van.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz meg a szokásos hétvégei rész, mert holnap azon is elkezdek dolgozni és vagy szombaton vagy vasárnap kiteszem.:)

Előre jelzem, hogy ez csak átvezető rész, szóval semmi nagy durranás, sajnálom, rövid is. 

Attól még, jó olvasást!

horan vandaa.xx 

Harry Styles

A kocsiban ülve várakoztam, folyamatosan a szélvédőn kibámulva vagy a visszapillantó tükörbe lesve, hátha mozgást látok valamelyik irányba, mert addig nem akartam kiszállni, hogy a hűvös éjszakában ácsoroghassak, a műszerfalhoz nyúlva inkább még feljebb is nyomtam a fűtést. Louison járt az eszem és a telefonhívásán, hálás voltam, amiért megkért, hogy legyek ott, mert azok után, ami keveset hallottam az apjáról mindenképp mellette szerettem volna lenni, sajnálatot éreztem iránta, amiért ő sem nőhetett fel egy normális családban, pedig ő az, aki a legjobban megérdemelte volna. Rögtön másra is terelődött a gondolatom, olyasmire, ami abban a pillanatban jobban érintett, próbáltam emlékezni, hogy hogyan viselkedett az utóbbi napokban vagy tett-e ártatlannak tűnő megjegyzéseket, de rájöttem, hogy nem is találkoztam vele, így jó, hogy nem emlékeztem, jobb lett volna az ő szájából hallani, mint Nialltől. Még ha össze is kaptunk emiatt, örültem, hogy rávettem arra az állásra, mert így annyi mindenről maradtam volna már le, amik igenis fontosak, meg lehet valaki Louis mellett, aki megvédi, nem tudom mit csinálnék, ha valami baja esne, sosem bocsátanám meg magamnak. 

Felkaptam a fejem, mert odakint egy árnyék sétált el tőlem pár méternyire, komótos, lassú tempóban, szemem résnyire szűkült, ahogy jobban megnéztem a sötét kocsi volánja mögé bújva és biztos voltam benne, hogy kapásom van, nem is akartam elszalasztani. A kilincsért nyúlva, másodpercek alatt kint álltam már az arcot csípő hidegben, összébb húzva magam, csodálkoztam, hogy nem is vette észre a nagy fekete autót a házánál állni, eléggé figyelmetlen lehet, talán elvette valaki az eszét? Az ajtó hangos csapódására végre felfigyelt, megtorpant a járdán és pillanatokig csak bámult maga elé, a helyében olyanok jártak volna a fejemben, hogy vajon megírtam-e már a végrendeletemet, felvont szemöldökkel, gyilkos tekintettel vártam, hogy felém forduljon.

- Már hiányoltalak - szólalt meg hirtelen cinikus hangon, meglepett, hogy saját maga is sejtette a látogatásomat és még anélkül is tudta ki vagyok, hogy rám nézett volna. Ugyanott maradtam, nem mozdultam, bátrabbnak éreztem magam, mikor végre szembe nézett velem, de körülbelül négy méter távolság még mindig közénk állt, amit nem tudtam volna váratlanul átszelni, hogy nekirontsak, ezért más taktikához kellett nyúlnom.

- Azt hitted, nem tudom meg? - kérdeztem naivságán kárörvendve, összefonva karjaimat mellkasom előtt igyekeztem elrejteni ökölbe szorított kezemet és higgadtnak tűnni. Részletesen el lett mesélve nekem, hogy miket hordott össze, sőt sajnos még azt is hallottam, hogy miként játszotta a szépet, amitől az undor csak nőtt bennem, több hónapnyi barátság ilyen egyszerűen tud apró szilánkokra törni. Bár, ezek után már kevésbé hiszek benne, hogy ezt valaha is barátságnak lehetett volna nevezni. Váratlanul mindkét kezét felemelte maga mellett, nem-törődöm stílusban, a helyzetemet segítve közelebb lépkedett, ami miatt a távolság is csökkent, már nem kellett sok, hogy fellendítve öklömet simán elérjem. 

- Nem érdekel, hogy megtudtad - bökte ki egy magabiztos féloldalas mosollyal, tudnia kellett volna, hogy ott nem kell megjátszania magát, anélkül is átlátok a mocskos lelkébe. Folytatta a provokálásomat, amivel csak saját maga mellett ásta a vermet, én kellettem, hogy egy egyszerű mozdulattal bele is lökjem. - Teljesen komolyan mondtam mindent. - vonta meg a vállát, annyira le szerettem volna már törölni a képéről a vigyort, de nyugodt maradtam kívülről, kíváncsi voltam mit tud még mondani. - Egy pocsék ember vagy, sokkal jobbat érdemel nálad. 

- Olyat, mint te? - köptem, a szarkazmust vágni lehetett volna hangomban, de ő úgy döntött, hogy észre se veszi. 

- Például - biccentett, azt hitte ezzel plusz egy strigulát kapott a versenyben, de valójában nem volt semmiféle párbaj, mert amiért harcolt már rég az enyém volt. - Gondolj csak bele, Styles... - kezdte újra a monológját, ahogy kiejtette a vezetéknevemet a száján, végigfutott a méreg és a hideg a gerincemen, hallgatnom kellett volna Niallre, mikor azt mondta nem érdemes foglalkozni ilyen fajta emberekkel. De velem máshogy viselkedett, azt hittem hasonló barátra találhatok benne, mint az előbb említettben is, talán az egyetlen naiv személy itt én vagyok. - Milyen jó élete lenne velem... Elvinném a tengerpartra, tökéletesre süttethetné a bőrét és nem kéne mást csinálnia, csak feküdni és élvezni az életet. Sőt, a kettőnké lehetne az a kis ház, amit már láttál képeken, ahol többet adhatnék neki, mint amennyit te valaha adtál... - álmodozott folyamatosan mosolyogva, hatalmas önkontrollra volt szükségem, hogy abban a pillanatban ne menjek neki, helyette magamban igyekeztem nevetni a tévhitein. A teste és bőre már így is tökéletes, csak hát ő ezt nem tudja, mert még sosem látta meztelenül és nem is fogja, az pedig, hogy talán jobb lenne vele az ágyban, nem nagyon érdekel, mert én igenis többet adtam és kaptam, ő volt a szánalmas, nem én. - Veled meg? Itt kell ragadnia Angliában, a folytonos szar időben és minden nap úgy kell felkelnie, hogy vajon mikor fogják megölni miattad, mert fogalmad sincs hányan vadásznak rá. Meg amúgy is, melletted sincs biztonságban, ki tudja mikre vagy képes, ha elborul a fejed... Állítólag még a családodat is te nyírtad ki. - pocskondiázott, ami amúgy elsuhant volna a fülem mellett, a szívemet meg se érintve, de mikor kimondta az utolsó mondatot, a vér meghűlt bennem. Hatalmas szemekkel bámultam rá, a kezem előbb mozdult, mint az agyam, bár mindegy, így is úgy is lendítettem volna már az öklömet, ami tudom, hogy sosem megoldás, de egyszerűen elborult a fejem, olyan érzést keltett fel bennem, amit már rég sikerült elnyomnom, a mellkasom szúrt. 

- Te rohadék... - sziszegtem, ennyire talán még sosem voltam dühös, nem is kellett közelebb lépnem, az ujjperceim fájdalom nélkül csapódtak az arcába, leszartam, hogy a következő ütésnél már az orrát is éreztem reccsenni. Felnyögött, egyensúlyát elveszítve esett a kemény, hideg földre, több nem is kellett, rámászva megragadtam kabátjának gallérját és tovább püföltem, a hűvös másodpercek alatt tűnt el és helyette csak forróságot éreztem a méregtől és a rég nem látott ellenségemtől, a visszafogott könnyektől. Ujjai belém martak, védekezni próbált vagy lelökni magáról, de túlságosan kiszolgáltatott és gyenge lett, én pedig nem tudtam leállni, csak akkor kezdett tisztulni a látásom, mikor mindkét öklömön bíborvörös alaktalan foltok nőttek. Elborzadva bámultam a cseppeket folyni kezeimen, majd lejjebb pillantva az arcára, különös érzés fogott el, a megbánás, menekülni akartam onnan, hirtelen feltápászkodva undorodva kentem a ragacsos vért a felsőmbe, összefüggéstelen szavakat motyogva hevert a sárguló fűben, de nem voltam képes tovább nézni és ott maradni. Az autóba remegve másztam be és indítottam el, olyan részemet hozta elő, aminek létezéséről már rég elfelejtkeztem, nem tudtam kiverni a fejemből a tényt, hogy ott hagytam szétverve, de mennem kellett, mielőtt még magához tér, beletaposva a gázba, a visszapillantóban fürkésztem az arcomat, hányingerem lett, ahogy megláttam a forró, sós könnyeket. Nem, nem lehetek gyenge. 

***

Másnap

Elmosolyodtam, mikor megláttam apró termetét egy hatalmas pulóverbe dugva, mégis maga köré fonva karjait vacogva, a bejárat előtt ácsorgott rám várva, legszívesebben megdorgáltam volna, hogy nem kéne miattam szétfagynia, de mögé nézve rájöttem, hogy csak pár utolsó percet akart szerezni, mikor még azt csinálhatunk, amit akarunk. Megkönnyebbült arca elárulta mióta lehetett már ott, lépteimet megszaporázva, pillanatok alatt oda értem hozzá a kocsitól, a halvány piros színt nem tudtam eldönteni, hogy a csípős idő miatt van-e vagy talán miattam, de ha eredetileg nem is így volt, elintéztem, hogy a pír csak nekem szóljon. Apró kezeivel rögtön átölelte a nyakamat lábujjhegyre állva, mire én derekát fogva húztam magamhoz, fejét nyakamhoz dugta, mire hűvös orrától kirázott a hideg, ahogy a bőrömhöz ért, hibásnak éreztem magam, hogy nem siettem jobban, akkor nem kellett volna jégcsappá válnia. 

- Köszönöm, hogy itt vagy - motyogta halkan, nevetségesnek tartottam, hogy ilyenért hálálkodik. Nem válaszoltam, csak erősebben szorítottam magamhoz, mellette olyan könnyen ki tudott ürülni az agyam és nem gondoltam másra, csak lélegzetvételeire nyakamnál meg a szívverésére, amit így is éreztem, pedig annyira nem simult össze a mellkasunk. Az előző napi éjszaka persze ott dübörgött az emlékeimben, de arra koncentráltam, hogy végül én tarthatom őt a karjaim közt és amíg mellettem van, nem is kell aggódnom, hogy bárki is elvenné tőlem. 

Kicsit elhajolva, óvatosan elmosolyodott arcomat fürkészve, nem tudom mit kereshetett, de mikor nem találta meg, még őszintébben húzta felfelé szája sarkát, gyönyörű ajkait bámulva tudta, hogy mit szeretnék, megadva magát nyomta előrébb a fejét. Majdnem megszakítottam a csókot, amiért ujjait szokása szerint hajamba fonta, nem is tudja milyen érzést vált ki belőlem, mikor ezt csinálja, főleg ha el is kezdi csavargatni, csalódottan dünnyögtem többért, amiért visszaállt a talpára és már menni akart befelé. Aztán rájöttem, hogy egész biztosan fázott és szeretett volna melegben lenni, a másik ok pedig az, amiért alapból is ott voltam, elengedtem kezét, mikor az előszobába értünk, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát a családja előtt. A kellemes levegő és a már látott barátságos kis ház megmosolyogtatná az embert, ha nem lehetett volna késsel vágni a feszültséget, a kabátomat utasításra a fogasra tettem, aztán nem tudtam mást tenni, csak bizonytalanul beljebb lépkedni.

- Oh. Szia, Harry - jelent meg az anyukája, ha jól láttam a konyhából tartott kifelé, mire megtorpantam, mert még mindig furcsa volt, hogy mennyire elfogadó. Illedelmesen biccentve én is visszaköszöntem, miközben Louis nem vette észre, hogy leszakadtam, vagy csak hagyni akarta, hogy jobban megismerkedjek, a nappaliba menve leült a kanapéra, azonnal elképzeltem mit csinálnék, ha az én lakásomon lennénk. - Szép kis sérülés... - ragadta meg hirtelen a kezemet Jay, mire hatalmas szemekkel kaptam oda a fejemet, mikor ő már rég a sebeket tanulmányozta az ujjperceimen. Ijedten kaptam ki tenyeréből, de meg is bántam, mert rögtön az arcomat kezdte el fürkészni, ugyanolyan kék szemei voltak, mint a fiának, akaratlanul elábrándoztam rajta, hogy vajon az én szüleimnek mi lenne a véleménye Louisról. Az utóbbi időben túl sokat gondoltam rájuk, és egyre nagyobb lyukat váj a hiányuk a mellkasomba, mikor pont, hogy fordítva kéne lennie, az idő állítólag betömi a lyukakat. - Ápolónő vagyok, semmi baj.. - nyugtatott meg, bár ez csak erősítette bennem a tényt, hogy ő egy pillantásra meg tudná mondani, hogy hol szerezhettem őket és akkor kevésbé szép benyomást keltenék. Észrevette, hogy nem nagyon van ínyemre mutogatni, pedig én nem akartam már rögtön ellenszenvesnek tűnni, kedvesen elmosolyodott, a ráncok a szeménél ismerősek voltak, meglepő mennyit mosolyognak még feszült helyzetben is. - Vizes ruházd pár napig. 

Halványan bólintva kaptam az alkalmon és elszöktem, a nappali felé tartva, mély levegőt véve, majd kifújva kerültem meg a kanapét, amin Louis ült, hátulról gyengéden megsimítottam a hátát, mielőtt lehuppantam volna mellé, egyik szemöldökömet felvonva néztem rá. Maga elé meredve idegesen, a távirányítót szorongatta tenyerei közt, de annyira, hogy az ujjpercei kezdtek elfehéredni, viszont a TV fekete képernyővel pihent velünk szemben, mire odanyúltam és megnyomva a bekapcsoló gombot, közben észrevétlenül megsimogattam kezét. Feleszmélt a bambulásából és igyekezett elmosolyodni, de eléggé zaklatott lett, helyette én inkább a köztünk lévő fél méternyi távolságot néztem, elhiszem, hogy nem akar különösebben erotikus dolgokat csinálni mások előtt, de az nem azt jelenti, hogy egymáshoz sem érhetünk... Feltűnt neki, hogy mire szuggerálok úgy, mire alsó ajkát beszívva, váratlanul arrébb mászott és karomat feljebb lökve az oldalamhoz bújt, megkönnyebbülten felsóhajtva öleltem át a hátát, kíváncsi lettem volna, hogy nézünk ki hátulról, miatta mindig elképzelem már mások szemszögét, mikor előtte leszartam, hogy mit gondolnak. 

- Ne aggódj, itt vagyok - suttogtam halkan elfordítva a fejem, hogy szám pont a fülénél legyen és csak ő hallhassa, hisz szinte sütött róla a félelem. Arcát vállamba dörgölve, vett egy mély levegőt, mire feljebb simítva ujjaimat megcirógattam a haját füle mögött, annyira átakartam érezni a helyzetét, de sajnos nem tudtam és emiatt nem is értettem mi miatt nyugtalankodik ennyire, nem fogja bántani az apja, amíg mellette vagyok, nem hagyom. 

- Louis, Will tíz perc múlva hazaér - szólt oda halkan az anyukája, hogy figyelmeztesse, csak nem tudtam mire, éreztem, ahogy apró teste megfeszül karom alatt. Kicsit hátrafordítva fejét bólintott, homloka simította a csupasz felkaromat, vártam, hogy újra rám figyeljen és észrevegye felvont szemöldökömet, értetlen arcomat, mert érdekelt, hogy miről van szó, ebbe nem avatott bele... 

- El kell mondanunk neki, hogy te és én... - kezdett bele, de meglepődtem, mikor nem fejezte be a mondatot. Persze, tudtam, hogy kettőnkre gondol és a kapcsolatunkra, talán félt kimondani hangosan, hátha valami olyat reagálok rá, amitől újra csalódást okoznék neki, pedig, ha tudná, hogy mit érzek belül, ha egy napra olvashatna a fejemben, rögtön megváltozna a véleménye. Még ha tudok is beszélni, valójában sosem voltam igazán a szavak embere, felesleges dolgokról órákig fecseghetnék, de az nem érdekel senkit, viszont a saját érzéseimet harapófogóval sem lehetne kihúzni belőlem, ki tudja, lehet, hogy a múltam miatt van így. 

- Oké - vontam meg a vállam, mert számomra nem jelentett problémát, bár tudom, hogy neki nehéz, hisz az ő családtagjáról van szó. Mint tapasztaltam, fontos neki mások véleménye és leginkább azoké, akik közel állnak hozzá, pedig én a helyében nem foglalkoznék ilyenekkel, mert nem nekik okoz azzal boldogságot, ha végre talál valakit maga mellé az életben, hanem saját magának. 

- Nem tudja, hogy... hogy én... - hebegte megkoronázva az eredeti nehézséget, ezúttal sem kellett tovább magyarázkodnia, mert megértettem. Viszont ez egy kicsit ledöbbentett, hogy tudta 20 évig titokban tartani? 

- Így egy kicsit nehezebb lesz, de oké - bólintottam inkább magamnak, hogy ezen is túljutunk, az idegességét legyőzve végre magára szenvedett egy őszintébb mosolyt a szemembe bámulva. Az arcát lesve, abban a pillanatban legszívesebben megcsókoltam volna, ajkai szinte kérleltek, hogy szükségük van az enyémekre, de nem tehettem meg, helyette inkább lejjebb hajolva a homlokára nyomtam egy rövid puszit, ami remélhetőleg csak köztünk maradt. De nem tarthatott sokáig a pillanat, mert ugrott egyet, amikor meghallotta, hogy valaki bedugta a kulcsot a zárba, aztán amikor rájött, hogy nyitva van az ajtó, csak lenyomta a kilincset, csalódottan hagytam, hogy visszacsússzon a kanapé másik oldalára, túl messze tőlem.

- Megjöttem!