48. rész

Halihó.:) Igyekeztem minél gyorsabban megírni ezt a részt, mert hétfőn lesz a vizsgám és hat tételt még le se írtam, király vagyok. Nincs semmi hozzáfűznivalóm, csak az, hogy emiatt most Niall az egyik kedvenc szereplőm haha.:D (fact: a másik Sein.)
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson 

- El kell mennem - suttogta Harry a fülembe, míg félálomban feküdtem a karjai közt a kanapén, csak a TV halk duruzsolása zavarta meg a teljes csendet, ami nem is volt rossz, sőt, kellemes harmóniát adott a a nappalinak. Sejtettem, hogy mondani fog valamit, mert már hosszú percek óta feszült volt a teste alattam és idegesen mozgolódott, mégis váratlanul ért, nagyokat pislogva próbáltam kiűzni a szememből az álmosságot, bőrébe dünnyögve, válasz hiányában rájöttem, hogy talán nem hallotta. 

- Hova? - kérdeztem meg újra, megköszörülve a torkomat. Nem akartam elengedni, bárhova is szeretett volna menni, mellkasát átkaroló kezemmel szorosabban húztam magamhoz, arcomat az oldalába fúrva, míg a pokróc széle a derekamnál gyűrődött, alatta lábaim az övével csavarodtak össze, túl jó volt, hogy vége legyen. 

Nem mintha az elmúlt délelőttöt és délutánt mással töltöttük volna, csak egyszer szakítottuk meg, mert játékosan rám parancsolt, hogy mivel befogadott, minimum azt elvárja, hogy főzzek rá, ezért összedobtam egy jelentéktelen ebédet, persze végig ott ácsorgott a sarkamban és ha egy pillanatra nem kellett a kajára figyelnem, rögtön lekötött mással. Egyikünk sem érezte a szükségét, hogy elhagyjuk a házat, bőven elég volt, hogy kettesben vagyunk, az asztalnál ülve is kettő körül, lábával incselkedően piszkált, míg vigyorát elfojtva bámulta az arcom, ami miatt kétszer gyorsabban ettem és maradékot is hagytam, mert alig vártam, hogy újra visszamehessünk a nappaliba és magára húzzon. Nevetve felkapott, miután kitoltam a székem és felpattanva közöltem, hogy kész vagyok, majd végigsétálva velem a karjában azt a pár méteres távot, lerakott a kanapéra és kezdtünk mindent elölről, csak időközben valahogy a TV is szerepet kapott, unalmas filmekbe belenézve, lassacskán elálmosodtam a levegővételeit számolgatva. 

- Sajnálom - csak ennyit mondott, ajkait futólag a homlokomhoz érintve. Kibontakozott az ölelésemből, még mielőtt reagálhattam volna felállt, tehetetlenül utánanyúltam, de nem értem el, ott maradtam egyedül elterülve az ülésbe süppedve, döbbenten bámultam magam elé az elutasítása miatt, de nem indultam rögtön utána. A digitális órát néztem a polcon, számlapja szerint már öt óra is elmúlt, bár ha az ablakon kinéztem, onnan is meg tudtam mondani, mert kezdett esteledni, a sötétkék ég baljós volt, eszembe jutott egy információdarabka, amit még talán olvastam vagy az is lehet, hogy hallottam, hogy vihar lesz éjszaka. 

Már egy egész napja ott voltam Harrynél, engedély és egy kósza szó nélkül, mégsem keresett senki, még csak üzenetet sem küldtek, hogy jelezzem, életben vagyok-e még, ami csak erősítette bennem a tényt, hogy ha aggódnak is, tudják, hogy nem szólhatnak bele a döntéseimbe. 

Felkászálódva, megszédültem a hirtelen mozdulattól, a kócos hajamba beletúrva szedtem a lábaimat, ha jól hallottam, akkor a szobájába ment, eléggé furcsa volt ez a váratlan cselekedete, és még csak meg sem magyarázta, a fokokat kettesével tettem meg, eléggé bátor döntés volt tőlem. Az ajtaja felé sétálva kifújtam magam, oda akartam menni és megölelni, hogy mondja el mi történt, de nem tettem, a félfának dőlve vállammal figyeltem, ahogy ide-oda futkározik, először a szekrényéhez, kirángatva belőle egy teljesen fekete farmert és felsőt, majd az ágyhoz menve fel is vette őket. Vagyis nem csak a szomszédba szeretett volna átmenni. 

Észrevett, sajnálkozó pillantást küldött felém, de nem tartott sokáig, ugyanazon a vonalon ingázott ide-oda, de ezúttal egy fogasról rángatott le egy hasonló sötétségű pulóvert, meg egy szürke sapkát, nagy szemekkel néztem, ahogy áthúzva fején a pulcsit, szanaszét álló tincseit egy mozdulattal helyre teszi, majd elrejti őket a kötött anyag alá. Kapucniját is felhúzta, amitől arca végképp árnyékba borult, homlokát eltakarva, a gyomrom megremegett egy ismeretlen érzéstől, azt hiszem egyszer láttam csak így felöltözve, de akkor sem okozott vele jó emlékeket, a sejtésem megmérgezte az agyamat. Összerezzenve kellett feljebb emelnem a fejem, mikor közelebb lépett, világos zölden szikrázó szemeibe bámulva tudtam, hogy nincs mitől félnem, de nekem még mindig túl gyorsan történtek a dolgok, kinyújtva kezét, nagy tenyerét végigsimította a csupasz alkaromon, szinte láthatatlan félmosoly jelent meg egy pillanatra ajka szélén. 
- Felhoznád a kabátomat, édes? - suttogta a fülembe, talán teljesen észrevétlenül tette, de éreztem a csábító hangsúlyt megütni dobhártyámat, amitől a hideg kellemetlenül cikázott végig bőrömön. Nagyot sóhajtva, nem vontam kérdésre, hogy miért nem veszi majd fel, mikor az előszobába megy, de nem is indultam el, idegesített, hogy tudatlan vagyok, csakis ő miatta. 
- Hova mész? - tettem még egy próbát, hogy megtudhassam úti célját, amit titokban tartott előttem, szerintem megérdemeltem, hogy tisztába legyek vele, hol lesz, amíg én tulajdonképpen egyedül fogok a házban maradni. Ez a tény csak akkor jutott el igazán a tudatomig, nem hagyhat itt egymagamban a hatalmas lakásban, képes lennék elveszni benne, kezdtem egyre nagyobb hülyeségnek és lehetetlenségnek tartani, hogy lelép, reméltem, hogy ez csak egy álom és mindjárt felkelek az ölében fekve. 
Cirógatásával leért csuklómig, mire köré fonta az ujjait, frusztrált levegő mennyiséget kifújva orrán, látszott rajta, hogy még mindig nem akarja elárulni, vagy talán a szavakat nem találta, hogy elmagyarázza, várakozóan fürkésztem arcát és halványodó barna bőrét, ahogy egyik fele sötétebb, mint a másik a fény miatt.
- Dolgozni - hadarta el halkan és kelletlenül, mintha élete legnehezebb nyolc betűje lett volna, mire megfagyott a vér az ereimben. Túlságosan is régen volt már, hogy ez a téma szóba került, így egyszerre zúdult rám minden, hirtelen levegőért kaptam, aminek sípoló hangja volt, gondolom tisztán lehetett látni rajtam, hogy rosszul érintett, nem is tudom minek akartam annyira tudni, hisz gondolhattam volna...
Eldadogtam egy "Hozom a kabátod" mondatot, de nem biztos, hogy teljesen értette, kiszabadulva érintéséből, megfordultam és szapora léptekkel az előszoba irányába indultam. A lépcsőfokokat megfontoltan szedve, átmentem a nappali előtt, majd hümmögve simítottam végig az összes felakasztott ruhadarabon az ujjaim hegyét, amikor a végéhez értem, ideges mosoly kúszott arcomra valamiért, felnézve a fekete, hosszú kabátra, aminek magas gallérja akkor lefelé lógott, lábujjhegyre állva leakasztottam és magamhoz szorítottam.
Magam előtt a földet bámulva ballagtam vissza már ráérősebben, de így is túl hamar értem a szobája elé, hangtalanul benyitva, a szívem a torkomba ugrott, ahogy megláttam az ágya szélén ülni, combjai közt, de inkább az ölében ügyködött, hosszú ujjai gyakoroltan mozogtak a matt fekete tárgyon, amit már volt szerencsém megtalálni a kocsijában. Megértettem, hogy miért küldött le engem, nem azt mondom, hogy védeni próbált, csak nem akarta, hogy végignézzem ezt az oldalát, bár mindegy, mert nem sikerült neki, végre észrevette, hogy jelen vagyok, ujjaimmal erősebben kapaszkodtam a kezeim közt lévő kabátba, míg feszültté vált arccal méregetett. Igyekeztem elrejteni az igazi érzéseimet, vagyis inkább csak visszafogni őket, mint például a remegést a félelemtől, egy halk sóhajt kiadva magamból szedtem össze magam annyira, amennyire a helyzet megkívánta, de ez azonnal romokba dőlt, mikor felállt és szembe kerültem felém nyúló magasságával. Maga mögé dobta az ágyra a fegyvert, mintha nem vettem volna észre, szememmel követtem a takaró mélyére süppedő nehéz dolgot, újra felém lépkedve, egy nevetséges mosolyt küldött felém, amiről még egy vak is megmondta volna, hogy hamis, felém nyújtva a kezét, azt hittem magához akar húzni, de csak óvatosan kivette a görcsösen mellkasomhoz szorító markom közül a tulajdonát.
- Köszönöm - csupán ennyit mondott, majd tisztes távolságban előttem állva felvette magára, amitől teljes lett a kinézete. Frusztráltan néztem végig rajta, este az utcán sétálva az ember azt hinné, hogy csak egy árnyék, egyetlen bőrfelülete az arca maradt, de még az is kemény volt, lehajtva fejét gombolta be az alsó részét az anyagnak, majd egyet hátra lépve az ágyhoz hajolt, eltakarta, hogy mit csinál, de sejtettem, hogy mit dug a belső zsebébe.
Még mielőtt elindulhatott volna, hogy otthagyjon egyedül, hirtelen agyam beleegyezése nélkül indult meg a lábam, ezúttal én merészkedtem hozzá közelebb, amint megfordult, én már ott voltam mellette, egy szó nélkül öleltem át, karjaimat a kabátja alá dugva, hogy őt öleljem és ne a rajta lévő ruhamennyiséget. Arcomat mellkasába dörgölve szívtam be illatát, ami ugyanolyan volt, mint bármikor máskor, a felismerés viharként söpört végig rajtam, azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy eddig is tudtam mit csinál, mégsem zavart be közénk, most sem fog. Amíg velem olyan, amilyen, addig a többi nem érdekel.
- Vigyázz magadra - motyogtam a pulóverébe, furcsának találtam a szavakat tudva, hogy hova készül, mégsem tudtam mást mondani. Hallottam megkönnyebbült sóhaját ajkai közül kiszökni, lehajtva fejét száját a halántékom és hajam találkozásához nyomta, lehunytam szemeimet, mikor éreztem erős kezeit hátamra simulni, ujjai kapaszkodtak belém, ahol csak értek.
- Muszáj leszek, ha te vársz engem itthon - dünnyögte, amitől fékezhetetlen mosoly kúszott arcomra, visszagondolva már nem is értem mi miatt aggódtam. Kicsit elhúzódva néztem fel szemébe, jó érzéssel töltött el, hogy már amúgy is engem bámult, egy lázadó göndör tincse kibújt a sapkája alól, amiért odanyúlva, gyengéden visszadugtam az anyag alá, végig engem figyelt és hirtelen eleredt a nyelvem, anélkül, hogy gondolkodtam volna.
- Szeretlek - nyögtem, azonnal beharapva alsó ajkamat, hátha a szó végét még el tudom fojtani, de nem sikerült, kimondtam. A szívem vadul dobogott a mellkasomban, de nem szakítottam meg a szemkontaktust, töprengve fürkészte továbbra is ugyanazt a pontot rajtam, tudtam, hogy jó választ úgysem fogok kapni, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megszólal-e, de abban a pillanatban szólásra nyitotta a száját.
- Tudom - mosolyodott el, sírni vagy nevetni lett volna kedvem, de egyik sem történt meg. Egy hasonló, féloldalas görbületre húztam a számat, bár eléggé hamisra és szomorúra sikerült, szorításomon lazítottam teste körül, nem haragudtam rá, valójában értékeltem, hogy legalább kaptam valamilyen reakciót.
És... az jó, ha ő már tisztában van vele mit érzek.

***

Teljesen egymagamban ücsörögtem a konyhai asztalnál, magam elé bámulva, közben felvettem magamra egy melegítő alsót, mert kezdett egyre hidegebb lenni, az ablak felé fordulva egy pillanatra, sóhajtva vettem észre, hogy az ég már teljesen sötét volt, néhol pár árnyalattal világosabb felhőkkel. Tényleg vihar lesz. 

Fejben számolgatva, percre pontosan kimondtam hangosan, hogy mennyi ideje ment el Harry, aggódtam érte és azt meg se mondta, hogy mikor jön haza, mert ha tudom, hogy mondjuk tizenegy körül, akkor megvárom, bár kétlem, hogy amúgy tudnék majd aludni. Egy következő magazint húztam magam elé, átfutva címlapját, ugyanolyan unalmasnak találtam, mint a többit, csak néhány fogta meg az érdeklődésemet, de azoknak cikkét sem olvastam el, többnyire a képeket nézegettem, mert nem volt kedvem belemélyülni valamibe.
Valójában csak próbáltam lekötni a figyelmemet, mikor elkezdtem, akkor még azért, hogy ne gondoljak folyton rá és ne idegeskedjem szét magam, hogy jól lehet-e, de aztán rájöttem, hogy neki baja semmiképp nem fog esni, így újabb dolgot találtam, ami miatt rághattam a körmömet. Felpillantva az arcom elé emelt újságból, szemeztem a sárga jegyzettömbbel, ami az asztal másik végén hevert, ugyanott, ahova lerakta Harry, miután ráfirkantott a tetejére és hosszú csókot adva, kisétált az ajtón.
Összerezzentem, mert a vihar szele faleveleket és kisebb ágakat fújt a mögöttem lévő ablak üvegének, aminek halk, csikorgó hangja volt, ez csak több ambíciót adott, hogy megtegyem, alsó ajkamat beharapva raktam le a kezemben lévő lapot, majd vonakodva nyúltam előre. Töprengve raktam magam elé, a szálkás számokat fürkészve sötétkék tollal írva, ujjaimmal kopogva az asztallapon, mindig is az önzetlenségemről voltam híres, ha nagyon nagy szükségem volt valamire, még akkor sem szóltam, de életemben először a saját érdekemben akartam tenni valamit, körülbelül három dal ritmusát eljátszottam, mire erre a döntésre jutottam. Kihalászva a nadrágom mély zsebéből a telefonomat, mindent lassan és megfontoltan csináltam, hátha valamelyik mozdulatomnál rám tör hirtelen, hogy mégsem kéne ezt tennem, de semmi ilyesmi sugallatom nem volt, feloldva a képernyőzárat, bepötyögtem a számot, de amikor már túl voltam a felén, a zöld hívó gombot nem tudtam megnyomni. Állandóan csak a haverja és az én kapcsolatom miatt kell aggódnia, sőt csak azért dolgozik velem, mert megparancsolták neki, lehet, hogy valójában utál, de akkor nem köszönne nekem minden reggel mosolyogva és nem kísérne még mindig félig haza, ugye? Nagy levegőt véve megnyomtam, akkor már nem gondolhattam meg magam, a fülemhez emelve a készüléket hallgattam az egyenletes csengéseket, amikből négy hangzott fel, mielőtt megszűntek volna egy másik hangnak átadva a helyüket.
- Igen? - szólt bele szórakozottan, felhúzva egyik lábamat a székre, átöleltem karommal.
- Niall? Louis vagyok. - hebegtem, zavartan piszkálgattam az előttem lévő dolgokat, mindig is utáltam telefonon beszélgetni. Felhúztam a szemöldököm, mert a háttérben érdekes zaj zúgolódott, először egy rendőr szirénája, majd lövöldözés, de aztán elhalkult, értetlenül bámultam magam elé, hogy vajon mi a francot zavarhattam meg.
- Szia, mizu? - tudtam, hogy mosolyog, nekem pedig elszállt az az érzésem, hogy csak Harry miatt szól néha hozzám.
- Mit csinálsz...? - kérdeztem, hogy bevezessem valahogy a kérésemet, meg amúgy is, nem akartam valami fontos dolog közben megzavarni. Mögöttem, kint az éjszakában váratlanul dörgött egyet az ég, de még nem olyan hangosan, de akkor is kirázott a hideg a mély dörmögéshez hasonló hangtól, kiskoromban mindig is rettegtem a viharoktól és villámoktól, gondolom az nem múlik el csak úgy.
- Játszok - válaszolt, nem épp bő szavúra véve a figurát, de ezzel megmagyarázta az elején hallott furcsa zajt. Elképzeltem, ahogy egymagában ücsörög a kanapéján, hozzám hasonlóan és maxra véve a TV hangerejét, végignyomja az egész éjszakát, erőszakos PlayStation játékokkal, vannak, akik így töltik a magányos óráikat, meg vannak, akik magukba roskadva várják, hogy valaki rájuk találjon. Szerintem mindenki tudja melyik vagyok én.
- Figyelj... Harry azt mondta, hogy hívhatlak, ha baj van... - motyogtam, kissé sejtelmes maradva, még mindig furcsa volt, hogy vele beszélgetek. Persze, mindig is szimpatikusnak találtam, még azelőtt is, hogy megtudtam volna ki is ő valójában, mert a kávézóban tízpercenként megnevettetett valami hülyeséggel, vagy ha nem próbálkozott, azon is elkuncogtam magamban, ahogy ügyetlenül flörtölni akar a lányokkal. A felszedős szövegei voltak a legjobbak, vagy amikor ráírta a számát egy számlára, a csaj pedig mielőtt észrevette volna, összegyűrte és kifelé menet a kukába dobta, szegény, nem tudtam nem röhögni.
- Mi történt? - tudakolta aggódva, jólesően elmosolyodtam, mint mindig, ha valaki valamiféle törődést mutatott felém.
- Elment... dolgozni, és egyedül maradtam a nagy házban... jön a vihar... - soroltam fel, próbálva egyre többet hozzáadva, hogy rávegyem. Csend alakult ki közöttünk, én idegesen várakoztam, hogy mondjon valamit, ő pedig szerintem gondolkodott, azt nem tudom, hogy min, talán azon, hogy ehhez mi köze van, a földön maradt talpammal rugdostam az asztal lábát, ezzel megmozgatva a saját magamnak kiöntött vizes pohár tartalmát nem messze tőlem.
- Átmegyek - közölte végül, szinte hallani lehetett, ahogy leesett két tonnányi súly a vállamról. Elmotyogva egy hálás köszönöm-öt, le is tette, én pedig az asztallapra hajtva a homlokom, kifújtam magam megkönnyebbülésemben, mert nem kell ki tudja hány óráig egyedül lennem, azt hallgatva, hogy a zivatar miként teszi tönkre a kinti életet.
Nem tudtam pontosan mennyi időbe telik eljutni Niall házától idáig, de nem is frusztráltam magamat emiatt, hisz már biztos volt, hogy jön, kezembe szorítva a telefonomat, átsétáltam a nappaliba, de nem kapcsoltam le a konyhában a villanyt, mert fényben mindig is biztonságosabban éreztem magam, mint sötétben. Reméltem azért Harry nem fog haragudni, ha okozok neki egy kisebb villanyszámlát, belesüppedve a kanapé egyik sarkába, annyira idegen volt a ház számomra, még akkor is, ha milliónyi éjszakát és napot töltöttem már el ott. A távirányítóval szerencsétlenkedtem egy sort, mire találtam egy viszonylag unalmas műsort, amit lehet nézni, de annyira nem köt le, oldalra nyúlva magamra húztam a plédet, ami alatt még ketten bújtunk össze, szomorú, hangos sóhajt kiadva magamból, végre áldottam valami miatt az egyedül létet.
Ha az ember vár valamire, persze, hogy lassabban telik az idő, egy percben ötször pillantottam át a képernyőről az órára, de bármit tettem, nem akart gyorsabban váltani, ezért úgy döntöttem nem érdekel többé. Közben esni kezdett az eső, a cseppek megállíthatatlan kopogó hangja egyre ijesztőbb lett és megmérgezte az agyamat a gondolat, hogy Harry kint van az éjszakában, ki tudja hol, a másodpercek múlásával egyre jobban belegondoltam, hogy mit csinálhat és hogyan, ami miatt sírni lett volna kedvem. De egészen addig azt számba se vettem, hogy talán ő is rosszul érzi magát, amiért látnom és tudnom kell, hogy mihez készült, ez a tény valamivel segített, sőt, inkább felé éreztem nagyobb sajnálatot, mint magam iránt.
A szívem torkomba ugrott, mikor a vihartól eltérő zajokat hallottam az ajtó felől úgy tíz perc múlva, jobban a takaró alá bújva füleltem, ahogy valaki először megnézte a kilincset rángatva, hogy nyitva van-e az ajtó, majd egy kulccsal ügyetlenkedett, míg nem sikerült neki elkattintania a zárat és benyitnia. Végigfutott egy pillanatra az agyamon, hogy talán Harry jött haza, meg persze ezen kívül még jó pár betörő és gyilkos is eszembe jutott, hisz sosem lehet tudni, arra a gondolatomra nem voltam büszke, hogy egy bedühödött "ügyfél" találta meg a lakását, megrázva magam kukkantottam ki a magamra húzott anyag alól.
- Louis, mond, hogy itt vagy, mert különben lefejelek valamit - sétált be lihegve a nappaliba Niall, mire lehunytam a szemeimet megkönnyebbülésemben, kibújva rögtönzött pajzsom alól, feltérdeltem a kanapé ülés részére és mosolyogva intettem neki. Rendszerint tökéletesre felzselézett haja most csurom vizesen hullott homlokába, miután egy mozdulattal lelökte a fejéről a kapucnit, száján vette a levegőt, de elég szaporán, a ruhái sem úgy tűntek, mint aki nagyon igyekezett volna kicsípni magát, meggörnyedt a vállán lógó táska alatt.
- Abban mi van? - kérdeztem egyik szemöldökömet felemelve az említett tárgy felé bökve. Nehezemre esett visszafogni, hogy felpattanjak és a nyakába ugorjak örömömben, míg közelebb jött és óvatosan lerakta az üveg kis asztal mellé a sporttáskát, kicipzározva elnyúlt arccal figyeltem, ahogy kiszedi a PlayStation-höz való kacatokat és leteszi a földre.
- Én mondtam, hogy játszottam - vonta meg a vállát kicsit hátra fordulva, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek ezen a gondolkodásmeneten, de végül inkább csak hitetlenül elvigyorodtam. Egy ideig csendben, csak néha hümmögve néztem, ahogy szakértő kezekkel helyre rakja a dolgokat, meg a vezetékeket is bedugdossa a TV-be, úgy hangozhattam, mint egy totál amatőr, de valójában én is szerettem régen ilyenekkel elütni az időmet. Úgy látszik vannak, akik húsz éves korukban is gyerekek maradnak, amivel nincs semmi gond.
- Van kulcsod? - kérdeztem, miután lehuppant mellém a kanapéra, előtte megigazítva a kicsit nedves, felsőtestére tapadt felsőjét, mert a pulcsiját már rég elhajította. Értetlenül fordult felém, kezében a kontrollert forgatva, reméltem, hogy megérti, hogy arra utaltam, amikor bejött az ajtón, ha jól hallottam akkor egy kulccsal, amikor ez leesett neki is, egy "oh" hangot kiadva ingatta a fejét maga elé nézve újra.
- Nincs. Tart egy pótkulcsot a lábtörlő alatt - mosolyodott el, de nem tudtam eldönteni, hogy a kimondott tényen vagy azon, hogy sikerült életre keltenie a játékot. Elraktározva a most még felesleges információt az agyam egyik zugába, kíváncsian néztem a képernyőt, beletartott pár percbe míg valóban elkezdhette volna, de abban a pillanatban, ahogy elindult, rögtön belevetette magába teljes szívvel és lélekkel, nagyokat pislogva figyeltem az elém táruló eléggé "wow" kategóriás grafikájú háborút. Oldalra pillantva, vicces volt, ahogy előre görnyedve, beharapta az alsó ajkát és a mimikája is változott másodpercenként, majd váratlanul az első káromkodás is elhagyta a száját, ujjait vadul mozgatta a gombokon, tényleg olyan volt, mint egy nagy gyerek.
- Szombat este van, te hogy-hogy nem dolgozol? - kérdeztem ártatlannak tűnve, én csak beszélgetést akartam indítani, mert eléggé kellemetlen volt lövöldözések hangja közt egymás mellett ücsörögni. Nem vette rossz néven, jobb kezének csuklóját maga felé fordította, ezzel megnézve órájának számlapját, fejben számolgatott, majd azonnal újra a játék menetét követte, azt hittem nem fog válaszolni.
- Éjfél körül megyek - hadarta el, de a végét nem nagyon értettem, mert ráordított a TV-re, hogy "Mi a francért engedted át az ellenséget, te nyomorék?" és ezzel körülbelül az összes szót megszépítettem.
- Akkor pihenj - tanácsoltam halkan, mert nem akartam parancsolgatni, csak gondoltam nehéz lesz egy éjszakán át fent maradni, ha ilyenkor nem alszik egy kicsit. A következő pillanatban, a képernyőn egy csapat, ha jól értettem orosz katona betört Niall bázisára, és mindenkit lelőttek, még magát Niallt is, ami miatt megjelent a jól ismert Game Over szöveg, a mellettem ülő felmordult, eldobva a kontrollert, de persze úgy, hogy ne essen semmi baja. Egy pillanatra azt hittem rám haragszik, amiért elveszítette a játékot, tenyerébe temetve arcát, megdörzsölte a szemét, majd beletúrva elölről hajába, hátra tűrte a száradó tincseket.
- Lehet, hogy azt kéne - dünnyögte hátra dőlve, mire biztatón rámosolyogtam, a távirányítóért nyúlva lehalkítottam a játék menüjének idegesítő zenéjét. Felhúzva mellkasomhoz mindkét lábamat, átöleltem őket a pokróc alatt, félig felé fordulva, én az oldalammal dőltem neki a kanapé hátuljának, míg őt figyeltem, azon agyaltam, hogy mennyire engedhetek el mellette, vagy hogy mikről kérdezhetem. Még csak egy dologról beszélgettünk úgy igazán a szokásos, kávézói dolgok mellett, ami számomra megfelelő téma lett volna, hisz semmi sem jobb annál, mint hogy arról az emberről pletykáljunk, aki nincs jelen és hiányzik valamelyikünknek.
Mégsem mertem rögtön felhozni, kellemes hallgatás költözött közénk, amit csak az eső folytonos kopogása és a szél zúgása zavart meg odakintről, még ha így is volt, akkor sem bántam meg, hogy áthívtam, mert biztonság érzetet adott, hogy van mellettem valaki. Szemét lehunyva tartotta, ujjait összekulcsolva a feje tetején tartotta kezeit, mellkasára nézve figyeltem lélegzetvételeit, de túl gyorsak és egyenetlenek voltak ahhoz, hogy aludjon, kihasználva a helyzetet közelebb csúsztam, persze semmi rossz szándékom nem volt, csak szerettem, ha az emberek közel vannak hozzám ilyenkor.
- Mesélsz nekem Harryről? - kérdeztem nevetségesen, halkan motyogva, mire kinyitotta egyik szemét felém fordulva, éreztem, hogy pírbe borul az arcom pillantása alatt. De nem úgy reagált, mint amire számítottam, váratlanul féloldalas mosoly jelent meg ajkain, elemelve karját arcától, az ölébe tette őket és kedvesen fürkészett tovább.
- Kis kori gáz történet? - kuncogott fel, vigyorogva megvontam a vállamat, nekem mindegy volt, csak kíváncsi voltam mások miként tudják leírni őt. Gondolkodva meredt maga elé, az emlékeiben kutatva, hogy mit mondhatna el nekem, valójában bármit meghallgattam volna, még azt is csodálva ülném végig, ha elmondaná, hogy milyen délutánokat csaptak, még mikor fiatalok voltak, tekintete az ablak felé kalandozott, mire hirtelen elvigyorodott. - Amikor kisebb volt, rettegett a sötéttől... - kezdett bele, de már ezzel is lefoglalta a gondolataimat, hisz most ránézve, senki sem feltételezne ilyesmit. Szinte maga volt a sötétség. - Ezt persze titokban tartotta addig a napig, míg először nálunk nem aludt. Megkapta az ágyamat, én meg egy matracon feküdtem a földön, már félig álmodtam, amikor hirtelen pisszegni kezdett nekem, én meg közöltem vele, hogy aludjon és hagyjon békén. Jó, borzalmas alak vagyok, ha felkeltenek. - nevetett fel saját magán, míg én közben valahogy még közelebb kerültem hozzá és fejemet vállára hajtottam, amit nem utasított el. - Ezt még eljátszottuk kétszer, mire elegem lett és megkérdeztem, hogy mi a baja. Elkezdett magyarázni, hogy fél a sötéttől, és ebből következően a haláltól is, meg minden félétől, már annyira kiakasztotta saját magát, hogy majdnem sírni kezdett. Én meg csak ültem ott, azt se tudtam mit tegyek, mire hívtam anyát, hogy kezdjen valamit Harryvel. Végül az lett, hogy ott kellett aludnia velünk anyumnak, mert semmi áron nem akart lenyugodni. Ezek után egy hétig nem beszéltem vele, mert azt hittem, hogy megőrült, de aztán elmagyarázta, hogy csak nagyon fél dolgoktól. Után mindig én aludtam náluk, felkapcsolt lámpával. - ingatta a fejét, maga elé révedve az emlékben úszva, de én még mindig lemaradtam ott, hogy nem tudtam elképzelni őt a sötéttől való félelemmel. Bár gondolom, az ember képes ilyen fóbiákból kinőni az idő múlásával, csak én nem, a semmitmondó, apró kis történet köztünk lebegett a levegőben, fejem a vállán pihent és mindketten hagytunk pár percet neki leülepedni.
- Úgy látszik, az sz betűs szótól még mindig fél... - jegyeztem meg epésen, de közben rájöttem, hogy saját magam is gyerekesnek hangzom ezzel. Zavarba esve sütöttem le a szememet, remélve, hogy Niall nem hallotta meg, de sajnos ilyenekben sosincs szerencsém, szinte éreztem magamon az értetlen tekintetét, amit hamarosan szóvá is tett.
- Mi? - nyögte, nem tudom mi volt a rosszabb, a tény, hogy kikotyogtam a kapcsolatunk részleteit vagy az, hogy így reagált rá, el akartam süllyedni. - Még nem mondta ki? - fogta fel a helyzetet, mire egyre nagyobb gumó keletkezett a torkomban, ezért csak halványan megráztam a fejem. - Te már mondtad neki?
- Kétszer vagy háromszor... - motyogtam, visszaemlékezve a ma délutánira, amitől rossz érzés feszítette a mellkasomat. Úgy döntöttem pozitívként fogom fel az akkori válaszát, de időközben rájöttem, hogy ezt nem lehet úgy, kétségbeesve emeltem el a fejem Niall válláról, hogy szemébe nézhessek, mit gondol erről az egész helyzetről. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, nekem pedig csak egyre nőttek a kétségeim, ami miatt túl sok minden csúszott ki a számon, vagyis inkább csak úgy éreztem, hogy ő lehet az a személy, aki választ ad a kérdéseimre. - Lehet, hogy nem is szeret?
- Ez hülyeség - hordott le azonnal, de nem hagytam ennyiben, elkeseredetten vontam fel a szemöldököm, hogy fejtse ki. - Attól, hogy még nem mutatta ki úgy, ahogy te várod, az nem azt jelenti, hogy nem szeret.
A szavain gondolkodva hajtottam vissza a fejem a vállára, csak ez az egy mondat cikázott végig az agyamon újra és újra, egyre több értelmet találva benne minden alkalommal, és úgy éreztem ennél igazabb dolgot még sosem hallottam, a megkönnyebbülés kellemes melegként futott végig rajtam, hogy még van esélyem.
Van esélyem arra, hogy egyszer ő is ugyanúgy érezzen, mint én.