45. rész

Halihó!:) Annyira örülök, hogy végre ezzel a résszel is végeztem, meglepően sok update volt mostanában.:D
Viszont egy igen rossz hírt is közölnöm kell veletek, miszerint a következő rész már reggel fog játszódni, de várhatólag Harry szemszögéből, ha ez vigasztaló egy kicsit. Kérdés: miért nem írok +18-at? Azért mert négy résszel ezelőtt is az volt, persze, tudom, hogy ez a Dark lényege, de nem akartam egymásra sűrítve írni őket. Minimum egy olyan bejegyzés még biztos lesz, ígérem. 
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Will, ide tudnál jönni egy kicsit? - szólaltam meg rekedt és halk hangon, mikor hallottam, hogy már a házon belül volt. Oldalra pillantva egy másodpercre, észrevettem, hogy Harry engem bámul, ahogy tekintetünk összekapcsolódott, rögtön nyugtatóan elmosolyodott, köztünk pihenő kezének ujjai megrándultak, legszívesebben oda is nyúltam volna, hogy megfogjam, de még nem szabadott. Próbáltam arcának részleteiben megtalálni a higgadtságomat, reméltem, hogy nem zavarja a tőlem kapott figyelem, mindent meg akartam jegyezni, orrának vonalát vagy akár az apró anyajegyet a szájának bal sarka alatt, hátha egy nap után már többet nem nézhetem. 

Will mit sem sejtve lépkedett a nappali felé, mire mindketten felkaptuk a fejünket, amivel megszakadt az egyetlen köztünk lévő kapcsolat, az idegességet újra éreztem mellkasomra nehezedve, akár egy zongora súlya, vissza akartam fújni az egészet az utolsó pillanatban. Olyanok jutottak eszembe, hogy azt mondom, hogy csak egy haverom, de azzal megsérteném és azt pedig nem szeretném, így nem maradt más választásom, el kellett mondanom. Harry is úgy tűnt, hogy egy kicsit feszült, feljebb ülve előre dőlt, tenyereit összesimítva az ölében, kiszáradt ajkait megnyalta, engem pedig túlságosan lefoglalt ez a mozdulat, így nem vettem észre, mikor már hárman voltunk a nappaliban. 

- Öhm.. Igen? - szólalt meg értetlen, zavart hangon nagybátyám, eléggé feltűnően méregetve az "idegent" a területén. A fejemben egy kész alfa hím posztért harcoló farkassereg jelent meg, ami amúgy totál hülyeség, mert tulajdonképpen én voltam az a személy a házban, aki már a kezdetektől itt van és a parancsokat kéne osztania, de nem nagyon értem meg a feladathoz. 

- Beszélni szeretnék... - kezdtem bele, de egy köhintés után kijavítottam magam. - ...szeretnénk veled.  

- Oké - ráncolta a szemöldökét, miközben próbált lazának tűnni és csak megvonta a vállát, de persze tekintetét le se vette a mellettem ülőről. Furcsálltam, hogy nem kérdezte meg rögtön, hogy "Ki ez?", helyette kényelmesen helyet foglalt a fotelban, mintha csak egy egyszerű milyen idő van ma fecsegésre készülne, valójában ötletem sem volt miként kezdjek bele. Kaptam egy bátorító pillantást oldalról, talán úgy lett volna a legegyszerűbb, ha odacsúszok az ölébe és megcsókolom, mert ezt szavakba nem lehet önteni, bár nem szerettem volna lesokkolni Willt, főleg, hogy halvány lila gőzöm sem volt az általános véleményéről.

- Hát, a helyzet az... hogy... tulajdonképpen Harry és én... - hebegtem és dadogtam, mint valami problémás gyerek, nem lepődtem meg, mikor láttam a szemem sarkából, hogy az említett a tenyerébe temette a homlokát, lehet, hogy neki kellett volna beszélnie. 

- Szóval Harry - szólt közbe a fotelban ülő, amivel még azt a keveset is belém fojtotta, amit esetleg elnyöszörögtem volna. Nagy szemekkel figyeltem, ahogy kicsit előre dőlve, felemelkedve a helyéről a kezét nyújtotta és saját maga is bemutatkozott, mikor még fogalma sem volt, hogy kinek a tenyeréhez ért hozzá, vagy hogy az a tenyér hol járt már az unokaöccse testén, igyekeztem nem elpirulni a saját gondolataimra. Egészen egyszerűnek tűnt a megismerkedés első lépése, egyikük sem feszengett, csak meglengették egymás ujjait és azonnal vissza is dőltek, nem tudtam nem észrevenni, hogy Harry kihasználta és ha nem is sokkal, de pár centivel közelebb araszolt hozzám. Mindketten várakozóan fordultak felém, hogy folytassam, amit elkezdtem, de én hirtelen azt se tudtam miért is gyűltünk össze, ijedten néztem rájuk, majd egy mély levegőt véve, összeszedtem magam. 

- Mi ketten... - magabiztosan mondtam ki, de a vége egyszerűen egyszer sem akart kicsúszni, ezért úgy döntöttem, hogy tényleg a tetteket kell segítségül hívnom. Óvatosan oldalra nyúltam, megkeresve Harry kezét, bőre sokkal hidegebb volt, mint az enyém, azonnal rám nézett, szemében láttam az aggódást, hogy ezt komolyan gondoltam-e, de teljességgel biztos voltam a döntésemben, hosszú másodpercekig csak bámultuk egymást elfelejtve a világot. Mosoly kúszott a számra, itt jönne az a rész, hogy feltérdelve odamászok hozzá és nyaka köré fonva a karjaimat, megcsókolom, míg ő gödröcskésen nevetni kezd a hirtelen rám törő fékezhetetlenségemen, de persze kezét derekamra simítva az ölébe húz, nagyot sóhajtva tértem vissza a földre és döbbentem rá, hogy hol vagyunk. Nem mertem Willre nézni, alsó ajkamat beharapva vártam, a szívem zakatolt a mellkasomban és a fejem is zúgott az adrenalintól, szinte már felkészültem a kiakadásra, ordításra, még az apokalipszisre is, de végül egyik sem következett be. 

- O..Oké - bólintott az összefont ujjainkra meredve, az arca megnyúlt egy kicsit a döbbenettől és egyéb érzésektől, amiket nem tudtam volna megnevezni. Azt hittem, hogy azután kezd el üvölteni, hogy felocsúdott a meglepettségből, de nem, úgy nézett ki, mint aki nehéz szívvel ugyan, de beletörődött, értetlennek éreztem magam és pozitívan csalódottnak, fúrta az oldalam, hogy miért nem akadt ki.

- Ennyi? - nyögtem, a megkönnyebbülés lassacskán elkezdte átvenni az ideg és félelem helyét, hamiskás mosolyt küldött felém, de legalább próbálkozott. 

- Nekem mindegy, hogy kivel vagy, addig amíg boldognak látlak. - mondta ki a szavakat, amiket egész életemben hallani akartam valaki szájából, kevesen múlott, hogy felpattanjak, majd a nyakába ugorjak. - És... most eléggé boldognak tűnsz. - fejezte be felváltva nézve kettőnkre, Harryn kicsit jobban elidőzve, mert már tudta ki ül vele szemben. Bárcsak több olyan ember lenne a világon, mint Will, elfogadás szempontjából, minden sokkal könnyebb lenne, nem kéne attól félnem, hogy melyik pillanatban fogja valaki a fejemhez vágni, hogy undorító vagyok. 

Nyitottam a számat, hogy elmotyogjak valahogy egy köszönöm-öt, még jó, hogy örömkönnyek nem hullottak, de akkor az addigi szokásos kinti csendet megzavarta egy vészjósló hang, a hideg végigfutott a hátamon, ahogy a kapu előtti apró kavicsok összekoccantak egy autó kereke alatt. A nappaliban lévők rögtön engem bámultak, kíváncsian a reakcióm miatt és persze állandóan csak nyugtatni akartak, hogy nem lesz semmi baj, de valójában ezzel csak rontanak a helyzeten, az ablakon kinézve a szívem a torkomba ugrott a sárga taxit meglátva, azt már nem mertem figyelni, hogy ki fog kiszállni belőle. 

- Fel kéne állnunk - sóhajtotta Will és már támaszkodott is a fotel karfájára, hogy fellökje magát, szívem szerint közbeszóltam volna, hogy én ennyi tiszteletet nem szándékozok megadni, de Harry kedvesen rám mosolygott és noszogatott, hogy menjek. Kezemet fogva húzott maga után, mert amúgy szerintem segítség nélkül meg se mozdultam volna, helyette inkább elbújnék a szobámba és az ágyam alá dugott életmentő táskával futnék, ameddig látok, de hát lebilincseltek, szóval nem mehettem sehova. 

El is felejtettem, hogy anya is a házban van még, láttam rajta, hogy hasonló állapotban van, mint én, de ő jobban takarta és igyekezett koncentrálni, fintorra húzódott a szám, mikor az előszobában lévő tükörbe nézve megigazította a haját, abban a pillanatban kettő halk kopogás zavarta meg a feszült levegőt. Nem értettem miért csípte így ki magát, a felsője is szokatlanul feszült a nadrágjával együtt, tudtommal örökre el akartuk űzni az életünkből, nem visszacsábítani ilyen közönséges dolgokkal. 

Éles sóhajt véve, hagytam, hogy Harry adjon egy csókot az arcomra, mikor senki sem figyelt ránk, mert Will már előre sétált anya irányába, így ketten hátul maradtunk, mintha direkt engem hagytak volna utolsónak, hogy megvédjenek, úgy álltam ott a folyosó végétől nem messze, akár egy a végzetére váró áldozat. 

- Nem lesz semmi baj - suttogta mély hangján a nap folyamán már nem tudom hányadszorra a fülembe, miközben srégen mögém állt és gyengéden bedugta az ujjait a felsőm alá hátul, hogy anélkül megfoghassa a derekamat, hogy bárki látná. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel jót vagy inkább rosszat tett-e, mert a gondolataimat valóban elterelte, de helyette halvány piros színt csalt az arcomra, nem volt jó ötlet ennyire közel állni egymáshoz, mikor... 

Az alsó ajkamat beharapva, egy pillanatra lábujjhegyre álltam, mert az ajtó kinyílt, de nem láttam semmit, csak halk hangokat hallottam, ahogy köszöntik egymást, szemeim tágra nyíltak, amikor egy kar fonódott anya nyaka köré, szóval ennyire szívélyes maradt a kapcsolatuk? Mikről nem tudok? Egy következő mondat hagyta el a szájukat, amitől a vér meghűlt az ereimben, "Louis a nappaliban van", a levegőt is visszatartva ácsorogtam, addig, amíg meg nem pillantottam az embert, aki miatt ez az egész volt. 

Meglepődve pislogtam, az emlékeimben sokkal magasabban élt, bár persze, gyerek voltam még, mikor utoljára láttam, haja és borostája is őszült már, de az a szigorú tekintete megmaradt és a figyelmet parancsoló tartása is, szemüvegét fejéről a szeme elé tette, hogy normálisabban végignézhessen rajtam. Éreztem, hogy Harry teste megfeszül mögöttem, meg akartam fordulni és nyugtatgatni, hogy semmi baj, ez normális, hisz talán nyolc vagy kilenc év telt el azóta, hogy elment, kíváncsi lettem volna a gondolataira, hogy mit szól, változtam-e és jó vagy rossz irányba... Bár neki mindig is az a selejt maradok, akit elhagyott, mert sosem felelt meg az elvárásainak. 

- Szervusz, Louis - kicserepesedett száját kedvesnek szánt mosolyra húzta, de nem nagyon sikerült, ráncai mélyebbek lettek, ami szembesített a ténnyel, hogy mennyire megöregedett mindenki, még én is. Erőlködnöm kellett, hogy megtaláljam a hangom, először nem is mertem ránézni, helyette a mögötte maradó eredeti családom két tagját fürkésztem, akik biztató vigyorral figyelték az eseményeket, abban reménykedve, hogy ez a találkozás meg fog változtatni bármit is. 

- Szia - dadogtam nyüszítve, valójában nem tudtam hogy kéne köszöntenem, kezdett zavarni folyamatosan fürkésző tekintete, mintha hibákat keresne rajtam és csendben elraktározná őket. 

- Reméltem, hogy legalább a hangod egy kicsit férfiasodni fog, ha már az alkatod nem - mondta felnevetve a gúnyos megjegyzésén, mire a szívem megsajdult, ha már fizikailag nem tud bántani, folytatja szóban. Éreztem, hogy szúrni kezd a szemem, de nem akartam egy ilyen ember miatt sírni, mégis előtört minden, a múlt, a rúgások és bántó szavak, nem tudtam visszafogni, odanyúlva rögtön megdörzsöltem az arcom, csodáltam, hogy senki sem lépett közbe. - Az érzékenységed is ugyanolyan maradt.  

Egyszerűen nem tudtam kivenni a viccet abból, amiket mondott, sőt, inkább tovább alázott, ezért jött el gőzöm sincs honnan, hogy tovább szidjon és elmondja, hogy sokkal jobb is lehetnék? Anya lefagyva, Will pedig tehetetlenül állt az előszobában, mindketten hatalmas szemekkel néztek, én pedig a zokogás szélén álltam, ha valaki az ebédlő egyik székén ülve folytatná az előtte zajló dolgokat, talán popcornos tállal az ölében szurkolna valamelyik oldalnak. 

- Most már elég lesz, seggfej - szólalt meg végül a hang, amire addig titkon vágytam, döbbenten bámultam Harryre, ahogy kilépve mögülem közém állt és közé, akit már nevén sem szándékoztam szólítani. A levegő megdermedt az egész helyiségben, ökölbe szorított kezét megpillantva elém tornyosuló teste mellett, hirtelen előre nyúltam és alkarja köré fonva hozzá képest apró kezeimet, nevetségesen vissza akartam tartani, bár tudtam, hogy ha komolyan neki akart volna menni, semmit sem érnék. 

- Hogy mit mondtál? - kérdezett vissza nyugodtnak tűnő hangon, az arcát nem láthattam, de tudtam, hogy kevés választotta el attól, hogy verekedést rendezzen a nappalink közepén. Vagyis... honnan tudhattam volna? Én ezt az embert nem ismerem, már rég nem, csak abban voltam biztos, hogy a nyugodt ügyvéd külső teljesen más természetet takar. 

- Jól hallotta - vágott oda újra Harry, egyáltalán nem ijesztette meg egy ötvenes éveiben járó pasas, én tudtam egyedül, hogy mikre képes, bár még látni én sem láttam a legrosszabb passzában. Beállt az a vérfagyasztó és hideg kirázós csend, amivel talán csak éjszakánként találja magát szembe az ember a temetőkben, nem bírtam tovább, teljesen kijött belőlem, amit addig próbáltam visszafogni, senki sem mert lépni. 

- Amúgy is, ki a franc vagy te? - fokozta az ideget a levegőben az állítólagos apám, undor nőtt bennem a gondolatra is, hogy így nevezzem. Az előttem álló sok ideig nem válaszolt, azon gondolkodhatott, hogy hogyan fejezze ki magát, amivel még tovább ingerelheti a másikat, olyanra tudtam volna tippelni, hogy "az ember, aki esténként a fiát döngeti", de azt is tudtam jól, hogy ennél több esze van és nem is ilyen alpári stílusú. Helyette az addig már csuklójánál pihenő kezeim még lejjebb csúsztak és az ujjaiba kapaszkodtam, válla felett előre kukkolva, olyan volt, mint valami testőr, bár voltak sokkal szebb dolgok is, amikhez hasonlítani tudtam volna, de nem ahhoz volt most itt az idő. - Oh... Ezt majdnem el is felejtettem rólad, fiam. - folytatta felhorkantva a cinizmust, úgy téve, mintha eddig nem abból csinált volna viccet, hogy milyen vagyok. Tenyerem alatt megrándult hatalmas keze, ettől féltem, saját maga alatt ásta a sírját, nem tudta, hogy egy mozdulattal képes lenne kiverni belőle a szuszt is. 

- Harry, menjünk a szobámba - suttogtam rekedt hangon a füléhez hajolva, de nem úgy tűnt, mint aki mozdulni szeretne. - Kérlek - sírtam, mire végre megingott, amit kihasználva megtudtam rántani a karját és magam után vonszolni, kaptunk még egy megjegyzést, de nem akartam vele foglalkozni, lehunyva szemeimet törtettem a folyosó irányába. 

A kilincset megragadva, szinte ráncigáltam Harryt, ami elég érdekesen nézhetett ki, végül be tudtam lökni a biztonságba és becsapva magam mögött a faajtót, rögtön az ágyam felé vettem az irányt, a könnyeim elhomályosították az utat és keserves szipogásom sem segített, inkább hátrány volt. Megijedve abbahagytam a csendbe hasító, fájdalmas hangokat és nyöszörgéseket, mikor egy kéz megragadott hátulról és magához húzott gyengéden, mégis határozottan, ahogy nekiestem mellkasának, azonnal az eddiginél is fájdalmasabb zokogás tört ki belőlem. Tenyerét hátamra simítva próbált nyugtatni, miközben ajkait a hajam közé nyomta, beszívva felsőjének illatát, máris úgy éreztem, hogy jobban vagyok, bárcsak úgy maradhattunk volna még. 

- Utálom, mikor sírsz - dünnyögte, az ő kedvéért képes lettem volna abban a pillanatban abbahagyni, egy nehézkes levegővétel után már csak halkan szipogtam. Óvatosan eltolt egy kicsit, kezét az arcomra simítva a hüvelykujjával elmaszatolta a sós cseppeket a bőrömön, a szemembe bámulva, az apró ráncok arról árulkodtak, hogy fáj neki így látni engem, egy hamiskás mosollyal próbálta leküzdeni az érzéseit. - Olyan gyönyörű vagy még így is. 

Éreztem, hogy felforrósodik a levegő körülöttem ezzel a könnyeket is lassan felszárítva, sosem gondoltam volna, hogy egyszer valakinek gyönyörű leszek, mikor zokogok, hisz olyankor többnyire egy ember sem szereti mutogatni magát, éles hangon levegőért kaptam, mikor előrébb hajolva lágyan lecsókolta az utolsó ottmaradt nedvességet. Mit tettem én az életben, hogy egy ilyen csodálatos ajándékkal jutalmazott? 

Miután befejezte és még külön az alsó és felső ajkamra is adott egy csókot, őszintén mosolyogva elléptem tőle és visszatértem az eredeti célpontomhoz, leguggolva az ágy mellett, nehézkesen kiráncigáltam a sporttáskát, amit mintha már hónapok óta ott őrizgetnék, Harry a homlokát ráncolva figyelt, miközben felegyenesedtem. A matracra dobva a cuccomat, kínosan elvigyorodtam, majd még egyszer az arcomhoz nyúltam, hogy megdörzsöljem a szememet, el akartam kerülni, hogy újabb hívatlan vendégek folyjanak végig rajta, határozottabb voltam, mint mikor először elterveztem ezt az egészet.

- Szóval, öhm... - kezdtem hebegve, zavartan megvakarva a tarkóm hátulját, míg sarkamon billegtem. Ez nehezebb, mint gondoltam. - Befogadnál pár napra? 

Nézett még pár másodpercig, teljesen komor arccal, ami miatt megijedtem, hogy itt kell maradnom ebben a házban egész hétvégére, de akkor váratlanul elnevette magát, a gödröcskék megjelentek szája sarkánál, először lehajtotta a fejét, ami miatt a haja eltakarta, pedig olyan lenyűgöző, mikor kuncog, nem értettem mitől lett ilyen jókedve. 

- Persze, hogy jöhetsz - ejtette ki a szavakat gyengéden, mire megkönnyebbülve felsóhajtottam, nem tévedtek a számításaim. Közelebb lépkedett és felkapva a táskát, a vállára dobta, boldogan lesütöttem a szemeimet udvariasságán, de amint az ajtó irányába indult, meg kellett állítanom, mert az nem nagyon volt jó ötlet.

- Nem mehetünk arra - figyelmeztettem, megtorpant a szobám közepén és félig hátrafordulva vonta fel egyik szemöldökét. Magyarázatra várt, én pedig a helyes válaszon töprengtem, ami a legfrappánsabb, hogy tényleg ne a nappalin, majd a bejáraton keresztül kelljen mennünk. - Nem engednék, hogy elmenjek. 

- Vagyis szökünk? - fordította le egy átlagos fiatal nyelvére azt, amit szerettem volna, láttam a szemén, hogy jól szórakozik rajtam, de figyelmen kívül hagyva csak bólintottam. Irányt változtatva, neki is rögtön az ablakra esett a választása, elsétálva előttem, könnyedén kinyitotta, de úgy, hogy ne csapjon vele nagy zajt, szerintem neki is azon az estén járt közben az esze, mikor én engedtem be ott, mennyire régen volt az is. - Oké, gyere. - nyújtotta felém a kezét, hogy intsen, mire mellé álltam és biztató tekintetét látva, idegesen egyik kezemmel a keretbe, a másikkal pedig a párkányba kapaszkodtam. - Óvatosan - szólt rám, alig másfél méterre volt a föld, mégis remegtem, bár inkább az volt a nehéz, hogy kiférjek azon a kis lyukon, leugrani már gyerekjáték bizonyult. Büszkén mosolyogva magamon, hogy megcsináltam, rögtön le is tört ez a jókedv, mikor láttam, hogy Harry megerőltetés nélkül kerül ki mellém másodpercek alatt, de gondolom sok tapasztalata volt már ilyen dolgokban, az adrenalin felszökött bennem, ahogy a sötét utcát és udvart fürkésztem, csak a lámpák törték meg néha a homályt. Váratlanul hátulról újra elkapta a csuklómat és magához húzott, szemében megcsillant a halvány fény, míg a fülemhez hajolt. - Olyan vagy, mint aki először jár kint éjszaka - nevetett szinte némán, mire csak vigyorogni tudtam, sietős léptekkel indultunk el a kapu irányába, át kellett mászni egy sövényt, hogy a járdánkhoz érjünk, de az már semmiség volt. A zsebembe dugott kulcscsomót kihalásztam onnan, majd hagytam, hogy kivegye a kezemből, hisz biztos voltam benne, hogy ő profibban és csendesebben meg tudja oldani, csodálva figyeltem, ahogy pillanatok alatt kattant a zár és már kint is voltunk, teljesen szabadon. Felfele görbítve szája sarkát, odahajolt az arcomhoz és nyomott rá egy csókot, míg megragadta a kezemet és az autója felé húzott, érezni lehetett a belőle áramló büszkeséget irántam, amiért képes voltam megszökni otthonról, saját magam is be tudtam vallani, hogy kis mértékben elrontott, de nem is zavart. 

Az anyósülésen ülve, alsó ajkamat beharapva bámultam a csendes utcákat, csak néha bukkant fel egy-egy sarkon kocsi, de azok is hamar eltűntek, meglepett minden egyes alkalommal, mikor megfogott minket egy piros lámpa, hogy Harry odahajolt hozzám és fokozatosan vadabb csókokat adott. Az egyiknél annyira belefeledkezett már, hogy egy dudaszó keltette fel hátulról, mérgelődve taposott bele a gázba, én pedig kipirulva, mosolyomat elfojtva bámultam kifele a szélvédőn, először megijedtem, hogy mi van, ha meglátták, de utána rájöttem, hogy nem érdekel. 

- Végre - sóhajtotta megkönnyebbült hangon, mikor befordult a megfelelő utcába, tekintetem akaratlanul lecsúszott arcáról az ölébe, de nem kellett volna, mert csak jobban égni kezdett a fejem, mikor észrevettem, hogy eléggé beindította ez a pár csók. Leparkolva, automatikusan hátra nyúlt a sporttáskámért, hogy ő vigye, esélyt sem adott rá, hogy bármiféle megerőltetőt tegyek, olyan jó érzés, mikor nem tudod abbahagyni a mosolygást, főleg azután, hogy mik történtek otthon, kezét elfogadva direkt úgy szálltam ki, hogy közel simuljak hozzá. Végignyalt ajkain engem fürkészve, mire én az ajtó felé indultam, de megtorpantam és tettetett morcos arcot vágtam a vállam felett hátrafordulva, mikor rácsapott a fenekemre, mindig is közönségesnek tartottam ezt, de ez alkalommal nem szóltam hozzá semmit, mert tudtam, hogy nagyon akarja már. Követett, de a saját zárjába már nehezebben talált bele a kulccsal, a keze remegett és idegesen fújtatott, ami miatt csak halkan nevetni tudtam, de abba is hagytam, mikor egy olyan fajta pillantást intézett felém, amiből olvasni lehetett, hogy "ezt odabent még megkapod", kezemet szám elé téve várakoztam türelmesen, hogy kinyíljon az ajtó. 

Mikor sikerült, rögtön felkapcsolta az előszobában a villanyt, csodáltam, hogy nem esett nekem rögtön, előre sétálva lerakta a kanapénak döntve a táskámat, majd elrévedve bámult maga elé, keserű mosollyal száján, megijedtem a váratlan hangulatváltozásán, odasietve hozzá, már annyi idő után hiányzott a közelsége. 

- Baj van? - suttogtam, próbáltam elkapni tekintetét, ami elég nehezen sikerült, de végül megadta magát. 

- Csak... - kezdte, de amint rájött, hogy ez így nem fog menni, nagyot sóhajtva ingatta a fejét. - Olyan régen laktam együtt bárkivel is. 

A szívem megsajdult, ahogy kiejtette a szavakat, rajtam volt a sor, hogy megvigasztaljam, még úgy is, hogy nekem még mindig ott tomboltak a fejemben a nappaliban történtek, karjaimat nyaka köré fontam lábujjhegyre állva, abban a pillanatban is kíváncsi lettem volna mi jár az eszében. A hosszú és szoros ölelés után kicsit elhajoltam, orrunk összeért, mire nem cécózott tovább, kihasználta, hogy akkor már egy autó dudája sem fog megzavarni minket, számra tapadva, először lágyan kezdte, bekapva alsó ajkamat megszívta, de aztán kezével bátrabb útra indult. Meglepődtem, mikor kicsit tolni kezdett a csípőmnél fogva, de engedelmeskedtem neki, kínosan felnevetve szakítottam meg a csókot, mert megbotlottam a szőnyegben, nem látok hátra fele, szóval érthető volt, őszintén vigyorogva hajolt újra utánam, felnyögtem, amiért hátam találkozott a fallal. Ujjait becsúsztatva felsőm alá, felforrósodott bőrömet cirógatta, de én sem szerencsétlenkedtem tovább, háta mögé nyúlva megragadtam pólója szélét és óvatosan a segítségével leráncigáltam róla, tenyerem azonnal csupasz mellkasára csúszott. 

Kicsit lejjebb hajolva, váratlanul a combom alá simította a kezét és felkapott, ahogy szokott, de még mindig a falnak voltam nyomva, de ez sem tartott sokáig, mert biztonságot keresve köré fontam a karjaimat és hagytam, hogy a lépcső felé induljon velem az ölében.