32. rész

Hali!:) 
Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap hozni az új részt, valami közbe jött, de most már itt vagyok. Hurrá. 
Remélem tetszeni fog a bejegyzés, időközben elértük a +40000 megtekintést, amire nagyon-nagyon-nagyon büszke vagyok, de valójában ez csak a ti érdemetek. Köszönöm!:)
Jó olvasást! 

horan vandaa. xx

Louis Tomlinson

Zayn valójában eléggé vicces srácnak bizonyult, ahhoz képest, amire először számítottam, tulajdonképpen tetszett is, hogy a kínos csendből nevetést tud kreálni egy mondattal. Az is furcsa volt, hogy amíg halkan beszélt, teljesen komoly arccal tudott ülni, s majd miután látta, hogy nevetek, csak akkor eresztett meg egy diadalittas mosolyt. 

Éppen egy történetet fejezett be, amit még akkor élt át, mikor a szülővárosában lakott, meglepően sok dolgot mesélt magáról, mintha csak egy könyvből olvasná fel az egészet, én meg a fejemet fogva kuncogtam a csattanós és vicces vég miatt. Már nem olyan volt a viszonyunk, mint az elején, mikor hirtelen leült mellém, közelebb csúsztunk egymáshoz és a lábaim is az ő irányába fordultak, zavart se éreztem, miközben a szemébe néztem. Hittem benne, hogy ebből a végén talán egy jó barátság lehetne, hisz jobban ment a megismerkedés, mint például Niallel, akiről a nevén kívül még mindig nem tudok többet, pedig egy egész napot töltöttünk ugyanazon a helyen. 

Az öltöző ajtaja újra nyílt, mint az előző egy órában körülbelül ötször, épp ezért már nagyon nem is foglalkoztam vele, úgy terveztem csak egy pillanatra lesek fel, de abból egy kicsivel több lett, ugyanis ismerős göndör fürtök bukkantak fel. A mostani időben már szokásossá vált érzés ott tombolt a hasamban, égetett, görcsölt, szúrt, de egyben megnyugvást is hozott, mert tudtam, hogy végre vele lehetek, még akkor is, ha pár percet. Ahogy bezárta a faajtót, gyanútlanul fordult meg, miközben én lefagyva bámultam a kicsit nedvesen maradt haját, majd a kipirult arcát és fáradt mozdulatait, amiktől olyan sebezhetőnek tűnt, mintha egy bökéssel ledönthetném, akár egy kártyavárat. 

Szemei rögtön megtaláltak, amitől meglepődött érzés futott végig az arcán, de nem tartott sokáig, ugyanis a tekintete tovább csúszott a mellettem ülőre és egy másodperc alatt vált valami olyanná, amit még nem láttam rajta. Kezei ökölbe szorultak, mintha próbálná visszafogni magát valamitől, ami ha kijönne, nem lenne szép vége, bevallom nem értettem mi történik. Persze, az asztal mögött terpeszkedő fiú is felkapta a fejét, hisz igencsak érezni lehetett a levegőben az elpattanó szikrákat és azt, hogy itt lesz valami nagy dolog, ami fényt hozhat az unalmas munkaidejébe. 

- Louis, mit keresel itt? - kérdezte hirtelen, szemöldöke szinte egy vonallá préselődött, alattuk pedig zöld szeme árnyékba borult, s még a hangja is mélyebb lett, mint a reggeli. Közelebb jött. Összerezzentem, nem tudtam mi miatt ilyen és hogy most éppen mit vétettem, vagy ha nem is én, akkor a környezetem, de mikor oldalra pillantottam, csak még tanácstalanabb lettem, mert Zayn hatalmas vigyorral, zavartalanul állta Harry tekintetét. Pedig az nem épp volt kedves vagy melegséggel teli, inkább az ellentétüket tudnám felsorolni és még néhány más érzelmet, mint például a megöllek gondolat. 

- Én... csak... öhm, meg akartalak lepni - hebegtem csendesen észhez kapva, mintha én lettem volna a bűnös, talán meghunyászkodónak tűnhettem. De akkor már rég nem én voltam a téma, sőt, inkább egy kívülállóvá váltam, aki csak kapkodja a fejét, hogy mi a fene történik előtte két centivel. 

A következő pillanatban Harry már ott állt mellettem, de nem nézett rám, azt éreztem, hogy jobb keze a vállamra csúszik hátulról és ujjai szinte belemarkolnak a pólómba, mint valami kisgyerek a játékával és a birtoklási mániájával. 

- Helló, Styles - szólalt meg végre Zayn is pimaszul, ami miatt rákaptam a szemem, szóval ismerik egymást. De ez még mindig nem ad okot az ilyenfajta viselkedésre, tényleg nem tudtam mást tenni, csak ide-oda pillantgatni és várni, hogy melyikük ugrik rá a másikra előbb.
Talán korábbi riválisok lehettek, nem tudom, de nagyon reméltem, hogy nem azért viselkedik így Harry, mert látott engem és őt kettesben ülni és teljesen barátilag beszélgetni. Nem akartam elérni azt, ami Tylerrel is történt, bár pontos dolgokról még nem mesélt senki, sejtettem az okát, hogy miért ment el a kávézóból, ha akarja, ha nem, úgyis meg fogom találni a módját, hogy megkeressem.
- Azt hittem megbeszéltük legutóbb. Talán nem értesz a szép szóból? - sziszegte az eléggé vitának tűnő helyzet álló fele, csak magam elé meredve számoltam a másodperceket, hogy vajon mikor tudhatom meg én is, hogy miről van szó. Gondolom sose, de azért a remény hal meg utoljára, nem?
- Nem értem hozzá - mondta teljesen magabiztosan most a másik, lehetett hallani a hangján, hogy direkt fel akarja idegesíteni, bár nem értem miért. Senkinek se kívánnék egy mérges Harryt, még akkor se, ha teljesen ismerném azt az oldalát.
Itt már végleg elveszítettem a fonalat, visszajátszva a fejemben az elhangzott mondatokat se jöttem rá miről lehet szó, ha nagyon gondolkodnom kéne, akkor sose megy és csak hülyeségek jutnak eszembe. Újabb hosszú percek teltek el azzal, hogy csak egymás szemébe bámultak, talán farkas szemet játszottak és egyikük se akart veszíteni, kíváncsi lettem volna, hogy az asztal mögött ülő srácnak milyen dolgok suhantak végig az agyán. Itt van három fiú, kettő éppen készül kinyírni egymást a harmadik előtt, teljesen edzőtermi csendélet. De komolyra és nem gúnyosra véve a szót, valójában megijedtem tőlük, hisz tényleg azt hittem valamelyikük bever a másiknak és még csak az indokát se tudtam volna, és persze felpillantva a göndör fürtök tulajdonosának arcára, nem tetszett az a mérhetetlen düh.
- Menjünk - adta meg magát végül Harry, talán eszébe jutott az okos enged, szamár szenved szólás, majd végre tekintete újra rám siklott. Keze szinte felrángatott a székből felkaromra fonva az ujjait, majd nem hagyva, hogy felöltözzek, csak a hónom alá szorítottam a kabátomat és a vállamra dobtam a táskámat. Nem engedett el, zavarba ejtő pillanat volt, ahogy elráncigált maga mögött az ajtóig, de nem érdekelt az előző tíz perc, visszafordulva észrevétlenül, láttam ahogy Zayn is minket figyel, felemelve kezét intett egyet, mire rámosolyodtam.
A következő, amire emlékszem már az volt, hogy kint álltam a hűvös levegőn, egy szál kötött pulóverben, rögtön vacogni kezdtem, egész testemet rázta a hideg. Harry már fájdalmasan szorító ujjai lecsúsztak rólam, és ott hagyott szerencsétlenül állva, amíg ő nem az autó irányába indult, láttam hátulról, ahogy idegesen beletúr két oldalról a hajába, majdnem kitépte a tincseit, amiket úgy szeretek. Talán próbált lenyugodni, nem tudtam volna megmondani, hirtelen felém fordult és egy hosszú lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, amitől hátra hőköltem. Megragadta a vállaimat, és mélyen a szemembe nézett, már akkor tudtam, hogy valami olyan dolog jön, ami nem fog tetszeni, félelmemben kétszeresére nőhettek a pupillám.
- Mit mondtál neki?! - szinte ordított, amitől azt hittem elsírom magam, sűrűn pislogva kaptam el a tekintetemet, mert nem mertem a sötét szemeibe nézni. Úgy lóghattam a kezei közt, mint egy rongybaba, bár azt is éreztem, legszívesebben ellöktem volna, még akkor is, ha ő volt az az ember, aki rég elfelejtett érzéseket hozott vissza bennem. Nem tudtam megszólalni, a hangom egyszerűen elveszett a kiabálása és a durvasága közt félúton, csak álltam ott és vártam, hogy velem mit fog tenni, a mellkasom már sajgott. Aztán, valami olyan történt, ami még engem is meglepett, bár nem először volt ilyen, arca hirtelen megváltozott, lágyabb lett és szánakozó, hatalmas tenyereit pedig a felkaromról a hátamra csúsztatta. Rájött, hogy ki vagyok és gondolom látta is rajtam, hogy megrémisztett. - Nem akartam ordítani... - dünnyögte már halkabban és magához húzva, átölelte a nyakamat, csak sajnos én nem tudok pillanatok alatt változni, szóval eleinte kényelmetlenül éreztem magam. Kabátom hiánya fel se tűnt, melegem lett az adrenalintól és persze a karjaitól, amik alatt biztonságban voltam, még akkor is ha azokban a percekben ő volt a veszélyforrás. Lassan elengedett, bár szívesen álltam volna még ott, hisz egész nap erre vágytam, érezni, ahogy hozzám simul, arcomat sajnos nem tudtam tovább a nyakába dörgölni, hihetetlen milyen gyorsan meg tud bocsátani az ember egy olyan személynek, aki fontos neki. Inkább eltűröm, mint hogy elveszítsem, gondolom.
Az autója felé húzott, s bár láttam rajta, hogy kezei még mindig remegnek az idegtől, próbálta visszafogni magát, találni akartam valamit, amivel lenyugtathatom és elterelhetem a gondolatait. De ahhoz tudnom kéne, hogy egyáltalán mi miatt volt mindez, Zayn nem tett semmi rosszat, csak elszórakoztatott, amíg rá vártam. Az ajtót kinyitva előttem beengedett, majd becsapta utánam, most nem figyeltem a szélvédőn keresztül, ahogy átsétál az ő oldalára, csak magam elé meredtem. Hogyan kéne rákérdeznem? Sose voltam jó ebben, inkább meséljenek maguktól, vagy érdeklődjenek ők, mint hogy nekem kelljen.
- Hogy jutottál el ide? - szólalt meg kíváncsian, miután beült a volán mögé és nyúlt, hogy bekösse az övét, ami miatt rám tudott pillantani. Halkan hebegve pislogtam, nem akartam az igazat elmondani, hisz tudjuk, vagyis sejtem, hogy mi történt Tylerrel, egy újabb fiú a közelemben már kiverné nála a biztosítékot, pedig ha tudná, hogy a legtöbb hím nemű még csak rám se nézne úgy.
- Az új munkatársam hozott el - motyogtam lehajtva a fejem, már félig behunyva a szemhéjam, várva a kérdés özönre, ami valami miatt nem jött. Szemem sarkából láttam, ahogy csak bólint egy aprót, de semmi több, értetlenül emeltem rá a tekintetem, de inkább én se kérdeztem rá, akkor játsszuk ezt.
Beindította a kocsit, ujjai görcsösen szorították a kormányt, de a vonásai nyugodtak maradtak, mikor kikanyarodott a kihalt, csendes utcáról a főútra, egyik kezét a középen lévő kesztyűtartóra fektette, ahogy megfigyelésem szerint mindig, miközben egy olyan szakaszon vezetett, ahol nem kellett annyira figyelnie a forgalomra. Ajkaimat összepréselve figyeltem az ujjait, kézfejét, bele se akartam gondolni miket tettek azok velem nem is olyan rég, és hogy még miket tehetne, talán az lenne a legjobb módja, hogy békítsem a hangulatát, ha mutatnám neki, hogy az övé vagyok. Óvatosan, egy sóhajt eleresztve felemeltem a karomat az ölemből és az ő nagy tenyeréhez képest, kicsi kezemet odacsúsztattam, majd egy fürge mozdulattal összefontam kezünket, kifelé bámulva az ablakon, mintha semmi sem történt volna.
Mivel nem láttam, nem tudhatom, de szerintem féloldalasan elmosolyodott, és amikor rám nézve észrevette, hogy én ártatlanul pislogok kifelé, szája még nagyobb vigyorra nőtt, de legalább elértem, amit akartam, még ha csak egy kicsit is. Nem beszélgettünk, bár ez megszokott, pedig most sok kérdésem lett volna, de konkrétumot nem tudnék mondani, csak szívesen hallgattam volna a hangját, miközben fokozatosan lenyugszik, majd végül visszatér arra a búgó hangsúlyra, amit akkor használ, ha próbál elcsábítani.
Sokkal rövidebbnek tűnt az út, mint mikor Niallel voltam, a táj is gyorsabban száguldott el a szemem előtt, a gondolataimba merültem, de minden percben visszarángatott Harry keze, ami végig ugyanott maradt, még akkor sem vette el, mikor befordult a már ismerős utcába és leparkolt.
Hümmögve néztem magam elé, majd végül óvatosan rá, ilyenkor sose tudom, hogy mi jön, vagyis hogy miként fogunk elbúcsúzni vagy mit kéne mondanom? Bár nagyon úgy tűnt, hogy most én fogok előbb megszólalni, mivel a feje mellett elnézve a házunk felé, észrevettem, hogy egy lámpa se égett, szóval semmi életjelet nem produkáltak a családtagjaim, gyorsan kellett döntenem. Semmi bajom nem lenne belőle, Will este nyolc előtt sosem ér haza, ha meg véletlenül mégis, kimászhat az ablakomon, ami nem olyan végzetes dolog, hisz már egyszer megtette.
- Nincs kedved bejönni? - kérdeztem félénken, hogy nehogy azt higgye van valami komoly szándékom ezzel, mert nem volt, csak maximum néhány apró ötlet...  Pár gyorsat pislogva, ami inkább volt már szempilla rebegtetés vártam a válaszára, egyik szemöldökét felemelve nézett le rám, ugyanis még az ülésben ülve is kisebb voltam, nem tudtam, hogy ez az arckifejezés mire vonatkozik.
- És a szüleid... ? - ráncolta a homlokát, lomhán kihúzva kezét ujjaim közül, utánanézve biggyesztettem le az alsó ajkamat. Magamban kijavítottam, hogy a szüleim már rég nincsenek többes számban, de ezt neki nem kell tudnia, értékeltem, hogy odafigyel a családommal való toleranciára, miszerint nekik meg a szerelmi életemről nem kell tudniuk. Bár anyával kapcsolatban már mindegy, mert amilyen okos nő, rájött, hogy van valami, csodálom, hogy Will még nem is sejti, pedig szerintem elég feltűnő, hogy mostanában majdnem napi szinten eljárok és többnyire mindig hatalmas vigyorral érek haza.
- Későig dolgoznak - vontam meg a vállam hanyagul, ezzel is indokot adva arra, hogy jöjjön velem. Valójában görcsbe rándult a gondolatra a hasam, hogy Harry a lakásunkban, a bejárati ajtó felől, a szobámban, világosban, ki tudja mit fog gondolni a kis birtokomról, ami még csak a negyed szintjét se éri el az övének, még ágyam sincs akkora, mint neki. Mármint, nem olyasmire, ahogy eljutott az agyamig, hogy mire készülök, rögtön zavarba estem és mint egy idióta, a szokásoshoz képest kétszer olyan ügyetlenebb lettem.
- Nekem oké - mosolyodott el, majd kihúzta a kulcsot a gyújtásból, vagyis véglegesen pihenőbe rakta a kocsit. Oldalra nyúlva, kinyitotta az ajtaját, majd mikor végre becsukta maga után, lehunyva a szememet, egy mély sóhaj szökött ki az ajkaim közül, amit már túl sokáig tartogattam, láttam, ahogy talán ő is idegesen, de beletúr a hajába előröl és szabad utat ad nekem az autójából. Nem találtam indokot, neki miért kéne feszültnek lennie, hisz csak besétál egy lakásba, aminek még csak az egyik részén járt, hagytam, hogy kihúzzon a járműből és hátulról a derekamra fonja a karját, majd a kapuhoz mentünk lassan. Még a lépésink se voltak szinkronban, pedig nagyon próbálkozott, hogy akkorát lépjen, mint én, bár olyan hosszú lábakkal nem könnyű elérni ezt.
A kulcscsomót kivéve a kabátom zsebéből, aminek felvevésével megint nem szórakoztam, hanem csak az alkaromon lógott, lehet, hogy ebből egy jó kis megfázás lesz, de mindegy, az ajtó zárával szerencsétlenkedtem, elég nehezen találtam bele a lyukba. Mikor végre sikerült, csak behajtottam magunk után, hogy ha majd jön Will tudja, hogy már valaki itthon van, amúgy meg senki sem törne be, nem olyan környék ez, a város híréhez képest.
- Szóval... kettesben vagyunk? - suttogta a fülemhez hajolva Harry, mikor már a bejárat előtt álltunk, kirázott a hideg a gerincem vonalán hangjára. Még idegesebb lettem, a kezem remegett, miközben próbáltam elfordítani a kulcsot, de nem ment, a szemöldökömet összefonva tettem a kezem a kilincsre, amit meglepő módon simán le lehetett nyomni és ki is nyílt az ajtó. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam komolyabban elgondolkodni, hogy mi van, mert a mellettem álló nem foglalkozva mi vár rá odabent, a mellkasomnál fogva beljebb lökött, vagyis az előszoba jobb oldali falának.
Sűrűn pislogva, először fel se fogtam mi történik, majd kapcsolva visszacsókoltam, ujjaim tétován csúsztak a derekára, ahol sokat még nem járt a kezem, automatikusan húztam ezzel közelebb, csípőnk már majdnem összeért. Jobban tetszett volna, ha előbb körbe vezethetem és mondjuk szépen a szobámba megyünk, de ő tudja, mindkét karját fejem mellett megtámasztotta, ami miatt elfordítani se tudtam volna az arcom, alsó ajkamat beszívta, rögtön bizseregni kezdett mindenem.
- Louis, te vagy az? - zendült bele a csendbe hirtelen egy hang, amitől konkrétan kiugrott a szívem a helyéről, a szemeim kipattantak és tőlem nem ismert erővel löktem el magamtól Harryt, aki ugyanúgy ledöbbent és már készült ellépni.
De már késő volt, mert anya ott állt az előszoba végében egy tányérral és habtól csöpögő szivaccsal a kezében, meglepetten lefagyott arccal, ezt nem hiszem el.