33. rész

Sziasztok. Most már én vagyok az, és meg is jöttem az új résszel, sajnálom, hogy újra várnotok kellett. Ha esetleg valakit érdekel, jól vagyok, vagyis ezt nem mondanám, de élek. 
Megpróbálok többé nem csalódást okozni és hozni a részeket rendszeresen, komolyan bocsánat. 

horan vandaa.x

Louis Tomlinson

Basszus, basszus, basszus. 

Ennyivel azt hiszem le lehet írni mit éreztem, mikor megláttam anyát, ahogy csak áll ott minket bámulva, eléggé furcsa arccal, vagyis ha nem is az egészet, de egy kis részét végignézhette. Ötletem se volt mi járhat a fejében, hisz tudta, hogy mi a helyzet, de nagyon még fiúk közelében se látott, hát most egyszerre kapott mindent. 

Az ujjaimat magam előtt tördelve vártam valami égi segítségre, ami nem nagyon szándékozott jönni, oldalra lesve Harry is úgy tűnt, mint aki zavarban van vagy lefagyott, ritka pillanatok egyike, csak most nem tudtam kiélvezni. Nekem kellett lépnem. Egy alig észrevehető mély levegőt vettem, mielőtt beszélni kezdtem volna, próbáltam összeszedni a legértelmesebb gondolataimat, egyszer így is, úgy is be akartam mutatni őket egymásnak. 

- Anya... - hebegtem, mire végre mozdult annyit a szólított, hogy rám nézett, kezemmel a mellettem álló felé böktem. - Harry. 

Talán értelmesebben is kifejezhettem volna magam, de most csak ennyi telt tőlem, idegesen figyeltem őket, hogy mi lesz a következő lépés, szerencsére megtört a fagyott állapot. Anya arca lágyabb lett, ahogy végignézett a fiún, aki betévedt ide, még egy halvány mosolyt is megeresztett, gondolom már rájött, hogy ő az, akivel ellógtam a hétvégét, bár azt remélem nem sejti mit csináltunk. 

- Szia, Harry - lépett előrébb, nyújtani akarta a kezét, de rájött, hogy habos, ezért gyorsan a derekán lógó fehér köténybe törölte, majd hozzám hasonló, szégyenlős arccal nézett fel újra. - Bocsánat, csak mosogatok... 

Úgy tűnt, miután elvégeztem az én dolgomat, a kezdő lépést, újra kívülálló lettem, ugyanis csak nagyokat pislogva figyeltem őket, ahogy kezet fognak, nem úgy tűnt, mintha bárkit is zavart volna az a kis hab. Bár, Harryt nem is egy finnyás alaknak ismertem meg, ajkait felfelé görbítette, hasonlónak akkor láttam utoljára, mikor az ágyban fekve beadtam a derekamat, de az tisztább öröm volt. 

- Jó estét, Mrs. Tomlinson - szólalt meg udvarias, mély hangon, a szólításra elhúztam a számat és a földet kezdtem bámulni. Persze, nem tudhatta, épp ezért nem is hibáztatom, csak a mi részünkről még kínosabbá tette a beszélgetést, meglepett mikor meghallottam anya halk nevetését, amiből egyébként tisztán kivehető volt a fájdalom. Sok idő telt el azóta, valóban, de egy férj, az férj, még ha olyan dolgokat is tett. 

- Rég nem vagyok már Mrs. Tomlinson... Szólíts Jaynek. - reagálta le okosan a kis ballépést, mire Harry csak egy aprót bólintott és elengedték egymás kezét. Magamban megkönnyebbültem és hálát adtam mindennek, amiért elég pozitívan túlestünk a nehezebbik felén, viszont megint beállt a kínos csend, anya még mindig az "idegent" fürkészte, hátha talál benne valami kivetnivalót, miközben ő meg felém pillantgatott valami segítségként. Gondolom, ezt az egész bemutatkozást olyan helyzetben kellett volna lerendezni, mint a filmekben, esetleg ha meghívom egy vacsorára, fintorogva bámultam magam elé, inkább jobb is, hogy így történt, bár egy személy még volt a családban. De neki egész biztosan barátot tudnék csak mondani, semmi plusz érzelem.
- A.. A szobámban leszünk - dadogtam halkan, hisz ilyenkor mindenkinek egy dolog jut eszébe, bár remélem egyikük sem kalandozott el. Kaptam egy "megértettem" és egy "köszönöm" pillantást, szerintem ki lehet találni melyik kitől származott, hosszú léptekkel indultam meg a szemben lévő folyosó irányába, persze közben figyelve, hogy Harry mögöttem maradjon. Mikor elértünk a második ajtóhoz, visszapillantottam, anya szerencsére már nem bámult minket, hanem gondolom visszament a konyhába, kezem rögtön kiszabadult a láthatatlan bilincsből és vándorútra kelt, míg a másikkal ügyetlenül a kilincset kerestem. A mellettem álló sem fogta vissza magát, de azért próbált kicsit távol maradni még tőlem, hogy véletlenül se lásson meg minket valaki, bár már senki meglepetés családtag nem készült kiugrani valahonnan, megértettem az idegességét.
A faajtót belökve magunk után, végre teljesen takarásban voltunk az éhes tekintetek elől, felé fordulva, karjaimat rögtön a nyaka köré fontam és lábujjhegyre állva összenyomtam az ajkainkat. Nem tudom mi történt vele, de először vissza se csókolt, majd amikor feleszmélt, kezét a derekamra téve óvatosan, de határozottan ellökött magától. Nagyokat pislogva, az elutasítástól égő arccal pillantottam fel rá, úgy éreztem magam mintha valaki nemet mondott volna nekem, bár így is volt, csak nem szavakkal.
- Nyugi. Mi ez a hevesség? - kérdezte felvonva egyik szemöldökét, értetlenül, mire még vörösebb lettem és lesütöttem a szememet. - Nem mintha ellenemre lenne, csak meglepett... - tette hozzá gyorsan, hangjában hallottam, hogy próbál elfojtani egy mosolyt.
Valójában én se tudtam, alig vártam, hogy újra hozzá érhessek és ő is hozzám, azt, hogy végigsimítson a hátamon, és engem kirázzon a hideg, majd magához húzzon, még ha zavart volna is, most élvezném, ha gyengéden levenné rólam a felsőmet. Pár pillanatig gondolkodtam, a várakozó csend körülölet minket, ami máskor jól esett volna, hisz egy ideje erre vágyok, egy kis nyugalomra a fejemben, de voltak olyan dolgok, amik jobban ki tudják elégíteni a szükségleteimet...
- Hiányoztál - vallottam be suttogva az igazat, ami a szívemet nyomta ezidáig, de meg is bántam, amint kimondtam. Tudtam, hogy normális vagy romantikus választ úgyse fogok kapni, csak maximum kiröhög, épp ezért hökkentem meg, mikor kezét az állam alá tette és felemelve fejem, féloldalas mosoly függött ajkain, majd ő hajolt előrébb, hogy egy rendes csókot is váltsunk. Ami egy kicsit sokáig elhúzódott és a másodpercek eltelésével egyre túlfűtöttebb lett, ujjai elkalandoztak és szokásosan a combom hátsó részénél, majd fenekemnél álltak meg, közelebb húzva, két tenyerem a mellkasán pihent. Ezek azok a pillanatok, amiket legszívesebben sose szakítanék meg, de sajnos ez lehetetlen. Kicsit elhajolva, homlokának döntve enyémet, alsó ajkamat beharapva néztem zöld szemeibe, a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam, még akkor is, ha ezek nagy szavaknak tűntek. - Nem vagy fáradt?
- Csak egy kicsit - vonta meg a vállát hanyagul, de láttam rajta, hogy álmos lehet, én hülye meg megint elrángattam és nem hagytam legalább egy éjszakát aludni. Felelősnek éreztem magam, oldalra pillantva néztem a bevetetlen, nem épp nagy ágyamat, de végül rájöttem, hogy tökmindegy, erre a célra bármi jó.
- Feküdj le - toltam el magamtól és a kezét fogva húztam oda, majd diktátort játszva lelöktem a matracra, olyan lehettem, mint egy anya a kisfiával, de aggódtam. Lehuppant a szélére, de nem feküdt le, lába a földön maradt felém fordulva, nem értettem mit csinál, mikor a karját felém nyújtva megragadta a csípőmet és próbált kizökkenteni az egyensúlyomból, ami nem ment neki.
- Gyere te is - adta fel végül és inkább noszogatni akart, mire a kézfejére simítottam az ujjaimat és levettem magamról. Tetszett az ötlet és elképzelés, hogy hozzá bújva csak feküdjünk és beszélgessünk, de akkor nem pihent volna, hanem megint velem foglalkozna. A fejemet ingatva léptem el tőle, majd a szekrényhez sétáltam, visszapillantva láttam, ahogy mérgesen hátradől, majd a párnámat maga mögé gyűrve, összefonja a karját maga előtt és úgy bámul rám, hogy miféle más elfoglaltságom van, ami miatt nem fekszek mellé. Mint egy nagy gyerek - gondoltam magamban, majd halkan felnevettem és benyúlva a ruhák közé fürkésztem valami itthoni gönc után, ami nem kényelmetlen, de azért még vállalható és nem égek be előtte. - Mit keresel?
- Valamit, amiben aludhatok - reagáltam gyorsan és minél hangosabban, hogy hallja, mert már félig elástam magam, nekem nincs olyanom, ami talán egy picit dögös lehetne vagy valami ilyesmi. Bár rajtam még a legdögösebb cucc is úgy állna, hogy elmenekülnének tőlem.
- Vedd fel az én felsőmet - adta a tanácsot, mire hátra fordultam és alig pislogva bámultam rá, majd észrevettem, hogy az éjjeliszekrényhez dobott táskám felé bök, zavarba estem. Hát rájött a titkomra. Beharapott alsó ajkakkal, apró léptekkel mentem oda érte, majd leguggolva, idegesen kicipzároztam a tetejét, a szóban forgó fekete pólót megragadva, felálltam. Azon agyaltam, hogy gáz lenne, ha most visszaadnám neki vagy az a kínosabb, ha tényleg felveszem.
- Csukd be a szemed - parancsoltam rá nevetségesen, mire megkaptam a várt reagálásomat, hangosan felnevetett rajtam, amitől ráncok gyűltek az arca egyes pontjain. Annyira elbűvölt a látvány, hogy elpirulni is elfelejtettem, csak már akkor értettem meg miért nevet, mikor megszólalt.
- Már láttalak csupaszon, Louis - vigyorgott, az emlékre görcsbe rándult a hasam és felfelé görbült az ajkam, még ha bele se illett a pillanatba. Nem akartam rávágni, hogy az más, mert tulajdonképpen igaza volt, nem lesz semmi, ha újra megtörténik, de makacsságomhoz híven, egy kicsi csavart vittem bele és leültem neki háttal az ágy szélére. Úgy téve, mintha ott se lenne, megfogtam a felsőm alját és lassan levettem magamról, talán direkt kinyújtóztam és kellettem magam, de semmi rossz szándék, meg se lepődtem, mikor hátulról megragadva a derekam, felült és hozzám simulva, száját a tarkómra nyomta. Diadalittasan felsóhajtva, élveztem pár pillanatig, majd hogy idegesítsem, felpattantam és sokkal gyorsabb mozdulatokkal, az ő pólóját magamra kaptam. Tényleg nagyobb volt rám, sokkal nagyobb, majdnem lelógott a combom közepéig, de ez csak segített rajtam, mikor újra a szekrényhez menve, a farmeromat is le kellett vennem.
- Mit vegyek fel alulra? - kérdeztem töprengve, de aztán rájöttem, hogy felesleges volt, mert már előre tudtam a választ. Mi mást várhattam volna tőle, megszoktam, a legtöbb szexuális, esetleg csalogató mondatát fel tudtam volna sorolni magamban, amiket eddig rávágott valami teljesen ártatlan kérdésemre.
- Semmit - a szememet forgatva nyúltam a gombomhoz, miközben tovább bámultam a polcokat. - Az én kedvemért.
Az alsó ajkamat harapdálva töprengtem, egy jó napot okozhatok neki ennyivel, csak ne lennék ennyire szégyenlős, hosszasan kifújva a levegőt, kezemet a nadrágom szélébe akasztottam és a tipikus fenékrázós mozdulattal leszenvedtem magamról. Félénken fordultam meg, miután kiléptem belőle, a fekete felső alját gyűrve tenyeremben próbáltam lejjebb húzni, amitől amúgy csak kinyújtottam az anyagot, vörös arccal bámultam, ahogy mindkét karját a feje mögé lendítve, végignéz rajtam, nem is egyszer. Újra bejárva ugyanazt az utat, lomhán odasétáltam hozzá, majd most már hagyva, hogy tegye, amit akar, gyengéden megrántotta a karomat, amitől rajta kötöttem ki.
Nem akartam, hogy kényelmetlen legyen neki a súlyom, szóval a mellkasára támaszkodva feljebb löktem magam és a csípőjére ülve pillantottam le rá, rögtön értelmezte az új helyzetet, nagy tenyere a combom külső részén pihent mindkét oldalt. Ami amúgy nem maradt ott sokáig, ugyanis ujjait felfedező útra indítva, nagyon úgy tűnt, hogy idegesíti az alsónadrágom, mert a szélét piszkálva egyre feljebb tolta, majd a felfedett csupasz bőrömre köröket rajzolt ujjbegyével. Gondoltam, játszok vele egy kicsit, lejjebb hajolva orrunk majdnem összeért, de nem mozdultam tovább, ezért ő próbált feljebb hajolni, de hirtelen visszaegyenesedtem és vigyorogva vontam fel az egyik szemöldököm, láttam rajta, hogy ezt egy kihívásnak vette. Könyökére támaszkodva, szerintem fel akart ülni velem az ölében, de egyszer csak felszisszent és visszadőlt a matracra, ijedten és aggódva fürkésztem az arcát, hogy mi történt, nem tűnt súlyosnak, mégis összeszorult a torkom.
- Fáj a hátam - magyarázta meg rögtön, sajnálkozva figyeltem még mindig, előrébb nyúlva megsimítottam az arcélét és óvatosan hajába is belekapaszkodtam egy kicsit. - Tudod... jól esne, ha valaki megmasszírozná.
Döbbenten pislogtam, egyértelműen megnyomta a "valaki" szót, bár anélkül is rájöttem volna a célzásra, az ajkai nem is, de a szemei  vigyorogtak és egyben kérleltek is, szám belső részét harapdálva latolgattam az esélyeimet, amik valójában nem is voltak. Hát jó - motyogtam magamban, majd feljebb térdelve vártam, hogy megforduljon alattam, le is esett neki mit akarok, de előtte intett, hogy egy pillanat, majd megragadva a felsőjének alját, valahogy leküszködte magáról.
Hevesebben dobogó szívvel néztem a felsőtestét, amit már párszor láttam, mégsem tudtam betelni vele, de nem hagyta sokáig csodálni, mert hasra fordult és felemelve karjait, a párnám alá dugta őket és az arcát is elrejtette a fehér anyagba. A gerince aljához visszaülve, nem tudtam hogyan kéne hozzákezdenem, csak bámultam izmos hátát és szétterülő göndör tincseit, ajkaimat összepréselve nyúltam a nyaka tövéhez és szorítottam meg egy kicsit, legtöbbször így kezdik azt hiszem. Jólesően dünnyögött, de nem nagyon hallottam, csak tompán, ami bátorságot adott, hogy tovább folytassam, centikkel lejjebb araszolva nyomkodtam meg tipikus pontokat, vagyis amiket egy átlagos ember is ismer, mint én.
- Sajnálom, hogy így kellett találkoznod anyával - jegyeztem meg halkan, mikor eszembe jutott, hogy már azon is túlestünk, meg persze beszélni akartam közben, mert zavaró volt a csend. Oldalra hajtotta a fejét, miközben én két tenyeremet végigsimítottam a gerince vonalán, furcsa volt ez az egész, de tetszett, vártam, hogy mit fog mondani.
- Ne sajnáld - mosolyodott el halványan. - Örülök, hogy megismerhettem.
Kicsit erősebben rászorítottam a vállára, amitől felnyögött és azt motyogta, hogy "ah, Louis", nem fogok hazudni, elég más fajta gondolatok jutottak eszembe, talán szívem mélyén direkt erre mentem, amikor a lapockájánál is hasonlót tettem, a bensőm remegett az "oh, igen, ott" sóhajtól. Bár tudtam, hogy úgy sosem fog ilyeneket nyögdécselni miattam, próbáltam kiélvezni a helyzetet és számomra egyre zavarba ejtőbb szavakat kihozni belőle.
- A te családod hol van? - kérdeztem kíváncsian, olyan különös volt, hogy egyedül lakik ilyen fiatalon, szerintem én még nem lennék képes teljesen önálló életet élni. Életem talán legkínosabb csendje állt be közöttünk, hosszú percekig mintha levegőt is elfelejtett volna venni, teljesen megbántam a kérdést és vissza akartam szívni, még a kezem is megállt a hátán és csak a másodperceket számoltam. Tudtam, hogy olyan témát érintettem, amit nem szabadott volna, emlékszem, hogy mesélt már róluk, de akkor is ködösen és talán csak a nővéréről annyit, hogy egyedül hagyta, mikor szüksége lett volna rá.
- A szüleim... - kezdte nagyon halkan, suttogva, amitől a mellkasom szorított, mintha ráültek volna. - Meghaltak sok-sok évvel ezelőtt.
Megrökönyödve, elnyílt ajkakkal bámultam magam elé, elérzékenyültem és teljesen más szemszögből láttam mindent, rájöttem, hogy Harry valójában egy teljesen magányos fiú, akinek elvették a gyerekkorát és a boldogságát. Egy másik világban mindent megadnék neki, amit elveszített, de sajnos ez a csúf valóságban nem megoldható, mivel semmi hangos reakcióval nem szolgáltam, visszafordult a hátára alattam és kíváncsian várt valamit. Nem tudom mit tennék, ha én elveszítettem volna őket, főleg akkor, amikor egy tinédzser, serdülő korú gyerek még csak a felét tudja a világ rejtélyeinek. Lenyúlva a nyaka köré fontam a karjaimat és felhúztam magamhoz, akkor már nem szisszent fel, hanem úgy tett, ahogy én, keze szorosabban ölelt magához, mint eddig valaha is, arcát a nyakamhoz dugta, de nem szipogott. Talán soha nem is fogom sírni látni, bár nem is akartam, annál nincs rosszabb, mint mikor valamelyik szeretted zokog előtted, de nem tudsz érte semmit se tenni, én is csak karoltam és egyre közelebb próbáltam húzni, hogy érezze, itt vagyok. Lehet, hogy egy nap el akarta volna mondani magától is, vagy csak várt a pillanatra, mikor érdeklődni kezdek, mert feltűnik, hogy túlságosan egyedül van, de az is a listán van, hogy szíve szerint titokban tartotta volna örökre, hogy ne tűnjön előttem gyengének.
- Tudom, hogy én nem olyan vagyok, mint ők, de... - motyogtam a fülébe, nem tudtam mit beszélek, csak valami biztatót akartam mondani. - Én itt leszek neked.
Érzelgősnek tűnhetett, de még a legkeményebb szívű embert is meg tudja törni egy-egy ilyen mondat, amiből sütött, hogy akihez intézik, az egy fontos személy, és nekem Harry az volt, a napok múlásával egyre biztosabb vagyok benne.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - dünnyögte a bőrömbe, keserű mosoly húzódott a számra, hát ennyire észrevehetetlen? Erőt véve magamon, azt hiszem eljött az idő és bele is illett a pillanatba, nem akartam, hogy remegjen a hangom vagy ne tűnjek határozottnak, hisz el kellett hinnie azt a két szót, amit a füléhez hajolva súgtam, igaz volt.
- Mert szeretlek.