34. rész

Sziasztok!:) Végre nem késéssel hoztam az új részt, hurrá!
Talán egy kicsit összecsapott, de az oka az, hogy elutazunk a mamámékhoz és már most is ordítoznak velem, hogy készüljek. Remélem tetszeni fog, már kezdelek sajnálni titeket az ilyenfajta abbahagyások miatt a végén.:D
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Napok teltek el anélkül, hogy újra találkoztam volna Harryvel, foghattam volna arra, hogy mindketten túl elfoglaltak voltunk, de szerintem volt benne egy kis direkt is, mivel a "szeretlek" benyögésem után nem éppen alakultak úgy a dolgok, ahogy egy filmben történt volna. Nem válaszolt rá semmit, csak óvatosan eltolt magától, majd úgy tett, mintha semmit se mondtam volna, rá pár percre pedig benyitott anya, hogy nem-e vagyunk éhesek, amire pedig rávágta, hogy úgyis mennie kéne már haza. Mondanám, hogy fájt vagy legalábbis nem esett jól, de valahol mélyen sejtettem, hogy nem most fogom tőle viszont hallani a tiltott sz-betűs szót, amit megbántam, hogy kimondtam, várni kellett volna még vele. De már nem tudom visszaforgatni az időt és megváltoztatni a múltat, ó, mennyi mindent máshogy csinálnék, ha lehetne.
Már péntek volt, nem tudom, hogy aggódnom kellett volna-e, mert attól, hogy nem találkoztunk, telefonon még tartottuk a kapcsolatot, de ott is pár percig és többnyire mindig az volt, hogy én megpróbáltam áthívni, de mindig talált valami más, elhalaszthatatlan programot. Amiből azt hiszem pont ezen a napon lett elegem, nem követtem el semmi nagy bűnt, csak elárultam az érzéseimet, szóval miközben már a kávézó munkaidejének utolsó perceit húztuk, eldöntöttem, hogy ha hív és próbál lerázni utána, ráakaszkodok. Mint egy pióca. Lehet, hogy csak rontani fog a helyzetünkön, de nem is akartam belegondolni, hogy milyen másfajta vége lehetne ennek az egésznek.
Niallel a hét során jobban megismerkedtem, délutáni terv hiányában elmentünk sétálni, vagyis inkább meglepően kedvesen félig haza kísért, és közben csak beszélt vagy mesélt, de néha kérdezett is, amire természetesen válaszoltam. Valami miatt arról nem kíváncsiskodott, amiről a legtöbb ember szokott, a szerelem és párkapcsolat ügy, amiért jelen pillanatban hálás voltam, mert vagy csendben, egy szó nélkül eltereltem volna a témát, vagy kiborultam volna. Nálam csak ez a kettő opció létezik, még nem találtam meg a köztes pontot.
Ma is így volt, bezárás után felém fordult és kedvesen megkérdezte, hogy elkísérjen-e, de csak a fejemet ingatva megköszöntem és elárultam neki, hogy most inkább egyedül szeretnék lenni, mert gondolkodnom kell, egy bólintással megértette és elköszönve hátat fordított nekem. Aranyos srác, nem olyan, mint amilyennek első benyomás alapján ítéltem, persze a kávézói csábítgatások és szemezgetések megvannak a lányokkal, de szerintem azt minden normális fiú kihasználná, ha már itt dolgozik.
Nem volt kedvem addig várni, míg estefelé ő hív, amúgy semmi logikája nincs, hogy ő keres engem aztán pedig gyorsan leráz, nem tudtam mire vélni ezt az egészet, pont ezért volt szükségem magyarázatra, azt hiszem megérdemeltem. Nem találtam indokot, ami miatt így viselkedhetne, vagyis tudom, hogy az a szó, de ez olyan gyerekes viselkedés, mintha félne attól, hogy egy ember pozitív érzelmeket táplál felé.
A telefonomat előszedve a táskámból, rögtön idegesebb lettem és szúrt a mellkasom, amiért tudtam, hogy mire készülök, kikeresve a számát, aminek helyét még álmomból felkeltve is tudnám, egy mély levegőt vettem, mielőtt benyomtam a hívás gombot. Talán fel se veszi, mert ragaszkodni akar a "majd én hívlak téged" elköszönéséhez, de azért még vártam és reménykedtem, hogy jól sül el a beszélgetés, a hosszú, egyenletes csengések bántották a fülem. Vedd már fel - morogtam magamban, lehunyva a szemem, de rájöttem, hogy az utcán vagyok, szóval nem kéne hülyét csinálnom magamból.
- Helló, édes - hallottam meg a vonal túlsó felén szórakozott hangját, a szólítástól görcsbe rándult a hasam, mert egy ideje már nem használta, megkönnyebbültség futott végig rajtam a tény miatt, hogy talán van esélyem. Össze kellett szednem magam és a gondolataimat, hogy ne tűnjön félősnek a hangom és ne is vegye észre, hogy tervezek valamit már rögtön az elején, a táskám pántját szorongattam másik kezemmel.
- Szia. Öhm... mit csinálsz ma este? - kérdeztem zavartan, ahogy eddig körülbelül az összes telefonos beszélgetésünket kezdtem a héten, de a válasz eléggé sokszínű volt, mindig más és más. Már annyira, hogy az ember el se hinné, hogy ennyi programja lehet és fontos ismerőse, akikkel találkozhat.
- Sajnálom, de elhívtak egy buliba. - közölte rögtön, az igazat vagy valami hazugságot, ki tudja, de eljött az én időm, amikor csavart vihetek a tervébe.
- Mehetek én is? - könyörgőnek tűnhettem, talán az is voltam, de nem azért, mert mindenáron el akartam jutni abba a buliba, amit Isten tudja ki szervez, hanem csak egy találkozót szerettem volna már végre vele. El se tudja képzelni mennyire rossz érzés és egyben kétségbeejtő is, hogy nem akar látni, miközben nekem egyetlen vágyam az, hogy hozzáérhessek.
- Hát, ez nem olyan fajta buli, ami neked tetszene... - töprengett és próbált lebeszélni, de én már elhatároztam magam, szóval nem lesz az olyan könnyű, mint hiszi.
- Nem baj - vágtam rá elégedetten mosolyogva a saját bátorságomon, éreztem a siker ízét a számban, még akkor is, ha nem volt biztos. Tulajdonképpen volt időm elgondolkodni azon, hogy mi miatt lett ilyen és miért nem akar látni, félt kimondani a saját érzéseit, ami lehet, hogy még nem olyan mélyek, mint az enyémek vagy alapból a szótól félt, bár a mai világban már elveszítette a jelentőségét. Ezen a téren én inkább régimódibb vagyok, szóval teljesen szívből jött, amit mondtam, ha tudná mennyit őrlődtem magamban, hogy mikor kéne kimondanom, akkor nem csinálná ezt.
Hosszú csend állt be köztünk, vártam a válaszára és a másodperceket számoltam, vagy agyalt, hogy mifajta indokot lehetne még ide beszúrni, amitől meggondolom magam vagy próbálta meggyőzni magát, hogy semmi nem lehet belőle, ha megyek. Szerencsémre, az utóbbi történt, a vigyor letörhetetlen volt az arcomról.
- Hétre ott vagyok érted - adta meg magát sóhajtva, nem tudom végül mi vette rá, hogy belemenjen, de annyira nem is érdekel, csak az, hogy sikerült. Életem talán egyik legsikerédesebb pillanata, a lépteim számát megdupláztam és miután lerakta a telefont, majd visszaraktam a táskámba a készüléket, szinte már kocogtam, bár még volt három órám addig.
Időközben leesett, hogy mire vállalkoztam, én és a bulik, nem nagyon férünk össze, de bármit megtennék érte és hogy megbeszéljük a dolgokat, bár előre tudtam, hogy tuti nem lesz elég merszem rákérdezni konkrétan. De akkor is, én boldog vagyok attól, ha apró információdarabkákat megtudhatok, utána meg majd én összerakom őket és kitaktikázom, bár többnyire hülyeségek jönnek ki belőle, megoldom.
Lelépve az útra, majdnem elütött egy autó, de nem foglalkoztam vele, intettem egy bocsánatot a dudáló sofőrnek, aki ezek után szerintem mérgelődve vezetett tovább egy kisebb szívinfarktussal, a kapunkra szinte ráestem, persze, hogy ilyenkor még nehezebb megtalálni a kulcsot. Idegesen és eléggé kelekótyán, végül a hatodik próbálkozásba beletaláltam a lyukba és elfordítva letudtam nyomni a kilincset, gyorsan becsapva magam után az ajtót, másodpercekig hallgattam még a visszhangját az üres lakásban. Olyan jó, de egyben frusztráló érzés egyedül lenni egy házban, csinálhattam, amit akartam, mégis megkönnyebbült voltam, ha valaki még volt rajtam kívül, aki alig észrevehetően csak alapzajt ad. Egyenesen a szobámba menve, most nem álltam meg a konyhában keresni valami kaját és nem is kapcsoltam be a TV-t, hogy legyen valami duruzsolás, a szokásos helyére ledobtam a táskám és az ágyamra dőltem.
A fehér, barázdás plafont bámulva fújtam ki magam, mert a futástól gyorsabban kapkodtam a levegőt, az izgatottságtól mégis úgy éreztem, hogy fogyhatatlan energiám van, elég rég volt már így, magam is meglepődtem. A kezemmel megtámaszkodva fellöktem magam és feszültebben, mint valaha, a szekrényemhez léptem, a fejemben halványan motoszkált egy terv, de nem voltam benne biztos, hogy megtudom-e valósítani. Újítani akartam egy kicsit a külsőmön vagy ruhámon, el akartam érni, hogy Harry meghökkenjen, persze pozitívan, mikor meglát és bánja, hogy ilyen éretlenül viselkedett, hogy elkerült.
A felső ajkamat piszkálva, a sok túlméretezett kötött pulóvert félre lökve, hümmögve rángattam ki egy rövid ujjú fehér felsőt, amin fekete minta volt, majd kicsit hezitálva, a legmélyén heverő fekete farmeromat is kiszedtem, amit nem sűrűn hordtam, mivel eléggé feszült egyes helyeken. A matracra leterítve mindkettőt, bámultam pár percig az összhatást, ami totálisan nem én voltam, de például Niall is hasonlóban volt tegnap, tanácstalan voltam, végül úgy döntöttem, hogy előbb inkább látnom kéne magamon is.
Szapora mozdulatokkal vettem át, majd az egész alakos tükör elé sietve, elhúzva a számat bámultam magam, annyira nem volt vészes, de furcsa volt, hogy semmi sem lóg rajtam, hanem a nadrág és felső is a testemhez simul. Kicsit oldalra fordulva, zavartan néztem a fenekem és combjaimat, szinte biztos voltam benne, hogy Harrynek tetszene így és kezei még többször kalandoznának vissza oda, ezért minden kételyemet leküzdve, megígértettem magammal, hogy nem fogok átöltözni az utolsó pillanatban. A kezemet a fejemre téve, az arcomat figyeltem és azon gondolkodtam, hogy mit kéne kezdenem a homlokomba hulló hajammal, megpillantva a kis asztalon heverő, alig használt flakont, nyomtam belőle egy kicsit a tenyerembe. Az ujjaimat előröl beleszántva a tincseimbe, koncentrálásom miatt kidugtam a nyelvem ajkaim közt, majd amikor úgy tűnt, hogy kész lettem, hümmögve igazítottam meg oldalt. Még számomra is új volt, mert sose hordtam így a hajam, de bevallom, tetszett, bár biztos nem sokszor lesz még így, mert nem hiszem, hogy mindennap sikerülne.
Az idő közben észrevehetetlenül gyorsan szállt, pedig nem is szenvedtem olyan sokat most, hogy mit vegyek fel, inkább azzal voltam elfoglalva, hogy mit mondjak Harrynek és féltem is a találkozástól, hátha nem olyan lesz, mint eddig mindig volt. Mi van, ha nem fog ott állni a kocsinak dőlve, arra várva, hogy kilépjek a kapun, majd amikor megpillant, mosoly kúszik az ajkaira, de még mindig nem mozdul és mikor végül odaérek hozzá, csak akkor húz magához? A telefonomat forgatva a kezeim közt, közben az órát bámultam és minden másodpercben imádkoztam a nagy mutatónak, hogy gyorsabban mozogjon, majd miután elérte a célját és nem történt semmi, inkább már azért könyörögtem, hogy lassuljon le, mert nem volt ott, akinek ott kellett volna lennie.
Frusztráltan doboltam a lábammal, a nappali kanapéján ücsörögve, a kabátom az ölemben pihent, ami miatt bemelegedtem egy kicsit, de azt akartam, hogy ha megszólal a mobilom, rögtön ki tudjak rohanni a házból és ne kelljen még azzal szórakoznom, hogy melyik dzsekimet vegyem fel. Csend volt, ami egyszerre esett jól és egyben hat tonnás súlyt is tett a vállamra, amin már így is volt elég, negyed nyolc révén odakint már sötétedett, sőt bőven lement a Nap, de még nem volt vak feketeség az utcákon, amúgy sem lenne. Kezdtem feladni a reményt, ami addig végig éltetett és buzdított, hogy nézzek ki valahogy és önbizalmam is legyen mutatkozni emberek előtt, akik bár nem fogják figyelni miben vagyok, mert egy részeg személynek kevesebb-több gondja is van annál.
Már éppen álltam volna fel a befészkelt helyemről, hogy először a szobámba menve átvegyek valami itthoni ruhát, majd a konyhában összeüssek valami vacsora félét szívességből Willnek, amikor egy halk, de figyelemfelkeltő dudaszó hangzott fel az utcánkból, egész pontosan a házunk elől. A szívem a torkomba ugrott és vigyorogni kezdtem idétlenül, felpattanva igyekezve beledugtam a kezem a kabát ujjába, majd sorban lekapcsolva a villanyokat, amiket égve hagytam magamnak addig, az ajtóhoz mentem. Azon gondolkodtam, hogy egy kis időre megállhattam volna, hogy azért mégse higgye azt, hogy tűkön ülve vártam rá, de már mindegy volt, a kulccsal amúgy is elvesződtem egy ideig, az se segített, hogy a kinti hidegben lefagytak az ujjaim és így még nehezebb volt beletalálni a lyukba. Mikor végre sikerült, feszülten fordultam meg, az autó motorja járt, ezért a lámpa reflektorfénye először majdnem megvakított, de aztán hosszúkat pislogva észrevettem azt, amire vágytam, egy alakot a szokásos helyén, az anyós ülés felőli ajtónak dőlve. Próbálva lejjebb húzogatni a felsőm alját, ügyetlen léptekkel mentem közelebb hozzá, teljesen úgy éreztem magam, mintha most találkoznánk először, már kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakciója, annyira látni akartam. Egy féloldalas, félős mosoly kíséretében elé álltam, persze tisztes távolságban, mire végignézett rajtam, de annyira most nem tudott foglalkoztatni, Istenem, annyira hiányzott szeme zöldje, mosolyának csillogása és mozdulatainak kecsessége.
- Wow - nyögte saját maga meglepődöttségét kinevetve, nem tudtam eldönteni, hogy ezt jó értelemben mondta-e, bár eléggé pozitívan hangzott és tekintetét még mindig nem tudta lekapni rólam. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, vártam valami következő lépést, amit reményeim szerint ő szándékozott megtenni, mert tőlem már az is nagy dolog volt, hogy ki mertem jönni, szerencsére számíthattam kacérságára ilyen helyzetekben. - Fordulj egyet.
Kicsit zavartan teljesítve, amire kért, direkt megálltam neki háttal pár pillanatra, hogy megnézhesse, amit tudom, hogy akart, meglepődtem, mikor csuklómat elkapva magához rántott, ami következtében a mellkasának estem. Nem tudtam eldönteni hogy állhat a kapcsolatunk, annyira zavaros volt már nekem ez az egész, sokkal könnyebb lenne, ha mindketten képesek lennénk őszintén beszélni az érzéseinkről vagy legalábbis arról, hogy akkor most mi van.
- Tetszik ez a farmer - harapta be alsó ajkát, szemei ráncából ítélve egy vigyort akart elfojtani, szerintem halvány pirosas színekben játszhatott az arcom, miközben kezét levezette a szokásos helyre és megmutatta, hogy miért is tetszik neki ez a nadrág. Megkönnyebbültnek éreztem magam, hisz nagyon is úgy tűnt, hogy semmi nem változott közöttünk, csak talán szüksége volt pár napra kiszellőztetni a fejét, gondolom az embereknek néha kell ilyen is. Zavaromban felemeltem egyik kezem és a beállított hajamat piszkáltam, vakon próbáltam igazítani rajta, bár szerintem csak rontottam, Harry érdeklődéstől és furcsállástól csillogó szemmel figyelte fürgén mozgó ujjaimat, majd egy idő után újra lepillantott az arcomra. - Ez mind miattam?
Félős mosolyra húztam a szám, majd hanyagnak tűnve megvontam a vállam, tulajdonképpen már minden miatta volt az életemben, de erről nem kell tudnia, tanultam a leckéből, többet nem közlöm vele a végtelenül csöpögős és romantikus nagy szavaimat. Meghökkentem, mikor a szokásos helyett, nem csókolt meg felhúzva magához, hogy muszáj legyek lábujjhegyre állni, hanem csak közelebb hajolva nyomott egy puszit a homlokomra és ellépve az útból, kinyitotta előttem az ajtót. A mozdulatai óvatosnak tűntek, figyelt arra, hogy a saját véleménye szerint mit tehet most velem és mit nem, talán azt hitte haragszom rá, amiért elkerült, annyira tanácstalan voltam, alig vártam már, hogy beüljön mellém és az út alatt megkérdezhessek mindent, amíg kettesben vagyunk.
Viszont amikor ez megtörtént, már nem éreztem azt a késztető önbizalmat és bátorságot, magammal veszekedve, kívülről teljesen nyugodt lehettem, miközben szemem sarkából bámultam rá, megfigyeltem milyen sorrendben indítja be a motort, bár szerintem azt csak egy sorrendben lehet. Arra is kíváncsi voltam, hogy ő vajon mit vett fel, de hosszú fekete kabátja eltakarta, a dolgok és körülmények mind-mind ismerősnek hatottak és szokásosnak, mégis éreztem a levegőben, hogy valami megváltozott közöttünk ez alatt a három nap alatt.
- Miért kerültél el? - szóltam el magam hirtelen, mikor már úgy voltam, hogy a fejem tele van kérdésekkel és nem bírja tovább. Feszülten szorongatva az ujjaimat az ölemben, nem mertem ránézni, inkább kifele bámultam a szélvédőn és az egyre sötétedő égboltot figyeltem, amin megjelentek az első, még halványan pislákoló csillagok.
- Nem kerültelek el - nevetett fel idegesen tagadva az igazságot, szemöldökét már túlzóan ráncolva pillantott felém egy másodpercre, majd rögtön visszafordult az út felé. Sejtettem, hogy ellent fog mondani és elsőre nem vallja be, hogy tényleg így volt, egy mély levegőt véve igyekeztem összeszedni az erőmet, nem akartam vele veszekedni vagy ilyesmi, de meg volt a jogom, hogy tudjam.
- Tudom, hogy elkerültél. De miért? - próbálkoztam újra, erélyesebben a hangommal játszva, észrevettem, hogy az idő múlásával egyre bátrabban szólok hozzá és magabiztosabb is vagyok. Elmosolyodtam a saját sikeremre, de aztán leesett, hogy milyen fajta beszélgetés közepén járunk, szóval elkomorodtam és türelmetlenül vártam a válaszra, ami elég sokára jött. Láttam az arcán, hogy küzd magában, hogy kimondja-e vagy sem, tudnia kellett, hogy velem lehet őszinte, mert én mindent megértek és az még aranyos is, ha miattam esik kétségbe és hebegve beszél.
- Megijedtem... - vallotta be halkan, szemeim tágra nyíltak és hatalmasakat pislogva fordultam felé, ez a válasz is benne volt a pakliban, de nem gondoltam volna, hogy ez lesz a nyertes.
- T..Tőlem? - kérdeztem nevetségesen dadogva, hülyén hangzott és belegondolni is lehetetlen volt, de nem találtam jobb választ erre. Egy szótól nem lehet félni, főleg nem egy olyantól, aminek pozitív és nagy ereje van, amitől inkább boldognak kéne lenni, ha hallhatod, mert többnyire azt jelenti, hogy nem vagy egyedül és valaki elfogad úgy, ahogy vagy.
- Nem... Csak, nem sokan mondták még nekem... És aki megtette, azt is elveszítettem. - döbbent voltam, főleg azért, amiért Harry végre megnyílt előttem és amiatt is, amit mondott. Olyan sebezhetőnek tűnt ilyenkor, egy gyereknek, akinek egy súlyos traumán kell túljutnia és hát így is volt, ha nem egy kocsiban ültünk volna éppen, magamhoz szorítanám és még ha nehezen is kivitelezhető, hagytam volna, hogy ő legyen a "kisebb".
Nem akartam a tipikus szöveget benyögni, hogy engem nem fog elveszíteni, mert rájöttem, hogy neki nem szabad ilyeneket mondani, nem olyan ember, aki elpirul az ilyen érzelgős szövegektől, de ez nem is baj, ettől is számított különlegesnek.
- Sajnálom - suttogtam bűnbánóan, mégis megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy megbeszéltük a témát, amit megakartam és máris választ kaptam a fejemben lappangó kérdésekre. Újabb meghökkentő lépésként, az ölemben heverő ujjaimért nyúlt és összekulcsolta őket, automatikusan mosoly kúszott ajkaimra, ahogy a combomon pihenő kezeinkre néztem, azt hiszem már biztosan kijelenthettem, hogy rendbe jött minden.
De sajnos ez a holtbiztosság elég hamar el is szállt, mikor leparkolt, de még nem a buli helyszínénél, egy kicsit megijedtem mikor a hátsó ajtót valaki szinte felrántotta, majd egy srác szállt be az én oldalamon, hunyorogva bámultam a visszapillantó tükörben, amikor is felismertem a sötétbarna bőréről és fekete hajáról.
- Halika - hajolt előre egy másodpercre a pillanatromboló, vagyis a rég nem látott Sein, akinek jelenlétére Harry rögtön elkapta a karját és kezét feszülten a kormányra simította, fájó szívvel néztem utána. A vendégünk nem úgy tűnt, mint aki józan lenne, mert érdekesen vigyorgott, amikor is a másik hátsó ajtó is kinyílt és egy számomra ismeretlen személy ült be elég kecsesen, zavartan pislogva figyeltem a lányt. Rövid ruháját megigazítva, szőke hullámos tincseit hátra dobta a válla felett, porcelánbőre még fehérebbnek tűnt a száján lévő vörös rúzs miatt, és egy kis sminkkel szemeinek kékjét is még hűvösebbé tette.
Az állam szinte leesett, mikor előrébb hajolva, kezét Harry válla fölött a mellkasára simította, majd fejét is előre dugva a füléhez hajolt, a gyomrom összerándult és egy ismeretlen érzés tört rám, azt hiszem féltékenységnek hívják, de eddig még nem volt szerencsém találkozni vele.
- Rég nem láttalak, Harry - búgta mély hangon, és már akkor rájöttem, hogy az előttem lévő két személy párszor biztos, hogy jobban megismerkedtek már, vagyis igen, úgy. Láttam, ahogy egy nagyot nyel a lány által eléggé személyesen köszöntött személy, akinek még ha nem is várom el, de talán egy picit tiltakoznia kellett volna, de nem fordult felém és nem is nézett rám bocsánatkérően, lesokkolódva bámultam magam elé.
Jól indul az éjszaka.