31. rész

Újabb meglepetés rész, hah.:D
Nem tudom mi történt, de megjött az ihlet, ami remélem nem zavar titeket, bár eléggé biztos vagyok benne, hogy nem. A helyzet az, hogy életemben először érzem azt, hogy ez lett a legpocsékabb rész, amit valaha írtam (sad story) , szóval ezért szeretnék bocsánatot kérni. Mást nem tudok hozzá fűzni, az "új" szereplő Louis életében pedig nektek többnyire már nem új, tudni fogjátok kiről van szó.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

- Niall, ne ilyen sok habot! - szóltam rá, miközben elsuhantam mellette, számomra is meglepően gyors tempóban és sietve dolgoztam, talán abban reménykedtem, hogy ezzel a munkaidő is alig pár percnek tűnve lemegy. Drága új munkatársam nem nagyon fényeskedett a kávékészítésben, én a helyében nem írnám bele ezt a "tehetségemet" az önéletrajzomba, mindig vétett valami kis hibát, ami lehet nem tűnt fel egy normális vendégnek, de zavaróak. Idegesen bólogatott a gép előtt, majd inkább azt a poharat feladva, úgy ahogy volt kivitte a hármas asztalnál ülő fiatalabb lánynak, akinek szerintem nem volt ellenére a több tejszínhab, jobban érdekelte, hogy elég gyorsan rebegtette-e a pilláit a fiúnak. Nevetve felhorkantottam, mert nem volt sikere, Niall inkább hátat fordítva hosszú léptekkel visszasétált a pult mögé és a szélének támaszkodva, egy lábára téve a súlyát, vett pár mély levegőt, nem szabadott volna sajnálnom, de szegény kikészülhetett.
Az órára pillantva, szinte kicsattantam az örömtől, hisz már csak alig 30 perc maradt a munkaidőből, ezt a maradék ott tartózkodó ember is észrevette, utolsókat szürcsölve kezdtek el szedelődzködni, bár sokan kabátot se vettek fel, tényleg jó idő lehetett odakint. Teljesen olyan érzés, mint mikor pár éve az iskola padban ülve bámultam ki az ablakon az udvarra és figyeltem a kisebbeket, akik már végeztek a nappal és felszabadultan rugdosták a labdát, míg nekem a fizika rejtélyeivel kellett volna foglalkoznom. Valójában még most is tanulnom kéne, valami vidéki, vagy esetleg neves, londoni egyetemen, hazudnék, ha azt mondanám nem adtam be a jelentkezésemet, de úgy tűnt nem igen akarnak felvenni sehova se, volt ahonnan választ se kaptam. Bár szeptember lévén már felesleges aggódnom, hisz a tanév elkezdődött mindenhol, ezért is forgalmasak a délutánok, vagy néha a délelőttök vége, a végzősök tele vannak lyukasórákkal, de viszont estig faktokra járhatnak. Tudom jól, hisz én is átéltem már.
Az ajtó feletti kis csengő már csak akkor csilingelt halkan, ha kifelé mentek rajta, lassan elkezdtük visszaszedni az asztalokon hagyott poharakat, majd én áttöröltem mindent, hogy holnap tisztán találjuk itt őket, míg az immár hasznos munkatársam az üveg, porcelán tárgyakat és kis kanalakat a mosogató gépbe rakosgatta óvatosan. Ilyenkor mindig megállok egy pillanatra és belegondolok, hogy még egy napon túl vagyok, nem mintha olyan nehéz munka lenne ez, de mégis csak fárasztó, inkább fizikailag, mert állandóan kapkodni és ide-oda futkározni kell, nehogy panasz érkezzen ránk. Bár csak akkor végzünk teljesen, mikor már kint állunk a zárva táblás ajtó előtt, én akkor is megkönnyebbültnek éreztem magam, miközben a kis öltöző helyiségben állva, levehettem magamról a zöld kötényt és felakasztottam a helyére, a barna fogasra a falon. Niall is hasonlóan tett, figyeltem, ahogy egyik lábát pár centire felemelve a földtől köröz a bokájával, majd a másikkal is, miközben kirángatta a fekete bőrdzsekijét a szekrényből és mikor felvette, szőkés feje búbjára tolta a napszemüvegét. Észrevette, hogy bámulom készülődés közben, mire felemelte egyik szemöldökét, zavartan néztem félre egy pillanatra, idegesített a köztünk lévő csend és az is, hogy munka közben nem tudtam vele beszélgetni, csak parancsolgattam állandóan, valamit mondanom kellett, bár nem úgy jött ki, ahogy akartam.
- Um... Nem tudod hol van az edzőterem? - kérdeztem hirtelen, engem reggel óta ez a kérdés foglalkoztatott, lehet, hogy nem ismerem jól a várost, de arról a helyről még csak nem is hallottam. Ha egy totál idegen rám pillant is tudja, hogy valószínűleg nem én szeretnék kondigépek közt izzadni, nem is akartam belegondolni milyen reménytelenül festenék ott, inkább csak vártam, hátha Niall nem kezd el kíváncsiskodni minek megyek oda. Töprengett pár pillanatig, nem tudom, hogy azon, hogy hol van, vagy azon hogy elmondja-e, segítsen-e rajtam, de az én oldalamra dőlt a szerencse, rám pillantva megrándult az arca jobb fele, gondolom egy mosolyt próbált elrejteni.
- De. Arrafelé lakom, megmutassam? - érdeklődött különösen kedvesen, meglepő volt, hogy ennyi ismertség után felajánlotta, pislogva bámultam, majd óvatosan felfelé görbítve ajkaimat, egy aprót bólintottam.
- Azt megköszönném - motyogtam még mindig csodálkozva, mire biccentett egyet és gyorsan elég feszes farmerja zsebébe dugta a telefonját. Észhez kapva próbáltam felvenni a tempóját, hogy ne kelljen várnia rám, már így is hatalmas szívességet tesz nekem, amit nem tudom hogy fogok tudni meghálálni, felvéve a dzsekimet kiszedtem a zsebébe dugott szürke sapkát, amit a fejemre húzva, az ujjaimmal próbáltam eligazgatni. Tükör hiányában nem tudom végül, hogy sikerült, de remélem nem néztem ki teljesen hülyén, a hajamat félre fésülve a homlokomból fordultam meg a vállamra kapva a táskámat, jelezve, hogy indulhatunk, de Niall éppen az ajtófélfának dőlve a vállával, a telefonján pötyögött, ezért odalépve az alkarjára tettem a kezem. Felpillantott kérdőn, majd le is esett neki, előttem sétálva a folyosón, a pult mögül is kiment, majd csak a bejáratnál állt meg, figyelve engem, ahogy előszedem a kávézói kulcscsomót és egy mozdulattal átfordítom a kis táblát.
Felszabadulás volt kilépni a gyenge napsütéses utcára, voltak páran odakint, bár főút révén ez természetes, inkább az lenne meglepő, ha senki se lézengne a park irányába, délután négy óra volt, reméltem, hogy Harry még ott van, ahol mondta. Szép lenne, ha odamennék és ő valójában már rég otthon van, meggyőződésem jeléül gyalog elindultam a szerintem jó irányba, mire éreztem, hogy egy kéz utánam nyúl és a felsőkaromnál megragadva a kabátom, visszahúz. Zavartan pislogva néztem Niall arcát felé fordulva, meglepett a mozdulat, hisz ugyanakkorák voltunk, még is nagyobbnak akart tűnni, bár tulajdonképpen lehetne alacsonyabb is nálam, a személyiségén függött.
- Kocsival megyünk - közölte felmutatva a kulcsot, miközben maga mögé is bökött, egy "oh" hangot kiadva értelmeztem a mondandóját. Lassan felfogva álltam mellé és sétáltam vele, persze, hogy a rossz irányba mentem, bár már megszokott tőlem, hogy az esetek 90 százalékában teljesen más dolgot teszek, mint kéne, de mindegy.
Mondanám, hogy meglepődtem az autóját látva, de tulajdonképpen számítottam rá, hogy egy a ruháihoz hasonló, matt fekete jármű fog ránk várni, bele se mertem gondolni mennyibe fájhatott, ötletem sem volt Niall honnan jöhetett. Kezdtem aggódni, hogy talán az összes velem egykorú ilyen kocsival jár és csak én vagyok ennyire maradi, lepukkadt, akármi rossz jelző a csóróra, de visszaemlékezve, a barátaimnak se volt meg még a jogsijuk se. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy elhanyagoltam őket, pedig ha nincsenek, magamtól sosem mentem volna el arra a szórakozóhelyre, tulajdonképpen sok mindenért köszönetet mondhatnék nekik, egyszer majd kárpótolom őket valahogy. Bár ha annyira hiányoznék nekik, már kerestek volna, és hát Adam meg is tette, de annak más oka volt, hisz ha beképzeltnek hangzik is, nélkülem más lett volna a meccs és ezt ő is megmondta az öltözőnél állva.
Halványan mosolyogva a gondolataimra, végül rájöttem, hogy most senki se fogja kinyitni nekem az ajtót, hiába várok a járda szélén a talpamon előre-hátra dülöngélve, zavartan köhintve ragadtam meg én kívülről az autókilincset, ezzel leplezve az apró beégésemet.
Mikor bekötöttem az övemet és az ölembe fogtam a táskámat, oldalra pillantottam Niallre, aki meg engem figyelt, fél karja a kormány tetején pihent, a napszemüvegét meg valamikor már az orrára lökte, nem tudom, hogy szabad-e ilyet megállapítanom, de amúgy jól nézett ki. Rájött, hogy az összehúzott, illedelmes pozícióm azt jelenti kész vagyok és indulhatunk, féltem, hogy valami koszos lesz miattam vagy tudom is én, bármit tönkre tudok tenni, kétlem, hogy ő jól fogadná, ha eltörnék valamit a menő kocsijában. Beindítva a motort, egy gyors mozdulattal az oldal tükrökbe nézett, hogy megbizonyosodjon, senki se jön éppen, majd kifordult az addigi parkoló helyéről és gázt adott, amitől az ülésbe passzírozódtam. Nem épp tartozott a biztonságos, lassú sofőrök közé, automatikusan ideges lettem, a táskám pántját birizgáltam az ujjaimmal és az alsó ajkam szélét is szétharaptam már, nem tudom Harry hogy vezet, mikor nem vagyok vele, de legalább ha ott vagyok, visszavesz a tempóból.
Egy ideig ismerősnek tűnt az útvonal, de aztán elvesztem, ez a hátránya, ha nem ismered a várost, pedig mennyi időm lett volna, hogy felfedezzem, bár annyira nem is érdekelt mi van azon a környéken, ahova amúgy sose mennék. Meglett volna a lehetőségünk beszélgetni akkor, mégsem szólalt meg egyikünk sem, nem tudom mit kérdezhettem volna vagy hogy mik érdeklik és gondolom ő is hasonló helyzetben volt, ami miatt nem hibáztatom, majd máskor talán megismerkedünk jobban. Hisz mostantól kezdve a nap nagy részében egymás mellett leszünk, elkerülhetetlen, hogy az unalmasabb órákban ne kommunikáljunk, mikor már nem kell tanítgatnom, bár biztos, hogy hónapok múlva is lesznek még botlásai, nekem is vannak. Egyaránt a munkahelyen, és egyaránt az életemben is, mi másnak nevezhetném Harryt, mint egy apró botlás, aminek a végén eddig még puhára estem, de egyszer talán már nem lesz így.
Niall bekanyarodott egy szűkebb, kietlenebb utcába, és ezzel együtt szerencsére lassított is, sejtettem, hogy ez a végállomást jelenti, a szélvédőn kilesve figyeltem az öreg, koszos épületeket, olyan leszek itt, mint egy flamingó a pingvinek közt. Elszállt a bátorságom hirtelen, mégsem volt jó ötlet utána jönni csak egy felső miatt, meg persze, hogy láthassam pár percre, de még azt se tudtam hogy fogok innen hazakeveredni, nem közölhettem a mellettem ülővel, hogy "Meggondoltam magam, nem tudnál inkább a város másik felébe vinni?".
- Ott van - hallottam meg hangját és vele együtt akcentusát is, ami amúgy mindig észlelhető, egy ujjal bökött az üvegen túlra, egy kis mélyedésre az épület oldalában. Ajkaimat összepréselve, feszülten bólintottam, majd muszáj voltam összeszedni magam és oldalra nyúlni, hogy kiszálljak, de egy pillanatra még meg kellett állnom, egy mély levegőt véve.
- Köszönöm a fuvart - mosolyodtam el féloldalasan felé fordulva, megint nem mondott semmit, csak biccentett, vajon megjegyezték már neki, hogy egy idő után ez zavaróvá válhat? Az ajtót nyitva, végül kint végeztem a poros úton, majd óvatosan becsapva magam után, kicsit félre álltam és néztem, ahogy megfordul, még egy intést is kaptam, olyan furcsa volt nekem ez a fiú. Egy szót alig beszéltünk a kávékészítés és kassza kezelésen kívül, mégis nagyon kedvesen viselkedett, bár lehet, hogy csak a személyisége volt alapból ilyen, nem tudhatom.
Mikor eltűnt, erőt vettem magamon és megfordultam, elmondhatatlan megkönnyebbülés fogott el az éj fekete, csillogó és természetesen ismerős Range Rovert látva, ami egy kicsit eldugva ácsorgott magányosan, egy hétköznapi embernek meglepő látvány lenne itt egy hasonló autó. Legalább abban már biztos lehettem, hogy itt van. Összébb húztam magam, mert hideg volt, a Nap nem sütött be a magas házak miatt, így fel nem száradt vízfoltok is tarkítottak az aszfaltot szórólapok és olajfoltok mellett, remegő lábakkal álltam meg a rövid lefelé vezető lépcső tetején az ajtót bámulva. Kellett a löket, ami megadja a bátorságot, hogy lemenjek, az enyém most éppen az utca másik végéről közeledő alakok voltak, akik elég beszámíthatatlannak tűntek, persze, délután fél ötkor talán nem bántanának annyira, de még egy erőfitogtatásra se vágytam. Lesietve, ügyeltem, hogy el ne csússzak, a kilincsre fonva az ujjaimat, már előre tudtam milyen zavarba ejtő lesz szembenézni a benti emberekkel, a szívem meglepően gyorsan dobogott, majd lehunyva a szemem, végül megtettem.
Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam a kinti körülményekből utalva, nem volt egy puccos hely, de edzőteremnek pont jó és tisztának tűnt, a lényeg, hogy pozitívan csalódtam, csak a fogadó tekintet volt ugyanolyan, mint amire gondoltam. Az asztalnál ülő, pár évvel idősebb srác a homlokát ráncolva bámult rám, láttam, ahogy többször is végignéz rajtam, de hiába, a kabátom alatt nem rejtettem extra izmokat, megértem a helyzetét, én is furcsálnám magam itt. Pedig a vállamon lógó táska miatt még úgy is tűnhetett, hogy edzőcuccot tartok benne, az ajtót becsukva magam után, hogy a benti meleg levegő ne keveredjen a kinti hideggel, közelebb léptem, várva valamiféle kérdést, hogy mit szeretne egy ilyen satnya ember ezen a helyen.
- Miben segíthetek? - kapott észhez végre, a torkát köszörülve ütötte az asztallaphoz a tollát, hogy írás kész legyen, de felesleges volt. Elfelejtettem kigondolni valami jó kis összeszedett indokot, így improvizálnom kellett, amiben nem épp vagyok jó, muszáj leszek az igazat mondani, hátha úgy is itt maradhatok, bár miért lenne gond? A helyet nagyon nem foglalom, nem nyúlok a gépekhez, és másokat se szándékozok zavarni.
- Öhm... én csak... jöttem valakihez, megvárhatom idebent? - kérdeztem zavartan motyogva, a szégyenlősségem többnyire kijön, ha idegenekkel kell beszélnem, főleg ha simán rávághatták a kérdésemre, hogy nem. Láttam az arcán azt a "így már érthető" érzést, pislogva oldalra bámult, mire követtem a tekintetét, döbbenten néztem az üveget, ami mögött voltak páran, talán azon gondolkodott vajon ki miatt jöttem ide. Tippelhetett arra a fiatalabb fiúra, aki meglepő módon izmosabb volt, amúgy nem, nem meglepő, de voltak ott még idősebbek is, bár azért remélem nem arra számított, hogy valamelyik ötven éves, kopasz és persze kigyúrt férfi ismerőse vagyok.
- Persze, ülj le - zavart meg a srác, mire muszáj voltam visszapillantani rá, majd fellélegezve a válasza miatt, elmosolyodtam. Volt pár szék, mind szabad, egyet kiválasztva, ahonnan jól ráláttam mindenkire, ledobtam mellé a táskám és a sapkát lehúzva a fejemről, a kabátomat is szétszedtem, elég meleg volt odabent. Megpróbáltam nem azzal foglalkozni, hogy a fiú rajtam tartotta a szemét, nem tudom mi lehetett olyan érdekes bennem, sejthette, hogy semmi rosszat nem fogok tenni, inkább csak meghúzva magam ülök és bámulok ki a fejemből. De nem volt mit bámulnom, ugyanis nem találtam az üveg mögött azt a személyt, aki miatt valójában eljöttem idáig, kicsit kétségbeesve emeltem feljebb a fejem, nem lehet, hogy nincs itt, hisz még a kocsija is kint állt. Kerestem az indokokat, ötleteket hol lehet, az öltözőre tippeltem volna vagy a mosdóra, mikor kicsit messzebb nézve, észrevettem hogy a tőlem távolabbi sarokban valaki nagyon agresszíven üti a szebb napokat is megélt kék boxzsákot. Döbbenetemben eltátva a szám, figyeltem, ahogy hátrébb lép, majd mély levegőt véve egyik lábát előrébb teszi, kezeit felemelve újra lecsap, nem láttam jól az arcát az izzadt göndör tincsek miatt, amiket a boxkesztyűs kezével akart hátratűrni, de nem ment neki.
Jól tudtam, hogy megvan ez az oldala is, de nem számítottam rá, hogy valaha is így fogom látni, erőszakosan és durván. Bár ellenállhatatlanul nézett ki, ahogy a fehér, ujjatlan felső alól kilátszódó izmai megfeszülnek, mikor ökle találkozik a zsákkal, mégis egyben ijesztő látványt is nyújtott. Sokat gondolkodtam már mihez hasonlíthatnám Harryt, de talán eddig a legjobb metaforám a Hold, hisz mindkettejüknek csak az egyik oldalát láthatom egyszerre.
Ezek ellenére oda akartam menni hozzá, de tudom, hogy lehetetlen, meg kell várnom míg kijön, ami ki tudja mikor fog megtörténni, nagyon úgy tűnt, hogy bele van merülve. Mint ahogy én a gondolataimba, ugyanis nem vettem észre, hogy valaki más figyelmét is felkeltettem, bár itt kiét nem, de már késő volt, mikor gondolom az öltözőből kilépő fiú felé néztem, ő már rég bámult. Reménykedtem, hogy egy vállrántással beletörődik és nem kezd el komolyabban foglalkozni vele mit keresek itt, de nem volt szerencsém, zavartan pislogtam, miközben pár hosszabb lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, majd egyszerűen levágta magát mellém. Edzőcucc volt rajta, megragadva az izzadt felsője alját, felemelte és megtörölte a homlokát, elkapva a tekintetem átkoztam magam, hogy miért nem barikádoztam be magam a táskámmal, kabátommal, úgy talán elkerülhettem volna ezt.
- Érdekes látvány vagy itt, ugye tudod? - kérdezte meg kötözködve hirtelen, mire összerezzentem, nem volt olyan mély hangja, mint Harrynek, de nem sok különbség volt. Szégyenlősen oldalra fordítva a fejem, néztem az borostás arcát, laza fél mosolyra húzott ajkait, és barna szemeit, meglepő volt, hogy egy nap alatt két új, ismeretlen ember is hozzám szólt, normális esetben ez havonta történik.
- Tudom, - hebegtem - de csak várok valakire.
- Sejtettem - nőtt szélesebbre a vigyora, visszabámultam magam elé, ilyenkor szokott beállni a kínos csend, de nem úgy tűnt, hogy ő be akarná fejezni a beszélgetést. Furcsa volt, bár nekem az összes ember furcsa ezen a világon, aki hozzám szól, a mellette lévő széket egy egyszerűnek tűnő mozdulattal maga elé rántotta, majd felrakta rá a lábat, a párnás részt bepiszkítva. Arra tippeltem volna, hogy ő is vár valamire, bár ki tudja mire, és csak társaságra vágyott arra a kis időre, amit csak az én személyemben lelt most meg, de talán az ilyen helyeken alap a barátságos, mindenki-a-haverom stílus. Itt volt az időm, hogy kicsit magabiztosabbnak tűnjek és én is kérdezzek, bár féltem, hogy tolakodónak tűnnék.
- Miért nem mész be? - nyögtem ki végül halkan a mondatot, mire az egyik sötét szemöldökét felemelve, szerintem próbálta kitalálni, hogy mit kérdezhettem. Aztán megvonta a vállát, de bátor cselekedetként a szemébe bámultam késztetve valami magyarázatra, akkor sem kell nekem beszélnem, hanem csak hallgatnom és figyelnem.
- Már voltam, de meguntam - közölte hanyagul, megértésem jeléül bólintottam, hátra dőlve tudtam le az én részemet. - Kíváncsi lennék kire vársz - jegyezte meg érdeklődve, mire kétségbeesetten tágra nyílt a szemem, mert ha elmondanám, azt is kérdezné mi közöm van hozzá és arra még én se tudom a választ. Tényleg nem tudom mit mondanék, megmagyarázhatatlan dolog, épp ezért maradtam túl sokáig csendben, tekintetemet elkapva, ravaszul mosolygott, mintha tudná, csak próbál csőbe húzni. Úgy tett mintha nem történt volna semmi sem, a témát elterelve, másra tért ki, ami talán fontosabb egy emberi kapcsolat teremtésében, alap információ, amit jó tudni. - Hogy hívnak?
Elkapott az érzés, hogy nem lenne jó ötlet elmondani neki, hisz annak se lett ártatlan vége, mikor legutóbb válaszoltam meg ezt a kérdést, akkor most nem is lennék itt, az alsó ajkamat harapdálva töprengtem. Talán azt hihette bolond vagyok és még a nevemet se tudom, de valójában azon agyaltam, hogy úgy jó lesz-e neki ha csak a keresztnevemet árulom el. Minden mindegy alapon, magamban megvontam a vállamat, lehet, hogy soha többé nem is fogjuk látni egymást és ez csak olyan tíz perces ismertség, a kezemet felemelve nyújtottam felé, hogy legalább a módját megadjuk.
- Louis - mondtam ki végül egy hosszú sóhaj keretében, mire ajkai görbülete csak nőtt és nőtt, már kezdett úgy tűnni, hogy valójában csak mű jókedv. Várakozóan pillantottam rá, mert azért én is kíváncsi voltam, hogy hogy szólíthatom, nem lenne fair felállás, de szerencsére észhez kapott és ujjaimat megszorítva elárulta a titkát.
- Zayn.