27. rész

Sziasztok!:) Egész jó vélemények jöttek az előző részhez, aminek elmondhatatlanul örülök, hisz ilyen formában még nem sok +18-as részt írtam, de úgy látszik sikerült. Igen, természetesen lesz még ilyen bejegyzés, de lehet, hogy azokat annyira már nem fogom részletezni, ki tudja, majd meglátjuk. 
A mostaniról pedig csak annyit, hogy visszaemlékezéssel se próbálkoztam még, bevallom ötletem sincs, hogy gondolkodik egy 10 éves, szerintem elég felnőttesre sikerült, mindegy. 
(Ó, és beteg vagyok, már megint, ezért van kint ilyen korán a rész.:D)
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Azt hiszem azt az állapotot nem lehet teljesen jól és élethűen megfogalmazni, amit akkor éreztem, mikor a melatonin lassan arra késztetett, hogy kinyissam a szemem és apró részletekben eljutott az agyamig, hogy miért vagyok ott. Hogy miért fekszek egy idegen hotel szoba hatalmas franciaágyába belesüppedve, miért bizsereg az egész testem és egyben miért fáj mindenem. Nem mertem először a külvilágra koncentrálni, mert féltem, hogy elveszítem ezt a varázslatos pillanatot, nem hittem az örökké szóban, de legszívesebben addig maradtam volna így vagy még tovább.
Az üveg erkélyajtó volt az első, amit megláttam, tekintetem nem is kúszott tovább, csak üres tekintettel bámultam a reggeli, gyenge napfényben csillogó fák tetejét és a messziségben ébredező város magasabb épületeinek tetejét. Másoknak talán egy utálatos hétfő reggelnek indult vagy délelőttnek, ötletem sem volt mennyi lehet az idő, de nekem talán életem legszebb ébredése volt. A tegnap éjszaka emléke még bennem tombolt, foltokban láttam is magam előtt részleteket, ahogy magára húzott, vagy végigsimított a hátamon, esetleg az sem felejtős, mikor lecsúszott a lábaim közé, a mellkasom hullámzott az emlékre és a halvány érzéseimre, amik akkor lejátszódtak bennem. Persze, az is megvolt még, mikor azt hittem elveszítem és nem jön vissza hozzám, talán most nem ilyen boldogan keltem volna fel, ha az est úgy végződik, hogy elfelejti ki vagyok, ki fekszik alatta. Arra gondolva, hogy neki nem sikerült addig eljutnia, mint nekem, még mindig bűntudatot okozott, pedig legszívesebben az ezerszeresét adtam volna vissza, csak nem tudtam, hogy hogyan tudnám ezt kivitelezni.
Ha az ember boldog, néha előjönnek azok az idők, mikor az ellentétét érezte, tulajdonképpen a legtöbb esetben saját magunk rontjuk le a kedvünket és mégis másokra kenjük makacsan, nekem is eszembe jutott egy emlék, ami miatt ma itt feküdhetek egy csodálatos éjszaka után. Nem szerettem erre visszagondolni, sőt egyik időszakra sem szerettem, mikor még a családunk úgy, ahogy egésznek nevezhető volt, kívülről mindenki az ügyvéd, elfoglalt apát látta, a dolgozó, mosolygós anyát és a minden lében kanál, hiperaktív kisfiút, aki egy végzetes hibát elkövetve még a szépnek tűnő képet is darabokra tépte.

*10 évvel ezelőtt*
Mikor bántottam a gyengébbeket, mindig leszidtak, de közben azt sutyorogták, hogy jaj, milyen szép is a gyerekszerelem, nem értettem őket, hisz én utáltam a lányokat. Idegesítettek, mert mindig hisztiztek és bőgtek, anya volt az egyetlen nő, aki nem csinálta ezt, vagy ha csinálta is, nem előttem.
A szomszéd kislány szőke hajába dobáltam sarat, miközben ő keservesen ordított, de én csak vigyorogtam, mintha díjat kapnék eme tettemért, nem sokáig tudtam élvezni a pillanatot, mert Freddy megragadta a karomat hátulról és a házunk előtt éktelenkedő, vastag törzsű fa mögé húzott. Észrevettem, hogy a szomszéd bácsi kinyitja az ajtót és a síró gyerekéhez siet, hálásan pillantottam a megmentőmre, ha nem ráncigál el onnan, most nagy bajban lennék. Bár úgyis be leszek árulva, bizonyítani nem tudják, hogy én voltam, piszkos tenyeremet a nadrágomba töröltem, hogy még csak gyanúsított se legyek.
- Miért bántod állandóan? - kérdezte nagy barna szemeivel felnézve rám barátom, ugyanannyi idősek voltunk, csak talán néhány hónappal lehettem fiatalabb, mégis magasabb voltam nála. Megvonva a vállam, visszapillantottam utoljára az akkori áldozatomra, ahogy az apukája az ölébe veszi és hátát simogatva, beviszi a házba, a fának dőlve bámultam az alacsonyabbikra.
- Most mond, hogy te nem unod őket - forgattam a szememet, alig értük el az első nullát az életkorunkban, mégis úgy éreztem, hogy néha túl felnőttesen beszélgetünk és viselkedünk egymás mellett. Mindig is idősebbnek akartam mutatkozni és megfélemlíteni a kisebbeket, hisz a velem egykorúak többnyire erősebbek voltak nálam, akkor még azt hittem ez jó technika ahhoz, hogy a gyerekkori hierarchia élén tartsam magam. A nagykorúak ezt hülyeségnek gondolják, tudom jól, de ettől függött, hogy például a játszótéren melyik mászókát foglalhattad el vagy esetleg a parkban melyik részt használhattad focizásra, és mivel számomra fontos volt a foci, nem a gyomos, vakondtúrásos helyet akartam. De amiért a lányokat bántottam, annak teljesen más oka volt, őket hibáztattam mindenért.
- Csak miattad - válaszolt Freddy a gondolataimból kizökkentve, kezét összefonta a háta mögött és előre-hátra dülöngélt a sarkán, mintha ideges lenne vagy zavart. Felvontam a szemöldököm, és kilestem a fa mögül, azt hittem ott látott valamit, ami ilyen helyzetbe hozta, de az utca üres volt, talán dél körül járhatott az idő, de hétvége volt, ilyenkor többnyire apára vártam.
- Miattam? - kérdeztem vissza értetlenül, egyik lábamat felhúzva a fatörzsnek támasztottam, nem zavart, ha hangyák mászkáltak rajta, jobban féltek ők az embertől, mint hogy rám merészkednének.
- Legjobb barátok vagyunk, nem igaz? - halványan elmosolyodva, reménykedve nézett fel rám, mire nekem is jobb kedvem lett, vigyorogva bólintottam. Talán már négy éve ismerhettük egymást, mikor ugyanabba az osztályba tettek minket elsőben, bár az elején utáltam, mert túl félősnek és ártatlannak tűnt, én viszont olyan barátokat kerestem, akik bevállalósak és képesek velem rohangálni az erdőben sötétedés után. De idővel megkedveltem, olyan volt, mint Batmannek Robin, mögöttem állt a bajban vagy a maihoz hasonlóan sokszor ki is húzott a pácból.
- Anyu szerint a legjobb barátokat csak egy hajszál választja el a szeretőktől. Ő is így ismerkedett meg apával - beszéltem elmerengve, az elülső udvarunk kapu aljában magányosan heverő focilabdáját bámultam, eszembe jutott, mikor legelőször mesélte el nekem azért, mert panaszkodni kezdtem neki kétségbeesetten, hogy én talán magányosan fogok meghalni. Semmi szándékom nem volt ezzel a kis ténnyel, csak eszembe jutott a "legjobb barát" fogalmáról, de úgy tűnt felkeltette az érdeklődését, kíváncsian pislogva bámult rám, állandóan kócos, szanaszét álló hajamba túrva néztem az ő tökéletesen lefésült tincseit.
- Mi a különbség a legjobb barát és a szerető közt? - tudakolta összefont szemöldökkel, diplomatikusan ráncolva homlokát, a kérdése megfogott, mert annyira én se tudtam rá a választ. Gondolkodva hümmögtem és a cipőmet bámultam, aminek eleje le volt kopva és sáros is volt egy kicsit az oldala, többnyire ebben szoktam kijönni, anya szerint "ezzel aztán még egy mocsarat is átgázolhatsz". Az utcába bekanyarodott egy autó, mire felkaptam a fejem, de nem az volt, amire számítottam, ezért visszapillantottam Freddy arcára és hanyagul megvontam a vállam, mielőtt beszélni kezdtem.
- A szeretők jobban szeretik egymást és tovább is maradnak együtt. - mondtam végül, úgy gondoltam elég okos, amit mondtam, bár nem voltam benne biztos, csak tapasztaltnak akartam mutatni magam előtte. Aztán eszembe jutott valami, amit még hozzá akartam tenni, hisz elég fontos információnak hatott, vagyis a szüleimet látva annak tűnt. - Meg szoktak csókolózni.
- Mi is lehetnénk szerelmesek? - szólalt meg végül, miután először kinyitotta a száját, majd pár másodperc múlva becsukta, meglepetten néztem szemébe, de csak egy pillantásra sikerült, mert lehajtotta a fejét. Talán ez a téma volt az, ami ennyire zavarta egy ideje? Ezért fél már találkozni velem vagy bejönni a szobámba?
A baj csak az volt, hogy eddigi, eléggé kevés tapasztalatom nem volt elég, hogy választ adhassak erre a kérdésre, pedig szívesen okoskodtam volna, akkor, abban a minutumban nem tudtam.
Nem nagyon láttam még két fiút szerelemben egymás mellett, csak talán egyszer, a TV-ben, de a szüleim rögtön elkapcsolták, így több információt nem szerezhettem erről a dologról, de ha egyszer az ember örökké egy másik közelében akar maradni, semmi sem állhat közéjük, ugye? Ha az arcát látva és hangját hallva tudjuk, hogy igen, ő a jövőnk, ő is lesz, hiába vannak, akik elítélik, az úgy marad. Talán bölcs szavaknak tűntek és mintha csak felolvastam volna valahonnan, de egy tíz évesnek is lehetnek önálló, intelligens gondolatai.
Freddy óvatosan fellesett az arcomra, hogy reagáltam-e már valamit az elszólására, mire erőt véve magamon egy "próbáljuk ki" érzéssel az ereimben dobogva, közelebb hajoltam hozzá és utánozni próbáltam a felnőtteket. Sose bámultam meg csókolózó párokat, sőt, ha anyáék csinálták, akkor fújogatva el is fordultam, de igyekeztem összeszedni minden tudásom és csak odanyomtam a szám az övéhez, koncentrálva, hogy fellobban-e bennem valamiféle új érzés. Hogy őszinte legyek, semmi szokatlan nem volt, csupán arra jöttem rá, hogy milyen puha testrésze az embernek az ajka és, hogy kellemes bizsergető érzés, ahogy simogatja a sajátunkat, de attól még tetszett. Észrevettem, ahogy döbbenten tágra nyílt szemekkel bámul rám, majd lassacskán lehunyja a szemhéját, én is utánoztam, hátha úgy különlegesebb lesz, de csak a többi érzékszervem erősödött fel, a mögöttem álló tölgyfa törzsének jellegzetes illata izgatta az orromat és ujjaimat is kellemetlenebbül dörzsölte a kérge. A hangokat viszont valahogy kizártam, a madarak nem csicseregtek, és egy sajnos annál még fontosabb zajra se figyeltem fel, pedig mennyi mindentől megóvhattam volna magunkat, ha akkor elhúzódok és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, csak állok tovább a kemény külsőt álcázva.
Egy autó ajtajának csapódása remegtette meg a belsőmet, fél szememet résnyire nyitottam, de már mindegy volt, csak én dőltem fura pózban előre a semmire várva, partnerem elkapta az ajkait az enyémről a hangra, ijedten néztem, ahogy apa gyűlölettel és talán undorral a tekintetében mered ránk a jármű mellett, majd hosszú léptekkel felénk indult.
- Eredj haza! - parancsolta ellenségesen a kezével a szomszédos utca irányába legyintve Freddynek, mire egy utolsó másodpercre rám nézett tanácstalanul, motyogni akartam neki valamit, mint például "Majd holnap találkozunk.", de nem tehettem, mert egy kicsivel hangosabb utasítást kapott ugyanazt a szöveget megismételve. Nagyokat pislogva bámultam utána, ahogy egy elköszönést mormolva megfordul és szét se nézve átfut az úton, utána akartam menni és inkább elszökni, mert már akkor éreztem a csontjaimban, hogy az ezek után következő események nem lesznek szépek. De arra mégsem számítottam, hogy erős ujjak markolnak bele a hajamba és kezdenek ráncigálni az ház felé, gyerekesen felsikítva kaptam oda a kezem, a rémülettől és hirtelen fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe, jajgatva kérdezgetve, hogy mit tettem. Az ajtó elé érve már zokogtam, mire végre elengedett, de akkor belökött a küszöbön, előrebukva estem be, kétségbeesve kerestem anyát a tekintetemmel, mint utolsó reménysugaramat, amúgy is rettegtem apámtól mindig, de akkor már a lényétől is összeszorult a torkom.
De anya nem volt otthon és a következő, amit éreztem, az egy hatalmas tenyér volt, ami az arcomon csattant.
***

A hideg a hátamon futkosott és nem azért, mert a vállamat nem fedte a hófehér, tömegöblítő illatú takaró, nem gyakran emlékeztem vissza azokra az időkre, nem tudom mit gondoltam, mikor felelevenítettem magam előtt. Azóta nagyon sok dolog megváltozott, aznap láttam utoljára Freddyt, akiből mára már biztos sikeres fiatal férfi lett, és Frednek szólítják, az akkori házunknál se jártam soha többet, hisz csak a rosszat juttatta eszembe és akkor volt utoljára egész a családunk is. Ötletem sincs mi lett vele vagy hol van, mit csinál, még magamban sem tudtam kimondani, hogy édesapám, hisz nagyon rég volt már, hogy úgy tekintettem rá, mint egy személyre, akinek egykor fontos szerepet kellett volna betöltenie az életemben. Persze, anyát bármikor megkérdezhettem volna, hisz biztos vagyok benne, hogy ő kapott róla információkat félévente egyszer, ha nem kétszer, de az igazság az, hogy nem is érdekelt él-e még egyáltalán. Hisz ki foglalkozna azzal az emberrel, aki a saját gyermekét szinte félholtra verte, mert nem olyan volt, mint amilyennek ő szerette volna?
Az arcomat a párnába dörzsöltem összeszorított szemekkel, hogy minél hamarabb kiűzhessem a képeket és emlékeket a fejemből, nem akartam látni magam előtt a tíz éves énemet, ahogy halál félelemmel a szemében néz fel az apjára, akinek inkább támogatnia kellett volna, minthogy saját maga is meggyalázza.
Kezdett feltűnni és eljutni az agyamig, hogy valami nincs rendben a jelennel, valami nincs rendben azzal a környezettel, ahol épp a már boldog életemet kellett volna élnem, a lélegzetemet visszafogva füleltem, de hiába feszített már a mellkasom a hosszú másodpercek óta benntartott levegőtől, túl csend és hideg volt a szobában. A rossz érzet és idegesség pillanatok alatt gyülemlett fel bennem, ökölbe szorítottam a kezemet a paplan alatt és megpróbáltam felkészülni az érzésre, ami hamarosan le is csapott rám, mint vad az áldozatára, lassan, megfagyott mozdulatokkal fordultam meg a matracon, teljesen elfelejtettem, hogy előtte pár perccel még mindenem fájt.
A szívem megsajdult a látványra, amire talán már fel kellett volna készülnöm, mikor rájöttem, hogy senki sem szuszog a fülembe és senki felsőteste vagy karja nem simul hozzám, az ágy azon része üresen kongott, még a takaró is szépen vissza volt hajtva, mintha az előző éjszaka csak én aludtam volna itt. Próbáltam visszatartani a kitörni készülő gyengeségemet, hosszasan pislogva ragadtam meg a pléd szélét és húztam a mellkasom elé, miközben ültem fel, mintha bárki is láthatná, hogy csupasz vagyok, a szokásos ébredésekhez képest akkor nem szédültem, csak kegyetlen fájdalmat éreztem valahol a két tüdőm közt és az alsó felemben.
- Harry? - kérdeztem vékony, remegő, mégis rekedt hangon, a csendbe kellemetlenül hasított bele egyetlen egy kis szavacskám, hülyének tartottam magam és szerencsétlennek. Alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, de senki se válaszolt, még a fürdő irányából se jött víz csobogás halk nesze, tekintetemet félve a padlóra irányítottam, bár már sejthettem volna, hogy csak a saját ruháimat fogom ott találni magányosan heverve.
Akaratlanul könnybe lábadt a szemem, nem bírtam tovább visszatartani, hisz ha már úgyis egyedül vagyok, nyugodtan kijöhet, nemde bár? Utáltam sírni és ez meg is látszott azon, hogy nagyon ritkán engedtem ki, a múlt éjszaka is csak azért volt, mert a fájdalom kikényszerítette belőlem, abban a pillanatban is fájt, de már kicsit feljebb, a mellkasom környékén. Szipogva felhúztam a térdeimet és átkarolva őket, a rajtam maradt takaróba szorítottam az arcom, akkor jöhetett volna a pillanat, mikor ordítok vagy sikítok egyet és csak tompán hallatszik a külvilágnak, de nem volt erőm hozzá és rájöttem egy apró tényre miszerint, nem is éri meg.
Megígérte, hogy itt marad. Én naiv pedig elhittem. Hazudott. És ugyanaz lett a vége, mint mindig, hogy én maradtam a padlón pofával előre.
Szánalmas látványt nyújthattam, ahogy rázkódó vállal, némán zokogok egy olyan dolog után, ami valójában sosem volt teljesen az enyém, magamban motyogva próbáltam elhitetni magammal, hogy nem érdemli meg, hogy könnyeket hullajtok miatta. Lassan felemeltem a fejem és megtöröltem az arcom, a szememet dörzsölgetve rúgtam le magamról az addig páncélként védő, már idegesítő és nehéz anyagot és az ágy szélére szenvedve magam, óvatosan letettem a lábam a padlóra. Kellemetlenül hűvös volt a talpam alatt, lehajoltam és egyenként felszedegettem a gyűrött vagy kifordítottan ledobott ruháimat, majd viszonylag sietős mozdulatokkal felvettem az alsómat, még ha nem is volt a közelemben senki, zavart, hogy csupaszon vagyok. A többit, a felsőmet, nadrágomat és blézeremet az ölembe fogtam és üres tekintettel bámultam ki a fejemből, el kellett volna mennem a mosdóba, legalább egy gyors pillantást vetni a tükörbe, meggyőződni róla, hogy pocsékan nézek ki, de nem volt kedvem hozzá és minél előbb el is akartam menni innen.
Hisz mi értelme lett volna ott ücsörögnöm és nyomorultan festenem, miközben még a jelenre se tudtam teljesen koncentrálni?
Eszembe jutott, hogy talán még a szobát se fizette ki, csak simán lelépett, a tárcám szerencsére még a zsebemben volt, azt hiszem volt még nálam annyi, hogy a legrosszabb esetben nekem kelljen perkálnom, hosszan kifújva a levegőt, nagy nehezen felálltam. Hasonlíthattam egy 70 éves, idős bácsira, kinyújtózva néhány csontom megroppant, lomhán indultam meg a fürdő felé egy kis ambiciózust összeszedve, nem tudtam segíteni magamon, én is úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen. Azt nem értettem miért próbálkozott majdnem egy hónapig, mármint, simán ott hagyhatott volna, mikor közöltem vele, hogy én még nem akarok olyasmi dolgokat csinálni vele, bárki más szívesebben beugrott volna az ágyába, de ő tudja, biztos valami nehezebb kalandra vágyott.
A szívem pár pillanatra megszűnt dobogni, mikor hallottam és felkapva a fejem láttam is, ahogy valaki lenyomja a kilincset kívülről, de talán az még jobban ledöbbentett, hogy ki próbált hangtalanul beosonni a szobába, hatalmas szemekkel bámultam rá, nem tudtam mit kéne éreznem, megkönnyebbülést vagy boldogságot, vagy egyszerre mindkettőt? Mikor megfordult és észrevett, ő is hozzám hasonlóan meglepődött, végignézett rajtam, ahogy ott állok az ágy és mosdó közötti távolság felén, egy szál alsónadrágban, a többi ruhámat a mellkasomhoz szorítva, ajkaira óvatos mosoly húzódott, azt hittem újra elsírom magam, de már nem a szomorúságtól.
- Lou? Felkeltettelek?