30. rész

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy végül nem tudtam teljesíteni az "előbb hozom az új részt" félígéretemet, de mindig is nehezebben írom meg a Harry szemszögeket és több idő kell hozzá, mert valahogy nem tudom milyen típusú szavakat kéne használnom. 
Oh, és remélem így már érthető mi a szerepe annak a bizonyos személynek. 
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Harry Styles 

Álmatlanul feküdtem az ágyban, pedig hosszú órákig aludhattam volna még, lehunyt szemekkel fordultam az erkélyajtó irányába, élvezve a ritka napsütést arcomon, bár a vállaimat és hátamat is érte, egyszerűen csak próbáltam energiát szívni magamba az egész naphoz. Nem mintha olyan sok tennivalóm lenne, de ahhoz is kell az ambiciózus, hogy a kényelmes takarót és nagy, puha párnát elhagyjam, amik felettébb erősen vonzottak magukhoz ezen a reggelen, nem tudom mi miatt lettem ilyen eltunyult mostanság. Talán ezért is látogatom meg az edzőtermet. 

Halkan felmordulva a másik oldalamra fordultam és lassan pislogni kezdtem, gondolkodva bámultam a matrac szélén heverő fekete mobilra, ami különösen csendes volt, mióta körülbelül egy órája utoljára használtam. Feszülten számolni és becsülni kezdtem a fejemben, hogy vajon mennyi idő lehet gyalog ahhoz, hogy megtegyen az ember másfél kilométert, bár számításba kellett vennem, hogy annak a bizonyos személynek elég rövid és kicsi lábai vannak, muszáj volt elmosolyodnom a gondolatra. 
Meglepett vele, hogy hajnalok hajnalán arra kellett kelnem, hogy felhívott, nem mintha mérges lennék rá ezért, dehogy, ő akkor tárcsázza a számomat, amikor csak akarja, csak mégis furcsa volt, hogy találkozni szeretett volna velem. Még szoknom kell a tényt, hogy valaki saját döntéséből akar látni és nem úgy, hogy én kényszerítettem rá vagy parancsoltam meg neki, hogy most igenis idejössz hozzám. 
Mivel nem szólalt meg a készülék mellettem, a gondolataim elkalandoztak, hazudnék, ha azt mondanám nem ő jutott eszembe, de rögtön elűztem a szemeim elől, tőlem ez nem megszokott, hogy ugyanarra gondoljak állandóan. De nem tudtam segíteni magamon, a párnáért nyúlva a fejemre húztam és az arcomhoz szorítottam, mintha ezzel el tudnám űzni a képeket, amik nem hagytak nyugodni. Láttam, ahogy vörösen, lesütött szemekkel áll előttem félmeztelenül, mert nem hiszi el magáról, hogy jól néz ki, karjait maga elé fonja automatikusan, hogy takarja magát, miközben egyik lábáról a másikra lépeget zavartan és idegesen. Biztos, hogy odanyúlnék és elvenném a mellkasa elől kezeit, majd inkább csuklójára fonva az ujjaimat hagynám neki, hogy hozzám simuljon. Egy megtörtént pillanat is ott lebegett előttem, ahogy ajkait összeszorítva próbálja visszafogni az ordítását és könnyeit, ami csak félig sikerült neki, még mindig fel tudtam volna idézni magamban az érzést, ahogy ujjai a hátamba és lapockámba martak, de nem akartam. Valójában megbántam, akkor is, ha azt állítja, hogy ő nem, mert nem látta saját magát kívülről, nem látta az arcát, ahogy kínok közt vergődik, és a legrosszabb, a leglesújtóbb tény az volt, hogy miattam történt, mert nem figyeltem eléggé. Pedig az lett volna a feladatom, hogy különlegessé tegyem, hisz ezt is ígértem neki, de szokásos szótlansága és bezárkózottsága miatt azt se fogom megtudni, hogy ő miken gondolkodott közben, biztos utált. Bár akkor nem hívott volna fel, hogy találkozni szeretne velem, és az éjszaka utáni reggelen sem ugrott volna a nyakamba sírva, hogy azt hitte ott hagytam. És szerintem a visszafele úton se kaptam volna rajta minden percben, hogy felém néz vagy az ablakon kibámulva mosolyog magának, mint egyike a világ legboldogabb embereinek. 
Nem vagyok az az ijedős típus, de felugrottam, mikor a telefon rezegni kezdett az arcom előtt, túlságosan belemélyedtem a gondolataimba, kérdéseimbe és képzeleteimbe, olyan fajta ember voltam, aki előbb vagy utóbb megtalálta a válaszait, még ha erőszak is kellett hozzá. Unalmas is lenne az élet anélkül, ha valamin ne töprengenénk szabad perceinkben, néha jó elmenekülni a valóság elől az álmainkba, bár rég volt már, hogy olyat álmodtam, ami szép lett volna és szívet melengető. Felemelve a kezemet magam mellől a készülékért nyúlva, a kijelzőn villogó név meglesése nélkül nyomtam meg a felvevő gombot és tettem a fülemhez, tudtam, hogy ki fog hívni, valójában az ő hívását vártam már egy órája. 
- Na, felismerted? - kérdeztem köszönés nélkül, a lényegre térve, mert biztos, hogy képes lett volna elcsacsogni az elején mindenféle felesleges dolgokról, de nekem most fontosabb információkra volt szükségem. A torkomat kicsit megköszörültem, mert még mindig rekedt és mély volt a hangom, reggelente mindig ilyen, miközben félkarral feljebb támaszkodtam és a támlának dőltem háttal, a matracot bámulva kalandoztam el egy olyan kérdésre, hogy tulajdonképpen minek is nekem ekkora ágy. 
- Nem volt nehéz... - hallottam meg a vonal túlsó feléről az ismerős, de egyedi kuncogást, amitől meglepődött vigyor keletkezik azok arcán, akiknek füle még nem tapasztalta, de én már megszoktam, ezért csak egy pillanatra megrándult az arcom jobb fele. A sejtelmes válasz kíséretébe vártam valami magyarázatot is, ezért nem halmoztam el kérdésekkel, hamar meg is kaptam, bár nem olyan formában, mint számítottam. - Elég lett volna annyit mondanod, hogy alacsony, olyan, mint egy lány, meg magánál hordja a felsődet. Ó, és arról a szép foltról se feledkezzünk meg a nyakán...
- Elmesélhetem, hogy került oda - vágtam vissza rögtön gorombán, kötekedve, de a győztesek mosolyát viselve, mert nem éppen tetszett, ahogy leírta Louist. Szerencséje, hogy nem állt például mellettem, amúgy már rég gyomorszájon vágtam volna, az egy dolog, hogy a barátilag legközelebbi személynek nevezheti magát hozzám, de ilyeneket még neki is akadozva nézek el. Nem tudom mi ütött belém, egy alig hallható, gyors lélegzetet vettem, amit aránylag lassabban ki is fújtam, hogy tisztázzam a fejemet, még mielőtt folytatnánk a beszélgetést, amit úgy terveztem, hogy nem fog sokáig tartani. 
- Most inkább kihagyom, kösz. - nevetett fel már hangosabban, mire csak a szememet tudtam forgatni magamban fortyogva, ennek még biztos lesz következménye, majd amikor egyszer nem figyel. Nem számítottam arra, hogy folytatni fogja, meglepődtem, mikor újra megszólalt, de mélyebb és komolyabb hangon, a szavaitól kirázott a hideg, még úgyis, hogy a paplan takarta a fél felsőtestemet. - Harry, nem tudom mit tervezel ezzel a sráccal, de ha hasonlót, mint néhány előzővel... vagyis akikről tudok, akkor annak nem lesz szép vége. Itt állok tőle 5 méterre, talán ezt most hallja is, mindegy, szóval láttam, hogy néz ki, bármikor képes lennél darabokra törni lelkileg és fizikailag is, és...
- Fejezd be! - csattantam fel hirtelen, mielőtt még tovább folytathatta volna a kiselőadást, aminek mintha már szóról szóra tudtam volna a szövegét, idegesen fújtatva túrtam bele előröl a hajamba. Nem azért, mert idegesített volna az indokolatlan, esetleg valóságalaptalan beszéde, pont az volt a baj, hogy teljesen igazat kellett neki adnom, de nem akartam sose így belegondolni, főleg nem valaki más szájából hallva. Nekem kellett valamit mondanom, mert rájött, hogy feldúlt állapotba kerültem miatta és csendben is maradt, próbáltam az orromon venni a levegőt valamiféle nyugtatásképp, olyan dolgokat kerestem, amik lelki higgadtságot hozhatnak. Ujjakra gondoltam, apró ujjakra, amik fürgén csavargatják néhány tincsemet a halántékomnál, ezzel valamiféle biztonság érzetet adva, keskeny ajkakra, ahogy őszinte, csodáló mosolyra húzódnak, vagy összepréselődnek, mert próbálnak elrejteni valamit és ártatlan, tiszta óceán kék szemekre, amik még ha a lelke nem is, de nyitott könyvként álltak rendelkezésemre. Már halkabb voltam, mikor folytattam, számomra rejtély, hogy tudtam kiejteni a szavakat, de megtörtént és még ha csak egy fültanúja is volt, visszaszívni nem tudom. - Nem... Nem tudnám bántani. 
Féligazság volt, hisz a múltba tekintve már meg is szegtem, még ha nem is úgy bántottam, ahogy ember az ellenségét, és tudom, hogy nem szabadott volna engednem eddig elfajulni magamban a dolgot, de már késő volt bármit is tenni. Nem akartam komolyabban rá gondolni, vagy elképzelni egy ügyetlen, szégyenlős csókját, esetleg tenyerét az arcomon, mert utáltam a testem reakcióját, ahogy válaszolt ezekre, tudtam mit jelent, ha valakinek hevesebben dobog a szíve, vagy akaratlanul mosoly kúszik a szájára, de én minél távolabb taszítottam magamtól azt az állapotot. 
Nem. Egyszerűen nem lehet. Nem csúszhatok olyan mélyre, nem lehetek... szerelmes. Ez túl erős kifejezés, túl sok jelentéssel bír, még arra is nehezemre esik gondolni, hogy talán... kedvelem. De ő többet érdemel. Magamban őrlődtem, mint valami bolond, a hajamat tudtam volna tépni az akkor lejátszódó mondatok miatt a fejemben, megvolt az angyal és az ördög oldal is, de még nem választottam, hogy ki mellett maradok, mert időre volt szükségem.  
Teljesen elfelejtettem, hogy még vonalban vagyok és egy fontos beszélgetés közepén tartok, csak akkor pattantak ki a szemeim és szorult össze a torkom, mikor meghallottam egy halk hangot a túlsó háttérből. Nem értettem tisztán, de rögtön tudtam ki volt az, "Igyekezz!", valami ilyesmi volt az az egy szó, különleges és magas hanglejtéséről bármikor felismerném, még vakon is, mire egy másik hang is eljutott a fülemhez, egy közelebbi, hogy "Mindjárt!". 
- Majd még beszélünk, de mennem kell... - hadart már csendesebben az, akivel eredetileg kellett volna foglalkoznom, mire a fejemhez kaptam, ilyenkor jut az eszébe az embernek mindig minden fontos, amit eddig nem kérdezett meg. Jó, nekem annyi sok kérdésem nem volt, csak inkább olyanok, amiket magammal kellett megvitatnom, egy dolgot még muszáj volt megemlítenem, ami miatt tulajdonképpen elkezdődött ez a beszélgetés.
- Niall, várj! - szóltam bele a telefonba felemelve hangomat, hogy ha esetleg már elemelte a készüléket a fülétől is meghallja, hogy akarok még valamit, megkönnyebbültem a sürgető hümmögést hallva. Sóhajtva a homlokomat dörzsöltem, míg lehunytam a szemem, sötétségre volt szükségem az elmémben, hogy ilyeneket ki tudjak mondani, bár tudtam, hogy benne bízhatok és nem fogom mástól visszahallani a mondataimat, főleg nem attól, akire vonatkoztak. - Vigyázz rá, jó? 
- Azért vagyok itt - vágta rá, tudtam, hogy mosolyog, amitől ajkam széle felfelé görbült halványan nekem is, majd egy gyors elköszönéssel még pár másodpercig a fülemnél hagytam a telefont a csendet hallgatva. 
Tényleg azért vállalta el, az amúgy számára teljesen unalmas és felesleges munkát, mert én kértem rá, nem ment bele egyhamar, de meggyőztem azzal, hogy elég sok viszonzatlan szívességet tettem már érte, mire szemét forgatva rábólintott. El tudtam képzelni, ahogy az egyedi, de tipikus újgazdag mozdulatokkal megfogja a rongyot, amiről talán még azt se tudja mire jó, majd fancsalira húzva orrát, törölgetni kezd, viszont amint belép az ajtón pár dögös lány, rögtön úgy tesz, mintha ő lenne ennek a szakmának a csillaga.
Persze, az titok marad mi történt a másik kávés fiúval onnan, legfőképp Louis előtt kell rejtélynek maradnia, hisz nem tudom mit reagálna, ha rájönne, hogy sok köze van hozzám a hirtelen eltűnésének. Tommy, Toby, Taylor vagy tudom is én, hogy hogy hívták azt a gyereket, egyhamar nem megy a presszó közelébe, ha jót akar magának, vagy maximum kapna egy másik szép kis foltot a szeme alá és nyomulhat dalmata stílusban, nem volt nehéz megmutatni neki ki az erősebb. Még visszagondolva is kárörvendő vigyorra nőnek az ajkaim, ahogy este mit sem sejtve kilépett a kávézó ajtaján, mire én, mint a sötét meglepetése megragadta hátulról és beráncigálta két égbe nyúló háztömb közé a sikátorba. Provokált, talán ezért is fajult tettlegességig az amúgy csak beszélgetésnek induló megfélemlítés, olyan szavakat és átgondolatlan mondatokat köpött elém, amik miatt ködös lett az agyam, majd egyszerűen megismertettem az arcát az öklömmel, rögtön le is léptem, amíg ő a szemét fogva térdre esett.
Niall azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy túlságosan hirtelen haragú vagyok, mert nem tehetek ilyet valakivel, aki csak jó barátságban volt egy számomra fontos személlyel, felállva ott hagytam szó nélkül, mert nem akartam végighallgatni, ahogy kioszt és elkezd regélni mit kéne inkább tennem, hogy közelebb kerülhessek ahhoz a bizonyos emberhez. Nem akartam közelebb kerülni hozzá, vagyis lelkileg biztos nem, nem hagyom, hogy újra itt hagyjanak egyedül miután én odaadtam mindenemet és kitálaltam a szívemet, ennél nagyobb csődtömeg már nem lehetek.
Az arcomhoz emelve mindkét tenyeremet, megdörzsöltem a szememet, ez egy jó technika a gondolatok elűzéséhez, egy kis időre biztosan, majd a már zavaróan bemelegedett takaró szélét megragadva, lehúztam magamról és néhány elaludt izmomat kilazítva felálltam. Megszokásból aludtam csak egy alsónadrágban, sőt néha egy szál semmiben, hisz teljesen egyedül voltam a nagy házban, senki előtt nem kellett takargatnom magam, meg amúgy sem voltam sose az a szégyenlős típus, inkább élveztem is, ha én hoztam zavarba másokat a csupaszkodással. De most olyan hidegnek tűnt minden, a padló a talpam alatt, az ajtó kilincse, mikor ráfontam az ujjaimat, majd a fürdő levegője is, pedig az az előző éjszaka párája miatt mindig meleg marad. Nem vesződtem olyasmikkel, mint a tükörbe nézés, egyenesen a zuhanyzóba álltam.
A forró víz megnyugtatóan folyt le a hátamon, bőrömet először égetve és csípve, de hamar megszoktam, még jól is esett, elfelejteti az emberrel a gondjait. Örültem volna, ha még egy kicsit tovább ott maradhatok, de össze kellett kapnom magam, így gyorsítottam a mozdulataimon és pár perc után már egy törölközőt magam köré tekerve sétáltam ki. Lépteim után apró vízfoltok maradtak a padlón, de nem foglalkoztam velük, úgyis felszáradnak majd maguktól, a derekamról levéve a frottír anyagot, áttettem a fejemre és előre hajolva kicsit megdörzsöltem a nedves hajamat, majd az ágy alsó támlájára dobva a már felesleges rongyot, előszedtem néhány olyan ruhát, amik jók arra, hogy beleizzadjunk.
Már nem is emlékeztem mikor mentem utoljára az edzőterem környékére, másabb és fontosabb elfoglaltságaim akadtak az utóbbi időben, egy táskába beledobálva a cuccokat, hétköznapi viseletet magamra rángatva indultam az előszoba irányába, ahol leakasztva a kabátomat, az alsó karomra tettem és berögzült mozdulatokkal nyitottam-zártam a bejárati ajtót. Kellemes volt a levegő, épp ezért nem vesződtem a dzseki felvételével, csak bedobtam az autó hátsó ülésére a sporttáskával együtt, majd a volán mögé beülve, hagytam egy kicsit felmelegedni a motort, elmerengve bámultam a visszapillantó tükörből kocsi alól felszökő halvány fehér füstöt.
Alig vártam, hogy külön vonulva a boxzsákhoz, egyedül lehessek és minden felgyülemlett dolgot kiadhassak magamból, sok módszert kipróbáltam már, de talán ez a legjobb hozzá, meg még néha egy kis nikotin is sokat segít, de arra nem voltam büszke. Bár mi miatt verhetném a mellkasomat az én életemben?
Az utakon nem voltak sokan, a reggeli dugó fronthoz már késő volt, a délutánihoz meg korán, könnyű volt így vezetni, mert nem kellett különösebben koncentrálnom a forgalomra, hamar oda is értem a célpontomhoz, ami ha az ember nem figyelt, láthatatlan maradt számára. Persze a szomszéd, nagyobb városok tele voltak puccos, modern edzőtermekkel, de nem éppen vonzott, jobban szerettem a megszokott, kicsit már lepukkadt helyet, ahol szemmel követhetted hány új hajszálrepedés kerül rejtélyes módon a falra hetente és megvan az az egyedi illat is, ami nem épp volt parfüm jelölt aroma, de azt a helyiséget jelképezte.
Leparkoltam egy szabadnak és háborítatlannak tűnő helyre, ahova szokásosan álltam minden alkalommal, hátra nyúlva a kezembe fogtam a dolgaimat, hogy ne kelljen még a hátsó ajtót is kinyitni, majd szabad tenyerembe véve a kocsikulcsot, lezártam, egy apró pittyenéssel jelzett vissza.
Az utcán körbenézve, csak pár ember lézengett tőlem távol, ezért zavartalanul sétáltam nagy léptekkel az épület felé, aminek oldalában volt egy kis lépcső, de lefelé vezetett, a néhány öreg, vagy már nem aktuális szórólappal teleragasztott ajtó kilincsét megfogva, magabiztosan nyitottam be. Egyszerű volt a felépítése a helynek, egy asztal a bejelentkezéshez, jobbra egy kisebb öltöző, szemben pedig egy hatalmas, folyosót végigszelő üvegfal, ami mögött pedig a rendes edzőterem. Az volt a jó az üvegben, hogy kívülről beláttál az emberekre és gépekre, de bentről tulajdonképpen tükör volt, még ha kevésszer is volt meg az alkalmam rá, de szoktam figyelni másokat, arra, hogy mit csinálnak, mennyire erőltetik meg magukat, vagy hogy vajon mi okból vannak itt.
A pultnál ülő srác felpillantott, ismertem, elég régóta dolgozott már itt, de a neve nem jutott eszembe, bár úgy látszott csak az én felemről volt így, mert az ő arcára meglepődött mosoly húzódott, míg bámulta, ahogy odaállok elé. Így is magas voltam, de így még jobban felé emelkedtem, nem viszonoztam a kedvesnek szánt gesztust, sose szerettem mosolyogni, csak ha őszintén jött, mogorván vagy talán közömbösen pillantottam le rá.
- Rég jártál erre, Styles - jegyezte meg, elővéve a papírjait firkantott valamit az addig ujjai közt forgatott tollal, miközben én meglepődve meredtem magam elé a vezeték- és egyben szakmai nevem hallatán, mintha ezer évek teltek volna el, mióta utoljára hívtak így.
Meghökkenve kellett rádöbbennem, hogy az emberek számára mindig ugyanaz maradok, ha évtizedekre tűnnék el rejtélyesen is tudnák, hogy ki voltam előtte és miket tettem, hiába híresztelnék el a halálomat, inkább vigyorogva ünnepelnének vagy suttognának, hogy vajon ki volt az aki elintézte azt a beteg, vérszomjas Stylest. És ez ellen nem tehetek semmit sem, már nem.