2014. június 8., vasárnap

49. rész

Ez lett talán életem legpocsékabb irománya, plusz még a bűntudat is mardos, hogy már megint késtem. Kérlek, ezúttal hunyjatok szemet a bénaságom felett, ígérem, igyekszem izgibb és jobb fogalmazású részeket hozni, már meg is vannak rég a tervek, de valahogy el is kell jutni hozzájuk. Nem jöhet minden egymás után.
De tényleg, bocsi, próbálkozom. 
Jó olvasást!
horan vandaa.xx

Harry Styles


Mély levegő. Még egyet, de ne ilyen szaporán. A közlekedési lámpa pirosra váltott, pont előttem, és ezúttal nem tudtam áthajtani rajta fittyet hányva a biztonságra, ugyanis hétvége révén elég sok autó kanyargott körülöttem, legalább lehetőséget kaptam, hogy megpróbáljak lenyugodni. Gondolj valami szépre. 
Gondolj rá, és arra, hogy már csak pár utca meg néhány kanyar és otthon vagy, ahol ő is ott van, rád várva. Magadhoz húzhatod, megcsókolhatod és puszikat adhatsz a nyakára, míg ő ujjait a hajadba fonja és halk, lágy hangon kuncog a boldogságtól, majd bebújhatsz mellé a takaró alá. 
Szemeimet lehunyva tartottam, így egy éles dudaszó keltett fel hátulról képzelgésemből, felpillantva a szélvédőn keresztül, a rajta maradt esőcseppek miatt megtört fényű zöld színt észrevéve tapostam bele a gázba, az autó fájdalmasan felhorkantva indult meg alattam, de már megszokta, hogy nem úgy vezetem, ahogy ő szeretné. Az automata váltót helyre rakva, többet nem is kellett hozzáérnem, dolgozott magától, helyette a kormányt markolásztam idegességemben, hiába kaptam azt a tanácsot, hogy vegyek mély, kimért levegőket ilyenkor, nem nagyon akart használni. Még a fejben számolást is kipróbáltam, de háromnál feladtam, egyszerűen nem tudtam lenyugodni, és inkább voltam kétségbeesett meg zaklatott, mint mérges, az útra már nem is koncentráltam, hisz az évek alatt csukott szemmel is hazataláltam volna. 
Az elmúlt percben túl sokszor pillantottam ugyanarra a helyre, míg bele nem fáradtam, oldalra nyúlva megragadtam a fekete, oldalán szürke csíkos sporttáskát, vele együtt a belegyűrt pokrócot és egyéb dolgokat, nem érdekelve, hogy már így is átléptem a sebességkorlátozást, nem figyeltem az útra, hanem hátradobtam mindent a hátsó ülésre. Azt reméltem, hogy ha nem látom mit tettem, vagyis mit nem, akkor elmúlik a mellkasomat fojtogató érzés is, de nem így történt, egyre jobban csak nőtt, kaparva a torkomat és arra késztetve, hogy feladjam. Sose voltam még ilyen gyenge, nem is szabadott volna, hogy megtörténjen. 
A megkönnyebbülés bizsergette bőrömet, miközben lábammal pedált váltottam és a motor lelassult, az apró kavicsok sikítottak a nehéz jármű alatt, míg végiggurultam rajtuk, de az egyetlen egy dolog, ami érdekelt abban a pillanatban, az az volt, hogy bejussak a házba. Kicsapva az ajtót, csak annyi időt fecséreltem még rá, hogy a kocsikulcson megnyomtam a megfelelő gombot anélkül, hogy figyeltem volna a pittyegő hangra, hosszúra nyúlt léptekkel siettem a bejárat felé, én hülye akkor még nem vettem észre, hogy feltűnően sok fény szűrődik ki az ablakokon keresztül. 
A kulcscsomómat előhalászva a kabátom mély zsebéből, szokásosan a kilincsre tettem addig a másik kezem, de rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendben, mert az ajtó megmozdult, a szemöldököm azonnal összefutott, a baljós érzés szinte megfullasztott, ami hirtelen rám tört, ahogy megláttam, hogy résnyire eredetileg is nyitva volt. Teljesen biztos voltam benne, hogy én becsuktam miután elmentem, még emlékszem is a zár kattanására, a szívem valami különös módon majdnem kiugrott a helyéről, ahogy némán kitártam az ajtót és belépve az előszobába, be is hajtottam magam után, ügyelve, hogy a leghalkabb neszt is visszafojtsam. A konyhában fel volt kapcsolva a villany, kettőt előre lépve, azt is meghallottam, ahogy a TV halkan duruzsol a nappali felől, úgy tűnt, hogy minden rendben van, de nem értettem miért volt nyitva a bejárat. 
Kiérve az előszoba hosszú fala mögül, megpillantottam a kanapé hátulját, azon belül is egy szőkés fejbúbot, mire egyik futó sejtésem beigazolódott, halkan közelebb sétálva, kétes érzések leptek el, ahogy melléjük értem és megláttam őket. Mindketten aludtak, Niall ült, fejét hátradöntve horkolt halkan, de ez nem is zavart volna, sőt normális helyzetben két másodpercig megmosolyognám, de lejjebb tekintve, Louis kócos haja a homlokába hullt, amiért a másik ölében pihent a feje, szempillája egy pillanatra megrezzent, majd szuszogott tovább. Fellélegeztem, amiért semmi olyanról nem volt szó, amik először ellepték az agyamat, mindig is amiatt aggódtam, hogy ő is itt lesz egy alkalommal, mikor talán egy nem megelégedett ügyfél megtalál, bár ilyenre még nem volt példa, hisz többnyire tetszik nekik, amit csinálok, eddig. Mégis, a mellkasom kellemetlenül feszült valami érzéstől, amiért láttam, ahogy rövid karja az arca előtt pihent, ujjaival beleakaszkodva Niall combjánál a nadrágjába, azok a kezek csakis hozzám érhetnek, senki máshoz. 
Ezt a gondolatot elhessegetve, attól még ott maradt, és végig idegesített, míg a TV elé lépkedtem és kinyomtam a készüléket, ezzel megszüntetve a motyogást és a villogó fényeket, mérges is voltam, amiért ilyen felelőtlenek voltak, hogy elaludtak és nyitva hagyták az ajtót. Bárki bejöhetett volna. 
Körbesétálva a középen lévő üvegasztalt, végül a kanapé másik végébe értem, a célpontomhoz, hirtelen viszonylag lágy pofont adtam Niall jobb arcára, ami halkan csattant egyet, felhorkantott félálomban, de gyorsan kapcsolt, nagyokat pislogva emelte fel a fejét. Ijedt tekintettel nézett körbe, de lenyugodott, mikor megtalált a homályban, nagyobbat érdemelt volna - gondolta a gonoszabb énem, míg ignoráltam a száján megjelenő halvány mosolyt, csak bámultam, ahogy felfogja a helyzetet, lepillantva ölébe, közben a tarkója mögé lendítette a karjait. Nagyot sóhajtott, majd óvatosan kezével megtartotta Louis fejét, hogy ki tudjon mászni alóla, a fogaimat összeszorítva fogtam vissza magam, hogy rá ne ordítsak, fel ne keltse, de szerencséje van, mert sikerült neki nagy nehezen talpra állnia, nagy szemekkel fürkésztem, ahogy Lou dünnyögve egyet álmában, arcát a kanapé ülés részébe dörgöli. 
- Mennem kéne - suttogta Niall, először azt hittem azért, mert rájött a helyzet kínosságára, de észrevettem, hogy a polcon lévő órát bámulja gondolkodva. De ahelyett, hogy elindult volna, váratlanul közelebb lépett hozzám, egyik kezét vállamra téve, kedvesen mosolygott még mindig, világoskék íriszei szelídnek és ártatlannak tűntek, ami miatt a harag rögtön elszivárgott belőlem. - Köszönöm, hogy tényleg elvállaltál legalább egyet. 
A beszélgetés nagyon halkan indult, és úgy is folytatódott, hogy egyikünk hangja se keltse fel a kanapén alvót, sőt még ottlétünket sem kellett tudnia, büszkesége miatt keserűen görbületre húzva számat néztem félre, az autóban érzett elbukott érzés újra marta belülről a torkomat. Ő lett volna az egyetlen, aki miatt megteszem, hisz megígértem neki, hogy nem hagyom itt megint, de vannak dolgok, amik erősebbek nála. A padlót figyeltem, ahol a kintről beszűrődő fény megtörte a sötétséget, valahogy el kellett neki mondanom. 
- Nem tettem meg - közöltem, nehezen fogtam vissza a kitörni készülő, cinikusnak induló, de kétségbeesett nevetésemet. Arca azonnal elnyúlt, homlokát ráncolva próbálta elkapni a tekintetemet, de nem hagytam neki, helyette elléptem tőle nevetséges vigyorral ingatva a fejemet, csak erre vagyok jó mindenki életében, sőt az egész világnak ezt nyújtom, csalódást okozok. - Nem tudtam megtenni. 
- Mi? - nyögte, a kelleténél hangosabban, de amint rájött a szája elé kapta a kezét, tenyeremmel intettem, hogy legalább a konyha ajtajáig elmenjünk. Követett, kevésbé olyan léptekkel, mint én, ami miatt megnyikordult alatta a parketta, felsóhajtottam, mikor végre a járólapra értünk, és többé nem tudott nagy zajt csapni, mély levegőt véve támaszkodtam meg egy kézzel a falnak dőlve. A kabátom még mindig rajtam volt, de akkor még nem is terveztem azt, hogy leveszem, csak odanyúlva kigomboltam felül, hátha így könnyebben kicsúsznak a szavak a számon.
- Egy fiatal házaspár volt. Arról beszélgettek, hogy babát szeretnének és... annyira boldognak tűntek. - motyogtam a szemöldökömet összevonva kínomban, visszaemlékezve az ominózus pillanatra. A hálószobájuk ablaka alatt kellett volna megvárnom, míg elalszanak, vagyis ez volt a tervem, de amint meghallottam vidám hangjukat, ahogy egymással sutyorognak szerelmesen, azon vitatkozva, hogy mi legyen a gyerek neve, egyszerűen azt éreztem, hogy bármire képes lennék, csak arra nem, hogy azt a két embert bántsam. Elképzeltem milyen szép életük lehet és hogy mennyi jó várhatna még rájuk, ami miatt nem bírtam tovább ott várakozni tétlenül. - Eljöttem onnan, anélkül, hogy bárki észrevett volna. - akkor még eszembe se jutott, hogy ezért mit fogok kapni, de nem érdekelt. Helyette mással foglalkoztam, meg se szólaltam, de már akkor tudtam, hogy a kétségbeesés miatt magasabbra fog ugrani a hangom, a hajamba túrva elölről, idegesen kaptam el onnan az ujjaim, mikor beleakadtak egy gubancba. - Niall, mi történt velem? Miért vagyok ilyen gyenge?
Úgy sejtettem, hogy nem fogok kapni választ, hisz ezekre a kérdésekre senki se tudná valójában a választ, csak maximum én, mégis meglepődtem, mikor frusztráltan beharapta az alsó ajka szélét és a fejét elfordítva a nappali irányába pillantott, azon belül is a kanapéra. A homlokomat dörzsöltem tanácstalanul, mikor rájöttem, hogy nem jókedvéből bámul egy bútordarabot, és hogy valójában nem is az érdekli, hanem a rajta fekvő ember, szavak nélkül is tudtam mire gondol. Inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy ki miatt vagyok ilyen gyenge.
- Mit csináljak? - suttogtam, szinte hangtalanul, sok-sok idő után először voltam úgy, hogy segítség kell. Mindig megoldottam magam a problémáimat, előbb vagy utóbb, és ha támogatni akartak, akkor is elutasítottam őket, mégis abban a pillanatban arra volt a legnagyobb szükségem, hogy valaki adjon valami tanácsot. Niall tovább rágta a szája belsejét, szemét le nem véve a nagy bőrkanapéról, nagyon úgy tűnt, mint aki bármit megadna azért, hogy mondhasson valamit, mégis képtelen lesz rá, visszanézve rám, az arcomat fürkészte még hosszú másodpercekig, míg meg nem szólalt.
- Nem tudom... - sóhajtotta sajnálkozva, de nem fejezte be. - De az biztos, hogy mióta megismerted, sokkal, de tényleg sokkal jobb ember vagy.
A csendben az erősebben megnyomott "sokkal" visszhangját hallgattam, nem tudtam eldönteni, hogy velem szemben ez pozitív vagy negatív, mégis elmotyogtam egy köszönöm-öt, bár azt se tudom minek, kedvesen biccentve szorította erősebben mellkasához kabátját, mire tudtam, hogy már mennie kéne. Egy hamis, alig látszó mosollyal adtam meg neki az engedélyt, lassú léptekkel az ajtó irányába indult, de nem hagytam elmenni, fúrta az oldalam, hogy valami lényegtelen mondatot még be kell ide szúrnom, hogy ne ilyen komoly hangulatban váljanak el útjaink.
- Hol parkolsz? - kérdeztem meg nevetségesen, összevonva a szemöldökömet, mert eszembe jutott, hogy sehol sem láttam az autóját. Közben már kiszedte a zsebéből a kocsikulcsot, szokásos mozdulatával pörgette a mutató ujján, régebben azt hittem ezzel menőzni próbál, de időközben rájöttem, hogy csak egy ugyanolyan berögzült szokás, mint egy átlagos embernek a pislogás.
- Az utca végén - vonta meg a vállát, mire csak bólintottam és a következő percben már a csukott ajtót néztem, egyedül ácsorogva. Semmi "Vigyázz magadra" vagy "Majd beszélünk", köztünk sosem voltak szükségesek ezek a dolgok, nem is vagyok benne biztos, hogy valaha két mondatnál többet beszélgettünk volna konkrétan a munkánkról, hisz mindketten tudjuk jól, hogy ez a téma nem a legjobb, se a legszebb.
Újra elkapott a gondolatroham, hogy mi lesz pár nap múlva, mikor a megbízatóm és vele együtt rögtön a főnök is megtudja, hogy nem tettem meg azt, amire felbéreltek, de megrázva a fejem, kiűztem az elméletemet is, ahogy egyre közeledtem a kanapéhoz, úgy éreztem az összes gondom is párhuzamosan elszáll.
Kibújtatva vállaimat a már túlságosan bemelegedett kabátból, a fotelra dobtam, mielőtt a karfában megkapaszkodva leguggoltam, számra azonnal őszintébb mosoly ült ki, ahogy egy magasságba kerülve vele, nyugodt arcát fürkésztem, nem volt szívem felkelteni, mégis muszáj volt, mert fel akartam vinni magammal az ágyba. Óvatosan előre nyúlva, hüvelykujjammal megcirógattam arccsontját, de nem reagált rá, csak nagyobb levegőt vett orrán, ezért kezemmel inkább elsimítottam a homlokából haját, vonásait fürkészve különös érzés fészkelte be magát a mellkasomba, de nem tudtam tovább csodálni. Pislogva nézett maga elé, először gondolom azt se tudta hol van, végtagjait megmozgatva próbálta használhatóvá tenni magát, bár legszívesebben felkaptam volna és a kisujját se kellene mozdítani ahhoz, hogy felkerüljön valahogy, de sejtettem, hogy neki nem tetszene ez a megoldás.
- Hol van Niall? - motyogta ásítva, kézfeje külső részét arcához emelve dörzsölte ki az álmot szeméből. Megilletődve fagyott le a mosoly az arcomról, amiért ez volt az első kérdése, megköszörülve torkomat űztem el a zavartságot hangomból.
- Elment dolgozni - suttogtam csalódva, a kanapé ülés részét bámulva, a varrásnál egymás után futó cérnaszálakat. Tenyerével eltakarta előlem tekintetét, hosszú, az én részemről kínos másodpercek teltek el, míg felém nem fordult újra, szerintem leesett neki végre a helyzet, könyökével megtámaszkodva fonta erősen nyakam köré karjait, annyira, hogy egy pillanatra levegőt se kaptam, akaratlanul is vigyorogni kezdtem, mire a nyakába dörgölve arcom rejtettem el rám törő megkönnyebbülésemet. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam-e, de mintha azt dünnyögte volna a bőrömbe, hogy hiányoztam neki, kezemet hátára simítva szorítottam magamhoz, már teljesen olyan érzésem volt, hogy hazatértem. Kicsit elhajolt tőlem, engedtem neki, hogy felüljön, ami miatt két lába közé kerültem, ujjaimat rögtön combjára simítottam, az az állandó halvány pirosas szín most sem maradt el, míg hátulról beleakaszkodott a hajamba, nem adott időt, hogy tovább nézhessem, lehajolva édes ajkait az enyémekhez nyomta. Azt viszont már nem engedtem, hogy uralomra törjön, tenyerét előre simítva fogta arcomat kezében, már semmi másra nem tudtam koncentrálni, csakis rá.
- Minden rendben volt? - suttogta a számba, akár egy titkot. Tudtam mire gondol és hogy mire kíváncsi, mégis olyan furcsa volt, hogy csak így képes szóba hozni, könnyebben beszél róla, mint én, lehajtva fejem haraptam be alsó ajkamat, éreztem aggódó lélegzetvételeit a hajamon, ami miatt muszáj voltam egy mosolyt magamra erőltetnem.
- Igen - hazudtam gyönyörű kék szemeibe, mire megnyugodott. A bűntudat mardosott belülről, de elnyomtam azzal, hogy csak neki akarok jót azzal, ha nem tudja, mindig is sötét lepel alatt akartam tartani ezt az életemet, nem szabadott volna megtudnia.
- Oké - sóhajtotta megkönnyebbülve, még mindig látszott rajta, hogy alig két perce kelt fel, de kifejezettül jól állt neki a különböző irányba meredező haj, az álmosságtól csillogó tekintet és a kanapétól megnyomódott arc. Karja lazán pihent a vállamon, nem tudtam nem észrevenni a rajta lógó sötétkék, Buffalo Bills-es mezemet, amit még 15 éves koromban kaphattam, kíváncsi lennék honnan rángathatta elő, még magam sem találtam hosszú ideje, bár nem hiszem, hogy rám már jó lenne.
- Oké - bólintottam, lassan felegyenesedve, mert már fájt a térdem. - Felviszlek, jó?
- Tudok járni - ráncolta a homlokát értetlenül, már megint kezdte a "nekem nem kell senki segítsége" duzzogása, pedig néha nagyon is ráfért a támogatás. Nem vettem figyelembe, lehajolva, egyik kezemet a térdei alá csúsztattam, kizökkentve az egyensúlyából, elkaptam a háta mögött is, a szemöldöke közt egyre mélyebb lett az a tipikus ránc, amit odahajolva lecsókoltam onnan, nem szeretem, ha ilyen komoly az arca.
- Attól még felviszlek - mosolyogtam önelégülten a sikeremtől, ami csak szélesebb és nagyobb lett, amikor megpróbált elfojtani egy ásítást félig lehunyt szemekkel. Végtagjai fáradtan lógtak a levegőben, azzal sem foglalkozott ez alkalommal, hogy valahogy kevesebb súlyt nehezítsen rám, de ujjai attól még ott pihentek a tincseim közt valami pártfogóként, hogy fizikai kapcsolatot tartson velem.
Amiért én sem voltam teljesen topformában, kicsit nehezebb volt felsétálnom a lépcsőn, de nem mutattam neki, nehogy kiugorjon az ölemből, vállammal belökve a szobám ajtaját, hosszú léptekkel mentem az ágyig, ahol óvatosan leraktam Louist a matracra. Rögtön összekuporodott, térdeit mellkasához húzva fúrta fejét a párnába, ami így reggel újra az ő illatával lesz tele, halkan elmotyogtam neki, hogy még lezuhanyzok, amire csak halványan bólintott, szorosabban magához szorítva a combjai közt pihenő takarót.
Még egyszer végignéztem rajta mosolyogva, mielőtt megfordulva a mosdóba vettem az irányt, behajtva magam után az ajtót, nyújtózkodva hagytam elgémberedett csontjaimnak, hogy ropogjanak egy sort, aztán ledobálva magamról a ruháimat, majdhogynem négykézláb másztam be a zuhanyzóba. A forró víz se segített fáradtságomon, már éjfél körül járhatott az idő, így hát megérthető, gyorsan magam köré csavartam egy kezem ügyébe kerülő törölközőt, ott hagyva a fürdőbe zárt meleg, párás levegőt, sietős mozdulatokkal sétáltam a szekrényemhez. Nem vagyok szégyenlős, de hátra fordulva egy pillanatra, megnéztem, hogy Louis alszik-e már, halkan szuszogva feküdt egy helyben, szóval eldobva magamtól a frottír anyagot, csupaszon kutattam tovább egy tiszta alsóért, amit megtalálva és nehezen felrángatva nedves bőrömre, az éjjeliszekrény lámpájához lépve kapcsoltam le az összes fényt, ami körül vett minket.
Lassan emeltem fel a takarót és hasonló mozdulattal is csúsztam be alá, hogy fel ne keltsem, nem tudtam megállni, hogy ne kússzak oda hozzá, karomat gömbölyű dereka köré fonva, arcomat tarkójába dörgöltem, halkan dünnyögve, félálomba hirtelen pózt váltott. Felém fordulva meztelen mellkasomhoz bújt, hideg orrával megbökve, kellemes, forró érzéssel a mellkasomban hunytam le a szememet, ajkaimat még feje búbjához nyomtam, az illata volt az egyetlen dolog, ami ellepte az agyamat.
Persze, az ember gondolatai éjszaka lesznek éberek, ez velem sem volt máshogy, mégis sikerült visszataszítanom őket a helyükre azzal az egyetlen ténnyel, hogy amíg Louis a karjaim közt fekszik, félmosollyal az arcán álmait kergetve, addig semmi baj nem történhet. Addig minden rendben lesz. 

4 megjegyzés:

  1. Vanda, hidd már el, hogy nagyon jól írsz. Mindegyik rész tökéletesen fantasztikus, nem pedig "pocsék". Én imádok minden egyes szót amit megfogalmazol. Ne becsüld le magad :) ♥

    VálaszTörlés
  2. Én csatlakozom az első kommentelőhöz. Tökéletrs lett ez a rész. Imádom. <3 Ne legyen bűntudatod, mert egy picit késtél! Megértjük, hogy van magánéleted. ;)
    Vicaxx.

    VálaszTörlés
  3. pocsék. ? na ne hülyéskedj már ez nagyon jó lett. nekem tetszett. :) Imádtam, Imádlak. :)) <3 nem baj ha később hozod csak hozd., :D és ne legyen bűntudatod. mert irtó jó rész lett. nagyon aranyosak.. *-* siess a kövi résszel. :) U.I remélem nem lesz semmi baja Harry.nek amiért nem vállalta el. !

    VálaszTörlés
  4. Tökéletes mint mindegyik rész, el kéne fogadnod hogy ebben egyszerűen tökéletes vagy. Fantörpikusan írsz imádom

    VálaszTörlés