51. rész

Nem kellett szombatig várni.:D És elég hosszú lett, mármint nem történik benne sok, de hosszú. 
Közben már elértük rég a +80000 megtekintést és a 400 kommentet, wow. Köszönöm.
Jó olvasást!:)
(és igen, tudom, hogy unalmas de arghhhhhh. hétvégén beindul a történet, mármint ami náluk a hétvége.)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Reggel úgy keltem fel, mint minden normális reggelen, a telefonom ébresztőjét viszont még este, amíg Harry a fürdőben volt, némára állítottam és beraktam a párnám alá, szóval arra ébredtem, hogy rezeg a fejem. Gyorsan kiszedtem a helyéről és ki is kapcsoltam, óvatosan mozogtam, hogy a mellettem fekvő nehogy felkeljen, nyomós oka volt annak, hogy nem valamiféle idegesítő dallamra riadtam fel ezen a napon, nem akartam, hogy ő is fent legyen, amíg készülődök. Odakint, az erkély ajtó mögött még sötétlilás volt az ég, ködréteg fedte a tájat, amitől fanyarul elhúztam a számat, biztos voltam benne, hogy nagyon hideg van és a tény se segített a kedvemen, hogy sétálnom kell ilyen időben. 
A lehető legügyesebben felemeltem a takarót és kimásztam alóla, egy pillanatra megállva az ágy szélén, letettem a lábam a hűvös padlóra, ölemben hevert a mobilom, míg sietősen megdörzsöltem mindkét szememet, hátra néztem a vállam felett. Keserűen elmosolyodva figyeltem a kócos, göndör feje búbját és tarkóját, háttal feküdt nekem, de a teste többi részét valami csoda folytán takarta a vastag, hófehér takaró, még jobb is, így nem kapott el a csábítás, hogy még órákra visszafeküdjek és csak hallgassam, ahogy halkan horkol, majd lassan újra álomba szenderüljek. Ah, pedig milyen szép volt a gondolat.
Hétfő este a lelkemre kötötte, hogy muszáj őt is felkeltenem, mikor megyek el, ezért találtam ki, hogy egyszerűbb, ha hangosabbra veszem az ébresztőt, az volt a terve, hogy minden nap majd elvisz kocsival a kávézóig, aztán meg hazajön. Kedvesnek találtam először az ötletét, hogy nem akarja, hogy a hidegben keljen sétálnom negyed órát, de aztán belegondoltam és rájöttem, hogy neki totál felesleges felkelnie hajnalban ahhoz, hogy utána rá harminc percre visszadőljön az ágyba. Főleg, hogy a tegnapi "éhessége" miatt irántam, úgy döntött, délután is jön értem, az ígérete pontosan úgy hangzott, hogy: már a kocsiban elkezdelek vetkőztetni.
Mégis, egy belső hang azt súgta, hogy ma sétálnom kell, egyedül, anélkül, hogy bárki tudná, hogy hol vagyok, akkor is, ha haragudni fog, mikor felkel saját magától és észreveszi, hogy már hosszú órák óta üres mellette a matrac és senki sem melegíti a takarót a másik oldalról. Kezemmel megtámaszkodva, felálltam és lábujjhegyen a székre dobott táskámhoz osontam, belenézve elhúztam a számat, ugyanis egyetlen egy tiszta felső és alsónadrág volt csak belegyűrve, túl sok ideje szálltam már meg Harrynél, elfogytak a hordható ruháim. Ha még tovább itt akarok maradni, muszáj visszamennem a lakásomra, hogy elhozzak néhány cuccot.
Leleményes vagyok, szóval megoldottam, kiszedtem azt a két ruhadarabot a sporttáskából, majd csupasz mellkasomhoz szorítva eltipegtem az ágy végéig, ahova le volt dobva egy kifordított fekete farmer, a zsákmányommal kezeim közt indultam meg óvatosan lépkedve az ajtó irányába. Szerencsére, mindig résnyire nyitva van hagyva, szerintem azért, hogy halhassa, ha valami furcsa történik odalent, de még arra sem kelt fel, hogy kimásztam mellőle és végigfutkároztam a szobán, szóval felesleges, fogaimat összeszorítva toltam meg a faajtót ujjaim hegyével, ami nyikorogva kinyílt annyira, hogy kiférjek rajta. A kilincsen tartva kezem, már kívülről, visszalestem a homályos, sötét szobába, megsajdult a szívem a bűntudattól, hogy így viselkedem vele, biztos azt fogja hinni, hogy a tegnapi dolog miatt léptem le egy szó nélkül, és talán van benne egy kis igazság, de akkor sem szabad feltételeznie majd ilyesmit.
A dicsőség érzésével futottam le a lépcsőn, bár még kicsit kelekótya voltam amiatt, hogy pár perce ébredtem fel, megkapaszkodva a korlátban, leszenvedtem magam az utolsó fokokon is, majd a nappaliba siettem, mert arcon vágott, hogy ha sétálnom kell, akkor eléggé szűkös az időintervallumom. A kanapé hátuljára rakva a ruhákat, amiket összeszedtem, elkezdtem magamról lehámozni a pizsamámat, ami csak egy melegítő alsó volt, kicsit kellemetlen érzés volt ott öltözködni, mert eléggé nyitott volt a hely és jobban fáztam, mintha az ágyon ülve, Harry segítségével venném át a nadrágom. Mikor a felső rajtam volt, már nem nagyon sejtettem semmit sem, de eléggé ledöbbentem, amiért a sötét farmert felrángatva magamra, a szára körülbelül tíz centivel hosszabb volt, mint kéne, felhördülve jöttem rá, hogy valószínűleg az nem az én tulajdonom. Durcásan levágtam magam a padlóra, a saját bénaságom miatt, mint egy gyerek, a derekánál még nem is volt olyan vészes a méretkülönbség, lenyúlva, nem tudtam mást tenni, csak felhajtani vagy négyszer az alját, mire úgy ahogy kinézett valahogy, szegénynek még a ruháit is elveszem. Az előszobában lévő tükörben kényszerültem a fejemet is rendbe hozni, bár sokat nem lehetett segíteni rajta, megigazítva a hajam, bekaptam egy rágót, ugyanis nem volt már lehetőségem visszamenni a fürdőbe fogat mosni, nem is akartam szórakozni azzal, hogy lebukok-e vagy sem.
A következő akadály a bejárati ajtó volt, de azt már könnyebb volt legyőzni, inkább az okozott nehézséget, hogy megtaláljam a kulcsát a kabátjában, és azzal hang nélkül mozogjak, de valahogy végül sikerült és azon találtam magam, hogy kint állok a hűvös reggelben, a kihalt utcán. Feljebb húzva a dzsekim cipzárját, viszonylag hosszú léptekkel indultam meg a járdán, a földet bámulva törtettem előre, egyik kezem a zsebembe dugva, míg a másikkal az oldalamon lógó táskámban kotorásztam, megtalálva az oda rejtett kötött sapkát, a fejemre húztam. Vakon, nehezen tapogattam ki, hogy normálisan nézzen ki rajtam, a hajamat a homlokomba fésültem ujjaimmal, ennyire egyébként nem volt hideg, egész elviselhető volt az idő, de már meg akartam találni az alkalmat, amikor felvehetem, mert Harrytől kaptam, ezt is. Azt mondta még régebben vette, de sosem hordta, mert nem illett a ruháihoz, amiben egyetértettem, bár szerintem annyira nem lenne rossz a bordó a feketéhez, de mindegy, az én világos cuccaimhoz jó volt és büszkén sétáltam benne tovább.
Nem mintha bárki is látott volna, vagy ha igen, akkor sem fordult meg a fejében, hogy "ah, lehet, hogy azt a sapkát a barátjától kapta, milyen romantikus", de attól még különleges érzés volt az ő ruháit hordani, persze, a gatyát nem direkt szedtem el tőle, az véletlen volt. És szívesebben lettem volna a saját farmeromban, mert idegesített, hogy az övének a szára bő, a combjaimra viszont tapadt.
Annyira nem is volt hosszú az út, mint gondoltam vagy emlékeztem, el se fáradtam, de azért megkönnyebbülve rontottam be az üvegajtón, ami természetesen már rég nyitva volt, Niall megszokásának tartotta, hogy hamarabb ideér és az egyik asztalnál ücsörög a telefonjába merülve, arra várva, hogy én is beesek kezdés előtt tíz perccel. Valójában előző nap, sofőrömnek és a fuvarnak köszönhetően hamarabb odaértem, mint ő, ami miatt meg is lepődött, de ezúttal is ott volt a ránc a szemöldöke közt, mikor felkapta a fejét az ajtó nyitódására, lehúzva a fejemről a sapkát, az öltöző felé indultam egyet intve neki, de nem hagyta szó nélkül.
- Harry? - kérdezte, míg gondolom lezárta a mobilja képernyőjét és zsebre dugta. Hátra néztem a vállam felett, készült felállni és saját magát is összeszedni, az ő köténye már ott hevert az asztalon a keze mellett, elég sokszor kinyilvánította már, hogy utálja és legszívesebben darabokra tépné, de eddig jól bírja a kapcsolatot, és nem lett semmi baja a zöld anyagdarabnak.
- Gyalog jöttem - mosolyodtam el féloldalasan, bár nem követelte meg a helyzet. Megint elindultam, hogy végre lepakolhassak és kezdhessünk, minél hamarabb túl akartam lenni ezen a napon, de nagyon úgy tűnt, hogy csevegős hangulatában van és be akarja pótolni az eddigi csendes perceket köztünk.
- Pedig beszélni akartam vele, de úgy is jó, ha neked mondom el - mellém sétált, háta mögé téve kezét megtámaszkodott a pultnál, mire sóhajtva elfogadtam, hogy egyhamar nem fogok hátra kerülni. A táskám pántjával szórakozva néztem rá kíváncsian, hogy kezdjen bele, gondolom ezzel most azt kérte, hogy majd adjam át Harrynek az üzenetet, Fullcapját levéve a fejéről, ujjaival hátratűrte a haját, majd fordítva tette vissza a sapkát, mielőtt beszélni kezdett volna. - Szombaton csinálok egy Halloweeni bulit, gyertek el!
- Halloween? - kérdeztem vissza furcsán ráncolva a homlokom, utoljára gyerekkoromban kerítettem nagy izgalmat ennek az ünnepnek, ami valójában nem is az. - Be is kell öltözni, vagy mi?
- Dehogyis - nevetett fel úgy, amitől az embernek automatikusan vigyor kúszik az arcára, mert viccesebb a hahotázása, mint maga a dolog, amiről beszéltünk. Hümmögve bólintottam egyet, jelezve, hogy átadom neki, mire megköszönte és visszalépett az asztalhoz a kötényéért, tudtam, hogy most már én is szabad vagyok, szóval hosszú léptekkel az öltöző felé vettem az irányt, ahol az első dolgom volt bedobni a táskámat a szekrényembe. Még egy buli? Emlékeztem, vagyis csak halványan, hogy mik történtek az előzőn, amire Harryvel mentem, egy pillanatra átsuhant a fejemen, hogy inkább el se mondom neki és nem megyünk sehova, de nem vagyok ilyen bunkó, a legjobb barátjáról van szó. A kabátomat levéve, azt is felakasztottam, volt még időm rágódni ezen, majd telefonomat elrejtve zsebemben, visszamentem előre, ahol Niall már az ajtónál állt, átfordítva a Zárva táblát, egy pillanatra kikukkantott az utcára, de sejtem, hogy semmi életet nem látott.
Már említettem a szerda gúnynevét, és hogy akkor mennyire sokan járnak erre, na hát ezúttal sem volt másképp, unottan könyököltem a pulton, magam elé bámulva, a falon lévő órára pillantva néha, aminek mutatói szerencsére eléggé gyorsan mozogtak. Volt egy szabály, hogy tilos a mobilunkat magunknál tartanunk munka közben, és ezt egészen sok ideig be is tartottam, bár mostanában már nem látott egy ember se úgy, hogy nem a telefonomat szorongattam vagy nézegettem percenként, ha meg ki kellett vinnem egy rendelést, akkor bedugtam a pult alá, ahol nem lehetett látni és senki sem érhetett hozzá.
Ezúttal is így volt, két csésze hosszú kávét rakva a tálcára, cukrot és tejszínt is tettem mellé, majd elővéve a legkedvesebb mosolyom, kisétáltam vele az alkaromon fogva, az asztalnál egy fiatal nő és férfi ültek egymással szemben, beszélgetve, mindkettőjük ruhája alkalmi volt, ezért próbáltam még udvariasabban mozogni. Nem mintha alább valóbb lennék tőlük, csak az ilyenek azt szeretik, ha úgy viselkednek velük, ahogy ők mással, óvatosan letettem eléjük a felpakolt tálcát, amíg ott voltam, abbahagyták a csevegést, ahogy illik, először a lánynak adtam oda a csészéjét, mire felpillantott rám és hálásan vigyorgott rám, amit jó kisfiúsan viszonoztam, de ez valamivel lejjebb tört, amikor átnéztem a férfire odaadva neki az ő kávéját is. Ha a tekintete ölni tudott volna, már valamelyik temetőben feküdnék, sosem értettem az ilyen embereket, a féltékenységük szinte már fojtogató, lesütve szemem jutott eszembe, hogy én is hasonló helyzetben vagyok, mint a lány, de ha valaki rám mosolyog, az nem csak egy goromba pillantást kap. Megköszönték, mire biccentettem, magamban tartottam azt a megjegyzésemet a pasinak, hogy inkább örüljön, hogy nem a munkatársam szolgálta ki őket, mert akkor még esély is lehetett volna arra, hogy Niall flörtölni kezd a párjával, megfordulva, kicsit ideges léptekkel indultam vissza a saját helyemre, a pult mögé.
Hasonlíthattam egy kicsi pöfeteg gombára, az is lehet, hogy füstölögtem, de mikor megláttam, hogy az említett gyakran csábítgató munkatársam a telefonommal a kezében támaszkodik, összehúzott szemöldökkel, kicsit megtorpantam, a szívem a torkomba ugrott, még akkor is ha nincs benne semmi érdekes, csak pár üzenet, amiket tényleg nem szabadna elolvasnia. Nem titkolnivaló dolgok, amiket mondjuk el akarok rejteni Harry elől, pont, hogy ő küldte őket, olyan éjszakákon, amikor nem voltam nála és állítólag nem tudott aludni a hiányomtól, ezért elérte, hogy én se tudjak a sok fejembe szökő vértől szavai miatt.
Még mielőtt kaphattam volna, hogy kiszedjem ujjai közül a készüléket vagy rászóljak, hogy az az enyém, észrevett és nyitotta a száját, tenyerébe rakva nyújtotta felém bocsánatkérő arccal, értetlenül ráncoltam a homlokom magyarázatra várva.
- Sajnálom, csak hívtak és azt hittem Harry az - rendezte le gyorsan, ami teljesen megérthető volt, mire bólintva elvettem tőle. Belemenve a Híváslistába, nagyokat pislogva néztem az utolsó számra, ami teljesen ismeretlen volt számomra, közben elgondolkodva rajta, hogy Niall vajon miért izgul ennyire a buli miatt vagy miért akarja ennyire elérni Harryt rajtam keresztül. Nem hiszem, hogy beszélgettek volna tegnap reggel óta, vagyis reméltem, hogy nem arról van szó, hogy azzal lett szegény megbízva, hogy derítse ki, haragszom-e a kiabálás miatt, mert azt még én se tudom.
- Neked nem ismerős? - kérdeztem felé mutatva a képernyőn lévő telefonszámot. Bár, egyszer valószínűleg már látta, amikor rájött, hogy nem az keresett, akire számított, de azért a biztonság kedvéért az orra alá dugtam még egyszer, végigfutva rajta megrázta a fejét, a számat rágva vacilláltam, hogy érdekeljen-e az ismeretlen kiléte. - Visszahívjam? - néztem fel újra a kék szemekbe, de ezúttal meg csak megvonta a vállát tehetetlenül, te is aztán nagy segítség vagy, motyogtam magamban. Minden mindegy alapon hívást indítottam, olyanok jutottak eszembe, hogy a szokásos telefonos felmérés miatt kerestek, vagy rám akarnak tukmálni egy csodaporszívót, de az is egy lehetőség volt, hogy anya keresett a kórházi vezetékesről, pedig már mondtam neki, hogy onnan ne. Végül, egyik tippem sem jött be. - Igen?
- Szia, Louis - szólt bele egy mélyebb férfi hang, amit először fel sem ismertem, de amikor sikerült, egy erős pofonként ért. Tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, levegőt is elfelejtettem venni, mert nem szűnt meg az a rám törő érzés, hogy el akarok süllyedni, akkor sem lett jobb, amikor észrevettem, hogy Niall rémülten fürkészte az arcom és kérdőn várt, hogy szólaljak már meg. Legyél normális, vagy elmondja Harrynek, legyél normális, vagy elmondja Harrynek - csak ez járt a fejemben, rendezve vonásaimat úgy, ahogy, intettem, hogy semmi baj sincs, pont akkor léptek be az ajtón újabb vendégek, mire azt is kihasználva utasítottam, hogy azzal foglalkozzon. Vonakodva, még egyszer végignézve rajtam, a kasszához lépett és mosolyogva megkérdezte, hogy mit kérnek, én pedig gyorsan hátrafutottam az öltözőbe, amíg nem figyelt, olyan volt, mintha fél óra alatt történt volna ez meg, de valójában fél perc se volt, és még mindig vonalban voltam vele. Betartotta az ígéretét.
- Sein - mondtam ki a nevét, próbálva meglepődöttnek tűnni, és nem elutasítónak, bár az lehet, hogy jobb lett volna. Gyerünk, legyél normális. - H..Honnan van meg a számom?
- Még te adtad meg, nem emlékszel? - kérdezte egy pillanatra felnevetve rajtam, teljesen felszabadultan beszélt, mintha az előző bájcsevejünk szépen ért volna végét. Értetlenül meredtem a cipőm orrára, mert közben leültem az öltöző közepén lévő padféleségre, akárhogy is próbálkoztam, nekem nem ugrott be olyan pillanat, amikor lediktáltam volna pont neki a telefonszámomat... - Várjunk, lehet, hogy nem emlékszel. Tudod, amikor kicsit többet ittál a kelleténél.
Az egész vonalat az töltötte be, ahogy kuncog, nem tudtam mire vélni ezt a jókedvet, amíg én szinte összeomolva hallgattam a boldog hangját, most már értettem és valami derengett is, a homlokomat tenyerembe temetve átkoztam magam és azt, hogy olyan könnyen el tudom veszíteni a fonalat egy kis alkoholtól. Ha figyelmesebb lettem volna... de tökmindegy, az időt már nem tudom visszaforgatni.
- Mit akarsz tőlem, őszintén? - vágtam bele nevetésébe, mire végre abbahagyta, nem volt kedvem jópofizni, hisz mindketten tudtuk, vagyis én csak sejtettem, hogy mi volt a valódi oka a hívásának. Reméltem, hogy nem valamiféle Harrys választ fog erre adni, mert akkor biztos, hogy nem bírtam volna tovább visszafogni, hogy a nyugodt természetemmel ordítozni kezdjek, hogy hagyjon békén, még jó, hogy hátra jöttem, bár már így is biztos vagyok benne, hogy Niall pletykálni fog.
- Jelen pillanatban? - kérdezett vissza, hümmögött pár másodpercre, hangja megváltozott, már nem volt olyan vidám. - Találkozni szeretnék veled.
- Sein, barátom van - nyögtem utolsó elkeseredésemben, nem is akárki, de ezt már nem tettem hozzá. Bárkivel is lennék együtt, nem tudnám elviselni, hogy valaki nem bírja felfogni, hiába próbálkozik, arról nem is beszélve, hogy tudtommal egyszer Harry haverja volt, még ha kiderült, annyira nem is volt igazi az a barátság, a féltékenységet pedig ne hozzuk újra szóba. Akármilyen szögből is néztem, ez számára egy ejtőernyő nélküli ugrás volt egy kanyonban.
- Nem, nem érted - vágott bele mérgesen, mire elcsendesültem és vártam, hogy megmagyarázza. - Nem randira akarlak vinni, vagy tudom is én, csak beszélni szeretnék veled. Szemtől szemben, hogy elmondhassam ezt az egészet.
Mióta elkezdődött ez a hívás, akkor éreztem először azt, hogy meginogtam, az esélyeimet latolgatva, ezúttal is bebeszéltem magamnak a szokásosat, hogy nem lesz abból semmi bajom, ha meghallgatom, amit akar, aztán meg szépen hazamegyek és mindenki él tovább úgy, ahogy akar. De féltem, hogy mi van, ha ez csak egy csapda, bár nem így ismertem meg Seint, nem is ismertem, de annyira akkor sem feltételeztem róla, hogy a végén berángat a kocsijába, ebben a városban már bármi megtörténhet.
- T..Talán - motyogtam bizonytalanul, halkabban, mint eddig. Eszembe jutott, amikor Harry azt mondta, hogy nem dolgozni ment, hanem megbeszélt vele dolgokat, gondolom nem csak álltak egymással szemben, normális emberi módon társalogva, mégis, még mindig azt akarta, hogy valahogy közelebb kerülhessen hozzám, ami szép kis ambiciózus.
- Köszönöm - sóhajtotta megkönnyebbülten, hallottam a hangján, hogy elmosolyodott. A következő pillanatban pedig már a süket vonalat hallgattam, mert letette, anélkül, hogy elköszönt volna, vagy megmondta volna, hogy mikor akar találkozni, hol, lehet, hogy később is fog majd hívni?
A homlokomat a tenyerembe temetve könyököltem a combomon, azon emésztve magam, hogy elmenjek-e vagy ne, kezdett az az oldal erősödni, hogy inkább ne, idegesen beletúrva a hajamba elölről, egyszerűen nem tudtam dönteni és tanácstalan voltam, mint az életem legtöbb pillanatában. Nem is értem miért próbálkozik még mindig, mert ha elmeséli, hogy xy ok miatt nem képes leszállni rólam vagy mit tudom én, szerelmet vall nekem, akkor is ugyanaz lesz a válaszom, mint ami most volt; barátom van. Aki már rég felkelt és azt is észrevehette, hogy nem vagyok sehol a házban, ő mégsem hívott, hogy miért nem ébresztettem fel, amiatt a hülye veszekedés miatt nyugtalankodtam egész nap és taszítottam már el megint, mikor inkább becsülném meg, hogy még együtt vagyunk.
Gondolataimból az rázott fel, hogy az addig ujjaim közt szorongatott telefon megrezzent, de most rövidebben és felvillant a képernyője, összehúzott szemöldökkel nyitottam meg a kapott üzenetet, amiben annyi állt, hogy: Holnap, fél ötkor, a parkban, ugyanattól a számtól, aki tíz perce hívott. Felnyögve, visszadugtam a zsebembe a készüléket, hogy ne is lássam, megtámaszkodva magam mellett a padon, fellöktem magam, mert közben még a munkaidőm tartott, bár már alig volt belőle, mégsem akartam a drága munkatársamat cserben hagyni, széttúrt hajamat megigazítva sétáltam előre lassú léptekkel. Ahol újabb meglepetés ért.
Döbbenten torpantam meg a hátra vezető folyosó ajtaja előtt, ahogy észrevettem a göndör fürtöket, a pultra támaszkodva, Niallel beszélgetett félmosollyal az arcán, de látszott rajta, hogy csak tetteti. Már nem volt alkalmam elmenekülni valahogy, mert észrevett, zöld szemeivel végignézett rajtam tetőtől talpig, arca rögtön elkomorodott, sejtettem, hogy csak valamiféle jókedvet próbál magára varázsolni, lehajtva fejem álltam tehetetlenül mindkettejük tekintete alatt. Mégis, nekem kellett lépnem, mert ha rajta múlt volna, évekig ellehettünk volna ott, csendben, arra várva, hogy ki robban előbb.
- Szia - suttogtam, de nem néztem fel rá, nem is tudtam volna. Úgy fordultam, hogy félig Niall takarásában legyek, bár tudtam, hogy nem védene meg, nagyon rossz, amikor te vagy az egyetlen bakfis a társaságban és mindenki téged bámul.
- Akkor szombaton, este nyolckor? - szólalt meg, de azonnal rájöttem, hogy nem hozzám irányultak szavai. Fájdalmasan, mintha belém döftek volna valamit, lehunytam a szememet, tényleg haragudott rám, de csak megérthetné, hogy nem akartam, hogy miattam felkeljen olyan korán és álmosan hurcolgasson engem ide-oda, meg amúgy is, én vagyok az, akinek haragudnia kéne, nem vele kiabáltak.
- Aha - válaszolt Niall, miután felocsúdott a meglepődöttségből, én is így reagáltam volna, ha nem tudom milyenek a "vitáink". Gyerekesek, az biztos. Én közben zavartan rugdostam a pult alját, meg egy rongyot elvéve, a tiszta poharakat akartam törölgetni, az mindig jó elfoglaltság ahhoz, hogy úgy tehess, mintha elfoglalt lennél, de valójában másra figyelsz, viszont ebben is megzavartak, mielőtt belemerülhettem volna. Nagyokat pislogva, egy pillanatra kihagyott a szívem, amikor előre nyúlt a másik oldalról, nagy kezét az enyémre simítva, majd megfogta a csuklómat, hogy teljesen rá összpontosítsak, egyik szemöldökömet felemelve néztem félve a szemébe.
- Te most velem jössz. Hazamegyünk. - közölte fapofával, teljesen nyugodtan. Döbbenten meredtem rá, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, az órára sandítva a falon, még csak három óra volt, a fejemet ingatva tettem le az ujjaim közül az üvegpoharat és próbáltam lehámozni magamról érintését.
- Még tart a munkaidőm! - szóltam utána, amikor végre elengedett és az ajtó felé indult. Most máshogy nézett ki, nem úgy, mint amikor teljesen feketébe öltözött, a hosszú kabátjának gallérja mögé elrejtve arcát, rövidebb, barna dzsekiféle volt rajta, fehér kivágott felsővel, egyik kezében egy sapkát szorongatva, legszívesebben még akkor is megöleltem volna, amikor mérges voltam rá.
- Niall elintézi, gyere - morogta, türelmetlenül ácsorogva. Felpillantottam az említettre, aki csak nagyokat pislogva, végül bólintott és tudomásul vette, hogy az utolsó órát egyedül kell végigcsinálnia, én meg hitetlenül maradtam egy helyben, nem mindig az van, amit Harry akar. De aztán már tényleg kénytelen voltam elindulni, amikor a fülemhez hajolt a mellettem tevékenykedő, azt suttogva, hogy jobb, ha mész, mire a szememet forgatva, már egyáltalán nem féltem, inkább ideges voltam és nagyon dühös rá. A kabátomért és táskámért hátrasietve, hasonló puffogó hangulatban léptem oda mellé, addig bele se gondoltam, hogy a vendégek mit gondolhatnak, mi ez a műsor, egy nyolcadik csodaként, odakint délutánra kisütött a Nap, ezért addigra már a szeme elé tolta a napszemüvegét.
Megilletődve, lefagytam abban a pillanatban, amikor a kezemért nyúlt és összefonva ujjainkat, az ajtó irányába húzott maga után, még visszaintve az ott maradt Niallnek, nem akartam, hogy az emberek rosszindulattal nézzenek rá, az eredeti hírneve mellett is, ezért addig rángattam a karom, míg el nem szakadtunk egymástól. A kocsija ott állt, a kávézó előtt, ezúttal nem vesződött azzal, hogy ne legyen túl feltűnő, az emberek már így is észrevettek minket és sűrűn pillantottak ránk, pedig semmi érdekes nem volt bennünk, felhorkantottam, amiért kinyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót szokásosan, de persze legbelül jól esett, mint mindig. Ő is beült, a saját helyére a kormány mögé, azt vártam, hogy mikor fog kitörni belőle az egész, de csendben maradt, ő maga elé bámulva, én pedig kifelé az ablakomon, szerintem látni lehetett a szikrákat pattanni a levegőben.
- Tudom, hogy azért viselkedsz így, mert rád kiabáltam... - kezdett bele, sóhajtva egy nagyot. Az ölemben heverő ujjaimat fürkésztem inkább, de hirtelen felém fordult, az egész mellkasával, ami miatt zavartan pislogva felnéztem az arcára, szomorúnak tűnt a köztünk lévő távolság miatt, mire rájöttem, hogy odabent azért tűnt olyan haragosnak, mert nem akart mások előtt gyenge lenni. - Sajnálom, Lou, tényleg - emelte fel az egyik kezét, arcomat megsimogatva, mire halványan elmosolyodtam. - Hidd el, hogy megőrülnék, ha miattam esne bajod. - suttogta közelebb hajolva, ami miatt a végét már majdnem a számba mondta, a szívem újra a torkomban dobogott, de ezúttal nem a félelem vagy ideg miatt. Én nyomtam előrébb a fejem, mert már nem bírtam tovább, szerencsére még nem kötöttem be magamat, így nyaka köré fonva a karomat húztam fel magamat hozzá, éreztem, ahogy belemosolyodik a csókba, majd ujjait oldalamra simítva, megállt a szokásos helyén. Annyira beleéltem magam, hogy nem akartam elválni tőle, de kuncogva végül valahogy eltolt magától, elpirult arccal ücsörögtem az ülésben, zavartan lefoglalva a kezem azzal, hogy a biztonsági övért kutattam, majd amikor megtaláltam, sikeresen bekötöttem magam. Rögtön felszabadultabb lett a hangulat, egy őszinte félmosoly függött ajkain, amiket újra magaménak akartam tudni, miközben egy karját előre nyújtva fogta a kormányt, tényleg ennyi kellett volna ahhoz, hogy minden elsimuljon köztünk? - Történt veled ma valami érdekes?
Szemöldökömet felemelve, nagyokat pislogva néztem rá, mert nem szokása ilyeneket kérdezni, de gondolom csak fent akarta tartani a békés hangulatot, visszagondolva rögtön eszembe jutott az a hívás, mire elkomorodtam, számat beharapva, az a rossz érzés már megint megnőtt a mellkasomban. Nem tudtam volna megszólalni, ezért csak megráztam a fejem némán, de muszáj voltam beszélni, megköszörülve a torkomat, még akkor sem jött ki hang rajta, kezdett eléggé kínossá válni a helyzet és tuti észrevette, hogy feszengek.
- H..Holnap túlóráznom kell. - böktem ki, ami egész addig fogalmazódott bennem, lazítanom kellett magamon. - Tudod, a leltár...
Alsó ajkát lebiggyesztette, úgy bámulta a forgalmat, ami nem volt nagy, hihető is volt, hisz ma elrángatott egy órával korábban, "muszáj ledolgoznom", a jobb oldali indexet felnyomta, majd miután lekanyarodott, rám pillantott, igyekeztem teljesen ártatlanul tovább ücsörögni és szomorúan ránézni.
- Hányra jöjjek érted? - kérdezte visszanézve az útra, mire rögtön kiszökött belőlem egy sóhaj két dolog miatt is. Nem fogja feladni, ha megtiltanám neki, akkor is jönne és haza akarna vinni, mert az gondolom biztonságosabb, ha ő hurcol, mintha sétálnék egy kicsit a friss levegőn, a másik pedig az, hogy ebből úgy tűnt felfogta, egyéb kérdés nélkül azt, amit mondtam.
- Fél öt után, inkább ötkor - vontam meg a vállam normálisnak tűnve, felsandítva rá vártam a válaszát. Száját szuggeráltam, elképzelve, ahogy egy helyeslő választ formálnak, mégis mart a bűntudat belülről, hogy hazudtam neki, anélkül, hogy dadogtam vagy két másodpercre rá bevallottam volna, hogy nem az igazat mondtam.
- Oké - bólintott egyet, mire elmosolyodtam, elfojtva a rossz érzést a mellkasomban. Elhitte.