50. rész

Sziasztok!:) Újabb rész, és újra az az érzés, hogy pocsék lett, de ha ti mondjátok, akkor elhiszem, hogy olvasható. Sajnálom, önbizalmam sosem volt, főleg olyan dolgokkal szemben nem, amikben talán egy picit jó vagyok. 
Már kezdem én unalmasnak érezni ezeket a bejegyzéseket, ezt a részt is annyira nehezen írtam meg, mert lapos, de mostantól beindul a történet. Vagyis remélem, sikerül beindítanom. 
Jó olvasást!:)
(u.i.: Elkezdődött a nyári szünet, vagyis több időm lesz, de amíg nem kapom meg a saját laptopomat, az öcsémen függ, hogy írni mikor tudok.)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Büszkén ücsörögtem egymagamban a nappalit és konyhát elválasztó hosszú asztalnál, ugyanis rávettem Harryt arra, hogy végezzen egy kis házimunkát, hisz nem várhat arra egész életében, hogy a sok szemét majd magától kisétál a lakásból, vagy amíg én itt vagyok, majd én elintézem. Nem mintha én odalennék a rendért, vagy állandóan tisztán tartanám a szobámat, de tudtam, hogy ha nem veszi rá senki se, hogy megmozduljon, akkor lassan a szennyes ruhák és mosatlan tányérok egyvelegének szörnye fog minket elnyelni. 

Talán egy kicsit köcsög vagyok, amiért nem segítettem neki, de meg kell tanulnia önállónak lenni, nem is tudom hogy volt képes ennyi éven keresztül egyedül élni, anélkül, hogy valami penész vagy gomba megette volna. Persze, kicsit túloztam, csak néhány eldobált felső és nadrág hevert a nappaliban, aminek saját magam is vétkese voltam, hisz kellett valaki ahhoz, hogy lekerüljenek Harryről a ruhái, azután meg szerintem nincs olyan ember, aki totál felizgult állapotban elkezdene rendet rakni maga után, mielőtt felmennének a hálószobába. Ez már kezdett egy rutinná válni, kár, hogy még csak kedd volt, vagyis négy és fél napja laktam nála, akkor is berögzült lett, hogy először leülünk a kanapéra valami filmet keresni, aztán ha őt nem köti el, és többnyire sosem tetszik neki egy műsor sem, akkor elkezd piszkálni. És utána szerintem mindenki tudja mi történik, hisz nem tudok sokáig ellenállni neki. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, még csak háromszor feküdtem le vele, ha a szombati éjszakát egynek vesszük, olyan messzire sose megyünk el ezeken a kanapés összebújásokon. Annyi különbség volt a mai napon, hogy mivel nekem reggel el kellett mennem dolgozni, így csak délután volt meg a lehetősége, de a várakozás miatt éhesebb volt, mint máskor, legalább azt megengedte, hogy először levegyem a kabátomat. 

Hátrapillantva egy másodpercre a vállam felett, a nappali irányába, elmosolyodva néztem, ahogy egy fehér szennyes kosárral kezében bajlódik, minden egyes lehajolásnál mérgelődve, nem úgy tűnt, mint aki sokat foglalkozott volna az öltözködéssel, miután megkapta, amit akart, egy alsónadrág és rövid ujjú felső volt csak rajta. Én már nem voltam ilyen gátlástalan, pedig a November elejét simítva, a fűtést is muszáj volt már bekapcsolni, lepillantva a hosszú nadrágba bújtatott lábaimra, tovább rugdostam az asztal lábát unalmamban, nekem is használhatóvá kellett volna tennem magam. De helyette tovább dúdolgattam a rádióból halkan recsegő pop számot, közben úgy téve, mintha én is keményen dolgoznék, a szétdobált újságokat és magazinokat rendbe tettem magam előtt, nem is értem minek tartja meg őket. Eltekintettem a tény felett, hogy körülbelül már az összeset fújtam kívülről, egybe megint belenéztem, egy rejtélyes gyilkosságon megakadt a szemem, mire rögtön, különös módon leesett, ami fúrta az oldalamat. Azért kellenek neki, hogy megtudja, mennyi bizonyítékot találtak már róla. Az lap még valamikor májusban jött ki, és egy betűt sem írtak az elkövetőről, ami miatt úgy éreztem, jól csinálja, amit csinál. Mármint, ha lehet ezt mondani. 
Összerezzentem, mikor egy kar váratlanul hanyagul átölelte a derekamat hátulról, de rögtön megnyugodtam, fejemet félre döntve, arcomat oldalába dörgölve szívtam be felsőjének illatát, egy pillanatra lehunyva szememet, mert a hasamban rejtőző pillangók nagyon úgy tűntek, hogy egy kicsit felkelnek és tönkre tesznek. Pólója anyaga mögül kilesve, elvigyorodva néztem, ahogy másik kezével felteszi a félig teli kosarat az asztalra, de nem tartott tovább az örömöm, amikor észrevette, hogy mit olvasok, elengedve hátamat, odanyúlt és összecsukva az újságot, a kupac tetejére hajította. 
- Nincs ezekben semmi érdekes - dünnyögte az orra alatt, egy pillanatra azt hittem megharagudott, amiért átfutottam a sorokat, amik róla szóltak, de megkönnyebbültem, mikor visszarakta a karját ugyanoda. Hangosan, feltűnően és szerintem rájátszva felsóhajtott, úgy, mintha egy maratont futott volna le és egy perccel ezelőtt ért be a célba, nem hiszem, hogy a közeljövőben újra elvállalja majd ezt a feladatot, de amíg nála lakom, muszáj lesz neki. Ujjai erősebben markolták meg a derekam, a levegő is megakadt a torkomon, amint közelebb hajolt, ajkait alig pár milliméterre tartva fülemtől, ami miatt haja arcomat csikizte, hangja mélyebb volt és rekedtebb. - Remélem, emlékszel mit ígértél ezért cserébe. 
- Nem ígértem semmit - ráncoltam a homlokom, nem tudtam mire gondol, hisz hiába kutakodtam az emlékeim között, nem derengett semmi. Persze, tudtam, hogy mit akar vagyis sejtettem, de néha jó volt tettetni a hülyét előtte, olyankor szereti elmagyarázni vagy bemutatni azt, amiről beszél. 
- Nem? - kérdezett vissza megemelve hangját, úgy téve, mintha meg lenne lepődve, pedig biztos volt benne, hogy nem ígértem én semmit. Még közelebb dugva fejét, száját a nyakamra nyomta és nedves csókokkal hintette be, remegő, szakadt levegővételemet elnyomta a rádió, de tuti, hogy ő hallotta és érezte is, hogy mit váltott ki belőlem. Nagyot nyelve hunytam le a szememet, élvezve, ahogy egyre lejjebb csúszik, szabad kezét elvéve a kosár széléről, ujjai közé vette az államat és félre döntve fejemet, több területet tett felfedezhetővé, a bizsergés úgy tűnt, sosem fog megszűnni. - Akkor ígérd meg most - suttogta bőrömre, rájöttem, hogy ez egy ízelítője volt annak, amit a takarításnak a megünneplésére tervezett. 
Nem mondtam semmit, csak önelégülten mosolyogtam, amit észrevett, kezét átsimította a hajamba, felnyögve hagytam, hogy belekapaszkodva tincseimbe, hátra döntse a fejemet, ezúttal már neki görbült a szája cinkosul felfelé, ahogy az arcomat fürkészte, automatikusan beharaptam az alsó ajkamat. Meglátva ezt, vigyora nagyobb lett, lehajolva átvette tőlem a nemes feladatot, kezdtem megszokni, hogy legtöbbször imád úgy adni, hogy nem kéri vissza, pedig én is szívesen adnék neki. 
- Inkább vidd fel a ruhákat a fürdőbe - motyogtam ziláltan a szájába a csók miatt, de először nem teljesen hallgatott rám. Újra rám tapadva, lenyúlva, bedugta a kezét a felsőm alá, ami először végre már tényleg az enyém volt és nem az ő szekrényéből szedtem ki, de csak azért, mert ott volt mellettem és nem volt szükségem semmire, ami emlékeztet az illatára. Nagy tenyere félig a hasamon, félig a derekamon pihent, felforrósodott a bőröm ott, ahol hozzámért, valami különös oknál fogva nem éreztem kényelmetlenül magam, pedig tiltott területen járt. - Menj! - szóltam rá, mikor levegőért elhajolt, hogy ne kezdjen harmadik menetet. A szemét forgatva nyúlt a nagy kosárért, oldalához ölelve, vigyorogva egy hirtelen ötlettől vezérelve utána nyúltam és gyengéden ráütöttem az alsónadrágos fenekére, a szemöldöke eltűnt az előbb előre hullt haja mögé, amiért odanyúlva, rögtön visszasimította a feje tetejére, nem szerette, ha a homlokában vannak a göndör fürtjei. Sunyin elfojtottam minden érzelmet az arcomról, törökülésbe felhúzott lábaim elfértek a széken, szinte sokkolódott fejét bámulva, csak arra tudtam gondolni, hogy nem ő az egyetlen, aki ilyeneket tud csinálni a másiknak. 
- Ez tetszett - virított rám egy féloldalas mosolyt, de még mielőtt visszaléphetett volna hozzám, hogy adjon valamit cserébe, kinyújtottam a karomat, mutatóujjammal a lépcső irányába bökve. Torka mélyéről egy morgást hallatott, a plafonra bámulva, hosszú léptekkel arrafelé indult, ahova parancsoltam, büszkén néztem utána, majd visszafordulva az asztalhoz akartam nyúlni az újságért, amit kiszedett a kezeim közül. 
Még mielőtt elértem volna a magazint, észrevettem, hogy egy összebugyolált, fehér rongy féleség hever az asztal másik felében, ami addig nem volt ott, gondoltam kieshetett a kosárból, vagy Harry tette ki, mert szüksége van rá, a számat nyitva készültem utánaszólni, hogy ott hagyott valamit, de megakadt a hang a torkomon, amint kezeim közé vettem az anyagot. Egy elnyűtt, fakó felső volt, de ez annyira nem is érdekelt, rosszul fogtam meg, a szélénél, ezért egy hangos csattanással a fán, kiesett közüle valami, ami ésszerűen direkt volt odarejtve, hatalmasra nyílt szemekkel meredtem rá, a szívem leállt egy pillanatra a bordáim közt. Három napja láttam életemben másodszorra Harry fegyverét, bár előtte már fogtam is a kezemben egy felismerési másodpercre, de most ott is volt előttem, az asztalon heverve, ahelyett, hogy gyorsan belecsavartam volna vissza a régi pólóba, mielőtt lejön és észrevesz, csak bámultam a matt fekete tárgyra. Félig hátrafordulva a vállam felett, valamiféle zajt vártam fentről, de nem hallottam semmit, reméltem, hogy sokáig elszöszmötöl és még arra is ráveszi magát, hogy a kedvemért beteszi a mosógépbe a cuccokat, kinyújtva a karom, remegve a markolat köré fontam az ujjaimat, nehezebb volt, mint emlékeztem. Tudásomnak köszönhetően, ez alkalommal is meg tudtam mondani, hogy most viszont nem volt élesítve, kezeim közt forgatva nézegettem minden oldalról, mintha szakértő lennék, de valójában csak az járt a fejemben, hogy egy ilyennel és egy jól irányzott lövéssel, meg lehet ölni egy embert. És a golyót nem érdekli, hogy az az ember ártatlan-e vagy bűnös, van-e családja vagy hány éves, milyen a múltja.
A rádióban egy hangosabb, pörgős szám indult el, ami még kevesebb esélyt adott arra, hogy bármilyen halk neszt halljak, de ebbe akkor még nem gondoltam bele, csak feszülten, összefont szemöldökkel ültem meggörnyedve, kezemben egy gyilkos fegyverrel, idióta dolgokkal a fejemben. Tudtam, hogy nem szabad magunk felé fordítani, de kíváncsiságból belenéztem a csőbe, feketeség fogadott, egyik szemhéjamat lehunyva tanulmányoztam tovább, hátha úgy látok benne valamit, de így sem sikerült. És nem azért, mert túl sötét volt, hanem mert megzavartak.
Tágra nyílt szemekkel, torokban dobogó szívvel meredtem magam elé, azt nézve, ahogy egy az enyémnél sokkal nagyobb kéz átnyúl a vállam fölött, és olyan erővel rántja ki a kezeim közül a "játékomat", hogy majdnem eltört pár ujjam. Sejthettem volna, hogy ha nem vagyok figyelmes, ez meg fog történni, az asztallapot bámulva rettegve, arra vártam, hogy meghalok, nem szólalt meg, szemem sarkából láttam, ahogy megkerüli az oszlopot, ami elválasztja a konyhát és a nappalit egymástól az asztalon kívül, mondtam már, hogy tetszenek az amerikai stílusú házak? Nem illik ide ez a téma, tudom.
Ugrottam egyet, amikor odalépett az egyik fiókhoz és kirántva, beledobta, amit elvett tőlem, visszatolva, várt pár percet, míg felém fordult volna, fehér felsője megfeszült a hátán, ahogy mély levegőket vett, láttam lapockája és izmai vonalát, amit normális helyzetben őrülten dögösnek tartanék. Ijedtemben lehunytam a szemem, amikor hirtelen lecsapta mindkét kezét előttem, karjain az izmok kidudorodtak, úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson, bár honnan a fenéből tudjam, hogy az milyen.
- Louis, normális vagy? - kérdezte olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle, nyugodtnak tűnt legelőször és mélynek, suttogásnak hatott. De rögtön utána arra is rájöttem, hogy csak visszafogja magát, azért kellett az a néhány másodperc, hogy lecsitítsa magát.
- Én... én csak... kíváncsi voltam - hebegtem a sírás határán, nem mertem a szemébe nézni. - Amúgy sem volt élesítve!
Hangos levegőért kapva, elfordult tőlem, idegesen beletúrva a hajába elölről, de annyira, hogy majdnem kitépte az összes szálat, másik keze előttem maradt, ökölbe szorítva, amivel ráütött egyet az asztallapra, mielőtt újra rám pillantott volna. De én még mindig féltem felemelni a fejem, az ölemet bámultam, azon gondolkodva, hogy hogyan magyarázhatnám ki magam, vagy mivel engesztelhetném ki, nem akartam veszekedni.
- Az nem jelent semmit! - végre csattant, összerezzentem a kiabálásra. Az sem segített, hogy én ültem, így még jobban felém magasodott, vissza akartam forgatni az időt és inkább azt tenni, amit az agyam okosabbik fele javasolt, visszatenni a helyére a rongyot a fegyverrel együtt és úgy tenni, mintha sosem találtam volna meg. - Louis, simán kinyírhattad volna magadat véletlenül! Ismerlek már eléggé!
Eszembe jutott az első alkalom, mikor rám ordított, az is egy teljesen hülyeség miatt volt, az ujjaimat tördelve igyekeztem visszafogni a szúrós érzést, de nem sikerült sokáig, lehajtva tartva fejem, azok a fránya könnyek kiszöktek, kézfejem külső részével odanyúlva, megdörzsöltem az arcom. Reméltem, hogy ennyiből még nem jön rá, hogy sírok, de akkor egy váratlan szipogás miatt rázkódni kezdett a vállam, lehunyva tartva a szemem, arra az idegesítően boldog dalra koncentráltam, ami elárasztotta a konyhát, hátha az én kedvemen is segít, de nem nagyon sikerült neki. Nem volt külvilág egy percre.
De aztán szinte megfagyott a vér az ereimben, amiért hosszú léptekkel átsietett az én oldalamra, feszülten ülve hagytam, hogy mellém érve, karjait körém fonja, arcát a nyakamba dugva dünnyögött, de nem értettem, túl gyors volt, hogy az előbb még haragudott rám, most meg ölelget.
- Ne haragudj, tudod, hogy nem akartam ordítani - suttogta fájdalommal, nem szándékoztam ilyet mondani, de szánalmas volt, nekem viszont természetesen rögtön megesett a szívem rajta. Elengedett, talán rájött, hogy kényelmetlenül érzem magam mellette, figyeltem, ahogy leguggol a szék mellé, ami miatt én lettem a "nagyobb", keserű, hamis mosolyt magára erőltetve vette tenyerébe az egyik kezemet, amit először el akartam húzni, de nem hagyta, látszott rajta, hogy tényleg sajnálja. - Csak annyira aggódóm, hogy bajod esik...
Elfordulva tőle, magam elé bámultam, ettől a mondattól és az aggódástól hangjában ott voltak a pillangók a hasamban, de nem olyan intenzíven, mint eddig, mintha halványultak volna vagy meghalt közölük pár, elnyomta őket egy erősebb és fanyar érzés, a csalódás. Egyszer már megígérte, hogy nem fog többet kiabálni velem, mégis megtette, én sem szoktam az összes ígéretemet betartani, de többnyire a feleslegeseket nem, viszont ez egy nagy fogadalom, ami ha megtörik, nem olyan könnyű elsimítani a következményeit. Megszorította a kezemet, ujjaimmal játszva, ezzel noszogatva, hogy nézzek rá vagy mondjak valamit, mire nehezen, halványan feljebb görbítettem a szám sarkát, lepillantva rá, megkönnyebbülés suhant végig az arcán, felállva, még mindig nem engedett el, sőt elkezdett húzni, hogy álljak fel.
- Gyere, olyan filmet nézünk, amit szeretnél - húzott magához, egyik karját körém fonva használta ki és próbált ezzel az öleléssel is kiengesztelni. Közelebb hajolva egy puszit adott oda, ahol a hajam kezdődik a halántékomnál, a derekamat fogva vont a kanapé felé, ahova leülve, magára húzott, hogy a fejemet a mellkasára tudjam hajtani, és én ezt mind-mind hagytam egy szó nélkül, néha kicsit elmosolyodva, ha rám nézett megerősítésért.
Felemelve a szabad kezét, amiben a távirányító volt, mert a másikkal engem szorított az oldalához, mintha el akarnék szökni, kapcsolgatni kezdett a csatornák és filmek között, arra várva, hogy valamelyikre rávágjam, hogy ez jó lesz. Nem kellett sokáig nyomogatnia a gombot, mert egynél megszólaltam halkan, hogy oké, bár valójában nem nagyon érdekelt a meccs, ami a képernyőn zajlott, felpillantva arcára, láttam a nevetőráncait összefutni szeménél, szórakoztatta, hogy kihasználtam a lehetőséget és rögtön focit választottam.
A színészkedés mindig is ment a hazugságokkal szemben, úgy tettem, mintha egy apró karcot sem ejtett volna rajtam az, hogy rám kiáltott, csak akkor inogtam meg egy kicsit, mikor félidő közben közelebb hajolt hozzám és újra suttogni kezdett a fülembe, olyan dolgokat, hogy sajnálja és ne haragudjak. Megbocsátottam neki, belegondoltam az ő helyzetébe és tudtam, hogy csak óvni akar, összeszedtem minden emlékemet, még azt is, amikor Niall azt mondta, hogy azért kellek neki, mert meg akar védeni egy olyan élettől, mint az övé, és ez így teljesen ésszerű. Hisz nem nézhettem ki valami kecsegtetően, fegyverrel a kezemben, miközben tudja mennyire ügyetlen és béna vagyok.
Mégis, amikor este én már az ágyban feküdtem, a nyakamig felhúzva a takarót és ő kilépett a fürdőből, egy lazára kötött törölközővel, ami már majdnem leesett róla, nem éreztem semmit, azután pedig csak rosszabb lett, hogy alsónadrágot se felvéve bebújt mellém, rögtön rám mászva, kezét olyan helyekre simította, ahova azon az éjszakán nem akartam, hogy hozzám érjen. Eltakarva az arcom, el is fordultam és azt hebegtem, hogy fáj a fejem, mire meglepődött, annyira átlátszó volt, választhattam volna valami mást a tipikus kifogás helyett, amiről már mindenki tudja, hogy egyenlő a nem akarással. Gyógyszert ajánlott fel, amit persze elutasítottam és azt mondtam, hogy csak aludni szeretnék, annyira csalódottnak még sosem láttam, egy pillanatra elfogott az érzés, hogy inkább megadom neki, amit akar, csak ne lássam így, de kitartottam saját magam mellett. Nem ölelt át a takaró alatt úgy, ahogy mindig csinálta, és nem is simult a hátamhoz, de még csak arra sem ösztönzött, hogy én bújjak oda az oldalához, annyi fizikai kapcsolatot könyörgött csak ki tőlem, amit megadtam neki, hogy megfoghassa a kezem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam fent még talán órákig, és ezt róla is elmondhattam, néha meg tudtam mondani, és egyszer láttam is résnyire nyitva a szemem, ahogy a plafont bámulja a sötétben csillogó szemekkel és a haját tépkedi elölről ujjaival, valamin nagyon gondolkodva vagy törve magát. Egy kis idő után viszont meguntam és a lelkifurdalásomat is legyőzte az álmosság, úgy tettem, mintha aludnék arra a pár pillanatra, míg megfordulva elengedtem a kezét és inkább bedugtam a fejem a karja alá, amit rögtön felemelt, hogy kényelmesebb legyen nekem, biztos, hogy elmosolyodott és megkönnyebbült, hogy legalább álmomban szükségem van rá.
De ez hülyeség, nekem mindig szükségem van rá, még akkor is ha rám ordít, mert legalább van valaki, aki észhez térít. És ez jó, azt hiszem.