52. rész

Tadamm. Mostanában úgy lesznek a részek, hogy amikor lehetőségem van írni, akkor írok és ha kész egy rész, azt rögtön kiteszem. Megpróbálok maradni a szombat/néha szerda időpontnál, de programok vagy nemakarás miatt néha csúszni fog, de utána behozom a lemaradást, ígérem.
 És még egy szomorú hírt szeretnék közölni, ami nem tudom, hogy tényleg szomorú-e, de ha jól számolok vagy becslek, akkor már csak 10-12 rész maradt a történetből, ami 1 darab +18-at foglal magába. Szomorú tények, az utóbbi még inkább, sajnálom. Egyszer minden véget ér.
Jó olvasást! 

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Magam elé meredve, elbambulva néztem, ahogy Niall a kávézó kulcsaival szórakozik a zárban, eddig még nem sikerült neki megtanulnia, hogy egyedi módon kell bezárni, kicsi feljebb emeled a kilincset és csak akkor lehet elfordítani, de nem szóltam bele, had tanulja meg, plusz teljesen máshol jártak a gondolataim. Elég sok minden okot adott arra, hogy rágódhassak, például a mai nap délutánja, ameddig már csak másfél órám maradt, és még azt is ki kellett találnom pár perc alatt, hogy hogyan fogom az árgus szemeket levakarni magamról, vagy mit fogok majd mondani, ha felém szegezik a szokásos "Haza vigyelek?" kérdést. De volt más is a tarsolyomban, nem tudtam kiverni a fejemből az előző napi éjszakát, amikor... megint nem történt semmi. Pedig úgy tűnt egészen addig, hogy Harryvel már megint minden oké közöttünk, viszont mikor arra kerülhetett volna a sor, szó nélkül csak lekapcsolta az éjjeli lámpát és átölelt a takaró alatt. Én meg nem kérdeztem rá, nem mertem, hogy akkor most nem térünk vissza az átlagos procedúrába? Olyasmit tudtam feltételezni, hogy ő sem volt még teljesen biztos abban, hogy erőltetnie kéne azt, vagy még adni akart egy kis időt, amíg rendesen visszarázódunk, ami tulajdonképpen aranyos és gondoskodó húzás lenne tőle. Még akkor is, ha nekem nem lett volna ellenemre a másik variáció. Bár, ha jobban visszagondolok, egész végig, miután visszakerültünk a lakására, egyszer sem ért hozzám durvábban vagy hirtelen, még csak meg se lepett, amikor a konyhában csináltam neki vacsorát, hangosan jött be, hozzám beszélve, hogy meg ne ijedjek, mikor mögém áll és tenyerét futólag a derekamra simítja.
Niall büszke, siker édes horkantására zökkentem ki a gondolataimból, mire láttam, hogy kezét a kilincsre fonva, próbálja lenyomni, de az nem mozdult, vagyis sikerült neki bezárni, mint minden kulccsal, a kávézó tulajdonával is megcsinálta azt a menő mozdulatot, megpörgetve mutató ujján, végül bedugta a kabátja zsebébe. Felpillantva, elmosolyodott féloldalasan, de akkor leesett neki valami, mély ránccal szemöldöke közt nézett körbe a délutáni, kellemes hűvös időjárásban, az utcán autók parkoltak mindkét oldalon, de nem találta meg azt, amit keresett, a mellkasom feszített az idegesség adrenalinjától, amiért tudtam mi jön és hogy hazudnom kell, ezen a héten már sokadszorra.
- Harry nem jön érted? - nézett vissza a szemembe, amivel csak megnehezítette a dolgomat, így képtelenség nem az igazat mondani. Úgy tettem, mintha nem számítottam volna erre a kérdésére, a távolban felhörgött egy autó motorja, ami esélyt adott arra, hogy azt bámuljam Niall mindenen-átlátok-és-elmondom-a-pasidnak tekintete helyett, így könnyebb volt megszólalnom.
- Nem - kicsit megnyújtottam ezt az egy szócskát, a hangom tehetetlenül ugrott meg és magasabban csengett, mint bármikor máskor. - A..Azt mondta dolga van, ezért sétálok.
A vége talán egy kicsit túlságosan is célzó volt valamire, talán olyasmire, hogy nem kell felajánlania semmilyen fuvart, mert gyalog szeretnék menni, az pedig már mindegy, hogy hova, felsandítva rá, először kicsit furcsán meredt rám, de aztán úgy tűnt, hogy bevette, amit mondtam. Csak fel ne hívja Harryt, hogy miféle dolga akadt.
Újra elmosolyodott, már kíváncsi voltam, hogy nem-e görcsöl az arca ennyi vigyorgástól, de ő tudja, egy pillanatra hátra lesve a vállam fölött, azt hittem ott fog állni nem messze egy számára minimum tíz per nyolcas lány, aki miatt ennyire villogtatja a fogait, de egyedül voltunk az utcán. Felemelve kezét, lefagyva hagytam, ahogy elölről beletúrja az ujjait a hajamba és összerázza az így is hülyén álló tincseimet, mint valami kisöcsinek, amit a szívem egy sarkában sértőnek vettem, de nem törődtem vele, inkább csak én is virultam, de a sikerem miatt.
- Vigyázz magadra - intett egy utolsót, majd a kocsija irányába indult megfordulva. Úgy kellett nekem is tennem, mintha hazafelé mennék, ezért lassan ballagni kezdtem az utcán, hogy teljesen hiteles legyen a füllentésem és nehogy egyszer még hátra nézzen, azt észrevéve, hogy nem is arra sétálok, amerre kéne. Kezemet zsebembe dugva, megkönnyebbülten lehunytam a pillanatra a szemem, amiért hallottam a hátam mögött, ahogy beindítja a kocsijának jellegzetes, halk motorját, ezzel párhuzamosan én is lelassítottam a lépteimet, és amikor úgy gondoltam biztonságos, lábujjhegyre állva arra fordultam, ahol eredetileg parkolt. De már nem volt ott.
Tudtam merre van a park és, hogy hogy a legegyszerűbb odajutni, mégis más úton mentem, hogy a lebukás valószínűsége a nullát simítsa, de így több időmbe is került, bár nem volt baj, mert még csak négy óra múlt pár perccel, elsétálva a kávézó előtt még egyszer, megálltam egy pillanatra, hogy rendbe szedjem a hajam. A halvány tükörképemet nézve az üvegen, elhúztam a számat idegességemben és félelmemben, olyanok fertőzték meg az agyamat, hogy még van esélyem inkább tényleg hazafelé venni az irányt vagyis Harryhez, megmondanám neki, hogy elmaradt az a bizonyos leltár és hogy inkább használjuk másra az így adódott kettesben tölthető időt. Ráférne már a kapcsolatunkra valami erősítő kapocs.
De végül erőt véve magamon, folytattam az utamat ugyanarra, amerre először elindultam, még akkor is, ha egészen biztos ez volt a rossz ötlet, lehajtva fejem bámultam a járda repedéseit, egyre szaporábban lépkedve, amit először észre se vettem, csak amikor minimum tíz perc alatt odaértem a park melletti utcához. Lelépve a járdaszegélyről, körülnézve átfutottam az úton, de nem nagyon volt forgalom a városban, vagyis azon a részén biztos nem, ma már csak kigombolva lógott rajtam a kabátom, mert a hétvégéhez közeledve egyre melegebb lett az idő, októberhez meglepően kellemes, bár nem hiszem, hogy bárkit is zavart volna. Inkább csak több ember vette rá magát, hogy sétálva menjenek el a legközelebbi boltba és ne kocsival, ami nekem valójában rossz volt, mert féltem, hogy akárki ismerőssel találkoznom kell, aki feltart vagy megkérdezi, hogy hova tűntem. Tény, hogy egy idő óta nem látnak olyan személyek, akikkel előtte napi szinten találkoztam.
Az öreges faoszlopokhoz érve, amik a bejáratot jelképezték, ráléptem a köves ösvényre, milliónyi emléket és érzést kavart fel bennem a kavicsok hangja talpam alatt, az idegesség ismerős érzése kaparta a torkomat, míg azon gondolkodtam, hogy egy igen fontos fordulópontja az életemnek is egy parki találkozással kezdődött. Azelőtt is úgy voltam, hogy az a legrosszabb döntés, amit hozhattam, mégis jól sült el, vagyis ezt nem mondanám teljesen, de az biztos, hogy nagyon sok minden történt azóta, amire sosem számítottam volna.
Az irányt a hely közepén lévő öreg szobor felé vettem, mert azt a legkönnyebb megtalálni és más ötletem nem is volt, ahova mehetnék, kinéztem magamnak egy barátságos padot, ami még viszonylag egyben volt, csak az eredetileg sárgás színre festett lécek koptak le vagy az azt egyben tartó szögek rozsdásodtak meg, a lényeg, hogy arra használható volt, amire én akartam. A táskámat levéve a vállamról, leültem, felhúztam a lábam törökülésbe, mert senki sem volt körülöttem és úgy kényelmesebb volt, a feszültség nem tűnt el belőlem, sőt csak nőtt, frusztráltan doboltam a térdemen, ide-oda nézelődve, hátha valahol feltűnik egy ember vagy rosszabb esetben, maga az, akire vártam. Hirtelen fel se tudtam idézni magamban, hogy hogy néz ki, bár ha meglátnám, rögtön felismerném, nem sok mindenkinek van olyan napsütötte bőre az esős szigetországban, lepillantva a kézfejemre és csuklómra, én se voltam valami színes.
A szívem a torkomba ugrott és felkaptam a fejem, amikor mozgást láttam a szemem sarkából, de csak egy nő volt a gyerekével, halványan elmosolyodva néztem a két év körüli kisfiút, aki az anyukája kezét szorongatva lépkedett nagyokat, majd amikor meglátott egy késő őszi virágot még élénk szirmokkal, ügyetlenül leguggolt és próbálta letépni, de nem ment neki. Mindig is szerettem a gyerekeket, de sosem adódott meg, hogy kistestvérem legyen, még pár évvel ezelőtt, gimi alatt vállaltam el bébiszitterkedést, de azóta nem volt lehetőségem babák közelébe menni. Elvarázsolva bámultam, alig tudott mozogni, olyan pufi kabát és sapka volt rajta, szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne lágyulna meg egy kisgyerek láttára, nekem inkább az volt a hibám, hogy túl sokáig néztem egy irányba, nem gondolva arra, hogy a másik oldalról rosszabb vár rám.
- Azt hittem nem jössz el - mondta egy szórakozott mély hang, ugyanakkor, amikor éreztem, hogy egy nagy tenyér a vállamra, majd hátamra simul. Ugorva egyet, majdnem felsikítottam ijedtemben, arra kapva a tekintetem, rá kellett döbbennem, hogy Sein magasabb, mint emlékeztem, még akkor is, ha én ültem, nagyokat pislogva, zavartan fürkésztem mellkasát és vakító félmosolyát, idegesített a görcs a hasamban. Végig engem figyelt, miközben ledobtam a táskámat a padra az ölemből és felálltam, hogy egyenlőbb ellenfelek legyünk, bár így se sokat segített, nagyot nyelve néztem végig rajta a nyakáig, felül kigombolt hófehér ingét, és bőrdzsekijét, ebben a városban mindenkinek jó az ízlése, csak nekem nem. Hajába beletúrva elölről várt türelmesen, mert eléggé úgy tűnhettem, mint aki most beszélni fog, és így is volt, csak össze kellett szednem magamat, mélyet szippantva a délutáni levegőből, ki is fújtam, majd ezt még elismételtem párszor, mielőtt kinyitottam a számat.
- F...Figyelj, Sein... - hebegtem, nem mertem szemébe nézni, mert úgy képtelen lettem volna kimondani a következő sorokat, amik rögtön a közepébe csaptak. - Te egy... kedves és helyes srác vagy, de... sok dolog miatt, nem én vagyok az, aki neked kell.
Visszajátszva a fejemben a szavakat, egy totál idiótának tűnhettem, pedig én csak önállónak akartam tűnni, aki képes megoldani a problémáit egyedül, valójában ezért mentem bele a találkozóba, hogy bebizonyítsam Harrynek, a segítsége nélkül is megy, a szemöldökömet összehúzva lesajnálóan saját magam miatt, kíváncsi voltam erre mit fog reagálni, hisz azt tudtam jól, hogy ő mit szeretne tőlem. Egy pillanatra döbbenet futott végig rajta, alsó ajkát lebiggyesztve az azonnali elutasítástól, de hamar taktikát választhatott, mert utána már nem volt csüggedt, mióta ott volt, akkor néztem meg először igazán az arcát, a szívem a torkomba ugrott, tekintetem végigvezetve a lilás folton a jobb arccsontján, majd lejjebb a szája sarkánál lévő duzzanaton, nem akartam tudni hogyan kerültek oda, még akkor se, ha sejtettem. Szóval ezt jelenti a beszélgetés... A gondolatimba voltam merülve, ami miatt összerezzentem, majd lefagytam, mikor két kéz megragadta a karjaimat a könyököm hajlatánál és közelebb húztak magukhoz, hatalmas szemekkel meredtem Seinre, akinek önelégült, mégis szomorú mosoly függött ajkain.
- Adj egy esélyt, Louis - sóhajtott könyörögve, azonnal bogarat ültetett belém az önostorozás, hogy nem kellett volna eljönnöm. Kényelmetlenül éreztem magam érintése alatt és azért, mert olyan közel volt hozzám, orrom megtelt kölnijének erős, bár kellemes illatával, a deja vu már egész volt, mikor tenyeremet mellkasára simítva próbáltam ellökni magamtól, de ő engedve nekem, kicsit hátrált tőlem, ami miatt abszurd módon hálás voltam.
- Barátom van! - szegeztem neki ugyanazt az indokot, mint amit a telefonban, minél többször mondtam ki, annál jobban hangzott. A tudat pedig, hogy ki az a személy, csak nagyobbat dobbantott a szívemen, még mindig idegesített, hogy nem engedett el teljesen, ujjai a kabátomat szorították derekamnál, ezzel maga mellett tartva, bár esélyes lehetett volna, hogy elfutok, amíg nem figyel.
- El akarom venni tőle azt, ami a legfontosabb neki, ahogy ő tette velem - suttogta a fülemhez hajolva, mint valami titkot, amitől libabőrős lett a karom és nagyokat pislogtam. Az ember még csak nem is feltételezné, hogy ők ketten egyszer haverok voltak, bár a kétszínűség már akkor látszódott, mikor másodszorra találkoztam vele Harry jóvoltából, eszembe jutott az anyuka és gyereke, akiket figyeltem, reméltem, hogy addigra már másfelé fordultak, mert nem akartam lesajnáló pillantást vagy hallgatózó füleket.
- M..Mit vett el tőled? - kérdeztem döbbenten, mert ez megfogott. Bár az a rész is jól esett, hogy ennyien látják vagy tudják, hogy én vagyok az egyik legfontosabb dolog az életében, mikor én még mindig úgy gondoltam, hogy csak egy jó szakasza vagyok.
- Ez nem fontos... - nevetett fel keserűen, lehajtva egy pillanatra fejét, amitől legelőször úgy éreztem, hogy megsajnáltam. El se tudtam képzelni mi lehet az a dolog, amit elvett tőle Harry, olyan titokzatosnak és sejtelmesnek hangzott, de attól még biztos fontos lehetett, ha ilyen reakciót vált ki belőle az elvesztése, óvatosan a kézfejére raktam a tenyerem, hogy megpróbáljam leszedni magamról, amíg ilyen melankolikus a hangulata.
- Sajnálom... - motyogtam, már csak három ujja akaszkodott belém mindkét oldalon, a bűntudatom előtört, amiért ilyen gonoszan viselkedtem vele, mikor komoly okai voltak erre az egészre. - De én tényleg szeretem Harryt.
Hirtelen felkapta a fejét, mikor meghallotta az utolsó szavakat, amik elhagyták a számat, felötlött bennem a gondolat, hogy ezt már nem kellett volna hozzátennem, ami meg is erősödött, mikor lekoptatott kezével még erősebben ragadott meg, de ezúttal már nem a ruhámat, hanem a derekamat, benyúlva a kabátom alá. Nagyot nyelve, letaglózva, nem tudtam mást tenni, csak hagyni, hogy közelebb húzzon magához, mint előbb, az orrom már majdnem súrolta az állát, egyre rosszabbul éreztem magam így, mert eszembe jutott egy mondat, ami még pár napja hangzott el Harry szájából, valami olyasmi, hogy rajta kívül senki más sem érhet hozzám és azt is az előttem álló ember miatt mondta.
- Az enyém lennél, ha nem állna közénk? Ha csak a kispadról figyelne? - kérdezte lejjebb hajtva fejét, mély hangon, megilletődve pislogtam egyik szeméből a másikba pillantva. Nem értettem milyen helyzetet képzelt el a fejében, mit jelent az, hogy a kispadon ül valaki vagy hogy ne állhatna közénk, mert ő mindig ott lesz, nincs olyan dolog, ami megtudná állítani attól, hogy még egy kicsit harcoljon tovább, és végre elhittem, hogy talán ezt értem tenné meg. Harry nem a kispadra való, hanem a mezőny, a pálya közepére, az egyetlen játékos, aki nyerhet és a kisujjával mindenki mást a földre taszít, a gól pedig nem jelent mást, csak azt, hogy az övé legyek visszavonhatatlanul. Ez így olyan reménytelenül romantikusnak hangzik, de más hasonlat nem jutott eszembe hirtelen, magam elé meredve, teljesen elfelejtve, hogy hol vagyok, ilyeneken gondolkodtam, meg közben elém ugrott egy kép is Harry amerikai foci mezben, ezért fagytam le teljesen, mikor egy kéz az oldalamról, megragadta az államat és kényszerített a figyelmére. Akkor döbbentem rá, hogy a hallgatásomat lehet, hogy igennek vette, vagy egy talánnak, legszívesebben gyorsan megszólaltam volna még, hogy nem tudom, ez a legpraktikusabb válaszom, meg talán az egyetlen, amit ki tudtam volna nyögni, de ezután minden olyan gyorsan történt, nekem pedig lebénultak a végtagjaim.
Azt még láttam, ahogy Sein kedvesen, féloldalasan elmosolyodik, derekamon maradt ujjai megmarkoltak teljesen magához húzva, majd a következő pillanatban lehajolva, alsó ajkamat az övéi közé vette megszívva, én pedig köpni-nyelni nem tudtam, álltam karjai közt, mint egy bábu. A szemem tágra nyílva maradt, az ő hosszú szempilláit bámulva és barna bőrét, nem maradt semmi erő bennem ahhoz, hogy ellökjem, pedig az lett volna a legokosabb és legjobb tett, a tény villámcsapásként ütött meg, mikor megformálódott bennem, hogy egy csók is megcsalásnak számít. Én nem vagyok hűtlen, én ezt nem akartam, pedig tudtam jól, hogy egy megcsaláshoz két ember kell, és én vagyok az egyik, aki nem lépett közbe, hogy megállítsa. Egy utolsó senkinek éreztem magam, pillangók helyett meg nem szűnő görcs alakult a hasamban és meg akartam pofozni mindkettőnket, de inkább magamat, amiért hazudtam Harrynek arról, hogy hol vagyok, és még hagytam is, hogy hozzámérjenek a tudata nélkül.
Amikor nem csókoltam vissza, Sein csak elhajolt pár centire, majd még egy puszit adva felső ajkamra, teljesen elhúzódott, apró félmosollyal szája sarkában, nekem pedig sírhatnékom volt boldog arcára pillantva, nem is sikerült sokáig visszafognom, éreztem a könnyeket szúrni szememet, miközben lazábbra fogta a szorítását. Megcsaltam Harryt. Ha már egy érintéstől kiakad... nem mondhatom el neki, nem lennék képes rá. Megint ordítana velem, vagy ami rosszabb, már nem csak megverné Seint. Nem, nemnem, nem...
És ha nem lett volna elég rossz, még megkoronázta, arcomat súrolva ajkaival, időközben besötétült és felkapcsolták a lámpákat, ami miatt árnyék vetült rá, a homályban történt minden, vagyis ott is marad, titokként, kár, hogy nem ilyen egyszerű az életben, összeszorítva szemhéjaimat, remegve a sírástól nem löktem még mindig el, a fülemhez hajolt.
- Erre vágytam a buli éjszakája óta... - sóhajtotta megkönnyebbülten, amiért végre megkapta, amit akart, én pedig nem bírtam tovább visszafogni, kibukott belőlem egy szipogás.
Megcsaltam Harryt, az egyetlen embert, aki képes volt harcolni értem, aki gyönyörűnek látott. Megcsaltam azt, akit szerettem, azért, mert nem voltam képes ellökni magamtól valakit. Nincs annyi obszcén szó a világon, amennyivel elhordhattam volna magamat abban a pillanatban, ezért csak sírtam. Sírtam, mert csalódást okoztam az életben, még akkor is, ha csak én tudtam.
Egy csalódást okozó, hűtlen, gyenge pötty voltam az élet nevű, bonyolult és sűrű univerzumban, és nem tudtam magamon segíteni, csak maximum megpróbálni a képtelent, elfogadni.