2014. július 2., szerda

53. rész

Halihó!:) Elnézést, hogy ennyit kellett várni, de közben bejártam a fél országot és megrendeztem egy szülinapi bulit. Az igazság az, hogy már azt se tudom milyen nap van ma, de mindegy. 
Hosszú a rész, de értelmetlen, éjszaka van már és előjött a durván kritikus énem, szóval bocsássatok meg, hogy lehúzom magam. Nem tudom. Egy ideje már nem tudok mit mondani az új részekhez.:D 
Egy dolog van, 3 rendszeres olvasó kell még és megvan a 100, ami hűűű és wooow, azta. Az nagyon szép szám, amire talán jogosan vagyok büszke, örülök neki, hogy ennyi embert érdekel a történetem.:)
Köszönöm és jó olvasást!
horan vandaa.xx

Harry Styles

- Akkor nem jön haza? - szólt utánam egy szomorú hang, mire rögtön visszafordultam, még mielőtt leléptem volna az ajtó előtti két fokos lépcsőről a járdára. Szembenézve egy meggyötört anyával, ahogy fejét az ajtófélfának dönti, de próbál szomorkásan mosolyogni, lepillantottam a nehéz, vállamat lehúzó táskára, mert nem akartam beismerni, hogy lelkiismeret furdalásom van, mégiscsak én voltam az, aki elvitte otthonról a fiát és nem engedte vissza. Nem mintha vissza jött volna, ha szabad utat adok neki. 
- Nem úgy tűnik, Mrs. Tomlinson - vontam meg a vállam, meghunyászkodva. Menni akartam már, beülni a kocsimba és hazáig vezetni, csak annyi volt a feladatom, hogy eljöjjek és néhány ruhát elhozzak a szobájából, mert azt mondta, hogy különben meztelenül fog járkálni, amit a falakon belül nagyon nem bántam volna, de azért az utcára nem mehet ki úgy. Még közúti balesetet okozna a formás fenekével - köhintve néztem félre, amikor eszembe jutott, hogy a tulajdon anyja áll előttem, miközben ilyeneken gondolkodom. 
- Már mondtam, hogy szólíts Jaynek - dorgált le, keresztbe téve kezét mellkasa előtt, de mosolya szélesebb lett és őszintébb, ami miatt nekem is halványan feljebb görbült a szám sarka. Halvány rózsaszín ingét feltűrte a könyöke hajlatáig, ami arra utalt, hogy vagy mosogatott, mielőtt megjöttem volna, vagy csak melege volt a lakásban, ha őszinte akarok lenni, szép nő volt, ijesztően hasonlított Louisra az alacsony termetével, sötét, egyenes hajával és vakítóan kék szemeivel. 
- Bocsánat, nehéz megszokni - nyögtem a legelső, hülye indokot, ami eszembe jutott. Bár, volt igazság alapja, ugyanis nem nagyon volt eddig szerencsém ahhoz, hogy bemutassanak a családjuknak, egyedül Niall szüleivel találkoztam, még nagyon régen, de ők többnyire sose voltak otthon, üzleti emberek voltak, és nem lett meg az a viszony velük, hogy tegeződjünk. A reakció is mutatta a válaszom nevetségességét, az értetlen kuncogásra nem tudtam mit csinálni, csak eléggé feszülten ácsorogtam ugyanott, ahol megtorpantam, még mindig a táska pántját szorongatva. 
- Miért? - kérdezte, mire rájöttem, hogy talán csak próbál valami beszélgetést kezdeményezni velem, hisz nem nagyon volt még lehetősége többet megtudni rólam a nevemen kívül. És gondolom, az fontos, hogy felületesen ismerd azokat, akik a gyerekeddel lógnak. Az én részemről viszont, hát, azóta kerget a rémálom, mióta véletlenül megtörtént az első találkozás, ahogy neki mesélek a hálószobai életünkről és arról, hogyan vettem el a fia szüzességét, még akkor is, ha ez a rettegés tőlem szokatlan. - Louis hogy hívja anyukádat? 
Felkapva a fejem a kérdésre, először is, mert kizökkentett a gondolataimból, másodszor pedig... Olyan erővel haraptam bele a számba, hogy éreztem a vér fémes ízét, már bántam, hogy belementem ebbe a szívességbe, nem vagyok ebbe a családba való, nagyon nem. A táska pántjába kapaszkodó ujjaim elfehéredtek, amiért ökölbe szorult a kezem, mégis, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam elnyomni a mellkasomban növő szúró fájdalmat, a cipőm orrát bámulva köszörültem meg a torkomat, mert mintha valami megakadt volna rajta. Kezdett egyre furcsább lenni a helyzet és feszültebb a légkör, vagyis az én részemről biztosan, megvakarva a tarkómat, igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, ez még mindig túl nehéz volt, talán az egyik leggyengébb pontom, Louis mellett, magamban bevallhatok ilyeneket, ha kimondani sosem fogom.  
- Öhm... A szüleim meghaltak, pár évvel ezelőtt - hadartam el, hogy ne akadjak meg és ne tűnjön úgy, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnám magam. Én nem sírok. Sok év telt el azóta, és már nincs olyan dolog, ami megérdemelné az én könnyeimet. 
Nem akartam felnézni, nem volt szükségem a sajnálatra és arra, hogy ezzel megváltozzon a véleménye, bánásmódja felém, egyedül Louis volt az, aki miután megtudta, soha többet nem kérdezett róla és nem is bánt velem másképp, ami csak erősítette bennem a tényt, hogy ő a megfelelő személy. Ő az, aki nekem kell. 
- Jaj, kicsim, sajnálom - motyogta elcsukló hangon Jay, ha így szeretné, a következő pillanatban pedig már csak azt láttam, ahogy lelép az alsó lépcsőfokra és megölel. Döbbenten bámultam magam elé, tágra nyílt szemekkel, szabad kezemmel átkarolva a hátát automatikusan, ezt a reakciót se vártam volna senkitől, kellemes női parfümje megcsapta az orromat, amikor úgy döntöttem, nem érdekel senki véleménye sem és a nyakához dörgöltem az arcomat. Újra úgy éreztem magam, mint az a 14 éves kisfiú, akihez sorban álltak a temetésen, hogy megölelhessék és elmondhassák szánalmas sajnálatukat, mikor nem is érdekelte őket, csak jó embernek akartak tűnni, közben pedig egyik sem tudta, hogy mit érzek én, egyik sem foglalkozott azzal mi lesz az én sorsom. Néha meg kell engednünk magunknak egy kis gyengeséget, hogy utána még erősebbek lehessünk. 
- Köszönöm - suttogtam, de nem tudtam igazán mit köszönök meg; a sajnálatot, ami az ő esetében őszintének tűnt, az ölelést, ami azt az érzetet adta, hogy újra egyben vagyok, vagy esetleg azért vagyok hálás, mert a fia létezik, akit mióta megismertem, mintha egyenesbe jött volna az életem. Talán mind a hármat, egyszerre. 
Elengedve, egy biztató mosolyt küldött felém, a szemei csillogtak, és úgy tűnt, ő jobban meghatódott, mint én, most már azt is tudom, hogy honnan örökölte Louis a hatalmas szívét és érzékenységét, még szerencséje, hogy majdnem mindent az anyukájától kapott és az apja többnyire semmit sem adott. Aki, ha jól láttam, úgy döntött hazamegy, amiért így bejött a "térjünk vissza sok-sok év után és alázzuk meg a gyerekünket" project, talán megkapta volna azt a jobb horog, balegyenes duót, amitől a tulajdon fia védte meg. 
- Jövőhéten eljöhetnétek egy vacsorára - csapta össze a tenyerét maga előtt Jay, hogy megtörje az érzékeny hangulatot. Izgatott lett az arca, mintha máris elkezdene tervezni, talán egyszer említette Louis, hogy mindig neki kellett főznie, mert az anyukája még egy pirítóst is elégetett, de nem mondtam semmit, csak elmosolyodva bólintottam, kapva az alkalmon, hogy végre mehetek. 
Egy intés, és már a kocsimban ültem, az anyós ülésre dobtam a telepakolt sporttáskát, beletaposva a gázba, a megengedettnél kicsit gyorsabban száguldottam az utcákon, ilyenkor van a legnagyobb szükségem arra, hogy nem törődve másokkal, csak haladjak előre, azt se tudva merre megyek. Nagyon rég volt már az, hogy egy ember nem tudta ki vagyok valójában, vagyis nem találkoztam olyannal, aki minimum egy pletykát nem hallott rólam, ezért volt felettébb szokatlan a mai délután, mintha megláttam volna a fényt az alagút végén, hogy anélkül is lehet élni, hogy elítélnének. Egyszerű dolog ez, egy kemény, bunkó álarcot viselve, bármikor elrejtheted a belső énedet, ami magányos pillanatokban felszínre törhet. 
Szükségem van Louisra, beszélnem kell vele. 
Tudom, hogy úgy döntöttem, nem fogok ilyeneket elmondani neki, mégis el akartam, minél hamarabb, még mielőtt elpárolog belőlem ez a lelkesedés, épp ezért, mikor megérkeztem, olyan erővel fékeztem le, hogy a kövek alatt lévő por felszállt a levegőbe, majd a motorháztetőn találtak új otthonra, kivágva az ajtót, a táska pántját megragadva indultam befelé. Egy idő után már megszoktam, hogy minden nap üres ház fogadott, és senki se válaszolt a hangosan feltett kérdéseimre, sőt, még az is természetesnek számított, hogy a saját zajaimon kívül mást nem lehetett hallani, de most már zavart, hogy amikor beléptem az ajtón, nem várt más, csak a csend. A fülsüketítő, frusztráló és magányos csend. 
Ledobva a zsákmányomat a kanapéra, amit egészen addig hurcolgattam a vállamon, a hálószoba felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek, a lépcsőfokokat kettesével-hármasával szedve, pillanatok alatt felértem, nem sokkal később pedig már a szekrényemet bámultam, tekintetemmel valami viselhetőt keresve. Egy melegítő nadrág és elnyűtt fekete póló mellett döntöttem, plusz egy cipzáros pulóvert is magamra kaptam, amit biztos elkobozna tőlem Louis, ha itt lenne és egész nap abban mászkálna, élvezve, hogy nagy rá és hogy simán be tudok nyúlni alá, hogy közelebb húzzam magamhoz. Hümmögve a gondolatra, eszembe jutott, hogy mit akartam csinálni, a ledobott farmerom zsebéből kihalászva a telefonomat, legörgetve a névjegyekben, már fejből tudtam hányadik lesz ő, a beállított képet tanulmányoztam, amit akkor csináltam, mikor nem figyelt, vigyorogva bámulja rajta a TV-t, azokkal a különleges ráncokkal a szeme környékén.
Az első-második csengésnél még nem gondol semmire sem az ember. A harmadiknál türelmetlen lesz. A negyediknél pedig már tudja, hogy nem fog választ kapni és lerakja. Én pedig ott álltam, a hetedik vagy nyolcadik csengést hallgatva, és csak azt éreztem, hogy ha a következő pillanatban nem veszi fel, akkor elmegyek a kávézóba. És végül kisípolt. Idegesen kaptam el a fülemtől, agresszív mozdulatokkal újra hívást kezdeményezve, de hasonló sikerrel jártam, mint előzőleg. Mindig felvette a telefont, nem volt olyan eset, hogy többször kellett volna hívnom, nem tudtam eldönteni, hogy a mellkasomba költöző új érzést hogy hívják, félelem, aggódás vagy valami más, az agyam rögtön dolgozni kezdett, hogy mit csináljak vagy mi történhetett. 
Leltáron van, ami azt jelenti, hogy hátul üldögél és kartonokat emelget, nehéz kartonokat, lehet, hogy ráesett egy, megrázva a fejem, ilyen nevetséges nem lehetek, egészen biztos vagyok benne, hogy ő inkább a papírmunkát végzi, rábízva a munka nehéz részét Niallre... Niall! Egy másik telefonszámot keresve és tárcsázva, az orrom alatt mormogva hunytam le a szemem, mert ha ő se veszi fel, már tényleg nincs jobb ötletem, hogy mit csinálhatnék. 
- Igen? - szólt bele egy szórakozott hang a készülékbe, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. 
- Szia, Niall, beszélhetek Louisval egy pillanatra? Valamiért nem veszi fel a telefonját - hadartam, türelmetlenül várva, hogy végre hallhassam a hangját. Úgyis annyiszor mondta már, hogy a leltárak közben unatkozik a legjobban, mert egy óra alatt megcsinálják, amit kell, de muszáj ott maradniuk, mert így van megírva, ami szerintem teljesen hülyeség, de fel akartam dobni a munkaidejét. 
- Mi? - kérdezett vissza értetlenül a vonal másik felén lévő, mire a szemöldökömet ráncolva morogtam magamban, hogy ezen mit nem lehet érteni. 
- Add oda a telefonodat Louisnak egy pillanatra, kérlek, mert az övé nem működik. Ott van melletted, mindketten leltáron vagytok, nem? - úgy éreztem magam, mint aki egy ötévesnek magyaráz, ha ennyiből sem fogta fel, akkor nem tudok mit mondani. 
- Előző héten volt leltár. Hazaindult egy órával ezelőtt, azt mondta dolgod van, ezért sétál. Én itthon vagyok... - közölte, mintha nem is ő, hanem én lennék a gyengeelméjű. Döbbenten bámultam magam elé, próbáltam felfogni a szavakat, amik vízesésként ömlöttek rám, de csak egyoldalú mágneseket láttam, amiket bárhogy tettél, taszították egymást, a gondolataim is így néztek ki, semmi sem állt össze. 
Azt mondta nekem, hogy leltár lesz, pedig nem is, Niall meg abban a tudatban élt, hogy dolgom van és ezért nem kell kocsival elhoznia, ami azt jelentette, hogy mindkettőnknek hazudott. A feszítő érzés a mellkasomból nem tűnt el, sőt csak intenzívebb lett, a készüléket erősen markoltam ujjaim közt, összeszorítottam a szememet annyira, hogy már csillagokat láttam a sötétben, ha egyik helyen se volt ott, amit ígért, az azt jelentette, hogy valami történt. Valami, amit előre tervelt ki és nem akarta, hogy tudomást szerezzünk róla. 
- A kurva életbe... - motyogtam a hosszú beállt csend után, mikor mindent megértettem. Nem haboztam tovább, a lábam parancs nélkül indult meg az ajtó felé, lerohanva a lépcsőn, miközben a telefont még mindig a fülemnél tartottam, idegesen léptem az előszobai fogashoz, ahova alig pár perce akasztottam fel a kabátomat. 
- Indulok - közölte Niall, el is felejtettem, hogy még ott van, mire hálásan sóhajtottam fel. Legalább nem kellett elmagyaráznom neki, hogy szükségem van a segítségére, elhadartam még egy "A kávézóhoz gyere!" utasítást, majd leraktam és nem pocsékolva időt arra, hogy bezárjam az ajtót, csak kirohantam a kocsimhoz, közben a kabátom ujjába dugtam a karom. 
Mi olyan dolog lehet, amit nem mondott el nekem? Mire készülhetett a tudtom nélkül? Tudja, hogy bármit elmondhat nekem, egyszerűen semmi sem derengett a közelmúltból, ami furcsa lett volna vele kapcsolatban. Már semmit sem tudtam. Talán eddig tartott neki, hogy kitervelje, hogyan szökhet meg tőlem? Nem, az nem lehet. 
Tanácstalanul és kétségbeesetten emeltem az arcomhoz a kezemet, a hüvelykujjam külső részét harapdálva, miközben sokkal, de sokkal lassabban vezettem, mint valaha, szememet ide-oda kapkodva a két oldalon lévő járdák közt, hátha valahol meglátom és kiderül, hogy csak elment boltba, vagy valami lényegtelen, érthető ok, amiért mindez történt. De csak háromszor kaptam fel a fejem valamiféle civilizációra, egy szerelmespár, meg két család sétálgatott, gondolom hazafelé, egyszer még megpróbáltam a telefonos dolgot, és volt is változás, csak sajnos negatívum, mert már ki sem csengett. A gyomrom liftezett a hasamban az idegtől, egyszerre nem is tudom hány érzés kavargott bennem, volt közte düh, harag, de leginkább aggódtam és féltem, megbántam, hogy reggel nem csókoltam meg a kávézóban, amiért bejött egy korai vendég, magamhoz kellett volna húznom és addig ölelnem, míg vigyorogva, lesütött szemekkel el nem tol magától. Át akartam karolni, a tenyerem viszketett a dereka hiányától, bele se tudtam gondolni, hogy milyen lenne, ha mától fogva nem tehetném meg az ilyen átlagosnak tűnő dolgokat. 
Nem akartam a célpontomhoz érni, de végül megtörtént és a járda is elfogyott, ahol talán megpillanthattam volna, leparkolva egy szabad helyre, amiből sok akadt, amiért egyre sötétebb lett, a horizonton vörös csipkeként felgyűrődött utolsó napsugarak számomra akkor csak a rosszat jelentették, éjszaka még több veszély bujkál a sikátorokban, mint fényes nappal. Már messziről láttam Niallt, az estére is kivilágított kávézó előtt ácsorgott, egyik keze a nadrágja zsebében, amíg a másikkal a telefonját szorította a füléhez, de elemelte onnan, mikor észrevett, sietősen felé közeledve, olyan dologgal köszöntött, amit én is tudtam jól, mégis csak egy újabb tőrként hasított a mellkasomba. 
- Már tizedszerre hívtam, de semmi - tehetetlenül tárta ki a karját, mint aki feladta és nem tud többet csinálni. Hasonlíthattam egy romhalmazra, mikor megtorpantam előtte és szerencsétlenül néztem le rá, remélem tudta, hogy melyik esethez hasonlít ez, remélem tudta, hogy most mellettem kell maradnia. 
- Ötletem sincs hol lehet - suttogtam, a hangom egyszerre volt halk, de magasabb is az átlagosnál, mintha kínoztak volna. Bár kínlódtam is, az érzésektől és gondolatoktól, amik átvették az irányítást és felém törtek.
- Meg fogjuk találni - bólintott Niall magabiztosnak tűnve, és abban a pillanatban az a három szó volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam. Beállt a csend, mindketten az ellenkező irányba bámultunk, afféle "Most merre induljunk?" típusban, az agyam próbált dolgozni, hogy mik a lehetőségek, bárki ismerőse, akihez mehetett vagy kedvenc helye, de semmit sem tudtam. Sosem mesélt ilyenekről és akkor rájöttem a kárára. - Nem lehet, hogy hazament? Mármint, nem hozzád, hanem a családjához. 
Felkapva a fejem, nagyokat pislogva játszottam vissza a fejemben a feltevést, de ha oda ment volna, akkor nem kéne ez a titkolózás, akkor felvenné a telefont és szólt volna előtte, talán még kérte is volna, hogy kísérjem el, ebből pedig eszembe jutott egy újabb ok, amiért ez nem lehet. 
- Ma voltam ott, nem hiszem, hogy odament - ingattam a fejem, az egyetlen esélyt is ki kellett lőni, újra tanácstalanok voltunk. 
Mi van, ha valahol, eszméletlenül fekszik a hideg, nedves földön? Lehunyva a szemem, igyekeztem az ilyesfajta gondolatokat elűzni, jó messzire, arra akartam koncentrálni, hogy biztosan jól van és csak egy kis félreértés történt, meg fogjuk találni és vele a karjaim közt fogok elaludni ma este. Igen, így lesz. 
Lassan már tíz perce, vagy akár negyed órája ácsoroghattunk ott, de nem jutottunk semmire sem, nekem pedig csak egyre nőtt a feszítő érzésem, hogy nem fogom többet látni az arcát, Niall látványosan rágta szét az alsó ajkát idegességében, annyira hálás voltam neki azokban a pillanatokban, amiért van valaki rajtam kívül, még ha ő annyira nem aggódott, mint én. 
- Induljunk el valamerre, hátha véletlenül szembe jön - mondta az utolsó tanácsát, ami szerintem eszébe jutott, nevetséges volt, de mást már tényleg nem tehettünk. Rábíztam magam, mert én tuti nem tudtam volna választani, hogy melyik irányba menjünk, lassan elindult jobbra, a kávézótól távolodva, mindig másik bolt kirakata borította fénybe az utcát, a járdán csillogó vízcseppeket tanulmányoztam a messzeségben, hátha valahol, valaki megtöri a fényét. Még csak eszembe se jutott akkor az, hogy hátrapillantsak és meggyőződjek a kocsim jóllétéről, pedig az volt az életem egyik legfontosabb tárgya, a büszkeségem, de csak caplattam előre, azzal se foglalkozva, hogy sokkal hosszabb lábaim miatt, Niallnek muszáj volt néha kocognia kicsit, hogy fent tartsa a tempót velem. 
Furán pillantottam le kezeire, mikor láttam szemem sarkából, hogy kiveszi a zsebéből a telefonját, egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem, hogy talán valaki hívja, nem is akárki, de semmi ilyesmiről nem volt szó, gyorsan megjegyezte - mikor észrevette, hogy figyelem -, hogy csak tovább akar próbálkozni, hátha. Nem akartam epésen megjegyezni, hogy felesleges, mert egy kicsi remény még belém is szorult, hogy lehet ez alkalommal felveszi, az ujjaimat tördelve bámultam magam elé, még mindig azt várva, hogy szembe jön velünk valaki, de az utca kihalt volt, mint én, nélküle. 
- Kicseng - ordította majdnem Niall, mire döbbenten fordultam felé, megtorpanva a járda közepén. A mellkasomban a szívem kétszeres tempóra kapcsolt, szinte hangosan motyogva imádkoztam, hogy történjen valami, majdnem arcon csókoltam, amiért volt ilyen okos és megpróbálkozott vele még egyszer. - Louis? - kérdezte, mire tágra nyíltak a szemeim, türelmetlenül megbökve a karját, hogy mondjon valamit vagy adja ide. Ki akartam kapni a kezéből a készüléket, hallani a hangját és elmondani neki, hogy soha többet ne csináljon ilyet, jöjjön haza, öleljen át és csókoljon meg. - Mi? Nem értek egy szót sem. - ráncolta a homlokát Niall, pislogva néztem, ahogy arrébb sétál tőlem, de persze én követtem és szinte belemásztam az arcába, hogy én is tudjam, miről van szó. - Louis, beszélj lassabban. Miért sírsz? - itt jött el a pillanat, amikor annyira ledöbbentem, hogy pár pillanatig csak lefagyva álltam, éreztem, ahogy a düh az összes porcikámat elködösíti, gőzöm sem volt semmiről, mégis késztetés hajtott, hogy lefejeljem azt, aki ezt tette vele. Nyúltam, hogy kiszedjem Niall ujjai közül a telefont, de az utolsó pillanatban ellökött a másik kezével, intve, hogy maradjak ott ahol vagyok, eltátott szájjal figyeltem, miközben ellépett tőlem annyira, hogy ne halljam a beszélgetés további kimenetelét. 
És én hülye, pedig tettem, amire utasítottak, a hajamba túrva elölről várakoztam majd szétrobbanva, azt bámulva, ahogy bólogatva és suttogva hallgatja a haverom, annak az embernek a szavait, akivel abban a pillanatban otthon kellett volna lennem, kettesben, felhőtlenül és jókedvűen csak feküdni egymás mellett vagy valami. De nem így volt, szóval vártam tovább. Alig pár perc telt el addig, amíg Niall vissza nem sétált hozzám, zsebébe dugva a telefonját, de nekem éveknek tűntek, sürgetően szuggeráltam az arcát, majdnem megragadtam a kabátja gallérját, hogy ösztönözzem a beszédre. 
- A parkban van - motyogta végül és több szót nem fecsérelve rám, elindult az említett hely irányába. Követtem, átsietve az úton, csak két árny voltunk az éjszakában, akik egyetértően megzabolázták a lépteiket, hogy minél hamarabb a célpontjukhoz érjenek, a cipőink műanyagjának surrogása verte csak fel a keskeny utcát, amin átvágtunk, mert arra rövidebb volt. Megpillantva a park lámpáinak narancssárga fényét átszűrődni a fákon maradt utolsó leveleken, a mellkasom már mástól feszített, kezdtem megkönnyebbülni, bár tudtam, hogy csak akkor leszek teljesen nyugodt, mikor végre láthatom és a karjaim közé zárhatom, oda, ahova való. 
Próbálkoztam megtudakolni, hogy mi történt, de Niall hallgatott, mint a sír, ami miatt haragudtam rá, hisz nem ő az, akinek annyira fontos az a valahol a parkban ücsörgő srác, mindig csak annyit válaszolt, hogy ő se tudja vagy nem mondhatja el, én pedig mérgelődve sétáltam tovább. A hosszú járda után, megváltás volt a kavicsok hangja, és az, hogy végre nem úgy tűnt, csak ketten vagyunk a városban, mert autók zúgtak el mellettünk és halkan beszélgető emberek sétálgattak a park szélén, de én valahogy már semmivel sem tudtam foglalkozni, törtem előre. 
És hogy honnan tudtam, hogy ő nem valahol a kerítésnél fog várakozni? Azt hiszem, ezt hívják megérzésnek, és egy emlék is eszembe jutott, egy nagyon távoli és már homályos emlék, de a helyszínt látva újra élesek lettek a körvonalak, ahogy ugyanezen az úton sétáltam, de sokkal lassabban, azon gondolkodva, hogy lehet, teljesen feleslegesen jöttem el, és talán ő nem ijedt meg tőlem. De végül ott volt, háttal nekem, tanácstalanul ácsorogva, emlékszem, megtorpantam pár másodpercre, és csak bámultam, tetőtől talpig. 
- Louis! - kiáltott fel mellettem hirtelen Niall, a gondolataimat megzavarva, mire felkaptam a fejemet. Tágra nyílt szemekkel, megállt szívvel meredtem magam elé, a nagy szobor melletti rozoga padra, a lépteim lelassultak, bár legszívesebben rohantam volna, felemelve fejét, hasonlóan ledöbbent, a mellette lévő lámpa fénye miatt lehetett látni a szempilláin és arcán csillogó könnyeket, mint az apró gyémántkövek. Kezével rögtön odanyúlt és próbálta eltüntetni őket, de már késő volt, mert láttam, zavartan felállt, tekintetét átvezetve Niallre, aki szélesen, őszintén vigyorgott rá, talán ő szebb és biztatóbb látvány volt, mint én. 
De végül, megtört a jég, mert nem bírtam tovább nézni, ahogy lesüti a szemét és átkarolja saját magát, mint aki szégyelli a létezését is, három hosszú lépéssel átszeltem a távolságot, meglepődve kapott levegőért, mikor megragadtam a kezét és a mellkasomhoz húztam. Úgy öleltem, mintha az lenne az utolsó, a megkönnyebbülésem már teljes volt, bár a szívem még mindig harci tempóban vert, szinte a felsőtestemhez passzíroztam, de nem úgy tűnt, mint akit zavar, ujjai a kabátomba kapaszkodtak a hátamnál és arcát a nyakamba dörgölte. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem a görcsöt a hasamban a hajának illatától és közelségétől, de nem volt merszem bevallani még magamnak sem, fájdalmasan lehunytam a szemem, mikor a nagy öröm közben észrevettem, hogy tenyerem alatt rázkódik a teste a szipogástól, utáltam, ha sírt. Utáltam látni a könnyeit és tudni, hogy valami bántotta. Szorosabban szorítva magamhoz, hagytam, hogy kizokogja magát a vállamon, résnyire kinyitva a szemem, észrevettem Niallt ácsorogni mellettünk, aki halványan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy őt figyelem. Egyetlen egy baj volt csak: még mindig nem tudtam, hogy mi történt vagy ki tette ezt vele. 
- Sajnálom - hallottam meg egy vékony hangot, ahogy a nyakamba dünnyög, mire egy kicsit eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy láthassam a tekintetét. Egyik kezemet felemelve, hüvelykujjammal letöröltem azt a kövér könnycseppet a szeme sarkából, majd lehajolva egy apró puszit adtam alsó ajkára, de nem csókoltam meg, nem tudom miért, egyszerűen nem voltam képes elengedni magam, addig, míg meg nem tudtam mi történt. 
- Ne csinálj ilyet többé, értetted? - suttogtam szinte a szájába, mire bólintott egyet meghunyászkodva, éreztem, hogy a pulzusom végre kezd újra emberi lenni. - Menjünk a kocsihoz. 
Abba az irányba indulva, ahonnan jöttünk, Louis mellett akartam menni, kifaggatni, hogy mi volt ez az egész, de még mielőtt elkaphattam volna a karját, az enyémet kapták el, értetlenül néztem Niallre, aki visszafogott, bámulva, ahogy a társaságunk harmadik tagja mit sem sejtve ballag előre, majd a fülemhez hajolt. 
- Szerintem ne kérdezgesd, majd én kiderítem holnap - motyogta, mire beharaptam az alsó ajkam gondolkodva, igazat kellett neki adnom. Tényleg nem lenne jó, ha elkezdeném még zaklatni, amiből aztán a végén veszekedés lenne, vagy ami még rosszabb, megint elveszíteném a fejem és ráordítanék, azt nem akarom, hogy valaha újra megtörténjen. Halványan bólintva, visszaléptem Louis mellé, aki már észrevette, hogy lemaradtunk, nem foglalkozva semmivel, megfogtam a kezét és biztatóan összefonva az ujjainkat, féloldalasan elmosolyodtam lepillantva rá, amit szégyenlősen viszonzott, de még mindig nedves volt az arca. 
Megkönnyebbülten sóhajtva, hagytam, hogy az oldalamhoz simuljon és azzal szórakozzon, hogy lépteinket egymáshoz igazítsa, ami nem nagyon ment neki, mert túl nagyot léptem, minél hamarabb otthon akartam már lenni, de végül megesett rajta a szívem és kicsit lassítottam. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, és talán így volt a legjobb egy ideig. 
Egész út alatt nehéz volt visszafognom, de végül nem kérdeztem semmit sem, csendben ültünk a kocsiban is, miután elbúcsúztunk Nialltől, de én még félrehúztam egy pillanatra, hogy megköszönjem neki a segítséget, amire csak legyintett egyet, majd beszállt az autójába és elhajtott. Louisnak se kellett sok, egy sóhajjal és mosollyal nyugtáztam, mikor félre pillantva, láttam, hogy az ablaknak döntve fejét, elaludt, nehézkesen bevittem a házba, mikor odaértünk, majd valami olyat motyogott, hogy csak hagyjam tovább aludni, szóval nem segítettem neki levetkőzni. Ezek után már fel sem ötlött bennem semmi extra dolog, hozzá hasonlóan bebújtam a takaró alá és bámultam az arcát az éjjeli lámpa halvány fényében, azon gondolkodva, hogy lassan egy hete nem engedte meg, hogy hozzáérjek. Vagyis, nem csak a kezét akartam fogni vagy csókot adni neki, be akartam járni az egész testét az ajkaimmal, érezni az ujjait a hajamban, vagy csak hallani a hangját, ahogy a nevemet motyogja. 
Leegyszerűsítve, akartam őt, és máris megvolt a tervem, hogy miként kaphatom majd meg. 

3 megjegyzés:

  1. Úgy örültem, amikor megláttam, hogy van új rész :D
    Huh, teljesen felgyorsult a szívverésem. Szerintem nagyon izgalmas. Imádom:)

    VálaszTörlés
  2. jajj de örülök h meg hoztad.. :D nagyon jó rész lett mint mindig. !! Imádtam ajj bele sem gondolok ha Louis el mondja neki mi lesz.. ki fog derülni.?? legalább begyit mondj meg lééééééci :D siess a kövi résszel. !! U.I már hiányozott a rész. és te is. :D <3

    VálaszTörlés