55. rész

Srácok, ilyen hatalmas késés után nem lepődnék meg, ha vasvillákkal és fáklyákkal jelennétek meg az ablakom alatt, a vicces az, hogy nem is tiltakoznék, mert én is haragszom saját magamra. Sikeresen hazaértem a szigetországból, csak pont, hogy olyan beteg lettem valami miatt, hogy egy ideig mozogni is alig bírtam, de most már egész elviselhető. (Nem találkoztam senki fontossal sem Londonban, de azt elmondhatom magamról, hogy egy időpontban voltam Harry Stylessal az Oxford Streeten, ez már valami.)
Bocsánaaaaaaaat.
Még egy részt mindenképp hozni akarok, mielőtt elmegyünk nyaralni, csak attól függ mennyire lesz kedves az öcsém és mikor adja oda a laptopot.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Végre szombat volt, hétvége, ami azt jelentette, hogy akkor ébredtem fel, amikor akartam, vagyis inkább akkor keltem ki az ágyból, amikor akartam, mert amúgy arra riadtam fel álmomból, hogy Harry maga alá gyűrt, fél testét rám pakolva szorított magához, ami nem is zavart volna, de hirtelen levegőt se kaptam. Végül valahogy sikerült kikecmeregnem alóla, de nem úgy tűnt, mint aki el akar engedni, pedig nem is volt magánál, mert még halkan horkolt, nem volt olyan pillanat, mikor minimum a kisujja hegye nem ért hozzám, az alváshoz felvett, elnyűtt pólóm felcsúszott, de tenyerével elrejtette csupasz derekamat. Felsóhajtva a tényre, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, csak bámultam magam elé kómásan a félhomályban, azt hittem azért van ilyen sötét, mert még kora reggel van, de kicsit megemelve a fejemet, döbbenten olvastam le az éjjeliszekrényen pihenő digitális óra számlapjait, miszerint már elmúlt délelőtt tíz óra. Mitől fáradtam el ennyire? 

A hasam megkordult, a nyakam és vállam vonala meg valamiért kellemetlenül fájni kezdett, ezért nagy áldozatot kellett hoznom, felemelve szabad kezem, gyengéden megcirógattam Harry karját, ami bilincsként fonódott rám, mire feldünnyögött. 
- Ideje felkelni - motyogtam neki halványan mosolyogva, rekedt hangon, nyomott arcát fürkészve, de nem nyitotta ki a szemét. Gondoltam, ebből nem lesz semmi és nemigen értem el sikert, ezért nehézkesen kimásztam a takaró és ő alóla, az ágy szélére ülve, lelógattam a lábaimat és megdörzsöltem a még álommal teli szemeimet, azon kezdtem el agyalni, hogy mennyi minden vár még rám ma. El kell mennem egy buliba, emberek közé, meg persze alkohol közelébe, és ha ez nem lenne elég, a bulit Niall tartja, aki fogadok, hogy azóta azt tervezi, hogy hogyan áruljon be Harrynek, egyszerűen nem hagyhatom neki, nem lehet annyira gonosz, hogy tönkretegye a legjobb barátja boldogságát. Istenem, el se tudom képzelni mi történne, ha megtudná a mögöttem békésen, félmeztelenül fetrengő srác, egészen biztosan az ugyanúgy gondtalanul benne pihenő szörnyeteg kibújna a barlangjából, és nem sokat hagyna maga után... 
- Hé - morogta, egész arcával belesüppedve a párnába, így csak egy elfojtott hangot hallottam. A padlóra szegezett, ijedt tekintetemet a gondolataim miatt, felkaptam és félig hátra fordultam, azt észrevéve, hogy izmos, napcsókolta karját felém nyújtja vakon, próbálva megtalálni, de amikor nem ment neki, bosszúsan felemelte pár centire a fejét, hunyorogva keresve engem. Szám sarkában halvány, semmitmondó mosoly ült, még mindig szaporán verő szívvel a a ma esti, megpróbáltató kételyekre és kábán az alig pár percnyi kelés miatt, csak bámultam őt, enyhe imádattal szemeimben, kócos, lelapult haját addig akartam csavargatni, míg újra vissza nem kapja eredeti alakját, és addig puszilni a párnától ottmaradt, pár milliméteres halvány piros csíkokat arcán, míg már nyomuk sincs. Meglepődött hang szökött ki ajkaim közül, mikor végre elkapta a derekamat, le akart rántani maga mellé, vagy inkább maga alá, tudom, hogy neki nincs ínyére bármiféle házimunka, inkább egész nap aludna, majd ha megunná, piszkálna és ha elérte a célját, kezdené elölről durmolást, mint minden átlagos férfi, igen, meg vagyok én. - Hol marad a jó reggelt csókom? - kérdezte mély, rekedt hangon, hatalmas vigyort villantva felém, de egyik szemhéja még mindig félig csukva volt. Nagy, kelletlen sóhajt hallattam, ami amúgy csak tettetett volt, majd szememet forgatva, egész testemmel visszafordultam felé és megtámaszkodva a matracon teste mellett, felé hajoltam, nehezemre esett visszafogni a belül tűzijátékokkal ünnepelt érzéseimet, hogy nehogy az arcomon is megmutatkozzanak. Addigra már alig egy másodperc alatt a hátán feküdt, hogy jobb legyen a szög, azt hihette nem vettem észre, de nagy tenyerét óvatosan oldalamra simította, önelégülten mosolygott szemembe nézve, de mielőtt megkaphatta volna, amit akart, egyik kezemet felemelve, mutató- és hüvelykujjam közé vettem a kósza, göndör tincset, ami átívelte a homlokát, majd hátraseperve a többi közé, az ajkaira tapadtam. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy furfangos és bele fogok esni a csapdába, hirtelen körém csavarta szorosan mindkét karját és lerántott felsőtestére, döbbenetemben sikolyféle hagyta el a számat, elválva tőle, majd hangosan nevetni kezdtem azon milyen alattomos szemét alak, rácsapva csupasz mellkasára, próbáltam mérgesen ránézni.
- Engedj el! - parancsoltam, addig eljutottam, hogy sikerült felülnöm a csípőjére, megtámaszkodva hasa és mellkasa találkozásánál. Bár esélyem sem lett volna elmenekülni, mert ujjai birtoklóan markolták combom külső részét, észrevétlenül felsóhajtottam az agyamon átvillanó gondolatra, hogy alig pár ruhadarab választott el minket attól, hogy csináljunk valami reggeli mutatványt, de nem szabadott, nem lettem volna képes rá.
- Hm, szeretem, mikor irányítani próbálsz - búgta reggeli hangon, amitől a szőr is felállt a hátamon. Erősebben mart belém, arra kényszerítve, hogy lejjebb hajoljak hozzá, inkább a matracon támaszkodtam meg teste mellett, beharapott sötét rózsaszín ajkát bámultam, én akartam lenni az, aki fogai közé veszi és meghúzogatja.
- Harry, kezdenünk kell valamit magunkkal estig - ingattam a fejemet, majd úgy döntöttem, most magabiztos, erős leszek és lemászok róla. De ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt a fejemben terveztem, mert abban a pillanatban, mikor felemeltem az egyik térdemet, kihasználta ingatag állapotomat és könnyedén maga alá gyűrt, elzárva a menekülőutat végtagjaival előlem.
- Van pár ötletem - vigyorgott nem túl sejtelmesen, a hülye is tudta volna mi jár a fejében. A levegő megakadt a torkomon, mikor váratlanul hozzám nyomta keményedő ágyékát, bár gőzöm sem volt, hogy mitől indulhatott be ennyire, a szívembe kellemetlen érzés szökött, hogy szegényt újra cserben kell hagynom, mi van, ha egy nap megunja, hogy ennyiszer ejtem ebben a témában és keres olyat, aki bármikor teljesítené a vágyait?
- T..Tudsz várni estig? - vettem arcát mindkét tenyerem közé, zöld tekintetét megkeresve. - Miután hazajöttünk Nialltól?
Persze, később rájöttem, hogy hülye döntés volt, mert ha a bulin fény derül a titokra, talán ez lehetett volna az utolsó alkalom, de ezt muszáj volt kivernem a fejemből, mert ha Niallnek van annyi szíve, akkor megkegyelmez rajtam és hagyja, hogy legalább én avassam be, ha muszáj megtenni. Harry arcán lágyabb mosoly jelent meg, szomorkás ugyan, de biztos nem hamis, amitől a megkönnyebbültség forrósága lepte el a mellkasomat, körém zárt börtöne máris lazább lett, ahogy készült felülni, hogy engedjen az utamra.
- Egy hónapig vártam rád az elején, egy napba nem fogok belehalni - tette hozzá felnevetve, amitől éreztem, hogy pír lepi el a fejemet, pedig nem olyan szándékúnak szánta.
A többi reggeli teendő már könnyebben ment, mint gondoltam volna, csak néha kaptam egy kicsi piszkálódást, mint például fenékbecsípést, mikor hamarabb végzett a fogmosással, majd nagyot vigyorogva nézett vissza rám a válla fölött, akkor azt kívántam, bárcsak neki menne az ajtófélfának, de sajnos ő túl figyelmes, hogy olyan bakikat kövessen el, mint én. A következő húzása a konyhában történt, amíg a gáz mögött álltam, észrevettem, hogy elég sokáig matat a hűtőben, majd amikor végre megtalálta a narancslevet, akkor is kezében szorongatta, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet addig, míg egy óvatlan pillanatban mögém nem lopakodott és bedugta jéghideg tenyerét a felsőm alá. Olyat ugrottam, hogy ha egy centivel magasabbra sikerül, lefejelem a plafont, de mikor a sokk után megperdültem a sarkamon, már nem volt a helységben, csak öblös, gonosz nevetését hallottam a nappali felől, mérgelődve csináltam tovább a hülye reggelijét a hülye amerikai palacsintákkal, aminek a hülye receptjét már fejből tudtam.
Visszasétálva a nappaliba, két megpakolt, hófehér porcelántányérral az ujjaim közt, egyet morogva a kezei közé nyomtam, mire felkuncogva megköszönte, de nem válaszoltam rá, csak levágtam magam a kanapéra mellé, az oldalához bújva, felhúztam a lábaimat törökülésbe és az ölembe raktam a kaját. Nem mintha valaha is tudnék rá igazán haragudni. Mielőtt hozzá kezdtem volna, szemem sarkából figyeltem, ahogy Harry felpakolja a lábát az alacsony üvegasztalra, közelebb dönti hozzám a fejét és kíváncsi tekintettel bámulja a bekapcsolt TV-t, ahol valami reggeli főzőműsör ment, hirtelen valamiért mosolyognom kellett az egész helyzeten. Nem akartam elcsépeltnek vagy nevetségesnek hangzani, de akkor úgy éreztem, mintha egy kicsi család lennénk, vagyis, mintha már sok ideje együtt lennénk és tudnám kívülről hány cukrot szeret a kávéjába vagy melyik műsör a kedvence, amikre valójában tudtam volna válaszolni, amitől csak még jobban vigyorogni kezdtem.
- Elfelejtettem megkérdezni, otthon volt anya csütörtökön vagy Will engedett be? - jutott eszembe a családos dologról, érdeklődve fordultam felé, felemelve egyik szemöldököm. Nem nézett rám, csak egy pillanatra, majd befejezte azt a falatot, ami a szájában volt, mielőtt megszólalt volna, amit értékeltem, mert volt már rá példa, hogy elővette a kevésbé diszkrét oldalát és teli szájjal magyarázott, összemorzsázva mindent.
- Anyukád engedett be - bólintott egyet megerősítve a tényt, de valami átsuhant az arcán, amiről nem tudtam volna megmondani mi, így nem is érdekelt. Sőt, arra sem számítottam, hogy folytatni fogja a témát, csak meg akartam törni a csendet, meglepődtem, mikor szomorkás mosollyal ajkain, felém fordult a TV képernyője helyett, hogy a szemembe nézhessen. - Hiányzol neki.
Lehajtottam a fejemet, különös, fájdalmas érzés lepte el a szívemet, szinte születésem óta én voltam az egyetlen ember az életében, aki mindig ott volt, ha valami baj történt vagy csak szeretetre volt szüksége, és most egyedül hagytam, lelkiismeret furdalásom volt miatta. Talán vissza kéne mennem hozzá?
- Beszélgettetek? - kérdeztem elcsodálkozva, hisz furcsa volt elképzelni miféle közös témát találhatott Harry és az anyám. Bólintott, hamis félmosollyal ajka szélén, a figyelme már megint a főző műsor folytatására szegeződött, de én nem hagytam ennyiben, érdekelt, hogy miről maradtam le és milyen lehetett a légkör kettejük között. - Miről?
- Rólad - vágta rá egyszerűen, semmi köntörfalazás, amitől éreztem, hogy zavarba estem, és fúrni kezdte az oldalamat a kíváncsiság. Nem hiszem, hogy olyan érdekes téma lennék, amit ki lehetne beszélni, de akkor sem fejezte be ennyivel a mondatot, láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, amiért összeszorítja a fogait, mielőtt újra megszólalt, halkan. - Meg a szüleimről.
A szívem a gyomromba süllyedt, sose gondolnék ilyenre, de legszívesebben fejbe csaptam volna anyát, hogy miért ilyen kíváncsiskodó természetű, én is tudtam jól, hogy egész életében, neki mindig mindent tudnia kellett, de akkor is vannak olyan dolgok, amikkel szemben tapintatosnak kell maradni, és ez is egy olyan dolog. Nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek az ő nevében is, de mielőtt valamiféle akadozó hang kijött volna onnan, belém fojtotta a szót, tenyerét is felém emelve, jelezve, hogy maradjak csendben.
- Ha sajnálkozni akarsz, akkor most szólj, mert elmegyek - először azt hittem ezt bántásnak szánta, de akkor észrevettem, hogy mosolyog, őszintén, kedvesen. Vagyis nem haragudott.
---
Miután órákig nyávogtam és könyörögtem, hogy ne menjünk sehova, végül rádöbbentem, hogy süket fülekre találtak szavaim, több okom is volt, de sajnos azokat nem mondhattam el neki, amik súlyosabbak voltak, azt mégsem adhattam be, hogy "Nem mehetünk, mert Niall mondani fog neked valamit, amiről nem szabad tudomást szerezned!". Így valamikor hat körül, erőt vettem magamon, de az is segített rajta, hogy rám parancsolt, szedjem össze a nagy seggem a kanapéról és kezdjek el készülni, mert ha miattam késünk, akkor nem áll jót magáért később este az ágyban. Nincs is nagy seggem.
Puffogva, előre dobált, lógatott végtagokkal mentem fel a lépcsőn a hálószobába a sporttáskámért, hogy keressek valami hordható ruhát a bulira, bár utána rájöttem, hogy amik abban a táskában vannak, mind olyan helyekre valóak, szóval csak ki kellett választanom egyet. Azt a fekete, feszülős nadrágot vettem fel, amit a legelső közös bulinkra is, meg egy ujjatlan, fehér felsőt, gondoltam, ha bent leszek, akkor abban nem fogok fázni, ha meg kint, a kabát tökéletes hozzá. Egészen megelégedve magammal, és azzal, milyen hamar elkészültem, büszkén fordultam még párat a tükör előtt megnézve magam minden szögből, hátha valahol van valami bökkenő, de nem volt, ujjaimmal átfésülve a hajamat, hogy minden tincs a bal irányba álljon, kész is voltam.
Értetlenül, felemelt szemöldökkel sétáltam vissza a földszintre, amiért nem láttam Harryt a kanapén, de pont abban a pillanatban lépett ki a konyhából, kezében egy pohárral, kettő másodperc alatt végigfuttatta a szemét rajtam tetőtől talpig, de ezúttal elmaradt a szokásos reakció és ajakharapás.
- Nem - csak ennyit mondott, amitől megilletődve bámultam rá kérdőn, hogy mi ez az elutasítás.
- Mi? - nyögtem, mert nem úgy tűnt, mint aki meg is fogja magyarázni a hirtelen kitörését. Jó volt a ruha, amiben voltam, vagyis életemben először magabiztosságot éreztem, hogy így megjelenhetek mellette és végre konkurenciát jelenthetek mások szemében, a hajammal sem volt gond, ha útközben a sietős lerohanástól nem kócolódott össze, egyszerűen nem értettem mi a probléma.
- Így nem jössz sehova, öltözz fel normálisan - bökte mutató ujját nadrágomra és felsőmre fapofával, azt hittem leesik az állam.
- Miért? Mi a baj ezzel? - olyan érzés fogott el, mintha elutasítottak volna. Hogy bebizonyítsam neki, igenis jó, még meg is pördültem előtte, megmutatva neki a gyengéjét, de amikor újra szembenéztem vele, még mindig érzelemmentesen fürkészett engem.
- Az a bajom, hogy lesz ott néhány srác, akik biztosan bepróbálkoznának nálad, ha így jönnél. - morogta, keresztbe téve a kezét mellkasa előtt makacsul, mire nagyokat pislogva meredtem rá. Szóval ez a probléma? Lesz pár, ezek szerint meleg fiú a bulin, és fél, hogy bármelyik akarna tőlem valamit? Miért nem fogja fel, hogy tőlem aztán 100 pasit felkínálhatnának, de nekem csak ő kéne? Én éreztem magam rosszul, az ő bizonytalansága miatt.
- Ne csináld már... - sütöttem le a szemem suttogva. Ha belegondolunk, valójában az ő hibája, hogy ilyen ruhákban akarok menni, mert nem hozott nekem mást otthonról, lehetett volna okos és bepakolhatta volna a kötött pulcsijaimat és most nem lenne probléma. Égett az arcom, amiért ilyen hűtlennek tart, de lassan rájöttem, szívem nagyobbat dobbant, hogy valójában csak fél az elveszítéstől, vagy attól, hogy valaki más megfordulna utánam, bár ki merne megtenni ilyesmit, ha ő mellettem van?
- Louis, ha még iszol is, a végén hagyod valamelyiknek, hogy félrehúzzon, amíg nem figyelek - vonta meg a vállát egy kicsit epésen, próbálva megkeresni a tekintetemet, mire tudtam, hogy melyik emlék járhat a fejében. Amitől csak még jobban szorított a mellkasom, már a nevére sem akartam gondolni, nem akartam emlékezni arra, hogy saját magamtól ültem az ölébe, hagyva, hogy a derekamat fogdossa.
- Már bocsánatot kértem azért... - motyogtam, félve felnézve szemébe, de semmit sem találtam zöld íriszeiben. Csak kétséget, félelmet aziránt, hogy mi történhet ma este, ha egy pillanatig elveszítjük egymást, hisz mindig így kezdődik a probléma, mintha lenne egy apró burok körülöttünk, ha együtt vagyunk, amibe beszökik a rémes külvilág, ha elsétálunk egymástól.
- És én meg is bocsátottam, de nem szeretném senki arcát betörni ma este - válaszolta komolyan, én pedig tudtam, hogy képes lenne meg is tenni. Beállt a csend, én az elhangzott párbeszéden kattogtam és azon, hogy vajon mivel nyerhetném vissza a bizalmát, de akkor eszembe jutott, hogy még csak nem is tud a csütörtöki estéről, minek beszélünk mi itt bizalomról, ő pedig türelmesen várta, hogy sarkon forduljak és tényleg elmenjek átöltözni.
De nem tettem meg, neki meg elfogyott a türelme, mert emberből van, és egy várj-t dünnyögve az előszobába ment, nagy szemekkel néztem, ahogy kezei közt egy fekete pulóverrel tér vissza, elém lépve, utasított, hogy emeljem fel a karjaimat, magamban mérgelődve hagytam, hogy rám adja az én méretemnél sokkal nagyobb, vastag anyagot. Mikor kidugtam a kócos fejem a nyakán, rányújtottam a nyelvemet, de ő csak büszkén, halványan mosolygott saját maga miatt, majd lehajolva kaptam egy rövid puszit a homlokomra, amire nem számítottam, hisz nem illett bele a pillanatba, mégis jól esett.
- Ha nem veszed le magadról, jöhetsz így - utasította nevetségesen, mire a szememet forgattam. Most azért nem mehettem úgy, mert a karjaim csupaszok maradtak? De amint megragadta még gyorsan a pulcsi alját és lehúzogatta, amennyire tudta, megértettem melyik részemet akarta takarni, hitetlenül sóhajtva elfogadtam, hogy eszkimóként megyek egy buliba. Mi lett volna, ha medencés bulira megyünk, nem engedett volna be a vízbe, vagy maximum öt réteg ruhában? - Menjünk - vigyorodott el Harry, a hátam mögé nyúlva, rácsapva a fenekemre, amit alig éreztem meg, mint valami búcsú ajándék saját magának ma estére. Ezt azért még meg kéne beszélnünk, mert nem tudom érintkezhetek-e vele úgy, vagy csak barátként kell viselkednem.
Sietősen még a kabátomat is magamra kaptam, amitől már teljes volt a túlélem-az-apokalipszist szerkóm, bezzeg ő pofátlanul jól nézett ki a sötétkék, szinte már fekete farmerba bújtatott formás lábaival, felsőtestére és izmaira feszült világosszürke felsőben, meg a hosszú kabátjában, végül mégsem jelentettem túl sok konkurenciát. De mintha csak a gondolataimban olvasott volna, rögtön a kezemért nyúlt, még akkor is ha csak öt méterre volt tőlünk a kocsija, a földet bámulva talpam alatt, mosolyogtam a semmin, majd hagytam, hogy kinyissa nekem az ajtót, és beszálltam a már kiérdemelt helyemre, mint valami trónra.
Csend honolt a jármű belsőterében, nem olyan, mint feszült, összeveszett hangulatokban, hanem kellemes csend, mert nem volt semmi, amit mondhattam volna, plusz szerintem ő is a forgalomra akart figyelni, és ez így teljesen rendben volt, unottan bámultam az utakat szegélyező, másodpercenként elsuhanó közvilágítás lámpáit, amiket már felkapcsoltak, pedig még világos volt. Szombat révén, az emberek, a mi generációnk, estefelé éledezett, a kisebb-nagyobb társaságokat is megnéztem magamnak, akik szórakozóhelyek vagy kocsmák bejáratánál ácsorogtak felhőtlenül nevetgélve, pohárral vagy üveggel a kezükben. Talán nekünk is ezt kéne csinálnunk minden hétvégén, ahelyett, hogy otthon fekszünk a kanapén, egymáson, és mindenféle talk show-kat nézünk, miközben én sunyin inkább csak azt élvezem, ahogy mély, dörmögős hangon felnevet a vicceken, és amiért többnyire a fejem a mellkasán van, páholyból hallgathatom. Nem tudom, én semmiért nem cserélném fel ezeket a pillanatokat, főleg nem olyanokért cserébe, amikre nem is emlékszem az alkohol fogyasztás miatt.
- Mielőtt Niallhoz mennénk, elviszlek valahova máshova, oké? - fordult hirtelen felém, egy sejtelmes félmosollyal, ami semmit sem árult el. Tudatlanul bólintottam, hisz bíztam benne, inkább csak a kíváncsiságomat keltette fel, mert halvány ötletem sem volt hova megyünk, felemelt szemöldökkel, figyelmesebben fordultam vissza az ablakhoz, hogy felismerhessem merre vagyunk a városon belül, de semmi olyan helyet nem ismertem azon a környéken, ahova mehetnénk. Egy nagyon kicsi, aranyos hangulatú étterem volt erre, de valahogy éreztem, hogy nem oda tartunk, ami be is igazolódott, mikor elhajtottunk mellette lassítás nélkül, hümmögve jöttem rá, hogy talán ezért kellett sietnünk, nem is azért, mert elkésünk a buliról.
Szemem sarkából láttam, hogy Harry ujjai erősebben markolják a kormányt, odafordulva gondolkodva néztem az elfehéredett ujjperceit és ereit, lehet ez azt jelenti közeledünk a célponthoz, nem akartam felstrapálni magam vagy ilyesmi, de a szívem akkor is gyorsabb tempóban ugrált a mellkasomban a tudatlanság miatt. Volt már ilyen helyzetre pár példa, hogy én nem tudtam merre megyünk, és sosem preferáltam, jobb szeretem, ha nekem is van sejtésem hova akarnak elhurcolni.
A szemöldököm összefutott, mikor az autó lassulni kezdett, majd befordult a földes útra és leállította a motort, miután megállt, ami azt jelentette megjöttünk, de nem értettem mit keresünk mi itt, hosszú, halk sóhaj hagyta el az ajkait, a kilincsért nyúlva kimászott a kocsiból, hogy átsétálhasson az én oldalamra és engem is kiengedjen. Közben tanácstalanul ücsörögtem magam elé bámulva, az emberek nem ilyen helyre viszik a párjukat randira, főleg nem szürkületkor, temérdeknyi horror film suhant végig az agyamon, baltás gyilkosokkal és vámpírokkal, addig, amíg ki nem nyitotta az ajtót mellettem, amire összerezzentem, a kezét nyújtotta felém, hogy kihúzhasson.
És, abban a pillanatban, amikor megpillantottam szomorúságtól csillogó szemeit és hamisan felfelé görbülő fél ajkát, csak hogy biztatást küldjön felém, hogy semmi baj nem fog történni, megértettem miért vagyunk itt, mármint inkább csak erős sejtés vágott arcon, az addig hevesen verő szívem a gyomromba süllyedt, miközben mögé pillantottam, a homályba.