56. rész

Wow, hát sok minden történt az előző rész óta. Szeretnék újra bocsánatot kérni az öcsém okozta incidens miatt, ami többé nem fog előfordulni, ugyanis a héten megkaptam a saját laptopomat. 
A másik dolog, átléptük a +100 000 megtekintést, nem jutok szóhoz, ez egyszerűen... lenyűgöző, hihetetlen, annyira hálás vagyok, hogy az leírhatatlan. Imádlak titeket.♥
Meg is gyógyultam végre, három hetes betegség után, szóval úgy tűnik, minden kezd egyenesbe lendülni, ami azt jelenti, nem lesznek akadályok előttem és több alkalmam lesz leülni, írni az új részeket. Most azért is jött olyan későn a rész, mert más történeten dolgoztam, még nem tudom, hogy befejezem-e, publikálom-e vagy hogy bloggá teszem, esetleg csak egy One Shot lesz, nem tudom.
Egy dolog biztos, közel van ennek a blognak a +18-as része, huhúú.
Jó olvasást!:)

horan vandaa.xx  

Louis Tomlinson

Szívembe költözött félelemmel és hatalmas szemekkel bámultam magam elé a kovácsolt, fekete vaskapura és az azt körülvevő kőkerítésre, amin egykor még jól látható idézet futott az élet és halál elegyéről, de mára már kikoptatta az idő megállíthatatlan irama. Csend honolt a város ezen szakaszán, csak sok-sok méterrel távolabb, egy utca és kietlen park után pislákoltak fények öreg házak ablakából, de persze a városi világítás idáig is elért, amire még mindig nem volt szükség, úgy éreztem a lábam a földbe gyökerezett és nem fogok tudni megmozdulni. Csak akkor rezzentem össze, amikor Harry becsapta mögöttem az autó ajtaját, félénken magam elé fontam az egyik karomat, nem tudtam mit keresünk itt és mit fogunk csinálni, csak sejtéseim voltak, nagyon erős sejtéseim. 
- Menjünk - motyogta hirtelen mellettem egy nagyon halk hang, majd nagy tenyerét hátamra simította, hogy löketett adjon lebetonozott talpamnak. Lassan elindultam, miközben rájöttem, hogy neki kellett volna inkább nehezebben mennie az első lépésnek, kezét nem vette le rólam, hanem átkarolta vállamat, szorongva pillantottam fel arcára, de csak megfeszült állkapcsával és összehúzott szemöldökével találtam szemben magam, mire tudtam, hogy csupán el akarja rejteni az érzéseit a magabiztossággal. Még mielőtt bementünk volna az ijesztően felénk magasodó kapun, egy pillanatra elengedett, kíváncsian néztem, ahogy lehajol a kőkerítés tövében futó, már félig elhervadt rózsabokorhoz és letép egy olyan szálat, aminek szirmai még gyönyörű vörösen izzottak, zavartnak tűnt, a háta mögé rejtette, hogy ne lássam, miközben újra magához húzott.
A temetők sosem tartoztak a kedvenc helyeim közé és szerintem nem vagyok vele egyedül, az ember szívébe automatikusan egyfajta szomorúság szökik a sok, árva sírt és mécseseket látva, idejét se tudom már én mikor jártam ott utoljára, talán a nagyszüleim temetésén, de akkor még kisgyerek voltam. Észrevétlenül közelebb bújtam Harry oldalához, ő pedig megszorította a vállamat, idegesített a csend, de örültem, hogy legalább szavak nélkül megbeszéltünk annyit, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem kellett sokáig sétálni, az addig betonos főútról lefordultunk, nem tudtam merre kell menni, ezért követtem minden lépését, a nyirkos fű fura hangokat adott ki talpunk alatt, az angol temetők ironikus bája a katonás sorrendbe elhelyezett, fehér kövű sírhelyek voltak, amik csak még ijesztőbbé tették az egészet. 
Megtorpantam, mikor ő is, keze leesett rólam és valamiért távolság lett közöttünk, leereszkedett hátának és vállának vonalát figyeltem, arca felét elrejtette kabátjának gallérja mögé, rosszul esett ez a gesztusnak nem nevezhető lépése, de oldalra pillantva megértettem mi történt. Kissé elnyílt ajkakkal, furcsa érzésekkel kavarogva mellkasomban néztem az előttünk heverő sírra, ami egyszerűnek tűnt, kicsit szürkés kőből készült, ami a többihez hasonlóan hófehér lehetett valamikor, se virágok, se mécsesek, semmi sem volt előtte, jó régen járhatott itt utoljára bárki is. De ami igazán felkavart, az a rendezetten, szépen ívelten odavésett betűk és számok voltak - Roger Styles 1970-2008 és neje, Peggy Styles 1973-2008 - erősen beleharapva számba, pillanatok alatt elvégeztem a gyors fejszámolást, 38 és 35 évesek voltak. Ilyenkor érzi leginkább az ember, hogy az élet valójában mennyire nem fair. 
- Én... Nem tudom, hogy ez jó ötlet volt-e... - hallatszott fel a csendben egy halk, rekedt hang, itt még a madarak sem mertek énekelni, nehogy megzavarják a sok-sok éve alvó emberek álmát. - Biztosan nem volt jó ötlet... Nem tudom... - sose hallottam még ilyen kétségbeesettnek, mintha egy hajszál választaná el attól, hogy a földre essen és zokogni kezdjen, ami ha megtörtént volna, én ott lennék mellette és addig ölelném, amíg meg nem nyugszik. De Harry erős, erősebb az összes embernél, akit ismerek, lelkileg és fizikailag is, ezért csak állt tovább egy helyben, ökölbe szorítva kezét, hogy remegését is elfojtsa, várt valami reakcióra tőlem, akkor döbbentem csak rá, mennyire elutasítóan és szerencsétlenül kapkodtam a tekintetemet közte és a két név között. 
Nekem kellett lépnem, szó szerint, átszelve a fájdalmas távolságot, átöleltem oldalát, messzebbik csípőjénél összefonva ujjaimat, arcomat a kabátjába dörgöltem, sok idő telt el, mire végre lett annyi bátorsága, hogy egyik karját felemelje és derekam köré tegye, akkor vettem észre, hogy másik markában még mindig ott van a bejáratnál leszakított rózsa. 
- Köszönöm, hogy elhoztál - dünnyögtem, hirtelen túlságosan elérzékenyültem, mert rájöttem mennyit jelent ez. Utált az érzéseiről és családjáról beszélni, mégis ott álltunk most, ahol mindkettő jelen volt, talán azon a helyen számított a legérzékenyebbnek, és ha meglökték volna, kártyavárként omlott volna össze, hagyva bárkinek, hogy megtapossa, de bennem bízott eléggé, hogy tudja, én az ellenkezőjét fogom tenni. Én nem döngölném a földbe, kihasználva gyengeségét, még csak meg se fordulna a fejemben, az akartam lenni, aki mellette van és kapaszkodhat belé, hogy ne érezze magát egyedül, el akartam felejtetni minden fájdalmát, amit valaha át kellett élni. És tudom, hogy ezek nagy szavak, amikre sose leszek képes, de én azzal is beérem, ha kis időre sikerül kivernie a társaságomban a fejéből az őt ért szomorú dolgokat. 
Elengedtem, mire óvatosan előrébb merészkedett, keserű, pár másodperces mosolyra húzódott a szám, mikor hezitálva lerakta az agyonszorongatott virágot a sír elé, ami hozott egy kis színt a sok szürkeség közé, alsó ajkát beharapta, míg üveges tekintettel meredt a két névre, el se tudtam képzelni mennyi minden égethette a mellkasát, mennyi emlék, fájdalom. Ritka gondolataim egyike újra előtört, ahogy őt néztem, megint annak a kisgyereknek tűnt, aki nem vágyik másra csak, hogy valaki karjai közé zárja és hagyja, hogy elaludjon mellkasán, szüksége volt valakire, aki vigyáz rá, amíg ő álmodik. 
- M...Mesélj róluk - szólaltam meg halkan, félve, nehogy rossz néven vegye. Azt szerettem volna, hogy kibeszélje magából az érzéseit, hallani akartam, hogy magáról, a gyengeségeiről beszél, hisz ő az enyéimet már kívülről fújja, hisz állítólag mindig erősebbek vagyunk azután, ha hagytunk egy kis időt a gyengeségünknek is. Nem szólalt meg, az arcán azt láttam beszélni akar, a száját rágta gondolkodva, de nem tudta mit is mondhatna, mögötte álltam pár centire, mire mellé lépve, nem bírtam ki, hogy ezekben a pillanatokban nem érhetek hozzá, oldalához simulva hajtottam a fejemet vállára, egy elsőre hülye gondolat futott végig a fejemen, ami végül a nyelvem hegyén állt meg. - Szerinted tetszenék nekik? 
Elpirultam a tényre, hogy tényleg kimondtam, feszengve ácsorogtam és már elfutni se tudtam volna, mert karja rögtön átfogta derekamat, meglepődve néztem fel arcára, azzal szembe nézve, hogy ajkai mosolyra görbültek. 
- Ez már régebben eszembe jutott és sokat gondolkodtam rajta - árulta el, hangja először rekedt volt és még mindig a szomorúság csengett benne, de a mondat végére elpárolgott a nagyja. Már nem is éreztem annyira nyomottnak a hangulatot, de persze az a kényelmetlen szúrás még mindig ott lapult a mellkasomban, nekem is nehéz volt, hisz nyolc évesen elveszítettem az apámat, de vele nem is szívesen éltem volna tovább, kárpótlásul pedig megkaptam a világ legjobb nagybácsiját, szóval messze sem volt olyan rossz a helyzetem, mint az övé. Át akartam érezni a fájdalmát, de egyszerűen nem tudtam, mert sosem veszítettem el senki fontosat örökre, mert ha nehéz is bevallani, örültem volna, ha úgy nőhetek fel, hogy mindkét szülőm mellettem van és támogat, de én nem veszítettem el teljesen az apámat, még él valahol messze, csak nélkülem. 
- És? - noszogattam a folytatásra kíváncsian, mert ez megfogott, mégiscsak a jó kérdést tettem fel.
- Hát... Abban biztos vagyok, hogy anya imádna - melegség áradt szét a mellkasomban, a döbbenet kavargott bennem, nem ilyen válaszra számítottam. - Mindig rávette az egész családot, hogy megnézzünk egy hülye naplementét vagy csillaghullást, és ha valamelyikünk nemet mondott, utána valamivel kedveskedni kellett neki, hogy ne haragudjon. Szerette a természeti szépséget, ahogy te is. Szeretett főzni és tudott is, nagyon jól, tele volt élettel, a szomszéd nők mindig irigyelték, hogy hogy képes ennyi mindenre és a mosoly sosem tört le az arcáról. Egyetlen egy ember nem volt ezen az átkozott Földön, aki szándékosa ártani tudott volna neki, mindenki szerette. - Harry szája végig felfelé görbült, csak néha rándult meg az arca, időben a szeméhez kapott és megdörzsölte, mielőtt elhullajtott volna egy könnyet előttem. Én viszont már nem voltam ilyen ügyes, elhomályosult a látásom, egyszerűen nem bírtam visszafogni, amiatt, hogy mennyi szeretettel beszélt róla, a hangja lágy volt, szemeim előtt megjelent egy alacsony, középkorú nő, hatalmas vigyorral ajkain, talán zöld szemekkel, olyanokkal, mint amik Harrynek vannak, és szőke hajjal, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lehetett, hisz honnan örökölte volna a fia a vonásait? - Kibeszélt volna engem a hátam mögött neked, elmondta volna a kínos gyerekkori dolgaimat, mint egy átlagos anya, vagy annyira zavarba hozott volna a kérdéseivel, hogy paprika vörösen ülnél előtte, dadogva. - kuncogott fel hirtelen, nem egy temetőbe illő hang volt, nekem mégis többet jelentett mindennél ebben a helyzetben.
- Akkor most már tudom ezt kitől örökölted... - szúrtam közbe oldalát gyengéden megbökve a könyökömmel. Egymást ölelve álltunk a doncasteri temető közepén, egy sírhely előtt, ami Harrynek nagyon sokat jelentett, és így, hogy már engem is beavatott a titokba, az életébe, nekem is egy fontos hely lett, talán ilyen helyzetben a csend a megszokott, hogy elgondolkodhassunk az életet és halált elválasztó cérnaszálon, a veszteségeinken és gyengeségeinken, de mégis szebb kimenetelű, ha megtörjük a jeget, elképzeljük milyen lenne, ha és csak hagyjuk, hogy az eszünk elkalandozzon a valódi pozíciójáról. Nagyot sóhajtott, minden fájdalmát belesűrítve, mielőtt folytatta volna, elhiszem mennyire nehéz lehetett beszélni ezekről a dolgokról, amiket talán azóta meg sem említett senkinek sem és magába fojtotta. 
- Apával már nehezebben menne, nem fogadna el minket először, de később megbékélt volna - hadarta el, ezúttal csak egy erőltetett mosoly jelent meg szája sarkában, ami másodpercek múlva el is tűnt. Nem mondott többet, én pedig azonnal leszűrtem, hogy neki sem lehetett a legjobb a kapcsolata az édesapjával, közelebb bújtam hozzá, eszembe jutott még egy kérdés, kíváncsi voltam a nővérére is, de annyi merszem már nem volt, hogy erre rákérdezzek. 
Végül mégis bekövetkezett az a csend, amitől féltem, egy öreg hölgy pár sorral előrébb, háta mögé tett kezekkel sétált lassacskán az egyik sír felé, reméltem, hogy nem fog észrevenni minket, nem is azért, ahogy ránk nézne, amiért két férfi ölelkezik a temetőben, hanem azt akartam, hogy továbbra is azt érezhessük, hogy csak ketten vagyunk. Harry nem úgy tűnt, mint aki észlelte volna, hogy többen lettünk, továbbra is meredten, feszült állkapoccsal bámulta a szüleinek nevét, azt akartam, hogy előttem legyen mersze levenni az álcát és megmutassa a gyenge oldalát, alsó ajkam szélét harapdálva figyeltem az egy szál rózsa szirmait, amit megcirógatott a lágy szellő. Pislogtam kettőt meglepetten, mikor éreztem, hogy elfordítja fejét, amitől puha, telt ajkai hajamon pihentek, forró lélegzetvételétől kirázott a hideg, ironikus nemde, de az ezután következőre nem számítottam. 
- Nagyon hiányoznak... - suttogta, hangjában a fájdalom minden szikrája fellelhető volt, először nem ismertem fel, de amikor rájöttem, hogy szipogott egyet, megfagyott a vér az ereimben. Nem, nem lehet az, hogy Harry sír. 
Kibontakoztam öleléséből annyira, hogy ráláthassak arcára, ledöbbenve néztem, ahogy a nedvesség megcsillant szemei alatt, szétmaszatolt könnycseppek voltak mindenhol, mert kezével minden áron el akarta őket tüntetni, mintha sosem történt volna meg ez a pillanat, szívemben olyan fájdalmat éreztem, mintha ketté hasították volna, vagy minimum egy tört döftek volna bele. Az én Harrym nem sírhat, kézfejem agyam irányítása nélkül lendült a magasba, arcához, hüvelykujjammal simítottam meg ott a bőrét, ahol medret vájt rá az érzéseinek patakja, szemeit bámultam, gyönyörű zöld szemeit, amik pokoli kínlódásról árulkodtak. Nem bírtam tovább, egy lendülettel mindkét karomat nyaka köré fontam, olyan erővel húztam magamhoz, mintha az életem függne tőle, ő pedig nem hezitált sokáig, átölelve hátamat, hideg könnyekkel áztatott arcát nyakhajlatomba dugta és csak álltunk. 
Nem voltak szavak, mozdulatok, csak ujjperc fehérségű kapaszkodás egymásba, támogatás, halk, lassan elhaló szipogás és belül kavargó érzések, addig akartam szorítani, míg újra minden rendben nem lesz, míg minden törött része újra össze nem áll, hisz ez volt a feladatom, és csak akkor döbbentem rá. Félig kinyitva a szemem, válla felett pont a kis sírkőre láttam rá, a hely, ami sok mindent megváltoztatott, de ezúttal csak bámultam a nevekre és arra gondoltam, hogy ha most itt ülne Harry anyukája és apukája, azt mondanám nekik, hogy ne aggódjanak, én vigyázni fogok a fiúkra. Persze, nem úgy, mint ahogy ő tudna vigyázni rám, nem fizikailag, hanem lelkileg, az érzéseiért fogok harcolni, hogy senki se bántsa meg őket. 
- Lou... - a sírástól rekedt hangja miatt hideg futott végig a gerincemen, ahogy forró ajkai a bőrömhöz értek, kíváncsian dünnyögtem, hogy folytassa, miután képes voltam annyi hangot is kiadni magamból. Arra gondoltam, hogy azt fogja mondani, köszönöm vagy, hogy most már mehetünk, hosszú pillanatokig csendben maradt, megijedtem, hogy valami rossz következik, ölelésünk egy pillanatra sem lazult, lehunytam szemeimet abban a pillanatban, hogy hosszú sóhaj hagyta el a száját. És kimondta. - Szeretlek. 
Az életem mintha egy varázsütésre fordult volna a feje tetejére, de valójában csak millió és egy érzés indult meg hadjáratba a testemben, mellkasomban, hogy porrá zúzzanak, a szívem először leállt másodpercekre, majd lesüllyedt a gyomromba és végül a torkomban állt meg, a levegővétel ismeretlen definíciónak számított. Elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé, de már nem láttam semmit, a zöld és szürke szín egybefolyt, az agyam kikapcsolt és csak újra meg újra lejátszotta a fülemnek azt az egyetlen egy hangot, szót, nyögést, minden alkalommal még több bizsergést adva végtagjaimnak. Megszámlálhatatlan alkalommal képzeltem már el, milyen lehet az ő hangján hallani ezt a talán másoknak jelentéktelennek számító szót, ezért ijedtem meg, hogy talán megint csak képzelődőm és ez csak egy álom, egy felettébb furcsa álom, de akadozva, lassan eltolt magától, hogy szemembe nézhessen, kétségbeesetten kérlelve tekintetével, hogy mondjak valamit. Vagyis ez a mégiscsak a valóság, de vajon mennyi ideje állhatok már lesokkolódva? 
- É...Én... Én is szeretlek - dadogtam suttogásnak sem nevezhető, inkább cincogó hangon, tehetetlenül, őszinte mosoly jelent meg arcomon. Istenem, mióta vártam erre? De nem érdekelt, mert megérte. 
A mellkasom fel tudott volna robbanni a forróságtól, egyik szeméből másikba lesve, csak bámultam őt, mire különös módon beharapta alsó ajkát, kínosan, szomorkásan felkuncogva lehajtotta fejét, a könnycseppek még ott csillogtak a szempillái tövében, de már nem sírt. Felbátorodva, vakon a kezéért kutattam, ami teste mellett lógott, ujjainkat ezúttal én fontam össze, egy kisebb szorítást adva neki, mint valami biztatás, furcsa volt egy helyzetben ezt a szerepet játszani, sose voltam az a fajta, aki másokat pátyolgatott, hanem inkább én voltam rászorulva, de Harry kedvéért bármit megtennék. 
Még egy ölelést váltottunk, egy hosszút, amibe érzéseink végső cseppjeit sűrítettük, de ezt már ő kezdeményezte, majd szó nélkül, csak kezemet fogva hátat fordított az emlékeinek egy kis időre, már sötétedni kezdett és mi még meghívásosak voltunk egy helyre, de én hátra néztem még egy utolsó pillantásra vállam felett. A kis, szürkés kőre, a belevésett nevekre, a letépett rózsára, visszaemlékeztem a szavakra, amik elhangzottak, az érintéseinkre, mégis, a sok szomorúság mellett csak az maradt meg élesen, ahogy rekedt hangon a fülembe súgta szerelmi vallomását, mint a közös titkunkat, a vágyamat hosszú-hosszú ideje már. 
Így, mikor visszafordultam, lusta, letörölhetetlen mosollyal arcomon bújtam közelebb Harryhez, egy gyors imát még elmormolva magamban a szüleiért és azért, hogy mennyit segítettek azzal is, hogy csak meglátogattuk őket. Mert mindent egyenesbe hoztak. 

***

A maradék autóút az eddigi összesnél is csendesebb volt, ha ez lehetséges, Harry összeszedte magát lelkileg és mintha kicserélték volna, a rádióban szóló halk szám ritmusát dobolta a kormányon, persze az arcán látszott, a sötét foltokon szeme alatt, hogy sírt, de ez csak én tudtam volna megmondani, bárki más azt vágta volna rá, hogy csak sok ideje nem aludt. Azt hiszem, magamtól is rájöttem, hogy ami ott történt kettőnk között, az ott is marad, nem mintha bárkinek is elújságoltam volna ilyesmit, de az is lehet, hogy felhozni se hozhatom fel soha, hogy mi történt, neki se, túl sok gondolat mérgezte a fejemet, és mindegyik kérdés válaszért sipákolt. 

Komolyan gondolta a szeretleket? Vagyis, tényleg szeret? Ha ez eszembe jutott, nem tudtam segíteni magamon, rögtön mosolyognom kellett és legszívesebben körbetáncoltam volna a Földet, lehunyva a szemem, homlokomat a hideg ablaküvegnek döntöttem és csak újra, meg újra lejátszottam magamnak a hangját. Ez elűzte egy időre a rossz gondolatokat, sőt, mintha minden gondom is megoldódott volna, talán telhetetlennek tűnök, de hallani akartam megint, vajon, ha már egyszer kimondta, utána is nehéz lesz neki megtenni újra? Rá kell vennem, hogy még egyszer megtegye. 

Eléggé meglepődtem, amikor a kocsi lelassult és végül leparkolt egy ház előtt, ami nem is lett volna probléma, hisz a meglehetősen hatalmas és luxus ház ablakiból mindenféle fény áradt ki, de rajtunk kívül több autó nem állt a környéken, ami nem csak engem lepett meg, Harry szemöldöke is ugyanúgy a magasba ugrott, amikor körbenézett. De a megfelelő cím alatt voltunk, és a műszerfalra pillantva, a digitális óra szerint is csak pár perce múlt nyolc, kiszállt az autóból, szememmel követtem az alakját, ahogy körbesétálta az autó elejét, majd kinyitotta az én ajtómat is és segített kimászni, amikor talpam a biztos talajon állt, úgy is megbámultam az utcát, de semmi nem változott, rossz érzésem lett, hogy Niall talán valami mást tervezett, és nem egy bulit... Elindultam, a saját fejemet követve, hogy minél előbb megtudjuk, hol vannak mások és mi ez az egész, bár nem nagyon bántott volna, ha kiderült volna, hogy mégsem lesz semmi, meglepődve tántorodtam vissza, amiért egy kéz elkapta hátulról az alkaromat és magához rántott. Sűrűn pislogva hagytam magam, hogy hátam a kocsi oldalának legyen nyomva, kezeim lefagyva lógtak mellettem, amíg ő beférkőzött lábaim közé sajátjával és ujjai hajamba simultak fülem felett, félmosoly függött ajkain, miközben az enyémeket bámulta szempillái alatt.
- Mielőtt bemennénk... - kezdett bele a mondatba, de ahelyett, hogy szóban fejezte volna be, inkább megmutatta. Számra tapadva, tenyerében fogta arcomat, míg én belekapaszkodtam kabátjába a derekánál, hogy közelebb húzzam magamhoz, a sötét utcán csak két árny voltunk, alig láthatóak, mert két lámpa között voltunk pont, kihasználva, elidőztünk egymással, kísérletezve milyen hangot tudunk előcsalni a másikból. Felsóhajtva, a kocsinak döntöttem fejemet, félrehajtva, ajkai máris nyakamon játszadoztak, nedves csókjaitól és leheletétől bőrömön kirázott a hideg, de gyorsan emlékeztette magát, hogy nem mehet tovább, karjai vállam felett támaszkodtak az autó oldalának, ezzel körbezárva engem. Fejét lehajtotta, amitől csak kusza, göndör tincseivel tudtam szemezni, kezemet arcára simítottam és felemeltem, hogy láthassam tekintetét, megsimogattam hüvelykujjammal, majd egy mosollyal arcomon, lábujjhegyre emelkedtem pár másodpercre és adtam egy puszit szájára, mert azt hittem ez a mi búcsúnk az éjszakára.
Miután kocsikulcsán megnyomta a megfelelő gombot, zsebébe dugta és átkarolva a vállamat, húzni kezdett a kapu irányába, ami nyitva volt, vagyis vártak minket, de legalább is a vendégeket, csodálkozva bámészkodtam az elülső kert látványában, a fű rendezetten volt nyírva és díszkövek kacskaringós útja vezetett minket a terasz felé.
- Minek Niallnek ekkora ház? - csúszott ki a számon, ahogy fellépkedtünk a pár fokos lépcsőn, már nem sok választott el minket a bejárattól.
- Szereti a csillogást - vonta meg a vállát Harry, a következő pillanatban pedig, kopogás nélkül benyitott az ajtón, ami úgyszintén nyitva volt. Ha a külső nem nyűgözött volna le eléggé, a belső rész megtette, eltátott szájjal lépkedtem befelé, míg a mellettem álló elkiáltotta haverja nevét, valóban nem volt semmi parti hangulata a helyiségnek, gondoltam embereknek kéne zsongania és valami zenének szólnia, de egyik sem volt jelen.
Egyszerre torpantunk meg, amikor átsétáltunk majdnem az egész lakáson, bár úgy tűnt Harry tudja az utat, amiért a hatalmas hátsóudvar felé vezető üvegajtó kinyílt és egy izgatottan tenyerét dörzsölő, vigyorgó Niall jelent meg előttünk, orra hegye és fülei pirosak voltak a kinti hideg miatt, amiért csak egy szál pólóban ment ki.
- Hol vannak az emberek? - kérdezte meg Harry, mielőtt köszönthetett volna minket a házigazda, keze közben lecsúszott rólam, amitől rosszul éreztem magam, de megértem, nem érhetünk egymáshoz a nap minden másodpercében.
- Csak kilencre jönnek - magyarázta meg röviden, úgy nézve ránk, mintha nekünk ezt tudnunk kellett volna. Rögtön nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, akkor mi mit keresünk itt ilyen hamar, de megkaptam a válaszomat anélkül is. - Azért hívtalak titeket nyolcra, hogy segítsetek.
- Te most csak viccelsz... - nézett rá Harry olyan kifejezéssel arcán, amitől nevetni tudtam volna, de abban a pillanatban nem ment, mert én is ledöbbentem. Ez kissé kihasználás és átverés, nem? Bár, én egy szót sem mertem szólni, sőt még ránézni Niallre is nehéz volt, mert éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, mintha ráülnének, amiért mellette megvan az esélye annak, hogy ma éjszaka tönkremegy az életem, mert elszólja magát. És az nem csak véletlen elszólás lenne, hanem félre húzná Harryt és beszámolna neki minden részlettel.
Alig húsz perccel később, egyedül ácsorogtam kint a kertben, körülöttem kék és fehér fényű égők voltak felaggatva a fákra, bokrokra és kerítésre, de ha az nem lett volna elég világítás, néhány mécses is égett az asztalokon, pont azok okozták a problémámat, mert a kezemben lévő, apró poharakkal felpakolt tálcát nem tudtam sehova sem tenni. Morgolódva forgolódtam, mindenhol alkohol és nasik voltak, a fenébe is, legszívesebben letettem volna a fűbe és bementem volna a meleg lakásba, le akartam ülni arra a kinézett kanapéra a nappaliban és megvárni ott a buli végét. Még mindig nem tudtam, hogy kik jönnek, kik lesznek a vendégek, mégis előkészítem az ő kényelmüket, hogy csak ki keljen nyújtani a kezüket és ott legyen az italuk, az ujjaim készültek ráfagyni az ezüst tálcára, amikor a semmiből kaptam egy segítő kezet hátulról.
- Segítek - suttogta Harry mély hangon a fülembe, majd egy tenyerén tartva a poharakat, amiket én csak két kézzel tudtam megfogni, gyorsan félretolt egy tálat az asztalon és így pont odafért. Mérgelődve néztem, hogy ez nekem nem jutott eszembe, de hamar elpárolgott ez az érzésem, amikor csípőmre simítva ujjait maga felé fordított, karjaimat nyaka köré fonva bámultam a szemeibe, így akartam maradni az életem hátra lévő részében. - Ezt megszívtuk - jegyezte meg, nem tudom rá milyen feladatot osztottak, de felnevettem és bólintottam, Niall jól belehúzott a csőbe. De amíg csendben marad, egy rossz szót sem szólok róla. Hagytam, hogy kezemért nyúljon a tarkójára, nagy markába fogta az ujjaimat, majd szájához emelve, pislogva néztem, ahogy csókot ad az ujjperceimre, ajka forró volt az én bőrömhöz képest. - Menjünk be, nehogy megfázz - kezdett el rögtön húzni az üvegajtó felé, én pedig meglepődve néztem hátra a vállam felett egy pillanatra.
- Végeztünk? - kérdeztem lelkesen, semmi erőm nem volt másik adag kaját vagy piát kihurcolni. Úgy éreztem, mintha rabszolga munkát végeznék ezzel és még csak fizetséget sem kaptam, bár később rájöttem, hogy ez nem így van, csak nem a házigazda fizette ki a munkámat, hanem Harry, és nem is pénzzel, hanem valami mással. Csak megvonta a vállát és azt motyogta a fülembe, hogy kit érdekel, majd befejezi magától, én meg felkuncogtam, követtem őt egészen az említett kanapéig odabent, a kellemes időjárásban, amiről álmodoztam, leült rá, majd jelzett kezével, hogy én az ölébe foglaljak helyett, vigyorogva ültem combjára elölről, az ülő részen térdelve.
Niall ki tudja hol lehetett, de amíg nem volt ott, mi kihasználtuk, más helyzetekhez képest, ezúttal én is úgy éreztem, hogy túl vagyok fűtve és többet akarok ártatlan csókoknál, pedig nem szabadott volna, alig egy órája még csak meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, akkor csak ölelni akartam, összefogni a darabjait, de talán pont ez volt az indoka. Megmutatta a titkát, az érzéseit és gyengeségét, cserébe pedig adni akartam neki, adni, adni és adni, amit csak akar, persze, tudom, nem ilyen formában lenne a megfelelő, de azt is tudtam, hogy ő mire vágyik, így nem volt más esélyem, ujjai a pulóver alá kalandoztak, én pedig kerestem a megfelelő pózt, ahogy ülhetek, ami néhány érdekes mozdulatot eredményezett, hozzá simult minden testrészem.
Hahó, Louis, nem otthon vagytok, ezt nem kéne. De hiába a figyelmeztetések, nem tudtam megállni, ajkaira tapadva, haját téptem tarkójánál, szájába sóhajtottam, mikor felhúzta a pulcsit és fenekemre simította a tenyerét, belemarkolva vigyorgott magának.
- Komolyan?! - hallottam meg hirtelen egy goromba hangot, ami arra kényszerített, hogy kinyissam szemeimet és elhajoljak Harrytől. Lángba borult arccal fordultam Niall felé, aki mérgesen vetett ránk még egy pillantást, az alattam ülőt nem úgy tűnt, hogy meghatotta, de engem rögtön furdalni kezdett a bűntudat, hogy ez már a második alkalom volt, hogy rajta kapott minket, és ezúttal a kanapéján. - Mindjárt itt vannak a vendégek!
Lesütött szemekkel, mozdultam, hogy lemásszak a talajra és szégyenemben elsüllyedjek, de két erős tenyér a csípőmön nem engedett, Harry hátra hajtva fejét a kanapéra, követte tekintetével Niallt, aki idegesnek tűnt, nem tudtam eldönteni, hogy miattunk vagy a buli zaklatta fel ennyire, a számat rágtam belülről feszülten.
- Nekem még el se mondtad, hogy kiket hívtál meg! - szólt utána az alattam kényelmesen terpeszkedő, mint aki kész egy teljesen normális beszélgetést elindítani, miközben én rajta ültem, lovagló pózban. Amivel semmi baj nem lenne, egy másik szituációban, de így kényelmetlenül éreztem magam, el akartam futni, én tökéletesen ráláttam Niallre, így az én szemembe bámult, amikor válaszolt, ami nem sokat segített, mert a pillantásával el lehetett volna pusztítani egy kisebb várost.
- Barátokat - vágta rá egyszerűen, Harry szemöldöke közt kis ránc jelent meg, talán végre neki is leesett, hogy haverjának valami baja van. Szívem félve dobbant egyet, amikor gúnyos mosoly jelent meg arcán, addig a konyha ajtajában állt, de közelebb sétált, eddig is engem nézett, de ezúttal éreztem, hogy a most következő mondat felém fog irányulni, ne, kérlek, még ne most tedd meg. - Bocsi, Louis, a te haverodat nem hívtam meg.
A vér kifutott a fejemből, összeszorult torokkal néztem vele farkas szemet, tudtam, hogy kire gondol, óvatosan ingatva a fejemet próbáltam jelezni felé, hogy amit csinál az nevetséges és nem is értem mi a baja, nem hiszem, hogy azért lenne ilyen, amiért rajta kapott minket csókolózni a nappalijában. Ennek valami más oka van.
- Milyen haver? - szólalt meg a köztünk, vagyis alattam lévő Harry, az én teintetemet keresve, szemöldöke a homloka közepén volt. Nagyot nyeltem, gyorsan kellett gondolkodnom, szemem sarkából láttam, ahogy Niall arcán még nagyobb mosoly terül szét, a győztesek mosolya, várta ő is, hogy vajon mit válaszolok és, ha nem tudok, akkor elrabolhatja a pillanatot és kihasználhatja ahhoz, hogy színt valljon, helyettem.
- A... Adam - vágtam rá az első nevet, ami eszembe jutott régi társaságom közül. - Kiderült, hogy ő és Niall már régóta ismerték egymást, ugye, Niall? - pillantottam fel rá, erősítést várva, tekintetembe a könyörgés minden formáját belesűrítve, mire végignézett rajtam, majd biccentett. Tudtam, hogy ennek itt még nincs vége, és nem is lesz, amíg ki nem derül, de húzni akartam, idő kellett, nem hagyhattam, hogy Harry kicsússzon az ujjaim közül egy apró hiba miatt, mint egy maroknyi homok, ki kellett találnom, hogyan fogom megoldani. De ez nem olyan könnyű, egy ilyen dolgot nem lehet úgy mondani, hogy kevésbé legyen fájdalmas, és beállítani se tudom úgy, hogy nem az én hibám, mert egy csókhoz két ember kell.
A kínos, ránk telepedett csendet a csengő zavarta meg, mire Niall hátra kapta a fejét az ajtó irányába, még egyszer felénk fordult, szemében láttam, hogy jobb lesz, ha szétrebbenünk, majd eltűnt, hogy beengedje az első vendégeket, én meg kiugrottam Harry öléből, kiengedve végre a sóhajt, amit percek óta bent tartottam.
És még csak el sem kezdődött hivatalosan a buli.