5. rész

Sziasztok!:) Futólag, hajnali a-kakas-sem-kukorékol-még időben teszem ki ezt a részt, mert rohanok gólyatáborba. 
Az igazság az, hogy gőzöm sincs mikor lesz következő rész, mert rögtön utána meg már kezdődik az iskola, amikor az internet a háttérbe szorul, de igyekezni fogok, esküszöm.
Jó olvasást!

horan vandaa,x

Louis Tomlinson 

- Tomlinson, nem tudom kiről fantáziálsz éppen, de talán dolgozhatnál is - ment el mellettem Tyler, vállával majdnem fellökött, mire meglepetten néztem utána. A hangjában semmiféle kedvesség nem volt, nyersen köpte oda a szavakat, amitől rossz érzés kerített hatalmába. Ajkaimat beszívva egyenesedtem fel eddigi pulton görnyedő pózomból és félve sétáltam oda hozzá.
- Minden rendben veled? - tudakoltam a lehető legkedvesebben, szemeimet végigfuttatva rajta akartam megbizonyosodni, hogy fizikailag jól van-e. Sötét szemöldökét összehúzta, világoskék tekintete szikrákat szórt, ahogy lenézett rám, erősebben szorította a kezében lévő zöld kosarakat, amikben tiszta poharak sorakoztak fel egymás után. Megijedtem tőle, akár retinájának égésétől is megtudott volna ölni egy pillanat alatt.
- Elegem van, hogy mindig csak lustálkodsz és nekem kell elvégeznem a kemény munkát - szúrta oda nem éppen jó kapcsolati hangnemben. Összerezzenve, ösztönösen hátráltam egy lépést, ha a dühös bikát hergeled, számolj a szarvainak közelségével, hátam a pultnak ütközött, kezeimmel megmarkoltam a lepolírozott fát.
Zavartan pillantottam félre, reménykedve, hogy egy vendég sem vette észre a köztünk lévő feszültséget, hisz nem lenne jó pont a szemükben, ha esetleg nekik kéne kihívni a rendőrséget ránk, de szerencsére mindenki a kávéjával, süteményével vagy azzal az emberrel foglalkozott, akivel betévedt a kis, sarokvégi presszóba.
- Ezt vagy beszéljük meg hátul vagy nem tudom, de ne itt! - sziszegtem a fejemet ingatva, mire Tyler fújtatva lecsapta a kosarat, amiben csörömpölve összeütköztek az üvegpoharak, ki tudja, talán egy-kettő meg is repedt.
Hosszú léptekkel indultam alakja után a kávézó hátsó részéhez, izmos karjaival belökte az öltöző ajtaját, ami majdnem rám csapódott, becsukva magam mögött megálltam előtte és bizonytalanul pillantottam fel arcába.
- Tyler, mi történt? Tudom, hogy nem emiatt akadtál ki, mert akkor már előbb is megtörtént volna... - sütöttem le a szemeimet, mert azzal nem tudtam vitatkozni, hogy néha tényleg elbambultam vagy hosszasan beszélgettem egy vendéggel, amitől őrá maradt a munka nehezebb része.
Aprót biccentett, amiről tudtam, hogy igazam volt, ujjait morzsolva nem mert a szemembe nézni, talán szégyellte magát, alsó ajkát megnyalta, a mozdulatról Harry jutott eszembe, és a majd szombat esti vacsora. A szívem hevesebben dobbant, ahogy elképzeltem őt elegáns ruhában, és ahogy zöld smaragdhoz emlékeztető szemeit végig rajtam tartja, miközben leülök az asztalhoz. Biztos voltam benne, hogy kihúzná nekem a széket, hisz az autójának ajtaját is kitárta előttem, udvarias mozdulatai megmosolyogtattak.
- Meg akartam utáltatni magam veled... - nevette el magát kínosan, visszatérve a jelenbe a saját kis álomvilágomból, kérdőn pillantottam rá. Értetlenségem láttán, zavartan beletúrt a hajába, úgy fojtatta. - Miután elmentél, Styles mondott pár dolgot... Nem fontos, hogy mit, legyen az én problémám, de... Szerintem nem lenne jó ötlet, ha egymáshoz szólnánk most egy darabig...
Döbbenten pislogtam magam elé, a szavak hirtelen rombolták szét a fejemben elképzelt pillanatokat, amiket át akartam élni szombaton. A gyomrom görcsbe rándult, Tyler szavai mögé nézve rájöttem, mit szeretett volna elmondani, csak nem merte hangosan kimondani.
Harry megfenyegette őt.
Mit mondhatod neki? "Ha még egyszer hozzászólsz, megöllek?"
Hisztérikusan felnevettem, ami lassan ment át keserves cincogásba, nem tudtam elhinni, vagyis még mindig nem tudtam megérteni, hogy tud egy olyan lélek egy olyan testbe költözni, mint Harryé.
Ne a könyv borítójáról ítélj - mondják sokszor az okosok, az ő esetében viszont úgy vagyok, hogy akármilyen szép szót is mondanék a külsejéről, a lelke valamivel lerombolná a róla kialakult képemet.
- Szerinted vagy szerinte? - kérdeztem halkan, azt hittem meg sem hallotta, de ajka óvatos 'tudod a választ' mosolyra húzódott, alsó ajkam szélébe harapva egy aprót bólintottam.
Hát így állunk.
Harry minden embert meg fog fenyegetni, aki pár centiméterre is közelebb jön hozzám? Aki sokat számít nekem? Aki már egy levegőt szív velem, azzal közli, hogy kitekeri a nyakát?
Megborzongva néztem magam elé, ki akartam űzni az ilyesfajta gondolatokat a fejemből, valahogy éreztem, hogy ezek után valami olyat tesz majd, ami miatt pedig csodálni fogom. Vagyis reméltem.
- Figyelj... A ma esti leltár... Megcsinálom egyedül, nyugodtan menj haza, ennyit megérdemelsz. - jutott hirtelen eszembe a ma éjszakai plusz munka, amit minden hónapban egyszer meg kell csinálnunk. Igazából, semmi értelme nem volt, a kis, jelentéktelen hátsóraktár dobozait kellett megszámolni, majd a benne lévő dolgokat is. - Ez munkatársi szívesség, nem baráti... - tettem hozzá próbálkozva, ha már úgy döntött, hogy nem nagyon szól nekem többet.
- Louis... - kezdett szabadkozni, majd végül meggondolta magát, vonásait rendezve, komoran bólintott. - Rendben, köszönöm.

***

Idegesen hörögve csaptam magam homlokon a vastag papírköteggel, amiken nem álltak mások, csak számok.
Számok, számok és számok.
Sóhajtva nyúltam a halántékomhoz, megmasszírozva a fájó pontot, leültem az egyik dobozra, reményvesztett tekintettel néztem körbe. Karton dobozok hevertek a földön, néhányuknak nyitva a fedele, zöld, fényes csomagokban sorakoztak bennük a kávészemek.
Félre pillantva, a kis, rácsos ablakon keresztül láttam, hogy az ég már szürkül, halk tücsökciripelést is lehetett hallani, ha jobban figyeltünk.
Nem akartam későn haza érni, sőt, az utcákon sem állt szándékomban sétálgatni alkonyat után, hisz nap, mint nap gyilkosságok tömkelege történik, és a legtöbb az éjszaka folyamán.
Talán nyápicnak tűnhetek, de szerintem mindenki ereiben felszökik az adrenalin, ha azzal a ténnyel állítják szembe, hogy egyedül kell hazasétálnia sötétedés után.
Kezemmel megtámaszkodva fellöktem magam, nyöszörögve visszatoltam a helyére a dobozokat, amik a kinézetük ellenére igenis nehezek voltak, majd tenyeremet és ruhámat porolgatva betettem az összegszett lapokat a pult alatt lévő mappatartóba.
A villanyokat sorban lekattintottam, magamra húzva a kabátomat az esti hűvös szél ellen, elővettem a bolti kulcscsomót és bezártam, a kilincset lenyomva megbizonyosodtam, hogy jól elcsavartam-e a kulcsot a zárban, megfordultam.
Az utcai lámpák narancssárgás fénye körül apró bogarak keringtek, mintha táncot járnának a szellő szárnyán, magam elé fújva néztem, ahogy a meleg leheletem fehér párafelhőként száll az ég felé, amin már fent csillogtak az első csillagok.
Ujjaimat a zsebembe dugtam, összehúzva magam a hideg ellen jobbra indultam, a külvárosi kertes házak felé, alig vártam, hogy hazaérjek és vegyek egy jó, forró fürdőt a már akkor elgémberedett végtagjaim kiolvasztására.
Lépteim visszhangoztak a kihalt utcán, vízcseppek csillantak meg a járda szélén parkoló autókon, a házak ablakai is többnyire már sötétek voltak, néhol égtek csak éjjeli lámpák vagy a tévé fénye, ami fel-felvillanva mutatta a különböző képeket.
Az út másik felén csörömpölő hang zavarta meg az este csendjét, ijedten tántorodtam meg, kezemet a mellkasomhoz szorítva próbáltam lenyugtatni magam, hogy biztos csak egy macska volt, ami fellökött egy régi üvegpalackot.
Élve hazajutsz - motyogtam magamban, mire belegondolva a félelmembe, felkuncogtam.
Mi bajom is eshetne?
Nem gyakori az emberrablás errefelé, meggyilkolni meg csak nem fognak, nem tettem én semmi rosszat ahhoz...
De, mielőtt a szívem lassabb tempóra válthatott és újra normálisan lélegezhettem volna, megpillantottam két sötét alakot a hang irányából.
A sikátorban feketeség honolt, csak homályos foltokat láttam, de annyit ki tudtam venni, hogy talán dulakodnak. Tenyeremet a zsebemben lévő telefonomra simítottam, hívnom kellett volna a rendőrséget rögtön... de én hülye és makacs természetű vagyok, lassú léptekkel közelebb mentem, a cipőm cuppogott a nedves aszfalton, minden hangos mozdulatomra nagyobbat dobbant a szívem, nem akartam, hogy észrevegyenek.
Mégis mi a fenét művelsz? - próbált figyelmeztetni agyam okosabb része, de nem hallgattam rá, pedig kellett volna...
Odaérve a magas, szürke betonház oldalához simultam, lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kilestem a sarokról. Már sokkal többet láttam, az ezüstösen csillogó telihold elől kiúszott az addig takaró párnafelhő, ajkaimat összepréselve néztem a történteket.
Egy magas, széles vállú férfi megmarkolta a másik, lényegében alacsonyabb és kisebb termetű ember kabátjának elejét, döbbenten néztem, ahogy felemeli és a koszos szemközti falnak vágja. Közelebb hajolva belevicsorgott az arcába, a szívem kihagyott egy ütemet, ahogy még egyszer lök rajta, a gyengébbnek tűnő srác halkan nyögve tűrte a fájdalmat.
- Ha holnap sem fizetsz, te szarházi, én saját magam verem ki belőled a pénzt! - morogta az arcát pulóverrel takaró férfi, hangja felismerhetetlen volt, ahogy kiejtette a szavakat, ujjaimmal ijedten karmoltam meg a szemcsés falat, ami mögé bújtam.
Akkor, abban a pillanatban el kellett volna rohanom, jó messzire, vagy hívni a rendőrséget, hisz az azután történtek megtörtek belülről.
A hatalmasabb fiú fejéről félig lecsúszott a kapucnija, ahogy a másikat a földre dobta, elkerekedett szemekkel néztem a kibukkanó göndör fürtöket, amik megcsillantak a holdfényben.
Nem, nem lehet, hogy ő az... 
Remegve vettem egy reszelős levegőt, miközben a srác piszkos kezeit a zsebébe dugta, majd flegmán a földön fekvő felé köpött és megfordult.
Könyörgöm, ne...
Sötét szemöldökét mérgesen összehúzta, ami miatt árnyékba borult szeme színe, fejét lehajtva megigazította a homlokába hulló tincseit, majd újra eltakarta őket. A szívem fájdalmasan dobbant egyet, mikor megláttam világos rózsaszín, telt ajkait, amiket idegesen beszívott.
Hátamat a szúrós falnak vetve, néztem, ahogy kilép a sikátor sötétségéből, és végképp megbizonyosodhattam a kilétéről...
- Harry - suttogtam, a félelemtől vagy a kibuggyanni készülő könnyeimtől elszorult torokkal. Meglepődve fordult meg, a neve hallatán grimasz futott arcára, de mikor meglátta, ki szólt utána, zöld szemei elkerekedtek. Próbáltam a lehető legtöbb undort a vonásaimba vinni, megdörzsölve orromat álltam előtte, várva, hogy mit fog lépni.
Oldalra sandítva láttam, ahogy a másik srác feltápászkodik a földről, majd köztünk futtatva a tekintetét, lassan lépegetve a ház hátsó ajtajához megy és berohan.
Legszívesebben én is azt tettem volna abban a pillanatban, elfutni a problémák, szenvedés, könnyek és... Harry elől.
Valamit motyogott, talán egy cifra káromkodást, mert szófoszlányokat elkaptam, sötétségbe borult tekintettel pillantott vissza rám, eltűnt szeméből a smaragdos csillogás, méregzöld szivárványhártyája villámokat szórt. Ijedten hőköltem hátra, mikor közelebb lépve megragadta a csuklómat, a reflexeim túl lassúak voltak, ahhoz, hogy ellenkezzek, döbbenten csaptam rá a karjára.
- Engedj el - hörögtem, eléggé a zokogás határán, legalábbis a hangom nagyon úgy csengett, mintha egereket itatnék, az arcomon viszont olyan forró volt a félelemtől és idegességtől, hogy nem éreztem rajta a sós cseppeket.
- Szállj be a kocsiba - parancsolta morogva, mire megráztam a fejemet. Az utcánk irányába indultam, de szorító ujjai nem engedtek semerre sem. - Azt mondtam, szállj be! - emelte meg a hangját, amitől összerezzentem és remegve teljesítettem a kívánságát.
Szipogva csúsztam az anyós ülés legtávolabbi részére, az ajtóhoz simulva bámultam ki a sötét utcára, keserves tekintettel néztem, ahogy a házammal ellentétes irányba hajt, a motor most hangosan morgott alattunk, lába a gázra tapadt.
Minden olyan hirtelen történt. Egyik pillanatban még az esti, hűvös levegőt beszippantva tüdőmbe sétálgattam az utcán, a következőben pedig már a könnyeimet törölgetve ülök Harry mellett, akinek ujjai olyan erősen markolták a kormányt, hogy ujjpercei megfehéredtek.
Nem tudtam hova visz, az a város rész ismeretlen volt számomra, kiszáradt, cserepes ajkaimat megnyalva néztem az utcatáblákat, hátha megismerem valamelyiket, de nem sikerült.
Lelki szemeim előtt többször is lejátszódott a jelenet, ahogy a homályban nekilöki a falnak azt a szerencsétlen fiút és megfenyegeti, a mellkasom fájt, ahogy belegondoltam, hogy ugyanezt velem is bármikor megteheti, ha nem engedelmeskedem neki.
Miért pont én? Rajtam kívül ki tudja hány ember volt még azon az istenverte szórakozóhelyen, miért én tűntem fel neki? Miért nem tudott egy miniruhás, szőke lányt felszedni? Fogadnék, hogy egy szavától is az ágyába dőlnének...
Hajamba túrva lehunytam a szemeimet, a szívem a torkomban dobogott, mikor lefékezett és félre állt. Kinyitotta az ajtaját, amitől hűvös levegő szökött be az utastérbe, a kipirult arcomnak jólesett a hideg szellő. Rémülten néztem rá, az udvariasságát még akkor sem veszítette el, kezét nyújtva segíteni akart, de én pislogva félrenéztem és leugrottam a nedves porba. Becsapta mögöttem az ajtót, lenyomta a kocsikulcsot és a derekamra fonta a karjait, hogy a sötét ház felé húzzon, de én megtorpantam.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, egy kicsit talán már nyugodtabb volt a hangom, de a félelem és undor biztos, hogy ott csillogott még a szememben.
Halványan elmosolyodott, orra hegye súrolta a bőrömet, miközben válaszolt.
- A házamnál.