3. rész

Sziasztok!:) Elmondhatatlanul hálás vagyok a kommentekért, díjakért és 'Tetszik'-elésekért, nagyon szépen köszönöm!
Hát, nem is tudom mit mondhatnék erről a részről, nagyon sokszor újra olvastam, hogy biztosan jó-e... és, azt hiszem, majd ti eldöntitek magatokban, hogy milyen lett.:)
Jó olvasást!

horan vandaa.xx

Louis Tomlinson

Kezeit derekamra fonta, pontosan úgy, mint a buli éjszakáján, felhevült bőröm szinte sikoltva könyörgött még többért. 

De az agyam nem akarta. 

Az okos, épp elmém minden egyes másodpercben veszély jelzéseket küldött, hogy nem helyes, amit csinálok, és az sem amit ő. 

Lihegve fontam ujjaimat az övéire, majd egy óvatlan pillanatában félre löktem a karját és kettőt előre lépve, megfordultam. 

Ledöbbentem azon, amivel szembe néztem, a zöld szemei smaragdként csillogtak az alkonyatban, az arcvonásai meglehetősen jóképűvé tették. 

Világoskék ingét nem gombolta be teljesen, rálátást kaptam kulcscsontjára és az azon díszelgő tetoválásaira, amikről nem tudtam meg mondani, hogy mit ábrázolnak, kifakult, fekete farmerja hasonlított az enyémhez, csak az övé már szebb napokat is megélhetett, lábán pedig barna cipő volt. 

Gondolataimat összeszedve és persze bátorságomat, belenéztem gyönyörű íriszébe. 

- Mit akarsz tőlem? - hebegtem, tekintetemet rögtön félre kaptam, amikor felemelve egyik szemöldökét közelebb mozdult. 

Lefagyva tűrtem, ahogy kezét az arcomra simítja, ujjbegyeivel a hajamat piszkálta, ajkai szinte súrolták a bőröm.

- Az enyém vagy - suttogta csábítóan, meleg lehelete a számat simogatta.
Elkerekedett szemekkel néztem fel rá, mégis hogy képzeli?
Alig egy napja ismerem, sőt, ha nem akarok szépíteni, egyáltalán nem is tudtam ki ő. Életemben nem láttam még, gyerekkoromra visszaemlékezve sem derengtek göndör fürtjei, vagy átható zöld tekintete. Nem. Hiába bámultam rá már lassan kínosan sokáig, nem tudtam rájönni.
A lenyűgöző látványa, és ez a három szócska, amit lágyan, mégis sötétséggel körülvéve ejtett ki rózsaszín ajkain, megmozgatott bennem valamit.
Valamit, amiről nem is tudtam eddig, hogy meg van bennem.
- H-Hagyj békén! - motyogtam erőtlenül, tenyeremet mellkasára téve próbáltam eltolni a közelemből, a lehető legtávolabbra, de egy millimétert sem mozdult. Az ő testalkatához és izmaihoz képest én egy kisgyerek voltam. - Kérlek...
Meglepődve nézett le rám, talán az lehetett neki fura, hogy rögtön kérlelni kezdtem, száját beharapva ráncolta a homlokát, a mellettünk álló városi lámpa fénye árnyékot vetített arcára, szempillái hosszabbnak tűntek szemöldöke alatt.
- Add meg a telefonszámod - emelte rám tekintetét, zöld szemében kéj csillogott.
Értetlenül bámultam rá, hogy vajon mit nem értett abból, amit mondtam neki. Pedig nem nehéz kifejezés, annyi a lényege, hogy ne jöjjön a közelembe. Ne zaklasson. Mert amit ő csinált, az az volt.
Még mielőtt reagálhattam volna, kezét combomra simította, elakadt a lélegzetem ujjai jelenlététől, túlságosan is közel volt hozzám. Éreztem, ahogy már nem csak belül mozdulok meg, hanem olyan helyeken is, ahol nem kéne, főleg nem abban a pillanatban, az ő jelenlétében.
A forróság elöntötte az arcomat, huncut mosollyal élvezte kínzásomat.
Hirtelen kikapta a nadrágzsebemben pihenő telefonomat, ledöbbenve néztem milyen gyorsan kioldja a zárat és pötyögni kezd. Annyi minden ért már vele kapcsolatban, hogy egyszerűen nem voltam képes felemelni a karom és kivenni a kezéből a készüléket.
Pár másodperc után felcsendült a mobiljának talán gyárilag beállított csengőhangja, de az idegesítő dallam rögtön meg is szűnt, ahogy lenyomott egy gombot az én telefonom képernyőjén.
Elvigyorodva visszacsúsztatta a zsebembe, amíg én még mindig hitetlenül álltam ott, mint egy szerencsétlen, nehezen felfogva a körülöttem zajló dolgokat.
Mikor történt mindez?
Hogy lehet egy embertől egyszerre félni és vágyni is rá?
Hogy képes annyira ledöbbenteni a mozdulataival, hogy pislogni sem tudok?
- Most már ez is megvan - mondta szája sarkát felfelé görbítve. Akkor esett csak le, hogy saját magát hívta a telefonomról, hogy megszerezze a számomat.
A mosoly egyszer csak eltűnt az arcáról, sötétség vette át a helyét, felemelve jobb karját, kezét a tarkómra fonta, ujjai belemélyedtek felhevült bőrömbe.
Ajka elnyílt, szemeit félig lehunyta, miközben közelebb húzva magához megbökte az arcomat az orra hegyével.
Nem tudtam, mit kéne éreznem.
Élvezni vagy ódzkodni?
Száját hirtelen erősen az enyémhez nyomta, kipattant szemekkel néztem szelíd arcát, ahogy lehunyja szemhéjait és pillái árnyékot vetnek az arcára. Abban a pillanatban nem tűnt félelmetesnek, sőt, még emberinek sem. Valami angyalféléhez tudtam a legjobban hasonlítani.
Bosszúsan összehúzva szemöldökét húzott még közelebb, arra akart késztetni, hogy visszacsókoljam, de nem voltam rá képes.
Egy idegent csókolgatni? Nem az én világom.
Idegesen sóhajtva elhajolt, rendezve arcvonásait lenézett rám, majd hátrálva elindult a park másik végének irányába.
- Várj már! - ocsúdtam fel döbbenetemben. Nem léphet le csak úgy, nem, ez nem így működik. Lépteit lelassítva megfordult a járda közepén, kíváncsian felvonta a szemöldökét, miközben lassan végignézett rajtam. Zavartan bámulva a cipőmet, még mindig magamon éreztem tekintetét. - Legalább a nevedet mond meg...
Vigyorogva hátrálni kezdett, majd amikor két lámpa közé ért és az arcára sötétség borult, meghallottam rekedt, mély hangján azt, ami már tegnap éjszaka óta foglalkoztatott.
- Harry.
És eltűnt a feketeségben.
Nem hallottam a lépteit, nem láttam testének körvonalait.
Csak érintéseinek forrósága maradt meg a bőrömön, és a szavainak emléke.

***

Sóhajtva dőltem le az ágyamra, a takarók közé süllyedve elegem volt mindenből. Főleg a mai napból.
Úgy éreztem magam, mint akit elütött egy kamion, majd vissza is tolatott rá, az izmaim húzódtak és fájtak. Annyi erőm se volt, hogy eltámolyogjak a fürdőig egy jó, forró zuhanyért, ami ellazított volna.
Nyögdécselve ülőhelyzetbe szenvedtem magam, karomat a fejem mögé lendítve megragadtam a felsőm nyakát, lehúztam magamról és a sarokba hajítottam. Egyszer, majd ha kipihentem magam elviszem a szennyes kosárig.
Kicsatolva az övem, talpra állva letoltam a nadrágom, és hasonló sorsra juttattam, mint a pólómat.
Alig tudtam elhinni, hogy végre befeküdhetek a puha paplan közé és aludhatok holnaputánig. Jó, persze, addig nem, mert másnap tízkor jelenésem volt a munkahelyemen, de az elképzelés tetszett.
- Mi a fene... - szitkozódtam, amikor meghallottam egy ismerős dallam kezdetét. A telefonom volt az, ami egész pontosan... igen, a nadrágzsebemben volt. - Ilyen nincs...
Lassú, leginkább zombiéhoz hasonlítható mozdulatokkal kiszedtem a készüléket a helyéről, majd összehúzott szemöldökkel meredtem a képernyőn villogó számomra ismeretlen számra.
Ki lehet az ilyenkor? Vagy, legalább is, mit akar tőlem?
Hagyjanak már végre pihenni...
Azt hiszem, olyan lehettem, mint egy hisztis kislány, aki nem kapja meg a játékboltban kinézett Barbie-t.
Lenyomva a zöld gombot, a fülemhez emeltem a mobilt, kíváncsian várva ki szól bele.
- Fordulj az ablak felé - a szemeim rögtön kipattantak, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy egy másodperccel azelőtt még aludni akartam. Hevesen dobogó szívvel hunytam le a szemhéjam, furcsa volt újra hallani őt.
- Harry? - kérdeztem meg, de persze százszázalékosan biztos voltam benne, hogy ő az. Millió közül is felismerném rekedt, mély suttogáshoz hasonló hangját.
- Csináld! - parancsolt rám a vonal túlsó végéről, mire összerezzentem és eleget tettem kívánságának. Beharapott alsó ajkakkal néztem az üvegen túli sötétséget, amit néhány utcai lámpa fénye tört meg és a száz meg száz ragyogó gyémántra hasonlító csillag az égen. Talán még a házunk mellett álló öreg tölgyfa ágainak körvonalát láttam, de nem voltam biztos benne, hogy az-e az.
Harry elégedetten dünnyögni kezdett a telefonban, én még mindig nem értettem, hogy mire megy ki ez az egész.
- Rohadt szexi vagy alsónadrágban - suttogta, nekem meg konkrétan a szőnyeget súrolta az állam. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, köpni-nyelni nem tudtam, majd amikor eljutott a tudatomig, hogy mit mondott, az arcom lángolt.
Akkor, az addig felhők mögé bújó hold egyik fénysugara megcsillant valamin, amit addig nem vettem észre az utcára telepedett feketeségben. Egy sötét autó állt pontosan az ablakommal szemben, feltételezem, hogy az ő kocsija...
- Jézusom - motyogtam, a fejemet fogva. Harry halkan nevetni kezdett, majd kinyomta a telefont, én meg elszégyellve magam az ágyam szélére rogytam.
Jézusom...