2013. augusztus 14., szerda

2. rész

Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, amiről, azt hiszem csak annyit mondhatok, hogy  szerintem annyira nem sikerült... Bár, ez csak az én véleményem, remélem, nektek tetszeni fog.:)
Jó olvasást! 
horan vandaa. xx

Louis Tomlinson

Ledöbbentem.
Nem is... inkább elszörnyedtem.
Tenyerembe hajtott homlokkal görnyedtem le a mellettem lévő székre, többször is át kellett futnom a sorokat, hogy eljussanak a szavak a tudatomig.
De valahogy nem tudtam felfogni, pedig a rendezetlen írásképpel írt betűk ott voltak, fekete-fehéren, és csak nevettek rajtam.
Nevettek azon, hogy a szívem egyenesen a torkomba ugrott és azon, hogy a lapot tartó ujjaim furán remegni kezdtek, amitől elhomályosult a látásom.
Nem tudtam eldönteni, mit érzek.
Kivert a víz, a konyha falai mintha egy varázsütésre közelebb jöttek volna, levegőszomjban szenvedtem.
Hirtelen azt se tudtam mit kezdjek magammal, bambán bámultam a többi levélre az asztalon, amiket én dobtam oda, vissza akartam szívni mindent, inkább ne jött volna egy nekem címzett irat sem.
Az arcomat megdörzsölve felálltam a röpke összeomlásom helyszínéről, kezembe véve a lapot, összegyűrtem és a tenyerembe rejtettem, hogy észrevétlenül felosonhassak a szobámba.
De, ez sajnos nem sikerült.
Anya a kanapén ücsörgött, kezében a távirányítóval és valami Top Shop-os műsort nézett, ami fogadok, hogy nem is érdekelte. Annyira feltűnő volt, hogy tülkön ülve várja az érkezésemet.
- Merre voltál? - kérdezte egész alakjával felém fordulva, mosolyogva hátratűrte sötétbarna haját, kék szemei csillogtak, tudtam, hogy valamit nagyon meg szeretne már kérdezni.
- Erre-arra - vontam meg a vállam, a lehető leggörcsösebben belevinni a nem-törődöm stílust a mozdulatomba.
Aprót bólintva visszafordult a TV-hez, de futólag még láttam, hogy a szája sarka hatalmas vigyorra húzódik. Értetlenül néztem hátulról vékony alkatát, kontyba kötött sötét hajtincseit, majd reménykedve a lépcső irányába mozdultam.
- Amíg távol voltál, az elülső kertet csinosítgattam - szólalt meg, amikor már a legalsó lépcsőfokra tettem volna lábamat. Magamban szitkozódva hümmögtem egy igen-t, hogy érdeklődést mutatva tovább folytathassa. - És itt járt egy fiú, aki téged keresett.
A lélegzetem elakadt, lefagyva markoltam meg a lépcső korlátját, amitől az ujjaim elfehéredtek.
- Hogy... Hogy nézett ki? - kérdeztem zavartan.
- Barna, göndör haj, zöld szemek, izmos, magas... - sorolta fel, én pedig minden egyes szó után jobban émelyegtem. Összezuhanva, sípolva vettem a levegőt, legszívesebben ott helyben a föld színe alá süllyedtem volna, ha nem tart fent a tenyerembe szorított lap és a tudat, hogy mi van rá írva.
- O-Oké... - motyogva indultam megint a szobám irányába, és anya többet már nem állított meg.
Nem mondott semmit, nem szólt utánam.
Behátráltam a szobámba, kezeimmel erősen meglöktem az ajtót, elkerekedett szemekkel néztem a magam előtt csapódó fára. Én ilyet nem szoktam csinálni.
Idegesen kifújtam a levegőt, lehunyt szemekkel próbáltam ura lenni a remegésemnek, ami a gerincem vonalán végig megborzongatott.
Lassú léptekkel az ágyamhoz mentem, leülve a szélére ujjaim közé vettem a kis lapot, széthajtogatva újra bele kezdtem az olvasásába.

"Louis! Találkozzunk a parkban ma este, ajánlom, hogy ott legyél. H x."

Ki más lehetett ez, mint az a srác?
A tény, hogy még itt is járt, a házamnál, erősítette, hogy csak is ő lehetett.
De mégis... honnan tudta meg, hogy hol lakom?
Ha nem megyek el sétálni...
Elhajítva a papírt, megdörzsöltem az arcomat, több izgalom ért a tegnapi éjszakán és mai reggelen, mint eddig életemben valaha is.

***
Gondolkodva bámultam bele a szekrényembe, a kezemmel megtámaszkodva tartottam meg az egyensúlyomat.
Nem is a ruháimat néztem, messze jártam, azon agyalva, hogy valóban elmenjek-e.
Akarok én találkozni vele?
Még a nevét se tudom, csak annyit, hogy H-val kezdődik, az arcát se láttam közelebbről.
Viszont, megijedtem a szavain, azon, hogy konkrétan megfenyegetett.
Ha a házamat meg tudta találni, akkor bármit ki tud rólam deríteni... és lehet, hogy üldözni kezdene.
Ki nézem belőle, a sötétség, ami körülveszi, egyszerűen félelmet vált ki az emberből akarata nélkül.
Tudatodon kívül elkezdesz remegni, a gyomrod gombostű nagyságúra zsugorodik az ujjaid karommá görbülnek önvédelem céljából.
Hosszasan kifújva a levegőt, megráztam a fejem, el akartam űzni a rossz gondolataimat a srác körül, próbáltam a jót látni benne, akármennyire nehéz feladatnak is bizonyult.
Hisz... még ha nehéz is észrevenni, de mindenkiben van valami szép. Valami barátságos, valami, ami miatt szeretni lehet...
Vagyis, eddig ezt az elvet vallottam.
Ujjaim közé vettem egy föld szürke felsőt, de vissza is ejtettem.
Ki öltözzek, vagy ne?
Milyen ruhát kell felvenni egy... tulajdonképpen mi is lesz ez, egy randi?
Dehogyis. Csak egy találkozó...
Magamat nyugtatgatva kivettem egy fehér, mintás felsőt és egy fekete farmert.
Úgy fogok kinézni, mint minden nap. Mintha csak a boltba ugranék el, vagy a barátaimmal kávézni mennék.
Felkapva magamra a ruhadarabokat, még utoljára visszanéztem az ajtómból, hogy mindenem megvan-e - egyik zsebemben a telefonom, a másikban a tárcám - majd lesietve a lépcsőn, megálltam az előszobában. A farmerkabátom és bordó pulóverem közt vacillálva, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen izgatott vagyok.
Vágytam rá, hogy végre találkozhassunk.
Az utóbbi mellett döntve kiléptem a bejáraton, behúzva magam mögött a fejemre löktem a kapucnimat, mert a sötétedő égbolton sorakozó szürkés felhőkből apró esőcseppek hulltak alá.
Ugyanazon az útvonalon mentem a parkba, mint reggel, elsétáltam a kirakatok mellett, amiből most egy csillogó szemű, ideges srác tekintett vissza rám, a szívem hevesebben dobogott.
Lehajtott fejekkel, átléptem egy szórólapot, ami kedvezményeket hirdetett a helyi plázában, gondolkodva meredtem Vans cipőm elejére, hogy mégis mi a fenét művelek.
Ez a srác lehet, hogy veszélyes.
Biztos, hogy találkoznom kéne vele egyedül?
Megtorpantam a park bejáratánál, a fejemet ide-oda forgatva néztem szét, hátha találok valaki ismerőst, vagy legalábbis néhány embert, akik a füvön vagy ösvényen bóklásznak, akik segíthetnek, ha bajom van.
De mégis, mi bajom eshetne?
A kavicsokra lépve észrevettem, hogy azok ugyanolyan hanggal sercegnek, mikor rájuk lépek, lassan indultam befelé, még azt se tudtam, hol találom őt.
Az egyik padon? A szökőkútnál? A focipálya szélén ácsorgó kapunak támaszkodva?
Az alsó ajkamat beharapva, kétségbeesve bámultam a játszótér magányos hintájára, amit a szél előre-hátra mozgatott, kísérteties halk, nyikorgó hangot kiadva.
Úgy éreztem magam, mint egy horror filmben.
Egy bugyuta horror filmben, ahol az áldozatnak nincs annyi agya, hogy felkészüljön a veszélyre, ami ott volt mellette.
A szívverésem hirtelen a duplájára gyorsult, kitágult pupillákkal meredtem magam elé, a remegésemen már meg sem próbáltam úrrá lenni.
Éreztem, ahogy valaki mögém lép, meleg teste a hátamhoz simul, majd csábító, rekedtes hangon a fülembe súg.
- Helló, édes.  

7 megjegyzés:

  1. Ááááá..kész végem van *-*
    Nagyon jóó,imádom hogy Louis fél Harry-től de még is el megy mert "vágyik" rá :D *-*
    Siess a kövivel nagyon várom!♥

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon jóóóóóóóóóóóóóóóóó ááááááááááá kérlek gyorsan köviiiiiiiiiiiiiiit :DDD
    haha xx

    VálaszTörlés
  3. uristen, uristen!*-* most azonnal kövit kérek,de most!!XD:D*-*

    VálaszTörlés
  4. hat nem gondoltam hogy tenyleg belerakod a pocsek osszeallitasomat, de azert orulok:D nagyon jo lett:D meghalok miatta, ezt is elolvastatom majd mindenkivel:"D♥

    VálaszTörlés
  5. meglepiiiiii neked:D http://lilob-romance.blogspot.hu/2013/08/1-dij-omg-d.html

    VálaszTörlés