4. rész

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt új rész, csak nyaralok. A strand büféjének ingyen wifijét használtam, hogy be tudjam nektek fejezni.:D 
Még csak annyit, hogy ezt a részt most komolyan nem érzem túl jónak, mert sok benne a cselekmény. 
De azért jó olvasást! 

horan vandaa. xx

Louis Tomlinson

Ahogy megjósoltam előző este, reggel úgy keltem fel, mint egy mosott rongy. Nem elég, hogy a telefonom ébresztőjének 'Szundi' módját vagy hússzor bevetettem és emiatt rohannom kellett, közben belerúgtam az ágyam lábába, amitől sántikálva közlekedtem egész nap. 

Az csak hab volt a tortán, hogy amikor odaértem a kávézóba, már csúcsforgalom volt. 

Tyler, a munkatársam szúrós szemekkel nézett rám, miközben idegesen felkötöttem magamra az olajzöld kötényemet, amire sárga cérnával varrták fel a hely logóját. 

- Ha még egyszer itt hagysz a szarban... - ingatta a fejét, de a végére elvigyorodott, mire tudtam, hogy nem haragszik komolyabban. 

- Jó, bocs, zűrös volt a tegnapom - próbáltam mentegetőzni. Megveregette a vállamat, majd a kávégép felé bökött, mire megkönnyebbülten hozzáláttam a munkámhoz. 

Felvettem a rendeléseket, megcsináltam őket, kivittem az asztalokhoz, kedvesen mosolyogva elköszöntem, mikor végeztek a vendégek, majd a szennyes poharakat a tálcámra rakva a mosogatóhoz vittem mindet. 

Forgalmas hely lévén, minden nap új arcok vettek körül, bár néha-néha felbukkant egy ismerős vagy törzsvendég, többnyire idegenek közt sürögtem-forogtam. 

A pultnál törölgettem éppen egy ronggyal az üvegeket, nem sok volt már hátra a munkaidőből, amikor három velem egykorú, talán pár évvel fiatalabb lány megállt előttem. Mélyen kivágott felső volt rajtuk és még be is hajoltak, hogy "jobb" legyen a kilátás, a szemöldökömet ráncolva néztem félre, egyáltalán nem érdekeltek. 

Viháncolva letette az egyik elém a rendelt kávék árát, oda láttam, hogy többet adott, elvéve fel akartam váltani, de akkor közelebb mozdult és műkörmös ujjait az arcomra simította. 

- A visszajárót megtarthatod - vigyorgott, szerinte ellenállhatatlanul, fintorogva megköszöntem, de még nem úgy tűnt, hogy le akarnának lépni. 

- Na mi az, drága, miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte egy másik lebiggyesztett ajkakkal, de rögtön utána elnevette magát, eléggé szurikátáéhoz hasonló vinnyogó hangon. 

Magamban dünnyögve hitetlenkedtem, hogy ilyen emberek is vannak a Földön, egyszerűen közönséges volt, amit műveltek. 

- Megadhatom a telefonszámomat? - társult végül a harmadik is, mézes-mázosan lebegtetve a szempilláit, miközben a barátnői elismerve néztek rá. 

Döbbenten bámultam rájuk, afféle 'ez most komoly?' pillantással, de vagy nem érdekelte őket, vagy annyira sötétek voltak, hogy észre se vették. Szerintem azért lehet látni egy emberen, ha valamit nem akar. 

Már éppen válaszolni akartam, amikor a lányok mögött megjelent egy sötét alak, a kezemben lévő üvegpoharat olyan erősen szorítottam meg, hogy féltem, eltörik. 

- Hölgyeim - szólította meg őket tekintélyesen, mire mindegyik felemelte íves szemöldökét és megfordultak. Az arcukat ugyan nem láttam, de el tudtam képzelni a reakciókból adódóan. A jobb szélső meglökte a középső karját, és szinte kirohantak a kávézóból. 

Lesütött szemekkel tanulmányoztam a pultot, a fa repedéseit vagy kisebb hibáit, nem akartam ránézni. 

- Harry, minek jöttél? - kérdeztem végül feladva.  

Ajkát óvatos mosolyra húzta, elém könyökölve, a kezével az állát támasztotta, félrebillentve a fejét, engem bámult. Frusztrált zöld tekintete, ami minden egyes mozdulatomat követte, várva, hogy valami olyat tegyek, ami netalántán neki nem tetszik. Az is zavart, hogy fekete felsője elég sokat mutatott napbarnított mellkasából, végre megtudtam mondani, hogy kulcscsontjánál madarat ábrázoló tetoválások vannak.

- Csak látni akartalak - suttogta. Hazudnék, ha azt mondanám nem dobogott hevesebben a szívem, magamban szinte kicsattantam az örömtől, de azért mégiscsak félelmetes volt. 

Mostantól kezdve mindennap látni fogom? Keresni fogja a társaságomat? 

De hát én nem is vagyok... szerelmes? Ez lenne a legjobb szó rá, amit éreznem kéne? 

Szólásra nyitottam a számat, meg akartam kérdezni, hogy nem-e megyünk el kettesben valahova munka után, merész lépésnek számított volna tőlem, de Tyler előre kiabált nekem az öltözőből, hogy menjek oda hozzá.
Ötletem sem volt mit akarhat, a kávézóban nem történt semmi, minden tökéletesen működött, még az öreges légkondicionáló rendszer sem krepált be, kivételesen.  

Bocsánatot hebegve ott hagytam Harryt a pultnál, kíváncsian tártam szélesebbre az ajtót, Tyler idegesen ökölbe szorítva a kezét, velem szemben állt.

- Valami baj van? - tudakoltam megijedve, mert ő nem ilyen szokott lenni. Sötét, szinte fekete hajába beletúrva bámult le rám, persze, hogy ő is magasabb volt nálam, már nem is próbáltam felidegesíteni magam emiatt. Megszokott volt, hogy ha valakivel beszélgettem, minimum öt centivel feljebb kell emelnem a fejem.

- Mit keresett itt? - kérdezte keresztbe fonva a kezét a mellkasa előtt, értetlenül bámultam rá, inkább azon járt az agyam, hogy ha mind a ketten ott vagyunk, akkor ki kezeli a kávézót? A helyes válasz, senki. Vagyis csúszunk és túlóráznom kell majd megint... - Louis, láttam, hogy beszélgettél vele... Miért van itt Styles? 

Döbbentem kaptam fel a fejem a név hallatán, de az információ darabkák még mindig nem akartak passzolni a fejemben, mint a mágnesek, amiket azonos oldalukkal akarsz összerakni. Van kettő tökéletes darab, de amikor már egy harmadikat akarsz hozzátenni, bumm, az egész felbomlik. 

Én nem beszélgettem senki mással odakint, csak azzal a három lánnyal, a velük történt dolgokat nem is nevezném teljes értékű társalgásnak, meg... Harryvel.

A szemem elkerekedett, kezemet a szám elé kapva bámultam bambán magam elé, mint akit fejbe vágtak egy serpenyővel, lelki szemeim előtt rögtön megjelentek az abszurd mesei elemek, amint egy figurát eltalál egy zongora vagy egyéb tárgy és sértetlenül megússza.

- Mi...? - lihegtem, leginkább magamtól kérdezve, de Tyler meghallotta és a kiborulásom kezdetét is végignézhette. 

Kezeit vállamra téve, körbe pillantott, hogy biztosan nincs senki a közelünkben - ki lenne? - majd közelebb hajolva belesuttogott a fülembe. 

- Attól, hogy göndör tincsei vannak és ártatlan zöld szeme, belülről egy romlott alak. Ne menj a közelébe! 

Esküszöm, abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy undorodjak, esetleg elájuljak-e, leegyszerűsítve az egészet. A hányinger kerülgetett, a föld színe alá akartam süllyedni.
Tyler tudta, hogy a saját nememhez vonzódok, ezért nem lepődtem meg, hogy azt hihette flörtöltem Harryvel, vagy legalábbis valamilyen kapcsolatot akarok vele kreálni.
De ezek után?
A gondolattól is rosszul voltam, hogy a beszélgetésünk után ki kell mennem és szembe nézni vele. A smaragdos csillogású íriszével és a szőlő gallyaihoz hasonlóan csavarodott fürtjeivel.
Tyler biztatóan megveregette a hátamat, keservesen felnyögtem, de mielőtt kinyithatta volna az öltöző ajtaját, hogy visszatérhessünk a rendes kerékvágásba, utána kaptam. Kérdőn fordult vissza, zavartan engedtem el hirtelenjében ujjaim közé szorított kék felsőjét.
- Tudod... baj lenne, ha én... most... hazamennék? - dadogtam össze-vissza, nem volt fair vele szemben, hogy reggel elkéstem és akkor is ott akartam hagyni, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy azok után, amikre rájöttem, visszatérjek a munkába. A tudat, hogy egy bűnözővel találkoztam akkor este, kiölt minden rendes gondolatot a fejemből.
Vajon hány embert bántott már? És hányat fog még?
Ki tudja, milyen balhékban volt még benne, bármit el tudtam képzelni.
- Nyugodtan. Már úgysincs sok hátra - vonta meg a vállát Tyler mosolyogva, hálásan pillantottam rá.
Leszedve magamról a köpenyem, felakasztottam a helyére, a telefonomat és pénztárcámat zsebre dugtam, annyit kellett csak kitalálnom, hogyan megyek ki anélkül, hogy Harry meglátna.
Elölről biztosan nem, annyi erővel már a végrendeletemet is aláírhattam volna nyomban, helyette a hátsó ajtót választottam, ami csak személyzetnek volt fenntartva. Igazából, sosem közlekedtünk azon az ajtón, csak Tyler járt ki néha elszívni egy-egy szál cigarettát, amikor nem voltak olyan sokan, de amúgy nem. Azt se tudtam hová fogok kilyukadni, de nem érdekelt, mindenáron kint akartam már tudni magam.
A hideg, dohos levegő megcsapta az arcomat, szapora léptekkel futottam le a lépcsőn, szétnézve hamar leszűrtem a látottakból, hogy egy sikátorban vagyok. Pár konténer állt a koszos, sötétszürke falak között, régi szórólapokat fújt be a szél, amik sárosan hevertek a földön és talán kóbor macskák vagy egyéb állatok kotorásztak a szemétben ehető maradék után kutatva.
Jobbra indulva, a napfényes főút felé, elgondolkodtam, hogy melyik a jobb, ha taxival vagy gyalog megyek hazáig, mindenféle indokot kitaláltam, csak Harryn nem akartam agyalni.
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor ráléptem a járdára, egy öltönyös fickó elsietett mellettem, poharas kávét szorongatva egyik kezében, a másikban egy aktatáskát lengetve, miközben az út másik felén egy kislány ugróiskolázott anyukája kezét fogva.
- Azt hitted elmenekülhetsz előlem? - hallottam meg egy mély hangot magam mellől, riadtan lehunytam a szemem, ahogy meleg lehelete a bőrömet simogatta, puha ajkai súrolták fülemet.
- Reménykedtem - nyögtem feladóan, a szívem a torkomban dobogott, most az egyszer nem tudtam, hogy a félelemtől vagy az adrenalintól. Talán mindkettőtől.
Halkan felnevetett naivságomon, erős karját ráfonta derekamra, miközben hüvelykujjával cselesen felcsúsztatta a felsőmet és az oldalamat cirógatta.
- Hazaviszlek - közölte, kezével megtolva hátamat visszafele irányított a kávézóhoz, esélyem sem volt ellenkezni, pedig akartam.
Ötletem sem volt honnan tudhatta meg hol vagyok, talán megfenyegette Tylert, hogy mondja el neki, vagy nyomkövetőt rakott rám. Igen, az abszurd ötletek előjönnek, ha valamiről fogalmunk sincs.
Óvatosan néztem fel rá, halvány mosollyal az arcán sétált mellettem, szemeit napszemüveg mögé rejtette, barna haja kuszán állt, néhány tincse a homlokába hullt.
Nem tudtam elmondani, mit érzek. Egyszerűen nem illett össze a látvány a tudattal, hogy ki ő.
Mikor egy bűnözőre gondolunk, mindig egy agyontetovált, sí maszkos őrültet képzelünk el, nem?
De ő nem volt olyan, vagyis kinézetre biztosan nem.
Harry megállt a járda közepén, elengedve engem kivett a zsebéből egy kocsikulcsot, megnyomta rajta a gombot, amitől felpityegett a mellettünk lévő autó.
Döbbenten néztem az éj fekete Range Roverre, annyira kitűnt méretével a többi jármű közül.
El akadt a lélegzetem, amikor kinyitotta az anyós ülés felőli ajtót és rám pillantott, zavartan beültem a kocsiba, a szokásosnál is apróbbnak éreztem magam a tágas utastérben. Beleharapva alsó ajkamba, szerencsétlenkedve bekötöttem a biztonsági övemet, miközben Harry megkerülte a gépjárművet és beszállt mellém a másik oldalon.
A combomon dobolva idegesen bámultam ki a szélvédőn, nem volt valami megnyugtató érzés egy légtérben lenni vele.
Féloldalasan rám mosolygott, úgy nézett ki, mint egy autóreklám főszereplője, majd a gyújtásba dugva a kulcsot, halkan feldorombolt alattunk a motor. Tudtam, hogy nem kell neki mondogatnom, mikor merre forduljon, hisz már járt nálam. Kétszer is.
A város elsuhant mellettünk, nem tudtam elolvasni a hirdetőtáblák szövegeit, sem az embereket megnézni, mint ahogy alapjáratban szoktam, hisz ha sétálva teszem meg az utat, mindenre van időm.
Hirtelen Harry keze a térdemre simult, a levegő megakadt a torkomon, zavartan pislogva néztem magam elé, nem volt merszem rápillantani, de biztos voltam benne, hogy az a huncut vigyor ott villogott az arcán. A reakcióm felbátorította, talán az hihette nem hozott lázba az érintése, ezért ujjait lassan felfelé táncoltatta a lábamon, egyre közelebb érve az intimebb részeimhez, reszelősen véve a levegőt beletúrtam az így is kócos hajamba és kérlelően pillantottam rá.
Beszívva ajkait megpihentette kezét belső combomon, idegesen bámultam ki az ablakon, alig vártam, hogy kicsaphassam az ajtót és befuthassak a házba.
Harry egy idő után lassított és oldalra húzódva leparkolt az utcámban, megkönnyebbülve nyúltam, hogy kikössem a biztonsági övem, halkan kattanva megszabadultam tőle, majd zavartan oldalra fordultam egy köszönöm-öt susogva.
Megragadtam a kilincset és ki akartam nyitni, hogy végre szabad lehessek, de nem voltam rá képes. Nem tudtam csak úgy ott hagyni, kérdések özönlöttek a fejemben, amikre nem volt válaszom, és szívtelen sem voltam annyira, hogy szó nélkül lelépjek.
- Miért nem mondtad el, hogy te vagy Styles? - kérdeztem meg félénken, a hangom cincogáshoz volt hasonlítható, de bátornak éreztem magam, hogy egyáltalán képes voltam szóba hozni.
Harry mérgesen pillantott rám, de aztán vonásai megenyhültek, lesütött szemekkel piszkálta a kormány alját, miközben megszólalt.
- Tudom... Tudom, hogy milyen hírem van a városban... Ha már a legelején elmondom... Számítottam a reakciódra. - biccentett végül a kezeimre, görcsösen szorítottam a hüvelykujjam, olyannyira, hogy már nem is éreztem, talán a szemeimben is láthatta a félelem csillanását.
Meglepve hallgattam szavait, nem gondoltam volna, hogy emiatt nem mondta el. Azt hittem elfelejtette említeni, vagy csak egyszerűen meglepetésként akarta közölni egy sötét sikátorban.
Az testembe melegség szökött, mintha egy varázsütésre kicseréltek volna, halványan elmosolyodva tűnődtem el, hogy Harry nem rossz ember. Mármint, elnézve, ahogy zavartan szuggerálja a műszerfal gombjait, normális, hétköznapi embernek tűnt és nem egy bűnözőnek.
Van, hogy az embernek hirtelen megváltozik az elve, másként látja a világot, szebben vagy akár szürkébben...
- Meg akarlak ismerni - fordult felém hirtelen, zöld szemei csillogtak, ahogy egy autó elment mellettünk, reflektorfénye apró pöttyökben tükröződött szivárványhártyáján.
Az igazat megvallva, én is meg akartam őt. A múltját, a jelenét, a lehetséges utait a jövőbe, a családját, a gondolatait, a beidegződött mozdulatait, az életét. Tudni akartam milyen ember Harry.
Biztos voltam benne, hogy ő nem csak, vagy egyáltalán nem is olyan, mint amilyennek beállítják. Híresztelések, pletykák napi szinten reppennek fel, s tűnnek el, sosem tudhatod melyiknek hihetsz és melyiknek nem. Csak rajtad függ, hogy melyiket gondolod valóságosnak.
Egy aprót bólintottam, alsó ajkamba harapva újra az ajtó kilincse felé nyúltam, de Harry utánam kapott, ijedten pillantottam a csuklómat szorító, hosszú ujjaira.
- Szombaton elviszlek vacsorázni - nézett mélyen a szemembe, meglepett, hogy csak úgy, kijelenti és még csak meg sem kérdezi, ráérek-e. Vagy egyáltalán... akarom-e.
Szorításán engedett, automatikusan odakaptam és megdörzsöltem az érintésétől megviselt bőrömet, az a sötét mosoly ott függött ajkain, amíg hebegve elköszöntem tőle és kiszálltam az autóból.
Remegve fújtam ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, az autó felmordult előttem, miközben Harry kacéran rám kacsintott, majd felkeverve a port, rátaposott a gázra és eltűnt az utca végén.